II.

„A legrosszabb lóban is van egy verseny“, – mondják gyönyörü magyarsággal a sportemberek. – Gyurkovay Pál is olyanformán kezdett cselekedni egyszer, amit éppenséggel nem remélhettek tőle a húgai. Ahelyett, hogy a megyei kaszinóban ült volna, otthon leveleket írt annak a bizonyos fiatal kollégának, és mikor egy-egy levéllel elkészült, nyomban megüzente azt Vitkóczyéknak.

– Ment ám episztóla tótországba!

De arra már nem volt rábírható, hogy személyesen is tiszteletét tegye és élőszóval referáljon az előörsi szolgálatot tévő levelek minéműségéről. Gyurkovay Pál elvből elkerülte azokat a házakat, ahol beköttetlen fejü hajadonok léteznek. Az ördög nem alszik, – mondogatta, – a kaszinóban legföljebb pártimat veszítem el, de nem a szabadságomat. (Pedig mondom, már öreg legény volt, nem sokat ért neki az a félve-féltett szabadság.)

Addig hordta az üzeneteket a Vitkóczyék szobaleánya a pipafüstös, tintaszagu kancelláriából, míg egy napon, úgy négy óra felé a következő postával érkezett haza kiküldetéséből:

– Ma este megérkezik az ipse, nálatok fogunk vacsorázni.

Erre Vitkóczyné stantepede elájult.

Mikor nagynehezen magához térítették a derék, javakorabeli asszonyt, aki különösen fiatalemberek előtt versenyre kelhetett volna bátran a leányaival, olyan éktelen káromkodást vitt véghez, hogy a leányok ijedten dugták be a fülüket.

– Ez Gyurkovay! Ez teljesen rávall a kaszinók és kávéházak éjjeli baglyára. Ideüzen, mint a korcsmába, estére vendéget hoz. Most már hol van a világnak az a gazdasszonya, aki el ne veszítené a kontyát ez adott esetben. Mondd, Vitkóczyné, nem őrült ez az ember?

(Vitkóczyné önmagához intézett kérdésekkel dühösítette magát, ha benne volt, mert felelni úgy sem mert felelni neki senki.)

– Mondd, te szerencsétlen Vitkóczyné, mit fogsz most csinálni, hogy a szemed ki ne süljön a szégyentől? Ó, ti férfiak, férfiak!…

Ha Vitkóczy bácsi, szegény, még élt volna, bizonnyal megszenvedett volna a férfinemért. De a jóember már régen csöndesen viselkedett és nem kellett ártatlanul szenvednie.

Ilyen előzmények után természetesnek fog az látszani, hogy este nyolc órakor, midőn Gyurkovay Pál bömbölő hangja fölhangzott az udvar felől, pompás vacsora várta Vitkóczyéknál a vendégeket. Gyurkovay csakugyan elhozta magával Bajomi doktort, nem Krecsákot, a végrehajtót, sem Vadász Attilát kártyás cimboráját, hanem valóságban Bajomi Sándor tótországi köz- és váltóügyvédet, amin Vitkóczyné eleget csodálkozott.

– No, – mondta csupán Gyurkovay Pál és fáradtan leült egy nagy bőrös-karosszékbe. Talán a homlokát is megtörölgette volna, de e percben úgy sem törődött vele senki. A kisasszonyok és Vitkóczyné minden kedvességüket a kis fekete, félénk fiatalemberre pazarolták, aki szinte ijedten nézett körül ennyi kedvesség láttára.

– Hogy van? Hogy utazott? Mikor érkezett? Mit csinálnak az otthoniak? Remélhetjük-e, hogy sokáig, nagyon sokáig lesz szerencsénk? Szereti-e a töltött káposztát? Hát a püspök-tortát? Mert éppen az lesz vacsorára…

– No-no, – dörmögte Gyurkovay Pál, hogy némileg ő is észrevétessék, de csupán egy rosszaló pillantásban volt része a Vitkóczyné részéről, még mindig a késői üzenet miatt.

Gyurkovay sóhajtva nézett a mennyezet felé és magában megfogadta, hogy ismét hosszú időre beszünteti az úgynevezett családi viziteket, amikor az emberrel nem törődik senki.

Végre megadatott a jel a vacsorához. A két kisasszony vidáman kapaszkodott az ijedtarcu fiatalember karjaiba és mazurka-lépésekben vonultak ki a szalónból. Gyurkovay Pál keserü gondolataiból arra tért magához, hogy valaki megcsípi a karját.

– Te sem tudod már az illemet, – sziszegte mosolygás alá rejtett mérgelődéssel Vitkóczyné.

Gyurkovay karját nyújtotta és fáradt lépésekkel vezette be a ház asszonyát az ebédlőbe.

Szerencsére kerek asztalnál terítettek, mert különben az elhelyezkedésnél is sérelem érte volna Gyurkovay Pált, amint ezt magában gondolta.

A szobaleány úgy kicsípte magát ez alkalomra, hogy Gyurkovay uram nem győzte a fejét csóválni. Sőt meg is kérdezte Vitkóczynétól:

– Ez volna a szeplős Sári?

Feleletet csupán az asztal alatt kapott egy erőteljes nyomás alakjában a lábára.

Ez volt azonban az utolsó incidens, amivel Gyurkovay Pál szalóni elmaradottságáról tanúságot tett. A fehér asztalnál a pompás sültek és jó borok társaságában csakhamar megtalálta szokásos kedélyességét és miután túláradó magasztalásban részesítette a szakácsnő áldott kezét (mind a két leány lesütötte a szemét ekkor), poharát a ház úrnőjére emelve, csinos dikciót vágott ki. Dikciózás közben fölpirult az arca, deres bajusz-szálai egyenkint mozogni látszottak, csupán az zavarta meg, hogy senki sem méltányolta hangos kacagással azt a közbeszólást, amelyet Vadász Attila elkövetett volna, – ha véletlenül jelen van. De a borulat hamar eloszlott, mert a társaság anélkül is elég vidám volt és amidőn Gyurkovay Pál áttért azon szép szemek dicséretére, amelyek mint fénylő csillagok ragyognak e ház egén, még a szigorú Vitkóczyné is elmosolyodott és tréfásan Pál úr kezére legyintett.

Mintha csak valami rendkívüli varázsereje lett volna a Vitkóczyné fehér, erős kezének. Mintha villamosütés érte volna Gyurkovay Pált, a megcsontosodott öreg legényt s egyszerre föltámadt a szívében minden gyöngédség, vágyakozás, vonzalom, amellyel a női nem iránt viselkedik. A szeme fölragyogott és a nyelve megeredt. A leányok az ijedtarcú fiatalemberrel a szalonba vonultak zongorázni és a félig nyitott ajtón át mindenféle ósdi valcerek melódiái ömlöttek be az ebédlőbe, – mert az új kotta drága. A régi hanghullámok körülborongták a Gyurkovay Pál deres fejét és az asztalon át közelebb hajolva Vitkóczynéhoz, így kezdett beszélni:

– Ide hallgass, Züzánn. Amint ezeket a fiatalokat látom magam körül, az jut eszembe, hogy mi mind a ketten elhibáztuk az életünket. Nekünk valójában egymásénak kellett volna lennünk. Emlékszel arra a régi majálisra, amikor fehér ruhádban először láttalak meg… Emlékszel a szent esküvésekre, amellyel egymásnak örök szerelmet fogadtunk? Aztán mi lett? Az élet kifacsart engem, mint egy citromot és te sem voltál igazán boldog soha…

A Rip van Winkle keringőjét verték odabent a zongorán és Vitkóczyné elmélázva hajtotta félre a fejét.

– Remélem, hogy a boldogságomat a gyermekeimben megtalálom.

Gyurkovay szenvedélyesen suttogta:

– Az is boldogság, de más boldogság. Mindenkinek jussa van a saját boldogságához. Miért vont meg az élet tőlem mindent? Azt hiszed, nem lettem volna boldog egy kedves, jó asszony oldalán, amilyen te vagy, Züzánn?

– Azt hiszem, boldog lettél volna.

– Nos, tehát, miért kellett mindennek úgy történni, mint ahogyan történt? Úgy érzem, hogy még nem késő… Még mindent helyre lehetne pótolni.

Igy szólt Gyurkovay és megragadta az asszony kezét. Az derűs kacagással emelkedett föl:

– Ne bolondozzunk, Pál. Ne keserítsük egymást. Az élet rövid már, hagyjuk az ostoba multat. Lá, lá, lá… la-la-la… Emlékszel erre a régi valcerre?

A zongora húrjai egy ócska nótát zengtek, amelyet a mai emberek már nem is érthetnének meg. De a Gyurkovay és Vitkóczyné arca átszellemült a régi hangokra és Gyurkovay Pál hirtelen elhatározással fölállott és táncmozdulattal az asszony elé lépett. Vitkóczyné nem ellenkezett. Körülvalcerozták az ebédlő-asztalt és amire a leányok észrevették volna, már a szalonban folytatták a valcert, ahová Gyurkovay ügyesen bekormányozta táncosnőjét.

– Táncoljatok, gyerekek, csak egyszer élünk! – kiáltotta Gyurkovay.

A leányok fölváltva verték a zongorát és csakhamar belemelegedett a táncba a társaság. A kis ügyvéd „felvidékiesen“ keringőzött, amely hasonlít a bécsi fiákkerosok táncához és Gyurkovay ezen nagyokat hahotázott. Egyebekben az est hőse az öreg Gyurkovay volt. Rendezte a táncokat és selyemkendőt lobogtatott.

– Kár, hogy kevesen vagyunk a körmagyarhoz. Az csak a szép tánc! – kiáltotta.

A Vitkóczy-kisasszonyok is kitettek magukért a táncban és csaknem olyan jól táncoltak, mint az anyjuk. A megtermett Vitkóczyné szinte röpülni látszott tánc közben. Könnyedén, egy bálkirálynő nyugodt magatartásával táncolt fáradhatatlanul.

Éjfél felé Gyurkovay Pálnak eszébe jutott egy románc, amelyet fiatal korában szépen tudott énekelni. Elénekelte a románcot, aztán tökéletesen kifáradva, lehunyt szemmel ült le a kanapéra. Egy negyedóra múlva álmosan nyitotta föl a szemét, megtámogatta a térdét és így szólt:

– Én hazaballagok, mert öreg ember vagyok.

A szíves marasztalásra kedvetlen dörmögéssel válaszolt, mintha nem is tisztes család közben lett volna. Vitkóczyné hiába vetett reá rosszaló pillantásokat, a kisasszonykák hiába könyörögtek.

– Hazaballagok, – ismételte konokul Gyurkovay és a kabátját vette.

*

Az utcán Bajmoki doktor bizalmasan az öreg úr karjába kapaszkodott.

– Mondja, kolléga úr, milyen familia ez, ahol voltunk?

Gyurkovay keserűen elnevette magát és bömbölő hangon fölkiáltott:

– Olyan familia, hogy örülhetne ön, hogy náluk megfordulhat.

Bajmoki cinikusan nevetett:

– Persze, persze, ha a ház úrnője engem is kitüntetne!

– Ostoba, – dörmögte Gyurkovay és hátat fordítva vendégének, hazaballagott.

Dickens úr barátai.

Elly korán reggel félrevonta a függönyt atyja dolgozószobájának ajtajáról és rémülten kiáltott föl:

– A papa ismét elszökött az éjszaka!

Elly kiáltására Dovenné is kisietett a szomszédszobából. A fiatal asszony kezénél fogva vezette hatesztendős fiacskáját, aki olyan kövér volt, hogy járni is alig tudott. Meggondoltan, lassan döcögött, mint egy kis elefánt. Nagyapja, ha megpillantotta, nyomban letette a tollat és percekig gyönyörködött kövér unokájában… Dovenné szintén félrehúzta a függönyt.

– Csakugyan, a papa megszökött, – mormogta szomorúan, mintha valami igen nagy szerencsétlenség érte volna a házat azzal, hogy Dickens úr ismét, mint a legutóbbi évek folyamán gyakran, éjjel, mialatt senki sem vigyázott reá, elszökött a háztól. Elkóborolt, s ki tudja, mikor kerül haza!…

A dolgozószobában még minden abban a rendben volt, ahogyan éjféltájban elhagyták a nők a helyiséget. A kis asztalon a hatalmas teafőző, amely úgy zúg, pöfög, mint egy gőzhajó. Talán még kürtöl is, mert a Seffieldi-utca lakói a teafőző révén értesülnek arról, hogy Dickens úr otthon van és regényeit írja. Ám a hatalmas edény, amely fiatalabb korában bizonnyal személyszállító gőzös volt a Themzén, most mélységesen hallgat a nők szomorúságára.

A széles íróasztal közepére bojtos házisapka van dobva. Ugyanezen okból a faliszekrény ajtaja nyitva van és a fogas, amelyen Dickens úr kürtőkalapja és kávészínü köpenyege szokott függni, üres, végérvényesen üres, Dickens úr most már teljes bizonysággal elhagyta a házat. Az asztal sarkán lapos alju, karcsu kerti rézlámpás, amelyben még most is pislog a kormos láng és rávilágít a bagolyalaku tintatartóra, az elhasznált lúdtollak tömegére, amelyek mint egy kis hadsereg állnak őrt megfelelő tartóban. Legfelül pedig teleírott papírlap, az író gyöngyalaku, apró betüivel, csupán a D-ék szokatlanul cifrák e nyugodt, folyékony írásban. Elly, aki a háztartás és apja irodalmi ügyeinek vezetője, az írásra hajol, amely a Black House egyik részlete. Keresgél az asztalon, majd szomoruan susogja asszonynénjének:

– A regényfolytatásért is hiába jönnek!

A két nő búsan csóválja a fejét, amíg a kövér fiúcska rekedt hangon kiáltozva ragadja magához nagyapja házisapkáját, amelyet nyomban nagy fejére tesz. A sarokból hiányzik a barnára kopott botocska, amely szökésében hű társa volt gazdájának és nem kopogott a Seffieldi-utca kövezetén, hogy árulóvá váljon.

A tágas ablakközben ezalatt fölébred a feketerigó zordon kalitkájában. Mintha egy középkori várúr ébredne komor sziklafészkében: a magányos madár tompa füttyszóval néz körül a szobában. S aztán nyomban elhallgat, mintha észrevette volna a szomorúságot, amely a házat betölti.

Az ajtó megnyilik e percben és hangos köszönéssel lép a szobába Tom, a Times szolgája. Szolgája? Igen, rosszul mondtam ezt és ha Tom úr tudomást szerezne e kitételről, joggal haragudhatna. Tom úr több, sokszorosan több volt, mint egyszerü szolga. Nem volt a szerkesztőségnek olyan titka, amelyet fiatal kora dacára ne tudott volna. Korábban egy fügekereskedő alkalmazottja, de mióta az írókkal és szerkesztőkkel lépett összeköttetésbe, titokban mindig összeszorítja öklét, ha fügekereskedés mellett halad el a Cityben: személyes sérelemnek, gúnynak tekinti, hogy Londonban fügekereskedők vannak. De hát nem is csoda. Tom úr megérdemli az utókortól a feledésnek ama bizonyos fátyolát, amelyet a baklövésekre szokás vetni. Tom úr fiatal kora dacára személyes ismeretségben volt Gladstone úrral, akinek cikkeért a Times irodájából elküldeni szokták. Arról pedig talán külön beszélni sem kell, hogy egész Nagybritanniában ő volt a legelső ember, aki az aznapi regényfolytatásról értesült, amelyet a híres Dickens úr írt a Times olvasóinak. Korán reggelenkint, amikor bizonyos kereskedelmi alkalmazottak kék köténnyel és felgyűrt kabátujjal söprögették a citybeli irodákat és üzleteket. Tom úr sokatmondó arckifejezések között olvasta a nyomda számára vitt kéziratot. Meg-megállt és sapkáját földhözvágva nevetett, bár erre nem mindig volt oka. Irving úr nem tudná utánozni Tom úr arckifejezéseit, hahotáit, pillantásait, amelyekkel a City korareggeli publikumának tudomására akarta hozni, hogy ő a Boz regényfolytatását olvassa. Néhány jóval fiatalabb gentlemannek idővel megengedte, hogy tisztes távolból kövessék és résztvegyenek azon leírhatatlan élvezetekben, amelynek nyomait Tom úr arcáról leolvashatták. Tom úr néha annyira leereszkedett a fiatal gentlemannekhez, hogy még meg is szólalt: „Óriás.“ „Nagyszerü!“ És más hasonló fölkiáltásokkal fűszerezte olvasmányát. És bizony gyakran csorgott a nyála némelyik fiatal úrnak, amint zsebredugott kezekkel követte a népszerü Tomot a Seffieldi-utcából a Times irodájáig.

Nem volt tehát kicsiny Tom úr meghökkenése, amidőn arról értesült, hogy ma üres kézzel kell visszamennie az irodába, a mai regényfolytatás elmarad.

– Lehetetlen, – rebegte és aranyos sapkáját szemére húzva, lehorgasztott fővel és mellékutcákon ügetett el a Seffieldi-utcai házból.

Amíg e kis dolgok történtek Dickens úr dolgozószobájában és mialatt a kandallón álló óraházikóból többször kisétált a barát s a házikó tornyában csengő hangon szorgalmatoskodtak kicsiny kalapácsok, ezalatt az, aki a szomorúságnak okozója volt, gyanutlanul, bizonyos megelégedettséggel ült London Warwick nevü külvárosában a Régi katonához címzett vendégfogadóban.

A Régi katona éppen olyan vendégfogadó volt, amilyen akadt Londonban és külvárosában még körülbelül ezer: gyaluforgács lógott le a háztetőről és az utcafelőli falra egy óriási, habzó söröspohár volt festve. Különösen ez a söröspohár volt nagyon sikerült. A fuvarosok, akik nyári hőségben erre hajtottak, megesküdtek, hogy komlóillatot éreznek, amikor a söröspoharat a Régi katona falán megpillantják. Ámde a fuvarosok nyári hőségben nem egészen megbízhatók és könnyen lehetséges, hogy más korcsmák előtt is érezték a komló illatát.

A komló-illat tehát nem lehetett az a sajátossága a Régi katonának, amely ezt az öreg uracskát a Seffieldi-utcából idáig vonzotta. Kellett, hogy legyen más sajátossága is a Régi katonának, aminthogy volt is.

Egy lugas állott az országút felé, amely tetejéig vadkomlóval volt befutva és a lugasban hűvös volt. Egyetlen asztal állott a lugas közepén, vörös abrosszal leterítve és az asztal körül székek állottak. Két öblös, kényelmes karosszék, amilyenben azok az emberek szoktak ülni, akik körülbelül meg vannak elégedve a világgal és meg vannak elégedve önmagukkal. Ezek a széles bőrszékek azt beszélték, hogy Warwick külvárosában nem ismerik a bajt, nyugtalanságot, idegességet és más efféle újmódi betegséget. A székekhez megfelelő söröskancsók tartoztak, széles, terjedelmes kancsók, amelyekben a barnaszínü sör bizonyosan igen jól érezte magát. Olyan korsók voltak ezek, amelyek manapság már nem divatosak. Találhatók, feltalálhatók ugyan még itt és ott, különösen postaállomások közelében, ahol a pirosmellényes postakocsisok megkövetelik, hogy a pohár, amellyel leöblítik torkukból az országút porát, terjedelmes legyen, – de másfelé már nem igen divatosak ezek a poharak. Eltünnek, elenyésznek, mint például többé nincs szokásban a postakocsis mellé ülni és vele egész úton beszélgetni. A postakocsis feleleteit ahhoz mérte, vajjon hány korsó sörre van kilátása a legközelebbi korcsmánál. Manapság szófukarok és komorak a postakocsisok, mert rendesen a nagyon szegény emberek jutnak melléjük a bakra, akiktől nincs kilátás egyetlen korsó sörre sem… De meg másrészt az sem egészen bizonyos, élnek-e még azok a pirosképü, vidám fickók, akik Londontól Essexig játszva tették meg az utat a nehéz postakocsival.

A Régi katonában tehát olyan söröskorsók voltak, amilyenek a postakocsisok virágjában voltak divatban és szólt is a postakürt a susex-i országúton, amikor a Régi katona gyaluforgácsa feltünt a törpe fák között.

Mondtam, hogy két karosszék volt?

Az egyik karosszékben, amelyiknek öléből éppen az országútra lehetett látni, az az öreg uracska szokott üldögélni, aki mostanában sűrün jár ide kávészínü köpenyegében. Dickens úr – ez az öreg uracska neve – ismerőse az egész környéknek, a postakocsisoknak és a gyerekeknek, akik a lugasokon kívül gomboznak, vagy Wellingtont játszanak. A külváros valamennyi rongyos gyereke ott játszadozik a Régi katona körül, itt szaladgált talán Twist Olivér is egykor.

Az egyik karosszéknek állandó gazdája tehát a tubákszínü öreg uracska, aki a nagy korsóból szokta inni a barna sört és furcsán hunyorít a szemével. A másik karosszéknek a vendégei változnak, sűrün változnak. Itt szokott ülni Cross úr, a pirosképü, szélesvállu, fehérhaju fogadós és nagyokat hörpintve söréből, az országút felé tekint. De hát Cross úrnak más dolga is van, mint a lugasban üldögélni és Dickens úrnak hiábavaló locsogását hallgatni. A lovak abrakolására is fel kell ügyelni, mert Ryerson úr, a postakocsis nemsokára itt lesz szekerével és ugyancsak lármát csap, ha a postalovak nincsenek kellőleg abrakolva.

A korcsmáros mielőtt elhagyná helyét a lugasban, átkiált a keskeny palánkkerítésen a szomszédba, ahol egy vadkörtefa alatt egy öregember üldögél.

– Kapitány, nem jönnél át egy szóra, meg egy korsó sörre Dickens úrhoz?

A kapitány, – Bridgen nyugalmazott tengerészkapitány ő, – mindig hajlandó egy szóra és egy korsó sörre. Megtanulta odakünn az oceánon, – ahol a halak ennivalójául a féllábát hagyta, – hogy szóra és egy ital sörre mindig kell, hogy legyen ideje az embernek. Meg aztán a tubákszínü öreg uracska pompás partner. Soha se úntatja az embert a hazugságaival, soha sem vág közbe, még a legunalmasabb történetbe se szól: hallgat csendesen és fejével bólongat.

– Érdekes, ördöngősen érdekes, kapitány uram! – kiált fel néha és Brigden nyugalmazott tengerészkapitány, miközben falábát az asztalra teszi, új történetbe kezd.

Brigden kapitány vén tengeri fóka, ördöngősen vén, de az ő történeteinek is végük lesz egyszer. Meg aztán el is fárad a kapitány, kihörpinti sörét és visszavonul a szomszédba, a vadkörtefa alá, ahol magában azon tünődik, hogy ez a szárazföldi patkány, a Dickens úr, elhitte-e a singaporei esetet, amit az imént elmesélt, és ha netán elhitte volna, fel kellene világosítani, hogy a történetnek a vége kissé túlzott, határozottan túlzott…

A karosszék tehát ismét üres a lugasban, de nem sokáig marad üresen. A távolból fölhangzik a postakürt hangja és a susexi úton a porfellegből kibontakozik a sárga kocsi. Nagy ostorpattogással közeledik a kocsi a Régi katonához és Ryerson úr ugyancsak pattogtatja ostorát a bakon. Már itt van a postakocsi és utasai nyujtózkodva szállnak le, hogy felüdítsék magukat egy pohár itallal. Dickens úr titokzatosan hunyorgat szemével, amikor az utasok sorban leszállanak. Nini, ott az a sárga nanking-nadrágos úr nem régi ismerősünk-e, a strafordi iskola-igazgató? Hát az a pirosképü, szőkefejü fiúcska nem a kis C. Dávid vajjon? Hölgyek és urak vonulnak a lugasba és Cross úr habzó sörökkel közeledik. Lárma és vidám kacaj hangzik föl az utasok csoportjából, ügyet sem vetnek a hallgatag, ravasz mosolygásu öreg uracskára, csupán az időközben visszatért Brigden kapitány kémleli koronkint az arcát: vajjon elhitte-e az öreg uracska a szingaporei esetet?

