Part 4

Most álljunk meg egy pillanatra és csodálkozzunk. Ha azután tovább foglalkozunk az eseménnyel s a kurzus-lap arról szóló hiradásával, akkor, félek, hogy nem értünk egyet, én és kedves olvasóm, akik pedig az által, hogy én e cikket irom s Ön azt olvassa, ugy közeledtünk egymáshoz, hogy nagyjában sok mindenről azonos a véleményünk s aránylag rövid elmélkedések után azonos konkluziókra juthatunk. Azt hiszem, máris nem értünk egyet, kedves olvasóm, különösen, ha Ön higgadt, mindent megértő és megérteni igyekvő ember, mert attól tartok, hogy erről a dologról ugy vélekedik: Hát van ilyen felfogás is, hát igy is lehet ezt gondolni, ez is létezik. Ugy képzelem, hogy Ön ezt gondolja. Én pedig hevesen tiltakozom az Ön véleménye ellen és határozottan állitom, hogy ilyen felfogás nem létezik. Ezt az otromba gonoszságot csupán leirják és sok ezer példányban kinyomatják, de nincs élő ember, aki az esetről igy gondolkodna. Nem igy gondolja az ujsághir megirója sem, ő maga sem tartja merényletnek a zsidó tanuló cselekedetét, nem igy gondolja a szerkesztője, nem igy gondolja az olvasója. Mindenki tudja azt, még a kutmérgező hirek gyártói, kitalálói, hamisitói, szinezői is, hogy nem merénylet az, ha hármat harmincan az országuton furkósbotokkal körülfognak, igazotlatnak s ebből aztán az sül ki, hogy a három közül valamelyik revolvert használ. Mindenki, még ha indián is, tudja azt jól, hogy itt merényletről, még ha holtan bukna is el a harminc furkósbotosok egyike, csak a harmincak részéről lehet szó. A sajtókuli azonban, a toll e morall insannityje, aki éhbérfizetésért még a lelke üdvösségét is eladja, ugy agyalja ki a hirt, hogy merénylet-ről ir, annál is inkább, mert a nevét nem irja a hir alá, mert nem ő, hanem a lap maga viseli az »erkölcsi« felelősséget; a lap pedig, Istenem, ki az a lap? A lap: senki. Ha ostobaságról, ha gonoszságról van szó, akkor: én nem, hanem a többiek. A szerkesztő azt mondja: Nem én irtam. A cikk »irója« azt mondja: Nem irtam alá, tőlem ilyent kivánnak, ezért fizetnek, ilyesmikre adtak generális utasitást, ilyesmik kigondolásáért, gyártásáért fizetnek engem, ez a lap »szelleme«. Igy jön azután létre a hazugság, a sajtó-gonosztett, igy készül el a méreg, a kutméreg, amelynek nincs gazdája, amelyet senki nem talált fel, senki nem gyártott, amelynek létrejöttéhez senki még csak segédkezet nem nyujtott, amely azonban mégis van, van és lesz, még ha senki be nem veszi is, mégis mérgez.

