Part 2

Gábor Endre, akinek Ella szörnyen megtetszett, elég csinos és igen rendes fiatalember volt. Sőt a Gyurkovicsok szempontjából éppen az volt a hibája, hogy nagyon is rendes volt. Olyan fiatalember, aki a pincér számláját ellenőrzi, aki a szupécsárdás alatt sem veszti el az eszét és pezsgős fővel is tud gondolkozni, már magában véve gyanus jelenség.

– Azt hiszem, ez a Gábor Endre pénzt keres, – mondta Gyurkovicsné ő nagysága. – Talán jó is volna, ha szélnek eresztenéd és nem rontanád vele a többi dolgodat?

Ella dehogy is eresztette szélnek Gábor Endrét. Ha rajta állott volna, más leánnyal nem is hagyta volna táncolni, szerette volna, ha az utcán, a jégen is egyre maga mellett látja. Ha rajta állott volna, legszivesebben zsinóron vezette volna Gábor Endrét, mint otthon az okos ujfundlandi kutyáját, aki megfélemlítette a komorságával és akit mégis szeretett a hűségeért.

Megesett az a hallatlan eset, hogy a második Gyurkovics-lány, talán a szupécsárdások, talán ama pár csepp pezsgő hatása alatt, amit esténkint megivott, ha a poharát összekoccintotta a Gábor Endre poharával, elvesztette az eszét.

És mialatt Ella önfeledten és csillogó szemmel figyelt Gábor Endrére, Gyurkovicsné pedig aggódva figyelt Ellára, a fiatal ember fejében kelletlen gondolatok jártak.

– Nem lehet ebbe a familiába beleházasodni, hiszen ezek elpusztítanák magát Rotschildot is! Mondjuk, hogy van egy milliójuk, – pedig nincs annyi, – ők meg lehetnek vagy tizen… Az anyjuk még fiatal asszony, hát adhat egy-egy gyereknek ötven-hatvanezer forintot… Ez annyi, mint két-háromezer forint évi jövedelem…

Gábor a kezébe vette Ella legyezőjét.

– Nagyon csinos legyező! Szeretnék ilyesmit a hugomnak venni… Nagyon drága?

– Egy cseppet sem! Ha akarja, rendelek egyet nyolcvan forintért…

A fiatalember az ajkába harapott.

– Nyolcvan forint, – gondolta magában, – a havi fizetésemnek a harmadrésze!

Az egyik Gyurkovics-fiu éppen javában veszekedett a pincérrel. Monopolt rendelt és a pincér budafoki Monopolt hozott neki.

– Hát kocsis vagyok én, hogy magyar pezsgőt igyam? – méltatlankodott a fiatal ember.

– Nem lehet ebbe a pénzpusztító familiába beleházasodni, – konstatálta magában Gábor Endre.

A napok teltek, a dohánytermés ára elfogyott és Gyurkovicsék csomagoláshoz láttak. Ellát, akin a szerelmes süldőleány összes szimptomái mutatkoztak, nagyon elbúsította a válás gondolata. Egy vigasztalása volt még: az a búcsú-piknik, amit Gábor Endre kompániája rendezett Gyurkovicsék tiszteletére.

Úgy látszott a pikniken, mintha Ella udvarlója sajnálná az eddig tanusított ellentállást. Egyre a leány mellett volt, minden szavából kiérzett a válás miatt való bánkódása, vacsoránál pedig annyira belemelegedett az udvarlásba, hogy Ella végére sem ért a várakozásteljes pirulásnak.

Hanem aztán történt valami, valami jelentéktelen ostobaság, ami Endrét megint lehütötte. Úgy volt, hogy a cigányprimás kótába öntve érzelmeit, nótát szerzett az Ella tiszteletére, amelyet _A bunyevác hercegnő nótájá_-nak keresztelt el. A verse arról szólt, hogy valahol a bács-tamási faluvégen fényes csillag van az égen, – ami ugyan sem természeti tüneménynek, sem nótának nem új, de egy-egy fogékony bácskai szivet még mindig meg tud annyira indítani, hogy akár virradásig elzokog rajta.

