Part 4

Az anya gyöngeségének az lett az eredménye, hogy Micinek kérője akadt, a füredi rokonok pedig gondosan kerülgették leveleikben a sokat emlegetett kitünő kombinációk kérdését. Gyurkovicsné csak azért egyezett bele a Mici házasságába, mert a hetedik volt a legkisebbik és így nem kellett attól tartania, hogy a folytonossági elv megszegése veszedelmes precedenst fog alkotni a családban.

A hetedik lány eljegyzése után különben azt kezdték hiresztelni, hogy Klárika és Mici tulajdonképpen ikertestvérek és hogy Klári eddig csak azért ment idősebbik számba, mert vagy hatvan perccel előbb látott napvilágot hugánál.

Elbeszélésemet azzal kezdem, hogy Gyurkovicsék átkocsiztak a Keményék dolovai pusztájára. A nagyságos asszony, aki legkisebbik lányával szemben különben is nagyon engedékeny volt, szemet hunyt, amikor Micike a sokat emlegetett hosszu ruhában ült föl a kocsiba. Meg volt róla győződve, hogy Keményéknél nem fognak idegen emberrel találkozni, kellemetlenül is érintette hát az, amikor a verandán nagy társaságot talált együtt, egy csomó lányt meg öt-hat fiatal urat.

A fiatalok aztán egész délután lawntennist játszottak, később a cseléd-udvarban bomlottak és Gyurkovics Mici vezérlete alatt bejárták az ólakat és istállókat. Egy-egy okosszemü tehén szarva elől sikongva hátráltak meg, egy-egy rózsás orru, buta borjura azt mondták: beh édes!

Mikor a vendég-istállóba értek, a Sándorfy Mihály szürkéi hátrafogták a fülüket és nyugtalankodni kezdtek.

– Tessék vigyázni, a lovak harapósak! – szólt a szilvakék kocsis az istálló homályából.

Gyurkovics Micinek megint eljárt a szája.

– Akár a gazdájuk!

A fiatal urak összemosolyodtak, a lányok pedig könyökön taszították egymást… Sebaj! Sándorfy odafönn ferblizett az öregekkel. Mici, talán csak azért, hogy kibékítse a szilvakék kocsist a gazdáján esett sérelemért, kedélyeskedni kezdett vele.

– Jó volt az ebéd? Adtak magának bort is? Ha kell még, csak nekem szóljon.

Majd ki akartak menni a méhesbe. Kemény Margit, a házikisasszony, megígérte a vendégeinek, hogy mutat nekik egy méhkirálynőt. A városi lányokat ez nagyon érdekelte, talán azt képzelték, hogy a zümmögő királynő kis arany koronával a fején sétál a viaszlépen.

Útközben megeredt az eső. Kövér cseppek verték az arcukat, aztán zuhogó nyári zápor szakadt reájuk. Az egész társaság hangos futásnak eredt a kastély felé, legelül Mici szaladt könnyü szarvasugrásokban. A százráncu parasztszoknyáját fölkapta a fejére.

Mikor megint együtt voltak a lányok szobájában, elrestelték magukat a gyerekes hajsza miatt és a fiatal hölgyek egyszerre komolykodni kezdtek.

Gyurkovics Micinek közbe megint eljárt a nyelve.

– Még se jött meg Horkay Feri? – kérdezte. – Ahol Horkay Feri nincs, ott nincs is mulatság.

A társaság apró csapatokba verődött, amelyek a kis székeken, kereveteken ültek, könyököltek. A leányok szobájában különben veszedelmes volt a tartózkodás; ahová az ember csak nyult, az asztalokról, fali állványokról törékeny csecsebecsék pottyantak le.

Néhányan a házikisasszony mellett térdepeltek a fiókos szekrény körül, ahol Kemény Margit a ritkaság-gyüjteményét mutatta be.

