Part 3

Olvasom a lapban, természetesen zsidó lapban, hogy Budavári László az »Éme« sör- és borházutcai helyiségében előadást tartott arról a bizonyos kérdésről, melyet enyhén zsidókérdésnek is nevezhetünk. Olvasom a fránya kis tudósitást, hát benne van maga az előadás is, rövid kivonatban. Jól jegyezzük meg: _nem szó szerint, hanem kivonatban_. Na mondok ezt elolvasom, mert ez engem érdekel. Az a bizonyos kérdés csakugyan létezik, nekem is vannak róla nézeteim és én szeretem az ellenkező nézeteket; ha az ellenkező nézeteket tehetséggel, okosan és intelligens módon fejtik ki előttem, az mindig megerősiti a saját nézeteimet s ez némi optimizmussal tölt el, mert azt hiszem, hogy valami olyasmiről van szó, ami érvekkel is eldönthető s az érvek harcában végre is győz az igazság.

Hát amint éppen olvasom az előadást, csak nem találom ám azokat az intelligens és okos érveket. Ellenben csodálatraméltó egyszerüségekre akadok: »_Ne higyjétek, hogy elkéstünk, a zsidók még élnek!« Vagy: »Az »Éme« táborát nagyon fogjuk növelni és el fogjuk tiporni azt, aki utunkba áll._« Avagy »_Hisz mi nem akartunk mást, csak azt, hogy mindenki keresztény és nemzeti alapon álljon._«

Istenem, én már vagy százhuszonhetedszer közeledek egészen tárgyilagossá szordinált érdeklődéssel e felé a bizonyos kérdés felé s ebből az előadásból, illetve annak a zsidó napilapban közölt kivonatából már megint nem tudok meg semmit. Pedig most már nagyon, de nagyon szeretném megtudni, hogy mit és hogyan gondolnak a kurzus antiszemitái, szeretnék már valami nagyon okos, egészen értelmes, igazságos dolgot hallani, szavamra mondom meg is hagynám magamat győzni, belátnám, hogy csacsi voltam eddig, de most lóvá… illetőleg felnyitották a szememet, most már végre tisztán látok, ismerem a kérdés lényegét és tudom a megoldás biztos módját.

De hát csak hiába olvasok én a Budavári előadásáról, hiába olvasom a többi autorokat, azaz humoristákat, hiába közlik velem a zsidó napilapok a Prohászka, a Zadravec, a Zandrássy szóbeli és irásbeli megnyilatkozásait. Hiába, hiába, ez a Budavári-féle röpelőadás is már nem tudom hányadik, amiről olvasok – s maradok tudásra szomjazón, felvilágositatlanul. És most, ebben a pillanatban, rettentő gyanum támad! Lehetetlen, hogy ezeknek a jó uraknak a beszédei és iratai olyan banálisak, olyan üresek, olyan frázisokat puffogtatók legyenek, mint ahogy azok elém kerülnek. Lehetetlen. Én azt hiszem, hogy azok a zsidó lapok a ragyogó gondolatokat kihagyják ezekből a szóbeli és irásbeli kiröppenésekből s az ellenállhatatlan érveket szintén elsikkasztják. De tovább megyek, azt is gyanitom, hogy a zsidó lapok nem csak a ragyogványokat lopják és sikkasztják és uzsorázzák ki a többször körülirt kedélynyilvánulatokból, hanem beleirnak, beleszerkesztenek olyan részleteket, olyan légüres terekből ugyancsak kilopott szakaszokat sőt olyan direkt zsidó szemtelenségeket, hogy a szóbanforgó ész- és szivprodukciókkal a kurzistákat egyenesen kompromittálják. _Én_ mondom, hogy példátlan zsidó manőverrel állunk itt szemközt! A zsidó szerkesztők szerződtettek tehetséges irókat, hogy a röpbeszédek és szabad előiratokba, midőn azoknak drágaköveit vörös ceruzával áthuzzák, szürke szavakat, süket mondatokat és gondolattalan fejezeteket irjanak, orvul, galádul, mint ahogy az Babyloniában és Assyriában általánosan elterjedt szokás volt.

