Part 5

Engedelmet kérek a kitérésért: a három Elefántovics-fiuról van egy kis mondani valóm… A keresztnevüket nem tudta senki, a vármegyében csak így hivták őket: Monoklis elefánt, – duhaj elefánt, – kamarás elefánt. A monoklis elefánt keveset beszélt, sokat ivott és még a gőzfürdőben sem tette le a monokliját. A duhaj elefánt nem viselt monoklit, de sokat ivott és ilyenkor hajítási és zúzási erőpróbákat rendezett az üvegeken, az asztalon, a csillárokon és leginkább a tükrökön. A kamarás elefánt is szépen ivott, a nevét pedig onnan kapta, hogy nem volt kamarás.

Egyízben kérvényben fordult a királyhoz a kamarási méltóságért. Magyar nemesek voltak az Elefántovicsok, a családban pedig az a tradició tartotta magát, hogy Zerinnek, a nagy dalmát vajdának a véréből erednek.

Mikor odafönn, az udvari hivatalban, behatóbb vizsgálat alá vették az Elefántovicsok családfáját, három fölfedezést tettek. Kisült először, hogy az apjuk nem is volt nemes ember. Másodszor, hogy az öregapjuk nem volt dalmata, hanem virágzó sertéskereskedést folytatott Szerbiában. Harmadszor meg kisült, hogy szépapjuk egyáltalában nem is volt. A körözött szépapa helyett egy szégyenkező hajadon emléke bontakozott ki a feledékenység ködéből, egy Elefántovics nevü hajadon alakja, aki egyedül viselte a család alapításának dicsőségét és felelősségét és annak idején makacsul megtagadott a család eredetére vonatkozó minden fölvilágosítást.

Elefántovics tehát nem lett kamarás, – ezért hívták a vármegyében kamarás Elefántnak, a kávéházban pedig méltóságos úrnak.

Ozsonna táján a monoklis elefánt elérzékenyült és ríva kérte Horkayt, hogy vonja vissza azt a rút káposztaleves rágalmat. A kamarás elefánt azt mondta, hogy ősei már a tizenkettedik században is híres ivók voltak, a duhaj elefánt pedig vontcsövü pisztolyokat parancsolt a szobaleányoknál, hogy megverekedjék Horkayval, mindjárt itt az ebédlőben.

Vacsora után az utolsó Elefánt is beadta a derekát. A kamarás már előbb eltünt, harmadnapra a szénapadláson találtak reá és az Elefántovics-család monografiaírója soha sem fogja tisztázhatni a kérdést, hogyan jutott föl oda. A duhaj elefántot, miután ölre ment egy cserepes kályhával és tettlegességre vetemedett a szalon-tükrökkel szemben, az öreg úr négy lakájjal lefogatta és a szobájába záratta. A monoklist maga Horkay vitte ágyába: ott elszenderedett, mint a gyermek, monoklival a szemében.

Horkay lángoló fővel tért vissza az ebédlőbe. Buzgalmában szinte elfelejtette, hogy miért is itta le a három Elefántot és mivel az elért eredmény fölkeltette becsvágyát, egy pillanatig kedvet érzett, hogy a Krumpholz lódoktorával is végezzen. Aztán észrevette, hogy a lódoktorral nem érdemes kikezdeni. Már csak szimulálja a józanságot, mereven ül székén, ravaszul mosolyog, de nem mer fölkelni, mert hanyatt vágódnék.

Megkereste hát Klárikát. A szalonban talált reá. A többi asszony már mind elmenekült a lármás ivók elől, – Klári, aki Tamáson, a nagyivók hazájában, már különb csatákat látott, egyedül ült a terem közepén álló kerek diván pálmája alatt. Azaz, hogy nem egyedül: a milliomos sváb ott könyökölt a kerevet másik oldalán, hátat fordítva a leánynak és az álommal küzködve.

