Part 1

NAGY LAJOS

TALÁLKOZÁSAIM AZ ANTISZEMITIZMUSSAL

SZERZŐ KIADÁSA

BUDAPEST, 1922

Jókai-nyomda rt. Budapest

Az én barátom

René Maran regényt irt, amelynek cime: Batouala. Francia regény ez a Batouala s érte René Maran megkapta a tavalyi Goncourt-dijat. A Goncourt-dijról tudnivaló, hogy egy esztendei időtartartam legérdekesebb és legsulyosabb uj talentumának jár.

A Batouala kitünő regény, René Maran igazi iró s ismeretlenül is barátom nekem. Lelkemnek rokona ő, barátom és kollégám, földim, szivem szerint való embertársam. Hogy mi minden ő? Jeles ember. Gondolkodó. Mélyen érző. Jól látó. Férfi. Harminc és egynéhány éves – ennyinek látom a friss francia példányon, amely fotografiáját hozza. Egész mellékesen még gyarmati hivatalnoka is a francia államnak, Afrikában a Kongó tájékán. No meg azután néger is – erről csaknem megfeledkeztem – Martinique szigetéről való néger; ez ugyan nem fontos, még csak kuriózummá sem teszi azt a tényt, hogy ő sokkal közelebb áll hozzám, mint bármelyik kisgazdaképviselő, aki a botbüntetést megszavazta.

Ha a sors négy fal közé juttatna egy ilyen bottal büntetővel, aligha tudnék vele két szót váltani; a Tejut távolsága a Földtől kicsiny ahhoz a végtelen ürhöz képest, amely bennünket akkor is elválasztana. Hogy ő is magyarul beszél? Hogy talán egy vallásban nevelkedett velem? Parányi esetlegességek ezek ahhoz a kiáltó lényeghez képest, hogy ő bottal büntet.

De, ha René Marannal, az én barátommal, kerülnék össze, mennyi mindent tudnánk beszélni, mennyi mindenről tudnánk egymásnak panaszkodni, – mert a mi fájdalmaink azonosak. Ha beszélnénk Verdiről, Renoirról, Platonról, Marxról, a grammofonról, a déli sarkról és a dróttalan táviróról (a bottal büntető kisgazdával még a mütrágyáról se!), végül szóba kerülne a Batouala. Elmondaná ő a regény keletkezését, hogy kikről mintázta az alakjait s a mesének mi volt a reális magja. Keserüen panaszkodna nekem a franciákra és általában a fehér emberre, aki igazságtalanul és kegyetlenül bánik a négerrel. Ezt különben a Batoualában meg is irta s – az előszó igérete szerint – még sokat ir majd erről a témáról. (A siralmak még a börtönön keresztül is feltörnek a magasba, hogy verjék az egek falát!)… Én meg panaszkodnék a barátomnak a botbüntetésről. A botbüntetésről és mindarról, amit ez a szó jelent. _Arról a szellemről_, amelyből a büntetés e neme _sok egyéb istencsapásával_ egyetemben, fakadt.

Mi mindenben egyetértenénk. Ő panaszkodna a fehér emberre, hogy kegyetlen és igazságtalan a négerhez – és én is _négerpárti vagyok_. Mert ha az egyik ember bántja a másikat, én ellenállhatatlanul és tántorithatatlanul és mindörökké annak a pártján állok, akit bántanak. És Maran is igazat adna nekem, amikor én beszélnék. Maran, a néger-francia iró és én, bizonyára nagyon jól értjük egymást, de az ostoba emberek nem értenek meg bennünket.

Én értem a Batoualat és a lelkembe befogadom minden szavát. De én is irtam egy könyvet, melyet – sajnos – Maran nem olvashat. Nem regény, csupán napi használatra szánt elmélkedő, agitáló irat, néhány szó azért, hogy az emberek jobbak legyenek. Hogy küzdjék le gonosz indulataikat s ha már megvannak bennük a gonosz indulatok, átszellemitve éljék ki azokat. De embert ne nyuzzanak, tiz liter vizet egyszerre senkivel ne itassanak és ne kasztráljanak, ahogyan ezt cselekedték; ilyesmiket ne helyeseljenek, ahogyan ezt tették; kapu alatt éjjel fütykössel ne leskelődjenek, amit szintén nem átallottak; mindezeket, ha megtörténnek, ne igyekezzenek »megérteni«, mint ahogy megértették, nem ugyan az eszükkel, de a rokon gonoszindulatukkal, és ne higyjék el, mert nem igaz, hogy Bors László, vagy Paranyacsura Piroska szökést kiséreltek meg, amikor lelőtték őket.