Ella nem zokogott ugyan, csak fájdalmas mosollyal és behunyt szemmel hallgatta a nótáját, aztán odafordult a képviselő-bátyjához:

– Milán, hallod, adhatnál vagy három tízest.

– Minek neked a pénz?

– A cigánynak adnám.

– Az az én dolgom.

Nem adott. Ella egy percig gondolkozott, aztán levett a karjáról egy csinos, gyémántos aranykarikát és odadobta a cigány tányérjára. A képviselő bosszankodott is, nevetett is, aztán kiváltotta a huga ékszerét harminc forinttal.

Gábor Endre pedig begombolta a frakkját.

– Kötni való bolond volnék, ha ebbe a familiába beleházasodnám, – dünnyögte magában.

Azzal otthagyta a megszeppent Ellát és élet-halálra udvarolni kezdett egy asszonynak, akinek a nevét elfelejtettem.

Gyurkovicsék másnap hazautaztak. Ella édesanyja azt a lesújtó tapasztalást vitte magával, hogy a második leánya, a bunyevác hercegnő, akinek a farsangolásához oly vérmes reményeket fűzött, nem vált be a társaságba.

Vagy nyolc hónap telt el a nevezetes farsang óta. Az idő erősen őszre járt, és Gábor Endre, Horkay Ferenc barátja meghívására, lement a Délvidékre fürjvadászatra.

Egypár napig vadászgattak már, amikor Horkay szóba hozta Gyurkovicsékat, akik a szomszéd községben laktak.

– Tulajdonképpen meg kellene őket látogatnod… A télen sokat találkoztál velük Budapesten…

Megállapodtak egy közös kirándulásban, Gábor Endre azonban már előbb, egyedül is eljutott a Gyurkovicsék házába. Úgy esett, hogy délig bejárták a tarlókat, puskával a hónuk alatt, délben elvesztették egymást szem elől. Gábor a kocsikat kereste és fáradt vizslájával toronyirányában baktatott előre, mígnem egyszerre a szomszéd község határában találta magát. Valaki elmagyarázta neki, hogy az a nagy, régi ház a falu végén a Gyurkovicséké.

– Elég jó ismerősük vagyok, hogy egy tányér levest kérhessek tőlük, – gondolta magában a vadász és azzal betért a ház udvarába.

A ház külseje nem árulta el lakóinak mágnásos kedvteléseit. Gábor el sem akarta hinni, hogy itt lakik a bunyevác hercegnő. A nagy, csendes udvar homokjában gyöngytyúkok kaparásztak, a kerítés tele volt aggatva dézsával és tejes köcsöggel.

Gábor a folyosón nem talált egy eleven lelket sem. Nem mert benyitni a lakásba, félt, hogy pongyolában találná érni a lustálkodó princesszeket és a cselédház felé tartott.

E cselédház előtti nagy eperfa árnyékában éppen nagymosás járta. Egész raj vászoncseléd pletykázva szapulta a fehér ruhát, a mángorló a ház eresze alatt állott, a vasalást is ott végezték, a himzett mellü férfi-ingeket, amelyeknek a vasalása tudvalevőleg különös lelkiismeretességet és szakértelmet kiván, különválogatták és Ella kisasszony vasalójára bízták. Mert a bunyevác hercegnő is ott állott, fehérbabos kendővel a fején, könyökig meztelen karokkal, a nyakán behajtott háziruhában és a melegtől kipirult arccal fújta a vasaló parazsát…

Ahogy meglátta a vadászt és ráismert, elsikoltotta magát és a papucsait útközben elhagyva, berohant a házba. A mosásban segédkező vászoncselédek közül kettő-három, mindannyi Gyurkovics-lány, kevés gondolkozás után követte nénje példáját. Csak a hamisítatlan parasztlányok folytatták nagy hidegvérrel a munkájukat.

Mikor Gábor utóbb számon kérte Horkaytól ezt a különös dolgot, az egykedvüen vállat vont.

– Mit akarsz? Gyurkovicsnénak annyi a gyereke, hogy jut belőle az egész gazdaságba, a fiúk künn járnak a földeken, a leányok pedig a konyhában, az istállóban, a pincében. Ők takarítanak, főznek, mosnak, a vásárra való tejbe is ők töltik a vizet, a borpancsolást is ők végzik…

– Ha láttad volna őket Budapesten!