Ha a klubban, vagy a kávéházban az ember szóvá teszi az ilyen kis hirt, a céhbeliek mosolyognak a naivságon és bölcsek ők velünk, tájékozatlanokkal, skrupulózusokkal szemben. Ártatlanul mosolyognak a kaucsukgalléru, lenhaju és kékszemü feketéző és kártyázó partnerek (partnerei a kutyának, de nem nekem!) – és, ami a fő, velünk egy véleményen vannak. »Én nem, hanem ők, a marhák«, – mindig ez a végeredmény. Mindenki szellemi és erkölcsi alibit igazol. Nagy ritkán akad egy-egy vakmerő, aki köti az ebet a karóhoz és erősiti, hogy igenis merénylet történt – s előadja az esetet még rikitóbban, mint ahogy megiródott, hivatkozik tanukra, okiratokra, hogy igenis, ezuttal rendkivüli esettel állunk szemben, a három zsidók egyike, az ő egészen hiteles értesülése szerint egészen indokolatlanul használt revolvert, mert a harmincak nem is voltak harmincan, csupán hárman, vagy ketten, vagy eggyen, vagy még kevesebben, nem is volt egynél sem furkósbot, csupán egy-egy pehelyszál, egy aznap született kis galambból, a szelidség szimbólumaként, nem is akarták a hármakat igazoltatni, csupán azt szerették volna megtudni, hogy hány óra, mert az övéké nem jár. Érvelnek, handabandáznak, letagadnak, hazudnak, – ez a ritkább fajta, a kivételes. A nagy többség siet veled egy véleményen lenni, ő is meg van botránkozva, ő is elitél, ő is rosszal, – de másnap megint olvashatod a testvéred esetét, akit éjjel hárman megtámadtak a Wesselényi-utcában, azt kérdezték tőle, hogy zsidó-e, vagy nem zsidó, s máris fejbe kólintották, olvashatod a hirt, mely szerint öcséd legalább is rablógyilkosságot, zsebmetszést és betöréses lopást követett el a kurzus ellen, gyalázta a vallást, árulta a hazát stb. stb. Olvasod a szörnyü hazugságot, a kutmérget, s megáll az eszed az elcsodálkozástól, – délután pedig megint látod a klubban, vagy a kávéházban a hir angyali szelidségü, mosolygós, lenhaju és kékszemü gyártóját, kitalálóját, iróját, feldolgozóját, hamisitóját, nyugodtan feketézni, mert hát nem ő, ő nem, ő nem is antiszemita, sőt ő progressziv és szocialiasta, hanem – ők, a többiek, a lap szelleme és a szerkesztő. Rettenetes!

„Keresztény-nemzeti“ irány

Giesswein Sándor mondta egyik nyilatkozatában a kurzusról, hogy: »ugynevezett keresztény« irány. Jól esett ezt a kis módositó szócskát hallani olyan ember szájából, akit hivatalos tekintélynek is ismerhetünk el abban a kérdésben, hogy mi keresztény és mi nem keresztény. A mai politikai és társadalmi irányt feltalálói és továbbfejlesztői elkeresztelték »keresztény-nemzeti«-nek s makacsul ilyennek nevezik. Az elnevezés hamis, ezt minden gondolkodó embernek tudnia kell, még talán a kurzus hivőinek is. Mert vizsgáljuk csak meg, hogy mit foglalhat magában ez a szó: _keresztény_ és milyen alapon volna a kurzus kereszténynek nevezhető.

_Keresztény_, – ez a jelző, nemzetközien konvencionális használat szerint megillethet olyan erényeket, melyekkel az Uj Testamentum Krisztusa ékeskedett és melyek alapelvei, valamint minden vallásnak, ugy hangsulyozottan a keresztény vallásoknak is. _Kereszténység_ – ez a szó összetett fogalmat jelöl meg, amelynek alkatelemei: a felebaráti, minden emberre egyformán áradó szeretet, megértés és bünök megbocsátása, szelidség, szerénység, alázatosság. Keresztény például az a férfiu, aki a mondott erényekkel ékeskedik, akinek eszményképe az Uj-Testamentumban megkonstruált Jézus. Világszerte ezt értik az alatt, hogy keresztény. De kereszténynek nem nevezhető például egy köruti illatszertár, azért, mert keresztény vallásu ember a tulajdonosa. Az illatszertár ettől még marad épp olyan illatszertár, mint a többi, a tulajdonos vallása miatt magára az illatszertárra a keresztény jelző még nem alkalmazható, amint nem alkalmazható például az állami halálos-itéleti végrehajtóra sem; organikus kapcsolat a jelző és a jelzett szó között ez esetekben fenn nem állhat, a jelző alkalmazása tudatlanság és visszaélés lenne. Ellenben keresztény például a templom, amelybe vasárnaponként a keresztény vallásban megkeresztelkedett hivők összegyülnek és istenes, keresztényi dolgot müvelnek, imádkoznak. Egy uszoda például már nem »keresztény«, mert ott összegyülhetnek ugyan keresztény hivek, de amit ott müvelnek, ha szükséges és emberi is, nem speciálisan keresztényi cselekedet, nincs vonatkozásban az ő kereszténységükkel, hogy éppen csak uszodáról beszéljek.