Ez az én gyanum és a nyomozást ebben az irányban már meg is inditottam. Ha gyanum beigazolódik, dacára annak, hogy nem volt alkalmam olvasni a röpir- és beszédek kapacitáló erejü ultramélységeit, mert hisz azokat a zsidók kilopták, levonom a végső konzekvenciát és én is antiszemita leszek s attól a perctől fogva szentül meg leszek győződve arról, hogy minden bajnak, ami a világon, akár az Északi-sarkon, akár Paraguayban, akár Patagoniában is van, kizárólag a zsidók az okai és ha zsidók nem lennének, akkor minden teremtett embernek ugy csurogna a nyála az általános és állandó és szünni nem akaró elviselhetetlen boldogságtól, hogy vödrökben hordanák utána.

De ha rettentő gyanum nem igazolódik be, akkor nincs más hátra – s ezt ajánlom a kurzista antiszemitáknak – zsidókkal tartassák az előadásaikat s irassák röpirataikat és tendenciás könyveiket.

Az irodalom

Ismerjük a kurzus természetét, ismerjük a jelszavait – s ha valaki nem is foglalkozik irodalmi kérdésekkel, e jelszavakból kiindulva könnyen megszerkesztheti magának a kurzusképes irodalom-szemléletet s a kurzus-ember irodalmi kritikáját. Hogy milyen a kurzus irodalomszemlélete, hát… hát… hát… most veszem észre, hogy dadogok. Hogy ugy mondjam, torkomon akadt a toll. Mert amint egy kicsit meg akartam határozni a kurzus irodalom-szemléletét, hát nem tudtam. Ezennel visszavonom tehát előbbi állitásomat s kijelentem annak az ellenkezőjét: _a kurzus irodalom-szemléletét senki sem tudja megszerkeszteni_. Bizony nem, hogy egy groteszk viccet mondjak – méltót a tárgyhoz, ahhoz a bizonyos szemlélethez –: könnyebb a tevének a fából vaskarikát megszerkeszteni, mint a kurzusbéli irodalom-szemléletet. Nem lehet azt kérem előre tudni, hogy mi az az irodalom, ami kurzus-ésszel irodalomnak ismertetik el. Nem lehet azt kérem kiszámitani, hogy mit kell irni, hogyan kell irni, mit nem szabad és hogyan nem szabad irni. Muszáj-e vidámnak lenni, mert hisz’ a sötét szemlélet Strindbergé, Ibsené s más efféle destruktiv zsidóké. Vagy muszáj-e szomorunak lenni, mert nem illik a mai nehéz időkben vidámnak lenni, disszonáns, tehát hazafiatlan dolog ma vidámnak lenni, holmi zsidó kabaré és bohózatirók tehetik azt csak. Szabad-e szegény emberről irni az irónak, amikor az már egyértelmü lehet az izgatással, mert hisz a szegényember sorsa rózsásnak talán még sem igen nagyon ecsetelhető ma; szabad-e gazdag emberről irni, ami már szintén egyértelmü az izgatással, mert hiszen ma a szegény embereknek megirni azt, hogy a gazdag embernek valamivel talán esetleg mégis csak jobb sora van, mint az egészen szegénynek, hát ilyesmit nem lehet csinálni.

Ezt sem lehet, azt sem lehet, de hát mit lehet?! Én nem sorolom el az összes lehetőségeket s nem mutatom ki valamennyiről, hogy egyiket sem lehet, csak azt mondom, hogy a kurzusban igazi irónak nem lehet irni. Az irodalom nem birja el azt a sok gátlást, akadályt, tilalmat, idegen erők betolakodását, azt a sok illetéktelen pozitiv követelményt, amit a kurzusnak természeténél fogva támasztania kell az irodalommal szemben. Inter arma silent Musae, sőt: ciángőzben nem nyilnak virágok.