Gyurkovicsék különben nagyon megszeppentek, amikor Gábor hirtelen megjelent a házukban. Hiszen várták a látogatását, de csak egypár nap mulva. Addig még rendbe hozhatták volna a ház tájékát, egypár bérest pedig a régi libériákba öltöztettek volna. Hanem most már le voltak leplezve, – ennek az embernek, aki a mosogató teknő előtt látta őket, nem imponálhattak többet a budapesti farsangon…

Ella kisasszony ennélfogva kissé elcsodálkozott, amikor Gábor Endre, a fürj-évad alatt, többször is betért a házukba.

Egy nap a fiatalember megint betoppant és a granáriomban találta a leányt. Kötéssel a kezében felügyelt a munkásokra és nagy kendővel a fején védekezett a kavargó por ellen. Most már nem futott el Gábor elől, letett már arról a reményről, hogy imponálhasson neki. A fiatalember letelepedett melléje egy zabos zsákra, a leány meg a vállára csusztatta a kendőjét.

Beszélgettek egy kicsit, közömbös dolgokról.

– Tudja, Ella, mikor magával a pesti pikniken táncoltam, nem sejtettem volna, hogy még így is lássam…

A leány az ajkába harapott, aztán hirtelen elhatározással, merészen a fiatalember szemébe nézett.

– Magának az mindegy lehet. A pikniken éppen oly kevéssé tetszettem magának, mint a granáriumban tetszem.

– Téved! A pikniken is tetszett, de a granáriumban is tetszik.

– De a pikniken mégis jobban tetszettem?

– Megint téved! Így szivesebben látom!

– Ugyan?

A leány hirtelenül végig nézett magán, aztán behuzta erős talpu bőrcipőjét a perkálruha alá.

A béresgazda zsákokért jött és Ella, kulcsaival csörömpölve fölmászott az emeletre. Mire visszajött, szokott merész mosolyával azt kérdezte Gábor Endrétől:

– Mondja, miért tetszem most jobban?

– Mert most már azt merem remélni, hogy szerényebb sorsu férj mellett…

Nem fejezte be. Ella később halkan mondta:

– Attól függne minden, hogy ki az a férj…

– És ha én volnék?

Ellát megint a gabona-mérleghez szólították. Előbb azonban gyorsan azt mondta:

– Beszéljen az édesmamával.

Gábor Endre még aznap beszélt az édesmamával. Gyurkovicsné azt mondta a leányának:

– Mindig mondtam, hogy a férfiaknak imponálni kell. Csak azt nem tudtam, hogy úriembernek háziassággal is lehet imponálni.

Egypár hónap mulva a váci-utcai kirakatokban megbámulták a Gyurkovics Ella kelengyéjét, a hímzett zsebkendőket és a csipkés pongyolákat.

A farsangon pedig már fölhozhatták Budapestre a harmadik Gyurkovics-leányt, aki még csinosabb volt a két nénjénél és kinek a történetét szintén elmondom.

III Katinka

Gyurkovicsné, amikor jegybe adta a második leányát, korántsem engedte át magát a meddő pihenésnek, amit más, kevésbbé lelkiismeretes anya talán megtett volna, hanem azonnal beszólította a gyermekszobából a harmadik leányát és tudtára adta, hogy mától fogva nagyleány lesz.

A Gyurkovics-leányok már úgy voltak teremtve, hogy tizenöt éves koruktól kezdve az ember minden pillanatban megtehette őket nagyleánynak. Csak rájuk kellett adni a hosszu szoknyát, meg a halcsontos derekat, a hajukat divatosan föl kellett fésülni, a többit aztán bátran reájuk lehetett bízni. Eltalálták maguktól. Arcukon a gyermekes dévajság kifejezése magától változott át kacérsággá, a fiatalembert nem szólították többé _bácsi_-nak, hanem _hallja magá_-nak, a kis kertjükkel, meg a búbos galambjaikkal annyit se törődtek többé, mint a fületlen gombbal. A búbos galambokat, az iskola-nénéktől kapott szentképekkel és szorgalmi cédulákkal egyetemben a kisebb Gyurkovics-lányok örökölték, az ujdonsült nagyleány pedig menyecskenénjétől átvette a táncrend- és kotillionjelvény-gyüjteményt.