Az élet: harc. De minden harc megvivható a lovagiasság szabályai szerint, ha sokan vannak is, akik roncsoló lövedéket használnak s nyilaikat, mielőtt ellövik, méregbe mártják. Ne akarjon senki, mert ugy nem kell és nem is lehet uj gazdasági rendet teremteni, hogy aki öt üveg uborkát félretesz a spájzába, azt halálra itélik, – de nem okvetlenül muszáj azt a gépiróleányt sem, aki a _Szellemi Termékek Országos Tanácsának a »Karamazoff testvérek«_ forditását gépelte, a hajánál fogva felakasztani. (Ne tessék azt sem elhinni, hogy ez hazafias elkeseredés, vagy keresztény szeretet!)

Csupán a szó durván egyenes értelmében van e könyvben _zsidókról_ szó. Igazában nem a zsidókért, hanem a bántalmazott emberért beszélek, legyen az szegényember, vagy »burzsuj«, akár ha szocialista, vagy »kommunista«, vagy legyenek az ártatlanul bántottak akár az orosz cár leányai, akiket szegényeket, a jekaterinburgi pincében, mint nyulakat az erdőben, puffogtatott le a buta és gonosz ember. Rettentően hatalmas az ellenség: a butaság és a gonoszság; ellenük szót emelni szinte kómikus tett, de nem vagyok szerénytelen, hangos csupán a jajszavam, élénk csupán az iparkodásom, könyvem értelmét azonban mindössze annyiban szabom meg: Ha a gonoszságra lehet bujtogatni – már pedig, hogy lehet, azt tapasztaltuk, – akkor hinnünk kell abban is, hogy a jó szónak is van valami hatása, ha mindjárt százszor kisebb is, mint a bujtó sziszegésnek.

Lehetne itt szó akár vörös, akár fehér terrorról, inkvizicióról, vagy a reakció eszmekörének fojtó gázáról, esetleg a szabadjára engedett kapitalizmus lelketlen tultengéséről, – de én antiszemitizmusról beszélek. Az antiszemitizmus ma az a harctér, amelyre leszállva az igaz ember szembe találja magát valamennyi fajta gonoszság katonáival. Aki az antiszemitizmust támadja, az nem okvetlenül zsidó érdek uszályhordozója, hisz’ maga az antiszemitizmus is, még akkor is, ha csakugyan zsidóra céloz, a szegényembert találja. Én láttam egy kávéház ablakából a kurzus antiszemitizmusát. Az Oktogonon keresztül sisakos és szuronyos katonák közrefogva kisértek egy ötven főnyi tömeget. Kirohantam a kávéházból, hogy jól megnézzem és feledhetetlen emlékül eltegyem magamnak, mi történik itt már megint! Az ötven főnyi tömeg fázó, mezitlábas, piszkos, éhes emberek voltak, férfiak, asszonyok és gyermekek, mind zsidók ugyan, de mind szegények és ártatlanok. Valahová a fenébe toloncolhatták őket, bizonyára azért, mert a cipőzsinórt nyolc koronáért vették és tizért árulták, – hogy mennyit kerestek ezen az üzleten, mutatta a külsejük. És amikor elszorult szivvel visszamentem a kávéházba, megállapitván százezredszer, hogy jaj annak, akinek nincsen tizezer hold földje, vagy három sarokháza, esetleg egy üzemképes gyára, hát az ablakom előtt robog el a gazdag zsidó – Duna-Tiszaközti nagybirtokos – akkora automobillal, mint egy hadihajó, a szájában akkora szivarral, mint egy szőlőkaró, arca hagymaszinben virul a boldogságtól. Én azt mondtam, látván a szivaros autózót, hogy hála Istennek, bár mindenkinek ilyen jól menne a dolga, mégis csudálkoztam a kurzus arcátlanságán, hogy ezt a két jelenetet igy egymás mellett, térben és időben, antiszemitizmusnak meri nevezni. Ha nem is mondja egyenesen és szószerint antiszemitizmusnak, de keresztény és nemzeti iránynak minden esetre.