– Ezt a sarkantyút a duhaj Elefántovics veszítette el a daruvári bálon… Ezt a kis pávát meg Horkay Feritől kaptam tizenhatodik születésnapomra… Ez a szép papirlegyező is a daruvári bálról került, – rajta is van a daruvári grófok címere… Hátulján förtelmes torzkép: a Horkay Feri önarcképe… Ezzel a két pisztoly-golyóval verekedett volna meg Szilágyi Jankóval a monoklis Elefántovics, ha apa idejekorán ki nem békíti őket…

Sándorfy Mihály, a szilvakék kocsis és a harapós szürkék gazdája, belépett a szobába. Ebéd után a lármás fiatalságtól a csendes öregekhez menekült volt, időközben azonban az öregek derekasan felöntöttek a garatra és miután egy torontáli örmény úr ferblin elnyerte minden pénzüket, nagy hangon politizálni kezdtek, Sándorfy tehát jónak látta visszamenekülni a fiatalok közé.

Jó ideig kereste a helyét, aztán letelepedett egypár pletykázó fiatalember közé. A fiatalok suttogó hangon beszéltek, éppen valami asszonyi dolgot hánytorgattak.

– Kitől tudod? – kérdezte Sándor.

– Horkay Feri mondta…

– Akkor biztosra veszem, hogy hazugság…

Halkan beszélt, az öblös hangja mégis elhatott a Gyurkovics Mici fülébe. Az ég tudná, hogy mi járt a hetedik Gyurkovics-lány fejében. Már amióta Sándorfy belépett a szobába, anélkül, hogy neki külön köszönt volna, egyre rajta jártatta a szemét. Most két lépést előre tett, kiegyenesítette nyulánk termetét és azt kérdezte Sándorfytól:

– Kiről beszél, kérem?

Régóta ismerték egymást, de most váltottak először szót életükben. Sándorfy meghökkenve nézett a leányra.

– Bocsánat…

– Ön azt mondta valakire, hogy hazudik, – folytatta Mici a felindulástól remegő hangon. – Az ilyet nem kell suttogva mondani, hanem hangosan, hadd hallja meg az is, akit illet…

Sándorfy Miska kissé elpirult, de aztán elnevette magát:

– De nagysádkám, csak nem akar belém kötni?

Igenis, bele akart kötni ebbe a kiállhatatlan fertálymágnásba, aki őt is, a kompániáját is, olyan nagyúri dölyffel lenézte… Ha az egész vármegyében nincs annyi emberség, ő benne van… Ami verekedő kedv és felforgató ösztön a dalmata vérében pezsgett, az mind ott villogott a szemében és ott idegeskedett az orra cimpája körül…

Sándorfy Mihály azt mondta:

– Jól van hát: Horkay Feriről beszéltem… Azt mondtam, hogy hazudott… Sajnálnám, ha ezzel gyöngéd érzelmeket sértettem volna meg…

– Gavallér ember nem mond ilyet másnak a háta mögött… Tessék a szemébe mondani… Vagy ha nincs hozzá bátorsága, majd megmondom neki én…

A lányok meg voltak rémülve, a fiatal urak pedig zavartan pödörgették a bajuszukat. Radványiné, a Gyurkovicsné menyecske-leánya félrehívta Micit és titokban egypár pofont igért neki. Sándorfy Mihály pedig a szomszéd szobában idegesen gombolgatta a kabátját.

– Ki ez a kislány? Mit akar tőlem? Honnan tudjam én, hogy szerelmes Horkay Feribe?

Majd azt mondta:

– Sohasem hittem volna, hogy ebbe a búbos galambba annyi méreg fér!

Egy ideig még kerülgette az öregeket, de nem jól érezhette magát a kastélyban. Félóra múlva már látták, amint a szakadó esőben sebesen hajtott el az ablak alatt. Behajtott a városba, fölment a kaszinóba, megkereste Horkayt és elmondta neki, ami a kastélyban történt. Horkay, aki három nap óta egy utazó billiárd-mesterrel viaskodott a karambol-asztalon, megkrétázta a dákóját és azt mondta:

– Úgy látszik, nekünk most verekednünk kell?

– Úgy látszik, – hagyta rá Sándorfy.

Másnap meg is verekedtek. Pisztolyra álltak ki, de Horkay nem talált, Sándorfy pedig eldobta a pisztolyát és meghívta az egész társaságot vacsorára. Ezzel a Horkay-Sándorfy ügy el volt intézve a lovagiasság szabályai szerint, a Sándorfy-Gyurkovics-ügynek azonban folytatása lett a daruvári csónakosok piknikjén.