Persze irnak és szavalnak irodalomról és müvészetről, de ők maguk sem tudják, hogy mit hogyan lehetne és volna szabad irniok. Két példát mondok el, hadd helyettesitsék azok a fejtegetést, remélem, kiváló erejükkel minden ellenvetést eleve leszerelnek. Valaki, az egyik kurzuslap munkatársa, a lapjának irt egy tárcanovellát. De hát honnan tudja egy kurzuslap munkatársa, hogy mitől döglik a légy, illetve, mi az, amit már elvisel a kurzusszerkesztő. Nem tudja, nem tudhatja, ezért irta bele a novellájába ezt a szót, hogy: _one-step:_ Már hogy a mulatozó társaságban a fiatalok táncra perdültek és one-stepet táncoltak. A szerkesztő visszavetette a novellát, a frivól szó miatt. Ilyen szót kurzus-irónak nem szabad leirni. Bizonyára már csak azért sem, mert az olyan erkölcstelen népekről, akik one-stepet táncolnak, nem is irhat a kurzus-iró. Nem méltók azok, kérem az irói tollra. Az iró figuráinak is kérem, kurzusképeseknek kell lenniök. Istenem, mit tehetett a szegény iró, élni csak kell kiáltással, de viszont fogcsikorgatva is, kitörölte az _one-stepet_ és _csárdást_ irt helyébe. Bizonyára igy kivánja ezt, kurzusék szerint, a »magyaros« szellem. Igy, még ha mindjárt _Buenos-Ayresben_ játszik is a történet.

Más, szintén kurzusiró, benyujtott a lapjához egy regényt. A szerkesztő visszaadta. Mert a regény ugy véződött, hogy férj és feleség elváltak egymástól, – mert hát honnan sejtse az a szegény kurzusiró, hogy mit kivánnak tőle. De hát a kurzusszerkesztő megmagyarázta. Uj befejezést kellett a regénynek csinálni, amelyben férj és feleség nem válnak el. Kurzusregény válással nem végződhetik, mert a katholikus egyház a válást nem ismeri. Igaz ugyan, hogy a protestánsok elválhatnak, vagy azok, akik polgári házasságot kötöttek, de vajjon szabad-e irónak protestánsokról és olyan egyénekről irni, akik csak polgárilag házasodtak össze. Nyilvánvalóan nem. Nem méltóak azok, kérem, az irói tollra. Csak házasodjanak, éljenek, s ha akarnak, váljanak is el, de kurzusregény hősei soha életükben nem lehetnek.

Bizonyos dolgokat tehát mégis tudunk már a kurzus irodalom-szemléletéről, ha az egészet nem is lehet megkonstruálni. De mennyi kérdés van még hátra?! Például mindjárt nem lehet tudni, hogy milyen cenzust kell megütni a mellékalakoknak, – mert amit elmondtam, az a főhős urra és főhősnő őnagyságára vonatkozik. Én azt hiszem, hogy ezt a fontos irodalmi kérdést még a kurzus irodalombölcselői, még maga Császár Elemér sem, tudják, e tárgyban tisztán kombinációkra vagyunk utalva. Én a magam részéről azt hiszem, hogy a tisztességes mellékalakoknak szintén nem szabad elválni a regényben, de az intrikusoknak, akik a derék főhősök kiszipolyázására, megrontására, vérük kiszivására satöbbire törekszenek, ármányos cselszövényekkel, azoknak szabad, mert azoknak természetesen zsidóknak kell lenniök.

Lesz itt kérem még akkora irodalom, hogy az a Flaubert, Balsac és Shakespeare még a sirban is szégyenleni fogják silány törpeségüket s nagyszabásu kurzusképtelenségüket, amit fércmüveikről még lápiszos pálcikákkal sem lehet levakarni.