Vita

A négy fehérvári zsidó

A kurzus vezérlő alakjainak komolyabb szellemi megnyilatkozásait alig ismerem. De mivel ugy látszik, hogy még jóideig lesznek aktuálisak, meg mivel meg kell állapitanom, hogy a társadalom szerkezetében s az emberi lélekben erős gyökereik vannak, foglalkoznom kell velük végre, mint tüneményekkel, mint tőlem erősen különböző, hozzám csaknem idegen agyi berendezkedésü emberekkel. Megkisérlem, hogy legalább megértsem őket, ha már egyszer léteznek és hatékony tényezők. Egyelőre, bevallom, oly különös nekem az indulatuk kegyetlensége, oly meglepő a logikájuk, oly káprázatos közülök akárhánynak a változékonysága, a következetesség minimumával szemben is, hogy csak csodálom, de nem értem őket.

Most ott tartok, hogy buzgón olvasom azokat a lapokat, amelyek magukat kereszténynek és nemzetinek vallják. Minél hamarább könyveket, irodalmi müveket is olvasok majd a kurzus kiválóbbjaitól. Sajnos, eddig inkább Tolsztojtól, Flaubert-től, Shaw-tól s efféle destruktivoktól olvastam, s ezek oly sokan voltak, annyit irtak, hogy például Budavári László összegyüjtött munkáinak elolvasására a tizedik életem vége felé szakithatnék csak időt. No, de megtöbbszörözöm szorgalmamat, közelebbről megismerkedek majd eggyel-mással, legelőször talán Bangha páter legujabb könyvével, Banghára vagyok a leginkább kiváncsi, őt okosnak, igen tehetségesnek dicsérik előttem. Egy mérsékelten forradalmár, de erősen szocialista ismerősöm szinte vallomást tett egyszer előttem, igy:

»A kommün bukása után hetenként a Bazilikában prédikált Bangha páter; én minden prédikációjára elmentem s egy zugba elrejtőzve hallgattam. Elrejtőzve, mondom, mert abban az időben s azok közt a viszonyok közt, állandó szörnyü félelmemben is, az akkori érzéseim mellett is, olyan hatással volt rám minden egyes prédikáció, hogy felforgatta minden eddigi gondolatomat, megingatta az önbizalmamat, csaknem elsöpörte egy egész élet minden élménye és tanulása által szerzett, mindig szilárd és nyiltan vallott világszemléletemet, gondolkodóba ejtett s már-már rávett arra, hogy reviziót tartsak önmagamon, feladjam minden eddigi nézetemet s helytelennek tartsam még az ösztönös érzéseimet is, szóval a prédikáció csaknem egészen meghóditott. Órák, sőt napok multak el, amig föl tudtam egyenesedni, a mig megszabadultam egy-egy prédikáció hatásától és ujra az lettem, aki voltam s azt mondtam, hogy: nem ugy van, nem ugy van, nem ugy van, a hogy a páter tanitja!«

Ez és sok egyéb éppen elég ahhoz, hogy kiváncsiságomat felkeltse, hogy elolvassam Bangha müveit s megtudjam, miképpen gondolkodik ő a világról s a mai magyar élet problémáiról. Majd meglátjuk…

