Part 1

HERCZEG FERENC MUNKÁI

A GYURKOVICS-LÁNYOK

HERCZEG FERENC MUNKÁI

A Gyurkovics-lányok

BUDAPEST, 1910

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

HERCZEG FERENC

A Gyurkovics-lányok

BUDAPEST, 1910

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

_Huszonhatodik ezer_

Minden jogot fenntartunk.

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA

A tavasszal le kellett mennem a Szerémségbe, hogy keresztvízre tartsak egy hathónapos kis pogányt. Az ősszel toppant a világba, de én már nyolc esztendővel előbb, jogászkoromban, megigértem az apjának, hogy komája leszek.

Elfoglaltságom és a fővárosi ember tunyasága tartott vissza attól, hogy idejében ura legyek a szavamnak és mivel csökönyös cimborám megkötötte magát, hogy én leszek a keresztapa vagy senki más: féléven át egyre jöttek a Száva mellől a hivogató, a sürgető, a fenyegető levelek.

Jöttek a tudósítások a gyerekről. Már kapkod kövér kezével a Stüssi-vadász után. Már kanálból issza az ürmöst, már kerekre nyitja a szemét és csettent a nyelvével, ha hallja az édesanyja nótáját. És még nincs megkeresztelve.

A pópa fenyegetődzik, az édesanyja búsul, a dadája pedig restel vele az utcára menni, mert egyre kérdik tőle, gonosz szomszédok kérdik: Hogy hívják ezt a nagy fiút?

Egy nap táviratot kaptam az asszonytól. Az anyai szív kétségbeesett jajkiáltása volt: „A gyerek ma megszólalt. Azt mondta: Az ördög vigye el az én keresztapámat! – Olga.“

Már ennek nem tudtam ellentállni. Útra keltem, egy szőrös hintalóval, egy nikkeltengelyü gyerekkocsival a podgyászom közt, a pópának szánt körmöciekkel a zsebemben.

Fél éjszakán át aludtam a vasúti kocsiban és mikor reggel fölébredtem, Bács-Bodrog határában találtam magamat.

Verőfényes, édes tavaszi reggel volt; a vonat pipacsos rétek és kénsárga repcetáblák közt nyargalt; a csatornák fölött ujjongó fecskék kergetőztek; a tejszínü, ragyogó szemhatáron rucarajok húzódtak a fiatal füzesek felé, mint megannyi szúnyograj.

Egy-egy tanya maradt el mellettünk, egy-egy község. Az apró házak félénken lapultak meg a templom körül, mintha megszeppentek volna a gyorsvonat dübörgésétől. Közbe úri házak mohlepte tetővel, a kerti bokrok közül kirikító verandával.

Valami kimondhatatlan nevü, rongyos kis állomáson kackiás bunyevác menyecskék és subás parasztok tolongtak a kerítés körül.

A kerítésen túl négyesfogat állott, a homokfutóról három nyalka uriasszony szökött le, gavallérja kezére támaszkodva. Szép, hosszúnövésü, egészséges és nagyon eleven asszony volt mind a három, kettő barnahaju, a harmadik aranyszőke.

Az egész világot fitymálva, hosszu, mágnásos léptekkel jöttek a perronra. Pedig az egész világ csak őket nézte és reájuk mosolygott. Az utasok, a parasztok, az asszonyok, a zsandárok, meg én is. A kormos arcu fűtő ott elől nekidőlt a lokomotiv mellgátjának és kinyujtott nyakkal bámulta őket. A kalauzok szolgálatkészen csapkodták az elsőosztályu kocsik ajtaját, a vasuti főnök pedig maga hozta utánuk a monogrammos bőröndöket, hogy le ne késsenek a vonatról.

Ők maguk mindezt természetesnek találhatták, mert egy csepp utazó lázt sem mutattak, semmivel sem törődtek, hanem nyugodtan nézegették, cserélgették a virágokat, amelyeket a kezükben hoztak, meg a napernyőjükben. A gavallérjuk ezalatt gyöngéden gondozta hosszúszőrü setterkutyáját.

A harang megszólalt, a vonat elindult. Az utolsó pillanatban egy hozzáértő kéz kinyitotta a kocsim ajtaját, elsőnek egy kutya szökött be hozzám, aztán a kutya gazdája, a három szép asszony gavallérja.