A daruvári csónakosok ladikot kereszteltek és ez alkalomból összecsődítették az egész vármegyét.

Gyurkovics Mici három napig nagy szakértelemmel magyarázgatta az édesanyjának, hogy a ladik-keresztelés nem bál és hogy arra gyermekeket is szokás elvinni. E jogcímen aztán őt is elvitték a daruvári fűzes erdőbe.

Gyurkovicsné ő nagysága utóbb nagyon megbánta elhatározását, mert a legkisebbik leánya – miért, miért nem – megint csinos kis botrányt rendezett Sándorfy Mihállyal. A nagyságos asszony a fejére is olvasott aztán.

– Hát jogász vagy te, vagy huszártiszt, hogy nem mehetsz el egy ember mellett úgy, hogy bele ne köss?

A második négyes után Sándorfy ugyanis csendes kétségbeeséssel lépett a nyári tarokkasztalhoz, ahol Gyurkovics képviselő a beszámolóját tartotta. Azt mondta:

– Kérlek, Milán, ha ez így folyik tovább, a kis hugod engem ki fog üldözni a világból… A csárdásban egymás után össze akart veszíteni a három Elefántoviccsal, – azt állította, hogy készakarva meglöktem, – a négyesben pedig kezet se fogott velem… Pedig egész délután feléje se mertem menni, mert tudom, hogy ki nem állhat…

A képviselő azt mondta:

– Ha neveletlen a gyerek, fülön kell fogni.

Azzal kivágta a skizt.

Sándorfy pedig elgondolkozott. Ez a kis vipera, az ő érthetetlen ellenszenvével, még valami komoly kellemetlenséget szerezhet neki. Furcsa is volna, ha ő, aki különben némi sikerrel űzte a szőke és barna viperák szelidítését, szép szerével ki nem tudná szedni ennek a méregfogait!

Csinos ellenségét a tánchely mögött találta. Ott ült egy sörös hordón, két sarkával a hordón dobolt és óriási papirlegyezőjével hüsítette kipirult arcát.

– Mici kisasszony, nem haragszik, ha háborgatom?

A hetedik Gyurkovics-lány pedig semmit sem gyűlölt annyira, mint azt, ha valaki kisasszonynak szólította. Ő nagysád volt, – kisasszony a szobalánya. Fagyosan mérte hát végig Sándorfy Mihályt.

– Mi tetszik?

– Az egész vármegye magasztalja önt az őszinteségeért… És azt is tudom, hogy lovagiasan, mondhatnám gavallérosan gondolkozik, – ami a nőknél nem mindennapi dolog… Éppen azért kérem, mondja meg egész őszintén, miért gyűlöl ön engem?

– Érdekli? – kérdezte Mici gúnyosan.

– Nagyon!

– Lássa: nem szeretem a képzelődő embereket.

– És engem annak tart?

– Annak! – volt a száraz hangon adott kurta felelet.

– Biztosítom, hogy téved… Ha annyi fáradságot venne magának, hogy egy kicsit tanulmányozna, meggyőződnék róla, hogy téved…

Mici vállat vont, hogy mindez őt nem nagyon érdekli. Azzal leszállt a hordóról és a tánchely felé ment, szó nélkül faképnél hagyva Sándorfyt.

A fiatalember nevetett is, meg bosszankodott is, amikor pedig a rendező a füzértánchoz szólította a párokat, kétségbeesett gondolata támadt. A nyári ruhák labirintjában megkereste Micit.

– Nem táncolná velem a kotillont? – kérdezte vakmerően.

Nagy meglepődésére Gyurkovics Mici azt mondta:

– Nem bánom, – de előbb le kell ráznom a nyakamról egy másik táncost.

Az a másik táncos különben Horkay Feri volt, aki a Kemény-kastélyban lefolyt jelenet óta kötelességszerüen udvarolt Gyurkovics Micinek. (Az egész világ azt beszélte, hogy a kislány őt esze nélkül szereti.)

Gyurkovics-lánnyal kotillont táncolni, minden körülmények közt veszedelmes vállalkozás volt. Pedig Mici a Gyurkovics-lányok közt is számot tett. Volt ugyan egy kis testi fogyatkozása: ha az ember erősen a szeme közé nézett, észrevette, hogy a bal szemének a pupillája egy-két milliméterrel magasabban áll, mint a jobb szeme. Nem merném éppen ráfogni, hogy bandsalított, csak azt tudom, hogy révedező, álmatag pillantása volt, ami különös ellentétben állott határozott modorával.