Most azonban Prohászkáról akarok szólni, mert őt már ismerem. Olvastam tőle és róla egyetmást. Nem emlékszem rá, hogy mit – és ezt jellemzőnek tartom. Minden esetre hitről és erkölcsről volt szó a kenetteljes irásban, továbbá arról, hogy az ember fölfelé néz és gyanánt; – ez utóbbi szavak karrikaturának látszanak, én azonban komoly jellemzésnek szánom őket. Mindig meglepett az elismerés, amelyben Prohászkát még a vele nem egy nézeten levők is részesitették. Gondolatait sekélyeseknek, okfejtését erőtlennek, stilusát ékes szavak árjában szétfolyónak és magyartalannak találtam. Csupán impresszióm volt róla, de ez impresszió alapján azok közé az értékek közé soroltam, akik egyetlen egy megnyilatkozásukból megitélhetők. Az ő müveit nem fogom elolvasni, elég egy beszéd, egy mondat s ha azt sikeresen meganalizáljuk, teljes és szilárd lehet az itéletünk. A beszéd, illetve az inkriminált mondat a napokban hangzott el Benárd Ágoston beszámolóján, ahol a püspök ur is felszólalt. Ime a mondat:

»Fehérváron négy zsidó ment a püspöki palota alatt és én ezt tudom, mert hallottam valakitől, aki mögöttük ment és jött mögöttük egy rikkancs, aki azt kiáltotta: Uj Lap, Uj Nemzedék, Nemzeti Ujság – és az egyik azt mondta: Ne kiabálj fiam, tisztességes zsidó keresztény ujságot nem vesz!«

Ez a mondat; több nem kell, hisz magában hordja mindazt a következtetést, amit Prohászka a kis esetből levon, vagy levonhatónak vél.

Tehát rossz néven veszi Prohászka Ottokár, hogy az egyik zsidó azt mondta: tisztességes zsidó keresztény ujságot nem vesz. Ezt én nem értem. Az én eszemnek idegen ész termelte ezt a gondolatot, idegen sziv ezt az érzést, legalább annyira nem értem, mintha az én fülemnek, idegen nyelven, teszem tótul mondták volna. Mert hát itt a püspök ur rossz néven veszi egy zsidótól azt, hogy nem vesz olyan lapot, amely őt szidja, amely őt mindenféle rut tulajdonsággal és bünnel terhesnek mondja és állandóan fenyegeti. Hogy hát ez a zsidó nem örül az olyan olvasmánynak, nem kap rajta, nem siet érte két koronát fizetni. Micsoda különbség az izlések közt! Hiszen bomlott agyu, perverz érzelmü embernek tartanám azt a zsidót, ha jó érzéssel volna például az Uj Lap iránt. Hisz’ a nevezett lapok nem is reflektálnak arra, nem is akarják azt, hogy a zsidók őket szeressék. A nevezett lapok határozottan azt akarják, hogy a zsidók ne szeressék őket. Mihelyt ezt a céljukat nem érnék el, megjelenne szerkesztőségükben üzleti és világszemléleti dirigensük és azt mondaná: Baj van, nem jól dolgoztok, mert a zsidók nem félnek eléggé tőletek, nem utálnak, nem gyülölnek eléggé titeket. Én megvetném azt a zsidót, akiben nem váltana ki heves indulatot, ha azt mondják neki, hogy ő rut, ő gazember, ő svindler, ő a nemzet ellensége, ő gonosz, ő ártalmas férge az egész emberiségnek, megrontója a világnak. Ha ez nem keltene félelmet, iszonyatot és haragot abban a zsidóban, akkor azt hinném – igaz, amit róla mondanak, ő maga is érzi ezt; vagy azt hinném, hogy igy gondolkozik: én majd gondoskodom az én bőrömről, a többi zsidót pedig vigye el az ördög.

A püspök ur azonban azt mondhatná, hogy ő másképpen értette, amit mondott; ő nem azt veszi rossz néven az egyik zsidótól, hogy nem örül a nevezett lapoknak, vagy nem szereti azokat, vagy nem hajlandó azokat vásárolni s igy anyagilag munkájukban támogatni, mert ezt megérti ő is, hanem azt veszi rossz néven, hogy az a zsidó sérelmének nyiltan kifejezést adott, kifejezést mert adni. Édes Istenem, mondom én, hogy lehet rossz néven venni attól, akit bántanak, ha feljajdul. Még ha jogosan bántanák is. Szálljon csak magába a püspök ur, kell, hogy ő kitünően értse hivatalból a magábaszállás mesterségét és akkor be fogja látni, hogy igy van, igaz, akit bántanak, attól nem csoda, ha feljajdul, vagy akár felmordul.

