I.

Déli szél süvölt a háztető fölött, az ablakot pedig tavaszi eső csapkodja, odahaza: Bergengóciában most húznak a snepfek és húznak hazafelé mindenhonnan az atyafiságba, „farsangba adott“ leányzók. Mert ugyan hol van megírva, hogy minden leányt otthon kell férjhez adni? Nehéz dolog az, különösen a mai komisz világban, amikor a gavallérok nemcsak a telekjegyzőkönyvet ismerik teljes alapossággal, de még pontosan tudják az ezüstkanalak és vánkoscihák számát is, amelyekre számítani lehet. Ilyen körülmények között nagy szerencse kell hozzá, hogy a becsületes ember odahazulról „elsüthesse“ a leányát, vagy legalább is a telekjegyzőkönyvnek kell rendbe lennie. És miután sem szerencséje, sem rendes telekjegyzőkönyve nincs manapság a becsületes embereknek, – hogyan is lehetne a mostani „rendszer“ mellett! – számba vétetnek az atyafiak, akikhez farsangolni elmehetnek a leányok az anyjukkal. Olcsóbb is az ilyesmi, no meg kölcsönbe megy. Az öreg Simonyi néni, miután tavaly farsangban szerencsésen túladott Ilonán a dunántúli atyafiság segítségével, az idén már három somogyi kisasszonyt gardirozott a honi bálokban.

De hát néha az atyafiság sem tud segíteni. Különösen rossz világ jár a felső vármegyékben. Ahány gavallér van ott, az mind partit akar csinálni. Táncoltatják, udvarolgatják az Alföldről odakerült kisasszonyokat, de a tót mind ravasz: nem nyilatkozik amúgy csárdás közben és megőrzi a hidegvérét még a hosszú-hosszú szünórában is, amikor pedig annyi sok mindenféléről lehet beszélni! A vidéki bálokban még becsületesen betartják a szünórákat, amikor a cigány hallgatónótákat játszik és a fejek, szőkék és barnák, önfeledten érnek össze… Sok szegény leány maradt azért már pártában, hogy a hebe-hurgya rendezőség előbb vetett véget a szünórának, amint az tervbe volt véve. Az előre elkészített ostromágyúk nem vonulhattak föl, mert az átkozott rendezőség a cigánnyal négyesre harangoztatott. Azért csak tartsuk be a szünórákat, sőt toldjuk is meg egypár perccel, fiatal barátaim, mert nem tudhatni, hogy nem követünk-e el életbevágó hibákat az oktalan sietséggel.

Amerre a Vitkóczy-kisasszonyok jártak egy farsangon, – hosszúéjszakáju felvidéki bálakon, – a szünórát betartották, de, hajh, a két kisasszony mégis csak gyűrü nélkül jött haza az anyjával. Pedig Vitkóczynénak a nagyanyja csillagkeresztes dáma volt! De később ezt is elhallgatták ott, amerre jártak, mert annyi előkelő atyafisága senkinek nincs, mint a felvidéki családoknak. Egyik-másik uralkodó hercegeket számol rokonai közé és a legszegényebbnél is van legalább egy báróné cousine. Úgy csillognak-villognak a felső vármegyékben a közel-távoli atyafiak, hogy a góthai almanach elbújhat szégyenletében. A csillagkeresztes nagymama, aki hosszú esztendőkön át hűségesen megtette a magáét, ha Vitkóczyék idegen társaságba keveredtek, a lomtárba került. Vitkóczyék csupán akkor foglalták el megillető helyüket a farsangi társaságban, amikor Vitkóczyné szorultságában egy váradi kanonok rokonságával kezdett dicsekedni. Úgy látszik, egy élő kanonok mégis csak nagyobb potentát egy halott csillagkeresztes dámánál.

De íme mégis eredménytelenül jöttek haza a görbe országból, megérkezve egy sötét hajnalon, amikor a vasuti állomáson havas eső csapkodta a restauráció párás ablakait és teremtett lélek nem látszott sehol. A restaurációban már világosság volt és még Vitkóczy mama ugyancsak noszogatta a kisasszonyokat a tömérdek skatulyával, különböző kosárral kifelé a vendéglő ajtaja fölnyílt és egy bundába burkolt, nemez-csizmás alak, krákogva lépett ki a perronra. Vitkóczyék csak akkor vették észre, amikor hatalmas hangon jóreggelt kívánt az északi sarkra készülő utazó.

Vitkóczyné idegesen kapta hátra a fejét:

– No, te is köszönhetnél barátságosabban, Gyurkovay, nem pedig mint az erdei haramia.

A kisasszonykák a skatulyák mögül „kezét csókolomat“ mormogtak. Gyurkovay, egy helybeli ügyvéd, félig-meddig amolyan magyar rokonságban volt a családdal, de teljesen hasznavehetetlen, tizenkétpróbás agglegény volt. Különben az utóbbi időben már a kora is megóvta őt mindenféle kombinációktól.

– Farsangból jöttök? – kérdezte Gyurkovay szokásos kiabáló hangján.

– Onnan, tótországból, hogy sülyedne el, – felelt Vitkóczyné nem kevésbbé erős hangon.

– Ugyan ne kiabálj, Züzánn! – csillapította Gyurkovay.

– Miért ne kiabálnék? Először nem hallja az ördög sem, másodszor, megmondtam nekik a fülük hallatára. Csak tóttal ne keveredjen az ember atyafiságba.

– Ugyan ne mérgelődj, amikor a leves még az asztalon sincs. Nemrégiben levelet kaptam onnan, ahol jártatok. Egy fiatal fiskális kollégám nagyon szépeket írt a leányokról.

– Csak nem bizonyos Bajomi? – kérdezték csaknem egyszerre a Vitkóczy-kisasszonyok.

– De éppen ő…

– Ugy-e mondtuk, mama?…

– Talán el is fog jönni ide. Hanem most Isten veletek. Még itthágy a vonat.

Gyurkovay fiatalos fürgeséggel ugrott föl az induló vonatra, a kisasszonyok reménykedve néztek utána, hátha elejt még egy szót a vén medve, amiből kombinálni lehetne. De a vén medve meg sem fordulva, kedélyesen jóreggelt! bömbölve, nyomult be havas bundájában egy másodosztályu szakaszba, ahol egymás hátán aludtak az éjjeli vonat utasai. Már jó darab ideje zakatolt a vonat, Gyurkovay jóreggelt-je a kerekek zörgésén is áthallatszott, mert nyilván senki sem akart fölébredni, hogy kényelmes helyét elhagyja.

A Vitkóczy-kisasszonyok a skatulyák mögül hirtelen kipirosodó arccal néztek az anyjukra.

– Ugy-e, megmondtuk előre, mama, hogy Bajomi doktornak komoly szándékai vannak.

– Ne gágogjatok, – felelt Vitkóczyné. – Most már éppenséggel semmi sem lesz a dologból. Gyurkovay bátyátok eddig még mindent elpuskázott.

A leányok lehajtották a fejüket.

– Igaz, – felelt Anna, az idősebb, – nekem már tíz esztendeje igéri, hogy férjhez ád.