Az egész ház álmos volt vagy mámoros, minden arcon meglátszott az éjjelezés nyoma: csak az acélidegzetü Gyurkovics-csemete volt üde, nyugodt és közömbös, egy kis boros poharat tartott a kezében, a borba piskótát mártogatott.

– Mulya sváb! – gondolá Horkay magában. – A kedvedért ugyan kár volt megbirkóznom a három Elefánttal!

Aztán egy ötlete támadt, amelyet e pillanatban fölötte ravasznak talált… Megvan! Féltékennyé kell tenni a svábot! Úgy fog tenni, mintha nem venné észre Krumpholzot, azután életre-halálra udvarolni fog Klárikának. Ha nem agyag a sváb szíve: szikrát fog! Szinte büszke volt az ötletére…

– Hogy mulatsz, Klárika?

– Sehogy sem mulatok! Mindenki iszik, senki sem törődik velem. Te legkevesebbet törődöl velem!

Na, – gondolta magában a fiatalember, – Krumpholz öcsém, ha sohasem hallottál még szerelmi vallomást, fülelj ide!

Bizonyos gyakorlatra valló biztossággal mondta Klárikának:

– Ne beszélj így, Klárika, mert nagyon megbántasz… Én sokat törődöm veled és többet gondolok reád, mint kellene… Te mindig csak afféle bácsiszámba vettél, Klárika, pedig ha tudnád… Ej, miért is nem szabad szivem szerint beszélnem!

A sváb nem mozdult, de annál nagyobb változás ment végbe Klárin. Letette a poharat és lángvörös arccal, ellenségesen csillogó szemekkel nézte Horkayt.

– Mit akarsz megint velem? Mit beszélsz a szivedről? Hát neked az is van?

– Hogy van-e szivem? Te tudod legjobban, Klárika! Soha Gyurkovics-lányt még annyira nem szerettem, mint téged…

A sváb még erre sem mozdult, de Klárika lehajtotta a fejét, a szemében pedig könny csillogott. Horkay megszeppent.

– Klárika! Mi bajod?

– Nekem nincs bajom! – A többit már fuldokolva mondta: – Úgyis tudom, hogy megint csak bolondítasz!

– Hát bolondítottalak már?

– Óh, – még kérded! A jégen, – aztán mikor táncolni tanítottál, harmadéve…

– De Klárika – hiszen ezt – minden Gyurkovics-lánnyal megtettem…

A leány haragos féltékenységgel támadt reá.

– Ah, – bevallod? Mindegyiket megcsókoltad?

– Azaz, hogy megálljunk! Nem csókoltam meg egyiket sem, csak téged, mert valamennyi közül legjobban szeretlek…

– Igen: szeretsz! Azért akarsz mindenkinek a nyakába varrni; Krumpholznak, a professzornak, mindenkinek másnak… De én nem megyek egyikhez sem, hanem meg szeretnék halni…

– Ne beszélj bolondokat, édes Klárim!

Horkaynak különös gondolata támadt.

– Klárika, hallod, csak nem vagy szerelmes belém?

– Én? Gyülöllek! – fakadt ki a leány zokogva.

Horkay a szemébe akart nézni, de Klárika eltakarta az arcát.

– Ne füllents, – dehogy is gyülölsz!

Egy kicsit birkóztak, aztán a lány szenvedélyesen zokogva, egyszerre ott pihentette a fejét, ahová már oly régóta kivánkozott: a Horkay vállán.

– Dehogy is gyülöllek, mikor olyan nagyon szeretlek!

Horkay megindultan simogatta a Klárika barna haját.

– Igazán szeretsz? Egészen komolyan?

– Tudom, hogy nincs szived, – mondta Klárika, fájdalmas makacssággal simulva hozzá, – és tudom, hogy nem is kellek neked, de azért nagyon szeretlek!

Horkay már egészen kijózanodott. Most hátrafordult és Krumpholzot kereste: a sváb mélységesen aludt.