A püspök ur most azt mondhatná: ne csürjük-csavarjuk a dolgot, ő megérti a feljajdulást is, tehát nem is veszi rossz néven; de itt másról van szó, itt egy itélet kimondásáról, vakmerőségről van szó. Az egyik zsidó azt mondta, hogy tisztességes zsidó nem vesz keresztény lapot, tehát az egyik zsidó ócsárolta a kereszténységet. Én erre azt mondom, hogy nyilvánvalóan nem erről van szó, a forma talán mást mutat, mint ami a mondás lényege, de a lényeg az, hogy az egyik zsidó a nevezett lapokról mondott szentenciát, nem pedig a kereszténységről. És még ha vonatkoztatható lenne is az egyik zsidó indulata a kereszténységre, az az egyik zsidó ösztönösen tudja azt, amit én tudatosan tudok és állitok, hogy nem azonositható a nevezett lapok gyülölködő, kardos-szuronyos és bunkósbotos »kereszténysége« az igazi kereszténységgel, amiről az egyik zsidónak bizonyosan vannak halavány sejtelmei.

Tehát ha azt mondta az egyik zsidó a négy közül, amit a püspök ur idéz, én megértem őt és semmi helytelent nem látok abban, amit mondott. De csakugyan mondotta-e? A püspök ur azt állitja, hogy ő tudja, mert neki, hogy ugy mondjam, denunciálták azt a bizonyos egyik zsidót. Én pedig közlöm a püspök urral, hogy az az egyik zsidó ezt a mondatot: Ne kiabálj fiam, tisztességes zsidó nem vesz keresztény lapot – ezt, igy nem mondta. A püspök ur persze hitt annak, aki az egyik zsidót nála feladta, mert jól esett neki hinni, jól jött egy ujabb kis adat ugy általában a zsidók ellen. És hitt a feladónak, mert nem ismeri eléggé az embert, sem a feladót, sem a feladottat, sem a többit – és mert nincs hibátlan érzéke a realitás iránt. Az ember mást mond a rikkancsnak, ha jön és ujságok cimeit kiabálja. Az ember vagy vesz, vagy nem vesz ujságot, de ezt nem indokolja, ha pedig a rikkancs erőlteti a dolgot, az ember nem szól, vagy elküldi a rikkancsot, teszem, ha dühös ilyesmit mond: erigy a fenébe. De holmi általános érvényünek szánt szentenciát az ember semmi esetre sem mond a rikkancsnak. Ha valamit gondol is az egyik zsidó, azt nem a rikkancsnak mondja, avval ő nem törődik, avval ő nem akar közölni semmit, hanem mond valamit a második, vagy harmadik, vagy negyedik zsidónak, (lehet, hogy nem is voltak négyen, talán csak hárman voltak, vagy ketten, vagy egyen, esetleg – még kevesebben) és azoknak sem ilyesmit mond, hanem például, ha látja, hogy valamelyik vesz egy Uj Lapot, csodálkozóan rászól: – Megőrültél?

Amit a püspök ur mond, az szent igaz, de annak a valóságában, amit neki a négy zsidóról denunciáltak, kételkedem. »Mert hallottam valakitől, aki mögöttük ment…« Ez a valaki alázatos szolgája lehetett a nagy urnak, a püspöknek. Már pedig miféle dolgokat mondanak az alázatos szolgák a nagy uraknak? Kellemes dolgokat. Csakis kellemeseket. Vagy dicsérik őket, vagy becsmérlik azokat, akiket a nagy ur nem szeret. Igazat semmiképen sem mondanak. Ha pedig a püspöknek valaki vele egyenrangu ur adta fel a négy zsidót, hát ezt is tudjuk már értékelni. Képzeljünk csak el egy jelenetet, azt, hogy német generálisok a világháboru kellő közepén együtt ülnek és tanácskoznak. Mindegyik a »végső győzelemről« beszél, mindegyik megingathatatlan hitet, teljes bizonyosságot mutat a többi előtt, – belül pedig nagyon is sejti, hogy a háboru elveszett. Ennek az analogiájára: két ur, egy püspök és egy civil beszélgetnek a zsidókról. Szilárd meggyőződést mutat mindakettő a másik előtt, mely szerint a zsidók igy, a zsidók ugy, minden baj kizárólagos okai a zsidók. A meggyőződésük illusztrálására, nehogy ingadozóknak lássanak, vagy hogy egyik a másik meggyőződését erősitse, hogy olajat öntsön a tüzre, – kis eseteket beszélnek el. Ezek a kis esetek azután a cél szerint, amelynek a szolgálatában állanak, idomulnak. Igy került csávába a négy zsidó, akik, mondom, talán nem is voltak négyen, hanem csak hárman, ketten, vagy egyen, – esetleg még kevesebben.