A plakát

A plakát a politikai agitációnak szokásos eszköze. Stilusa egyszerü, tömör, világos – és rossz, tele hibákkal és magyartalanságokkal. A hangja pózosan patétikus, az őszinteség hangját még csak meg sem próbálja utánozni. Érvelése egyszerü, azaz nincs is érvelése, a plakátokon csak kijelentések olvashatók. De ezek a kijelentések aztán olyan határozottak, ellentmondást még csak fel sem tételezők, hogy csalhatatlanságuk nem is lehet kétséges. A plakátot mindig többen bocsátják ki s igy a plakát szövege alatt mindenkor valamely tömegalakulat: egyesület, párt, vagy társaság neve olvasható. A plakát szövegezése és a benne foglaltak egész szervirozása mindig oly módon történik, hogy a kibocsátó alakulat egészen homogénnek tünjék fel, mintha mindazok, akik az aláirt név mögött, hogy ugy mondjam, rejtőznek, gondolatban, érzésben, szándékban, a módszerekről való nézeteikben, de még talán a korukban és azon izlésükben is, hogy szeretik, vagy nem szeretik a sárgarépát, teljesen egyek lennének. A plakát hatása tagadhatatlan és kivételnek kell tartanunk az egyetlen esetet, amikor a plakát nyilván hiába rikoltott a házak falairól s a kávéházak ablakáról: mikor a vörös hadsereg egy kis katonáskodásra s egy kis háborusdira invitálta meg a jámbor embereket, – mert nem hinnénk, hogy akadt egy proletár is, aki éppen a plakátok imperativuszainak engedelmeskedve, indult el a kaszárnyákba.

A politikai plakát évek óta gyakori virág a mi utcáinkon. Körülbelül két és fél esztendő óta ezek a plakátok irásban és képben mind egyet mondanak. Azt mondják, hogy hát: a zsidók! Megállapitják, hogy a zsidók igy, meg a zsidók ugy, aztán kiadják a jelszót, hogy: _igy a zsidókat!_ és _ugy a zsidókat!_ Az immár óriási csokorban egyike a legujabb virágszálnak az

=Éhezünk!…=

cimü és kezdetü plakát. Ezt a plakátot is természetesen a nemzetközi _plakát-táv-világgverseny_ győztese, az _Ébredő Magyarok Egyesülete_ ragasztotta szemünk elé, okulásunkra.

_Éhezünk!_ – mondja érdemben a plakát. Én pedig azt mondom, hogy éhezik az, aki éhezik, de nem mindenki éhezik. Vannak, akik nem éheznek, hanem bőségesen és kitünően táplálkoznak, ötfogásos ebédet esznek, mindenből csakis a legfinomabbat, ebéd után pompásan megfeketéznek és médiára, vagy igazi egyiptomi cigarettára gyujtanak. Vannak, akik valamivel szerényebbek, de még mindig igen kitünően élnek. Vannak, akik gyengén táplálkoznak és vannak, akik éheznek. Ezt különben a plakát is igy gondolja, eddig nincs is nézeteltérés köztem és a plakát között. Olvassuk tehát tovább a plakátot és nézzük meg, hogy kik azok, akik a plakáton keresztül kiáltják a szörnyü szót, hogy: éhezünk. Kik éheznek? Azt kell az első szóról hinnünk, hogy a jajszavas plakátot azoknak a szánandó embereknek a közössége bocsátotta ki, akik éheznek. Mert hiszen többes számban, többen beszélnek, sőt kiáltanak hozzánk és azt kiáltják, hogy: éhezünk.

»_Mi hét esztendő nyomoruságától összetört magyarok_ _még mindig csak éhezünk._« Helyes. Mi, akik éhezünk e hazában, – magamat is közéjük számitom, – magyarok vagyunk. Legalább is olyan magyarok, mint akik, hogy ugy mondjam, nem éheznek. Tehát: mi, éhező magyarok.

»_Hát nem mi dolgozunk a pesti gyártól kezdve a magyar termőföldön át a bányák mélységéig minden munkahelyen?_« Helyes, mi dolgozunk, azaz _mi éhezők_, illetve: _mi dolgozók éhezünk_. Mert ugyebár elsősorban az nem tud megélni, aki csak a munkaerejével rendelkezik, akinek vagyona nincs, aki nem vállalkozó, aki nem köt üzletet, aki a munkabéréből akar megélni, nevezzék azt fizetésnek, vagy akár honoráriumnak. Azaz mégsem egészen helyes. Mert talán mégis nekünk éhezőknek más közös ismérvünk is van, mint az, hogy magyarok vagyunk, minket _más alapon lehetne_ és _kellene_ egységbe foglalni, mint a _magyarságunk_ alapján; mert _nem minden magyar_ éhezik. A plakát _magyarokról_ beszél, holott _nem a magyarok_ éheznek, hanem _más kategória az, amely éhezik_. Ezen a ponton már gyanum támad, már kezdem kétleni, hogy végig egyetérthessünk, én és a plakát.