Mikor Horkay reggel lehivatta Klárikát a kocsihoz, hogy hazavigye az édesanyjának, a leány kissé sápadtan, lehajtott fővel, szinte alázatosan jelent meg a kastély ajtajában. Ketten ültek a bakon, mögöttük a Horkay inasa. A csatornáig alig beszéltek egy szót, ott aztán a fiatalember a lány kezébe adta a gyeplőt, hogy cigarettára gyujthasson. Klári biztos ököllel, meglepő erővel tartotta féken a négy szürkét. Mikor Horkay megint a gyeplő után nyult, a szíjakkal együtt átfogta a lány kezét is, aztán Tamásig három kézre hajtottak. A kis ököl most már meg-megremegett a férfi kezében.

A tamási faluvégen egyszerre megszólalt Horkay. Halkan kérdezte:

– Igazán eljönnél hozzám?

Klári nem mert a szemébe nézni, de a makacs gyermek elszántságával mondta:

– Máshoz nem megyek.

Mikor Horkay megkérte Klári kezét, Gyurkovicsné ő nagysága elsikította magát nagy meglepetésében.

– Jézus Mária, – mit beszélsz!

– Igen. A kislány megkérte a kezemet és mivel megköti magát, hozzámegyek.

A nagyságos asszony keresztet vetett magára. Aztán eszébe jutott valami.

– De hiszen – elvehetted volna akár az első lányomat is!

Horkay elgondolkozott e tétel igazságán, aztán a budapesti mentők jeligéjét idézte:

– Mindnyájunkat érhet baleset!

Gyurkovicsné elővette a lányát.

– És te a Horkay kedveért kosaraztál ki annyi tisztességes embert? Tudod, kicsoda Horkay?

– Szeretem! – válaszolt Klárika makacsul.

– Csapodár, léha ember!

– Bánom is én, – ha megver is: szeretem!

Ez már fanatikus beszéd… Hanem aztán egyszerre elmosolyodott Klárika, a győzedelmes, az ellenállhatatlan nőiesség öntudatos mosolyával.

– Az én férjem nem lesz sem csapodár, sem léha… Az én férjem szeretni fog, mert úgy akarom…

Így esett, hogy Horkay Ferenc, aki bizonyos kárörömmel segített hat Gyurkovics-lányt hat embernek a nyakába varrni, maga elvette a hetediket. Gyurkovicsné ő nagysága megtétette az előkészületeket utolsó lánya lakodalmára és a bács-tamási pulykák és malacok szívét megint sötét sejtelmek töltötték el.

Mikor nénjét, a dolovai Keménynét, a hét év óta nagy következetességgel ismétlődő családi eseményről értesítette, ilyen szavakkal végezte be levelét:

„… és ha most Klárika is férjhez megy, akkor én egészen egyedül maradok a fiúkkal és nehezen fogom megszokni a nagy csöndességet. Azért szeretném, ha Margitkádat a lakodalom után hosszabb időre hozzám adnád Tamásra. Az Elefántovics-fiúk most sokat járnak hozzánk, a sváb is megigérte, hogy vizitelni fog és Mándics Béni is gyakori vendégünk. Az ember sohasem tudja! A svábban nem igen bízom, de Mándics Béni karakteres fiú, akire az ember bátran reábizhatná a gyermekét. (Az apja reáiratta a tutajosi pusztát.) Ha tehát hozzám adnád Margitkát, könnyen megeshetnék, hogy rendbe jönne a dolog közte és Béni közt. Ilyesmi magától megérik, csak alkalmuk legyen a fiataloknak. Erőltetni, persze, nem lehet, de én semmit sem gyűlölök annyira, mint azt a férjvadászatot, amit mai napság a lányos anyák széltiben rendeznek…“