Ryerson úr, a pirosmellényes kocsis már ostorát pattogtatja a Régi katona előtt. A kocsi tovább robog, a fogadó és környéke elcsendesedik.

Egyszerre a távolban megjelenik egy széles szalmakalap, piros napernyő és két aggódó, bánatos szem. Elly közeledik a susexi úton a Régi katona felé, ahol Dickens úr hirtelen kihörpinti sörét, elbúcsuzik barátaitól, a kapitánytól és a fogadóstól és botocskájával vígan kopogva megindul Elly kisasszony felé.

– Papa, papa, – kiáltja a jó gyermek, – egész Londont felkutattuk már utánad, hol voltát ismét papa?

– Néhány fejezet regényt írtam, gyermekem, – felelt vidoran az öreg uracska. Magában ravaszul megjegyzi:

– Akármi legyek, ha az a nanking-nadrágos nem a strafordi iskolaigazgató volt!

Zathureczky agarai.

Az én anyai nagybátyám, Zathureczky Samu volt a legutolsó agarász a vidékünkön. Abban a régi értelemben gondolom az agarászatot, ahogy még nagyjaink foglalkoztak e nemes állapottal. Az agarászat nem csupán múló szeszélyek csillapítója, rossz kedvnek elűzője és ideig-óráig tartó szórakozás volt, hanem olyan szenvedély, amely az egész életet betöltötte.

Nohát ilyen agarász volt Zathureczky Samu.

Ilyenkor, deres őszben, ha lehunyom a szemem, vágtató lovasokat, elnyuló testü agarakat és rémülten menekvő nyulat látok a honi pusztákon, szorgalmatosan emlékezem az öreg úrra. Mint általában: vagyonát ő is elverte, de agglegény volt és senki sem jajgatott emiatt. A költők számára tartatott fönn annak megállapítása, hány faluja, ménje, gulyája volt Zathureczky Samunak. Mert ugyan ki látott már olyan tönkrement urat, – hogy későbben, idő mulásával ne emlegesse uradalmait és vármegyéit? Ez a szelid túlzás szívesen megbocsájtható, hisz a multnak utóvégre mindegy, hogy mit fogunk reá. A várak éppen úgy leomlottak, mint eltüntek a falusi udvarházak.

Abban az időben, amely időről e helyen megemlékezem, Samu bácsinak három agara volt csupán. A változatosság kedvéért, – csak meghalt néha egy-egy vén nagynéni, – volt kocsija, lova is, de csupán a három agár bírt az állandóság jellegével. Cicke, Fánni és Muki volt az agarak neve és szemre semmiben sem különböztek másféle agaraktól. Ha véletlenül nem a Zathureczky agarai lettek volna, az ördög sem törődött volna velük. De hát a Zathureczky agarai voltak… És annyi bolondos legenda, anekdota, tréfa keringett a három agár felől, hogy sok volna könyvbe szedni. Az öregedő férfiúnak, mintha egyéb dolga sem lett volna, mint folyton-folyvást új meséket kieszelni az agarakról. Az agarak mindig a sarkában jártak és ahol megfordult Zathureczky, ott megszerették, megkedvelték az agarakat, annyit hazudott felőlük. Hívták, csalogatták jobbra-balra és ebéd után már alig várta a vendéglátó gazda, hogy Zathureczky elkezdje:

– A Cickével esett meg a minap…

Az agarakat nyomban a szobába vezették és asszonykezek megsimogatták, dédelgették. Faluról-falura, úriháztól-úriházhoz járt Zathureczky az agaraival. Mindenütt kiváncsiak voltak a nevezetes agarakra. Valóságos legenda volt már az, ami a Cicke okosságáról, a Fánni gyorsaságáról és a Muki ravaszságáról keringett.

– Neró idejében szolgabíró lehetett volna akármelyik, – mondogatta Zathureczky.

Telt, múlott az idő. A három agár szépen eltartotta Zathureczky Samut. Az agarak nélkül tán reggelihez se jutott volna, mert egyébként nem volt valami okos ember és mélységesen hallgatott, ha nem agarakról folyt a diskurzus. De mert agarai voltak, szépen megvolt a mindennapi ebédje, vacsorája. Jól tartották a kutyákat, – csak nem hagynak koplalni ilyen híres fajtát, – jóllakott velük Samu is. Beszterczey Pál egyszer azt találta mondani:

– Ugyan, Samu, mit bajlódol az agarak ellátásával? Hadd itt őket nálam…

– Hát aztán én mit csináljak?

Persze, persze, mit is csinált volna! A váltóit az ördög se zsirálta volna, ha az agaraknak nem kellett volna enni, meg lakni. A megyei takarékpénztár öreg igazgatója, amikor Zathureczky talán már a századik váltóval kopogott nála, így szólott hozzá:

– Tudod mit, Samu? Nekünk is jobb lesz, meg neked is. A takarékpénztár megveszi tőled örök áron az agarakat.

Zathureczky megvakarta az üstökét:

– Aztán mennyit adnátok értük?

– Hm, – felelt az igazgató. – Száz pengőt megér mindegyik. Legalább a takarékpénztárnak megér.

Zathureczky elgondolkozott. Utóvégre háromszáz pengő szép pénz egy summában, de az agarak se kutyák.

– Majd gondolkozom rajta, – szólott és elköszönt.

Lement a takarékpénztárból. A három agár ott kergetőzött a piacon, fölborítva a kofák kosarait, üldözve kisebb ebeket. A Cicke éppen egy orosi menyecskének fojtotta meg a két csirkéjét és a menyecske nagy kiabálással futott a kutya után, amelyik gazdáját megpillantva, hozzá menekült.

– Fizessen az úr! – kiáltott a harcias menyecske, – mert mindjárt kiszedem azt a kapa után ültetett bajszát.

Zathureczky megzavarodva keresgélt a zsebében. Bíz ott nem talált semmit.

– Mindjárt hozom a csirkék árát, lelkem, – szólott és megfogta a Cicke nyakszíját. Vitte föl, a takarékpénztárba.

– Itt az egyik váltó, – mondta és fölvette a száz pengőt.

Most már volt száz forint, de nem volt meg a Cicke. Beült az Arany ökörbe ebédelni és elbúsúlva nézte két elárvult agarát. Szomorúan dobálta nekik az asztal alá a csontokat.

– Elment a nénétek. Ráütötték a takarék bélyegét, – mormogta.

Hetivásáros falusiak jöttek-mentek körülötte.

– Ugyan, csak nem beteg a Cicke? – kérdezgették.

– Még rosszabb, – felelt Zathureczky és búsan nézegetett.

Bánatában borral öntögette torkát és mire leszállott az alkonyat, a cigány is hangolni kezdett a félhomályos étteremben. Addig hangolt, hangolt, amíg Zathureczky odaintette magához:

– Valami keserveset! – parancsolta.

Ivott, mulatott, bánkódott a Cicke után… Reggel kifordította a zsebeit. Egy lyukas hatos koppant a földön. Beintett egy ácsorgó suhancot a piacról. Rámutatott a Fánnira:

– Vidd a takarékba!

Elhozták a száz pengőt és akkorára a cigánynak még keservesebb nóta jutott az eszébe. De keservesebb lett a Zathureczky kedve is. Most már táncolt is bánatában. Muki, az utolsó agár, mintha előre érezné sorsát, vonított a sarokban.

Folyt, folyt a mulatozás, míg éj lett a nappalból és az éjből reggel. Akkor került a sor a harmadik agárra…

A híres agaraknak ez lett a sorsuk. De azóta se vett agarat a takarékpénztár. Habár, ha talán Zathureczkynek újra lennének agarai. – Ki tudja?

Asszonyok inspekciója.

Évekkel ezelőtt a nyarat egy felvidéki kis fürdőhelyen töltöttem. A kis fürdő semmiben sem különbözött a többi felvidéki fürdőktől: fenyőfából épült svájci házak feküdtek egymás mellett a völgyben és a hegyoldalra pompás erdei utak vezettek. Itt is, amott is kristálytiszta források bugyogtak föl és a telep gondnoka, Kapránszky Mihály, igazi sárosi szivélyességgel fogadta a gyéren érkező vendégeket.

Junius elején voltunk még, alig laktunk néhányan a fürdőn, azok közül is el-eltűnt egy-kettő, akiket az unalom és a hideg tovaűzött Ilonafüredről. Kapránszky Mihály vörösképü, kopaszfejü, lógó bajuszu ember volt, igen bő nadrágot és fekete kabátokat hordott, – sunyin nevetett a bajusza alatt:

– Majd visszajönnek… De már akkor késő lesz. Nem lesz egyáltalában szoba Ilonafüreden.

Ezzel a gyermekes ijesztgetéssel tényleg sikerült is neki néhány vendéget ott tartani.

– Egy-kettőre megy az nálunk. Hirtelen megrohanják a fürdőt a pestiek, külföldiek, sőt a környékbeliek is. Aki későn jön, nem kap szobát. Egyik mulatság a másikat űzi. Annyi itt a szép leány, asszony, mint sehol az egész Tátrában…

De hát egyelőre egyedül voltunk és csendesen unatkoztunk. Kapránszky Mihály napról-napra érezte, hogy a vége mégis csak az lesz a kellemetlen időjárásnak és a végtelen unalomnak, hogy egyedül marad a fürdőn, szinte sírva emlegette:

– A méltóságos báró is éppen az idén halt meg. Máskor már májusban itt szokott lenni a takarításnál… Az egy mulatságos ember volt!

Egy vasárnap reggel titokzatos arccal, hamisan hunyorgatva fogadott Kapránszky Mihály a reggelinél.

– Szereti a szép asszonyokat, nagyságos uram? Nos lesz bennök része. Egy társaság jön ki délután Hutáról a fürdőbe. A hutai asszonyok mind igen szépek. Sürgönyt kaptam, hogy rendben legyen a táncterem.

A vendéglő táncterméből tényleg akkor cipelték ki a télen át oda berakott ócska kanapékat, rongyos szőnyegeket. Poroltak, takarítottak, mintha most kezdődött volna meg csak igazában a fürdőszezón, amikor Hutáról kiránduló társaság érkezik Ilonafüredre.

Uzsonnatáján a hegyoldalon megjelent az első világos tavaszi toalett. (Színházi messzelátón kivehettük a hegyi utat.) Csakhamar egy bokor asszony lett látható, mögöttük néhány férfiú, akik kalapjukat és kabátjukat botvégre akasztva cipelték és a hangjuk rekedt volt a sok énekléstől. Az asszonyok vadvirág-bokrétát tartottak a kezükben és kimerülten, bágyadtan ereszkedtek alá a meredek úton.

– Ezek se fognak táncolni! – mondom a gondnoknak.

Kapránszky megsímogatta lógós bajszát.

– Reggelig, nagyságos uram. És akkor ugyancsak gyalog mennek át a hegyeken, haza Hutára…

Csóváltam a fejem. A gondnokról egyebekben is többször azt tapasztaltam, hogy ártatlan dolgokban szívesen szeret füllenteni. Kétkedve hallgattam szavát:

– Nem vagyok dicsekvő ember, – folytatta Kapránszky Mihály, miután egy szalvétával jelt adott a vendéglő terraszáról a hegy felé, – de egyedül az én érdemem, hogy a hutaiak ma idejönnek. A napokban bennjártam a városban, – éppen a Marcsányi Mariska kézfogóján, – és elmondom ott Bikay Pálnak, a polgármesternek, Porubszky Ferkónak, a szerkesztőnek és tanárnak, hogy csehül állunk az idén az időjárással. Minden vendégem megszökik Ilonafüredről. Nem akar, sehogy sem akar kitavaszodni, a nyárról nem is beszélek. Furcsa ország vagyunk. Itt akkor van nyár, amikor már senki sem várja: szeptemberben. Valamit tenni kéne az ilonafüredi vendégekért. (Megjegyzem, hogy a fürdő részvénytársaság és a részvények legnagyobb része a hutaiak birtokában van.) Összeült a nemes tanács nyomban a külön szobában és meghányta-vetette a dolgot. A polgármester – a fürdőn elnök úr a neve – hümmögve mentegetőzött:

– Az Istennel nem pörölhetünk. Ha ő nem akarja, nem lesz nyár. Várjunk türelemmel.

– Én várnék, csak a vendégeim nem várnak. Csupa egészséges, többnyire fiatalemberek, akik hipp, hopp, otthagynak egyszerre, mint Szent Pál az oláhokat. Ha volna néhány öreg, köhögős vendégem, nem is nagyon búsulnék. Azok már nem igen mozdulnak el.

Közbeszólt ekkor Porubszky Ferkó, tanár és szerkesztő, akit közönségesen a város eszének szoktak tartani.

– Nincs más módus, mint tűzbe kell küldeni ismét az asszonyokat, mint harmadéve.

– Nono, – felelt a polgármester fejcsóválva, – harmadéve öreg urakról volt szó, akik cseppet sem voltak veszélyesek az asszonyokra. De most azt hallom, hogy fiatalemberek vannak a fürdőn.

Porubszky szerkesztő úr ekkor fölemelkedett és hosszú beszédet mondott, amely beszédben előadta, hogy más fürdőknek mi a nevezetességük, hírességük: Klenókán ott van a savanyúvíz, Fehértelepen egy neves fővárosi orvos rendel a betegeknek, Gyurgyókán egy operette-primadonna szokott nyaralni. Ilonafürednek semmi ilyen természetű nevezetessége nincs, kell tehát, hogy az asszonyok kitegyenek magukért, mert rákerült a sor. Lehet, könnyen lehetséges, hogy egész nyáron permanenciában kell lenniök, – ha az időjárás nem javul. Így határozott a gyűlés és ime a hutai asszonyok már ott közelednek a fürdőház mellett.

Kapránszky Mihály kifutott a vendéglőből és kalaplengetve ment a hutaiak elébe. Öt asszony jött és hat férfi, köztük volt Porubszky tanár úr, aki nőtlen ember volt és felügyelője, rendezője volt a kirándulásnak. Nehogy valami ostobaság következzék el, azért jött ki a tanár úr. Mert hát a fürdő érdekeire mindenek előtt vigyázni kell, és végtére az asszonyok azért vannak, hogy kitegyenek magukért…

Az ozsonna, amelyet a fölvirágozott asztaloknál vidám hangulatban elköltöttek a hutaiak, fölfrissítette őket. A halovány arcok kipirultak és csengő kacagás, tréfás beszéd hallatszott a hosszú asztal mellől. Az asszonyok valóban csinosak, érdekesek voltak. Amolyan kisvárosi dámák, akik mindig számon tartják a legutolsó párisi divatot még akkor is, midőn senki sem tud a divatról. Egészséges nevetésük megtöltötte az üvegfalas éttermet és mosolygó tekintetüket nyájasan függesztették a fürdői vendégekre, akiknek idegenszerű volt megszokott, csöndes helyükön a hirtelen zaj.

Kapránszky Mihály bő ruhájában izgatottan járt föl és alá, mint egy színpadi rendező:

– Nos, hogy tetszik? – kérdezősködött. – Eddig még mindenkinek az volt a véleménye, hogy a hutai asszonyoknak nincs párjuk az országban.

Egy savanyú ember, a vörös mérnök, fanyarul jegyezte meg:

– Ugyan micsoda vak ember mondhatta ezekre a hízott ludakra azt, hogy szépek?

Kapránszky a bajuszát harapdálta:

– Kövérek, mérnök úrnak? No majd intézkedem, hogy jövő vasárnap egy-két soványabb szépséget is kihozzanak. Mert vannak ám! Gyönyörű sovány teremtések vannak. Harmadéve is kettőt adtunk férjhez…

– Ne fárassza magát, gondnok úr, – felelt ásítva a mérnök, – addig régen elutaztam…

– Óh, – rebegé sápadtan Kapránszky, magában pedig azt dünnyögte, hogy micsoda ostobaság is volt Porubszky Ferkótól a város legkövérebb hölgyeit Ilonafüredre hozni. Mintha nem tudná Porubszky uram, hogy nem mindenkinek tetszenek a molett nők. Ó, ez a Porubszky! Hogy nem gondol meg semmit se alaposan.

Porubszky Ferkó nem látszott kikelni a mérnök miatt, amikor a gondnok szemrehányásokat tett neki. („Ilyen vörös zsidóért nem kár!“ – mondotta majdnem hallhatóan. – „De hisz nem is zsidó!“ – felelt Kapránszky. – A tanár zavartan mondotta: „Annál rosszabb, antúl rosszabb rá nézve!“ Amit Kapránszky Mihály sehogysem tudott megérteni. Miért annál rosszabb?) A tanár hangosan és jókedvűen beszélt a hosszú asztalnál és akkorákat hazudott, hogy a részvényeseknek bizonnyal könnybe borul a szemük, ha hallják. Többek között váltig erősítgette Kozsnik Pál, városi szenátorral szemben (aki megbeszélés szerint ellentmondott), hogy a bolgár fejedelem nyáronkint heteket tölt inkognitóban Ilonafüreden. Később az ilonafüredi vizeket kezdte dicsérni, de ő maga szorgalmasan töltögette a korcsmáros savanyú vinkóját.

– Nem rossz bor, becsületemre, nem rossz, – ismételgette minden pohárnál. – De a víz, az isteni víz, az fölségesebb a tokaji aszúnál.

Az asszonyok csakhamar unatkozni kezdtek. Százszor hallották ők már Porubszky tanár úr élceit, valami új után vágyakoztak. A kacérkodások, forró pillantások eddig nem sok eredménnyel jártak, csupán egy fiatal földbirtokos parancsolta meg a cigánynak, hogy a legszomorúbb nótákat muzsikálja; azonkívül Kapránszky Mihály lett fülig szerelmes – mind az öt asszonyba. Állandóan ott tett-vett az asztal körül és amelyik asszonnyal éppen beszélt, abba nyomba beleszeretett. Rendesen odarohant az asztalomhoz és nagy zsebkendőjével törölte homlokát.

– Pfü, ez a nyári hőség! – kiáltotta, pedig csaknem fagyott odakünn. – Nyáron százszor veszedelmesebbek az asszonyok, mint télen. A légköri villamosság, a napsugár heve is az ő segítségükre van. Minden összeesküszik a férfiak ellen. Nézze, azt a barnát, nézze. Olyan, mint Diána. A nyaka olyan fehér, mint a márvány. Az irigy bő köpeny eltakarja előlünk tagjai formáját, mellének fehérségét. No de nemsokára kezdődik a tánc és akkor, hiába haragszik Hurik uram, a férje, a bő köpeny lekerül az isteni vállakról. Szokott négyest táncolni, nagyságos uram? Diána imádja a négyest.

Később a szomszéd asztalnál hallottam Kapránszkyt, ahol arról beszélt a fiatal földbirtokosnak, hogy a régi királyok, nagyurak jobban szerették a felvidéket az alföldnél. A hegyekben dús aranybányák voltak, az erdők telve vaddal, a folyók hemzsegnek a haltól és az asszonyok, lányok szépek; mint megannyi festmény, álomkép valamennyi.

A szemek, azok ma is ugyanazok, amelyek Mátyás királyra ragyogtak, azok a kék szemek, amelyekben a szláv költők minden mélabús költészete benne ragyog… A hosszú asztalnál Szkilnének, a patikus feleségének volt olyan szeme, aki keringőzni nagyon szeretett.

– Az asszonyoknál megszünik a nemzetiségi kérdés! – nevetett Kapránszky. – Igaz, hogy Szkil maga egy utálatos pánszláv, de mit tehet erről a felesége? A felesége csak arról tehet, hogy a legszebb asszony a vármegyében.

Észre se vettük (amikor a tánc megkezdődött) már ismerősök voltunk a Hutáról lerándult társasággal. Az asszonyokkal igen könnyen ment az ismeretség: táncos, jókedvű, vidám teremtés volt valamennyi. (Éppen a mérnökkel történt, aki lassan beadta a derekát, hogy az egész négyes alatt hevesen udvarolt a táncosnőjének, Szombathynénak. Az asszony nem felelt a heves udvarlásra, csak mosolygott szép beszédes szemével, piros ajkával és ez minden beszédnél jobban tetszett a mérnöknek. Csak későbben derült ki, hogy Szombathyné született tót leány és árva kukkot sem tud magyarul.)

A hutai urak közül akkor már többen igazat adtak Porubszky Ferkónak abban, hogy Hután terem a legjobb bor. Nem termett ott semmiféle bor, csak hát ebben a dologban is kellett imponálni a fürdővendégeknek, akik a hosszú asztalhoz telepedtek. Miután a cigány a táncteremben volt elfoglalva, az urak azzal mulattatták magukat, hogy énekeltek. Porubszky Ferkó tót népdalokat adott elő, utána nyomban Szombathy úr, – a tót menyecske ura, – magyar nótával válaszolt, amit együtt fújt az egész társaság. A „Cserveni Vinó“-ra nyomban a Petőfi népdala következett. Milyen furcsa világ! – gondoltam magamban. – Az emberek észjárása éppen olyan girbe-görbe, mint az országútak… Lám a vad magyar Porubszky dalolja a jó egyetértés kedvéért a tót nótát, míg Szombathy úr, aki neve dacára elszlávosodott, a magyarral felel. Aztán még azt mondják, hogy van nemzetiségi kérdés!

Az asszonyok ezalatt derekasan kitettek magukért. Pihenés nélkül táncolták keresztül az éjszakát. Kapránszkynak éjfél felé az az ideája támadt, hogy ő majd megmutatja, hogy milyen jeles táncosnők a hutai asszonyok. Egymásután játszatta a cigánnyal a spanyol, orosz, amerikai táncokat. A hutai asszonyok valóban ismertek mindenféle táncot. Könnyedén, a fáradtság legkisebb jele nélkül táncoltak. A szemükben a vidám, olvadékony mosoly, az arcuk derült, ifjú és gondtalan. Senkit sem látszottak kitüntetni különösebben, pedig, amint észrevettem, akkor már valamennyi fürdővendég szerelmes volt s szerelmet vallott a keringő vagy csárdás forgásában… Az asszonyok nyugodtan hallgatták meg a forró vallomásokat, mint akik nagyon sokszor hallottak ilyesmit.

Valaki kedélyesen hátbavágott, amíg a táncterem ajtajában álldogáltam. Porubszky szerkesztő és tanár úr volt.

– Hogy vagy? – kérdezte. – És te csupán ábrándozással töltöd az éjszakát, bajtárs?

Deres, kiviaszkolt bajusza kedélyesen mozgott és a csiptetője mögül huncutkásan hunyorított a szemével.

– Soha se halunk meg barátocskám! – folytatta. – Vajjon mért állsz itt magadban, hallgatagon elgondolkozva? A perc elröpül, az élet elmúlik, kár az ifjúságért. Nézd, a szép Szombathyné éppen pár nélkül van. Csapj föl öcsém. A virág neked nyílik.

Vállat vontam:

– Az az asszony azt sem érti meg, hogy mit bókolok neki.

Porubszky tanár úr nevetett és nagyot szívott szivarján:

– Hát nem mindegy az? – kérdezte vidoran. – Az a fő, hogy te elmondod a bókokat, a vallomásokat. Emígy könnyítsz magadon, a szíveden. Az mellékes, hogy megérti-e az, aki hallgatta. Hiszen mindegy, – egészen mindegy. A többi asszonyok, akik esetleg megértik gavallérjaik szavait, éppen olyan szívesen, barátságosan mosolyognak, mint Szombathyné mosolyog. A mi asszonyaink nem szoktak legyezővel a szájra ütni… Minek is az? Ártana a fürdőhely renoméjának. Reggel útrakelünk és a hegyen keresztül visszamegyünk Hutára. Soha, soha az életben nem találkoztok ezekkel az asszonyokkal, mert jövő vasárnap másokon van a szolgálat sora. Azaz, hogy találkozhattok, ha Hutára jöttök. Már az is megtörtént… Csakhogy a fodrásznét nem lehetett megtalálni az egész városban és az a bizonyos asszonyka szégyelt mutatkozni frizura nélkül…

Még sokáig beszélt Porubszky tanár úr az asszonyokról, akik odaadó, lágy mosollyal hallgatták udvarlóik suttogását. Fáradhatatlanul táncoltak és a szemükben nem látszott kimerültség nyoma… A hegyeken fehér szárnyait bontogatta a hajnal, amikor Szombathy úr beszólott a táncterembe:

– Hanka!

A kékszemű menyecske nyomban elbúcsúzott udvarlójától és kisietett a táncteremből. A legközelebbi vasárnap hiába vártuk, nem jött Ilonafüredre, mert az inspekció más tagokból állott.

A kapitány kalapja.

Furcsa lett volna, ha Szmerkovszky Gyula lovaskapitány, amidőn falusi magányában a házasságra szánta magát, jövendőbelijét nem a Gaál-kisasszonyok közül választja… Vajjon honnan is választhatta volna? Hisz voltak, lehettek másféle kisasszonyok is a környéken, de hát azok csak azért voltak ott, hogy lássák a nagy különbséget közöttük és a Gaál-kisasszonyok között. Minden Gaál-leány született primadonna volt, nem igen lehetett velük versenyre kelni. Meg aztán a hagyomány, a tradició révén a Gaál-leányoknak mintha több lett volna megengedve, mint más származású kisasszonykáknak. Ugyan kinek jutott volna eszébe azon megütközni, hogy Gaál Terka például leejtette a kontyát táncközben? A térdig érő hajfonatokat megbámulták a férfiak. De bezzeg bomlott volna föl a haja más kisasszonynak! Az egész vármegye őt szapulná. Meg aztán az is köztudomású volt, hogy a Gaál-kisasszonyok nem nagyon válogatósak az eszközeikben, ha valakihez férjhez akarnak menni. Addig mesterkednek, amíg csak elvétetik magukat. Éppen Szmerkovszky Gyurkával történt meg, hogy nem tudta sohase megtalálni a kalapját, valahányszor Gaálékhoz vizetbe ment. De volt már olyan házasulandó férfiú is a Gaálok történetében, akinek a csizmáját dugták el a kisasszonyok. Csizma nélkül nem lehetett elmenni. Nem is adták elő addig a csizmát, amíg valamelyik leányt meg nem kérte az illető.

De hát ugyan kinek jutna eszébe ezért haragudni a Gaál-kisasszonyokra? Ők már ilyennek születtek. A kedvességük, szépségük lenyomta minden hibájukat. Régi nóta, hogy a szép hölgyeknek sok minden meg van engedve.

Szmerkovszky Gyurka, a nyugalmazott kapitány nem volt se fiatal, se gazdag, sőt éppen az ellenkezője volt annak, amit férfi-ideálnak neveznek. Mogorva, zordon, öreges legény volt már ekkor a kapitány, még keresztkomának se nagyon kellett senkinek, mert a mulatozás hevében a kapitány verekedni kezdett rendesen. Az pedig életében nem történt meg a kapitánnyal, hogy a kalapját eldugták volna a hölgyek. A Gaál-kisasszonyok mégis eldugták a kalapját, mert a család öreganyja, Ziza néni már abban az időben úgy nevelte a leányokat, hogy mindegy az, akármilyen a férfi, csak bajusza legyen. Nos, a kapitánynak volt bajusza.

Addig dugdosták a kalapot a kisasszonyok, amíg Szmerkovszky Gyurka kötélnek állott és egy őszi napon így szólt Napoleonhoz, a Gaál-lányok apjához:

– Nagy gazember vagy, Napoleon. Megfogtál, elvarázsoltál, guzsbakötöttél. Add nekem a Sárikát.

Az öreg Napoleon erre csak nevetni kezdett, hogy a könnyei is kicsordultak a nevetéstől.

– Megbolondultál, kapitány uram? Éppen Sárikára vásik a fogad! A legkisebbre, a legszebbre, a legkedvesebbre. Nem, kapitány uram, nem ilyen vén medvének neveltem én Sárit. Talán, ha egy eleven herceg jönne Sáriért, még akkor is meggondolnám előbb a dolgot.

Szmerkovszky Gyurka nagy haragra gerjedt. Félelmetesen forgatta a szemét és úgy ment el a Gaál-házból, mint aki oda többé soha vissza nem jön. Pedig dehogy is nem jött vissza. Meg volt már babonázva a zordon férfiú, nem tudott meglenni anélkül, hogy a kalapját soha el ne dugják; nem tudott meglenni a Gaál-kisasszonyok kedves nevetése, jókedve, nótája nélkül. Vágyott vissza abba a virágos kertbe, ahol eleven rózsák nyilnak és mindegyik rózsa úgy kínálja magát a leszakításra, mintha az volna a legfőbb vágya. Pedig dehogy is lehet leszakítani! Olyan Gaál-kisasszony még nem volt, akit leszakítottak volna azelőtt, mielőtt a pap arra engedelmet nem adott. Csakhogy a férfiak sohase okosodnak meg, mindegyik azt hiszi, hogy ő kivétel; ő szerencsésebb, mint a többi. Egyszer csak azon veszi magát észre, hogy valamelyik Gaál-kisasszony már a felesége.

A kapitány egy hónapig tartotta a haragot. Napoleon urat nem ismerte meg az utcán; a kisasszonyok, ha szembejöttek, látták a kapitányt a tulsó oldalra igyekezni a térdigérő falusi sárban. Egy hónap alatt senki se dugta el a kapitány kalapját, hát mégis csak beállított egyszer ismét. Napoleon bácsi úgy fogadta, mintha misem történt volna. Megveregette a kapitány széles hátát, borral, pipával kínálta és csak úgy odavetőleg jegyezte meg:

– Az asszonyokról pedig ne beszéljünk. Nem ilyen öreg legényeknek való téma az.

Szmerkovszky Gyurka dühében csaknem kettéharapta a csutorát.

– Nono, – mormogta mérsékelt haraggal, – hány esztendős vagy, Napoleon?

– Tudom is én, – felelt Napoleon. – Nem az esztendők teszik, hanem a kor.

– De mégis, – sziszegte a kapitány, – közelebb vagy a hetvenhez, mint a hatvanhoz?

– Olyanformán.

Szmerkovszky Gyurka erre a Napoleon fülébe kiáltott:

– Hát én meg negyvenkét éves vagyok, urambátyám! Negyvenkettő. Korántsem olyan vén ember, mint te.

Napoleon legyintett és kedélyesen nevetett:

– Mindegy az, kapitány. Tökéletesen mindegy. Az én nagyapám még nyolcvan esztendős korában házasodott, azóta a húszéves ifjak is aggastyánok. Satnyulunk, Szmerkovszky Gyurka. Határozottan satnyulunk.

Igy beszélt Gaál Napoleon és ravaszkodva nézett Gyurkára bozontos szemöldöke alól. Gyurka fújt, hümmögött, zörgött a sarkantyújával, végre megkérdezte:

– Tán bizony azt hiszed, Napoleon, hogy már elkéstem a házasságtól?

Napoleon fölemelte a mutatóujját:

– Talán még nem. De mindenesetre sietned kell, kapitány.

– Magam is azt gondolom. Add nekem tehát a Julcsa leányodat, Napoleon. Julcsa már nem olyan fiatal gyermek. Meg aztán a minap is eldugta a kalapomat…

– Dehogy is Julcsa dugta el a kalapodat, kapitány, – felelt nevetve Napoleon. – Özvegy Gaálné dugta el a kalapot. Julcsa lányom talán még egy gróf kalapját se dugná el. Legalább is nem engedném neki.

Szmerkovszky Gyurka ismét csak ott volt, hogy összevesszen Gaál Napoleonnal. Az özvegyasszony, akit az öreg úr említett, nem lett volna talán nagyon csúnya, ha egyedül van a háznál. De négy fiatal leány között, bizony csak nénike volt már Gaál Mária. A dolga az volt, hogy rendben tartsa a bátyja házát, ügyeljen az anyátlan leányokra és ha nagyon kellett, hát táncra perdüljön az öreg urakkal, akik a Gaál-portán megfordultak. A macska hitte volna, hogy még kalapokat is dugdos. Hiszen már ezüstözött itt-ott a haja, a halántékán.

Szmerkovszky kapitány megint csak elmaradt egy hónapig. Napoleont nem ismerte, a kisasszonyokat elkerülte és agglegényes, régi házából alig mozdult ki. Ha el is ment odahazulról, tovább nem ment, mint a patikáig. Ott csúfolódva bekiáltott az ajtón, Bornácskaihoz, a patikushoz:

– Van itt elég pirosító? A Gaál-kisasszonyokat nagyon haloványnak látom az utóbbi időben.

Máskor egy ócska huszársipkát küldött a kisasszonyoknak. Ne unatkozzanak, dugdossák a huszársipkát.

A hegyesnyelvü Gaál Sári visszaüzent:

– Inkább egy eleven huszárt küldött volna, Szmerkovszky bácsi!

– Eleven huszár! – dünnyögte a kapitány. – Hát én már meghaltam talán?

És ugyancsak bosszankodott, pedig nevetni szeretett volna.

Ugyan hogyan csípjen egyet azokon a pajkos Gaál-kisasszonykákon? Azokon a nevető, csúfolkodó kisasszonykákon, akik mindjárt kinevetik a férfiút, amint egy kicsit nem bírja a lábát! Mintha bizony volna olyan láb, amely örökké tartana!

Még a vén Napoleon is úgy billegtette a kopasz fejét, amikor a kapitányt meglátta, mintha szörnyen mulatságosnak találná Gyurkát.

Csupán egy tagja volt a Gaál-familiának, aki sohasem gúnyolta ki Szmerkovszky kapitányt. Ez özvegy Gaálné volt. Szelíden, alázatosan sütötte le a szempilláit, ha a kapitányt látta, mintha állandóan bocsánatot kért volna azért, amiért egyszer a kalapját eldugta. De Szmerkovszky nem az az ember volt, akit szelíd pillantásokkal meg lehetett volna puhítani. Mikor az özvegy már azt hitte, hogy lassan-lassan kibékíti Gyurkát, a kapitány egy kemény kalapot küldött az özvegynek. Egy kemény, kopott kalapot.

Özvegy Gaálné korántsem haragudott meg az ajándékért. Sőt mintha még örült volna is a kalapnak. Azt üzente Szmerkovszky Gyurkának:

– Köszönöm a kalapot, kapitány. És annak örülnék, ha a kalapért eljönne egyszer.

Szmerkovszky Gyurka csak ennyit dörmögött a fogai között:

– Soha, soha…

Ez a soha pedig csak két hétig tartott, mert Szmerkovszky Gyurkának senki el nem dugta a kalapját ezen idő alatt, – ejnye, hogy nem jutott eszébe senkinek eldugni a kalapját! – senki kedveskedve nem nevetett rá, sőt még szíves szóval se fordult hozzá senki. Szmerkovszky Gyurka szörnyen unatkozott. Mit is ér az élet akkor, ha senki se dugja el az ember kalapját!

S egy szép napon csak beállított Gaál Napoleonhoz ismét. Napoleon pipával, borral kínálta. A kapitány kalapját a divánra helyezte és félszemmel vigyázta. Özvegy Gaálné ott járt-kelt körülötte s a kapitány dobogó szívvel várta, mikor fogja eldugni a kalapját.

De a kalap sokáig nem akart eltünni. Ott feküdt a kopott, vén vadászkalap, mint ahogy az ócska kalapok heverni szoktak a diván sarkában. Senki ügyet sem vetett rá.

Szmerkovszky Gyurka szívében keserű gyanú támadt. Hátha elkésett már, hátha nem dugja el többé senki a kalapját? Nyugtalanul izgett-mozgott helyén, Napoleon bácsi mosolyogva nézte bozontos szemöldökei alól.

– No, megyek is már, – mondotta végül a kapitány nagyon szomorúan.

A kalapja után nyúlt és a kalap – nem volt a helyén. Eltünt, eldugták.

A kapitánynak kivörösödött az arca és mély torokhangon nevetni kezdett.

– Kutya máját! Ugyan ki dugta el a kalapomat?

– Ki dugta el? – nevetett Napoleon bácsi. – Ki dugta volna el? Özvegy Gaálné dugta el.

Szmerkovszky György megsodorta a bajuszát.

– Helyes, nagyon helyes, – mormogta. – Akkor rendben van a dolog, ha Gaálné dugta el.

Napoleon bácsi nevetett bozontos szemöldöke alatt, később jókedvűen a kapitány vállára csapott:

– Ördöngős fickó vagy, Szmerkovszky. Az én kalapomat már húsz esztendeje nem dugta el senki. Hiába! Satnyulunk, öcsém.

A gárdista bundája.

Bessenyei, akinek a daliás, kardos szobra néhány esztendő óta a nyiregyházi sétatéren áll, a maga korában nem volt olyan nagyon híres legény, mint manapság. De hát divatba jött a szobrászat és minden város, falu kiásta a maga nevezetes férfiait a feledésből. A nyiregyháziak is gondolkoztak, hogy hát kinek állítsanak szobrot, mert szobor nélkül nem ér semmit a sétatér. Tanakodtak, gondolkodtak. Mindenütt született valaki, még tán Oroson is, – csak éppen Nyiregyházán ne született volna senki? Sok esztendő múlott el a keresgélésben. A polgármesternek megfehéredett a feje; az egykori vidám szenátorok csupán a Szopkó-féle patikába jártak mulatni, oda is csak délelőtt; Csapkay Gyula is régi nótákat tudott már; talán csak Leffler Sámuelnek kunkorodott még mindig legényesen a bajusza, – és szobor nem volt, mert az anyakönyvben nem találtatott följegyzés semmiféle nevezetes emberről. Az ördögbe is: a városnak pechje van. Hiszen akár Deák Ferenc is megszülethetett volna itt. Az öreg Riszdorfer János, a főnótárius szelíd bölcsességgel csóválta a fejét a hasztalan kutatásokban: – Ugyan ne bolondozzatok avval a szoborral. Várjatok még száz esztendeig, hátha addig születik itt valami nevezetes ember, akinek érdemes a szobrát fölállítani.

De a nyiregyháziaknak nem volt kedvük várni. Hisz száz esztendő múlva a polgármester is más lesz, meg talán a sétatér se lesz meg. Ki tudhatná előre, mi lesz száz év múlva? Az is meglehet, hogy pénze se lesz a városnak éppen akkor szoborra. – A legtüzesebb szoborpártiak már azon voltak, hogy csak állítsák fel ott a sétatéren a szobor talapzatát azokból a szép fehér terméskövekből, amelyek már régen ott hevertek a városháza udvarán a sárga homokban – a szobor majd csak megszületik a talapzathoz, amikor valakinek égi világosság gyulladt a koponyájában. Ki volt az a valaki?

Hogy lehetne ezt tudni most, annyi esztendő után, amikor már a legközelebbi hetivásárkor se lehetett volna biztosan megállapítani, hogy a János-bokor tanyabelieknek vagy a laposi pusztaiaknak jutott eszébe a mentő gondolat. Rossz nyelvek szerint nem is nyiregyházi ember volt az, aki így szólott volna álmában a polgármesterhez:

– Nézd fiam, Krasznay, ti mindig meg vagytok akadva ezzel a bolondos várostokkal. Húsz esztendeig azon zaklattátok az Akadémiát, meg mindenféle egyéb tudományos egyesületeket, hogy hát hogyan is kell helyesen mondani: nyiregyházai vagy nyiregyházi? Egymás között ezen disputáltatok. Ha idegen vetődött a városba, elébe tálaltátok a kérdést, mint valami nevezetességet. Kérkedtetek a kérdéssel, mint valami tudományos cifrasággal. Debrecennek lehetett Csokonaija, de sohase volt ilyen nyelvészeti kérdése. A tudósok hajba kaptak, az Akadémia nyilatkozott és amikor a legnagyobb volt a kavarodás, akkor megszólalt Andráscsik János a pazonyi-utcából, aki bárcsak lakatosmester volt, de a mesterségét abbahagyta, mert több esze volt, mint amennyi egy lakatosnak dukál, s így szólott:

– Megálljunk, emberek. Minden szó úgy helyes, ahogy kimondják, ahogy megértik. Sekszpir is csak Sekszpir, nem pedig Shakespeare. Hát a nyiregyháziak hogy mondják, hogy ejtik ki a városuk nevét? Úgy, hogy: nyirigyházi. Igy helyes, mert Szöged sincs a mappán, de szögediek mégis vannak…

Amikor a lakatos ezt kimondotta, egyszerre vége lett az egész nyelvészeti vitának. Az emberek észre sem vették, hogy a kis a betü elsikkadt Andráscsik kezén. A nyelvészek még verekedtek egy darabig, de a nyiregyháziaknak már mindegy volt, mit határoznak. A lakatos már döntött.

– Most meg evvel a szoborral vagytok így. Tanakodtok, töritek azokat a kemény koponyákat, de nincs már Andráscsik, aki kettévágja a vitát. Hát legjobb is lesz, ha most már a megyei anyakönyveket kezditek vizsgálni. Hátha akad ott valaki szobornak való…

A história szerint eddig tartott volna Krasznay uram álma, mert a következő percekben már talpra ugrott.

– Szuronyt szegezz! – kiáltotta az egykori vörössapkás honvéd. – Itt van Bessenyei, a testőr. Az Szabolcsmegyében született.

– Helyes, legyen Bessenyei! – mondták másnap.

– Éljen Bessenyei! – kiáltották már estefelé az utcákon a jobbkedvü polgárok.

Örvendezett mindenki, hogy végre-valahára találtak valakit, akit szobornak lehet megtenni. A neve elég jóhangzásu volt, meg testőrkatona is volt… De hát voltaképpen ki is volt az a Bessenyei? Ezt talán hirtelenében senki sem tudta volna megmondani. A gyüjtés megindult, de hamarosan befagyott, ellankadt a kedv. A magisztrátusban szóba került a dolog:

– A polgárok nem tudják, hogy ki volt Bessenyei. Talán a műveit ki kellene kölcsönözni az úri-kaszinó könyvtárából…

Igen ám, de nem voltak meg Bessenyei művei a könyvtárban.

– Talán valami festmény vagy fotografia csak maradott Bessenyei uramról? Közszemlére kellene állítani, hadd ösmerje meg a lakosság, – indítványozta a polgármester.

Gaál Ede, a levéltáros, megcsóválta a fejét.

– Nem maradott arról semmi.

– Semmi!

A levéltáros elgondolkozott:

– Ha jól emlékszem, a bundáját láttam valamikor valahol… Szép, fehér rókabőrbunda volt, aranysujtásokkal.

Krasznay uram az asztalra csapott:

– Elő azt a bundát. Azt fogjuk közszemlére tenni.

… S így is történt. A városháza egyik szobájában az asztalra terítették a gárdista fehér bundáját és a polgárok megelégedetten simogatták meg a finom prémet.

– Még se lehetett valami utolsó ember, akinek ilyen bundája volt.

És összegyült a szoborra való összeg.

A bujdosó földesuraságról.

Lakott valamikor a mi vármegyénkben egy furfangos, tréfakedvelő uriember, bizonyos Sárvári; illetőleg „kapitány Sárvári“, mert így nevezte őt az egész világ. Nyilván valamikor a hadseregben szolgált Sárvári uram, de hogy a kapitányi rangig emelkedett volna, arra nézve semmi bizonyíték nincsen egyéb, mint csupán az, hogy a szólás-mondásban kapitány volt. Kistermetü, kiberetvált állu, nagybajuszu és igen tüskéshaju uriember volt ez a Sárvári. Mozgékony két egérszemében mindig valami ravasz mosolygás fénye látszott. Mintha önmagán vagy a világ felett nevetett volna örökösen odabévül. Szerette a hosszúszáru sarkantyús csizmákat és a tollas kalapokat. Valamint kedvelője volt a sárga nadrágnak és a kopó-kutyának. Arra senki sem emlékszik, hogy valamikor foglalkozása lett volna. Nem csinált ő soha életében semmit. Egyszerre idepottyant közénk és másnap már komája, cimborája volt az egész vármegyének. Kissé tótos dialektussal beszélt és eleinte emlegette felső-magyarországi birtokait, erdőségeit. Az idők folyamán aztán lemondott erről és ha néha szóba került a tótországi birtok, Sárvári ravaszul pislogott a szemével.

– Hja, az uradalom! Azt bizony elfujta a szél. Kutya nagy szelek járnak arra mifelénk, egész falvakat elfujnak. Igy járt az én uradalmam is.

Zathureczky, aki nagy barátságban volt Sárvárival, jóakaratúlag bólintott a fejével.

– Jó, jó, de azért nem nyelte el a föld az uradalmat. A szél is megfordul néha és akkor visszafujja az egész birtokot a régi helyére.

Sárvári elkomorodott:

– Ezt az egyet nem szeretném. Vége volna a nyugalmamnak örökre. Kutya sok baj van az ilyen tótországi birtokkal. Meg aztán miből fizetném az adót a birtok után? Még egy Rothschildnak is drága passzió volna Felső-Magyarországon gazdálkodni.

Az idők folyamán egy kis bérlethez jutott és ott gazdálkodott a maga módja szerint. Olyan sovány ökrök messzi vidéken nem találkoztak, mint a Sárvári ökrei. De azt meg kellett adni, hogy a kopó-kutyáit meghízlalta szépen. A kutyák etetésére maga ügyelt föl, s cselédei között katonás rendet tartott. Az öreg béresét őrmesternek nevezte, máskor egy részeg kocsist kurtavasra veretett. Kincstári lovakon nyargalászott és a huszárőrnagynak az utcán mindig mélyen köszönt, bár soha életében egyetlen szót sem váltott vele. Ezenkívül ott volt minden lakodalomban, toron, keresztelőn. Szerényen, csendesen, hallgatva üldögélt, amíg a hangulat föl nem melegedett. Amikor az áldomások egymást kergetik és mindenkinek támadnak mondanivalói, kapitány Sárvári izgatottan ült helyén. Nyugtalankodva nézett jobbra-balra, amíg valamelyik jókedvű cimbora el nem kiáltotta a megváltó varázsszót:

– Halljuk kapitány Sárvárit!

Sárvári nyomban fölemelkedett és elkezdette a szokásos formulával:

– Bár nem vagyok a szónak embere…

Ennek a szerény kezdetnek rendesen az lett a vége, hogy kapitány Sárvári hajnalig tartotta szóval a kompániát. Bolondnál-bolondabb ötletek kergették egymást beszédében, mintha egy láthatatlan zsilipet nyitottak volna föl, amely mögött ömlött a vidám szónak áradata. Beszélt-beszélt a jó Sárvári addig, amíg meg nem virradt. De amikor már megvirradt, akkor sem hagyta ám annyiban. A kompánia kidőlt mellőle, de ő nem tágított. Néha már egyes-egyedül maradt az asztalnál: beszélt a puszta falaknak.

Hát ha ez a nyavalyája nem lett volna Sárvári uramnak, soha se is lett volna neki baja. Hizlalhatta volna békességben a kutyáit. Már tán arra is gondolhatott volna, hogy egyszer mégis csak megházasodik, mint már annyi sokan.

De a sors közbelépett; közbelépett pedig legjobb barátja, Zathureczky Samu személyében.

A véletlen úgy rendezte, hogy Zathureczkynak dolga akadt odafönn a felső vármegyékben: vadászni ment-e, vagy vőfélynek? nem tartozik szorosan a történethez. Elég az hozzá, ott volt és ott nagy titoknak jött a nyomára. A titkot tartogatta egy darabig a begyében; néha minden különösebb ok nélkül fölkacagott a megyei kaszinóban, máskor pedig hirtelen a szájába nyomta a tenyerét, így fojtván vissza a kikivánkozó szót.

De a titok nem hagyta békén. Aludni se tudott már miatta; talán belebetegedett volna, ha el nem mondhatja. Eleinte csak a legbizalmasabb embereit avatta a dologba. A faktum az volt, hogy Sárvári kapitány nem mondott valókat, amikor tótországi birtokairól beszélt. Ott van a birtok, megvan javában valahol Eperjes alatt. Se nem nagyobb, se nem kisebb, mint akármelyik sárosi birtok. Teher sincs talán több rajta. Csak egy furcsasága van ennek a birtoknak. Még pedig az, hogy a gazdája hibázik belőle. Esztendők előtt eltünt, nyoma veszett. Azóta ott áll a birtok és nem tudnak vele mit csinálni. A hitelezők keresik mindenfelé a megszökött gazdát, azt keresi a finánc, keresi az ott maradt öreg ispán, Zalenka Mihály. És egyik esztendő a másik után múlik, a gazda nem kerül elő, mert azon a napon, mikor előkerülne, egyben megszünne e birtok tulajdonosa lenni. Százfelé rángatnák a hitelezők, százfelé vinnék ökrét, lovát, marháját. Tán még a kabátját sem hagynák meg. Azért kellett Sárvári uramnak elbujdosni a saját birtokáról.

Minden titokkal úgy vagyunk, hogy az csak addig titok, amíg senki sem tudja. Mihelyt két ember tudja, mintha már az egész világnak tudomása volna róla. Az emberek tán álmaikban beszélik el, vagy elszólják magukat hallgatásukban: elég az hozzá, hogy hamarosan megtudta az egész vármegye Sárvári kapitány birtokainak történetét. A gyanakodóbbak kezdtek rá görbe szemmel nézegetni, tréfáinak nem nevettek, Simoda bácsi, a nyugalmazott megyei fiskus egyszer így szólott a kaszinóban Sárvári háta mögött:

– Rejtélyes exisztencia, annyi bizonyos. Ügyész koromban már régen elővettem volna. Ki tudja? Tán hamis bankót is csinált valamikor.

Az emberek kezdtek elhuzódni Sárváritól. Torokra, lakodalmakra nem igen hivogatták. Csak Zathureczky tartott ki mellette hűségesen. Ő tudta, miért.

Éppen a nevenapját tartotta Zathureczky. Nagy társaságot látott házánál, ott ült valahol Sárvári kapitány is és szokása szerint nagyot hallgatott mindaddig, amíg az áldomások árja meg nem indult. Akkor izegni-mozogni kezdett helyén, csakhamar rászólt valaki a jókedvü cimborák közül:

– No halljuk már Sárvárit?

Fölhúzták a láthatatlan zsilipet, folyt a szó a kapitányból, ahogy torkán kifért. De az urak nem igen nevettek, mint máskor. Egyik-másik sűrűn nézegetett az ajtó felé. Ott volt állandóan Zathureczky tekintete is.

Éjfél tájban – még javában beszélt Sárvári uram, – csendesen megnyilott az ajtó és egy nagycsizmás, halinás ember csoszogott be a szobába, s sapkáját a kezében tartotta és az öröm sugara villant föl szemében, amikor Sárvárit megpillantotta. Csendesen odalopózkodott a háta mögé. (A kapitány se látott, se hallott az áldomás hevében.) Csendesen megkopogtatta a vállát és így szólt a halinás ember:

– Szerencsés jóestét, pán kapitány. Eljöttem megkérdezni, mit vessünk az idén?

Sárvári megfordult. Úgy megijedt, mintha az ördögöt látta volna.

A halinás szelidkésen mosolygott:

– Csak én vagyok, pán kapitány. Az ispán, Zalenka Mihály.

– Látlak, kutyafülü, – tört ki a szó Sárváriból.

Aztán elkezdett káromkodni magyarul, tótul. Lecsapta az asztalkendőt, fölborította a székét és úgy elfutott a szobából, mint a nyul. Zalenka Mihály se volt rest. Utána a gazdájának.

– Mit vessünk az idén, pán kapitány? – kiáltotta kétségbeesetten.

De akkor a kapitány már messze járt. Eltünt vidékünkről, senki sem tudja hová, merre lett: elfutott az ispánja, a saját birtoka elől.

Korvin lelke.

Korvin, egy felsővidéki kis nemesember egy karácsonyi estén búcsut mondott falujának, Zelegócznak, búcsut a barátoknak, a komáknak és minden ismerősöknek: kinyujtózkodott és minden nagyobb feltünés nélkül meghalt. Az ördög se hitte volna, hogy Korvinnak a dolga ezzel nincsen elintézve. Más rendes ember, ha egyszer elbúcsuzik az árnyékvilágtól, megnyugszik odakünn a temetőben, ahol Kosárka János őrködik a bazsalikumok és mályvák felett, amelyek májusban a halottak sírjaiból elő szoktak búvni. Az asszonyok sírjaiból többnyire a mályvák, a férfiakéból széles levelü, sötétzöld burjánok, füzek, amelyeket senki sem ültetett, míg a gyermek-sírhantokból mindenféle színes virágok, – mint ez már a kis falusi temetőben szokásos, ahol az anyatermészet maga kertészkedik. Korvinról is nyilvánvaló volt, hogy májusra ecetfa vagy keserülapu lesz, csak Korvin szerette volna megcsalni az emberiséget, amely a Hernád- és a Selyem-patak között élt.

Elég bajt okozott már azzal, hogy éppen karácsony estéjén halt meg. Az emberek, – már mint a komák és jóbarátok, – szeretnek ezen az estén gondtalanul poharazgatni, nyugodalmasan enni, míg ezen az estén Korvin mindenáron beleszólott a hangulatba.

– Tulajdonképpen mi baja volt? – vetették fel itt-ott a kérdést a kis falusi házakban.

– Ejnye, be kár, hogy nincs itt, – mondták máshol. – Ilyenkor szokta elmondani a gyermekek és öregek mulattatására annak a karácsonyi estnek a történetét, amelyet egy falusi csárdában töltött egy komédiás-család társaságában.

Némelyeknek az jutott eszébe, hogy Korvin a kolbászt szerette, mások meg arról beszéltek, hogy mekkorát szokott nevetni a megboldogult.

– Derék, jókedvü ember volt; kár érte, – szóltak a vélemények. – A nevetése megért egy kisebb uradalmat.

Korvin ezalatt mozdulatlanul feküdt otthon falusi házában és még szinte a fülébe csengtek a szomszéd Rokoczy Gáspárnak a szavai:

– Ejnye, ejnye! Csak nem halsz meg újesztendő előtt? Éppen a nagy ünnepeken!…

Hiszen, ha Korvin uramtól függött volna, nem is hagyta volna itt Zelegóczot e szép ünnepnapokban, midőn minden becsületes ember betegre eszi-issza magát e tájon. De nem tőle függött a kérdésnek eldöntése. Félszemmel meglátta, hogyan kezdi nagy deres fejét csóválgatni Rokoczy szomszéd, – a bajusza nagyon furcsán mozgott, mintha a szél fujdogálná, – a rókával bélelt mentéjéből pedig egy vásott kendőt vett elő, amelyet a szeméhez nyomkodott. És hallotta is, – vagy talán csak képzelte, – amikor Rokoczy krákogni kezdett, mintha új pálinkát ivott volna:

– Pistának vége van, szegénynek vége van.

A szomszéd szobából befutott az özvegy és az árván maradott gyerekek.

– Jaj, hiszen néz! – kiáltotta özvegy Korvinné, mert sokat veszekedtek az utolsó tíz esztendőben.

Rokoczy szomszéd erre a bütykös ujjaival lenyomkodta a Korvin szemehéjjait.

– Nem néz ez már, szegény, de talán jobb is neki. Mindnyájunknak jobb, ha egyszer meghaltunk. Ott fenn a hegyoldalban semmisem fáj többé szegény Pistának. Csak egy baj van! Meg van fagyva a föld. Káromkodnak majd a sírásók.

Az asszony letérdepelt a halott mellé és buzgón kezdett imádkozni. Rokoczy uram egy darabig fedetlen fővel állott, de aztán az ima hosszu volt, lopva a fejébe nyomta újra vidra-kucsmáját. A gyerekek, – volt közöttük apró is, – az ágy lábánál állottak és eleinte nem tudták, hogy mi történt. Csak az anyjuk sivalkodására kezdtek el sírni-sirdogálni.

– Vajjon miért sírnak ezek? – kérdezte magában Korvin István és még mindig nem volt tökéletesen tisztában helyzetével. – Tán csak nem engem siratnak?

– Küldjek a doktorért? – kérdezte az asszony a szomszédot.

– Kidobott pénz, – felelt a szomszéd és kezével legyintett. – Láttam én már lovat, tehenet és embert eleget elhullani. Igy hal meg mind, ahogyan Pista. Küldjön az asztalosért, szomszédasszony. Elég dolga lesz Krenkónak. Derék, jó kövér ember volt Pista. Ejnye, ejnye, délután még kártyázott is az ágyban. Csak csalni nem tudott már. De hát ki hitte volna?

A szomszéd később elköszönt, miután néhány szíverősítő pohárkát felhajtott egy palackból, amelyet a megboldogult odáig sohasem látott.

– Igyon maga is, Korvinné, most már mindegy.

Kocintottak az asztal felett, a halottat senki sem kínálta, az feküdt mozdulatlanúl, mint halotthoz illik.

– Hát aztán melyik ruháját adjuk rá? – kérdezte az asszony az ajtóban Rokoczytól. – Talán az ünneplőt?

– Kár volna, – felelt a szomszéd a bajszát törölgetve. – Együtt csináltattuk, azért kár volna. Elhordja a gyerek. Jó lesz valami ócskább is.

Az asszony sírva-ríva bólongatott.

– Igaza van, szomszéd úr. De hát egy nemesembernek mégis csak illik jól felruházkodva lenni. Nemesember volt az én szegény jó uram. Leopoldtól, Leopold császártól való a nemesi levele.

– Nono, – dünnyögött Rokoczy. – Emlegette ezt a Pista is.

Az asszony jajgatva folytatta:

– Most már csak az idő legyen jó a temetéshez, hogy Gánócról is eljöhessenek a rokonok. Ha ilyen hófuvásos marad az idő, senki se indul neki a nagy útnak, mert itt nem maradhatnak éjszakára. Kicsiny a házunk, pedig mindig mondtam Pistának, hogy építsük fel a hátulsó traktust; ki tudja, ki tudhassa? Aztán itt van ni, meghalt.

– Hát arról megint ő nem tehet! – felelt krákogva a szomszéd s kinyitotta a külső ajtót és hópihével, zuzmarával telt meg a kis szoba. A halott szinte megrázkódott a hidegtől. A nyitott ajtón a házőrző komondor dugta be a fejét és keservesen vonított.

Aztán csak látja a halott, hogy az asszony letérdepel megint az ágy mellé. Talán csak nem imádkozik tovább? Nem imádkozott, de csendesen sírdogált és félkezével a mellényt simogatta, amiben Korvin István uram feküdt. A mellényen volt a vastag ezüstóralánc, végében a kulcsos órával. Ezen nézte a nagybeteg, hogy mikor kell az orvosságot beszedni. Hát az asszony sirdogálás közben szépen levette a láncot meg az órát. Az óra még javában ketyegett és az asszony a füléhez tartotta. Aztán tovább hullottak a könnyei és a mellényt megint simogatta. A mellényben volt egy belső zseb, abban tartotta Korvin uram a bugyellárisát. Azt is csak kihuzogatta csendesen az asszony és belenézett. A nagyobbik kis lánya, – „aki vele mindig egy követ fújt“, mint az élő Korvin mondogatta, – mellette állott és kiváncsian a bugyellárisba pislogott.

– Talán kifutja belőle a temetés, – mondta az anyja. – Vagy tán jobb is lesz, ha nem szólunk róla Laci bácsinak. Elég gazdag Laci bácsi.

A kis leány megértőleg bólintgatott.

Az ágy alatt egy fiókban feküdtek a megboldogult pipái és egyéb szerei, amelyekre az élet folyamán szüksége volt. A pipákat sorban kirakosgatta az asszony.

– Egyet elteszünk Gyuricának, ha felnő, a többit elajándékozzuk. Ezt az agárfejüt talán éppen Rokoczy bácsinak adjuk. Meg a dohányt is. Ez a szivarszívó a Laci bácsié legyen. Hát ez az ócska biblia? Ez legyen Kosárkáé, a sírásóé.

Később magára hagyták a halottat, aki nem győzött eleget álmélkodni a látottakon és hallottakon. „Ugyan mi történhetett, – kérdezgette magában, – hogy a szivarszívómat a vén gazember Laci bácsinak akarják adni?“ De nem mozdulhatott fektében és csak befelé káromkodott, mikor a féltékenyen őrzött tárgyak elvándoroltak az ágy fiókjából. Az özvegy kisírt szemmel visszatért és utólagos szemlét tartott a szobában, nem felejtett-e el valamit? A sarokban talált egy százesztendős esernyőt. Hát magával vitte azt.

Most egy darabig csend volt a házban. A halott úgy hallotta, mintha a padláson, a feje felett jártak-keltek volna. Később egy csomó ócska ruhával tért vissza az asszony és azt egy székre helyezte. A nagyobbik lánya (lehetett olyan tizenötéves forma) mindig a nyomában járt és annak magyarázta:

– Ebben esküdtünk apáddal.

A leány bólintott és tetszettek neki a kabát üveggombjai.

Nemsokára megélénkült a ház. Innen is, amonnan is jöttek ismerősök, akik hangos szóval köszöntöttek be, bort ittak és elismerő pillantást vetettek a halottra.

– Jobb szegénynek! – mondogatták egyértelmüleg.

A többi között Krenkó, az asztalos, a sírásó társaságában a szobába lépett. Az asztalos fekete kabátban volt, mert éppen az ünnepi vacsora mellől kelt fel és sokáig keresgélt, amíg egy sárga colstokot megtalált zsebében. Azzal megmérte a halottat, Kosárka, az elvadult képü sírásó csak a kezével integetett.

– Tudom, tudom, ha nem is mondja, Krenkó úr. Jó nagy sírt kell a ténsurnak ásni. Reggeltől estig dolgozhatom, kutya-kemény most odakünn a föld.

A szomszéd szobából az özvegy szíves hangja hallatszott:

– Egy kis szíverősítőt, Krenkó úr. Tessék parancsolni. Maga is, sírásó, tudom, hogy nehéz a maguk dolga, de nehezebb nekem. Én az egyetlen jó uramat veszítettem el. Az Isten áldja meg, Krenkó úr, jól csinálja meg azt a koporsót. Hogy még épségben legyen, amikor engem mellé fektetnek.

Az asztalos tüszkölt, nagyokat fújt és köhögött és csupán másodpercekre hallgatott el, amely idő alatt, mint a halott azt kitalálhatta, a poharat a szájánál tartotta. A sírásó azonban folyton dörmögött, morgolódott, egyszer azt kérdezte, hogy mi az ördögnek neki a biblia, mikor a betüket sem ismeri? Amire egy hang, a vén gazember Laci bácsi hangja azt magyarázta neki, hogy az egészen helyénvaló lesz, hogyha ezentúl Kosárka János, miután a koporsót a sírba eresztette és hónaljával az ásóra támaszkodik és a pap utolsó mondókáját mondja, egy nyitott bibliát tart a kezében.

– Tetszik ez a halottaknak, meg azoknak, akik a halottak után maradtak, – erősítette Laci bácsi.

– Hát akkor a sapkám melyik kezemben fogjam? – elégedetlenkedett Kosárka, de csakhamar nagyot hallgatott ő is egy hosszú korty folytán.

„Az én finom lenci borom“, – gondolta magában a halott és voltaképpen ekkor lett mérges először.

Még néhány hosszú korty következett és Laci bácsi, – a vén gazember, – a küszöbön megállott az asztalossal és a sírásóval. A Laci bácsi arca vörös volt már a sok italtól és a sapka féloldalt állott fején. Fontoskodva fordult az asztaloshoz:

– Jól megmérte, Krenkó uram?

– Egy méter hetven centi, – felelt az asztalos.

Kosárka csúfolódva nevetett:

– Nekem nem kell mérték. Ismertem én a ténsurat. Az én szemem a legjobb mérték.

– Rendben van, – zárta be a beszélgetést Laci bácsi, aki eddig mindössze annyiban törődött Korvin atyafiával, hogy úton-útfélen szidalmazta. – Maguk derék emberek. Gondját viseljék szegény öcsémnek, aki, ime látják, meghalt…

Később még a kántor is „átugrott“ egy szóra és a mély borízű hang csak nagy szünetelések multán hangzott fel-fel a szomszédban. „Az én jó lenci borom“, – nyögött a halott. A kántor bedugta kótyagos fejét és olyan csodálkozva rázogatta azt a halott láttára, mintha először látna halottat.

– Milyen derék ember, még halottaiban is! – mondta és visszasompolygott a küszöbről, hogy jó darabig elhallgasson.

A halott már nyugodni szeretett volna, mikor egy vén asszony lépett a szobába és egy széken nyugodtan elhelyezkedett szemben Korvinnal. Lámpást állított az asztalra és a halott megismerte, hogy a vén asszony senki más, mint Sári néni, a falucska halottvirrasztója. Egy kis butykost állított maga mellé és azt vizsgálgatta.

– Parasztoknál jobban megbecsülik az embert, – dünnyögte magában. – Egy gyűszű bort adnak az éjszakára. Hej, csak uri halott ne volna a világon. Komisz nép az. Itt van ez is. Ténsúr volt, vagy mi a szösz. Aztán az ember szomjan vész mellette. Imádkozzék mellette az ördög. Én bizony a számat se nyitom ki. Aztán meg hogy én öltöztessem fel? Öltöztesse a manó.

A kortyok sebesen szaladtak lefelé a vénasszony torkán, aztán csak nekiállott felöltöztetni Korvin uramat.

– Be hajlékony a lábad, hé! – mondta, miközben a szűk magyar nadrágba bujtatta.

Majd a mentét húzta rá. Felültette a halottat és az el sem dőlt.

– Kemény derekad volt, lelkem! – folytatta és erősen visszalökte az ágyba.

Valami kenőcsöt vett elő és azzal a haját bekente, majd megfésülte.

– Bezzeg feleségednek már nem kellesz. A vén Sári pederje tán ki a bajuszodat, te ördögfajzat! No, gyere, hadd pederjem ki.

Huzogatta, pedergette a halott bajuszát a nagyon vénasszony és közben a bortól és éjszakázástól beködösült emlékein át valami furcsa emlék kezdett motozni a moha között, ami emlékezését betakarta. Mint mikor a megdermedt bogár kezd téli álmából ébredezni, ahogy mozgatni kezdi lábait, szárnyait, úgy bontakozott ki a vénasszony régen elfelejtett emléke.

– Nini, hiszen te vagy a Korvin Pista! – dünnyögte, megállva munkájában. – A szép Korvin Pista. Hát te haltál meg az este? Ejnye, be furcsa, hogy te haltál meg! Ejnye, no, hogy te is meghaltál! Egyszer valamikor, – vagy talán kétszer is, – ott kint vártalak a Hernád füzesében, mikor még az első uram élt. Hát mind meghaltok ti férfiak?

Egy-két korty bor után még jobban emlékezett a halottvirrasztó vénasszony.

– Azt mondtad nekem mindig, hogy Sárika, kedves Sárika, imádott Sárika. Fogtad a két kezem, mint valami kisasszonyét. Aztán mennyit hazudtál a fülembe!… Hej, ti férfiak, hogy mindig csak hazudozni tudtok! Csak egy mondana már igazat. Vén asszony vagyok, de igazat férfiszájból még nem hallottam. Hát te is meghaltál, derék Korvin Pista? Hát persze, hogy meghaltál. A halálba veszekedett a feleséged. Hallgattál volna rám, ne vetted volna el. No, legyen szép a bajuszod odaát a másvilágon. Az öreg Sári jobban ápolt volna, az a vén Sári, de aztán már nem kellettem neked.

A vénasszony tett-vett a halott körül, mintha a gyermeke lett volna, úgy dédelgette. Erőtlen karjaiban lett annyi erő, hogy a halott nehéz embert fölemelje, megforgassa, megigazgassa.

– Légy olyan szép, mint legénykorodban, – dörmögte csendesen. – A régi szeretőd nem hágy csúnyán a másvilágra menni. No, nesze még ez a nyakkendő is.

A vén asszony babuskálta, dédelgette a ténsurat, mintha az még élne. Közben elfogyott a bor s ezért szemrehányást tett.

– Bezzeg te nem sajnálnád a vén Sáritól a bort, mint az a fösvény feleséged.

De ekkor, akárcsak a színpadokon szokás, kopogtak az ajtón és egy őszöreg ember lépett a szobába. Senki más, mint Hankó János, a helybeli harangozó, aki végezvén az éjféli misével, eljött segíteni a virrasztásban a feleségének.

– Kend az? – kérdezte Sári néni és már sirdogált, mint a halottak virrasztásánál megszokta.

– Én magam, – felelt a harangozó. – Hoztam egy kis borocskát a tisztelendő úrtól. Nem valami jó ember volt a téns, sohase láttuk a templomban.

– Hát kend tán valami jó ember, – pattant fel Sári néni – pedig kend örökké a templom körül van?

– Nono, Sári, – csillapította az őszöreg ember – nekem hivatalom van ott.

De Sári néni már csak elmondta, ami a szívén feküdt.

– Úgy nézze meg kend ezt az embert, a ténsurat, hogy ő volt a legszebb legény Zelegócon. Szebb, mint kend, meg minden fajtája…

A harangozó vállat vont.

– Csak egyszer harangozok neki, – mormogta. – Rosszabb, mint egy paraszt.

– Hisz mindig mondtam, – felelt Sári néni.

A vén harangozó leverte ruhájáról a havat. Derekas hóesés lehetett odakünn, hóval telt meg az egész szoba. Az ablak alatt hangos, vidám beszéd, távoli rikkantások hallatszottak: a falusi nép járt haza az éjféli miséről. Éppen a ház előtt kiáltotta túláradó szívvel valami legényféle:

– Sári, farsangban egymásé leszünk…

Aztán csend lett, olyan csend, hogy szinte hallani lehetett odakívül a hó szakadását.

– Alszik kend? – kérdezte Sári néni.

A vén harangozó egy sarokban elaludt és őszöreg fejét lehajtotta.

A vén asszony merőn a falra nézett és álomhoz készülődött maga is, amikor a halott felérzett és csendesen megszólalt:

– Sári néni, a bundámat!

A vénasszony megrázta a fejét, mint aki valami rosszat látott félálomban. Hess, te rossz álom! Aludjunk tovább.

De a halott megint mondta:

– A bundámat, mert fázom.

Sári néni erre talpra állott. Elfehéredve és remegve állott a helyén és a halott megint a bundáját kérte.

– János, – kiáltotta Sári néni, – ébredj fel. A ténsúr a bundáját kéri…

Az őszöreg harangozó hanyathomlok rohant ki a szobából. Egy perc alatt talpon volt az egész ház. Rokoczy szomszédnak csak annyi ideje volt, hogy a sapkáját nyomja a fejébe. A tegnapi özvegy éles hangon beszélt a szomszéd szobában és Laci bácsi káromkodott az ajtó előtt.

– Egy méter hetven centi! Ki az ördög fizeti most ezt?

A gyerekek hangosan sírtak és a harangozó mindenáron a papért akart menni.

Nem mert senki a szobába lépni és Sári néni a félhalott körül foglalatoskodva, dörmögve igazgatta a vánkost annak feje alatt.

– Csak nem csinálja ezt a szégyent a ténsúr? Aki egyszer meghalt, az halott. Miatyánk… Csak a lelke jött vissza! Szűz Mária… Segítsd örök nyugalomra.

Özvegy Korvinné hevesen beszélt odakünn:

– Ugy-e, megmondtam előre? Ez az ember képes még erre is! Laci bácsi, maga ismerte!

– Hetven centi! – mérgelődött Laci bácsi.

– Ne bolondozzon a ténsúr! – babuskálta Korvin Istvánt Sári néni. – Ugyan, hogy nem tud már egyszer, végtére megnyugodni? Elmult már minden. Az uram szépen kiharangozza. Jobb lesz odakünn, pihenjen meg. A bajszát is kipedertem.

A halott még mozdult néhányat, aztán véglegesen, csendesen meghalt.

Kázmér.

Ez a történet még abból az időből való, amikor a Szepességben – de még túl a lengyel gránicon is – egyetlen valamirevaló férfiember volt, Poprádi Pál, a késmárki takács. Valószínü, hogy voltak más férfiak még Poprádi Pálon kívül azon a lapos fensikon, amelyet egyfelől a földszínéből meredeken kiemelkedő Kárpát, másfelől a gyors Poprád határol, – csakhogy a többiről nem beszél a krónika. A Kárpát színe itt már sötétzöldre válik és sűrűn mutogatja hófödte völgyeit, szakadékait, mint egy szép asszony gömbölyü vállait. A csúcsoknak még emberi ábrázatuk van messziről, csak ha soká nézi őket az ember, akkor látja, hogy nem horgas orru, hegyes süvegü, meredt szemü lengyel vitézek őrködnek odafönt elátkozottságukban, hanem csak kövek, kövek, meg sziklák. Csak még annak a hegynek van emberi ábrázata ezen a tájon, amelynek orrlyukaiból a dermesztő szél szokott végigszáguldani a fensikon, hogy a rozsok ijedten lapulnak a földhöz és a Poprád vize elsötétedik. Mintha átlátszó medrében a kövek is dideregnének és a hidegtől elsötétednek. Ha szél nem fuj, akkor aztán kitesz magáért a Poprád. Ezüst habjai alatt a szivárvány színeiben csillogó kavicsok között játszik a tarka pisztráng. Mintha megannyi színes szemek nézegetnének onnan a mélyből a napsugár felé. A csodálatosan szép kék kövek bizonyosan azoknak a szepességi lányoknak a szemei, akik Poprádi Pál miatt elsírták a szemük világát.

Hát szép legény volt, szép ember volt a késmárki takács. Ha meg nem házasodott volna, tán nem is haragudott volna senki fekete szakállára, sötétkék szemére, lecsüngő szőke hajára, amely olyan finom volt, mint a legjobb szepességi len. (Nem csoda, eleget játszottak vele az asszonykezek. De mert megházasodott, hát valaki nagyon haragudott arra az ő asszonycsábító szépségére. Az a valaki pedig a hites felesége volt, született Koncz-leány.

A takács jómódu ember volt, – akkoriban még járt az a legenda, hogy a Krisztus urunk ruhácskáját a szepességi takácsok szőtték, azért tartott az olyan hosszú ideig. Talán tíz szövőgépe is kattogott késmárki házában, ő maga csak a portékájával utazott a lengyel vásárokra, néha még Bécsbe is. Mikor az emeletes, vászonnal megrakott szekér bakján ment el hazulról Poprádi uram, a felesége eltitkolta a féltékenységét. Poprádiné – született Koncz-leány – már odahaza a szülei háznál megtanulta, hogy a szepességi kereskedők feleségei, gyermekei az esztendő nagy részét egyedül, magányosságban töltik. A férfiak a vásárokat járják és az övük tele van arannyal, az iszákjuk ezüsttel, amikor hazatérnek. Otthon aztán egy hétig még azzal foglalkoznak, hogy a sok tallér közül kiválasszák a hamisakat. Csak akkor érnek rá megcsókolni a feleségüket, gyermeküket. Ez így volt százesztendők óta. Olyan szepességi asszony még nem volt, aki féltékeny lett volna az urára, ha az emeletes társzekérrel hagyta el a várost.

Csakhogy Poprádi Pál vásznak nélkül is eljárogatott hazulról. Volt egy fuvarosa, a sánta Libórius. Az úgy el tudta vinni Poprádi uramat, hogy soha senki sem tudta meg, hogy hová viszi. Ugyanezért Késmárkon nemcsak Poprádi Pálné, de más asszonyok is – főként atyafiságbeli asszonyok – gyűlölték Libóriust és gyakran kívánták neki, hogy bár sántulna meg a másik lábára is. Habár hiszen fuvarozni azután is tudott volna. Megpróbálták szép szóval, ajándékokkal, fenyegetéssel kicsikarni a sánta Libóriusból, hogy hová hordja néha-napján a takácsot, hogy az hetekig nem tud hazakerülni. A sánta ember csendesen mosolygott a bajusza alatt és szokása szerint a kucsmájához beszélt, mert a rossz lelkiismerete miatt csak abba mert belenézni.

– Ha én mindent elmondanék, amit a hosszú életben láttam, tapasztaltam!… Talán nincs is olyan országút Lengyel-Magyarországon, amelyiken már ne hajtottam volna. Nincsen olyan útszéli fogadó, amelyikben ne etettem volna. Nincs is olyan csárdásné, akit meg ne csókoltam volna… Hej, régen volt!

Aztán fejébe nyomta a kucsmáját, többet nem beszélt. Elég az hozzá, hogy olyan megátalkodott gonosztévő volt ez a bizonyos Libórius, hogy még a lovaihoz is úgy szólott, hogy a fülükbe súgta a mondanivalóját.

Hogy Poprádi Pál uramat ezekután nem kérdezték meg az őt titokzatos útjairól, az csak mindenki előtt természetesnek látszik, szeretett felebarátaim.

Pedig otthon már egyik gyerek a másik után kopogtatott be a takács-ház ablakán, a hangjukkal túlvisították a szövőgépek kattogását, mert egészséges, jótorkú gyerekek voltak.

– Pedig az apjuk sohasem énekel, – mondta Koncz Istvánné, a gyerekek keresztanyja.

– Ki tudja azt? Lehet, hogy csak itthon nem énekel! – sóhajtott föl Poprádiné, – a jókedvét máshol hagyja.

– Igaz, hogy itthon mindig rossz kedve van, – fűzte hozzá a komaasszony. – Még én rám is úgy néz, mint a vasvilla, pedig senki olyan leveseket nem tud neki főzni, ha betegen hazakerül, mint én.

Az atyafiságbeli többi asszonynép – akik titokban valamennyien szerették volna egyszer megtapogatni a Poprádi Pál szőke haját (vagy talán meg is tapogatták!) – vígasztalgatta, körülvette az elárvult menyecskét.

– Majd ha a gyerekek megnőnek, – mondta az egyik.

– Csak benő egyszer a fejelágya! – folytatta a másik.

– Ha egyszer jól megbetegedne, – tervezte a harmadik, – soha többé el nem kívánkozna.

Ha odahaza volt Poprádi Pál, akkor a legnagyobbik fiával, Palkóval szokott legtöbbet foglalkozni. Szerette azt a gyereket, mint a szemefényét. Talán azért, mert önmagát látta benne. A gyerek a földre köpött, ha az asszonyok megcsókolták.

Hát ez a bizonyos Palkó szólott közbe a Poprádi uram dolgaiba. Egyszer, amidőn már hetek óta távol volt, a gyerek hirtelen megbetegedett. Az asszony-rokonok nyomban lecsaptak a házra és napestig biztatták Poprádinét:

– Anna, itt van az idő, hogy az urad után menj, hogy előkerítsed a föld alól is. Sohasem bocsátaná meg neked, ha a gyerek az ő távollétében meghalna.

– Nem hagyhatom itt a beteg gyerekemet, – védekezett Poprádiné.

– Itt maradunk mi éjjel-nappal a gyerek mellett. Te csak hozd haza az uradat, – hangzott a biztatás.

Anna ingadozni kezdett. A szerelem erősebb volt benne az anyai aggodalomnál. Beleegyezett, hogy reggelre elhivassák Libórius fuvarost. A sánta embernek megmutatták a lázban égő fiúcskát.

– Tudja, Libórius, hogy mennyire imádja a gazda a gyereket? – kérdezte Konczné, a kománé.

A sánta ember a kucsmájába bólintott.

Egy szó ellenvetést sem tett, amikor Poprádiné bundába, nagykendőbe burkolózva elhelyezkedett a kocsiján.

– Vigyen az uram után.

A vén fuvaros elkomorodva meresztette a szemét a lovak fülére, aztán hirtelen végighúzott a nyergesen.

– Hát gyerünk, – mondta nagyot káromkodva.

– De odavigyen ám, ahol az uramat hagyta, – aggodalmaskodott az asszony.

– Odaviszem, – felelt sötéten a fuvaros, aztán többé egy szót sem szólt.

Csakhamar kiértek a városból, a deres országúton ügettek a lovak. Tél eleje volt, a Kárpátból már elindultak a hideg szelek, de a hó még nem esett le. Egymásután maradoztak el a falvak, városok. Bélán a borovicskafőzőnél megállott Libórius és beugrott egy kis szíverősítőre.

– Itt van a legjobb borovicska az egész országban, – mondta, amikor kipirosodott füllel elfoglalta helyét a bakon.

A Poprád szürke jégtáblákat üzve kanyargott az országút mellett, parti fák és bokrok dideregve nézegették magukat elhomályosult tükrében. A Kárpát csúcsai kiélesedtek a ritkás levegőben és a sárga-fehéres mező sárga bokrai között sietve vitte vöröses bundáját egy róka. A fuvaros lovai szinte maguktól fordultak be egy dülőútra és Libórius ostorával szótlanul mutatott egy vöröstéglás házra, amely megkopott fenyők közül emelkedett ki. Poprádinénak nagyot dobbant a szíve, a fuvaros lovai csilingelve állottak meg a bezárt kapu előtt. Mintha csak a lovak csengőjét ismerték volna meg, a három farkasfogó komondor, amely messziről vésztjósló ugatással várta a kocsit, most elhallgatott és körülszaglászta a kerekeket. Egy másodperc múlva a kapu is fölnyilott és a küszöbön egy kékszemü, telt, fehérbőrü asszony jelent meg, aki lengyeles, rövid bundácskát viselt és a szoknyája alól piros papucsok kandikáltak elő.

Poprádiné hirtelen elhatározással leugrott a kocsiról, – máskor bizonyosan a lábát törte volna, de most fürgévé, ügyessé tette a pillanat. Gyorsan a meghökkent asszony elé állott és farkasszemet nézett vele…

– Én Poprádiné vagyok, – mondta elfulladva.

Az asszony nem felelt, csak egy öldöklő pillantást vetett Libóriusra, akiből e pillanatban füle vörös hegyén kívül mit sem lehetett látni.

– Azért jöttem, hogy az uramat hazavigyem… megbetegedett a fiacskánk, – rebegte Poprádiné, önkéntelenül siróvá változott hangon.

De egy másodperc múlva már megerősödve, nyugodt hangon füzte hozzá:

– Lengyel kereskedők keresik, akik sok-sok vásznat akarnak tőle venni.

Az a másik asszony csak hallgatott és a himzett papucsa orrát nézte. Poprádiné ezalatt jól szemügyre vette. Nem volt sem szebb, sem fiatalabb, mint ő. Csak a haja volt a füle mellett furcsán göndörítve, mint a lengyel asszonyoknak. („Az utálatosnak!“) Nem látszott sem rossznak, sem jónak. Az indulat, amely megmozgatta a bekecset a mellén, lassan sok piros vért lövelt fehér arcába.

– Én azt hittem, – mondta csöndesen végre, – hogy Poprádi otthon van, mert itt nincsen.

Majd gyorsan, sietve, szinte hadarva folytatta:

– Tudnia kell, asszonyom, hogy nekem nincsen viszonyom Poprádival. Igaz, hogy özvegyasszony vagyok, senkinek se tartozom felelősséggel, de mégis nem kellene házasember nekem. Ő ide szokott jönni a kereskedő-barátaival, – a lengyelekkel, – mert nálam jó bor van, azonkívül olyan ételeket főzök, amilyent a lengyelek szeretnek. Ennyi az egész.

– Tehát hol van az uram? – kérdezte hitetlenkedve, gúnyosan Poprádiné. – Magának jobban kell tudni, mint nekem.

A másik asszony észre sem látszott venni az epés megjegyzést.

– Ha a fiacskája beteg, – mondta komoly nyugalommal, – akkor haza kell neki mennie. Majd én segítek a megtalálásában.

Poprádiné habozva nézett az asszonyra. Az elpirosodva állotta tekintetét és zavartan mormogta:

– Ne higyje talán, hogy nekem az ura pénze kell. Ez a ház és a földek az enyémek. Szólj hát, Libórius, te sánta kutya, ki vagyok én?

– Jó asszony, nagyon jó asszony, – dünnyögött a fuvaros a lovai felé.

– Igen, én jó vagyok, – mondta az asszony. – Én tudom, hogy jó vagyok. Segíteni fogok magának… Haza kell neki menni. Várjon meg.

Bezárta a kaput és percek múlva ujra előjött a kutyáival. Rövid csizmácskát húzott és hosszú, férfias bundát. A fejét a homlokáig bekötötte valami turbánnal. Egy rövid karabélyt dobott a szekérbe.

– Igy bátorságosabban utazunk, – mondta és fölugrott Poprádiné mellé.

– Podolinba hajts! – parancsolta a kocsisnak.

– Messze van, – felelt a fuvaros.

Az asszony a karabély agyával megtaszította a fuvaros vállát és az a lovak közé csapott.

– Ha szólni akar valamit hozzám, Kázmérnak szólítson. Ez volt a férjem neve, – mondta még az asszony és a kezét a vadmacskabőrbe dugta.

Talán egy félóráig haladtak már a deres utakon, lombja vesztett fák alatt és kopár mezők között, amikor Poprádiné sóhajtva megszólalt:

– Mit gondol, Kázmér, szeret engem az uram?

Kázmér összeráncolta a homlokát:

– Szereti, – mondta nyugodtan.

– Aztán mégis elmegy hazulról, – rebegte bizonyos boldogsággal Poprádiné.

A másik asszony komoran, szinte szigorúan felelt:

– Asszonyom, maga nem tud bánni az urával. Majd egyszer, máskor, ha nyugodtabb időket élünk, megmondom magának, hogy mit szeret Poprádi. Most nincs kedvem beszélgetni. Most csak arra vagyok kíváncsi, hogy csakugyan Podolinban van-e? – szólt és a hangjában fenyegető indulat rezgett.

– Mi van Podolinban? – kérdezte Poprádiné.

– Azt nem kell magának tudni. Gondoljon beteg gyermekére és imádkozzon érte. Én a maga helyében nem tudtam volna otthagyni a fiamat, aki nekem nincsen. De azért segítek magának. Ne mondhassa rólam senki, hogy rossz vagyok.

Poprádiné később még néhány kérdést tett, de miután egyikre sem kapott választ, végleg elhallgatott.

Estére hajlott az idő, amikor a távolban föltünedeztek a podolini tornyok. Lassan ereszkedtek lefelé a völgyi városkába és a messzi mezőkről vándoremberek tűzrakása fénylett. A határszéli hegyek mögött lebukó nap még megvilágította a lengyel kolostortorony keresztjét, aztán eltünt a fény. Odalent, a magas országút alatt csak a Poprád zúgott téli hangjain.

– Fáradtak a lovaim! – szólt hátra a város közelében Libórius.

– Forduljanak föl a lovaid, meg te magad is, ha abba a házba nem viszel, ahol a gazdát megtalálom, – szólt csendesen a fogai közül Kázmér.

Libórius keresztet vetett:

– Agyonlő az úr!

– Vagy én lövöm keresztül a koponyád, te sánta kutya. Nem hallottad, hogy a fiacskája beteg?

– Láttam. A két szememmel láttam, te jó asszony vagy. Azért vagyok itt. Csak azért.

Kázmér fölemelkedett az ülésben. Kivette az ostort a fuvaros kezéből és erőteljesen megcsapkodta a lovak hátát.

– Ott legyünk ám mindjárt, Libórius, – mondta fenyegetőleg.

– Végem van! – nyögött a fuvaros.

– Igyál pálinkát. Itt a kulacs. Ne félj, – biztatta Kázmér és a szeme úgy villogott, mint egy nőstényfarkasé.

Már leszállott a fagyos este, amikor elérték a város első házait. A hegyek sötétségbe burkolóztak a város felett, valahol messze egy olajlámpást ringatott a szél.

A fuvaros megállította a lovakat és egy vaskosaras ablaku házra mutatott, amely jobbra húzódott meg az országút mentén. Aztán keresztet vetett.

Kázmér leugrott az ülésből. Poprádiné utána akart lépni, de az asszony vasmarokkal fogta meg a kezét.

– Maga itt marad. Itt magának semmi keresnivalója nincs. Itt már én beszélek, – sziszegte félelmetes indulattal. – Várjon nyugodtan, mindjárt itt lesz az ura. Libórius, vigyázz az asszonyra!

Félkézzel megemelte a bundáját és hosszú, határozott lépésekkel tartott a csöndes ház felé. Valamit keresgélni látszott a keblében.

– Krisztus velünk van, jó asszonyka! – kiáltotta utána rémülten a sánta fuvaros. – Csak vér ne legyen.

Kázmér asszony hátra sem fordult, a kezével meglökte a falbaépített kis ajtót, aztán eltünt a házban. Poprádiné a rémülettől megzsibbadva, kerekre nyitott szemmel nézett utána.

Talán két-három perc múlott el. A fuvaros halkan imádkozott a bakon, Poprádiné előtt a fiacskája lázban égő arca lebegett.

A vaskosaras házon fölpattant az ajtó és a Poprádi szürke bundája lett láthatóvá. Gyorsan közeledett a kocsihoz, az arca halotthalvány volt, az ajka remegett.

– Beteg a Palkó! – mondta fogvacogva.

Kázmér mögötte jött és az arcán diadalmas, vad mosoly játszott. Villogó szemmel nézett Poprádinéra:

– Csak vigye haza Pált!… Nekem még van itt egy kis dolgom! – mondta süvöltő hangon.

A fuvaros Jézust kiáltva csapott agyonhajszolt lovai közé és a szekér vágtatva gurult a gömbölyü köveken.

*

A kis fiu meggyógyult és a késmárki takácsmester többé sohasem ment el hazulról vászonnal megrakott emeletes szekér nélkül. Libórius később öregségében néha elkottyantotta magát a korcsmában:

– Az összes apostolok vigyáztak azon az éjszakán arra a podolini lányra. Még ma sem tudom hogyan maradhatott életben?

Falu.

Állt valamikor, az én gyermekkoromban, Budán, – a koronázó városban, – egy régi, földszintes sárga ház, amelynek tölgyfakapuja felett régi családi címer hirdette, hogy a ház nemesember tulajdona. Nagy kert és számos cselédház környékezte a házat és egészben véve olyan volt a ház, mintha valahol faluhelyen állana dupla fedelével és vasrácsos ablakaival. Ha a kapu nyitva volt, az udvarból piszkosszőrü komondorok rohantak ki falusias ugatással és a cselédek is olyan ruhában jártak, mintha nem is a koronázó város kellős közepén volnának, hanem valami pusztai majorságban. A szobalányok mezítláb, rövid, tarka rokolyában szaladgáltak az udvaron és a kapuban bámész szemeket vetve maga körül, pipázgatott az öregbéres. Estefelé fejősteheneket hajtott be az udvarra a budai hegyek közül a házicsordás és éjszakánként erre felfogadott ember kiáltotta az ablakok alatt a falusi bakterek rendes felszólalását. Különben a ház úrnője nem tudott volna nyugodtan aludni. Mert asszony lakott e falusias házban, a koronázó város közepén, egy öreg nemes asszony: Bátori Jánosné, aki talán volt már kilencven esztendős is. Minden maradéka, hozzátartozója kihalt Bátoriné mellől a rengeteg hosszu élet folyamán és mikor már csupa sír volt körülötte falujában, Budára költözött, hogy felejtse halottait, meg hogy közelebb legyenek az orvosok.

A világon nem igen érdekelte már semmi Bátori Jánosnét, – hiszen kilencven esztendős korban már nem igen várhatni új dolgokat az élettől, – csupán az orvosok voltak azok, akiknek kedvéért élt. Tulajdonképpen tiszamenti faluját is azért hagyta oda és költözött egész háznépestől az idegen nagy városba, hogy minél több orvossal megismerkedhessen. A sok orvos között bizonnyal akad egy olyan tudós ember, aki a kilencven esztendőhöz még néhányat könnyen hozzá tud toldani, – habár az öregasszony eddig még sohasem volt beteg. Azon fajtából származott, aki nem ismeri a szenvedéseket, gyötrelmeket, amelyek a halált megelőzik. A halál úgy csapott le eddig minden gyermekére, rokonára, mint magasból a sas: hirtelen, láthatatlanul. És éppen ez volt az, amitől az öreg asszony szörnyüségesen rettegett. Nem is annyira a haláltól félt, mint inkább attól, hogy nem fogja tudni halála óráját és elmulik anélkül, hogy arra megfelelőképpen előkészülhessen. Minden születésnapján, – a születésnapokat Gáspárics nevü udvarmestere tartotta számon, – maga köré gyűjtötte udvarbeli cselédeit, régi asszonyszolgálóit és a jégszürke fejű szolgákat, akik még urát, gyermekeit, testvéreit szolgálták és a nagy karosszékből gyönge hangon elbúcsúzott tőlük. Gáspárics, – egy zömök, görbeorrú emberke, aki már harminc év óta deresedett, – a nagyasszony intésére felolvasta a végrendeletet és az öreg cselédek éppen úgy sirdogáltak, mintha Bátoriné valójában haldokolt volna. Már mindenki tudta, hogy kinek mit és mennyit hagyományozott vagyonából a nagyasszony; az egyházak, iskolák és kolostorok jó előre értesíttettek a hagyomány összegéről; a harangozók a környéken már évek óta rovattak korcsmáikban a Bátori-féle végrendelkezés örömére és a mezitlábos szobalányoknak (a nagyasszony nem tűrte a papucskopogást maga körül) megvolt a választottjuk arra az időre, amikor a nagyasszonytól örökölnek.

És egyik születésnap követte a másikat. Esztendőről-esztendőre nem változott a nagyasszony állapota. Gáspáricsnak mind kevesebb foga lett és ugyancsak kapdosnia kellett a szavak után, hogy helyesen hangsúlyozzon és néha szórakozottságból kétszer is megünnepelték a Bátoriné születése napját esztendőnként. De nem siettetésből cselekedték ezt. Ugyan minek is siettek volna? Hisz a nagyasszony körül mindenkinek jó dolga volt, csupán a fölfogadott bakter panaszkodott néha. Neki ugyanis nem hagyományozott a nagyasszony semmit, azon való haragjában, hogy minden éjjel felkölti álmából. Pedig anélkül is fölébredt volna bizonyos időben és ha ugyanakkor nem hallja a bakter kiáltását, kétségbeesésében azt hihette volna, hogy már meghalt. Reggel, mikor a nagyasszonyt felöltöztették szobaleányai, kezdetét vette az orvosok látogatása. Gáspárics uram egy régi batáron bejárta a várost és vadászott az olyan orvosokra, akik még eddig nem látták a nagyasszonyt. Egyszernél többször nem hívott egy orvost Bátoriné, persze, a lusta Gáspárics néha ebben is megcsalta.

A nagyasszony a karosszékben ült és Gáspárics ünnepélyesen vezette be a soron lévő doktort. A nagyasszony beesett szemével figyelmesen nézett a doktor arcába, aztán hirtelen azt kérdezte:

– Meddig élhetek én? Ezt szeretném tudni.

Ha a doktor himezett-hámozott és „az emberi kor legvégső határáig“, vagy „az a természettől függ“-féle feleletet adott, a nagyasszony biccentett a fejével és mérgesen azt mondta:

– Adja vissza a diplomáját, orvos úr, ennyit magam is tudok. Tán még Gáspárics is. Igaz? Gáspárics?

Gáspárics búsan billegtette a fejét, mert ő már tudta, hogy a nagyasszony az orvos távozása után ráförmed:

– Mindig bolonddá akarsz tenni, Gáspárics? Minek hozol nekem ilyen fajankókat? Ha megharagítasz, kitöröllek a végrendeletemből.

A nagyasszony azokat az orvosokat szerette, akik vidáman és jókedvűen paroláztak vele és legalább is száz esztendőt igértek neki. Ilyenkor meg hagyta magát vizsgálni és büszkén hallgatta a doktor szavait:

– A tüdő, máj, vese olyan jó, mint egy fiatal leányé.

– Hát a gyomor, orvos úr?

– Akár a struccé, nagyságos asszony.

– Hallod, Gáspárics, mint a struccé, – kiáltotta gyermekes örömmel a nagyasszony. – Soha se volt nekem semmi bajom a gyomrommal. Csak Gáspárics fogja reám, hogy beteg vagyok.

Gáspárics búsan integetett és rezignáltan hallgatta a doktorok szemrehányását:

– Udvarmester úr, ilyesmit ne merészeljen mondani. A nagyságos asszony egészséges, mint a makk.

Az ilyen doktorokat bőven megajándékozta a nagyasszony és Gáspárics hallgatta egész nap, amint Bátoriné magában mondogatta:

– Mint a struccé! No ugyan ki hitte volna?

Még a szobaleányaival sem pörlekedett az ilyen napokon, sőt utasításokat adott a mindig jelen levő udvarmesternek:

– Gáspárics, írj be Szerénnek kétezret. Nagyon puha, meleg a tenyere. Csak írd be Gáspárics, Szerén megérdemli. Mit? Azt mondod, hogy nem puha a tenyere, hanem kemény? Bolonddá akarsz tenni? Csak írj be kétezret, ahogyan parancsolom.

Így folytak a napok a régi földszintes házban és semmi sem változott. A falusi munkához, szabad levegőhöz szokott pusztai cselédek eltunyultak, belefáradtak az örökös semmittevésbe. Az öregbéres olyan kövér volt, hogy mozogni se igen tudott és ha valaki az utcáról bepillantott a nyitott kapun, olyan kövér asszonycselédeket látott a tágas udvaron, hogy bámulatában megállott. A kuvaszok elveszítették hangjukat, de a kuvaszokat még ki lehetett cserélni az otthoniakkal; bizonnyal sokat regéltek otthon a Budáról jött komondorok testvéreiknek arról, amit láttak. De a cselédek bezzeg nem mehettek haza és mérhetetlenül unatkoztak a koronázó városban.

*

Egy reggelen – pedig előző nap éppen száztíz esztendőt igért egy huncut pesti doktor Bátorinénak – halva találták a nagyasszonyt ágyában. Meghalt álmában, anélkül, hogy tudott volna róla. A szobalányok nyomban elővették régi papucsaikat s úgy kipegtek-kopogtak a nagyasszony körül, hogy az máskor kétségbeejtő lett volna. De most meg se mozdult. Az öregbéres – a bámész tekintetü – még délelőtt kijelentette, hogy ő nem marad tovább a koronázó városban és nyomban elindult haza, a tiszamenti faluba. Vitte magával a vígan ugrándozó kuvaszokat is. Gáspárics, aki végre kedve szerint kipödörtethette a bajszát (a nagyasszony nem állta a pomádé-szagot), hiába tartóztatta a cselédeket.

– Legalább a jussot várjátok meg!

Nem vártak azok. Délután az asszonycselédek keltek útra falujok felé és mire bealkonyodott, olyan üres volt a nagy ház, hogy talán egér se maradt benne. Hisz az egeret is falúról hozták. És most az is hazaszökött. Az udvarmester egy darabig tengett-lengett a halott körül, aztán hirtelen félni kezdett és elfutott. Hazáig, falujáig meg sem állott.

Úgy maradt a nagyasszony egyedül, magában, pedig mindenét a cselédeknek hagyományozta. A falu hazavitte az ő gyermekeit nagy gyorsasággal.

A Hartwig.

Ez a történet abból az időből való, amikor még a Halál is másforma ruhában járt s néha vissza engedte azokat térni a földre, akiket pedig már magával vitt a szekerén. Bizonyos, hogy néhány száz esztendő előtt, a felleges középkor századaiban vagy az emberek voltak mások, mint manapság, vagy a természet rendjében voltak olyan változások, amilyeneket már nem látunk. Az a rengeteg középkori legenda, amely reánk maradt: visszajáró halottakról, kísértő királyokról és szentéletű papokról, vajjon mind eszelős költőknek hagymázos látománya-e? Régi várak, régi házak, ódon városok naplemente után a valóságos életből mintha egyenesen a költők fantáziájának a birodalmába léptek volna. Az esőcsatornák és széles ereszek alatt úgy jártak-keltek a kísértetek, mint odahaza. Az éjjeli őrök megsüvegelték a tekintélyesebbeket közülük; a kései órában hazafelé bandukoló középkori polgár csöppet sem csodálkozott azon, ha útjában megholt királlyal vagy fejetlen baráttal találkozott. Hová lettek a középkor megszámlálhatatlan kísértetei? Aludni mentek volna valamennyien? Elkésett asszonyok arcára már sohasem leheli többé hideg csókját a ködből-árnyból szőtt zsoldoskatona, akit csaknem valamennyi középkori városban agyoncsaptak a harmincéves báborúban? És a várúr lengő szakállát nem ezüstözi meg többé a holdsugár, amely régi toronytetők között folyamként hömpölyög alá a csendességben? Elmentek volna ők mind? A sírboltok lakói, a temetők nyughatatlanjai, akiknek saruján már ugyan nem csörgött a sarkantyú, de fénylett? Ki zörgeti a láncokat a mély pincékben? És ki fújja el a mécses lángját széltelen éjszaka? Az ablak nem zörög, ajtó zára nem nyikordul, a régi tornyok alatt, az ódon, kikoptatott kövezeten a holdsugár csupán egyedül bogarászik, senki, semmi nem suhan tova a vaskosaras ablakok alatt, hogy elvigye az alvók álmait.

… De abban az időben a kísértetek még olyan szabadon, nyugodtan sétálgattak a régi városnak piacán, a régi házak folyosóján, mintha nem is mentek volna el innen mindörökre és csupán nappalra vonulnak el a városka polgárai sorából.

A legnevezetesebb kísértet ebben az időben Késmárkon egy Hartwig nevű szepességi polgár volt, akire már a legöregebb emberek is úgy emlékeztek, mint a legrégibb késmárki kísértetre. Nem igen volt a városban ember, aki egyszer-kétszer nem látta volna már „a Hartwig“-ot, – ahogyan közönségesen nevezték. Ismerték vörös, kurucos szabásu mentéjét, sárga, sarkantyús csizmáját és tollas kucsmáját, amely alatt kontyba volt kötve a haja, mint a Thököly hajduié. Tudták szokásait: a zimankós időt szerette, midőn a Kárpátról süvöltő szél még az ölesfalu késmárki házakon is behatolt és a szélkakasok megriadva forgolódtak a tornyokon és háztetőkön. Ilyenkor jött elő valahonnan „a Hartwig“ és végigjárta a várost, besétált a Thököly-várba, bekukucskált a rosszúl elfüggönyözött ablakokon és a nyitva felejtett ajtókat nagy erővel megcsapkodta. Mindazonáltal nem félt senki Késmárkon a Hartwigtól, még tán a gyerekek sem. A Hartwig ugyanis nem volt rosszindulatu kísértet, senkit sem bántott, álmokat, álmodásokat, szendergéseket durván meg nem zavart, csak bolyongott, mint aféle szegény kísértet, akit a fejedelem a Thököly-várban felejtett, midőn elbujdosott az országból. Hartwig éppen a vártán volt – és ott maradt az őrszem még akkor is, midőn a fejedelemnek már régen híre-hamva sem volt a Kárpát alatt. Ott állt a vitéz a vár fokán és lándzsájára támaszkodva a Poprád mellett kanyargó országútra függesztette a szemét. Mintha onnan, arról várná a megváltását. Hosszú esztendők múltanak el, – mondja a legenda. – és Hartwigot nem váltotta föl senki. De ő a helyén maradt, süveg a fejében, dárda a kezében, a lába alatt az üres fehér országút… Míg egy napon híre jött a messze tengerek mellől a fejedelem halálának. A városból akkor fölkerekedett néhány ember, hogy tudósítsák Hartwigot a fejedelem haláláról.

A vitéz ott állt mozdulatlanul most is a helyén, mint már annyi esztendő óta.

– Hartwig, – mondták neki. – Vége a szolgálatnak, meghalt a nagyságos fejedelem.

Hartwig nem felelt. A szempillája sem rezdült meg.

Ekkor közeledtek hozzá és hangosabban mondták:

– Hagyd itt őrhelyed, nincs már semmi szükség reád.

Hartwig erre sem mozdult.

Végre valaki megérintette a vállát az őrálló vitéznek és Hartwig az érintésre hirtelen összeomlott. Egy marék por maradt azon a helyen, ahol annyi esztendeig állott. Az emberek csodálkozva néztek össze és ettől az időtől kezdve lett a Hartwigból kísértet.

Talán száz esztendő is elmúlott azóta, a Hartwig szorgalmatosan kísértett Késmárkon. Soha nem volt vele semmi baj, lelkiösmeretesen teljesítette hivatását, mintha legalább is fizetést húzott volna ezért a nemes várostól. Talán már a város vagyoni leltárába is fölvették a kísértetet, hogy a lelépő polgármester mindenről elszámolhasson az utódjának, az esztendő egy napján pedig a papnak kötelessége volt könyörgést mondani a Hartwig lelkiüdvösségeért, bár senki se kívánta, hogy Hartwig eltakarodjon a városból. Csak imádkoztak érte, mint azokért a halottakért, akiket szeretnek.

Egy esztendőben – a hosszú tél után lassan, lucskosan tavaszodott – ijesztő járvány tizedelte a város lakosságát. Minden házban sírtak, minden családban gyászoltak: nem sírtak annyit Késmárkon a kuruchadjárat óta. A temető kapuja éjjel-nappal nyitva volt, gazdátlanul maradt ebek, árván maradt gyermekek kószáltak a sírok között és a harangozónak majd letörött a keze a végnélkül való harangozásba. Az asszonyok levetették színes ruháikat, hogy soha többé föl ne vegyék, – a férfiak fekete posztóból varratták mentéjüket. És hogy a gyász emléke örökkön megmaradjon, a város tanácsa kemény parancsolatot hirdetett ki, hogy Késmárk városában két álló esztendeig teremtett léleknek nem szabad más ruhát ölteni, mint feketét.

– Hát a Hartwig? – szólt közbe egy kíváncsi szenátor.

– Ő rá is vonatkozik a parancsolat, – felelt a főbíró.

Poprádi szenátor – az előbbi kérdező – csúfolkodva rázta meg a fejét:

– Annak ugyan hiába rendelkezünk.

A főbíró hevesen ütött az asztalra:

– Késmárk város tanácsa mindenkinek parancsol a város területén. Mért ne parancsolna tehát a város kísértetének?

– No ezt már magam is szeretném látni, – gúnyolódott Poprádi uram.

A Hartwig pedig mintha csak arra várt volna, hogy vele foglalkozzanak a tanácsurak. Még estére zimankóssá változott a tavaszi idő, jeges eső verdeste az ódon háztetőket és a kéményekkel birokra kelt a jéghideg kárpáti szélvihar. Az emberek ijedten menekültek az ölesfalu házakba, a temető kapuját elfelejtették bezárni és a Hartwig piros mentéjében, sárga csizmájában csakugyan kisétált onnan éjfél felé. Lassan jött, mint rendesen, egy csöppet sem sietett és így könnyedén elérhették a vigyázására fölállított városi darabontok.

– Megállj, Hartwig! – kiáltott reá a főbíró a Thököly-vár szegletén. – Piros a mentéd, sárga a csizmád…

A kísértet hátra sem fordította a fejét.

– Előre, drabantok, – parancsolta a főbíró.

A város legényei előre szegezett dárdáikkal megrohanták a vár alatt bandukoló kísértetet.

A dárdák belefúródtak az üres levegőbe, a Hartwig pedig meggyorsította nesztelen lépéseit és kísérteties gyorsasággal tünt el egy sötét sikátorban. A szél sikoltozva süvített nyomába.

A Hartwig pedig erre nagyon megharagudott a városra. A csendes, békés kísértetből vad, gyűlölködő ellenség lett, aki éjszakánkint olyan zenebonát csinált a városban, mintha egy csapat portyázó labanc száguldozott volna az alvó házak között. Az ablakok csörömpölve zúzódtak be, a jól bezárt kapuk fölnyíltak és sarkaikból kifordultak, az alvó polgárokat láthatatlan erők ágyukból a földre dobták. Sőt még az asszonyok feje alatt is megforgatta a párnát a haragvó Hartwig és belenézett álmaikba. A zimankós fekete fellegek félelmetesen tornyosodtak a város felett és a városi bakterok dehogy is mertek a városház pincéjéből kimozdulni, ha odakünn a szél süvöltött.

A városi tanács végre belátta, hogy a Hartwiggal okosabb lesz megbékülni és előbbeni parancsolatához egy kis toldalékot függesztett, mely szerint csupán a Hartwigot mentik fel a gyászruha viselete alól.

És ettől a naptól kezdve ismét békesség lett Késmárkon. A Hartwig nyugodtan viselhette piros, kurucos mentéjét, sárga csizmáját. Viszont nem törte be az ablakokat.

Talán még most is megvan, ha meg nem halt.

Egy régi bál.

A Hamrák-kisasszonyok már kora délelőtt megérkeztek Ujfaluból a nagy családi tyúkültetőn, amelyet a nagy hó miatt ökrök vontattak be Szatmárra. A kisasszonyok a tavalyi bál óta csupán annyit változtak, hogy Gerardin viselte az idén az á la France frizurát, amelyet tudvalevőleg egy héttel a báli est előtt szokás megcsinálni. A hét alatt a kisasszony karosszékben tölti az éjszakát és még akkor is mindig fenyeget az a veszedelem, hogy a tüzes lovak az ujfalusi árokba fordítják a szánkót, mint éppen tavaly történt a szegény Hamrák Fanny báli hajdíszével. Talán éppen ebből az okból vontatták be magukat az óvatos ökrös-fogattal.

A nagykendőkből és bundákból nevetve bontakoztak ki a Kuria-fogadó udvarán, ahol is az éppen jelenlévő Hertelendy úr, a báli főrendező ezzel az ügyes bókkal hódolt a kisasszonyok öltözetének.

– Kronawätter, a híres bécsi szabó is elbujhat szégyenletében az ujfalusi tündérujjak ezen remekművei előtt.

Gerardin rózsaszínü tüllangléval díszített ruhája, valamint Fanny halaványkék, fehér szalagfodrokkal ékesített toalettje valóban hivatva látszott a bál legszebb ruhái között is feltünni. A kis Hamrákné fekete, de divatos ruhájában gondosan simogatta végig a leányok ruháját és azt kérdezte Hertelendy úrtól, vajjon a kotillon-táncot mikor fogják a bálon elkezdeni.

– Pontban éjfélkor – felelt a híres bálkirály és ezen megjegyzéssel, valamint az ujfalusi Hamrák kisasszonyok ruházatának elmondásával a Kuria kapuja körül leskelődő szatmári szobaleányok és cselédek nyomban hazafutottak urnőikhez. Ahonnan csakhamar visszaküldettek azon megbízással, hogy a többi faluról érkezett kisasszony ruházatáról is tudósítást hozzanak.

Mert alig hogy délfelé járt az idő, a Kuria-fogadó kapujában egymásután fordultak be a közel és messzi vidékről érkező fogatok a báli publikummal. Aki csak számottevő kisasszony volt a vármegyében, az mind megjelent a bálon és a helybeli hölgyeknek ugyancsak volt módjukban sápadozni, csodálkozni vagy csúfolódni, amikor a szobaleányok időnként hazafutottak az ujabban érkezettek ruházatáról szóló tudósítással.

Délfelé megérkezett Koltóról az öreg Szendrey leánya, Julia kisasszony, aki divat és izlés dolgában nemcsak Szatmáron, de tán még Pesten is megállaná helyét, mert tudvalevőleg izlését nemcsak a Hölgyfutár régi és új divatképein fejleszti, hanem a bécsi Salon hasábjain is. A hírhozók róla azt jelentették, hogy Julia kisasszony magyaros, gyöngyös, Zrinyi-korabeli ruházatban jelenik meg a bálon, amin a szatmári hölgyek valóban nagyon elgondolkoztak. Hisz itt rejtett akna repül a levegőbe. Szendrey Julia, akinek ahhoz is volt bátorsága, hogy divat szempontjából férfi módjára levágassa szép barna haját, bizonyára nem véletlenül választotta a magyaros ruházatot a szatmári bálra. Bizonyos, hogy Pesten az összes mágnásnék ilyen ruhában táncolnak a Redoute-ban. No hiszen, meg is járják a szatmári hölgyek az új bécsies báliruhákkal, amelyeket idáig a legujabb divatunak véltek.

Ebéd után, – azaz dehogy is volt ebéd ezen az izgalmas napon, hisz az úrnők már előtte való napon, vagy talán már előbb is elkészíttették hajdíszüket a Pestről ideérkezett francia borbéllyal, mr. Privardier-val, azaz első segédjével, mert a jeles férfiu nem érhet reá az utolsó percben – ebédutáni időben a városban futótűzként terjedt el a híre annak, hogy a gyorskocsi meghozta a legújabb kotillon-jelvényeket. Aki a kotillonokat látta, csodákat mesél azoknak szépségéről, csinosságáról. A szatmári hölgyek arca valósággal belepirult ezen izgalmas hírekbe, pedig akkor még nem volt általános divat a bécsi festékek használata. A szobaleányok, szakácsnők és mindenesleányok, akik reggel óta szaladgáltak már különféle üzenetekkel és megbizatásokkal, csaknem lelkendezve jelentették úrnőiknek, hogy a gyorskocsin néhány idegen úr, bizonyosan pesti arszlánok is érkeztek a városba, akik majd gúnyoros mosollyal tartanak szemlét a bálon a vidéki hölgyek felett. Igy tudomásra jutott egy magas, szőke úrnak a megérkezése, aki ha nem gróf, akkor legalább is báró, a mellénye után ítélve. Azonkívül egy alacsonyabb, vöröses barkos úr is érkezett a gyorskocsin, akinek a felöltőjén olyan gombok vannak, mint egy gyermektenyér. Egy kopottas csizmáju, magyarruhás, kisbajuszu ifjut is hozott a posta, de az nem igen sokat számíthat a bálon, mert még jóravaló kabátja sincs. Valami kóbor diáknak látszik, aki szép hollótollakkal kereskedik a táblabíró uraknál. Csak Pap tekintetes úr mondott olyasfélét, hogy a kopott diák valami költőféle legyen. De hiszen minden kicsapott diák költő manapság.

Igy folytak az izgalmas előkészületek a szatmári bálra, amely hivatva volt arra, hogy megdobogtassa azokat a szíveket, amelyek egymásnak vannak szánva; a zene és a tánc varázsa alatt életre keltse a kis érzelem-csírákat; fölhevítse az ifju hajadonokat, hogy a következő hosszu esztendőben legyen miről ábrándozniok, álmodozniok a behavazott falusi udvarházakban.

Jövel ó gyönyörüséges báli éjszaka, midőn fölcsendülnek a Margit-valcer lágy ütemei és a polonaise csodaszép figurái az ég felé ringatják a falusi kisasszonyok lelkét, amelyek hajh, máskor kénytelenek a kácsa- és a tyúkültetés prózai gondolatával foglalatoskodni és csak sebtiben olvashatják el azokat a verseket is, amelyeket Hiador ír a hölgyek lapjába. Jőjj gyönyörüséges havas éjjel, amidőn a régi fogadó léghuzamos szálájában tündökölve ragyognak a rózsaszínü tüllel megkoszorúzott tükrök és a cukorkák papirosára nyomott német jelmondatokat áhitatos szívvel olvassák el még azok is, akik nem bírják ez idegen nyelvet; csak sejtik, csak érzik, hogy a cukkerli és a szerelem között okvetlenül van valami összefüggés. És ti, forró, titkos szavak, hosszadalmas kézszorítások és meleg, ölelkező tekintetek, nem azért szerepeltek-e mindnyájan a költészet szótárában, hogy ezen a báli éjszakán testet öltve, megjelenjetek a 2-ik quadrille alkalmával, midőn minden becsületes, igazszívü halandó párjával táncol és a mamák a sarok ripsz-kanapéiról örvendezve gondolnak a közeli farsangra, a közeli farsang lakodalmaira? Füzértánc és mazurka! Csak a negyvenes években tudták igaz jelentőségét e táncoknak.

Most tehát fusson szobaleány, mindenesleány a ház minden irányában és keresse meg a kisasszony pillangós cipellőjét.

*

A lámpák igazán úgy ragyogtak, mint előre megálmodták a szívek.

A Hamrák-kisasszonyok és a többiek valamennyien megtalálták párjaikat, mert olyan fiatalember még nem igen volt abban az időben, aki életuntságot színlelve, elkerülte volna a táncot. Az iskolában még Ovidiust tanították, táncolni kellett a fiatalembereknek.

De mégis volt ott egy fiatalember, aki a táncosok sokadalmát elkerülve, magányosan ődöngött a fényes szála homályos sarkaiban. Sápadt arcu, nyulánk termetü, dacos tekintetü ifju volt ez, aki két kezét hátrafonva, hallgatagon nézegette a táncosokat. Sohasem mosolygott, de szomoru sem volt. Hisz itt volt, láthatta azt, akinek kedvéért idejött. Szendrey Julia éppen Hertelendy úrral járta a füzér-táncot. A sápadt arcu ifju arca talán még sápadtabb volt, mint rendesen. És talán akkor sajnálta életében először azt, hogy nem tudott táncolni.

A gyönyörü barna leány kecsesen és szarvas módjára táncolt és minden mozdulatán meglátszott, hogy valakinek nagyon akar tetszeni. Táncosának vagy másnak? Ki tudhatná azt, ki láthatna bele egy leány lelkébe?

A nyugalom, amit a sápadt ifju magára erőszakolt, percenként mulófélben volt. Miért táncol az ő szerelme mással? Miért kell neki egyáltalában táncolni? Julia is olyan butácska, naiv teremtés volna, mint a többi leányok, akik a test, a láb és a kar sajátságos mozgatásában gyönyörüségüket találják? Nem, nem, az nem lehet, hogy Julia ne tudná, ne érezné azt, hogy neki fájdalmat okoz azzal, hogy másnak a karján mutatkozik. Hisz idáig megállotta azt, hogy nem táncolt és hallgatagon üldögélt a költő mellett, aki tíz szónál többet nem mondott ezen az estén, de azt, amit gondolt, érezni kellett Juliának. És most, ime, mégis táncra kelt azzal a kicsípett fiatal úrral. Ennek bizonyosan valami mélyebb oka van…

A költő elfordult a táncolóktól és a sarokban, ahol azt vélte, hogy senki sem látja, mélységes szomorúsággal bámult ki a havas éjszakába a csapadékos ablakon.

Az járt az eszében, hogy meg fog tanulni táncolni, hisz erős akarattal mindent el tudott érni eddig. Táncolni fog Juliával, aki nyilván szeret táncolni.

De hogyan tanulhasson meg táncolni, hogy kómikussá, ügyetlenné ne tünjön föl eleinte? Hogy őt valaki kinevesse, esetleg a háta mögött kigúnyolja? Nem, sohasem.

Táncolni azonban mégis csak meg fog tanulni. Ha másképpen nem, egyedül, amikor senki sem látja…

Egy kéz nehezedett a vállára.

– Petőfi, – mondta Pap tekintetes úr, – Julia keres.

– Julia csak táncoljon tovább, – felelt a költő szinlelt nyugalommal, – hisz az neki mulatságot szerez.

– Julia már nem táncol többet, mert látja, hogy ezzel neked fájdalmat okoz. Téged vár.

– Ó a drága leány, – fakadt föl a boldog sóhajtás a költő kebléből és a táncolókat vadul, sőt illetlenül széjjeltaszigálva, sietett ama sarok felé, ahol Julia ült. Pap tekintetes úr a nyomában.

– Ki ez a neveletlen idegen? – kérdezték itt is, amott is a táncolók között.

Pap tekintetes úr megmondta az idegen nevét.

És a bálban, a táncban, mintha egy pillanatra önkéntelenül szünet támadt volna.

– Petőfi itt van! – suttogták önkéntelenül az ajkak és a szemek odatapadtak arra a nőre, aki mellett a költő helyét foglalta.

– Petőfi van itt! – hallatszott végig a nagy szálán az emberek suttogása és a legirigyeltebb és a legboldogabb nő ebben a percben Szendrey Julia volt…

Ekkor határozta el, hogy feleségül megy a költőhöz.

Őserdőben.

Néhány esztendő előtt, nyáron, a Felső-Tisza mentén kóboroltam. Őserdők szegélyezik a Tisza partjait és a folyóra dehogy ismerne rá az, aki például Szegednél látta. Egy vidám, gyorsjárásu, kristálytisztaságu hegyipatak itt a Tisza. Olyan csillogó a medre, mintha merő gyémántot, aranyat és ezüstöt tartalmazó kőzettel volna behintve a folyó feneke.

Ebben a tündéreknek, álmoknak való tükörben, mint valami őskori legendában, állanak a partokon a fák, melyek tán még az Árpádházbeli királyokat is látták, midőn a medvére itt vadásztak.

Milyen fák azok, melyek öt-hatszáz esztendeje állanak az őserdőben és a vénségüket hosszu szakálluk jelzi, amely moha alakjában benőtte e fákat tetőtől talpig. Ezek a fák akkor lehettek növendékfácskák, amikor az ázsiai jövevények itt még a bölényt űzték kelevézzel és karddal. A Tisza ezüsttükörében a mondabeli csodaszarvas bámulta meg magát és a királyi medvét Zalán bocskoros maradékai hajtották föl lármázva, csattogva fekhelyéről, hogy a vadászó magyar megbirkózhasson vele.

Az őserdő ma is sűrűn borítja a hegyeket, völgyeket, és szívesen ád búvóhelyet a nemes és dúvadnak. A Tisza éppen olyan tündöklő, tündérországbeli ragyogással fut tízezeresztendős, néma sziklák között, mintha nem tudna róla, hogy lejebb, az alföldi tájakon fekete, füstös vashidak szorítják a derekát.

*

Fönn, a hegytetőn kattog a fejsze. Az őserdőt bontják, vágják. Néha-néha egy-egy kivágott fatörzs villámgyorsasággal rohan végig a folyó medrében. A faszállításnak ez az ezeresztendős módja örökre divatos marad. Az ifju Tisza szilaj nyergében egyenkint nyargalnak le a hegyek néma, zordon világából a mohosdereku, toronynagyságu öreg fa-fejedelmek. Zúgva, csattogva tünnek tova a mélyben, mintha egy mesebeli hadsereg rontana le a hegytetőkről. Mennek-mennek az őserdők királyai, hogy cölöpök legyenek valamely építkezésnél. A tölgy, amely tán Kálmán királyra terjesztette gallyait, midőn az lepihent a rengeteg mélyén, csattogva nyargal az ezüstfolyó hátán, az ismeretlen városok felé. Jön, jön az álmok, a ködbeborult történelmi mult világából a modern élet felé. Vadászó csatlósok helyett tót napszámosokkal fog ismerkedni és kiméletlenül lehántják kérgét, amelybe tán egy fiatal király vésett be valami leánynevet.

*

… Fekszem egy fa alatt, amely öregebb ötszáz esztendősnél. A lombjai, gallyai szétterülnek a magasban, mint egy templom boltozata, csak itt-ott látni egy foltot a kék égből. Dél van az órámon, s itt mégis alkonyi félhomály borong.

Ötven lépésnyire már elvesznek a fák világos körvonalai, inkább csak sejteni lehet, hogy az erdő ott is folytatódik, mert hiszen fák vannak arra is. De bátran el lehetne hinni azt is, hogy ott egy másik, idegen, rejtelmes világ kezdődik, mondjuk a törpék, vagy akár az óriások világa.

Mindenek elmultak, vagy megváltoztak, amelyekről a mese- és mondavilág megemlékezik, csupán a hegyek és az erdők maradtak olyanok, amilyenek a mesében voltak.

A fáknak, különösen a vén fáknak valóban emberi alakjuk van, mintha elvarázsolt emberi lények lennének, akik itt némán várják a varázslat elmulását. Mindenki tudja, aki valamikor erdőben járt, hogy egyes fatörzsek még jó vagy rossz indulatot is tudnak kifejteni. Ki nem látta már a mérges, rosszindulatu és alattomos erdei szellemet egy-egy vastag, ormótlan fatörzs alakjában, amely leskelődve tekint rád egy kanyarodónál?…

Azt merném mondani, hogy az őserdő fái, fatörzsei azoknak az embereknek alakját vették föl, akiket fiatal korukban láttak. Mintegy úgy idomult a törzsük, mint az emberek alakja, mintegy megmaradott, belenőtt, beleformálódott az öreg fatörzsek kérgébe azon arcoknak a vonása, amely arcok akkor jártak erre, midőn a fatörzsek kérge még fiatal, hajlékony és puha volt, amíg fölfogta a külső benyomásokat, mint a fotografáló lencse.

Tehát az arcok vonásai belerajzolódnak a fiatal fák kérgébe, amint a természetben az nem ritkaság, hogy egyes lények, bár különböző fajtájuak, ellesik egymás tulajdonságait, hasonlókká lesznek. A pusztai kutyában például mindig volt valamelyes hasonlatosság a gazdájához. Föltalálható egy-egy vonás, amely közös a juhász és kutyája fején. Hogy a lelki hasonlósággal hogy vagyunk, arról talán nem is kell beszélni. A kutya, ló, sőt a kalitkába zárt Mátyás-madár is idővel gazdája lelki tulajdonságaiból elsajátít. Gyakran fordult elő, hogy a tolvaj kutya elárulta gazdája tolvaj tulajdonságát. A ló szilajságában, alattomosságában sok van a rajta ülő tulajdonságából. A Mátyás-madár, a szarka, csóka még a hangot is tudja utánozni, amely hangokat gazdájától hall, midőn az bünös cselekedeteit elköveti. Én láttam egy Mátyást, amely valaha csempészeké volt. A madár egész lényében benne volt a huncutság, titkolózás, alattomosság.

*

… Amint a vén fa alatt fekszem és félig lehunyom a szemem, arra gondolva, hogy milyen világ, milyen emberek lehettek akkor, midőn ezek a fák fiatalok voltak: egyszerre csak azt látom, hogy a vén fa vastag, szakállas törzsén bizonyos változások történnek. Alig észrevehető mozgások az öreg kérgeken, ahol sűrű moha volt eddig csupán, ott valami láthatatlan belső fénytől megvilágosodik a fa törzse, mintha ezüst csillanna meg a félhomályban.

Körülnézek a néma, rejtelmes őserdőben és a közelben, távolban lévő vén fák kérgein, törzsein ugyanolyan változásokat veszek észre. A nagy mohacsomók megmozdulnak, följebb vagy lejebb csúsznak, – s egyszerre itt-ott kibontakozik a fatörzs vonalai közül egy orrnak, egy szemöldöknek, állnak az alakja…

Észrevétlen, megfoghatatlan ez a változás itt a félhomályos erdőben, ahol nem hallani más hangot, mint az örökkön hulló haldokló levelek, meghalt gallyacskák zörgését. Sőt ez az állandó zörej is olyanforma lesz lassan, mintha csupán álmában hallaná azt az ember, egy álombeli szél sóhajtását, zörgését a messziségben.

Az öreg fatörzs, amely alatt hevertem, már teljesen átalakult, – már megláttam girbe-gurba kérges vonalai között a testszínü emberi arcot a fatörzsbe ékelve, ahonnan figyelőn, mozdulatlanul nézett ki. Nagyorru, igen nagyszemü, egybefolyó bajusz-szakállas orca volt az ott a fatörzsben. Mintha előrehajolt volna, hogy kikémlelje a sűrűséget, s ekkor úgy láttam, mintha korona volna a fején. Királykorona, amilyent a középkori királyok otthon, vagy vadászaton hordtak. S ebben a pillanatban világos volt előttem, hogy e vén fának növendékfácska korában egy királyhoz volt szerencséje. Itt pihent, itt aludt talán a király és a fa hűségesen megőrizte vonásait…

Mind világosabb lett az orca a fa kérgében. Valamely belülről jövő fényesség világította meg a szem szaruhártyáját, a szakáll-bajusz ősz, deres csomóit, a korona arany gombjait. Ott volt a király a fában – és szétnézett az erdőben.

S a fatörzsek, a vének, szakállasak, a revesek ott az erdei félhomályban ezalatt mind átalakultak. Közelből, távolból, minden oldalról nagy, óriási emberi arcok bámultak reám a fák törzséből. Nini, hogy néznek zordan és komoran az arcok, mintha nyomban megszólalnának. S mindnyájan a királyt nézték ott a nagy fában. Egyiknek-másiknak süveg volt a fején, volt közöttük öreg és fiatal, szolgai arc és főúri gőgösséget kifejező tekintet. Egy király vadászott itt az erdőben, mikor ezek a fák még fiatalok voltak és a fák megőrizték a király és kíséretének emlékét.

S az óriási arcok ott álltak, néztek az erdei félhomályban, mozdulatlanul, némán. Fönn, a fák tetején könnyü szél mozgatta meg a felső gallyakat és ilyenformán egy-egy pillantásra ragyogó nyári napsugár suhant a félhomályba. Ahová a napsugár aranyfoltját vetette, onnan eltünt a rejtelmes arc, de közvetlenül a napsugár foltjának határán túl már folytatódott az arc előbbeni vonalaiban. A napsugár visszarepült az égbe s idelenn újra sötét lett: az arc, az eltünt, csöndesen bontakozott ki a mohos fatörzs sötétségéből.

… Sokáig feküdtem ott az emberi arcok erdejében. Sorra vettem az arcokat, az elbűvölt királyt és kíséretét, s amit gyönge emberi tudással ki lehet találni mozdulatlan arcokból, azt kitaláltam. Voltak boldog arcok, voltak szerencsétlenek és ábrándozók. Voltak szomorúk és voltak könnyelmüek, hetykék… s lassan azt vettem észre, hogy én nem is a mesebeli király embereit látom magam előtt, hanem az embereket, – általában az embereket, akik mindig voltak s mindig egyformák voltak. Akiknek arcvonásait felöltötték a fák, és ugyanazok maradnak ezer év óta: – amint az emberi arcok is ugyanazok maradtak.

Az est leszállott, az arcok eltüntek a sötétben, aludni mentek. Az őserdő, hogy ebben is híven példázza az emberek társaságát, a sötétben megtelt mindenféle alattomos karokkal és lábakkal, amelyek minduntalan el akartak buktatni.

Misley pipázott.

A Bajusz-kisasszonyok leánynak született férfiak voltak és azon a darab földön, amely, a kisasszonyok saját szavai szerint, két nyíllövésnyire a Fodros-pataktól és félnapi járóföldre a tokaji hegytől elterült, ők parancsoltak. Ez a darab föld nem volt még akkora sem, mint Ugocsa vármegye, sőt számos nagyobb birtok is akadt a környéken, de akkora mégis volt, hogy elférjen rajta egy lakóház, amelyet kastélynak neveztek, valamint egy kis gyümölcsös, egy kis veteményes és egy nagy darab rét, amelyen a csikók ugrándoztak, a Bajusz-kisasszonyok saját nevelésü csikai. „Akinek gyermeket nem adott a sors, az neveljen csikókat“, mondogatták a kisasszonyok.

Nem lehet minden históriát Ádámnál, Évánál kezdeni, mert akkor nagyon hosszadalmas volna a legtöbb történet. Elég az hozzá, hogy, hogynem, a Bajusz-kisasszonyok pártában maradtak. Mikor teljesen árvaságra jutottak, fogadalmat tettek egymásnak, hogy soha-soha el nem válnak; így aztán lehetetlenség is volt már a férjhezmenetelük. De nincsen olyan lehetetlenség, amellyel egy igazi férfiu meg nem küzdene egy hölgynek hódolván. Róland elment a Szentföldre, mások az oroszlánketrecbe. De a Bajusz-kisasszonyok környezete veszedelmesebb volt az oroszlánketrecnél is. Ha egyiknek kettejük közül az idők folyamán valami reménysége támadt, hogy majd csak lassan-lassacskán bizonyos nyilatkozatot teend egy bizonyos férfi is: a másik Bajusz-kisasszony csaknem betege lett a jóságnak, a testvéri önzetlenségnek. Igyekezett mindenképpen nővére boldogságát előmozdítani és nem volt olyan rejtett pontja annak a bizonyos férfiu multjának, amely földerítetlenül maradt volna. Az egyik Bajusz-kisasszony – természetesen az elfogulatlanabbik – egy detektiv szívósságával és ügyességével vetette rá figyelmét a földolgozandó anyagra. A látóhatáron fölbukkant férfiu diákkori csinytevései is kinyomoztattak és nem térhetett be a „Törött palack“-hoz többé, hogy a Bajusz-kisasszonyok nyomban meg ne tudták volna.

Ha Elvira volt a soros (és Rózsi titkon a menyasszony), barna fiúk ugyan hiába sóhajtoztak a Fodros-patak környékén! De még azok a férfiak se nézhettek valami nagy nyugodalommal boldogságuk elébe, akiknek a nevében kétszer előfordult az „r“ betü.

– Az er-resek előbb-utóbb káromkodó, házsártos emberek lesznek, – vélekedett Elvira és tömérdek példát tudott.

Még csak ezután jött a pipa, kártya, ital kérdése. Rózsinak szegénynek mindegy lett volna, hiszen akárhogy állítják is föl a házasságokra a horoszkópot, nem lehet semmit sem tudni teljes bizonyossággal. Hány korhely emberből lett már jóravaló derék férj?

De Rózsi is csak addig volt ilyen engedékeny, amíg vissza nem tért régi állapotába a titkos menyasszonyi sorból. Bezzeg megváltoztak nyomban a nézetei a férfinemről és Elvira kérői ijedten menekültek a szigoru inkvizitor elől. Nénje módszeréhez híven írásbeli mérleget készített az Elvira kérőiről. Megvolt már ehhez a kulcsa, volt talán kétszáz is a kérdőpontok száma, amelyekre pontos fölvilágosítást kellett bejegyezni a soros Bajusz-kisasszonynak. (Természetesen nem a menyasszonynak. Hiszen akkor hamarosan elkészültünk volna a kérdésekkel.) A sors szeszélyéből és a véletlen tréfájából nyaranta rendesen Elvira kisasszony, télen Rózsi kisasszony üldögélt összeráncolt homlokkal, gondolataiba elmélyedve a kis, nyurgalábu íróasztalka előtt, amelynek rézkapcsos és macskaszemmel kirakott fiókjaiban három nemzedék asszonyainak, leányainak a levelezése, naplója volt levendula-levelek közé elrakva, már akik írni tudtak a Bajusz-familiában. Ezek a régi levelek és naplók is segítségére voltak a soros vizsgálóbírónak a „gyanús vádlott“ megvizsgálásánál.

Csak eleink kedvelték a vándoréletet, azóta a magyar szeret egyhelyben megmaradni, letelepedni. Nemzedékek jöttek-mentek, apák helyett fiúk, anyák helyett leányok kerültek a Fodros-patak környékére. De mintha semmi sem változott volna, a patak tükörébe ugyanazok az arcok nézdelődtek, ugyanazoknak a családoknak az ága folytatódott; a dédapák unokái elviselték az örökségbe kapott sipkákat, bundákat és az asztalnál ugyanazon a helyen ültek, ahol száz évvel előbb egy ugyanolyan külsejü férfiu üldögélt. A halottak, ha hazajönnének egy szép napon a vadvirágos temetőből, ugyancsak elcsodálkozhatnának: saját magukat találnák ugyanazokban a házakban, ugyanazon háziállatoktól körülvéve. Nini, az öreg János hajdu is ott áll a kapubálvány mellett pipázgatva! Pedig hányadik öreg János áll azon a helyen ama bizonyos öreg János hajdu óta!

A Bajusz-kisasszonyok tehát nem rosszul kombináltak, amikor a „vádlott“ öregapjának, vagy öreganyjának eseteit, amelyekről többnyire találkozott följegyzés az elsárgult levelekben, naplókban, elővették a vizsgálatnál. A Bajusz-kisasszonyok – a két-három emberöltővel előbbiek – igen értelmes és jó megfigyelő teremtések voltak. Általában abban a korban, amikor divat volt a naplóírás, a Fodros-patak környékén lakó Bajusz-kisasszonyok a legnagyobb fantáziával sem írhattak egyebet naplójukba, mint amit láttak: szomszédokat, komákat, ismerősöket. A régi Bajusz-kisasszony naplójában sűrűn emlegetett egy Misley nevü urat és mindig csupán annyi megjegyzést füzött e név mellé, hogy: „Misley pipázott“. Eleinte csak egyszer-kétszer, majd háromszor. Később mindig többet pipázott Misley.

Abban az időben, mikor Misley Pál került a szőnyegre mint Elvira egyik bámulója, Rózsi vizsgálatában nyomról-nyomra követte ama régi naplóbeli Misley pipázását. Hiszen éppen a dédapja volt ennek. A naplóból sokáig semmi sem derült ki Misleyre, de itt egyszerre szomoru megjegyzések kezdenek kerekedni a naplólapok margóján, az apróbetüs sorok között, amelyek tuvalevőleg minden naplóban a legérdekesebbek szoktak lenni. Ilyenforma följegyzések: „M. elfelejtett pipázni.“ „M. nem pipázik.“ „Soha többé nem pipázik.“ „Nagyon-nagyon boldogtalan vagyok.“

Rózsi gyanakodva szimatolt. – Hamarosan megtalálta az okozati összefüggést Misley pipázása és a naplóíró Bajusz-kisasszony bánata között. A régen elporladt M. úr ugyanis – amint ez egy sárga levélkéből kiderült – a kert alá járt pipázni és a régi Bajusz-kisasszony a fölszálló pipafüstről tudta meg ezt.

Azt hiszem, nem kell külön hangsúlyozni, hogy Misley Pál, az élő, ettől a perctől fogva elvesztette a játszmát, hiába jegyezte meg Elvira, szegény, hogy Misley Pál talán éppen a dédapja hibáját akarja jóvátenni. Rózsi nem adott pardont:

– Csapodár vér van benne!

És a Misley Pál aktája ezzel lezáratott.

Máskor viszont Elvira fedezte föl a szomszéd Kertfalvi nagyanyjáról a mindentudó asztalka levelei között, hogy a Kertfalvi nagyanyja nem a legjámborabb asszonyszemély volt, sőt pirosítani sem restelte az arcát. Kertfalvi hiába köszöntgetett e naptól fogva Bajusz Rózsinak. Pedig máskülönben alig lehetett ellene kifogást emelni. Az aktát eltették a kisasszonyok a többi közé, Rózsi egy darabig csak a leeresztett zsenilia-függöny mellől mert az utcára pillantani, ahol Kertfalvi nagy csizmában, elkeseredve taposta a falusi sarat.

S így repültek az évek a Bajusz-kisasszonyok fölött. Árvaságukban, magánosságukban végképpen megharagudtak a férfinemre és megférfiasodtak maguk is. Egy bizonyos koron túl mindegyik falusi kisasszony rászokik a férfias tempókra. Unalomból, társasághiányból a férfiak szokásait kezdik utánozni, mert hisz nőiességük parlagon maradt. Elvira előbb titokban, később nyiltan szivarozni kezdett, míg Rózsi lovakkal seftelt, csikókat nevelt. Egykori szépségük lassan eltünedezett és régi arcképeiket, amelyek az első bálok, az első kérők idejéből származtak, éppen olyan nyugodtan szemlélgették, mint akárcsak azokat a megfakult fotografiákat, pasztell-képeket, medállionokat, amelyek a régi-régi Bajusz-kisasszonyokról maradtak meg. Néha unalomból elővettek egy-egy régen lezárt aktát valamelyik kérőjükről és nagy volt az elégtételük, midőn kiderült, hogy az élet igazolta föltevéseiket. Misley Pálból valóban csapodár ember lett, míg Kertfalvi minden vagyonát elkártyázta… Förgeteges téli napokon, midőn az ákác puskaropogáshoz hasonló hangokat adva lobogott a nagy cserépkályhában, vagy késő ősszel, amidőn az ólmos eső ködbe, homályba borította a Fodros-patak környékét, a kisasszonyok elgondolkozva üldögéltek szobáikban. Ilyenkor rájuk nehezedett a magányosság érzete, elkeseredve hallgatták a vihar zúgását vagy az eső kopogását és Elvira gyakran tette le a szivart, hogy haragosan megfenyegesse a mindentudó asztalkát.

– Mindennek ez a pletykafészek az oka. Rosszabb volt egy gonosznyelvü vénasszonynál.

Rózsi hosszu lépésekkel járt föl és alá a szobákban, amíg megállapodott az ablaknál, ahonnan a lovak istállóját látta és bágyadtan mormogta az üres levegőbe:

– Mégis jobb volna gyermekeket nevelni…

A zord idők zord gondolatai mogorva varjakként terjedtek a Bajusz-kisasszonyok falusi házára és házatájára. És ilyenkor napokig nem beszéltek egymáshoz, egyik a másikat okolta még tán azért is, hogy a csúf szél mérgesen dörömböl a kéményben.

Egy zord napon Elvira nyájas arccal kereste föl Rózsit a szobájában, ahová gazdasági könyveivel elzárkózott.

– No, mi az? – kérdezte dörmögő hangon Rózsi. – Megbolondultál, Elvira?

Valóban, téli förgeteg sikoltott végig a puszta kerten és a varjak feketén, lomposan, lappangva szálldostak a távoli mezők fölött.

– A kis unokahúgunk, – kezdte derült hangon Elvira, – a drága kis Mariskánk a városban… No, nem találod ki, Rózsi?

– No mi van a kis piszével? – mormogott Rozália.

Elvira összecsapta a kezét:

– Olyan nehezen gondolkozol, mint egy ispán. Hát menyasszony lett Marcsa. Itt van a levél.

No erre már mégis csak elmosolyodott a mogorva Rózsi. Ejnye, ejnye, hát máris! Ők még csak a jövő farsangra tervezték férjhezadni a kis húgukat, habár némely rossz nyelvek szerint akkor sohase ment volna férjhez Marcsa. Adta kis piszéje! Ez aztán megcsinálta.

– Aztán ki a vőlegénye? – kérdezte Rózsi.

Elvira elkomolyodott:

– X. Y… Majd megtudod a levélből, amit írtak. Azt kérik tőlünk, hogy vegyük elő azt a mindentudó asztalkánkat és állítsuk föl a horoszkópot a Marcsa vőlegényéről. Legalább annyi haszna legyen az asztalkának. A vőlegény idevaló származásu fiatalember.

Rózsi nyomban talpra állott:

– Gyerünk az asztalkához.

Szinte megelevenedett, fölfrissült a vénleány eltompult kedélye, amint mohón nyult az örömhírt hozó levél után:

– Helyesen tették, hogy hozzánk fordultak. Mi majd megtudjuk alaposan, hogy kiféle, miféle az a fráter, aki a mi Marcsánkra merészeli emelni a szemét. Láncoslobogós! Előttünk ugyan nem marad titokban semmi. Levesszük őkelméről az álarcot, aztán mehet, ahová akar… Fölvilágosítjuk Mariskánkat, hadd tudja meg, hogy…

Elhallgatott és Elvirára nézett.

Az szótlanul, szomorúan bólintgatott a fejével. Rózsinak is rosszkedve támadt.

– Hátha nem is valami hitvány ember? – mormogta vigasztalóan.

És napok múltak el és a mindentudó asztalka kitárta titkait és beszélt a Mariska vőlegényéről. Bizonyos Misley András volt ez a vőlegény, még pedig annak a régi Misleynek a fia és a Bajusz-kisasszonyok napokig studirozták még egyszer és újra meg újra az asztalka titkait, hogy ne tévedjenek nagynénei ítéletükben. És az asztalka beszélt és most, huszonöt év után ezt mesélte.

– Egy régi Misley és egy régi Bajusz-kisasszony olthatatlan szerelemre gyulladtak egymás iránt. És nagyon boldogtalanok voltak, mert szerelmüknek akadályai voltak… De nem csüggedtek az akadályoktól, forrón, hűségesen, szent nagy szerelemmel szerették egymást. A régi Misley megfogadta, hogy örökkön szeretni fogja a régi Bajusz-kisasszonyt. És, hogy néha láthassa szerelmesét, pipázni a kert alá ment, ahol a fölszálló pipafüst figyelmeztette Bajusz-kisasszonyt epekedve váró, reménytelenül szerelmes és holtig hűséges Misleyére. A pipázás annál nehezebbére esett Misleynek, mert se azelőtt, se azután nem volt pipás ember, de szerelméért semmi áldozattól nem riadt vissza… Akárcsak Himfy, ki ebben az időben írta verseit, azzal a különbséggel, hogy ő megmaradt kesergő szerelménél, sohasem lehetett Rózájáé. Egy más leányt volt kénytelen oltárhoz vezetni…

… S így beszélt az asztalka huszonöt év után a régi Misleyről és a Bajusz-kisasszonyok elmerengve hallgatták az asztalka beszédét. Elvira könnyezve dobta el a szivart.

– Úgy látszik, hogy akkor tévedtünk, – mormogta, – most ne rontsuk el a kis leányunk dolgát.

A folyó mellett.

Egy szép nyári estén, midőn Amadeusz Ágnes fehér báránykákat és sárgapihés libuskákat látott sétálni az alkonyati ég alján, valamint az aranyporos felhők távolságában látni vagy sejteni vélte Őt is, a Szűzanyát, egy lerongyolt ruházatú fiatalember érkezett a városba, mielőtt a kapukat bezárták volna.

Amadeusz Ágnes, a városka főbírájának leánya bizonyára nem törődött a rongyos legénnyel, mert ő csak látományainak élt, amelyek esténkint hűségesen fölkeresték a hatszögletes ablakközben, ahol vékony és hosszúlábú varróasztalkája mellett üldögélni szokott. Nem mindennapi teremtés volt Ágnes még abban az időben sem, mikor jóformán minden fiatal szűz egyszer-kétszer látta Anyánkat. Mária abban az időben még gyakran megjelent a leányok imazsámolya fölött, együtt virrasztott a fiatal anyákkal beteg gyermekük mellett és még az öreg anyókáknak is megmutatta magát, ha nagyon elhagyatottak és nagyon nyomorultak voltak. Mária ebben az időben a földön járt, még pedig legtöbbet Bártfa és Eperjes között. A hajának olyan színe volt, mint az érett rozsé, a szeme pedig kék volt és kerek, mint a környékbeli leányoké. Aratáskor tarka rokolyát és bocskort viselt és segített a menyecskéknek. (Gyakran látták. Égett a keze alatt a munka és hallgatta a tót lányoknak a halmokról visszhangzó énekét.) Tavasszal az erdőkben és mezőkön bolyongott és lilaszínű felhővel burkolta körül magát, amilyen szine ezen a vidéken a tavasznak van. A beteg gyermekeknek levest főzött. A kapúőr anyátlan kisleányának ő fonta be szöszke haját és ideje volt még arra is, hogy tisztába tegye a sokgyerekes Korin takácsné legkisebb leánykáját. De ezenkívül sem idegenkedett semmiféle háziteendőtől, amelyben az asszonyoknak segítségére lehetett. Akárki hitet tesz reá, hogy Jolsvai tanítónál a tizedik gyerek keresztelőjén Ő gyúrta a tésztát a mákoshoz. De olyan is volt az. Az árvagyerekeket lefektette, az országútakon elesett vándorokat ápolgatta, az álmatlan bánatosokat vígasztalta. Volt tehát elég tennivalója itt Anyánknak. És láthatlan lépései nyomán nemcsak békesség termett, de nagyra nőttek a rozsok is.

Abban az időben, mikor Mária a földön járt…

A hit azt mondja, hogy az Isten előtt mindnyájan egyformák vagyunk, de az ember mégis csak gyarló és bizony azt hiszi, hogy Amadeusz Ágnes, a főbíró leánya közelebb van Ő hozzá, mint Szikra, a medvetáncoltató leánya. Talán már csak azért is, mert Ágnesnek egyéb dolga sincs, mint naphosszat Róla gondolkozni, hozzá imádkozni és csókolgatni aranyba vert képmását, amelyet a nyakában visel. Míg Szikrának, odakünn a város végén elég baja van a medvékkel. Az öregnek – a Szikra nagyszakállú apjának – gondot ad a medvék megfogdosása. A medvét nem úgy fogják, mint a lepkét. Aztán mikor már odahaza van is a medve a vasas ketrecben, hónapokig eltart, amíg a medvét rendre, illedelemre és mesterségre lehet szoktatni. Az a szerencse, hogy még fiatal a medve és nem ösmeri erejét. Szikra egy görbe bottal eligazodik közöttük és ügyes fogással földreteríti őket, ha birkózni volna kedvük. Mind a mellett sohasem lehet bizonyosan tudni, hogy nem-e haragszik meg a medve, mikor táncolni tanítják és ilyenkor ugyancsak kell ügyelni őkelmére. A görbe bot suhog a vastag bundán, a lánc csörög a medve orrában és míg Szikra félkézzel a dobot veri, két tüzes, nagy szemét a medvére függeszti és így múlik el a nap, amíg mások – a főbíró Ágnese is – imádkoznak és Róla gondolkoznak.

A szép, nyári estén tehát addig nézegette Ágnes a legelésző fehér báránykákat ott a messzi hegytetők felett, amíg a lerongyolt ruházatú fiatalember egyszerre ott állott előtte és szakállal, bajusszal benőtt arcát felé fordította.

– Megjöttem a háborúból, – mondotta. – Ágneske, szeretsz-e még?

Ágnes ijedtében eltakarta a szemét a tenyerével a zöld fűben tipegő sárga libácskák helyén a bozontos katona állott, akinek ruháját vastagon fedte az országút pora.

– Nem, – kiáltott riadtan Ágnes, – már nem szeretlek. Távozz innen. Mert nemsokára eljön valaki, aki befonja a hajam éjszakára.

Mire felnyitotta a szemét Ágneske, a bozontos katona már eltünt előle és így bizvást hihette, hogy álmodta az egész dolgot. Az ő szerelmese egy ezüstsisaku, szőke levente volt, aki valahol a pogányok ellen harcol, nem pedig a haramia-képű csavargó. Igy tehát tovább álmodott és kereste a kis libákat és bárányokat a piroskabátos hegyek ormán és messze, messze az ormok mögött őt, aki majd eljő a haját befonni. Az est azonban közben leszállott és már semmit sem láthatott. Csak a bozontos katona szemrehányó tekintete kísértette a sötét sarkokból.

És se másnap, se harmadnap nem látta őt. Még csak gondolkozni sem tudott többé Róla, az imádságokat pedig, mintha elfeledte volna. Mintha elfordult volna tőle az, akit addig mindig látott, aki mindig vele volt.

– Szerencsétlen vagyok, boldogtalan vagyok, – zokogott Ágnes hosszúlábú varróasztalkája fölé borulva. – Szűzanyám, ne hagyj el!

De Ő nem felelt.

A felhők sötétek voltak esténkint és a hegyek olyan kabátot vettek magukra, mintha tél felé járna az idő.

És a könnyek, panaszok, síránkozások beteggé és szomorúvá tették Ágnest. Szenvedett és nem tudta, hogy miért szenved.

Estére elindult, hogy megkeresi Őt. Talán a rozsföldeken leli fel, vagy a kapúőr anyátlan gyermekei mellett, amint betakargatja őket. Valahol csak megtalálja. S ezen biztos reményben elindult.

Ment-mendegélt és a szíve dobogott a várakozástól.

A város végére ment, ahol szegény emberek laknak, hol Ő ilyenkor levest szokott főzni a beteg asszonyoknak. S így érkezett a medvetáncoltató házához.

A kapú nyitva volt és a gyepes udvaron a bozontos katona feküdt és fejét a Szikra ölébe hajtotta.

A leány egy kis medvét táncoltatott és nevetett hozzá.

Ágneske megrémülve állott meg helyén. Aztán a szívéhez kapott és behunyta a szemét. Most már tudta, hogy mi baja van. És futott, futott arra felé, ahol a folyó zuhogott magas, bolthajtásos híd alatt és a hídról a víz fölé hajolt.

Ekkor a vállára helyezkedett egy jól ismert kéz és hallotta a hangot, amelyet annyiszor hallott… Az Ő hangját.

– Menj haza, szegény leányom, megszenvedtél azért, hogy nőnek születtél. Minden nőnek keresztül kell ezen esni, ha ösmerni akarja a boldogságot, amit fájdalom nélkül meg nem ismerhet. Menj haza, szegénykém és én veled maradok.

A láthatatlan Asszony megfogta a boldogtalan leány kezét és szépen, csendesen elvezette a folyó mellől.

*

Azt mondják, hogy Mária már régen nem jár a földön… De a folyók mellett, magas hidakon a zúgó víz felett megjelenik néha és kinyújtja a kezét.

Őszi nap falun.

Egy őszi napon meglátogattam nemes barátomat, Sándorit, a falujában. Néhány mérföldnyire volt a Sándori faluja attól a városkától, ahol abban az időben tartózkodtam, de mégse láttuk egymást gyakran. Sándori ugyanis olyan ember volt, aki sok tekintetben különbözött a normális emberektől: szerette a magányt, kereste az egyedülvaló csöndességet és a vadászaton kívül semmi egyébért nem hagyta el falusi házát, amely még csak kényelmesnek sem volt nevezhető. Sándori szerint mégis ez a ház volt a legderekabb minden házak között, mert magánosan állott egy nagy puszta kert közepén és az ablakán legföllebb a holdvilág kandikálhatott be.

Mondom, őszi nap volt és nemes barátomat éppen vadászatra-készen találtam magános háza előtt. A vállán rozsdás kétcsövü fegyver, amelyből emberemlékezet óta nem lőttek, a vizslába ojtott kuvasz, amely körülötte ugrándozott, legföljebb a vad elriasztására lehetett alkalmatos.

– Nagyon szeretném az őszt, ha nem volna olyan sajátságosan csöndes, – mondta öreg barátom. – A végtelen csöndességben házamba hallom a falusiak szuszogását, mozgolódását. E zajgás elől menekülök ki a szabadba.

Bármiként figyeltem is, a kopár kert mögött elterülő falucska „zajgásából“ én mit se hallottam. Valahol nagyon messzire kelepelt a folyón egy malom, de ezt csak inkább sejteni lehetett, mint hallani…

– Tarts velem, – folytatta barátom. – Az őszt megnézhetjük odakünn a hervadt réteken. És ami a legfőbb, emberrel nem igen találkozhatunk, a gazdasági munkának már vége.

Megindultunk a kopár kertből és félkörben kerültük meg a falut. Egy dülőúton kapaszkodtunk föl a folyó töltésére, ahonnan Sándori visszanézett a síkon fehérlő falusi házakra.

– Szörnyűség, mennyit beszélnek ebben a faluban. Egész nap jár az emberek szája. Az ördög tudja, miről fecsegnek mindig. A hangjuk, a nyugtalan „zajgásuk“ bánt…

Véleményem szerint ebben nem volt egészen igaza barátomnak, mert a falusi emberek általában hallgatagok, ez a falucska pedig még csöndesebb volt: Amerikába költözött belőle minden valamire való ember. De öreg barátom csak tovább erősítette állítását, hogy igenis a faluban mindig beszélnek és ő ezért nem tud házában sem megmaradni. Jókedvü elevenséggel magyarázta, hogy mennyire gyűlöli azokat az embereket, akik folyton beszélnek, mert még a szél is elhallgat néha, ha megunja az örökös dudálást, de az emberek soha. Általában nemes barátom szerint a beszéd egy egészen fölösleges valami volt, amelyet ki kellene küszöbölni az emberi életből.

És míg így szóval tartott, a folyóparti töltésen vígan haladtunk tova. A kuvasz a mezőkön szaladgált és néha hangos ugatással jelentette, hogy talált valami szimatot. De Sándori rá sem ügyelt.

Körülbelül negyedmérföldnyire voltunk már a falutól (a falusiak folytonos beszéde még itt is állandó „mozgalomban tartotta“ az aranysugáros őszi délután levegőjét), midőn egyszerre lódobogás hangzott föl mögöttünk. Hátrafordultam: almásszürke lovon egy keménykalapos lovasnő ügetett mögöttünk. S amint bennünket megpillantott, láthatólag gyorsabb tempóra nógatta paripáját.

Sándori elvörösödve mondá:

– Kérlek, ne nézz hátra… Az én kedvemért… Sohasem szabadulunk meg tőle.

És néhány lépéssel a töltés szélére lépett és igen nagy figyelemmel kezdett valamit nézni a folyón, hátat fordítva az országútnak. Még a kezét is a szeme elé emelte és a világért sem fordult volna meg. Pedig a lovasnő már közvetlen mögöttünk trappolt és hangosan kiáltotta:

– Szervusz, kapitány!

(Sándori hajdanán ezt a rangot viselte a hadseregben.)

Nem volt feltünően szép nő a lovagló, de csúnya sem. Fiatal sem, de öreg sem. Elhagyott falukban látni néha olyan derék, megtermett úri hölgyeket, akikről az ember az első pillanatban nem tudja megállapítani, hogy hajadonok-e vagy férjezettek? A gazdálkodással járó teendők, a falusi élet egyszerüsége és a sok munka, sok pihenés (amely szinte kétfelé osztja az esztendőt) még a lenge Grétékből is helyre teremtéseket nevel. A sápkóros lányokból gömbölyü menyecskék lesznek és a zárdában nevelt kisasszonyok hazakerülve a falujukba néhány hónap leteltével sajátkezüleg fenyítik meg a goromba béreslegényt.

A lovasnő szinte tipusa volt a gazdálkodó-nőnek. A hatalmas, csontos szürkén olyan nyugodtan ült, mint egy huszár, alig fogta a szárat, de a vastag lovaglóvessző a kutyabőr keztyűbe bujtatott kézben bátran fegyvernek is beillett volna. Rövidke csizmájára csillagos lovassági sarkantyu volt verve és rövid zsemlyeszínü bőrkabátjából egy pisztoly agya duzzadt kifelé. Fehér fátyol volt a kalapjára kötve és nagy barna szeme olyan pillantással mért végig engem, aki az útból félreálltam, mint amilyen pillantással a földesurak a jószágot szokták megbírálni a vásárokon.

– Szervusz, kapitány! – ismételte foghegyről vetve a szót.

Nemes barátom megfordult és elvörösödve emelte meg kis vadászkalapját.

– Régen láttalak, kapitány!… A céllövő puskád még nálam van. No majd hazaküldöm…

S feleletet sem várva, vékonyán nyomta paripáját, amely galoppba ugorva, csakhamar eltünt lovasnőjével az út kanyarulatánál.

Sándori még pulykavörös volt és mint általában mindig, most is dühös gúnnyal kezdte:

– Szeretem ezeket a „fölvilágosodott“, modern hölgyecskéket! Valóban nagyon szeretem őket, amikor feminizmussal, szocializmussal, nihilizmussal traktálják az embert, ahelyett, hogy valami jóféle vacsorát főznének a konyhájukon. Az én kedves korszakomban, – ahova egyszerre vissza szeretném tenni az egész világot, – a középkorban, sokkal jámborabb istentagadó eretnekeket égettek el, mint ezek a modern hölgyecskék. Nem hisznek ezek se Istenben, se a vallásban. Hej, ha én egyszer úgy kedvemre megmondanám nekik a véleményemet! De, mondom, nem szeretem a sok beszédet.

Kérdőleg néztem Sándorira, aki fejcsóválva függesztette a tekintetét abba az irányba, amerre az amazon elvágtatott, majd mélységes meggyőződéssel fölkiáltott:

– A derék misszionáriusokat nem az emberevő vadak közé kellene küldeni, hanem ide Európába, a „modern“ hölgyek közé, mert itt nagyobb szükség volna a térítés munkájára.

Igy szólt és elhallgatott és én nem kérdeztem semmit, mert tudtam, hogy nemes barátom nem szereti a sok beszédet. Midőn néhány másodpercig hallgatagon ballagtunk az őszi délutánban, hol a távoli erdők és rétek mintegy vászonra festve látszottak lenni, Sándori lecsillapodott és így szólalt meg:

– Különben a Rácsky kisasszony nem is olyan rossz, mint talán hinnéd, csak a nevelése volt elhibázva. Rácsky, aki hajdanában itt a szomszéd faluban lakott, semmi egyéb nem volt, mint egy becsületes vén katona. Egy derék öreg katona, amilyenek a Napoleon gránátosai lehettek, akik az oroszországi mars után is rajongtak császárjukért. Ilyen volt Rácsky őrnagy, egykori barátom, aki hétszámra nem szólt, mert már nyugalomban volt és szolgálati teendője nem lévén, nem tartotta érdemesnek a beszédet a civiléletben. Mondom, egy öreg katona és semmi más. A világért sem okolom őt Kláráért. Furcsa is volna, ha egy Kolowrath-dragonyosbeli törzstiszttől a penzióban azt követelnék, hogy értsen a leányneveléshez! Mindössze lovagolni, vívni, célbalőni, úszni és birkózni tanította meg Klárát, a többi az jött magától. Azaz, a könyvekből jött a többi. Azok az átkozott könyvek! Mindig mondtam Rácskynak, amikor a hosszú téli estéken hallgatva üldögéltünk házában vagy az én kunyhócskámban: „Égesd el a könyveket, bajtárs, a könyveket égesd el, mert Klára éjjel-nappal azokat bujja!“ De Rácsky nem hallgatott rám és szentimentálisan védte fiatal hugát: „Ugyan kérlek, még ezt a kis szórakozást is elvegyem tőle! Hiszen, ha legalább táncolni tanítottam volna meg, majd minden másképpen volna. De a porosz golyó miatt nem tudok táncolni és így Klára sem tud. Ez a legnagyobb szerencsétlenség.“

Sokszor üldögéltünk így elgondolkozva a hosszú estéken és az őrnagy sem szólt, én sem. Míg végre hosszas megbeszélések után elhatároztuk, hogy a táncra majd én fogom megtanítani Klárát. Valamikor ugyanis a főhercegasszonnyal én táncoltam a bálon az udvarnál és Rácsky valóban rossz néven vehette volna tőlem, ha kis hugát, akit kora árvasága óta nevelt, nem tanítom meg a szükséges táncra. Sokáig nem beszéltünk ezután megint és én otthon, titokban néhány próbát tettem. Rácsky tudott fuvolázni és titokban megtanult néhány valcert a fuvolán. Minden készen volt már a táncleckék elkezdéséhez, csupán Klárával kellett még megbeszélni a dolgot.

Miután mindketten kevésszavu emberek voltunk, ez a megbeszélés sokáig húzódott. Végre, egyszer, karácsonykor, mégis csak előállottunk tervünkkel. Félig én mondtam el az ügyet, félig az őrnagy.

S mi történt ekkor?

Klára elnevette magát és nevetett sokáig. Végül kijelentette, hogy vénleány korában nem tanul már táncot, mert az a bakfiseknek való!

Elámultunk erre és még az őrnagy sem tudott sokáig megszólalni, pedig ő valamelyest jobban értett a locsogáshoz, tere-feréhez, mint én.

Az őrnagy aztán nemsokára meg is halt. Nem éppen ezért. De magamban néha úgy gondolom, hogy ha a táncleckéket idejében elkezdjük, az őrnagy okvetlen bevárja a tanítás befejezését. Rácsky kisasszony egyedül maradt és azóta még rosszabb lett az állapot. Öreg koromban kell hébe-korba ujságokat, könyveket elővennem, hogy megérthessem a Klára beszélgetéseit a feminizmusról, nihilizmusról, meg mit tudom én még mi mindenről. Pajtás, jegyezd meg, hogy a középkorban a nők nem tudtak olvasni és azért volt jó a középkor…

… Ekkor szünetet tartott nemes barátom és újra hallgatagon kullogtunk az őszi tájon, amely hasonlított egy mesebeli tájhoz, ahonnan a mesék alakjai kipusztultak.

A folyóparti töltés kanyarodott a távolban és a füzesek, törpe fák alatt ismét föltünt az amazon alakja. Sándori láthatólag összerezzent és halkan fölkiáltott:

– Most jön vissza a Máriától és már megkapta a levelet. Talán már el is olvasta…

A lovasnő csöndesen ügetett a töltés tetején, de egyszerre, – tán mert bennünket észrevett, – vakmerő ugratással leszállott a töltésről, hogy nemes barátom ijedten fölkiáltott. Aztán a lovasnő nekivágott a néma mezőknek és elnyargalt.

Sándori elszontyorodva mormogta:

– Most igazán nem tudom mi lesz? Haragszik-e, vagy nem? Mert itt igen nagy baj van, pajtás, olyan nagy baj, hogy kénytelen vagyok magamon könnyíteni és beszélni róla. Pedig a beszéd a halálom.

Tudnod kell, hogy van itt a füzesekben egy csodatevő Mária-kép, amely már nagyon sokban megsegítette a környék lakosságát. Főként a leányokat, amint természetes. A Boldogságos a leányok patrónusa, de Rácsky Klára eddig sohasem kereste föl a füzesbeli képet. Nemrégen azonban észrevettem, – az ember nem vak, – hogy sokat lovagol a füzes körül. No gondoltam, nyomára járok ennek a dolognak.

Szokásban van, hogy kis cédulákra írják föl a leányok, asszonyok kívánságaikat, amelyeket az öreg fűzfa üregébe dobnak, amelyen a Boldogságos képe van. Aki nem tud írni, fölkeresi Sivót, a töltés őrét. Az megtanulta az írást a katonaságnál.

Sok a kívánság, tehát cédulára kell írni, mert a Boldogságos még elfelejtené.

Megyek tehát a multkor és nézelődöm, hogy mit is keres Rácsky kisasszony a füzesben. A Mária-kép körül őgyelegve, egyszer csak észreveszek egy finom borítékba zárt levelet, amely a cédulák összegyűjtésére szánt üregből kandikál elő. Kihúzom és elolvasom, bár nem nekem volt címezve, hanem a Boldogságosnak, a mennyországban. De hát és az írásról megismertem, hogy kitől származik az a levél… Tehát elolvastam. Bizonyos R. C. írja benne, hogy gondoljon rá a Boldogságos nagy elhagyatottságában. Bár tudja, hogy az ő ideje már elmult és vele már a Boldogságos sem tehet csodát, de annyit kieszközölhetne, hogy S. kapitány a nyugállományban barátságosabb és udvariasabb legyen a jövőben, mint eddig volt.

Pajtás, kiókumláltam, hogy S. (kapitány a nyugállományban) csupán én lehetek, mert más kapitány messze földön sincs. Szokásom szerint hallgattam és gondolkoztam. Gondolkoztam sokáig és figyeltem Rácsky kisasszonyt, aki naponkint ellovagolt a füzesbe. És mondom, gondolkoztam. Tegnapig gondolkoztam. Tegnap aztán a következő levelet rejtettem el a csodatevő kép mögött egy nagy borítékban, amelyen a negyedik ezred bélyegzője volt s egy szolgálati ügyből kifolyólag került hozzám:

„S. ny. kptny udvarias és barátságos lesz ezután, ha t. Címed táncolni megtanulni hajlandó tőle.“

Csupán ennyit írtam… Nem tudom, hogy eltaláltam a stílust, nem tudom; hogy nem vétettem-e a Boldogságos ellen, midőn nevében levelet hamisítottam, semmit sem tudok, pajtás, de ezt a pár sort meg kellett írni, mint valami költőnek, akit egy vers kínoz.

Most már tudsz mindent. Most már tudod, hogy attól függ minden, hogy hajlandó-e tőlem a Rácsky kisasszony táncolni megtanulni? Most már várni kell a fejleményeket.

… Ezt elmondván, nemes barátom nagyon elpirosodott és ismét sok figyelemmel meresztette szemét a folyóra, bár azon a szokásos habfodrozáson kívül egyéb látnivaló nem volt.

*

Néhány hónap mulva aztán azon a környéken vitt keresztül az utam, midőn is hallottam, hogy a Rácsky kisasszony hajlandó volt táncolni megtanulni. És ma már boldog pár S. (kapitány a nyugállományban) és R.