»_A teritett asztalhoz még sem mi ülhetünk!_« Bizony nem! Mi éhezők nem ülhetünk a teritett asztalhoz! Nem _mi magyarok_. Mert vannak magyarok, akik ugyancsak teritett asztal mellett ülnek. Kezd nekem ez a plakát zavaros lenni.

»_Munkánk gyümölcsének lefölözője: a láncoló árdrágitó autokon robog el szenvedéseink és szégyenünk vagonlakásai mellett!_«

Hohó! Itt valami tévedés van, itt baj van. Két kategória van ugyanis, éhezők és nem éhezők. A plakát rólunk beszél éhezőkről. A mi nevünkben szól. A másik kategóriának, a nem éhezőknek, azonban csak egy csekély részét emliti, _a láncoló_ _árdrágitókat. Ebbe én nem mehetek bele._ Én kilépek ebből a plakátból, az én nevemben ez már nem szólhat, én már nem kiáltok e szón keresztül, hogy: éhezünk. Mert én igazságos ember vagyok és az ilyen sikkasztást, hogy csak a láncolókról beszéljenek, a másféle összes nem éhezőket pedig elhallgassák, ezt nem irom alá. Ez nem igy van, ez hamis, ehhez nekem, bár éhezem, már semmi közöm nincsen.

Nézzük tovább, mit mondanak még ők, akik azt állitják, hogy éheznek. Őszintén megvallva, most már kételkedem abban is, hogy éheznek. Tudom én nagyon jól, hogy vannak sokan, akik éheznek, de, hogy ők is éheznek, akik a plakátot kibocsátották, ez még nem biztos. Attól még semmi esetre sem biztos, mert ők mondják. Hiszen azt már látom, hogy bizonyos dolgokban _legalább is tévednek_.

»_A hazafiságot és a vele járó nyomort vigyorogva nézi barok és kávéházak jóléttől görnyedő asztala mellől, amig nekünk az észbontó drágaság hullámai… kiölik szivünk minden jó érzését._« Na, ezt nem ajánlanám. Ha a jó érzés kivész belőlünk, azzal még nem szününk meg éhezni.

»_Ő uralkodik tovább, gyülöli a magyart…_« Ki a csodáról van itt szó? Ki gyülöli a magyart? A csehekről beszél ez a plakát, vagy a románokról? Még azokat sem vonnám egy kalap alá ilyen föltétlen bizonyossággal.

»_Hát nem mozdul meg egy komolyan segiteni akaró kéz?_«

»_Mozduljon meg hát a keresztény magyarság!_« Mondom, hogy erről van szó! Egy kis mozgásról. Testi mozgásról, egy kis sportról. Ettől jó étvágyunk is lesz, és, mondom, rögvest lesz ennivaló, rogyásig, mindnyájunk számára. Igy hiszik ezt az ébredő magyarok. Akik a plakátot irták. Legalább ők igy mondják. Ők, akik azt mondják magukról, hogy éheznek. Akik az éhezők nevében, a mi nevünkben, beszélnek.

A gyülés

Egy destruktiv lap már megint kompromittálta az országot. Elküldte riporterét az ébredők közgyülésére, a riporter följegyezte az ott látottakat és hallottakat, a destruktiv ujság a riportot közzétette. Az ébredők kiválóságainak szónoklatait csaknem szószerint reprodukálja a destruktiv ujság – és ez az, amivel megint kompromittálja az országot, nyilvánosságra hozván egy csomó ostobaságot. Bezzeg a többi lapok, a konstruktivek, hallgattak az ébredőknél elhangzott beszédekről. Ugy hallgattak, mint két és fél esztendőn keresztül minden olyan kis történetről, amelyet az ország érdekében palástolni kellett. Valamint például a Hamburgerné esetét, ugy nem irták most sem meg, hogy miket mondtak a főébredők. Sőt reméljük, hogy amint ama kis történetek után tették, cáfolni fogják, hogy az ébredők egyáltalán összegyültek s ha összegyültek is, hogy a gyülésükön valaki beszélt és bármit abból, amit a destruktiv lap rájuk ken, mondtak volna. Minden egyes mondatuk, minden hasonlatuk, minden képük a destruktiv riporter által kitalált koholmány, szemenszedett valótlanság, rágalom.