Valamint azonban a köruti illatszertár nem keresztény még amiatt, mert keresztény a tulajdonosa, ugy a mai kurzus nem keresztény attól, hogy keresztény vallásu emberek fejéből pattant ki a koncepciója, hogy keresztény vallásu emberek gyakorolják benne a politikai hatalmat, s hogy intézményeiben keresztény vallásu embereknek, legalább is azok bizonyos kategóriáinak az érdekét istápolja. Mindettől a kurzus még nem keresztény, hijával lévén a keresztényi erényeknek, legelsősorban a szeretetnek, megbocsátásnak, türelemnek, és szelidségnek. Annál kevésbbé keresztény, mert viszont ékeskedik oly erényekkel és tulajdonságokkal, amelyek a kereszténység fogalmával együtt már nem is emlegethetők. Bosszu, megtorlás, harciasság, fajgyülölet, kiméletlenség és sok esetben kegyetlenség, bünök elkövetése és palástolása, – mindez ellentétje a kereszténységnek. A kereszténységgel alig fér össze még az igazi bünösök megbüntetése is, hát még az ártatlanoké! Az igazi kereszténység gondolatköréből alig fakadhatnak az uszitó irások, melyeknek cime nap-nap után: _Sujtson le a kard!_

Ez a »sujtson le a kard« eszmekörü politikai szemlélet lehet magyar és nemzeti, lehet helyes és igazságos, lehet minden járulékával együtt okvetlenül szükséges – amint hogy nem az! – és az egyedül lehetséges politika, minden jóval dicsekedhet, de a keresztény jelző azt soha meg nem illetheti, akik vele kapcsolatban a keresztény szót használják, azok bünt követnek el, lényegesen nagyobbat a hamis névhasználatnál.

Istenem, a gyakorlati élet sok alantas cselekedetre is rábirja az embert, az egyént s néha az összességet. Megtörténhetik, hogy valaki, végső szorultságában, amikor már nincs másképen megoldás, talán – Uram bocsá’! még pofon is üti az embertársát. Ez megtörténhetik, de _ez_ a cselekedet _nem keresztényi_ cselekedet. Istenem, megtörténhetik, hogy egy társadalom, egy politikai közösség, egy egész ország, végső szorultságban valamely politikai irány – Uram bocsá’! keresztény-nemzeti – cselekedeteit követi el, de ezek már nem lehetnek az ő keresztényi cselekedetei. Istenem, cselekedetek sorozatáról, intézkedésekről és intézményekről, eszközökről és azok eredményeiről van szó, mindezek összessége menthető a végső szorultsággal, mindezek összességéről állitható, hogy okvetlenül szükségesek, hihető, hogy mások helyettük nincsenek, – ennek a birálatával most nem foglalkozom, azonban mindezek összességének a _keresztény_ jelzővel való illetését tévedésnek, a kereszténység ellen elkövetett bünnek állitom. Igy kell, hogy tudja ezt minden ember, aki magát kereszténynek vallja, igy kell ezt tudnia magának Friedrich Istvánnak, Bangha páternek és Prohászka Ottokárnak, sőt még Andrássy Gyulának is odahaza, ha magukban vannak.

Mit akarnak tehát mégis ezzel a jelzővel, hogy _keresztény?_ Mi közük e szóhoz? Minek nyulnak hozzá? Miért detronizálják, miért rántják le önmagukhoz, az emberi, sőt tulságosan emberi, profán cselekedeteikhez? Elvégre az, hogy a kurzus antiszemita, az még nem jelenti azt, hogy a kurzus keresztény. Sőt ellenkezőleg, ha keresztény lenne, antiszemita sem lehetne. Mindezt tudniok kellene az igazi keresztényeknek, ezt igy kellene tudnia, mondom, akár Bangha páternek is. Giesswein Sándor, amint látom, _igy_ tudja.

Miért oly későn?