Gyurkovics Katinkát egészen tizenhat éves koráig Katicának hívták, ekkor az édesanyja, menyecske-leánya előterjesztésére, a parasztos Katica név helyett a mágnásos hangzásu Katinka nevet adományozta neki.

Katica-Katinka különben éppen olyan hosszu, csinos és kacér volt, mint a többi Gyurkovics-lány, táncolni is fölségesen tudott, bár sohasem volt táncmestere. Az utóbbi körülmény megint a mellett bizonyít, hogy a bács-tamási gyermekszobában a cicázáson kívül egyébbel is foglalkoztak.

Katinka annyiban nevezetesség-számba ment a családjában, hogy nem fekete volt, hanem szőke. Eredetileg ő is feketének indult talán, – a szemöldöke meg a szeme, mint a mi riportereink mondanák: feketeség dolgában nem hagyott hátra kivánni valót, az arcbőre is inkább barnás volt, – hanem a vastag haja olyan aranyszőke volt, mint ama bizánci királyné haja, akinek a kevély arcképébe valamikor szerelmes voltam és akinek a nevére – elég háládatlanság tőlem! – már nem emlékezem. A vármegyei öreg urak nagyon szerették ezt a szőke hajat és úgy hivták Katinkát, kis Madonna. Ráfogták, hogy nagyon szelid lelke van, ami utóbb meglehetősen alaptalan ráfogásnak bizonyult.

Mikor Katinkára ráadták az Árvaytól érkező első hosszu ruhát, a cselédek összefutottak a csinos csuda láttára. Gyurkovicsné látható megelégedéssel szemlélgette leányát, de Katinka is önérzetes pillantásokat váltott a tükörben önmagával.

A nagyságos asszony elszólta magát:

– No, ezt se adom ám ezer holdon alul!

Azt hihette, hogy Katinka nem érti meg. Hanem a kis Madonna fölényes nyugalommal mondta:

– Rám kell bízni!

Ezer hold?

Mikor Gyurkovicsék a farsangon megint a fővárosban mulattak, volt olyan este, hogy a Katinka asztala körül egyszerre húszezer hold is csapta a szelet. Persze, hogy nem egy tagban.

A húszezer holdból egymagára Radványi Gidára tízezer esett, – csak az volt a hiba, hogy e tízezer hold tulajdonképpen nem is az övé, hanem az édesatyjáé, meg hogy Radványi Gida maga még szörnyen kiskoru volt. Monoklit viselt, a saját számozatlan kocsiján járt, hanem tavaly bukott csak meg – Isten tudja hányadszor! – a pótérettségin.

Ha nem így áll a dolog, Katinkából biztosan báróné és nagybirtokos felesége lesz, igazi nagybirtokosé és nem olyané, akit a fogadó bejelentési céduláján tettek meg azzá.

Az öreg Radványi huszárezredes volt. Mikor megtudta, hogy a fia, a helyett, hogy a pótérettségire készülne, a Gyurkovics-lánynak udvarol, a hivatásával járó privilégiummal élve, káromkodni kezdett.

Elhagyva az elhagyandókat, a többi közt ezt mondta:

– Először is a kölyöknek tanulnia kell. Másodszor meg nem akarom, hogy ahhoz az elzüllött bunyevác-pereputyhoz valami köze legyen. Harmadszor pedig meg fogom verni a kölyköt…

Gyurkovicsnénak hírül hozták, hogy az öreg Radványinak bizonyos elvi jelentőségü aggodalmai volnának egy esetleges házassággal szemben.

– Kitartás, Katinka! – mondta Gyurkovicsné. – Kitartás, az öreg meg fog puhulni.

– Csak ne volna a kis Radványi Gida akkora nagy majom.

– Minden eshetőségre jó, ha melegen tartod a fiút.

Katinka elgondolkozott.

– Jobb volna, ha az öreget lehetne valahogyan fölmelegíteni!

(Már ők így szoktak maguk közt beszélni.)