Valóban ezek a mondatok, hasonlatok és képek sulyosan kompromittálják a magyarságot, de már én csak azon a véleményen vagyok, hogy, valamint azokat a bizonyos cselekedeteket, ugy ezeket a mondatokat, hasonlatokat és képeket sem kellett volna elkövetni. Az országot _igy_ kellett volna védeni, de _nem ugy_, hogy ha már elkövették a bünöket, hát most már letagadjuk azokat.

Nem, én nem tagadok le semmit, kiteregetek mindent, sőt kommentálom a történteket.

Ime a mondatok, hasonlatok és képek, az én destruktiv jegyzeteimmel:

Hegedüs elnök megnyitó beszédéből:

»Munkára látott ujra a destrukció és _kiélesitette a széthuzás sárkányfogait._« A kép pompás. A széthuzás sárkányfogai, azaz fogai. Az összetartás pávatollai, a torzsalkodás egérfarka s a hasonlat csirke-esze.

»Mi megőrizzük a szent koronát is.«

Ezt is mondta Hegedüs. Én csak azt kérdezem, hogy vajjon milyen árfolyammal fogják akkor Zürichben jegyezni.

»Ki felelős a megcsonkitott Magyarországért, ki hozta ránk az ujabb katasztrófát?«

Ezt kérdezte Hegedüs.

»A zsidók!« – oldották meg egyszerre valamennyien a találós kérdést.

Csak ennyit: Csudálatos, hogy két és fél éven keresztül lehetett és még mindig lehet ezt a bárgyuságot mondani, amely soha nem volt még cáfolatra sem érdemes. Csudálatos és szörnyü!

Turchányi Egon beszédéből:

»Nem szolgáltatunk anyagot a külföldi spicliknek.«

Hogyan? Hát az ébredők feladták programmjukat? Tudtommal mindaz, amit az ébredők eddig csináltak és amit későbbre terveznek és tervezhetnek, mind anyag a külföldi »spiclik«-nek. Spicliknek, – mondta Turchányi. Szóval, aki a Hamburgerné-féle szörnyeseteken feljajdul, nem fojthatván el kinzó fájdalmát, az: _spicli_.

»Az antiszemita gondolat nem tünt el az ország szivéből.«

Nem rossz. Gondolat a szivben! Csizma a spájzban! (Ez már alighanem eltünt!) Érzés a szivben, kedves Turchányi, és: gondolat az agyban, a kobakban!

»Zsidómentes Magyarországot csinálunk!«

Véleményem szerint ez csak több százezer zsidó leölése utján lehetséges, ugy látszik, hogy az ébredő »eszme« ezt a gondolatszörnyet is magába foglalja.

És vajjon lehet-e okos embernek célja a zsidómentes Magyarország? Talán előbb mégis csak nyomoruságmentes, butaságmentes és gazságmentes Magyarországra volna szükség! És még azután is előbb jön: a lázmentes, tüzmentes, pormentes, poloskamentes Magyarország. Mi az, hogy éppen zsidómentes, mért nem mindjárt svábmentes, tótmentes, piszementes, kopaszmentes Magyarország? Miért éppen zsidómentes? Az ország boldogságának csodaszere _még mindig és már megint_ ez! És mindig _csak_ ez? Hogy mire rá nem érnek az urak!?

»Legeredményesebben a kecskeméti csoport dolgozik.«

Meghiszem azt! És az orgoványi!