Bangha páterről szólok. Tudjuk, hogy a páter nagy beszédet mondott az egyetemi templomban. A beszéd tartama, legalább kivonatosan, közismert. A sajtó foglalkozott a beszéddel, kommentárral kisérte azt. A páter, hogy ugy mondjam, humanisztikus hangokat hallatott. Ő maga a »humanisztikus« szó helyett bizonyára a »keresztényi« jelzőt használná. Jól van, ne ragaszkodjunk a szavakhoz, tegyünk egy kis engedményt és mondjuk mi is, hogy a páter, amikor sok rut gonoszságot, a gyülölködést, az igazságtalanságot, a hazug önámitást, az ördögi indulatokból fakadó cselekedeteket elitélte, akkor keresztényien szólt. Ismerjük el, volt a beszédében bölcseség, igazságosság, méltányosság. Ne legyünk rosszhiszemüek, ne gondoljunk pálfordulásra, ne köpönyegforgatásra, sőt eső után köpönyegre se, annál kevésbé, mert még nem mult el az »eső«. Ne kutassunk titkos rugók, rejtett inditó okok után se, ne kombináljunk ilyenekről, mert tévedhetünk is. Örüljünk a páter beszédének, tehát ne becsüljük le jelentőségét, örüljünk annyinak is, amennyit mondott és örüljünk, ha csak most mondta is. Ebbe a »most«-ba bele kapaszkodhatunk, ha mégis minden áron rekriminálni akarunk. De megtették ezt már mások, sokak részéről hangzott fel a beszéd után ez a kérdés: Mért oly későn? Több, mint két esztendeje élvezzük már az ugynevezett keresztény kurzus áldásait, gyönyörködünk annak diszes virágaiban – és csak most, több mint két esztendő multán hallottunk jelentős ember szájából, potentátéból és kurzusbeliéből, olyan beszédet, amely inti, szeliditi, sőt szigoruan megrója az elvakultakat. Ez intő, sőt megrovó beszéd után feltették már sokan a kérdést, hogy mért oly későn? – de én nem átallom, hogy az immár nem uj kérdést megismételjem, megismétlem pedig azért, hogy megtoldjam, hogy kiteljesitsem, hogy ne csak a páterre, hanem másokra is, mindenkire, akit illet, kiterjesszem, hogy elmélyitsem, hogy annak minden liráját: a csudálkozást, a megdöbbenést, a keserü fájdalmat kiöntsem, hogy a kérdést más formában, de hasonló tartalommal elkiáltsam: Uristen, hogy lehet az, hogy két esztendő alatt száz és száz megbotránkozott lélek el nem harsogta a maga vétóját, kétségbeesett sikollyal el nem kiáltotta a maga megállj-ját, amikor a kurzust jellemző tettek dühöngtek, amikor egy egész szörnyü organizáció uszitott azokra, egy még soha nem volt sajtó védte, letagadta, körmönfont ideológiával feldolgozta azokat. Felteszem a kérdést: hogy lehet az, hogy rejtekhelyeken lapult meg az emberiesség, hogy a bátorság csak gonosz vakmerőség formájában jelentkezett, hogy nem akadt olyan ember, aki tehette volna s meg is tette volna, akinek a szájából sullyal és hatással hangzott volna el, hogy intő és elitélő szózatot hallatott volna. Olvastuk-e valahol, ahol nem tehetetlen és meddő panaszképen hangzott volna el, hanem leintésképen és hatással, hogy gyilkolni bün, ártatlan embereket bántani nem igazságos dolog, hogy az élet és az épség kincs, hogy nem szabad senkinek megsérteni az emberi méltóságát, hogy senkit nem szabad bántani, még csak sérteni sem, még a bünös felett is csak az arra hivatott tényezők és megfelelő eljárás után itélkezhetnek, hogy nem jogosultak a népitéletek és különben is mentegetőző hazugságok az azokról szóló mesék, hogy minden ember derék, aki dolgozik és gonoszságot nem követ el, hogy minden helyes ut elérésének meg vannak a maga észszerü és egyedül célhoz vezető eszközei s más eszközökhöz folyamodni legalább is ostobaság, hogy nem muszáj balsorsunkban a ránk zudoló nagy károkért okvetlenül bünbakokat keresnünk.