A mellőzött Horkay Feri egy cseppet sem csodálkozott, amikor egypár nap mulva keresztül lovagolt a Gyurkovicsék falván és a ház előtt a Sándorfy szürkéit látta.

Pedig Sándorfy csak azért járt ott, mert Gyurkovicsnéval egy svájci bikára alkudozott. Tízszer is megnézte a bikát, aztán egypár forintért tovább cigánykodott az asszonnyal, közbe pedig sódarban és kaviárban beozsonnálta a differenciát.

Indulás előtt Micivel rendesen a ház előtt sétáltak föl s alá. Néha kihallatszott a Gyurkovicsné hangja:

– Merre jársz, Micike?

– Sándorfy bácsival beszélgetek.

A bácsi szó megnyugtatta ő nagyságát, pedig Mici, négyszem közt, csak hallja-magázta és miskázta Sándorfy Mihály urat.

Mikor Sándorfyt, aki tartalékos volt, behívták az őszi hadgyakorlatokra, megvette végre a bikát. Utána még egyszer eljött, hogy tiszti atillában mutassa magát.

Alkonyatkor elbúcsúzott a kislánytól és kissé elbúsúlta magát. A kapu alatt még sugdosni kezdtek.

– Lássa, Micike, ha az ember magával beszél, szívesen elfelejtené néha, hogy maga még kislány.

– Nem is vagyok én olyan kislány, – tiltakozott a hetedik szeliden.

– Bolondság erről beszélni; de szeretném, ha két évig ilyen maradna hozzám, mint most… Ilyen édes és jó…

– És mi lenne aztán két év mulva? – kérdezte Mici naiv kiváncsisággal.

A csordás gyerekek éktelen sikoltozással és nagy porfelhő közepett, teheneket kergettek az udvarba. Mikor megint elcsendesedett minden, Micike újra megszólalt:

– Tudja, Miska, mondok én magának valamit. Ha maga nekem valamit mondani akar, nem is kell két évig várnia, mert én két évvel idősebb vagyok, mint vagyok…

Miska persze ezt nem értette. A hetedik megmagyarázta neki:

– A mama csupa óvatosságból az egész generációnak éveiből kettőt elvett, úgy, hogy mi valamennyien két-két évvel idősebbek vagyunk… Hanem azt csak magának mondom…

– És hány esztendős most? – kérdezte Sándorfy.

A hetedik Gyurkovics-lány sokáig küzködött magában, aztán az ősi ösztön győzedelmeskedett benne. Nem árulta el a családi titkot, csak annyit mondott:

– Kettővel több vagyok, mint gondolja.

A kapu alatt folytatott tárgyalásoknak az lett az eredménye, hogy Gyurkovics Mici a fegyvergyakorlatok alatt nem akart semmiféle mulatságban résztvenni, hanem finom, titokzatos mosollyal az ajka szélén, járt-kelt a házban, mint a gyermek, aki valami titkot tud és nem akarja elárulni, de nagyon szeretné, ha mindenki leolvasná az arcáról.

A másik gyanus szimptóma az volt, hogy Mici egyizben azt kérdezte ő nagyságától:

– Ugy-e, édesmama, örökké-t két k-val kell írni?

– Kinek akarsz írni? – kérdezte a nagyságos asszony.

Mici nem felelt, de aznap tintás ujakkal jött az ebédhez.

Egyszer megint betoppant Sándorfy Miska, az őszi naptól kicserzett arcbőrrel és Mici korábbi utasításai alapján, beszélt az édesmamával…

Gyurkovicsné eleinte szörnyen megharagudott. Micsoda tolakodás ez Micitől, mikor most Klárikán a sor? Első pillanatban arra gondolt, hogy leszedi a hetedik leányról a hosszu ruhát, őt magát pedig visszakergeti a gyermekszobába. Aztán azon járt az esze, hogy talán jó volna Sándorfy figyelmét Klárikára terelni. Végül, a Klárikával folytatott izgatott levélváltás után és miután Mici sírva erősítgette neki, hogy szereti Miskát és örökké szeretni is fogja (örökké – két k-val!), a nagyságos asszony belenyugodott a dologba.