Igy fest az én szememben az a csekély történeti mag, amelyből Prohászka Ottokár következtetéséket von le, olyanféléket, hogy mondjuk: »a liberalizmus egyre szemtelenebbül üti fel a fejét!« Látjuk a kiinduló pontot, látjuk a végső következtetést s az ut a kettő közt mily sántitó logika! És épen ez az a szellemi táplálék, amit fogyasztani nem tartok üdvösnek.

Bangha páter könyveit megnézem, de Prohászka müveit nem fogom elolvasni.

Első találkozásom az antiszemitizmussal

Első találkozás, tehát gyermekkoromban történt. Hét éves lehettem, amikor nyári vakációra a nagyszüleimhez utaztam, szülőfalumba. Egy tanyán töltöttem az egész nyarat, ahonnan néha a nagyanyám bevitt a falumba. A tanyán mezitláb futkostam, de ilyenkor a falusi nyilvánosság számára harisnyát és cipőt vettem föl, ugy poroszkáltam gyalogosan sétáló nagyanyám mellett. Utjaink alkalmával csaknem mindig megtörtént, hogy amint elballagtunk egy-két parasztgyerek mellett, akik ingben, gatyában és mezitláb játszottak, vagy őgyelegtek az uton, egyszerre csak bántó kötekedésképen ez a kiáltás ütötte meg a fülemet: zsidó! zsidó! zsidó! Többnyire ezt az egy szót kiáltották, ismételgetve, mert gunyul, meggyalázásul ezt is elégségesnek tartották, de néha drasztikus rimet is üvöltettek melléje, amely könnyen kitalálható s amely bizonyára országos népi szólam. Engem bántott ez a guny s minden esetre erős hatással volt rám, mert több ilyen vélemény eggyé tömörülve, intenziven él az emlékezetemben. Jól emlékszem a sunyi kis kölykekre, amint közeledtünkre abbahagyták a játékot, elhallgattak s szótlanul bámultak s ahogy szeliden rájuk néztem, már valami gonosz kajánság zöld tüze lobogott a szemükben. Szinte éreztem az ellenséges indulatot, mert sejtettem, hogy valamire készülnek, de még kussoltak, csak amikor már vagy husz lépésnyire elhagytuk őket, akkor eredt meg a hangjuk, akkor hullott rám bántó szavuk piszka. Én dühös voltam s hogy akkor, gyerekfejjel, dühös voltam, ez természetes. De, szinte csodálatos, még most is, máig is bosszant, bánt, szégyenit ez a dolog. Ugy kell lennie, hogy az én számomra fontos ez az élmény, azt _mutatja_ emlékezésem ereje s az emlékezéshez füződő indulat nem csupán a gyermekkori indulat felujulása, hanem egy oly állandó reakció, amely azóta ujabb és ujabb tápot kapott. Ehhez a kezdeti élményhez még sok más csatlakozott az idők folyamán, melyeknek eredménye, hogy nem csak semmi gondolati s érzelmi közösséget nem érzek azokkal, akiknek agya s szive az antiszemitizmus szennyét nem tudja magából kivetni, hanem megvetem és gyülölöm az antiszemitizmust. Mert elemezzük csak meg emlékemet. Engem akkor bántottak és megszégyenitettek azok a gonoszkodó gyerekek. Bántottak, mert rossz indulattal kiáltották felém. Rossz indulattal, kötekedőn, azzal a szándékkal, hogy az nekem fájjon, hogy szégyeljem magam, hogy féljek tőlük. Az már itt mellékes, hogy nem voltam zsidó. Azt is kiabálhatták volna, hogy: pisze, vagy hogy: hegyesfülü. Mindegy, hogy mit kiáltottak, de bántani akartak. Az én szubjektiv sérelmemet illetően mindegy, hogy mit kiáltottak. Ha tovább elmélkedünk s valami jelentőségét keressük ennek a különben ártatlannak tetsző gunyolódásnak, akkor már