A Bangha páter beszéde meglepetés. És az a szomoru, hogy még ez is meglepetés. Nem hangzott el ennyi méltányosság itt két esztendőn keresztül s nem is iródott le a kurzus-könyvekben és a kurzussajtóban. Pedig sok minden meg nem történt volna, ha azokat is, akik nem uszitottak, nem bujtogattak, hangos és hamis viszontvádaskodással nem palástoltak, akik maguk gaztetteket el nem követtek, legalább is egy rejtett, hallgatag s talán lélkük mélyén örömérzéseket kiváltó szolidaritás nem jellemezte volna. Csak ilyen szinte kárörvendő szolidaritásra tudhat gondolni, aki felismeri annak tragikus jelentőségét, hogy a Bangha-féle beszéd csak most történt meg, és ilyen beszédet csak az egyedüli Bangha páter mondott. Pedig milyen szép lett volna, ha teszem két esztendővel ezelőtt egy főpap, kezében a kereszttel, megjelenik a nyilvánosság előtt és Jézus által tanitott és parancsolt módon cselekszik; szól a vandalizmusban részegültekhez és szelidségről, megbocsátásról, szeretetről beszél. Talán lett is volna valami hatása.

Néhány feddő szó a Ref. lelkészhez

Lelkész Ur!

Ön levelet irt a Szózathoz, ezt a levelet a Szózat december 29-iki száma közölte. Ebben a levélben Ön azt állitja, hogy a magyar zsidóság a világháboru frontharcaiban számarányán alul vett részt. Állitásához statisztikai számokat mellékel, állitását s a számok helyességét érvekkel igyekszik bizonyitani.

Ez az Ön levelének tartalma.

E levél alapján bátor vagyok Önt figyelmeztetni arra, hogy az akasztásokat törvény szerint Bali Mihály hóhér végzi, az utcákat az utcaseprők tisztitják, a járókelők besározott cipőjét a főbb utak mentén nem a trafikosok s nem a füszerkereskedők, hanem a cipőtisztitók pucolják ki, ha pedig valakinek lyukas a foga és fáj, az nem a konfliskocsishoz, nem is az ügyvédhez megy vele, hanem a fogorvoshoz. Azaz: kinek-kinek megvan a maga hivatása s kiki végzi a maga mesterségét. A »sutor ne ultra crepidam«-tilalom nagyjában érvényes a társadalmi munkát végző emberek közt. És igen helyes, hogy ez igy van, sok kontárkodás történne, ha másképp lenne.

Bizony, a cipőtisztitó megkeféli, kenőccsel bekeni a cipőt s kifényesiti, ellenben a tyukszemet már nem ő vágja, azt átengedi pedikür elnevezésü távoli kollégájának. A tanár tanitja a diákokat és diákisasszonyokat, de a peres ügyeiket már nem ő intézi, hanem az ügyvéd, a betegségeiket nem ő gyógyitja, hanem az orvos. Tökéletesen kiki csak a saját mesterségéhez ért, amelyet kitanult s hosszabb-rövidebb időn keresztül gyakorolt – más terrénumokra ha bárki eltéved, nyilván tökéletlent produkál; de különösen azt szokták az emberek egymás figyelmébe ajánlani, hogy senki hivatlanul ne prókátorkodjék.

Milyen baj is származnék abból, ha a latin nyelv tanára vakbélroham esetén felmetszené a tanitványa hasát. Milyen kevés látszata lenne annak, ha a sebész tanitaná a leendő mérnököket geometriai analizisre. De milyen idétlen dolog lenne az, ha az elefánt táncolna, a jegesmedve kukorékolna, a kakas pedig kukorékolás helyett hajnalban azt mondaná, hogy pitypalatty!

Ön, lelkész Ur, egyelőre még nem igen érti, hogy miért tartozik mindez Önre s mi az összefüggés az elmondottam igazságok s az Ön levele közt. Majd segitek.

A lelkészi teendőket a lelkész végzi. A lelkész tartja az istentiszteletet. A lelkész oktat a vallásra. A lelkész prédikál és a lelkész imádkozik. A lelkész megáldja a hiveket. A lelkész ápolja az Istenbe vetett hitet, inti az elbizakodottakat, megfeddi, de megtériteni igyekszik az Istent tagadókat, a lelkész vigasztalja a szenvedőket. Sok mindenféle teendője van a lelkésznek, ami szép s ami lelkészhez méltó. Akár katolikus, akár református, vagy akár zsidó az a lelkész. A lelkésznek fenkölt gondolkodásu férfiunak, vallási és erkölcsi példaképnek kell lennie.