– Itt tán lesz hely…

Egy percig farkasszemet néztünk, aztán mindketten elkiáltottuk magunkat.

– Horkay Feri!

– Ni! Te vagy?

Kezet fogtunk.

Gyerekkori kedves cimborám volt Horkay, akivel együtt jártuk a gimnáziumot és akinek Kajetán páter ismételten megjósolta, hogy velem egy akasztófán fogja végezni pályafutását.

Emlékszem: szikrázó szemü, rettenetesen vásott fickó volt, az osztály humoristája. Ügyes, mint egy cirkuszbohóc és erős, mint egy párduckölyök. Balkezes volt és félelmetes biztossággal kezelte a parittyát. A kofák, a városi pandurok, a mesterinasok, meg a diákság egyéb esküdt ellenségei úgy féltek a maliciózus ötleteitől, mint a harmadnapos hidegleléstől; mi fiúk pedig imádtuk és vezérünknek ismertük el. Az egész városban különben az volt a neve: bácskai bicskás.

Mikor legelőször lépett be az osztályunkba, elbizakodottságával és betyáros elegánciájával rögtön meghódított bennünket. A homályos termen kacagó napsugár villant végig, irkáinkat és könyveinket meglebbentette a szabadság szele. Ő, aki minden tekintéllyel szemben a testet öltött renitencia volt, tekintély lett köztünk.

Egyszer aztán kicsapták az osztályból, mint már előbb kicsapták vagy féltucat intézetből, az édesapja pedig elvitte a fővárosba, valamelyik pedagógiai fegyintézetbe. Azóta sem láttam. Olyanformán képzeltem el mindig, hogy Horkayt valaha mint gavallér rablóvezért fogom viszontlátni, mint divatos Rinaldinit, – és most angolos szabásu vadászruhában láttam, amint három szép asszonyt emelt ki a négyes fogatából…

Horkay Feri!

Most is a régi volt.

A jókedvü elbizakodottság, a malicia ott mosolygott a bajusza alatt, a kötekedő kedv ott csillogott a szemében.

Úgy sejtettem, hogy parittya helyett most alkalmasint a vadászpuskát kezeli félelmetes biztossággal, a kofák és a mesterinasok helyett pedig talán a férjeknek kellemetlenkedik.

– Bács-Tamásra megyek, – magyarázta Horkay, – kétórányira ide… A kis Gyurkovics Mici lakodalmát üljük és én leszek a vőfélye… A három szép asszony, akit magammal viszek, a menyasszony nénje…

– Rokonaid?

– Unokatestvérek vagyunk vagy micsodák… Most magukra hagytam őket, mert álmosak… Nem aludhattak az éjszaka a nagy lármánktól, azelőtt való éjszaka meg táncoltak…

– Több is van még ebből a csinos fajtából?

– Heten vannak Gyurkovics-lányok, heten, mint a gonoszok. Öt már főkötő alatt van, most megy férjhez a hetedik.

– És a hatodik kolostorba készül?

Horkay vállat vont.

– Isten tudja, mi lesz vele.

– Csunya?

– Ellenkezőleg! Hozzáértők mondják, hogy a legcsinosabb a hét közt… Erre különben nem adok semmit, mert ezekkel a lányokkal úgy van az ember, hogy amelyikre éppen ránéz, azt látja legszebbnek…

A Gyurkovics-lányokról beszélgettünk, aztán más egyébről, aztán megint csak a Gyurkovics-lányokról. Érdekelt minden szó, amit Horkay róluk mondott, mert ez a nevezetes familia sűrűn szerepelt Budapesten is. Mindenki ismeri őket látásból, mindenki látta már őket az utcán, a jégen, a báli termekben…

A tamási Gyurkovicsok minden évben egyszer, úgy farsang tájékán, zsebre tették a dohánytermés árát, aztán fölmentek mulatni Budapestre, a képviselő Gyurkovicshoz. És amint a talpuk alatt érezték a budapesti aszfaltot, az arcukon meg a sok idegen ember kiváncsi pillantását, nem lehetett velök tovább bírni. Délben a Koronaherceg-utcán, ebéd után a jégen keltettek jókora feltünést, este sorra járták a színházakat és bálokat, hajnalig be sem tudtak telni a nótázással, pezsgőzéssel. A merre pedig jártak, pincérre, cigányra és kocsisra csak úgy hullott az osztrák-magyar értékü áldás.