Már jegyesek voltak, mikor Sándorfy egyszer azt kérdezte a mátkájától:

– Mondja csak, miért is gyülölt maga engem annyira?

– Mert nem akart észrevenni! – mondta rá a legkisebbik Gyurkovics-lány.

VII Klárika

Nem szívesen, de mégis belenyugodtam már a kényszerűségbe, hogy Mici eljegyzésével be kell fejeznem a Gyurkovics-lányok történetét, amidőn az udvarias véletlen oly kellemes helyzetbe hozott, hogy most már beszámolhatok az utolsó lánynak, Klárikának a viselt dolgaival is.

Vagy két hétig mulattam a Szerémségben, – mulattam a szó legéjszakázóbb értelmében, – aztán a gyorsvonattal visszautaztam Budapestre. Mikor a vonat a bács-tamási stáció alatt járt, persze, hogy a Gyurkovics-lányokon járt megint az eszem. A Gyurkovics-lányokon, meg azokon a tarka históriákon, amiket Horkay barátom beszélt nekem róluk, amikor két héttel azelőtt összetalálkoztunk a vasuti kocsiban.

Később az országútra kezdtem figyelni, amely itt jó darabig párhuzamosan halad a vasuti töltéssel.

Az úton nyílsebesen ügető bricskát vettem észre, a bricska láthatólag a pályaudvart akarta elérni, még a vonat előtt. Izgalmas versenyfutás fejlődött ki az izzadtságtól ragyogó, kurtafarku jukkerek és a füstölgő, dübörgő szörnyeteg közt.

A kocsi bakján ketten ültek: egy vadászkalapos, pirosarcu férfi, aki sűrűn csörditett ostorával a hámos füle elé, meg egy karcsu leány, aki félkezével a nagy szalmakalapját fogta és aggódva nézte a vonatot. A könnyü kocsi nagyokat zökkent a homokos úton, a papagályzöld inas két kézzel kapaszkodott az ülésbe…

A nyerges már mintha bicegett volna egy kicsit. Most egypár ökrös szekér állta el az utat. A bricska nyílsebesen surrant át a szekerek közt maradt keskeny résen, tengelyével szinte súrolva a lőcsüket. Ha ez a vadászkalapos úr nem tud semmit a világon: a hajtásával is megkereshetné a kenyerét…

Óh, – hiszen ez Horkay! Horkay Feri! És a lány? Aki életében egyszer látott egy lányt a Gyurkovicsok véréből, az megismeri ezt a fajtát száz lépésről is…

A vonat fütyölt, a kocsi pedig eltünt a sűrű akácbokrok mögött. Mikor a pályaudvarra értünk, kinyitottam az ajtót.

– Meddig állunk itt?

– Bács-Tamás – egy perc! Már indulunk is! Mehet!

Ajtócsapkodás és harangszó… Horkay Feri le fog késni? Nem késett le. A vonat már megindult, amikor kipirult arccal és nevetve szaladt be a perronra. Mellette, – őt félig tartóztatva, félig nógatva – kacagva, lihegve, kipirult arccal, polkázó léptekkel futott a lány… Horkay egy ugrással föntermett a kocsim nyitott ajtajában, aztán visszaszólt:

– Holnapután megint itt leszek! Isten veled, Klárika!

A kalapjával integetett, odakünn meg kendőt lobogtattak utána. Horkay csak a vasúti hídnál vett rólam tudomást.

– Ni, – te vagy?

Odalenn két hét alatt annyira kineveltek, hogy köszönés helyett odanyujtottam neki a szilvoriumos butykost, amelyet szerémi embereim akasztottak a nyakamba. Aztán számot adtunk egymásnak legújabb élményeinkről. Ő a Gyurkovics Mici lakodalmáról jött, amely lakodalom éppen annyi ideig tartott, mint az én szerémi keresztelőm.

Horkay később a szivaros tárcáját kereste és kifordította különös szabásu vadászruhájának a zsebeit. Az egyikből egypár parafadugó esett ki, a másikban egy pár rózsaszín selyemkeztyüt talált. Ösztönszerüen beszívta a keztyü illatát és azt mondta:

– A Klárika keztyüje nálam maradt!

