III.

Annyira ki voltak merülve, hogy pihenni kellett. Az ember addig győzi erővel, míg muszály, de csak addig, akkor rögtön összeomlik. Sötétben és fák közt, bokorba akadozva és gyökerekbe botolva baktattak előre s egyszercsak valamennyiükben ellenállhatalanul ott volt annak a tudása, hogy most aztán vagy lefeküdni vagy meghalni…

Alig értek ki a harcmezőből, mindjárt összeomlott a kis sereg. András maga is érezte, hogy eh, mit kinlódjon az ember túl mindenen. Egy kis szemérem volt benne: utolsónak dült le a puha fűbe, de elsőnek aludt el.

Egy pillanat múlva már otthon volt, a kis faluban, a kis házban, vagy ház körül, később sokat gondolt rá, de nem tudott soha tisztán visszaemlékezni, hogy mi is volt, csak egyre az anyja haragos arcát látta, ahogy a tányérokat, csuprokat rettenetes lármával csapkodta a földhöz… Hogy lehet egy anyának ilyet tenni. Egy öreg asszonynak, akinek már lehetne egy kis belátása, hogy a fiatal asszonyoknak még a világi cifraságon is jár az eszük… Nem olyan kiszikkadtak azok, hogy megvessék az örömöket, az ártatlan örömöket, azért fiatalok, hogy egy kicsit éljenek még a fiatalságukkal, úgyis mi öröm van ebben az életben. Az ember csak küzd, csak dolgozik, csak húzza az igát, mint a barom… Semmi pihenés, semmi mulatság, nem lehet megállani, mert mindjárt itt van az adó, meg az a kis adósság, a kamatok, meg ruhát kell venni, meg a marha is drága, a kis pénz, ahogy begyül, szét is mászik, sohasincs húsz forint, amire az ember azt mondhatná, hogy: nahát feleség, ez az enyém, evvel azt teszem, amit akarok, gyere nézzünk szét a világban, hogy lehet húsz forint árát józan kedvvel mulatni… Dehogy is lehet. Bort inni?… A nem öröm, mert csak fáj az ember feje utána… Enni?… Ki eszik meg húsz forint árát?… Vásálni? Hát akkor megint nincs húsz forint, meg osztán mit adnak húsz forintért a mai világba, mikor mindennek kétszeres-háromszoros az ára, csak egy pár csizma, az is hatvan pengő a mai vásárokba… Hát jóisten, akkor mi baja van az anyjának avval, hogy a kis menyecske vasaltba jár. Mindennap friss vasaltba. Hogy egyebet se csinál, csak vasalja a tisztát. Hát ennyi kedve se teljék a világba? Hát még a keze munkájából se legyen annyi szabadsága, hogy tiszta rendes ruhába sétáljon!… Kell ezér a tányérokat meg a fazekakat olyan nagy kegyetlenséggel a falhoz csapkodni, hogy még a ház is csakúgy hangzik belé…

András vergődött, izzadt, lehegett borzasztó nagy belső keserűségben. Maga körül felvágta a mohát, szétrugta az avart, úgy viaskodott álmában.

De hát két asszony közé kerülni, mikor a két asszony úgy egymásra éhezett, olyan csikorgó szemmel tüzel! No lám, már a fiatalt is hiába csitítja, kezdi már ez is a csapkodást! Nesze neked kakasos porcellántányér… Ó s mekkorákat szól, mint egy távoli ágyú… S hozzá az a harsogás, csetepaté, lárma, sivítás, üvöltés, káromkodás, a tüzes pokolban nincs ehhez fogható rémség, borzasztóság.

O már el is vesztette egészen a fejét itt a harcolók közt, csak áll, és áll és nézi, hogy a két asszony hogy acsarkodik egymásra.

– Nincs gazdasszony! – süvölt az öreg anya, – kell a máknak hamuba kerülni, marékkal szedem én hamuból a mákot, asszony az olyan, aki a mákot így pazarolja! A két keze törjön le, de a lába szakadjon meg, de a szeme ugorgyon ki, az én mákomat nem fogja senki fia bornya homokba kavarni!… Nincs gazdasszony ebbe a házba, mert ha vóna csak annyi, mint egy köjök, nem vón a mák homokba!

András dermedten hallja az anyja csattogó, ki-kirohanó szapora lármáját s rá a felesége édes, éles, még veszekedésben is olyan mézesen kedves s most ez is olyan szívet daraboló visszanótáját:

– Én nem vagyok gazdasszony! Éngen nem tanított meg az én anyám?… Mindig vagyok olyan, mint akárki! Ihos jány vagyok, nem akármiféle!… Ahelyett, hogy megköszönné, hogy rendbe szedtem a fiát, hogy olyan házat tartok, ami mindig tisztességes ház, ahelyett hogy büszke lenne rá, hogy ilyen menye van, aki kivakarta mindnyájukat a piszokból… Hát ki mos én rám, ki vasal én rám, hát ki dógozik az én gyerekemre? Vett neki valaha valamit? Vett egy csergőt neki, vett játékot neki? vett egy kis viaszkos vászonykötőt legalább neki? Hát énnekem még tisztába se lehessen tartani magamat, meg a gyerekeket! Hát ezt érdemlem én!…

Na de hát azt nem lehetett hallani. András fogta vóna befelé az asszonyok száját, hol a feleségét, hol az anyját csitította, de nem hallott ott egyik sem egy árva szót az ő szavából, csak fujta mindenik tele tüdővel, teljes erővel a maga mondókáját.

És azok a borzasztó csapkodások, azok a tányérok, azok a kondérok, amilyen lármát tudtak vele csapni!