Kemény Margit

Valaki megkérdezte Radványi tábornoktól, hogy mikor lesz a Kemény Margit lakodalma… A tábornok úr bajusza ekkor fölborzolódott, mint egy dühös kanduré, arcán az a rettenetes sebhely vérvörös lett, az ujjai pedig roppanva szorultak ökölbe. Meglátszott rajta, hogy most szeretne maga köré ütni, igen jól esnék neki, ha törhetne, zúzhatna. Mivel azonban a föntebbi kérdést a felesége szalonjában intézték hozzá, a hol a majolika-vödrök és a törékeny csecsebecsék a tábornokné, született Gyurkovics Katinka erélyes védelme alatt állottak, a zord katona megelégedett azzal, hogy elharapott egy kacskaringós mondást. Csak a vége szaladt ki a száján, ez pedig így hangzott:… teremtésit!

Pedig Kemény Margit, akivel Radványi a felesége révén rokonságot tartott, valóban menyasszony volt, még pedig Krumpholczé, a bácskai milliomos svábé. És hogy ez így esett, az elsősorban is a tábornok érdeme volt, bár ő maga nem igen dicsekedett el vele. A felesége más nézeten volt; az asszony nagyobb dicsőséget látott a sváb meghódításában, mint ama bizonyos piemonti citadella elfoglalásában, amelyet Radványi tábornok oly szívesen hozott szóba, nemcsak hosszu téli, hanem rövid nyári estéken is. A svábnak néhány ezer hold kövér földje, két téglagyára, kastélya és filoxeramentes homoki szőllője volt. A fentebb említett citadellában pedig, amelynek feldúlt sövénykerítésén az akkori huszárfőhadnagy félnapi dühös marakodás után ugratott keresztül, mindössze vagy negyven halálra rémült taliánt, két rossz ágyút, három főzőüstöt és két zsák prófuntot talált a hódító. A taliánokat megint szélnek kellett ereszteni, a citadellát fenékig feldúlták, az ágyúkat a Pó folyóba dobták, a prófuntot megették a kiéhezett huszárok. Csak a három meghódított főzőüstöt vitték föl a bécsi arzenálba, hogy az ámuló utókornak fennen hirdessék Radványi főhadnagy hadi dicsőségét.

Hanem most beszéljünk a svábról.

– Azt hiszem, Margitkával és a svábbal mégis csak lesz valami. Krumpholcz egész nap ott van édesmamáéknál.

Ezt Radványiné mondta a férjének. A férj pedig ilyenformán válaszolt:

– Te mindig azt hiszed, hogy lesz valami! A sváb szeret a fiúkkal kvaterkázni és tarokkozni, – ennyi az egész!

Az asszony kissé elgondolkozott.

– A sváb igen nagy tisztelettel van irántad és én azt hiszem, ha te, – talán valamiképpen, – hiszen érted?

Nem folytatta, mert az öreg komolyan megharagudott.

– Hát házasságközvetítő vagyok én, vagy frizirmamzell, hogy bekopogtassak az úrfiakhoz, meg a frajlákhoz? Már engem is bele akarsz keverni a családi politikádba?

Katinka asszony akkor jelét adta nagy önuralmának, midőn családi hagyományaival szakítva, a férjének engedte át az utolsó szót. A férj pedig ilyenformán formulázta a végszót:

– Fabatkát sem ér az, belekotnyeleskedni más emberek dolgába! Ha a sváb nem akarja, akkor vigye el az ördög, ha pedig akarja, akkor is vigye el az ördög! Ez a tisztességes emberek fölfogása…

A dologból különben igaz volt annyi, hogy Krumpholcz, amióta Kemény Margit ott telelt a rokonainál, a bácstamási kastélyban, gyakori vendége volt Gyurkovicséknak.