Milyen furcsa lenne az a lelkész, aki például nyilvános mulatóhelyeken táncprodukciókat végezne. Pedig a parkett-táncosok, akik ezt teszik, egy cseppet sem furcsák. Milyen furcsa, rettentően furcsa, érthetetlen, elriasztó, kiábránditó lenne az a lelkész, aki például Bali Mihályt helyettesitené az ő mesterségében. Mert még az a lelkész is disszonáns hangulatot keltene, aki, mondjuk, fegyveresen kivonulna a lázongó tömeg ellen és lőne rá. Ebben a hivatásban elképzelhető a katona, a rendőr és a védőr, – de a lelkész csak ugy képzelhető el, csak ugy lelkész, ha kereszttel, vagy imakönyvvel a kezében szeliditő szavakkal fordul a tömeghez.

Különösen a lelkész az, aki sok mindenféle dolgot nem cselekedhetik, akinek sok minden, amit más valahogyan még csak megtehet, nem áll jól.

Tagadhatatlan, hogy az emberek a szorosan vett foglalkozásukon kivül mást is csinálnak. De azért vannak határok, vannak egymást kizáró funkciók, vannak ütköző felületek. A tanár nemcsak tanit, hanem esetleg ujságba is ir. Az ügyvéd nemcsak peres ügyeket visz, de esetleg nemzetgyülési képviselő is és politizál.

De a lelkész nem hord kézigránátot és nem hirdet gyülöletet. A lelkész nem harcol, különösen rut harcban nem vesz részt. A lelkész nem támad, nem rágalmaz, nem káromkodik, fenyegető röpiratokat nem ir s nem lelkész mondta el Szabó Dezső fulmináns beszédeit két esztendő előtt. A lelkész szeliditeni igyekszik az emberből itt-ott kiütköző fenevadat. A lelkész meg akarja akadályozni a gonosz cselekedetet.

Már most lelkész létére minek avatkozik Ön bele támadó, feljelentő félként ebbe az áldatlan perpatvarba, amely itt a zsidókérdésben folyik, minek akkor, amikor az vérre megy? Lelkészhez méltó volt figyelni azt, hogy miféle kategóriából halt meg több vagy kevesebb a fronton? Én nem vagyok lelkész, azaz, hogy a legigazabb lelkész vagyok, én küzdök az emberiségért, küzdök az igazságtalanság ellen, de az én eszközeimen kivül állnak az afféle adatok, hogy hány zsidó esett el a frontharcokban, tiz millió-e, vagy egy se. Kisérjék figyelemmel ezeket az adatokat az ujságirók, politikusok, publicisták és szociológusok – én akkor, amikor büntettek elkövetését zsidók ellen istentelenségnek kiáltom ki, nem vagyok figyelemmel az efféle számokra. Sőt még csak nem is a zsidókat védem, mert védeném a kinaiakat és négereket is, kegyetlenség, butaság és gonoszság ellen.

Tetszett volna az antiszemita perbe akkor beleavatkozni, mikor ama bizonyos dunántuliak, vasmegyeiek, szabad a vásár kiáltással megtámadták községük zsidait s néhányat megöltek. Tetszett volna akkor megjelenni, kezét az égre emelni s Isten tiltó parancsát dörgeni. Ez lelkészhez méltó cselekedet lett volna. De ez a levél! A zsidókat feljelenteni, bevádolni most, a mai időkben? Én, ha egy zsidó se lett volna a fronton és én lennék az egyetlen ember, aki ezt tudnám, dehogy mondanám el. Most!? Isten ments.

Különben, anélkül, hogy csak egy ilyen számokra vonatkozó cikket akár zsidó, akár keresztény lapban is olvastam volna, anélkül, hogy az e kérdésre vonatkozó adatokat ismerném, állitom, hogy az Ön számadatai s a valószinüsitő érvei igen gyengék. A levelében elvégzett szellemi müvelet valódi hivatlan prókátorkodás, nem sikerült jobban, mint mikor a borbély fogat huz.