– Igaz is, Horkay, – mi lesz a Klári hugoddal?

– Ami minden rendes lányból lesz: asszony!

– Ugyan? Oly gyorsan fordított köpenyeget? És talán már van is valakije?

Horkay nevetett.

– Meghiszem azt! Klárika már két nap óta menyasszony. Igaz, hogy nagy erőlködésembe került, míg nyélbe tudtam ütni ezt a dolgot… Három napig folyton innom kellett a Klárika kedvéért…

Nem értettem. Egy pillanatig azzal gyanusítottam Horkayt, hogy leitatott valami partiképes ifjút és úgy vette ki belőle a házassági igéretet…

Időközben megtalálta a tárcáját és szivarra gyujtott. Majd csendesen elnevette magát. Nagyon jókedvünek látszott és beszédes kedvünek, mint valaki, aki önmagával szerfölött meg van elégedve. Nem is kellett sokáig faggatnom, elmondott mindent, amit tudni akartam.

Elmondta az utolsó Gyurkovics-lány történetét, amelynek tulajdonképpen ez lehetne a címe: A bács-tamási lakodalom.

*

Hogy Gyurkovicsné hat lánya gyors egymásutánban férjhez ment és hogy a hetedik – aki korra nézve tulajdonképpen a hatodik volt – végül szintén főkötő alá került, abban, a nagyságos asszony és a kisasszonyok személyes érdemei mellett, nagy része volt a Horkay Ferenc úr odaadó buzgalmának.

Horkay Ferenc úr, akit még a tulajdon édes kocsisa is csak Feri úrnak szólított, alapjában véve nem volt mintaképe az erkölcsös ifjúnak. Kártyásnak mondták és ivónak. Szeretném azonban, ha enyhítő körülmény számba vennék, hogy a kártyán rendesen nyert és hogy széles Bács-Bodrogban nem akadt emberfia, aki őt valaha az asztal alá itta volna.

Olvasóim tudják, hogy mikor hét évvel ezelőtt az első Gyurkovics-lányt bálba vitték, Horkay, aki akkorában az első adósságok poétikus korát élte, nagy odaadással csapta mellette a szelet.

A tamási naiv urak azt mondták: Szereti a lányt, – tehát feleségül fogja venni! Ez a diagnózis csak részben bizonyult igaznak: Horkay szerette Sárikát, de nem vette feleségül sem őt, sem Ellát, Katinkát, Terkát, Lizát és Micit, akikbe pedig együttvéve és külön-külön szerelmes volt.

Úgy találta, hogy hugocskáival pompásan lehet mulatni, de elvül tűzte ki magának, hogy ha valamikor reá szánja is magát a házasság szentségének fölvételére, semmiesetre sem vesz el olyan leányt, akivel pompásan lehet mulatni.

A lányok meg úgy vélekedtek Horkayról, hogy a jókedvü isten is csárdás-táncosnak teremtette, de _komolyan_ nem szabad venni. (A Gyurkovics-lányok szájából figyelemreméltó nyilatkozat, ha meggondoljuk, hogy Horkay kétezer hold földet örökölt. Bácskai földet!)

Volt már alkalmam elmondani, hogy Horkay idővel beletanult a házassági agent provocateur szerepébe. Talán önvédelemből, talán csak maliciózus szeszélyből, sokat fáradozott a leányok kiházasítása körül, és ez irányban ő, aki saját állítása szerint, per tu volt minden kabátos emberrel az országban, hasznos szolgálatokat tett Gyurkovicsnénak.

A nagyságos asszony idővel belső titkos tanácsosának tekintette a fiatal urat minden párti-ügyben és egyszer egészen őszintén azt mondta neki:

– Hanem Klárikát már nagyon szeretném férjhez adni!

Horkay elgondolkozva mondta rá:

– Félek, Klárikával még sok bajunk lesz!

Jól ismerhette a leányt, akivel hugai közül legtöbbet és legszívesebben foglalkozott, az egyetlen Gyurkovics-lányt, akit kisbaba kora óta tegezett.