Ez a szálas sváb untatóan csendes és kétségbeejtően hűvös ember volt, hanem a gavalléros szokásai és a kétségbevonhatatlan jó szíve miatt kedvelték a megyében, férfiak és asszonyok egyaránt. Ujabban odaszokott a tamási kastélyba – a tábornok szerint: mint a tehén a legelőre – és ha nem vadászgatott éppen a fiúkkal, akkor a Margitka oldalán cigarettázott nagy csendesen. Egy cseppet sem udvarolt a leánynak, csak nézte a szürke nagy szemével. Néha olyan arcot csinált, mintha azt akarná mondani: Szeretem magát, Margitka! Ilyenkor, ha meg is szólalt, ennyit mondott csak: „Elég jó idő jár a vetésekre!“

A szegény Margit idővel elhitette önmagával, hogy nagyon szereti a svábot, sőt meglehet, hogy valóban szerette is, ami talán egyre megy. Leányos fantáziájában addig gyúrta-formálta prózai alakját, amíg az nem lett belőle, amiről valaha a kolostori nevelőben álmodott: a férfi mintaképe.

– Jellem! Nem fecseg, inkább elmélkedik. Hidegnek látszik és közömbösnek, de ha egyszer kimelegszik, – hej, ha egyszer kimelegszik!

Egy családi ebéd után, amikor Krumpholcz fagyos nyugalommal kavargatta a kávéját, Margitka pedig megindító odaadással szolgálta ki ideálját cukorral, cigarettával és pálinkával, – Radványi tábornok egyszerre nagyon elszégyelte magát.

– Ezt már nem nézem tovább! Az egész ház azt várja, hogy a mamlasz nyilatkozzék, ő neki meg esze ágában sincs nyilatkoznia! Én nem akarok részese lenni ennek a komédiának és kijelentem, hogy nem jövök el többet sem ebédre, sem vacsorára, míg ez az állapot tart… Majd ha a sváb nyilatkozott, akkor hívjatok meg az eljegyzési lakomára! Én nem vagyok frizirmamzell, sem házasságközvetítő! Alászolgája!

Elment és egy hétig nem is látták a kastély tájékán. E hét folyamán a tábornok és a felesége részben elváltan éltek, amennyiben az asszony ebédre mindig átkocsizott az édesanyjához, hogy szemmel tarthassa a svábot és Margitkát. (Estére azonban pontosan hazakerült mindig.) Radványiné egy szóval sem említette a férje előtt a tamásiakat, – láthatólag nagyon fájt neki, amit a tábornok mondott: hogy ő nem frizirmamzell!

A másik héten az öreg átkocsizott a kisebbik pusztájára és útközben fölszedte a sógorát, Horkay Ferit. Útba kellett ejteniök Bács-Tamást és amikor a kastély elé értek, az ebédlő nagy ablakából rájuk integetett Katinka asszony meg az édesanyja. Az ablakokat nem nyitották ki, mert a szobákat már fűtötték, hanem az üvegen doboltak és telegrafáltak nekik, hogy állapodjanak meg egy pillanatra.

– Vajjon mit akarnak? – kérdezte a tábornok.

A kapuból kirohant Vince, Gyurkovicsék inasa, ujdonatúj libériában és hozta az asszonyok izenetét.

– Az öreg nagysága kéreti az urakat, hogy sziveskedjenek vacsorára itt lenni!

(Az _öreg_ nagysága? Ha ezt Gyurkovicsné hallotta volna!)

A tábornok könyökön taszította Horkayt.

– Úgylátszik, hogy a sváb végre mégis nyilatkozott?

– Úgylátszik!

A tábornok az ablak felé fordult és nehogy valaki meghallja, hang nélkül, mintha siketnémáknak beszélne, szótagolta a szájával a kérdést:

– Nyilatkozott végre?

Az asszonyok megérthették, mert elnevették magukat és igent intettek. Az összecsucsorított szájukról tisztán le lehetett olvasni a választ: Nyilatkozott! Nyilatkozott! Katinka asszony aztán a szívéhez szorította a kezét, majd a feje fölé emelte a két karját és a rezgő csárdást jelezte. Ilyesmit akart ezzel mondani: Hogy szeretik egymást! Milyen boldogok!

– Pompás! – mondta a tábornok. – Majd az inashoz fordult: – Nyolckor itt leszünk!