A hideg verejték szakadt, mint a tajték a ló hátán, a hámban kihajszolt isten adta pára szügyén, tomporán. S neki mintha cigánybékó lett vón a két kezén, lábán, semmi lakat rajta, mégse tud mozdulni, le volt cüvekelve, hogy el ne szaladhasson. Csakúgy fincolt a két patáján és innyogott, mint ostor alatt a gángoló paripa. Neki hallgatnia kellett ezt a rémséges danát, készen, hogy eccer csak mégis kirugjon, vagy odaharapjon, hadd érezze a kancabőr is. De csak magára ömölt vissza a méreg tajtékja s lebirta magát, kinkeservesen, mint a komor ló…

Hogy az embernek az élete ott van a gyenge asszonyi fajzat markában. Ők szövik, fonják, ahogy tudják, ők adnak örömet, olyan kimondhatatlan boldogságot, amit az egy szál ember, a rideg legény, soha meg nem tud szerezni magának… A boldog életet… De ők csinálják meg a gyehennát is.

András felhördült, felsikótott: a két asszony egymásnak ment…

És fölébredt.

Ahogy a szemét kinyitotta, még percekig pislogva bámult s azt hitte tovább álmodik, mert a fazék csörömpölést egyre hallotta.

Sokára jött rá, hogy hiszen álom volt az egész. Hiszen nincs otthon! Nincs az asszonyok kocódásában… Hiszen itt van a rengeteg nagy erdő fenekén… Messze, száz mérföldnyire, ezer mérföldre az édes otthontól… Itt van egésségben, bátorságban…

Aj de jó volt, hogy csak álom volt az egész patália. Felült, megdörgölta a homlokát, ásított, mosolygott… Szinte jólesett, hogy itt van a háhorúban, a csatatéren… Szinte megörült, mikor rájött, hogy a nagy csattogatás nem a borzasztó tányérvagdosástól van, csak ágyúk, fegyverek ropagásátúl a hegyen.

– Kejjetek fel hé, – kiáltott, ahogy körülnézett a csillagjárás iránt s újra elkiáltotta magát: – Mindjárt ághegyen a nap!

Egy, kettő megmozdult, a többi feküdt, mint az agyonütött.

– Óóóóf… – ordította el magát András, mert egyszerre rájött, ki ő, mi ő, hogy ő most felelősségbe van s buta fejjel úgy elaludt, hogy még őrt sem állított.

A félelmetes kommandóra egyszerre felkapta a fejét mind, mintha otthon volnának a kaszárnyában. Aztán, ahogy rájöttek, hogy nincsenek a kemény strózsákon a szigorú őrmesteri kéz alatt, megint csak visszaeresztették a fejüket az édes, puha fűbe s lassan eszmélgettek, hogy a derekuk, válluk, minden csontjuk fáj.

– Óff, az anyátok, – ugrott talpra András és vesszőt hasított a legelső fáról.

Csak úgy suhogott a jó fiatal hajtás, ahogy amúgy magyarosan mustrálni kezdte vele a cimborákat.

– Mit verekedsz, – morogta egyik, – ippen olyan baka vagy, mint én…

De aztán nagyobb igyekezettel ámolyogtak ki a rövid, de jó álomból.

Virradt a lombok közt, jó hűs volt, a csontjukat is átjárta az erős levegő, dideregtek a vékony bluzokban, aztán szétbontogatták a köpenyeket és magukra csavarták. Az este olyan fáradtak voltak, hogy még azt sem bontotta ki maga alá, kettő sem.

– Hol van Csapó, – kiáltott fel András.

Csapó hiányzott.

– Elesett, – mondta morogva valamelyik.

Többet nem beszéltek róla.

Volt két sebesült is, úgy hogy csak hatan maradtak, akik sérületlen álltak.

– No, direkció hazafelé, – mondta a cigány.

András azonban azt mondta:

– Meg kell elébb keresni azokat a horvátokat, akik megszöktek a hegyről.

Gondolta magában, azok biztosan elbodásztak valahogy rossz úton s most el fognak tévedni maradni.

De örült, hogy Csapó elveszett. Nem szerette azt az embert, az nagyon is versenytárs volt, nagyon élesen tudta nézni, hogy ő mit csinál…

A falkája, mit tegyen, vele ment s rajvonalban bukdácsoltak előre a hegyoldalon, a bokrok közt, a fák szembecsapó ágai alatt. Hogy kiértek a tisztás hegyoldalra, a reggeli nap első sugara akkor lőtt ki a párás, ködös hegycsúcsra.

Lent a völgyben egy kis falu, mint a nyáj a a hűvös reggelen, összebújva hevert még.

– András! – kurjantott messziről a cigány.

Andrásnak összerándult a szeme. Nagyon sértette a cigány közönséges kiáltása… Nem, az mégsem való: az ilyen embernek sarzsinak kell lenni!… Hogy minden cigánybaka le ne tegezhesse… Hisz utóvégre az ezredes úr is kezet fogott vele!… S egyszerre megérezte a markában az ezredes kemény, pompás szorítását s mindjárt megdagadt tőle a szíve…

– András… – rikoltott újra a cigány.

– No!

– Meg vannak a horvátok!

– Hun vónának, no…

– Ahun a, ott tanyáznak-e!…

András arra nézett, amerre a cigány mutatott s csakugyan katonákat vett észre a hegy kanyarodón, ahogy a fűben táboroztak.

– Látod má?

András megvetően mordult.

– Neked csak a gombára legyen gondod, – mondta. – Neked más gondod ne legyen.

Szinte boszantotta, hogy már ennek is utána lesz. Máma nem fért a bőrébe. Mindenáron bajt szeretett volna… Tudja isten, úgy nem vágyott vissza az ezredhez, a megszokott csapatokhoz, mintha mindjárt haza kellene menni… Haza, a faluba, a házába… ahogy álmodta…