Gyurkovicsék megint hazautaztak a falujukba és a nyárig nem is látták a kis Radványit. A nyáron megint sokat látták: Radványiék birtokos-szomszédja voltak a Gyurkovicsoknak és Gida az apja birtokán töltötte a nyarat. Oly ürügy alatt tette, hogy a pótérettségijére készül. Délben rendesen megszökött a nevelője elől, akit az édesapja küldött a nyakára, és förtelmes szabásu lovagló-ruhában megjelent Gyurkovicséknál. Estig aztán Katinkát untatta, hol a kuglizónál, hol a hintánál. (A nevelő, tanítványa engedetlensége miatt való bánatában, ivásnak adta magát, – bár voltak emberek, akik azt állították, hogy a nevelő már ezelőtt is ivott.)

Katinka egyszer nagyon ráunt az udvarlójára.

– El fogom kergetni! Hiszen gyerek még!

– Mi jut eszedbe? – sopánkodott Gyurkovicsné. – Legalább is két vagy három esztendővel idősebb nálad, – aztán mágnás, és a mágnások mind korán házasodnak. Maholnap ő lesz a vármegyében a legjobb párti.

– De mikor olyan ostoba!

– Báró ne is legyen okos! Ha okos, akkor cukorgyárat és iskolát épít, vagy táncosnőkre költi a pénzét, vagy politikára…

Egyszer, éppen valami majálisra készültek a csatorna melletti erdőbe, Gida rémülten adta hírül Katinkának, hogy jön az édesapja.

– Jön az apám, az egész ezredével jön. Itt is marad, áthelyeztette magát ide, az egész ezredével.

Az egész ezred, úgy látszik, nagyon imponált neki. Olyanformán képzelte el a dolgot, hogy ezután az apja vezérlete alatt nyolcszáz lovas fog reá ügyelni, hogy ne járjon Gyurkovics Katinka után és hogy letegye a pótérettségit.

Valaki azt ujságolta Gyurkovicséknak, hogy az ezredes is ott lesz a majálison.

– Annál jobb, – mondta Katinka, – legalább egymás szeme közé nézhetünk.

Az öreg Radványi meggondolta magát, mert estig nem jött el a majálisra. A fia, aki azzal szerette magát megkülönböztetni a nagy tömegtől, hogy derüre-borura pezsgőzött, – estefelé tökéletesen elázott. A nevelő úr, aki jó ideig kérlelte neveltjét, később pedig önfeláldozóan el akarta inni előle a kantinos pezsgő-készletét, szeretettel teljesen kocsira emelte Gidát, aztán haza vitte.

Gyurkovicsék is hazafelé készültek. Az egész familia, de főleg Katinka, nagyon rossz kedvében volt. Éppen elhelyezkedtek a kocsijukon. Már vagy nyolcan fönn voltak, – a Gyurkovicsék kerekes bárkáján hihetetlen sok ember fért el, – csak Katinka állott még a lovak mellett.

E pillanatban elegáns vadászfogat állott meg mellettük, a pompás két pejt katonatiszt hajtotta.

– Nincs itt a fiam? A Radványi-gyerek! – kérdezte a tiszt valakitől.

Katinka fölemelte a fejét. Radványi ezredes megismerte Gyurkovicsnét és feléje szalutált az ostora nyelével.

– Jó estét, nagyságos asszonyom. Már hazafelé?

– Igen, már haza… – mondta az asszony közömbös mosollyal. Pedig a szíve erősen dobogott a fölindulástól.

Az ezredes szeme megpihent Katinkán.

– Katinka kisasszony, nemde? Hogy megnőtt!

A kötekedő kedv és a malicia ott villogott a szemében és ott mosolygott a bajusza alatt.

– Sokan vannak nagysádtok abban a kocsiban… Szivesen fölajánlanék egy helyet a magaméban…

Katinka fejét vakmerő ötlet járta át. Megszólalt:

– Ha a báró szíves lesz engem hazavinni, nagyon meg fogom köszönni. Megengedi, mama?

Gyurkovicsné csak némán bólintott meglepetésében… Hej, milyen leány ez a Katinka!

A leány reá támaszkodott az ezredes keztyüs kezére és ügyesen fölmászott a magas bakra. Az ezredes a nyelvével csettintett, a kocsi nyílsebes ívben került a töltésre, messzire megelőzve a lassan kocogó családi bárkát.

– Nagyon kedves a kisasszonytól, hogy ilyen gyorsan elfogadta az ajánlatomat, – mondta Radványi. – Persze, ilyen öreg emberrel szemben nem kellett haboznia?

– Öregnek érzi magát? – kérdezte Katinka.

– Isten ments! Különösen ön mellett…

Még akart valamit mondani, de aztán hirtelen elharapta a szót. Eszébe jutott, hogy ezt a fiatal leányt az ő védelmére bizták.

– Mennyi idősnek tart?

Katinka titokban elmosolyodott. Hej, ez az úr kissé hiú! Elhatározta, hogy óvatosságból nagyon udvarias lesz.

– A férfi annyi idős, amennyinek látszani tud. Ön olyannak látszik, mintha huszonkilenc és harminckilenc közt tartana.

Az ezredes nevetett. Lám, a kis macska dorombolni kezd.

Katinka különben nem füllentett, mikor harminckilenc esztendőre becsülte az ezredes korát. Délceg, szép és – tekintettel a kamasz fiára – meglepően fiatal ember volt. Csak a jobb arcát rútította el egy irtóztató sebhely, a minőt a robbanó puskapor szokott ejteni.

Kiértek a fűzfák alul, a teli hold az arcukba sütött és Radványi most már szemügyre vette Katinkát.

– Nem haragszik, ugy-e, ha olyan nagyon nézem? Annyit hallottam már önről…

No most! gondolta Katinka. Aztán vakmerően kérdezte:

– Jót vagy rosszat?

Az ezredes nem válaszolt mindjárt, csak nézte tovább ezt a délceg termetet, amely királyi lustasággal simult a kocsiülésre, meg azt az öntudatos, bátor leányarcot. Majd mint aki megfeledkezett magáról, olyan hangon mondta:

– És ön el akarja velem hitetni, hogy szereti azt az éretlen tacskót?

Katinka megszeppenve nézett reá, az ezredes pedig, aki világéletében soha sem tudott parancsolni a nyelvének, keserüen folytatta:

– Ön nagyon különös leány lehet! Én egészen másnak képzeltem… Egész modorából azt látom, hogy nagyon büszke és becsületes… Hogy egyezteti össze a büszkeségével, hogy egy éretlen tacskóval kacérkodik! És, hogy fér meg a becsületességével, hogy a fiam pénzét akarja!

A fia pénzét akarja! Katinka azt hitte, hogy szégyenében és haragjában a föld alá kell sülyednie… Így még soha sem beszéltek hozzá… Úgy érezte, hogy valami irtóztató sértés esett rajta… Hát ezért hivta a kocsijára? A gyeplő után kapott és azt mondta:

– Eresszen! Álljon meg! Nem megyek tovább! Le akarok szállni!

Az ezredes maga is megijedt.

– De kérem, kisasszony, csak nem fog…

Katinka indulatosan fölállt az ügető kocsiban.

Az ezredes meg akarta ragadni a kezét, de a lovak megbokrosodtak és vágtatni kezdtek.

– Ferenc! Fogd meg a kisasszonyt!

Ferenc, az inas, amint hozzányult Katinka derekához, kemény pofont kapott, a leány pedig levetette magát a vágtató kocsiról.

Térdre bukott, de nagyobb baja nem esett. Mikor meg körülnézett, hogy mit kezdjen most magával, bicegve közeledett feléje Radványi. Ő is leugrott a kocsijáról, amelyet nem tudott hamarjában megállítani, miután a gyeplőt átadta a legénynek.

– Maga igazán bolondos gyermek, – mondta az ezredes.

Hanem, amikor észrevette, hogy Katinka sír a félelemtől és a fölindulástól, kérlelni kezdte.

– Menjen! – mondta Katinka könnyek közt. – Hagyjon békében maga is, meg a fia is! Tartsa meg a fiát, nem akarok gorombaságokat hallani!

– Bocsásson meg, kisasszony, belátom, hogy bolondokat mondtam. Elszoktam már az asszonytársaságtól és meg szoktam nevezni a gyerekeket a maga nevén – pardon! Megint eljárt a szám?

Katinka a falu irányában haladt, az ezredes mellette bicegett. A leány később azt mondta:

– Ha ezt lovagiasságnak nevezi, egy leánnyal így bánni…

Az ezredes elgondolkozott.

– Tulajdonképpen igaza van és én érzem, hogy valami elégtétel félével tartozom…

Katinka fitymálva mérte végig.

– Könnyen beszél, én leány vagyok és nem tudok verekedni, a férfiismerőseim pedig nem bolondultak meg, hogy verekedjenek értem…

Az ezredesnek kezdett a leány nagyon tetszeni. Nem beszéltek aztán többet, míg a házhoz nem értek.

– Én itthon volnék, – mondta Katinka halkan.

– Ha megengedi, megvárnám az édesanyját, hogy tőle is bocsánatot kérjek.

Leültek az oszlopos tornác alatti kőpadra. Katinka most már valamivel jobban bánt az ezredessel, akiben vendégét kellett tisztelnie.

– Nem kell a mamát bevárni, – mondta később. – Talán jobb is, ha nem mondom el neki a dolgot. Hanem arra az egyre kérem: a fiát ne eressze többet a közelembe!

Az ezredes fölállt.

– Igazán sajnálom, ami történt és szeretném valamivel jóvá tenni… Most már egész más szemmel nézem önt és higyje el, büszke volnék, ha a fiam, megférfiasodva…

Isten tudja, mi lett volna a vége, ha Katinka hevesen a szavába nem vág.

– Nem kell a fia! Hagyjanak békében!

(Majd hogy azt nem mondta: Sózza be a fiát! Ezt a kifejezést, amely a Gyurkovics-lányok közt járta, a réti halászok hozták divatba, akik a cigányhal javát piacra viszik, a hitványát pedig besózzák.)

– Olyan nagyon haragszik!

Katinkának, aki épp oly békülékeny természetü volt, mint hirtelen haragu, furcsa ötlete támadt. Kezet nyújtott az ezredesnek.

– Alkalmat fogok adni, hogy megbékítsen. Mondja, tud maga táncolni?

Az ezredes elnevette magát.

– Egypár év óta csak úgy szoktam, ha muszáj… Az udvari bálokon…

– Jól van, hát tud! Lássa, mert ha fia nem jön többet a közelembe, az egész vármegye pletykázni fog rám, ami éppen nem kellemes. Azt fogják mondani, hogy ön tiltotta el tőlem. Elejét vehetné a pletykáknak, ha mulatságokon néha táncolna velem és tisztességből egy kicsit udvarolna nekem…

Az ezredes megint nevetett, konstatálta magában, hogy Katinka okos leány és azt mondta, hogy úgy legyen.

Katinka pedig, amikor az éjjel ágyba feküdt, gondolt egy nagyot, aztán halkan magához szólította a kis Mici hugát, akit nagyon szeretett, megcsókolta a haját és azt súgta a fülébe:

– Talán mégis báróné lesz a kis nénikéd!

Egypár nap mulva a Gyurkovicsék ablakait harsogó trombitaszó remegtette meg. Egy egész huszárezred vonult át a falun, az élén a parancsnok lovagolt, délcegen és csillogva. A Katinka ablaka alatt oly szertartásosan köszönt a kardjával, hogy az egész ezred, parancsszó nélkül is, jobbraarcot csinált, Katinka előszedte legbájosabb mosolyát és királynői fenséggel bólintott szőke fejével. A kis huga előtt pedig megelégedését nyilvánította a csapat magatartása fölött.

Az első táncmulatság után, amelyet a vármegye székhelyén rendeztek, érdekes pletyka járta be a vidéket. Radványi báró a kis Gyurkovics Tinkának udvarol. Még pedig életre-halálra.

A további táncmulatságok ujabb táplálékot nyújtottak a mende-mondának, amikor pedig Erzsébet napján az első hó leesett, a vármegye már annyira megszokta a dolgot, hogy nem is foglalkozott vele.

Pedig Erzsébet napján igen érdekes dolog történt. A Katinka szobájába betévedt egy fecske, amely a nagy útról lekésett, és a leány, aki egy kicsit babonás volt, most egész nap etette-becézte, a leheletével melengette a didergő kis madarat.

Az ezredes aznap Gyurkovicséknál ebédelt és amikor fekete kávé után egyedül találta magát Katinkával a kis szalonban, megsimogatta a madarat, amelyet a leány a két tenyerében tartott és azt mondta:

– Ugy-e, vén szamár vagyok én?

– Vénnek nem vén, és miért volna szamár?

– Mert magát annyira szeretem.

– Kikérem magamnak, az egy cseppet sem szamárság! Én is szeretem ezt a fecskét és azért még sem vagyok szamár.

– Mit szólna, ha megkérném a kezét?

– Az enyimet?

– Kinevet?

– Nem szólhatok semmit, míg meg nem kérte.

– Vegye úgy, hogy már megtettem. Mit válaszol?

Azzal válaszolt, amivel emberemlékezet óta minden Gyurkovics-lány, aki hasonló helyzetben találta magát:

– Beszéljen az édesmamával!

Így esett, hogy Gyurkovics Katinka már tizenhét éves korában ezredesné lett és mivel a férjét odafenn nagyon szeretik, megeshetik, hogy húsz éves korában már tábornoknévá léptetik elő.

IV Terka

Megigértem, hogy elmondom valamennyi Gyurkovics-lánynak történetét és most, amikor a negyedikhez érek és végig gondolom megint a Terka dolgát, bánni kezdem az igéretemet.

Azon kezdem, hogy a negyedik leány története nem is történet. Két emberfia beleszeret egymásba és férj és feleség lesz. Az öregek eleintén morognak egy kicsit, később beadják a derekukat. Ennyi az egész!

Hétköznapias, nyárspolgárias történet, a milyen az öreganyánkkal is megesett, talán a szépanyánkkal is. Okos ember azonban néha beváltja az igéretét, azért hát mégis beszélek a negyedik Gyurkovics-lányról.

*

A Gyurkovicsné legkisebbik lánya, Mici, akinek a neve mögé még a kisasszony címet sem rakhatom, mert ez idő szerint még a gyermekszoba legmélyén éli obszkurus életét, a Gyurkovics-ház vendégei pedig még hivatalosan tudomást sem vettek exisztenciájáról, – Mici, mondom, egyszer azzal vonta magára a világ figyelmét, amely figyelemre még semmi jogos igényt nem formálhatott: hogy reumát kapott a bal karjába.

Miciben mindenkor megvolt a hajlam, hogy előtte numeráló nénikéi sorrendjének a megbontásával előtérbe tolja a saját személyét és Gyurkovicsné azért kezdettől fogva gyanakodva fogadta a reumáját. Mikor azonban az orvosi konzilium kijelentette, hogy ez a reuma nem szimulált, hanem egészen becsületes betegség, Gyurkovicsné hat hétre Budapestre vitte a kislányt, hogy a margitszigeti fürdőben kikuráltassa. Elhatározására döntő befolyással volt a repcetermés kedvező eredménye.

Mindez tavasszal történt és Gyurkovics Terka, az eladóleány, természetesen velük ment.

Horkay Feri levélben megkereste egyik fővárosi barátját, Török Lászlót, hogy teljesítse hölgyei mellett a cicisbeo szolgálatát és Török László annyi odaadással szentelte magát e kellemes föladatának, hogy három hétig szinét sem látták a belügyminisztériumban, ahol segédfogalmazói rangot viselt, de annál többet látták a Margitszigeten.

Reggel kihajózott a szigetre és ha messziről meglátta a kikötő mellgátján könyöklő két leány fehér ruháját, rendesen szidta a hajó lassújárásu gépét.

Délután kalandos fölfedező utakra indultak a romok tájékán burjánzó vadon méhébe, ahol a viruló bokrok fehér förgeteget zúdítottak a fejükre.

Este, ha zene szólt, halkan pletykázva sétáltak a faóriások alatt. Napközben be-berándultak a városba, az ibolyaszagu, tavaszi városba, amelynek utcáin édes, puha szél csapongott.