Budavári–Buturescu:

»A végső győzelem az ébredőké lesz.«

Hindenburg és Ludendorff már kompromittálták a végső győzelemre vonatkozó prognózisokat. Valami mást kérünk! Talán csak ilyen szerényet: »A legelső utcai verekedés az ébredőké lesz.« Egy kis honmegváltó verekedés. Egy kis eszme. Egy kis »megőrizzük a szent koronát.«

»… ennek csak akkor lesz vége, ha vagy ők, vagy mi a porondon alul maradunk.« A szórend egészen jó, igazi román szórend, de még jobb lett volna igy: »ennek lesz csak vége akkor, ha ők mi alul vagy porondon a maradnak.« Dombos az oldala lett, nem lehet ám gyere ki!

»A nemzetvédelem céljaira meginduló lapot kötelessége lesz minden igaz magyarnak támogatni.«

No de a zsidóknak is szabad lesz ugy-e? Sőt, ha már _támogatásról_ van szó, nekik is _kötelességük_ lesz. _Muszáj_ lesz nekik, mi? Egy kis _kényszerönkéntes_ adományért nem megyünk a szomszédba, mi?

Hegedüs György az egy milliót adományozó Lénárd palihoz:

»Gratulálok. Ez _egy_ óriási lökést ad a dolognak.«

Igen helyes. _Egy_ millió valóban csak _egy_ lökést ad. _Több_ lökéshez _több_ millióra van szükség. No de majd talán a _zsidók!_

Pálóczi Horváth István:

»A legnagyobb kitüntetés, ami magyar embert érhet, hogy az ébredő magyarok egyesületének elnöke lehet.«

No én akkor inkább a Nobel-dijra pályázom.

A közbeszólás

A közbeszólás igen jelentékeny parlamenti müfaj. A közbeszólások jobban mutatják a kort, a melynek parlamentjében elhangzanak, jobban magát a parlamenti, sőt országos közszellemet, mint bármely más dokumentum. A parlamenti beszéd, ha érdemes ember mondja, világot vethet a közállapotokra, nagy területek áttekintését teheti lehetővé, sőt a szem elől elrejtett jelenségeket is napfényre hozhat. De a közbeszólás a lelkek rejtelmeibe ad betekintést. A beszédnek is meglehet a maga objektiv célja, de az elmondójának igazi valójából nem sokat árul el, gyakran semmit, sőt valószinüleg csak jobban elfedi a beszélő szándékait, politikai és egyéni rugóit. A lelket gyakran eltakarja a beszéd, de nem mutatója az értelemnek sem; a beszéd egyrészt eleve eltökéltség s bizonyos mértékben mindig képmutatás, másrészt előzetes készülésnek, studiumnak, másokkal való együttmöködésnek eredménye. A közbeszólás azonban közvetlen, gyors, meztelen és eláruló. A közbeszólás mögött mindig indulat van. A közbeszólást nem előzi meg előzetes alku mással, sem a közbeszóló alkuja önmagával. A közbeszólás mindig ugy hat, mintha a közbeszóló elszólta volna magát.

Számomra döbbenetesen érdekesek a nemzetgyülési közbeszólások. Aki ennek a kornak a történetét majd megirja, sokat fog meriteni e közbeszólásokból. Ezek a korszellem legrikitóbb virágai, ezek adják az egész »virány« szinét. E közbeszólások alkalmával a szájak, mint barlangok nyilásai nyilnak meg s végtelen sötétségek kénköves mélyébe pillanthatunk a nyilásokon át. Beniczky beszélt s ha mindent tudtunk is, megdöbbentettek bennünket a konkrét adatok. De a közbeszólók közbeszóltak s a Beniczky történeteinek megkaptuk a lelki rugóit, amelyek mellett eltörpültek maguk a tények. A közbeszólók közbe- és elszólásaiból a gondolkodás oly pokoli aberrációját, az emberi érzések oly groteszk karikaruráját olvashattuk ki, amelytől a normális ember esze és szivverése megáll. Ha ugyan normálisnak mondható ma a kivételes ember, aki logikusan gondolkodik, egyszerüek és tiszták az érzései s ösztönszerü hajlamossága van arra, hogy mindig emberséges ember maradjon.