Különös lány volt, egészen elütött a familiától. Csinosnak elég csinos volt, – Horkay szerint: veszedelmesen csinos is, – kacérkodni is tudott úgy, mint a másik hat, de csak akkor, ha éppen kedve volt hozzá, rendesen nem volt kedve hozzá, néha pedig úgy viselkedett, mintha gyűlölné a férfiakat együttvéve, a kérőket pedig egyenkint.

A divatos férjvadászattal szemben ő valami különös visszaesést képviselt az ősi, kezdetleges állapotba, amikor a férfiaknak még szerencséjöknek kellett tekinteniök, ha feleségül vehettek egy csinos leányt.

E hihetetlennek látszó állításom igazolására két esetre hivatkozhatom. Az utolsó farsangi hadjárat alkalmával, amikor Gyurkovicsék Budapesten mulattak, Horkay egyik bálon egy László nevü egyetemi magántanárt mutatott be Klárikának. Azt mondta:

– Klárika, ez fényes párti ám! Jó fiu, és szerelmes beléd… Tudod, afféle illatos poéta-lélek, akinek rózsaszínü izé kóvályog a fejében… Szereti a nőiességet meg a szendeséget… Próbálj hát egy kicsit szendének lenni!

E felszólításnak az lett a váratlan eredménye, hogy Gyurkovics Klára, miközben a professzor éppen a szende nőiesség nemesítő varázsáról beszélt neki: szó nélkül átnyult az asztalon, elcsente a Horkay pezsgős poharát és fenékig kiitta. Még hunyorított is Horkayra, mintha azt akarná mondani:

– Szervusz, öreg!

A szende nőiesség apostola nyom nélkül elillant a székéről.

A másik eset egy Semessey nevü földbirtokosra vonatkozott, aki Horkay szerint nagy karakter volt és akire csak egy testi fogyatkozást tudtak rábizonyítani: egy kicsit selypített. Az _s_ betüt _f_-nek ejtette, _sistereg_ helyett, példának okáért, azt mondta: _fiftereg_. Semessey úr komolyan szerelmes volt Klárikába és alkalmasint meg is kérte volna, ha Klárika egy egész estén át rettenetes következetességgel _Femeffey_-nek nem szólítja vala. És mivel a selypítés ragadós, mint az ásítás, a Gyurkovics kisasszony léhaságának az lett az elszomorító következménye, hogy az egész asztaltársaság selypíteni kezdett, sőt a vacsora vége felé Gyurkovicsné maga is Femeffeynek szólította Semessey urat. Femeffey – akarom mondani Semessey, – a szende professzor példáját követve, mindörökre elillant.

– Hát mit akar ez a leány tulajdonképpen? – kérdezte a nagyságos asszony bosszúsan.

– Nem akarom, hogy kötőféken hozzanak nekem vőlegényt. Ahhoz akarok menni, akit szeretek.

Ő nagysága megbotránkozva kiáltott föl:

– Akit szeretsz? Hát azt képzeled, te azért vagy a világon, hogy szeress?

– Persze! Mi másért is? – kérdezte Klárika megdöbbentő naivitással.

– Boldogtalan! Azért, hogy jó pártit csinálj!

A téli hadjárat eredmény nélkül végződött, nyárára pedig, rokonok kiséretében, Füredre küldték Klárikát. Hátha ott akad valami az ő számára?

Akadni akadt volna nem egy elfogadható kérő, ha a Klári fagyos maliciája vissza nem rettenti az óriási bácskai birtokokra pályázókat.

A rokonok panaszos leveleket menesztettek Gyurkovicsnéhoz, hogy Klárika igazán úgy viselkedik, mintha kolostorba akarna menni: fűnek-fának elmondja, hogy egy ripszes garnitura a hozománya és husz lekváros köcsög az apanage-a. Ha számon kérik tőle hóbortját, sírva fakad és azt mondja:

– Nem akarok senkit és semmit! Gyűlölöm a férfiakat, mert alávalók… A legalábbvaló köztük pedig – Horkay Feri!

Horkay, aki éppen ártatlan arccal tarokkozott két Gyurkovics-fiúval a tamási verandán, amikor hírül hozták neki a Klárika üzenetét, elcsudálkozva mondta:

– Hát velem meg mi baja?

Aztán megkontrázta a játékot. Pedig csakhamar világos lett előtte, hogy kár volt megkontrázni a játékot.