Ne tessék ilyen politikát, ilyen harcias, sőt tudományos kirándulásokat csinálni, kedves Lelkész Ur! Már ha valami furcsát akar cselekedni, akkor már inkább csak parkett-táncot tessék valahol járni, még az is helyénvalóbb lesz.

A levél olvasásakor a levél maga nem lepett meg, csupán az aláirás: »Egy református lelkész.« Ez kiábránditó volt. Nem lett volna abban semmi különös, ha Ön azt irta volna, hogy egy bus magyar, vagy: egy haragos ember, vagy: egy antiszemita. Csak azt ne irta volna: hogy: lelkész. Én szégyenlem magam a tettéért, mint protestáns vallásban nevelkedett ember.

Meg vagyok azonban győződve arról, hogy ha ezt a kis szemrehányást elolvassa, igazat ad nekem és Ön is szégyenleni fogja, amit cselekedett. Bizonyos vagyok ebben, hiszen már előre voltak efféle balsejtelmei, hogy majdan szégyelnie kell magát, mert hát nem is irta a levél alá a nevét, csupán ennyit: Egy református lelkész. Tettét tehát, mint az emberek a kis piszkos dolgaikat, suttyomban követte el.

Tak és nak

Ezek igeragok. A többes harmadik személy ragjai. Például: Gyilkoltak, uszitottak, hazudnak, letagadnak. Nincsen ma aktuálisabb ragja a magyar nyelvnek, mint ez a kettő.

A tunk és unk szintén igeragok. De a többes első személy ragjai. Manapság nem igen használatosak. Nincs is rájuk szükség, mert hát oly sokat tak és nak, hogy egyelőre másról nem is lehet beszélni; már pedig ki lenne olyan bolond, hogy ilyesmit mondjon: Gyilkoltunk, letartóztattunk, kinoztunk, uszitottunk, hazudtunk és hazudunk, de viszont mindent letagadunk.

Egyre-másra halljuk és olvassuk ezeket a ragokat, már mint az elsőket, a tak-ot és a nak-ot. Tak, nak, tak, nak, – igy kattog a fülünkbe, mint a vonat kereke. Tak, nak, tak, nak. Halljuk, és olvassuk, amint a közéleti nagyságaink és kicsinységeink sorra fölszólalnak – és valamennyien csak ezt a két igeragot használják. A jó Bangha páter volt az első, aki kiruccant a kurzus hősei ellen és azt mondta róluk, hogy: tak és hogy: nak. Most a másik páter, Zadravecz is szónokolt. Ő is igéket mondott. Csunya igéket s az igékhez ő is ezeket a ragokat ragasztotta, hogy: tak és nak. Igy mondta: »A kereszténységből politikai jelszót csináltak!« Kik csinálták: Ők! Persze, hogy ők. Mindig csak ők, Vitéz Adolár, Fütykös Boldizsár, Bunkófejü Antal, Tüzesnyelvü Pál, Szeretetfy Ábel, Szelidh Gyula és a többiek. Csakis ők. De mi nem.

Sorra pengetik és kattogtatják ezeket a ragokat korunk hősei. Bangha, Zadravecz, Bethlen, Friedrich, Andrássy, Haller, Pekár, Szabó, Tassler, Fangler, Budavári, Szmrecsányi, és mind, mind, valamennyi.

Tehát: proletárnyuzást, destruktivüldözést, antiszemitizmust csinál-tak. Munkások és zsidók ellen uszitot-tak. Letartóztat-tak, bezár-tak, ártatlanokat bántot-tak, kinoz-tak, internál-tak, népitéletet tartot-tak, utcán vereked-tek, mindezt a sajtójukban agyon hallgat-ták, letagad-ták, magyaráz-ták, védték, a szenvedélyeket tovább szitották, kádárlehelkedtek és lendvaiaskodtak; akiknek ez nem tetszett, azt elhallgatat-ták, följelentet-ték, bezár-ták, a kávéházban is lehurrog-ták, megfenyeget-ték. Tak, ták és ték.

De kik? Kik müvelték mindezt?

Ők!

Közéletünk valamennyi nagyja és kicsinyje szerint: ők. Sőt mondhatnám, mivel e ragok használata általános, mindenki, minden ember szerint: csakis ők!