A nemzetgyülés bármelyik ülése bővelkedik közbeszólásokban. Legfőbb közbeszólók azok, akiknek lelki konstrukciójuk a legkurzusképesebb. A közbeszólásaik elárulják, hogy akárki beszél, bármit mond, ha igaza van is, igazat mond is és okosan és jót is akar, az ő számukra hiába beszél. Az értelem fegyvereivel ők megközelithetetlenek. Hogy ugy mondjam, kérlelhetetlenek. A közbeszólások csaknem tisztán mutatják a kurzus igazi célját és eszközeit; ha maguk az önmagukat eláruló közbeszólók történetesen beszédet mondanak, egy órai beszéddel sem tudják oly világosan elénk állitani programmjukat, céljukat és inditó okaikat, mint egy-egy közbeszólásukkal. A beszédeikben ők maguk is majdnem mindig valamelyes kulturmezt adnak annak, ami közbeszólások alkalmával egyszerre nyers meztelenségében ugrik elénk.

Beniczky beszél – és Szabó István, a sokorópátkai, hangosan nevet, Beniczky beszél, az emberben megfagy a vér – és Fangler Béla azt mondja: »Ma örömteljes sábesz van Izraelben.« Beniczky hidegen, objektiven bünnek mondja a rablógyilkosságokat, Meskó Zoltán csaknem lirai szomorusággal sóhajtja erre: »S ez »keresztény« ember!?« Megtörtént esetekről van szó s cél az, hogy ilyenek ne történhessenek többé, – Patacsy Dénes azt mondja: De örülnek ennek az ellenségeink! Bodor György: Miért nem mondja, hogy mit csináltak a vörösök? Dáner Béla: Szolgálatot tesznek a zsidóknak!

Olvasom az ülésről szóló tudósitást és szörnyüködöm. Furcsa ötleteim támadnak, mert valakivel, valakikkel vitára szeretnék kelni. Az az érzésem, ha a közbeszólás nem lenne felelősség nélkül való müfaj, talán mégis okosabbak lennének a közbeszólások. Vagy ha nem is a felelősség érzése változtatná meg őket, mégis a közbeszólók félnének a következményektől; mindjárt kevesebb közbeszólás hangzanék el például, ha a közbeszólónak valamely intelligens ember megmagyarázhatná a saját közbeszólása értelmét s állania kellene az igazság érveit, amely visszaveri a nivótlan okvetetlenkedést. Mert a valóságban a szónok beszél tovább, a közbeszólóval senki érdeme szerint nem foglalkozik. Nincs, aki kijavitson, megmagyarázzon, leintsen. Furcsa ötletem támadt, szerettem volna elmenni például Fanglerhez, mondjuk interjura. Valahogy simán kezdeni vele a beszélgetést, ugy szépen, szőrmentén kisimogatni belőle, hogy hát hogyan is értette azt az örömteljes sábeszt, ez-e minden mondanivalója a rablógyilkosságokról, ez-e az egyetlen gondolat, amit az ártatlan kis Duna-Tisza közti történetek az ő elméjében kiváltanak? Kiváncsi vagyok rá, hogy vajjon kettős beszélgetés közben is, egy kis előzetes kikészités, hogy ugy mondjam, gyógykezelés után is olyan-e ez az elme s ez a lélek, amilyennek a közbeszólása mutatja.

A sajtókuli

Egy egyetemi városban harmincan, főiskolai hallgatók, furkósbotokkal elindultak, hogy három zsidó vallásu kollégájukat igazoltassák. Megtalálták a három zsidó fiatalembert, körülfogták őket s megkezdték, megpróbálták az »igazoltatást«. Az egyik zsidó fiatalember revolvert használt s a harmincnak egyike sulyosan megsebesült. Ez a közismert, nem uj, de különböző formákban megujuló tényállás, legalább is annak rövid vázlata.

Már most kiki egészitse ki ezt a vázlatot, az egyes főbb mozzanatokat kapcsolja össze, kisérelje meg az egész történetet elejétől végig rekonstruálni, akár a legapróbb részleteiben is. Amikor készen van, akár Ön, kedves Olvasóm, ezzel a müvelettel, akkor közlöm Önnel, ha véletlenül még nem tudná, hogy erről az eseményről irván az egyik kurzuslap, merényletnek bélyegzi a zsidó vallásu tanuló tettét, merényletnek állitja azt, hogy hogy revolvert használt.