Akkora nagy familia voltak, amilyen csak a régi patriárkák idejében volt divatos. Az ebédlőkben mindig egész banketasztalt ültek körül, egész csomó fiatal úr – mindannyinak izmos termetén és napbarnította arcán meglátszott a sok havi kénytelen szolidság és a déli levegő hatása, – volt köztük képviselő, gazda, katona és szolgabíró. A Gyurkovics-fiúk nevezetesek voltak arról is, hogy mindenfelé udvarolgattak, de egyikük sem házasodott meg. Gyurkovics-lánynak ellenben nem udvarolt pártiképes emberfia úgy, hogy feleségül el nem vette volna.

Majd minden évben hoztak magukkal eladó leányt, akinek odafönn, Budapesten, férjet találtak. És amint az egyik főkötő alá került, a másik már türelmetlenül várta, hogy ráadják a hosszu szoknyát.

Szép, hosszu és nagyon kacér lányok voltak, akik hét újrát végig tudtak táncolni és virradásig ott tudtak ülni az ebédlőasztalnál, anélkül, hogy arcukon az unottság legkisebb jele látszott volna. Hajnalban, miután egy gyors pillantással engedelmet kértek a képviselő-bátyjuktól, rendesen cigarettára gyujtottak. Ha pedig egyik asztalszomszédjuk, a pezsgő és a meztelen leánykarok hatása alatt olvadozni kezdett, azt mondták neki: beszéljen az édesmamával.

Ily módon a leányok sorra férjet találtak, és mondják, hogy mindannyiból jó feleség lett.

Mikor a kelengyéjük ki volt állítva a váci-utcai kirakatokban, az emberek a címeres[1] asztalkendők és csipkepongyolák láttára találgatni kezdték, hogy vajjon mennyire rúghat egy-egy leánynak a hozománya. A beavatottak csak mosolyogtak, mert tudták, hogy a pongyolákon kívül még csak egy plüs-szalonra telik, az apanage pedig abból a húsz üveg baracklekvárból áll, amit ő nagysága ősszel a menyecske-leányainak küldeni szokott.

Két óra hosszat, míg csak a vonat Tamásra nem ért, folyton a Gyurkovics-lányokról beszélgettünk. Azaz, hogy Horkay beszélt csak, én két füllel hallgattam. Jól ismerte embereit és szelid malicia hangján szellőztette viselt dolgaikat, mint a fiatal apa, ha leánygyermekei csinyjeivel kérkedik. Közbe meg hangot adott benne a társszerző hiúsága, aki részt követel magának egyik-másik csattanósabb léhaság szellemi tulajdonjogából.

Mikor a vonat keresztülrobogott a tamási hídon, már be voltam avatva hat Gyurkovics-lánynak a történetébe. Ezek a történetek tulajdonképpen nem is voltak történetek, mert egy-egy kisasszonynak az első báljával kezdődtek és az eljegyzésével végződtek. Első báljok előtt a leányok a gyermekszoba homályában folytattak talányos exisztenciát, a lakodalmuk után pedig – nos, akkor megint a gyermekszoba homályába tűntek el.

Be voltam avatva Sári, Ella, Katinka, Terka és Liza asszonyok történetébe és ismertem Gyurkovics Mici, a mostani menyasszony mátkaságának előzményeit is.

A hatodik leányról nem tudhattam meg semmit. Klárikával még nem is történt semmi. Bálozott, kikosarazott egypár jóravaló embert és pártában maradt. Miért? Senki nem tudja, ő maga talán legkevésbbé.

– Szerelmes valakibe? – találgattam.

Horkay elcsodálkozva nézett rám, mintha nem értené meg ezt a két szót.

A pályaudvaron hangos társaság várta a vőfélyt. Egypár jókedvü asszony és leány, egész raj matróz-sipkás gyerek, egypár gavallér és két-három zöldlibériás hajdu a háttérben.

A kerekek dübörgésébe és a gép sistergésébe cigányzene cincogása vegyült; az országút felől, hol néhány négyesfogat várakozott, lónyerítés és toporzékolás hallatszott.

Egy huszárezredes türelmetlenül kutatta végig a kocsikat. Mikor a szép asszonyok ablaka alá ért, egy marék rózsát szórtak az arcába.

– Itt vagyok!