Klárika csak akkor került megint haza Tamásra, amikor a Mici huga lakodalmát ülték Sándorfy Mihállyal.

Hogy mit értenek Tamáson lakodalom alatt, azt önök nem tudják. Csak egyet mondok: Mikor az esküvő után harmadnap a nászuton levő fiatal házasok első ízben összepöröltek a velencei Bauer és Grünbaum-fogadó erkélyén, Horkay Feri akkor a tamási ebédlő asztalára csapott és azt mondta: Most kezd a lakodalom igazán kedélyes lenni!

Ötödnapra megettek és megittak Gyurkovicséknál minden megehetőt és megihatót, aztán a vendégsereg, Horkay indítványára, befogatott és muzsikaszó mellett, hosszu hintósorban hazakísérte az öreg Elefántovicsot. Az Elefántovics-kastélyban aztán újból kezdték a mulatságot, míg megehető és megiható dolog találkozott a kamrákban és pincékben. (Odaát ezt _pratizás_-nak hívják, jó dalmát szokás szerint.)

Gyurkovicsné megengedte Klárikának, hogy ő is részt vegyen a portyázásban. Útközben majd Horkay ügyel reá. Elefántovicséknál pedig lesz elég asszony, aki gárdaszámba mehet. A leány hát fölmászott a Horkay homokfutójára.

Mikor végigrobogtak a dolovai réten, Horkay a töltésen meglátta az ő Krumpholz barátját. Krumpholz a délvidéki pénzes svábok legpénzesebbike volt. Az apja mint építőpallér szakadt ide valahonnan, ő maga úr és több millió tulajdonosa volt, – a fiai, ha lesznek, majd a főrendiházban fognak ülni.

Horkay megállította a négy szürkéjét és azt mondta:

– Magunkkal visszük a svábot!

Krumpholz szabadkozott.

– Nem ismerem Elefántovicsékat!

– Majd megismered őket, ha iszol a borukból!

– Aztán csizmában vagyok, vadászruhában!

– Okos ember nem kívánhatja, hogy frakkban, lakkban cserkéssz a füzesben!

– Aztán velem van a lódoktor… Meghívtam ebédre!

– A lódoktort is magunkkal visszük Elefántovicsékhoz!

A sváb és a lódoktor fölkapaszkodtak az inas-ülésre, Horkay pedig a szürkék közé vágott és oda súgta Klárikának:

– Te! Úgy nézd meg ezt a svábot, hogy három milliója van!

Klárika ekkor olyant mondott, amit jónevelésből talán el kellene hallgatnom. Én azonban nem vagyok jónevelésü úr, hanem naturálista író, akinek minden szabad és azért elmondom, mit mondott Klárika. Azt mondta:

– Fütyölök a svábra, meg a milliójára!

Horkay, a leány ellenséges magatartása ellenére is ragaszkodott hirtelen keletkezett ötletéhez: össze fogja hozni hugát a pénzeszsákkal. Ha sikerül, akkor megkoronázta eddigi házasságszerzési bravurjait. A sváb különben rokonszenves és csinos fiu volt, előkelő, férfias megjelenésü, – de jéghideg és halálosan unalmas.

Mikor a kastélyban megszólalt a cigány és összecsendültek a poharak, Horkay tisztában volt a helyzettel. Tervéből nem lehet semmi, Krumpholz nem fog a leányhoz közeledni, amíg a három Elefántovics-fiu állja el útját. A három testvér már a lakodalom második napja óta életre-halálra udvarolt Klárikának, a sváb pedig sokkal indolensebb és józanabb, semhogy ezzel a három kötekedő, csél-csap novellahőssel konkuráljon.

A három Elefántovicsot tehát el kell tenni láb alól. Erre csak egy mód van: le kell őket inni az asztal alá. Jól van! Az Elefántovicsékat nem faragták olyan fából, hogy meghátráljanak bármi kihivás elől, – mikor Horkay azt a merész megjegyzést kockáztatta előttük, hogy ismert egy Elefántovics-úrfit, aki megivott egyszerre egy trójanica káposztalevest, azután létrán vitték haza az édesanyjának; a három testvér rögtön otthagyta a leányt, szembe ült Horkayval és egy-egy sajtárnyi billikomot köszöntött reá.