Egyetlen elsőszemélyü ragot még nem hallottunk. Még senki nem mondta a gonoszságokra, hogy: tam, tuk és tunk. Saját magát még mindenki kivette. Saját maga szerint senki semmiféle gonoszságot nem cselekedett. Mivel pedig mindenki azt mondja, hogy a terrort csinálták és senki nem mondja, hogy csináltuk, tehát a terror nem is volt. Ha senki nem csinálta, akkor nem is lehetett.

Erre az eredményre jutunk, tisztelt Bangha, Zadravecz, Friedrich, Bethlen, Andrássy és a többi uraimék. Ha az ő szavaikat igazaknak fogadjuk el. Ez az eredmény azonban ellenkezik a tényekkel. Ne tessék tehát az igéket ragozni. Fölösleges. Nem kell önöknek azt mondani, hogy tak, mert mi ugyis tudjuk, hogy valóban tak, még pedig nagyon is tak. És egészen fölösleges az is, ha önök nem mondják, hogy tunk, mert nem önök, hanem a tények beszélnek.

De hát mindez természetes. Mindezt előre tudtuk. Tudtuk, hogy a dolgok megtörténnek és nem akad gazdájuk. A gonoszságok elkövettetnek, de nem akad senki, aki elkövette azokat.

Kár a beszédért, kár a vádaskodásért, az irásokért, az intésekért, a pálfordulásokért, az önigazolásokért. Mindenkiről tudatik minden. És ez csupán megállapitás, mert sejtjük azt is, nem fog itt senkinek még a hajaszála sem meggörbülni. De mégis tudatik, hogy ki uszitott, ki müvelt bármely gonoszat, viszont tudatik az is, kiben van jobb érzés, ki enyhitett, ki védett, kit ment valamely kényszerhelyzet, ki próbálta meg a jót, amennyire tőle tellett. Egyelőre a mérleg ez: a gonoszok viselik lelkiismeretük furdalását, hordják a büntudatot, a jók pedig örvendenek annak, hogy ők jók. A jók örvendjenek és ők ne nyilatkozzanak. Nem beszédekre és nem hamis beszédekre van szükség, hanem igaz tettekre. A bünbánó bünösök ne vádaskodjanak általánosságban, mert hisz ezzel nem az igazságot segitik, hanem csak alibit akarnak igazolni. Ez ugyis hiábavaló. Ha csakugyan megtértek, akkor hallgassanak. Egyedül a hallgatás, az elhallgatás és visszavonulás lehet megtérésük cselekedete.

Mi történjék Anatole France-szal?

Mostanában a kurzus tollforgató legényei, mintha kissé szelidültek volna. Mintha elfáradtak volna, sőt talán némelyek közülök már öntudatra is ébredtek részeg álmukból. A szelidülés cselekedetének persze elhallgatásnak kellene lennie. Mert, amikor a szelidülők mégis hangot adnak, akkor aztán sulyos következetlenségekbe esnek.

Itt volt például mostanában az a kis zsurnalisztika érdekesség: a Nobel-dij eseménye. Az irodalmi dijat Anatole France francia iró kapta. Istenem, kapta, hát kapta, a dolog megtörtént, az esemény kész, utazás Stockholmba, ünnepi ülés, lakoma a királynál, dij és oklevél átvétele, dicsőitő beszédek, a kitüntetett szónoklata és nyilatkozata, – mindez megtörtént, ez a világ minden kulturnépe számára esemény, erről a világ minden valamirevaló ujságja ir, erről Budapesten is, még a kurzus lapjainak is kell irni. Erről nem lehet nem irni.

De hát mit irjon egy kurzuslap Anatole Franceról? Anatole Francet ma a svédekkel együtt az egész világ ünnepli. Anatole Francet, a kitüntetéséről szóló hireket akár kommentálva, akár kommentálás nélkül közölve, a világ minden valamirevaló lapja dicsőiti. Mit tegyen hát Anatole Franceszal a kurzuslap? Szembe helyezkedjék az egész világgal? Ez lehetetlenségnek látszott a kurzus tollal csatabárdoskodói előtt, ettől az abszurdumtól visszariadtak. Elkövették tehát a másik abszurdumot, ők is dicsőitették, irván róla, Anatole Francet.