Megjárták a pusztát és éppen jó időben, mert a tábornok bunyevác és rác béresei közt már dél óta dúlt a nemzetiségi háboru. Amíg Radványi eleget tett tisztének, mint rögtönitélő bíró, részrehajlás nélkül elpáholván a mindkét nemzetiségbeli bűnösöket és ártatlanokat, már beesteledett. Mire pedig Horkayval ketten Tamásra értek, a nyolcórai harangszó óta már egy óra is elmult.

A háziak nem várták meg őtet, hanem már vacsoránál ültek. Gyurkovicsné arcáról sugárzott a boldogság, Katinka bűbájosan mosolygott, Margitka édes megindultsággal ült vőlegénye oldalán, a vőlegény is szeliden mosolygott. Éppen a malacpecsenyénél tartottak. A tábornok, aki – felesége szavai szerint – imádta a malacot, nagylelküen lemondott az elmulasztott fogásokról és mindjárt a pecsenyén kezdte az evést és a pezsgőn az ivást.

– Nem is gratulálsz Margitkának? – kérdezte később Katinka.

Radványi a kezébe vette gyöngyöző poharát, fölkelt helyéről és mély orgonahangján mondta:

– Tisztelt családi kör!

Mélységes csend lett. A tábornok szeretett szónokolni. Rendes körülmények közt csak a legfőbb hadúr egészsége és a katonaság és polgárság közt való jó egyetértés érdekében szokta ugyan tehetségét érvényesíteni, de ezuttal úgy érezte, hogy, mint a család legidősebb férfitagja, ő reá várakozik az eljegyzés fölött érzett általános öröm tolmácsolásának kötelezettsége.

Föladatát fényesen oldotta meg. Előre bocsátotta, hogy Krumpholcz, ámbár idegen vérből eredt is, a királyért és a hazáért mindenkor kész volt az utolsó csepp vérét is kiontani és azért joggal vallhatja magát magyarnak. A szónok aztán reá tért az igaz rokonszenv és barátság gyémántos kapcsára, amely Krumpholczot már régóta ama családhoz fűzi, amelynek – úgy mondta – én is szerencsés vagyok tagja lehetni, majd örömét fejezte ki a fölött, hogy e gyémántkapcsokat most már a rokonság még forróbb kötelékei fogják szorosabbra fűzni. Végül fölszólította a jelenlevőket, hogy ürítsék poharukat a jegyespárra, Krumpholczra és Margitkára.

Horkay Feri harsogó hangon éljenzett, a többiek azonban halálos csendben ültek helyükön. A tábornok meghökkenve nézett körül: senki sem emelte föl poharát, hogy koccintson vele… Valami ideggyötrő csend ült a szobán. Margitka a két karjába szorította az arcát, nem akart látni és hallani semmit. A sváb krétafehér arccal bámult a tányérjába, közbe meg véresre rágta az ajkát… Gyurkovicsné és Katinka már akkor künn voltak a szomszéd szobában, ahol rémülten összeölelkeztek és ennyit rebegtek csak: Óh! óh! óh! Így várták be a tábornok szónoklatának végét, mint két pompeji nő a Vezuv kitörését… A fiúk közül az egyik a szalvétáját kereste az asztal alatt, a másik pedig lehúnyta a szemét és gondolataiban az egyszeregyet és a miatyánkot próbálta elmondani.

A tábornok arcán már akkor hideg veríték gyöngyözött. Vérben forgó szemekkel nézett körül, mint a halálra sebzett medve az ebek közt. Hah! Mi történt itt? A sváb nem nyilatkozott!