nem mindegy. Nem azt kiáltották, hogy pisze azt se, hogy hegyesfülü, hanem azt, hogy zsidó. Ebben azután a rossz indulaton kivül a butaság is benne van. Nem a gyerekeké, mert hisz ők csacskák s leszámitva azt a kis állati gonoszságot, a mellyel az idegen kutyák morogják meg egymást, csaknem ártatlanok. Hanem _azoknak_ a butasága, akiktől tanulták, hogy zsidónak lenni az megbecstelenitő. Annál inkább, mert hiszen miért néztek ők engem zsidónak? Azért, mert matrózgalléros bluz, rövid nadrág volt rajtam, a fejemen szalmakalap, a lábamon harisnya és cipő! Tehát a _városi_ ruhám miatt! Ellenszenvet, kötekedő kedvet keltettem a kis parasztgyerekekben, mert a városból jöttem, mert _kulturmez_ volt rajtam. Ez az _az ellenszenv_, amelyet nem felejtettem el, _ez_ az, amellyel oly sokszor találkoztam. És bizonyos, hogy azokhoz a kis gyülölködő, marakodni kész, butácska és müveletlen parasztgyerekekhez hasonló felnőttek ma is azt üvölhetnék felém, hogy: zsidó, zsidó, zsidó! Mert amint azok zsidóztak a városi mez miatt, most már zsidózhatnak lelki és szellemi hasonmásaik nem a mez miatt, hanem sok minden miatt, ami több a meznél, ami fontosabb tulajdonom és jelem, mint akkor a ruhám volt, ami a lényegem, amiatt, hogy fölvilágosodott, szabadon gondolkodó, európai kulturáju, humánus ember vagyok. (Zsidó! Zsidó! Zsidó!) Amiatt, mert igazi iró vagyok! (Zsidó! Zsidó! Zsidó!) Amiatt, mert a lelki rokonom nem Szabó Dezső, hanem Flaubert. A szellemi rokonom nem Budavári László, hanem Shaw. Kollégámnak nem Kozma Andort, hanem Gorkij Maximot tartom. Mert a legszivesebben Anatole France-t olvasom, mert szeretem a matematikát, mert legkedvesebb operám az Aida, mert azt tartom, hogy a legszebb kép Rafaello »Sixtusi Madonnája«. (Fuj zsidó, zsidó, zsidó.)

A frivól nóta

Reggeli hat óra tájban a Rákóczi-uton szembe jöttek velem négyen: három férfi, egy nő. Fiatalok voltak, a férfiak fején valami fehér vászonsipka, hasonlatos a tengerészekéhez, különben civil a ruházatuk. Nem igen néztem az arcukba, csak éppen keresztül suhantak a látókörömön; vagy mulatságról siettek jó későn hazafelé, vagy korán kirándulásra indultak, mindegy, fontos az, hogy félhangosan valami nótát énekeltek. Ez a nóta, annak néhány szava, csapta meg a fülem és az eszem; ez volt az oka, hogy egyáltalában észrevettem őket. Ennyit hallottam a nótából: »_… huszonhárom, huszonnégy,… rohadt zsidó…_« Ennyit és nem többet. Tehát valami elmés kis versről, valami bökkölteményről volt szó, valami olyanfajta reggeli áhitat szállott a négyek ajkáról, mint az _Ergerberger_, vagy az »_Ennek a zsidónak, de nagy hasa van_«, meg a »_Kiskertembe zsidómagot ültettem_« és a többi. Szóval egy sornak, verssornak a végét hallottam, hogy:… huszonhárom, huszonnégy, – egy másiknak pedig az elejét, ennyit csupán: _rohadt zsidó_… Mondjuk, hogy igy végződött a sor:… _hová mégy?_

Mellettem baktattak el, amikor ezt énekelték, talán észre sem vettek, mint ahogy én nem vettem volna őket észre a kis népköltészet nélkül, – de mondhatom, a daluk inzultusként hatott rám. Dühbe jöttem, megálltam, utánuk néztem, szörnyü utálattal s ha célja és értelme lett volna, utánuk futottam volna, valamit mondtam volna nekik.