Horkay kezet fogott velem, aztán a kutyájának szólt és kilépett a perronra. Utána hajoltam és láttam a zöld vadászkalapját, amint eltűnik a tarka, asszonyi napernyők közt, amelyeknek tulajdonosnőire olyan szeretetreméltó csípősségeket tudott mondani.

A gyorsvonat tovább sietett s én a töltést szegélyező sűrű akácos faltól már nem láttam semmit.

Ráértem gondolkozni és miközben a sárga repcetáblák és a zöld vetések szédítő sebességgel perdültek el mellettem és a nyitott kocsiablakon arcomba csapott a bársonyos, tavaszi levegő: a Gyurkovics-lányok és megint csak a Gyurkovics-lányok jártak az eszembe.

Mikor pedig messziről megláttam a péterváradi citadellát, amely merészen fúródik a déli égboltozat azurjába, már megcsináltam magamnak valamennyi leány történetét.

Ime elmondom ezeket az együgyü történeteket, amelyek még a pointjükkel sem hatnak, mert hiszen előre megmondtam, hogy lakodalommal végződik mindannyi.

I Sárika

A keresztény időszámításunk nem tudom hányadik évében történt, de már az atléta-bálok korszakában, hogy a Vigadóban Gyurkovics Sárikának bemutattak egy fiatal urat. Önök kétségkívül azt gondolják magukban, hogy az ilyen bemutatás nagyon hétköznapi esemény? Ha türelmesen végighallgatnak, be fogják ismerni, hogy ezzel egy nagy horderejü akció vette kezdetét. A zene ekkor éppen a Treff dame-keringőt játszotta.

Az erősen befűzött és nagyon jókedvü leány, egy feltünően jól konzervált mama társaságában, ott ült a lady udvara tájékán. Ha nem volnék lelkiismeretes író, azt is mondhatnám: Gyurkovicsék ott ültek a lady udvarában. Ha maliciózus volnék, azt mondanám: ott ültek az udvaron kívül. De én a történeti igazság ellen nem akarok véteni, Gyurkovicsék társadalmi ambiciói ellen sem, azért azt mondom: a lady udvara tájékán ültek.

Horkay Feri, a báli bizottság ellenőre, egy fiatal úrral a karján, utat tört magának egy frakkos sorfal közt és azt mondá rokonának:

– Sárika! Bemutatom magának a legjobb barátomat, – izé urat…

Elfelejtette a legjobb barátja nevét! Már csak annyira emlékezett, hogy valami Zoltánnak hívják. A bemutatott meghajolt, azzal a bizonyos szögletes gráciával, amely a gentry-fiatalság szabadkőműves jele és azt mondta:

– Hidvéghy Zoltán vagyok.

Azzal reátette a tenyerét a halcsontos és acélpántos remekműre, amelybe a szegény Sárika fiatal termetét préselték és körülkeringőzött a termen. Jól táncoltak mind a ketten. Mikor a terem felső végére értek és a nagy tolongásban karonfogva kellett tovább haladniok, Hidvéghy elkérte hölgyétől a második négyest is. Sárika kérdő pillantást vetett Horkayra, aki éppen a szomszédságukban udvarolgatott valami szép asszonynak, – Horkay azonban óvatosan vállat vont. Azt akarta ezzel mondani: – Táncoljon vele, de a saját felelősségére.

– Nem bánom, – mondotta Sárika.

– És rám fog ismerni, ha eljövök a négyesemért? – kérdezte Hidvéghy.

Gyurkovics Sári levett a válláról egy fehér szegfüvirágot és ártatlan arccal odaadta Hidvéghynek. – Erről meg fogom ismerni.

Nem is tehetett egyebet, mert a táncrendjét rábizta az édesanyjára.

Itt közbe kell szúrnom valamit. Horkay Feri, mint említettem, rokona volt Gyurkovicséknak, ha nem is nagyon közeli rokona, – gimnázista kora óta pedig állandóan szerelmes volt a sokfejü család egyik nőtagjába. Mérsékelten volt csak szerelmes, amennyire minden ember bele szokott szeretni a csinos unokahugaiba. Gyurkovicsék megtűrték a házukban, mert sokféle hasznát látták a gazdaságban. A leányok tőle tanulták meg a rezgős csárdást, ő adott nekik korcsolya-órákat, rajta köszörülték ki kacérságuk összes fegyvereit. A fiatal urakat is Horkay mutatta be nekik és, ha éppen szükség lett volna reá, talán meg is verekedett volna értük.

Szóval: a hors concours-cousin kötelességeit teljesítette és annak jogait élvezte. A jogai sorába tartozott, hogy további kötelezettség nélkül udvarolhatott a leányoknak és hogy karácsonyra monogrammos szivartárcát kapott tőlük.

De térjünk vissza Sárikához, aki Hidvéghy karján már fölállott a négyeshez, természetesen az édesanyjától legtávolabbra eső sarkában a teremnek.

– Hová való maga? – kérdezte Sárika.

– Sárosmegyei vagyok, – mondta Hidvéghy.

Horkay, aki szemben állott velük, kissé elmosolyodott. A bácskai emberek néha mosolyognak a sárosiakon, ami nem zárja ki, hogy a sárosiak is ne mosolyogjanak a bácskaiakon.

– Itt töltik az egész telet? – kérdezte Hidvéghy.

A leány e föltevés ellen nagyon tiltakozott.

– Isten ments! Az unalmas volna. Még két hétig maradunk, aztán délnek megyünk.

– Délnek! Olaszországba? – kérdezte a fiatal úr.

Horkay, aki a négyest rendezte, elvágtatott, mint a förgeteg és így Sárika nagyobb veszedelem nélkül ráhagyta, hogy igenis, alkalmasint Itáliába mennek.

– De a nyarat a Bácskában töltik?

– Egy részét a kastélyunkban, egy részét fürdőkben.

Hidvéghy, a kastély szó hallatára, megigazította a fehér nyakravalóját és egyszerre nagyon előkelő arcot csinált. Még szeretett volna valamit kérdezni, de erre nem volt szükség, a leány magától is beszélt.

– Nem is olyan unalmas a vidék, mint a városi emberek gondolják… Az ember reggel a parkban sétál, – jó nagy parkunk van, azt hiszem, kétszázholdas… Alkonyatkor lovagolunk, vagy kocsikázunk… Én jobb szeretek kocsikázni és ilyenkor magam hajtom a négy kis ponny-lovamat… Vendégek is sűrűn járnak hozzánk… A Szibarics bárók közeli rokonaink, aztán a Szilvásy grófok… Ismeri a Szilvásy grófokat?

Hidvéghy azt mondta:

– Ha nem csalódom, már találkoztam velük… Nagybátyámnál, a miniszternél, találkozhattam velük…

A miniszter szó hallatára Sárika tisztelettel nézett végig a táncosán. Most már olyan bizalmasan csevegtek, mintha gyermekkori jóbarátok lettek volna. Bizalmasan, mondom, de mégis bizonyos előkelő tartózkodás hangján. Hidvéghy mintha rácsolt volna is egy kicsit…

– Ha elhagyjuk Budapestet, útba ejtjük majd Kalocsát, – mondta a leány. – Meglátogatjuk bácsikánkat, az érseket… Micsoda édes öreg úr! Engem szeret legjobban a családban, és mindig kötekedik velem… Néha azt mondja: Sárika, majd szerzek neked férjet!

– Azt hiszem, a férj az ő eminenciája hozzájárulása nélkül is meglesz, – vélekedett Hidvéghy.

– Én is azt hiszem, – hagyta helyben Sárika.

Egy kicsit elgondolkozott ez érdekes témán, majd azt kérdezte táncosától:

– Maga sárosmegyei?

– Hidvégh községben születtem, Sárosmegyében… Van is ott egypár barázda szántásom, – mindössze kétezer hold, – de nem szeretek ott lenni, mert a kastélyom szörnyen unalmas és mogorva… Képzeljen el egy ötszázéves rablóvárat, fekete tornyokkal, ötven szobával, mindegyik szoba akkora, mint egy templom…

– De az nagyon érdekes, – vélekedett Sárika. – Nálunk ilyesmi nincsen; az egész Bácska sincs talán még ötszáz éves.

– Az ember úgy érzi magát az ilyen régi várkastélyban, mint a tömlöcben.

– És most egész éven át Budapesten él? – kiváncsiskodott tovább a leány.

– Itt élek, mert más okból is itt kell élnem. Nekem ugyanis becsületes mesterségem is van ám… Ugy-e, azt nem nézte volna ki belőlem? Én egy családi előítélet áldozata vagyok… A mi familiánkban már ötszáz év óta mindig voltak bírák… Országbírák, táblabírák, királybírák… Azóta szokássá vált, hogy a család egyik tagja erre a pályára megy… Most én vagyok az áldozat és bírói pályára kellett lépnem.

– Érdekes! És mennyire vitte már?

– Képzelje csak: törvényszéki jegyző vagyok! Én – törvényszéki jegyző! A szemébe nevettem a miniszternek, amikor kinevezett, ő is nevetett és azt mondta: Mit akarsz? Csak nem akarod mindjárt tanácselnökségen kezdeni!

A négyes véget ért és a miniszter öccse a helyére vezette az érsek hugát. Sári később azt mondta Horkay Ferinek:

– Az összes atléták közt Hidvéghy ér legtöbbet. Úriember és nem arrogáns.

Hidvéghy meg azt mondta a barátjának:

– Az idei leányok közt csak a Gyurkovics Sári ér valamit. Csinos és nem képzelődő!

Horkay pedig azt mondta magában:

– Ezek ketten nagyon összeillenének…

Egy hétköznapi este Gyurkovicsék a Hungáriában vacsoráltak. (Hétköznap alatt értettek minden napot, amelyen nem volt sem bál, sem piknik.) A cigány, aki a kiszolgáló pincérekkel együtt Sárika titkos imádói sorába tartozott, éppen valami bácskai nótát húzott, amikor az asztalok közt megjelent Hidvéghy nyúlánk termete. Csipőbe szabott, pompás téli kabátot viselt és nagyon fesztelenül mustrálta a vacsorázó hölgyeket. Aztán egyszerre meglátta Sárikát. A leány pillantásában lehetett valami, amit Hidvéghy úgy értelmezett, hogy tessék helyet foglalni! – mert letelepedett az asztalhoz. Volt az asztalnál még egypár fiatalember, akikre eleintén féltékeny volt, de akikről később kitudódott, hogy mindannyian Gyurkovics-fiúk. Egy képviselő, egy huszártiszt, egy szolgabíró, meg egy foglalkozásnélküli Gyurkovics. Mindannyian erősen ittak, ivás közben nem mulasztották el poharaikat összekoccintani, és mikor a szórakozott képviselő egy ízben mégis elmulasztotta, a többi három szemrehányóan nézett rá és szomorúan mondta:

– Úgy iszik, mint a csonaplai tamburás!

(Hogy miért viseltettek a Gyurkovics-urak olyan nagy megvetéssel a csonaplai tamburás iránt, azt minden utánjárásom dacára sem sikerült megtudnom.)

Minek szaporítsam a szót? Hidvéghy és Sárika másnap a jégen is találkoztak, aztán egypár bálon, aztán mindennap.

Gyurkovicsné faggatni kezdte Horkayt.

– Mi ez a Hidvéghy tulajdonképpen?

– Semmit se tudok róla… Annyit tudok csak, hogy följár a gentry-kaszinóba és hogy törvényszéki jegyző.

– Hiszen ennyi is elég! Milyen hivatalnok különben?

– Azt mondják, pontos és tisztakezü, csak szeret füllenteni.

– Én istenem, nagyobb bajuk ne legyen vele!

Egyszer megint a jégről jöttek. A gázlámpák már égtek és a fiatalok, korcsolyáikkal csörömpölve, előre siettek, Horkay Feri a mamával követte őket.

– Holnapután haza utazunk, – mondta Sárika.

Szomorúan mosolyogva tette hozzá:

– Nem szivesen megyek ám!

A Sárika szomorúsága olyan hatással volt Hidvéghyre, hogy a fogadó lépcsőjén azt mondta neki: Sárika!

Sárika, – ebben semmi sincs; de ha valaki olyan szenvedélyesen, olyan fájdalmasan mondja, mint Hidvéghy mondta, akkor az, akinek e megszólítás szól, elpirul a prémes gallérjáig és szívdobogást kap. Mikor a folyosón egyedül találták magukat, a leány már megint visszanyerte a bátorságát és halkan kérdezte:

– Maga olyan különös ma! Akar nekem valamit mondani?

Nem akart ő mondani semmit, csak szó nélkül meg akarta csókolni az arcát. Az arcát akarta megcsókolni, de a megszeppent Sárika még jókor félrekapta a fejét, és így a csók – hála istennek! – csak a fülét érte.

Másnap Sárika, mivel sejthette, hogy a barátja a tegnapihoz hasonló merényleten töri a fejét, nem engedte Hidvéghyt nagyon közel magához. Búcsúzáskor mégis kezet nyujtott neki és lángvörös arccal, nedves szemmel, de édes mosollyal kérte:

– Zoltán! Ne legyen olyan szemtelen!

– De mikor annyira szeretem! – fakadt ki a törvényszéki jegyző.

Sárika másnap elsírta bánatát Horkaynak. A csókról nem tett említést, – minek is? – csak annyit mondott:

– Ha szeret, akkor ne szemtelenkedjék, hanem beszéljen az édes mamával, – mert én azt hiszem, hogy én is szeretem…

Horkay azt mondta:

– A fiatal urat bátorítani kell.

A sárosmegyei urakat rendesen nem kell bátorítani.

Horkay Feri bátorításának az lett az eredménye, hogy Gyurkovicsné ő nagysága a következő táviratot intézte haza Bács-Tamásra:

„Egy hétig maradunk még. Sárikának váratlan szerencséje akadt. Hidvéghy Zoltán kitünő családból való, kétezerholdas, adósságmentes birtokos, romantikus várkastéllyal és miniszteri nagybácsival. Levélben többet.“

Hidvéghy Zoltán ugyanekkor a következő táviratot küldte haza édesanyjának, a sárosi kamerális ispán özvegyének:

„Eljegyeztem magamat Gyurkovics Sárikával, a dúsgazdag bácskai nagybirtokos leányával, a hercegprimás unokahugával és kizárólagos örökösével. Többet levélben.“

(A hercegprimás ő főmagassága alkalmasint csak Hidvéghy szórakozottsága folytán foglalta le a Gyurkovics-rokonságban azt a helyet, amely jogosan a kalocsai érsek ő eminenciáját illette.)

Gyurkovicsék tehát még egy hétig Budapesten maradtak. Hidvéghy azalatt folyton a menyasszonya mellett ült a fogadó szobájában és míg a fiatal Gyurkovics-urak olykép alkudtak meg testvéri kötelességeikkel, hogy a szerelmes mátkapárra alkalmazható, nagyobbrészt még a kőkorszakból fennmaradt, összes elmés csípősségeket újra fölelevenítették: addig Gyurkovicsné rendíthetetlen kitartással teljesítette a gárda tisztét. A szigoru anyai ellenőrzés ellenére is megesett akárhányszor, hogy a fiatalok asztalánál ravasz célzatossággal kínálgatták egymásnak a tálat, csakhogy megérinthessék egymás kezét, az ivópoharukat pedig jobb ügyre méltó következetességgel elcserélték, hogy megint visszacserélhessék.

Hidvéghyt, Horkay barátja állítása szerint, egészen ostobává tette a szerelem. Sárikát pedig szentimentálissá. A leány azelőtt néha keményen összeperelt egyik bátyjával, – most ha egy-egy erős szót mondtak neki, mindjárt a szemébe szökött a könny. Csudálatosan szelid lett és ábrándos. Aztán ideges nyugtalanság vett rajta erőt, majd állhatatos szomorúság. Mintha nem is szerelmes boldogság várakoznék reá a jövőben, hanem valami nagy, rettenetes szerencsétlenség. És Hidvéghy is napról-napra sötétebb kedvü lett.

Horkay már szinte sajnálni kezdte őket, de hiába próbálta vallatni. Hanem egymásnak mégis kivallották a bajukat. Akkor történt, amikor Gyurkovicsnét egy délután elnyomta az álom a fogadói szobában és ők ketten az ablakfülkében meglapulva kedvük szerint suttoghattak.

– Hol szeretne lakni mint asszony? – kérdezte a vőlegény elgondolkozva.

– Óh, nekem mindegy, – mondta Sárika gyorsan. – A hol maga lesz, ott jó lesz nekem is.

– A nyáron egypár hétre talán lemehetnénk a mamájához.

– Persze, hogy lemehetünk. A mama majd szorít helyet a házban.

Azt mondta _házban_, – már nem _kastélyban_.

Tovább beszélt a házukról, félénken, szemérmetes pirulással és mégis megkönnyebbülő lélekkel, mintha gyónást végezne. Elvett valamit a tetejéből, leszedett egész sor ablakot, aztán összébb szorította a falakat, míg a nagyuri kastélyból csinos vidéki ház nem lett. Később a kertjükről kezdett beszélni. Csinos kert, futóbabos lugassal, kuglizóval. Az a bizonyos kétszázholdas park, a miről a bálban beszéltek, tulajdonképpen nem az övék, hanem a grófé, akinél a nagybátyjuk uradalmi ügyész… Hanem azért eljárhatnak a parkba, amikor nekik tetszik.

Sárika elhallgatott és várta Hidvéghy arcán a hatást.

– Hohó, – így vagyunk? – gondolta magában a vőlegény. – Akkor bátran a levegőbe röpíthetem én is az őseim várát!

Rögtön meg is tette.

– Mégis jobb lesz, ha magukhoz megyünk a nyáron, mert minálunk alig van hely… Az édesanyám bérházban lakik, azt a bizonyos várkastélyt már negyven évvel ezelőtt eladta az édesanyám unokabátyja, akié volt… Most borovicskát főz benne a zsidó…

Kimondta és megkönnyebbülten sóhajtott föl. Hej! hogy meggyűlölte már azt a nyomorult várkastélyt, fekete tornyaival és fenyegető bástyáival! Hetek óta úgy érezte a mellén, mint a lidércnyomást.

Sárikának egyszerre nagyon jó kedve kerekedett. Nevetett, aztán kedvet kapott körülnyirbálni a bácskai birtokukat. Addig nyirbálta, míg már csak egy jókora puszta maradt meg belőlük. Kilencszáz hold termőföld, de arra is tizenhárman vannak gyerekek.

Aztán megint elkomolyodott.

– Szegény Zoltánom! A maga kis menyasszonya ugyancsak rossz párti ám!

Hidvéghy ezért majdnem megharagudott.

– Kérem, – mondta hidegen, – hozományvadásznak tart engem?

– Nem, nem, – bocsásson meg! Maga férfi és a munkájával el tudna tartani egy nálam nagyobb étvágyu asszonyt is…

Sárika boldogan támasztotta barna fejét jegyese vállához, – azaz, hogy támasztotta volna, ha Gyurkovicsné ő nagysága e pillanatban föl nem riad szendergéséből és egy korholó pillantással szét nem rebbenti őket.

Így hát a két nagybácsinak, az érseknek, meg a miniszternek elfogyasztását is más alkalomra kellett halasztaniok.

Hidvéghy Zoltánt a rákövetkező tavasszal kinevezték királyi aljárásbírónak. Két héttel reá megtartották a Bácskában a lakodalmat. Ha az aljárásbiró úr azt hitte, hogy a felesége nem kap hazulról semmit, akkor nagyon tévedett. Kapott három szobára való igen szép butort, zongorát, meg teljes konyhaberendezést. Kapott gyönyörü kelengyét, amely állott hat tucat zsebkendőből, ugyanannyi tucat harisnyából és nem tudom még miből. Az ősszel pedig egész láda baracklekvárt küldött neki az anyósa.

II Ella

A második Gyurkovics-lányt Ellának hívták, fél fejjel magasabb és jóval kacérabb volt a nénikéjénél. Mikor az édesanyja fölhozta Budapestre, a fiatal urak esküdöztek, hogy Ella a legcsinosabb Gyurkovics-lány, akit életükben láttak, de ezt utóbb minden ujonnan föltünő Gyurkovics-lányról is elmondták.

Ella különben bámulatos biztossággal mozgott az aszfalton és a parketten, ami azt bizonyítja, hogy a nénje útmutatása nyomán alapos, teoretikus ismeretekkel fölfegyverkezve lépett a világba. Mindjárt első este, amikor öt órán át vacsoráltak a Hungáriában, erőpróbának meghódította a cigánybandát, még pedig olyan alaposan, hogy a primás ezentúl, bálban és vendéglőben egyaránt, folyton az Ella nótáit húzta.

A fiatal urakon megint erőt vett a Gyurkovics-láz és úgy látszott, hogy Ellán áll, melyikükre nézve fog a láz végzetes krizissel járni. Ella Gábor Endrének kedvezett leginkább és e taktikai hibájának, melyet édesanyja utóbb még gyakran lobbantott a szemére, köszönhette, hogy a család két hét mulva házassági ajánlat nélkül utazott vissza a hazájába.