Visszarogyott a székére. Mozdulatlanul, visszafojtott lélegzettel ült ott. Öt percig vagy egy évig. Aztán valami távoli zsongást hallott, mintha valaki beszélne. Igen! Krumpholcz szónokolt! Olyasmit mondott, hogy kedves barátja, a tábornok, nagy hálára kötelezte őt, midőn gondolatait tolmácsolta és bevégzett tényként említette azt, ami benne eddig csak hő óhajként élt… Reméli, hogy Margitka nem fogja megcáfolni Radványi szavait és elfogadja az ő, Krumpholcz, kezét és szivét, amelyet ezennel bátorkodik neki fölajánlani…

Valami bágyadt éljenzés visszhangzott, a tábornok pedig kivánszorgott a szobából. Odakinn elővette a két asszony:

– Az Istenért! Hogy tehettél ilyet?

– Hát frizirmamzell vagy te?

– Jézus Mária – megőrülök! Hogy mondhattátok, hogy a sváb nyilatkozott?

– Ki mondta? Talán álmodtad?

– Hát nem te mondtad, Katinka, hogy gratuláljak Margitkának?

– Igen, a születésnapjához, de semmiféle eljegyzésről nem volt szó!

A tábornok dühbe jött.

– No nézd! Hát mikor az ablak alatt állottam a kocsival, nem azt kérdeztem: Nyilatkozott végre?

– Szó sincs róla! Azt kérdezted: Mi lesz vacsorára? És mi azt mondtuk: Malac lesz! Malac!

– Én ezt értettem: nyilatkozott! És te, Katinka, mit táncoltál, bomlottál aztán az ablakban?

– Mert ilyen malacot az öregapád sem evett!

A tábornok másnap magára vette attiláját összes rendjeleivel együtt és átkocsizott a svábhoz. Krumpholczot reggelinél találta. Az asztalon egy óriás virágbokréta állott, a sváb pedig – a tábornok későbbi szavai szerint – boldognak látszott, de kissé bágyadtnak, mintha anyának érezné magát.

Radványi őszinte vallomáson kezdte, híven elmondván a fatális pohárköszöntő előzményeit. Aztán mogorva alázatossággal fölajánlotta Krumpholcznak, hogy kérjen tőle valami elégtételt, ő mindenre kész.

Krumpholcz szeliden mosolygott. Minek? Hiszen ő maga is ezt akarta… Hiszen ő nagyon szereti Margitkát és a tábornok hálára kötelezte őt azzal, hogy nyélbe ütötte a dolgot…

Radványi azzal az érzéssel hagyta ott a svábot, hogy ő tönkre van téve egész életére… Mert ki fogja őt tisztázni a rettenetes gyanu alól, hogy nem a felesége biztatására mondta el azt a felköszöntőt?

Krumpholczék lakodalma is megvolt már és a tábornok még egyre betege volt ennek a rögeszméjének. Csak akkor békült meg sorsával, amikor az első Krumpholcz-csemete keresztelőjéhez invitálták. Elment a keresztelőre és bár nagyon szerették volna hallani a szavát, nem mondott pohárköszöntőt. Pedig a kis Krumpholczban bizonyára megvolt már akkor az apjától örökölt hajlam, hogy királyáért és hazájáért ontsa ki utolsó csepp vérét.

Ha majd egy jövő háboru esetén Radványi tábornok attakhoz vezeti lovas brigádját, jó lesz, ha az adjutáns előbb odasúgja neki:

– Tábornok úr! Hogy is esett a Kemény Margitka eljegyzése!

A tábornok arcán akkor majd vérvörös lesz a sebhely, a bajusza dühösen fölborzolódik és mivel a kozákok nem állanak Katinka asszony védelme alatt, mint a majolikás bögrék és a kinai porcellánbabák: maga köré fog ütni, hogy megemlegetik majd jobban, mint azt a piemonti rongy várat.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: A tamási Gyurkovics-család címere: Koronás vörös pajzsban fehér macskafej.]

TARTALOM

A Gyurkovics-lányok: 5 I. Sárika 17 II. Ella 37 III. Katinka 51 IV. Terka 71 V. Liza 87 VI. Mici 107 VII. Klárika 127 Kemény Margit 153