Visszatérek a miniatür esemény külsőségeire, a hely és az idő alkotta keretre. A Rákóczi-uton történt, reggeli hat óra tájban. Előttem a nyilegyenes ut, végén a Keleti pályaudvar képével, fölöttem a tiszta kék ég, a nap már fölkelt s ontja sárga fényét. Csend. Az emberek még alusznak. Békességben alusznak. Jobbra tőlem a kis templom, ima és áhitat helye, mögötte az óriási Rókus, betegek szenvednek benne. Még nem indult meg az élet zaja, még tart a napi létért való harc fegyverszünetje, az ember most magába szállhat, vagy legalább is még nem kell, hogy kikeljen magából. És máris, a nap első jele, amellyel találkozom, a nap első hangja, amely rám ront, ez a hülye nóta. Mit várjak ezután? Mi minden van még hátra?! _Szörnyüséges!_

Talán különösnek tünik fel az olvasó előtt érzésem heve és a szélsőséges szó, melyet leirtam. Ezt értem, de magamat is meg akarom értetni. Tudom, ha zsidó embernek effélét, ilyen csekélységet, ami itt egyáltalában történt, elbeszélek, fölényesen mosolyog. Teheti, részén a fölény, mert hiszen találkozott valami végtelen szellemi és erkölcsi alacsonysággal s ezen csak mosolyoghat. De én szégyenlem az esetet, engem undorit, engem lesujt. Elvégre magyarok és keresztények voltak a delikvensek, vagy szegényemberek – s bennem megvan a szolidaritás érzése; én szeretném menteni az izlést, a gondolat, sőt a cselekvés esztétikáját, mi több: _őket_ szeretném menteni az emberiesség, a tisztesség számára. Az antiszemitizmusukat talán nem is bánom. Ha megmarad nézetnek vagy ha politikai akció is, de törvényes, akkor vigye őket az ördög az ostobaságukkal, hadd higyjék, hogy meglelték a minden bajok arkánumát. Mit bánom én a tömegantiszemiták politikai vezetőinek, gondolatszállitó bölcseinek és betüvetőinek görbe nemzetmentését. Hozzanak törvényeket, szabályozzák meg az élet menetét ugy, ahogy legcélszerübbnek vélik, ahogy tudják. Én nem bánom a _numerus clausust_ és a _trafikrendeletet_ és sok mást, semmit, ami tételes intézkedés. Ha jók, maradjanak, ha rosszak, majd megváltoztatják ezeket. Jó, elismerem, hogy csakugyan vannak közgazdasági, sőt más problémák s látom, hogy a problémákat mindig két-háromféleképen kisérlik megoldani rosszul, amig valami jóhoz jutnak. De bánt az igazságtalan tömegcselekvés és bántanak a bujtogató szavak. Mert bármi legyen a végső igazság, annak a kiinduló pontja nem a »rothadt zsidózás«, nem a hősköltemény, amely azt mondja:

»_Kis kertembe zsidómagot ültettem,_ _Minden reggel forró vizzel öntöztem._«

Az undok szavak, a Butaság gyermekei, az undok cselekedetek pedig: éjjel a kapu alól, »üsd a zsidót!« kiáltással előugrani – a Gonoszságéi; ha a mai politika urainak van valami igazságuk, – nem az antiszemitizmusban, hanem a magyar élet rendbeszedésében, – ezek a förtelmek _azt is_ csak beszennyezik.

Mondom, indulat öntött el s a dalos kedélyek után szerettem volna vágtatni s rájuk ripakodni: