C.

Az enyicki menyecskék.

Hajdanában még a Habsburgok is, ezek a szigorú, erélyes emberek, jobban hajlottak a tréfa felé, mint manapság. Az elmult századokban a tréfa és a vidámság éppen úgy a nagyuraké volt, mint a várak és kastélyok. Csak a nagyuraknak lehetett igazán nevetni, jóizüen mulatni és kacagni azokon a tréfákon, amelyeket vidámságukra alattvalóik kieszeltek. Manapság, amikor mindnyájan egyenlők és demokraták vagyunk, mindenki mulathatna, kacaghatna kedvére, de hát nincs már min kacagni. A jókedv, miután demokrata lett, veszített értékéből. Ahogy a bankó is elveszíti értékét, ha egyszer kivonják a forgalomból.

Hová lettek a híres udvari bolondok, országos mulattatók? Hol vannak a nevezetes tréfacsinálók, akiknek jókedvén a fejedelmek és királyok mulattak? Gyerekkoromban még ismertem a híres Tőri Mihályt, aki úgy tudott nevetni, mint senkise az országban. A kacagásával még a haldoklókat is meggyógyította. Hordozták is az ország egyik szélétől a másikig, mint a híres orvosokat vagy a kitünő főzőasszonyokat. Utóvégre a jóízü kacagás éppen olyan orvossága az embernek, mint kinin vagy a töltöttkáposzta. De Tőri Mihály is utód nélkül halt meg, pedig egész kis vagyont kacagott össze. A búskomor horpácsi gróf, – aki már álló esztendeig nem szólt emberhez, – mikor meggyógyult a Tőri uram kezelésében, házat, földet ajándékozott neki. De hát ez a fizetség is semmi ahhoz képest, amit a régi mulattatók, jókedvü tréfacsinálók kaptak honorárium gyanánt a fejedelmektől, királyoktól. (A mai vicclap-szerkesztők bizony már a szivarravalóval is takarékoskodnak.)

A legutolsó udvari bolond a bécsi Burgban Mária Terézia királynő idejében élt. Hívták pedig Homolai Jánosnak és származott Enyickről, Felső-Magyarországból.

A nagy királynő, aki mindvégig Európa legszebb asszonya volt, akkoriban már régen nem látogatta a mödlingi mosónő-bálokat és húshagyókedden sem öltözött föl álarcosan hűséges gárdistáival. Hiszen a magyar nemesi testőrség sem másért létesült, mint a nagy királynő mulattatására. Az udvariatlan történelemírók följegyzik, hogy a királynő már negyvenharmadik évét is betöltötte, amikor a daliás testőrök sarkantyúja először pendült meg a hosszú folyosón. Homolai uram is ebben az időben került az udvarhoz – mulattatónak. Az egykori vitéz, ellenségverő tábornokok, akiket a királynő sokszor szívdobogva várt vissza hadi útjokból, már öreg legények lettek, sőt egynémelyik még a kardjában is megbotlott menés közben. Vajjon mit csinálhatott volna ilyen körülmények között a királynő, aki a krónikák följegyzése szerint még nagymama korában is szerette a vígságot, elmés tréfát és mulatságot maga körül? Hát előhívták Homolai uramat, hadd mulattassa az unatkozó királynőt.

Ki volt ez a Homolai János?

Senki más, mint egy tót kurtanemes onnan a tótok közül, aki hajdanában bekóborolta az egész világot. Verekedett Berlinben, táncolt Párisban, még Olaszországot is megjárta valami küldetésben. Az idők elcsendesedésével kapott akkora érdemrendet, mint egy tányér. Azt hazavitte Enyickre és azontúl csupán azon volt, hogy a kis skvargáját tartsa rendben, amely ott terül el az Ipoly mellett. Az ökröcskék szántottak és Homolai János pipázott kuriájában. Én ugyan azt hiszem, hogy azok az ökröcskék se voltak igazi ökrök, aminthogy Nógrádban még ma is ökröknek hívják a tehenet szelid túlzással, ha szántáshoz fogják be; azonkívül Homolai uram se volt olyan nagy legény otthon Enyicken, mint például Párisban hadnagy korában. De hát baj ez, ha a krónikaíró szeliden nagyít? Ugyan ki nem hallotta már a nagyapjától, hogy így meg amúgy volt az ő fiatal korában. A mult mindig színesebb, gyönyörübb, mint a jelen.

Hanem szép legény volt az enyicki birtokos, annyi bizonyos. Szálas, malomkő-vállu, daliás ember volt, a bajszát nyírta és parókát viselt, azon kor divatja szerint. Ha vasárnaponkint fölvette régi katonakabátját és kardcsörtetve a templomba ment, az enyicki menyecskéknek megszakadásig dobogott a szívük, a lányok pedig elpirultak, mintha valaki nagyon megölelte volna őket.

Ennek a dicsőségnek véget vetett az a parancsolat, amely az egykori vértestisztet Bécsbe rendelte. Homolai János otthagyta ökreit, elfeledte az enyicki menyecskéket, bezárta házát és búcsút mondott az Ipolynak.

Sok-sok esztendő múlott el, de a hír, ez a kóborló szél, amely ismeretlen helyről indul és ismeretlen helyre utazik, mindig emlékezetükben tartotta az enyickieknek Homolai uramat.

Homolai János volt a királynő mulattatója. Ki tudná ma, másfélszáz esztendő mulva megmondani, hogy miért esett éppen Homolaira a királynő választása? Talán csak asszonyi szeszély volt az egész. Az egyszerü, közöttünk élő asszonyok szeszélyein se tudunk eligazodni, hogyan érthetnők egy királynő szeszélyét? Aminthogy általában a férfiak többsége egész életében azt csinálja, hogy eligazodni akar az asszonyok szeszélyén, aztán még nagyapa korában is ott tart a tudományával, ahol kamasz korában tartott… Elég annyit tudni, hogy Homolai János reggel, délben, estve a királynő szolgálatára állott. Tudott-e elmés tréfákat? Avagy kacagni tudott, mint a híres Tőri Mihály? A krónikaírók udvariatlanok Homolai urammal szemben. Azt jegyzik föl róla, hogy nem tudott ő elmésségeket, de éppen azt a keveset, amit tudott, olyan mulatságosan mondta el, hogy az egész udvar kacagott rajta. Ha valami nagyon kacagnivaló mondás szállt szájról-szájra a városban, a bécsi humor hamarosan kitalálta, hogy azt senki más nem mondhatta, mint Homolai János. Akkor aztán még jobban kacagtak. Homolai mondta? A híres Homolai?

Némely ember úgy keveredik szellemes, okos hírbe, hogy maga sem tud felőle. Talán Homolai csudálkozott volna rajta a legjobban, ha valaki azt mondta volna neki:

– Nem tud kelmed semmit, Homolai uram. Csak enni-inni, meg a sarkantyúját pengetni.

De hát nem mondta neki senki. Ugyan ki is mert volna kikezdeni a királynő udvari mulattatójával? Fekete selyem térdnadrágjában, vékony koszperdjével, tollas barettjével olyan jelenség volt, mint valamely középkori lovag.

Szállt-szállt a hír a királynő udvari mulattatójáról. A bécsi menyecskék szíve éppen úgy dobogott a Homolai látására, mint akár az enyicki tót menyecskéké. De hiába dobogott. A lányok, akár paraszti sorban vannak, akár koronás bölcsőben pillantják meg a világot, egyformán elpirulnak, ha a szívük táján motoszkál valami. De hiába pirulnak el. Homolai János csak a tollas barettjét igazította meg fején, ha a galcison az a sok asszonyi tekintet rátapadt, mintha fölgyujtani akarná valamennyi… Hja, mondják a mult idők krónikásai, abban az időben erényesek voltak az udvari mulattatók. A Homolai uram híre sem szállott sokáig Enyickre, hogy ott gondolkozni ne kezdtek volna felőle. Rossz esztendők jártak akkor a Felvidéken, Enyicken még dohányuk se igen volt az embereknek, nem hogy egyebük lett volna.

Lahocsinszkynak hívták akkor a bírót. Félig nemes, félig úr volt, amolyan csizmában járó „intelligencia“, amilyen a bocskoros nemesek hazájában ma is található.

Ez a Lahocsinszky ravasz, agyafurt ember volt. Mikor a tótokat panaszkodni hallotta, a vállát vonogatta:

– Bolondok vagytok, barátocskám. Van nektek egy nagy patriótátok messze, Bécs városában, a Homolai Jankó. Menjetek ahhoz. Az majd megtölti mindegyiknek a tüszőjét arannyal, ezüsttel.

A tótok vakarták a fejüket:

– Nagy úr az. Nem lehet ahhoz szegény tót embernek a közelébe se jutni.

Lahocsinszky nevetett:

– Hát persze, persze… Nem is úgy gondoltam én azt, hogy a nagyapókat kell hozzá elküldeni. Hanem a menyecskéket, lányokat. Azok előtt kinyilik minden ajtó.

– Nono, – mondogatták a tótok. – Pan Lahocsinszky tréfál velünk.

De aztán mindig tovább gondolkoztak a dolgon.

– Hisz mi is ott leszünk ám, – biztatta őket a ravasz Lahocsinszky. – Aztán ha éppen Homolai Janónak nem indul meg a szíve az enyicki menyecskék könnyein, akad ott más nagyúr, aki segít rajtunk. Annyi ott a nagyúr, mint itt a tót.

Ez a biztatás nem is tévesztette el a hatását. A tótok egy napon felpakkolták a legszebb menyecskéket, lányokat, akik az Ipoly két partján találkoztak. Lahocsinszky volt a bíró, ő válogatta ki a szépségeket. Egy tavaszi vasárnap, templom után, mikor messzi földről begyűlt Enyickre a népség, sorozott Lahocsinszky.

A menyecskék fehér bocskoraikban, suhogó viganóikban sorban állottak a hársfák alatt. A selyma Lahocsinszky szemügyre vette mindeniket.

– Neked piros az ajkad! – mondta. – Velünk jösz. Ilyen ajkat még Bécsben sem látni.

És hogy ne tévedjen, megcsókolta a piros ajkat. Hanka felsikoltott, de csak halkan. Hisz a szent ügy érdekében ugyan ki sajnálná Lahocsinszkytól a csókot?

– Jaj, Mariska, talán bizony ágyúgolyó van itt a pruszlikod alatt! – folytatta Lahocsinszky a szemlét. – Hát te, Julka, mért sütöd le a szemed? Nincsen ilyen két csillag még a világon se.

Az asszonyok, lányok mosolyogtak, nevettek. Ejnye, ejnye, ki gondolta volna erről a szürkehajú Lahocsinszkyról, hogy ennyire érti az asszonyi szépséget! Így aztán szépen összeállott a deputáció, amely hosszú szekereken elindult az Ipoly mellől. Az első két szekéren ültek az asszonyok, lányok, a harmadik szekéren pedig az öreg tótok, akiket az enyickiek az asszonyok felügyeletére rendeltek. Csupa kipróbált emberek, akik sokat tapasztaltak, láttak már.

Olyan deputációt sem látott még a világ, de még Bécs városa sem. Az enyicki tót asszonyok, lányok, amikor végiggurultak hosszú szekereiken a bécsi utcákon, az egész város megállott csodálásukra. Vajjon honnan jönnek ezek a világszép teremtések? A ravasz Lahocsinszky, aki az első szekéren egy nagy nemzeti lobogó árnyékában, kardosan, mentésen üldögélt, talált valahol egy cigánybandát a város végén, azok muzsikaszóval kísérték a különös menetet.

Így ért a deputáció a Burg kapujához.

Az udvari zsandárok hamarosan eligazították a menyecskéket. Homolai uramnak az épületszárnyban volt a lakása. A menyecskéken suhogott a százráncu szoknya, a lányok pedig kipirultak, – pirultak a kis bolondok, pedig nem is volt még okuk pirulni.

De látták volna Homolai Jánost, amikor Lahocsinszky elébe vezette az asszonyokat. A híres Homolai szólni sem tudott a meglepetéstől. Csudálkozva csapott a Lahocsinszky vállára:

– Barátocskám, honnan hoztad ezeket a mennyei virágszálakat?

Lahocsinszky nevetett:

– Honnan hoztam volna? Enyickről hoztam. Hiszen tán ismered valamennyit. Egyik kisebb volt, a másik nagyobbacska volt már a te idődben is.

Homolai János csak nézte az enyicki menyecskéket. Ejnye, ejnye, hogy ő sohasem látta ezeket a hamvasbarnahajú, kékszemű teremtéseket, pedig hát ott élt közöttük. De hát hogy lehetett az? Lahocsinszky csak nevetett és rázta a nagy fejét.

– Még ma beszélek a királynő ő felségével! – mondta Homolai, átvéve az enyickiek kérvényét.

… Aztán meg is kapták az enyickiek, amit kértek. Kaptak gabonát a losonci katonai raktárból, de kaptak még földeket is abból az állami uradalomból, amely ott terült el az Ipoly mellett.

Homolai János pedig, akit hiába néztek olyan szívdobogva Bécs legszebb asszonyai, nemsokára azután fölmentését kérte hivatalától és hazaköltözött Enyickre. A falusiak harangzúgással fogadták a jóltevőt. Az Ipoly felé még diadalkaput is építettek neki.

Homolai János csodálkozva nézett végig az ünneplő sokaságon, aztán odafordult Lahocsinszkyhez:

– Te bolonddá tettél engem, barátocskám. Hol vannak azok a gyönyörű menyecskék, lányok, akiket te nemrégen Bécsbe vezettél?

Lahocsinszky nevetett:

– Itt vannak. Itt vannak előtted. Az ott a Hanka, amott áll meg a Mariska. Csakhogy most Enyicken vagyunk, nem pedig Bécsben. Ott szebbeknek láttad a falusi asszonyokat az uri dámák között, mint itt, ahol nincs egyetlen dáma sem.

Homolai csóválta a fejét:

– Meglehet, meglehet, – mormogta és még sokáig élt azután falusi házában és szántott az ökröcskékkel, amelyek nem voltak ökrök és nézte a menyecskéket, akik nem voltak olyan világszépek. Mert a szem néha káprázik… Káprázik és ez az emberi boldogság.

Egy végzett földesúr történetéből.

A munka nemesít, beszélte egyszer Zathureczky, de azért az ördög vigye el azt, aki a munkát kitalálta. Nem ér az semmit, végigdolgozni az egész életet, aztán meghalni úgy, hogy az ember észre sem vette, hogy élt valamit az életéből. Meg aztán van bizonyos emberfajta, akit soha sem lehet megtanítani a munkára. Nem állja, nem birja, mint a vándor-cigány a várost, mert nem városi lakosnak született. Dehát vannak javíthatatlan munkakerülők, akik dolgoznak, munkálkodnak addig, amíg muszáj, mint a cigány, amíg az üstfoltozással elkészül a házak között. Aztán hajrá, neki a szabad mezőknek, szabad életnek.

Az én ismerőseim között nagyon sok olyan ember volt, aki az uraság megszüntével a munkára fanyalodott. Utóvégre élni csak kellett valahogyan, hát dologhoz láttak. Egyik-másik késő öregségére meg is szokta a munkát annyira, hogy bejárt a hivatalába vagy boltjába, mert nem csinálhatott egyebet. Csak egy ember volt a prakszisomban, akit nem tudott összetörni az élet, aki kemény, nyakas, büszke maradt mindvégig: úr. Nagylelkü, könnyelmü, nemes gondolkozásu, mint a magyar úrifajta általában. Kár, igazán kár, hogy manapság már nincsenek háborúk. Mert mit csináltak hajdanában a letört urak, tönkrement nemesek? Elmentek háborúba és a vitézségükkel, bátorságukkal szereztek új vagyont. A magyar úr a vagyonszerzésnek csak azt a formáját ismerte, amit a kardjával csinált meg magának. De manapság nincsenek háborúk, pedig jó egynehány eskadront lehetne összeverbuválni a végzett földesurakból.

De hát most arról az ismerősömről beszélek, aki úr maradt mindvégig, aki nem adta be a derekát, vagy legalább is mi azt hittük, hogy győzedelmeskedett az élet fölött, amely sujtó kezével ránehezedett.

Asszonyfái Gyurkának hívták az én ismerősömet és ugyanaz a három éhes farkas kullogott a nyomába, amely farkasok Magyarországon nagyon sok uriember sarkába szegődnek. Asszony, bor és a kártya a három farkas neve és én még nem láttam olyan legényt, aki ezzel a három farkassal meg birt volna küzdeni, ha egyszer rárohantak. A három szenvedély közül egy is elég volna valami gyenge embernek, hogy a földre terítse. De mi magyarok olyanok vagyunk, hogy mindenből a sokat szeretjük. Az ebédeink végtelenek, a mulatságainkban nem ismerünk határt és a szenvedélyekből is mindenki annyit pakkol az utipodgyászába, amennyit nem bir el.

Igaz másrészt, hogy egyetlen szenvedély pótolja a többit. Például az öreg Simonkai Pálnál volt ilyen a helyzet, aki asszonyt, kártyát, bort nem ismert soha életében. No, gondolnátok, Simonkai Pállal most már az ördögök se birnak. Pedig dehogy is nem birtak vele. Adtak neki egy ártatlan szenvedélyt: „gyűjtő“ volt az öreg. Azokat a váltókat gyüjtötte össze, amelyeket aláírt a rokonai és barátai kedvéért. Gyűjtötte, gyűjtötte az öreg a váltókat s egyszerre azon vette magát észre, hogy elúszott az egész vagyona. De akkor se a vagyona miatt búsult, hanem azért, hogy nem gyüjtheti tovább a bélyeges papírosokat. Egy nagy kosárral találtak belőle a halála után.

Tehát valahogyan csak el kell pusztulni!

Milyen könnyű sora volt most már a végzetnek Asszonyfái Gyurkával, akinek három szenvedélye is volt, arról nem sokat kell beszélni. A bor még csak szelid jószág, lehet vele jó barátságban is élni: nem szükséges állandóan a hatalmában lenni. A bor elereszti néha az ő szolgalegényeit: menjetek, pihenjetek, hadd aludja ki Asszonyfái Gyurka a mámorát. De már a kártya az alvásra se enged időt. Borral ritkán álmodik a boros ember, míg a kártya az álmok csendes világában is kártya marad. Elkiséri az embert mindenhová és álmában is meglepi. Ismertem egy régi játékost, aki midőn teljesen letört s többé nem játszhatott, álmában állandóan kártyázott.

A harmadik nagy ellenség aztán az asszony. Tetejébe megy mind a két másik szenvedélynek. és akkor győzedelmeskedik fölöttük, amikor akar. A legerősebb ördög az asszony. A bor és kártya meglapulnak, mint megvert kutyák, amikor az asszony nevü ördög belép a házba. Csend legyen olyankor, mert ez az ördög a legkegyetlenebb valamennyi között. Ettől már nem lehet semmi áron megszabadulni. Éjjelre-nappalra melléd szegődik, nem ereszt egy pillanatra se magától. Utánad lopózik a bor mámorában, melléd ül a kártya mellett. Álmodban az ágyad szélére ül és bársony keztyűvel simogat, hogy nappal annál jobban meggyötörhessen. Megy, megy veled az egész életen át és csak a sír szájánál vesz búcsút. Vagy ki tudja? Tán a másik világra is elmegy utánad.

Csak asszony ne volna a világon!

Hát, hogy rendben elmondjak mindent, Asszonyfái Gyurka, mikor már nagyon a végén járt az apai jussnak, ott a mi ábrándos, melankólikus Nyírünkben, hirtelen megvetette a lábát, elég volt, nem megy tovább egy tapodtat se. Megfogadta, hogy nem iszik és nem kártyázik többet, mert elég esze volt hozzá, hogy meglássa előre a végzetét.

Fiatal, harmincesztendős legény volt akkor Gyurka. A buji laposon még az ő nyírfái susogtak a szélben és a békák neki kuruttyoltak a kákás tóból. Még a békák hangversenye is kellemetes, ha az ember az ősi kúria tornácáról hallgatja. Vajjon a békák között is olyan világ van, mint az emberek között? Az öreg békák fiai öröklik-e apai jussukat a tóban s megmaradnak-e az uraságok szolgálatában, akinek birtokára elszegődtek? Bizonyosan úgy lesz, hogy a békák is húznak az ősi birtokoshoz, mert például a szomszédunkban, amikor Korponai Pali birtokát dobra verték és az „Árnyas“-tanya gazdát cserélt, a tóban elhallgattak a békák attól a naptól. Vége volt az esti koncertnek, nem muzsikáltak az új tulajdonosnak, aki bizony csalárd úton jutott a Korponai-vagyonhoz. De tavaszra még a régi gólyák sem tértek vissza a kémény mellé. A fecskék is odamaradtak abban az esztendőben és a tanyai fecskefészekben verébcsaládok berzenkedtek. De a verebek is meggondolták a dolgot később és elhagyták Árnyast. Számtalan akasztott verebet lehetett találni a birtokon. Falusi ember tudja, hogy a veréb bánatában fűszálra szokta magát akasztani.

Az Asszonyfái verebei, gólyái még meg voltak, amikor Gyurka halt-ot mondott. Vagy két esztendeig nem is láttuk. Otthon ült és gazdálkodott. Rendezgette azokat a zavarokat, amelyeket két szenvedélyével előidézett a vagyoni viszonyaiban. Ejnye, mondogattuk, ki hitte volna, ugyan ki hitte volna, hogy ilyen kemény legény ez a Gyurka. Csak az öreg Csajkos csóválgatta a fejét, amikor a megyei kaszinóban szóba került a Gyurka dolga.

– Nono, gyerekek, – mondta a tapasztalt öreg, – nem lehessen előre semmit sem tudni. Gyurka barátunk még nem szolgálta ki a maga esztendőit az asszonyok regimentjében.

Igaz, igaz, hogy Gyurka még nem sokat törődött az asszonyokkal addig. Némely férfi olyannak látszik, hogy nem fordul meg semmiféle selyemszoknya suhogására. De olyan férfi még nem volt, aki sohasem fordult meg! Egyszer csak megfordul mindegyik.

Abban az időben történt, hogy színésznő lett Gaál Jolánból. Ez a Gaál Jolán elvált menyecske volt, ami ritkaság a Gaáloknál. De még fiatal volt és szörnyen unatkozott otthon Bujiban, Napoleon uram mellett. Napoleon, az apja egész nap csak pipázott és ilyen szavakkal bíztatta Jolánt a jó magaviseletre:

– Szégyent hoztál a nevünkre, otthagyott az urad.

Máskor:

– Nem ég ki a szemed, hogy még a férjedet sem tudtad megtartani magadnak?

Jolán tehát szerfölött unatkozott a buji házban, s egyszer csak fölszedte a sátorfáját és elment színésznőnek, szép hangja volt, mint valamennyi Gaál-kisasszonynak, de még szebb volt hangjánál a termete, meg a szeme.

A szeme az nem hasonlított a Gaál-kisasszonyok lesütött pilláju, ártatlan gyermek-szeméhez. A Jolán szeme kissé kancsalított és különben is bátran nézett a férfiak arcába. Nem igen látszott szégyenkezni a férfiak furcsa, gúnyos tekintete előtt, de a lágy, olvadékony pillantások se fogtak rajta. Őtet ugyan nem lehetett meghódítani egy pillantással, mint a többi Gaál-kisasszonyokat.

Amikor Jolán elment szinésznőnek, akkor kezdett utána érdeklődni Asszonyfái Gyurka. Tetszett neki Jolán elhatározása, de meg a menyecskét is látta néhanapján s igen szemrevalónak találta. Amikor egy esztendő mulva Jolán Virágbarlangi igazgató úr társulatával a megyei székvárosba érkezett, egy este a fából épült színház előtt megállottak az Asszonyfái György sárga kancái. Jolán valami énekesszerepben lépett föl és az egész vármegye megbámulta a harisnyakötőit. De legjobban mégis Asszonyfái bámulta meg, mert attól az estétől fogva berukkolt ő is abba a nagy hadseregbe, ahol az asszonyok viselik a sarzsit és komiszbaka minden férfi. Szerelmes lett Asszonyfái s ezzel eldőlt a végzete. A Gaál Jolán harisnyakötői aztán vitték-vitték Gyurkát végig az égész országon, amerre Virágbarlangi úrnak éppen kedve volt vándorolni. A buji laposon pedig csendesebben kezdtek kuruttyolni a békák, a nyírfák nagyokat sóhajtottak az esti szélben és fölakasztgatták magukat a verebek az eresz fűszálaira, amikor telekjegyzőkönyv C. lapjára mindenféle idegen hangzásu neveket vezettek.

… S egyszer végleg elhallgattak a békák a buji laposon. Asszonyfái elkészült és Gaál Jolán egy pesti színház művésznője lett. A pesti gavallérok gukkerezték ezentúl a harisnyakötőit, Asszonyfái pedig nyomtalanul eltűnt.

A vagyoni romlása új elhatározásra indította:

– Lemondok az asszonyokról s újra kezdem az életet.

Igy szólt s miután hamarosan egyéb nem akadt: elment valahová a felső vármegyékbe bírósági végrehajtónak.

*

Hat esztendő mulott el.

Hat esztendeig élt Asszonyfái György a tótok között, mint egy kutya. Enni se igen evett ezen idő alatt, mert vagyont akart gyűjteni. Csak a magyar gentryben és a zsidóban van meg az a szívósság, amellyel rá tudja magát vetni a vagyonszerzésre, ha éppen az a célja.

Néhány ezer forintja, földecskéje, háza volt már Asszonyfái Györgynek, amikor valami hivatalos dolog Budapestre szólította. Estére elvetődött abba a művészeti palotába, ahol Gaál Jolán énekelt és táncolt. És Asszonyfái György nem tudott visszatérni a tótok közé többé. Hazament ugyan, hogy eladja holmicskáját, összeszedje pénzét és aztán beállított Jolánhoz.

Jolán a nyakába ugrott.

– Isten hozott Gyurka, már azt hittem, hogy elfelejtettél.

– Igazad van. De újra eszembe jutottál, – felelt Asszonyfái.

A néhány ezer forintocskának négy hét alatt vége lett s Gyurka ismét ott volt a régi elhatározás előtt: lemondani az asszonyokról s újra kezdeni az életet.

Most már Erdélybe ment Gyurka, ahol fát fűrészelnek a hegyek között és oláhon, medvén kívül nem látni eleven lényt. Esztendőkig senyvedt Gyurka az oláhok között, gyüjtötte a pénzt, nyomorgott, szenvedett s a végzet újra meglökte. Valami fenyvesekbe rejtett fürdőcske volt azon a tájon, ahol Gaál Jolán egy nyáron megjelent. Gyurka meglátta a fürdőn és nyomban végkielégítést kért a hivatalától. A néhány ezer forintocska őszre elfogyott és Gyurka most már a Dunántúlra vonult, hogy ismét előlről kezdjen mindent.

… Harminc esztendeje ennek a történetnek. Gaál Jolán öregasszony lett azóta, senki se kíváncsi többé a harisnyakötőjére. Él egymagában, elhagyatva, mint az öreg színésznők szoktak. De minden negyedik-ötödik évben fölkeresi őt egy szürkefejü öreg ember, s akkor dinom-dánom van hetekig. Áll a bál, hogy zeng bele a város. Amíg a mulatságnak hamar vége szakad és a szürkefejü vén szamár nyomtalanul eltűnik. Elmegy ismét valahová, ahol esztendőkig koplal, nyomorog és takarékoskodik.

Öreg idő.

A Bakony közepén, a kis Várpalotán lakik két öreg ember, akikhez hébe-korba eljárogatok, ha már nagyon kifogytam a meséimből és az álmatlan éjjeleken csupán a régi, ismert alakok rajzanak elő az emlékezetemben. Nem is egyéb az egész mesemondás, mint elmondása azoknak a dolgoknak, amelyeket régi emberektől hallottunk. Hiába, az öreg emberek fantáziája mindig jobban dolgozik, mint a fiataloké, akik csak a jelent ismerik. Az öregek összekeverik a multat a jelennel, a régi dolgokhoz hozzáálmodnak; kiszínezik, kifestik azokat az elmult eseményeket, amelyek a maguk idejében éppen olyan szürkék, banálisak voltak, mint a mai események. Az öreg emberek szebben mesélnek még a régi könyveknél is. Utóvégre a könyvek nem változnak, legföllebb a betűk fakulnak meg és papirosuk elrongyolódik. De az emberek fantáziája szünet nélkül dolgozik. Az én nagyanyám minden télen másképpen mesélte el az ő történeteit. Igaz, hogy a történetek mindig ugyanazok voltak; csakhogy azóta már hozzáálmodott, újabb és újabb emberekre emlékezett, akik később, vagy előbb éltek, mint amikor a történet megesett; – s így keveredett össze a mult a jelennel, a fantázia a valósággal. Az öreg emberek ajkán az elmult század csupa legenda, benne a forradalom a legszebb mitosz: nagy munkájukba kerül majdan a történetíróknak, ha majd egykor az egész legendás századnak a való történetét ki akarják hámozni a regékből.

Ott a Bakony közepén, a kis Várpalotán él a két öreg ember, aki folyton álmodik. János bácsi a régi ház hátulsó részében dörmög naphosszat, míg Mari néni elől lakja hűvös szobáit, ahonnan az utcára lehet látni. Körül pedig zúg-búg a Bakony.

A Bakony is olyan erdő, hogy sohasem tud elpihenni, mindig zúg, mint a mesebeli erdő. Olyan ez az erdő, mint a hegyek szakálla: irtják, pusztítják, de soha ki nem pusztíthatják. A zúgása, sóhajtása regeszerüen hangzik. Mintha szegény bujdosókat rejtegetne folytonosan, mintha a betyárok énekét dúdolná. Pedig se bujdosók, se betyárok nincsenek már. A Bakony csak zúg, amugy bolondjában. Küldi az esőt, a zivatart, a szelet és hangjaival álomba ringatja azokat, akik ráhallgatnak.

A két öreg ember folyton a Bakonyt hallgatta. Mari néninek fehér volt a haja, mint a frissen esett hó, de egyenes a termete, mint a Bakony fái. Csendesen tesz-vesz egész nap és kis konyhájában úgy lobog a rőzse lángja, mint a mesékben. Pitteg-pattog a tűz és Mari néni ráncos keze fürgén kavargat a lábosokban. Dél felé jár az idő. János bácsi ilyenkor szokott hazajönni a szőlőből. Abból a híres „Loncsos“-ból, ahol a százesztendős tőkék úgy megráncosodtak, megfeketedtek, mint megannyi öreg emberek.

János bácsi jött is már a hegy felől. Piros arca ragyogott messziről és a járása elárulta, hogy az öreg tőkéken kívül egyébbel is foglalatoskodott odakünn a Loncsosban: az öreg tőkék nedvét is megkóstolgatta.

Mari néni a szeme elé emelte a tenyerét és úgy nézte messziről a közeledő Jánost, az öccsét:

– Ej haj, János, már megint!… – kiáltja, de nem haragszik ám, mert hiszen minek is haragudna azért, hogy Jánosnak piros az arca és bokázó a járása. Ha talán egyszer megtörténne, hogy János nem ily vígan jönne haza a szőlőből, Mari néni akkor ijedne meg istenigazában.

A rőzse lángja már nem lobog, lábasok födőik alatt titkon elhallgatnak és Mari néni teríti az asztalt a hűvös nagyszobában, amelynek falairól mindenféle régi képek nézegetnek le: régi Jánosok és régi Mari nénik, akik egykor tán éppen úgy sürögtek-forogtak itt az asztal körül, ha odakünn a konyhán nem lobogott már a rőzse lángja. Most csak nézik az öregasszonyt, mintha titkon arra gondolnának, hogy nemsokára ő sem lesz egyéb, mint egy falon függő kép – és tán egy másik Mari jön majd ide valahonnan. János bácsi is betotyog már a szobába, leül és míg sóval, paprikával hint be egy falatka kenyeret, így szólal meg:

– Te, Mari, hallgasd csak, már megint ott járt nálam a Bodóné… Azt mondja, hogy csak a kertészollót kéri kölcsön, de hát én tudom, hogy nem azért jött.

– Vajjon miért jött volna Bodóné, ha nem a kertészollóért? – kérdezi Mari néni és a párolgó, finom levest az asztalra helyezi.

– Miért-e? – nevet János bácsi. – Hát csak azért, mert engem akart látni.

– Ó, te vén hóbortos! – nevet Mari néni és kimeri a levest. – Sohasem javulsz meg. Azt gondolod, hogy valamennyi asszonynak csupán te reád van gondja? Pedig azóta már termettek fiatalabb legények is a Bakonyban.

János bácsi erre mérgesen ránt egyet a vállán és dohog:

– Jó, jó. Bodóné mégis bomlik utánam. De persze hiába bomlik.

Mióta bomlik ez a bizonyos Bodóné János bácsi után? Ha emlékezetem nem csal, már húsz esztendeje. Húsz esztendő nagy idő, de Bodóné álhatatos maradt, de álhatatos volt János bácsi is. Ha már az asszonyok kivetették utána a hálót, ő bizony nem hagyja magát megfogni.

A délután is valahogy másképpen mulik itt, mint egyébhol. Mari néni ilyenkor a temetőbe készül. Amíg öltözködik odabenn, János bácsi a küszöbön állva pipázgat és csodálatos dolgokat lát a napfényes időben.

– Borul a Bakony, Mari. Nagy eső készül! – mondja. – Jobb lesz, ha itthon maradsz.

Mari néni erre ijedten kiszól:

– Csak nem bolondult tán meg az idő?

János bácsi halkan nevetgél magában és hamiskásan kacsint valami láthatatlan személynek.

– Már pedig olyan égiháború készül, amilyenre nem is emlékszem, – mondja rémes hangon. – Nini, már morog is a Bakony. Hallod, Mari?

A lankás hegyek fölött pedig szelíd bárányfelhők úsznak, olyan lágyan, romantikusan, mintha csupa álmok úszkálnának ott az erdők fölött. A Kisfaludy felhői ezek, amelyeket a „magyar Tempevölgyében“ való kóborlásában látott Himfy.

De János bácsi tovább is látja a borulatot a küszöbről, hallja a szél zúgását és erdők morgását. Mari nénit azonban nem oly könnyü visszatartani. Fekete kis mantilláját már vállára is borította és kijön hűvös szobáiból. Nézi az időt és meginti Jánost:

– Már megint bolondozol velem, János! Pedig jobb volna, ha kijárogatnál néha te is a temetőbe. Ott alusznak a mi ismerőseink, atyánkfiai. Maholnap közibük megyünk mi is.

János bácsi incselkedve nevet:

– Hohó, messzire van még az. Addig még meg is házasodunk. Téged is férjhez adlak még, Mari néném.

Ezt már nem hallgathatja Mari néni. Szégyenlősen siet tovább, csak messziről fenyegeti meg Jánost:

– Te, te Sobri Jóska! – mondja, aztán megy tovább a kis temető felé, amelynek minden sírját, a síroknak minden lakóját ismeri. A napfényes délutánban, míg üldögél a régi sírok között, sorban fölszállnak a földből régi ismerősei, barátnői és velük úgy elbeszélget, hogy észre sem veszi az alkony jövését, amely szelíden teríti rá fátyolát az erdős hegyekre. Lilaszínü lesz a völgy és a hegyoldalakban eltűnnek a faluk fehér kis tornyai. Mintha mély álomba merülne a Bakony és a völgyekben halkan suhannának tova régen itt élt emberek szellemei. Kongva száll az óraütés és a kis temető fala mellett erősen krákog valaki. A köhögés mindenféle fajtája hallatszik, – amíg János bácsi e jeladásait észreveszi Mari néni. János bácsinak ugyanis babonája be nem lépni a temetőbe és csak a falon kívül várja be a nénjét.

– Be soká időztél itt, – mondja szemrehányólag. – Azóta a Loncsost is megjártam.

– Látom! – felel Mari néni és egész úton nem szól a bokázó lépésü Jánoshoz.

– Bodóné ismét ott járt… Ez az asszony mégis lekap egyszer a lábamról, – fejtegeti János egész úton hazafelé és keményen erősíti, hogy azért mégsem fog sikerülni a Bodóné dolga.

Mari néni szótlanul megy elől. A temetőben járnak a gondolatai és az odavaló ismerőseivel társalog. Otthon fáradtan leül a karosszékébe és míg tekintete a távoli halmokra tapad, amelyeken mind sűrűbbre vonja az este fátyolát, nem is hallja János bácsit, aki mögötte járkál és éppen azt meséli, hogy Bodóné micsoda ravasz praktikával készül az ő meghódítására.

Mari néni egyszerre felsóhajt:

– János, emlékszel-e Pagonyira, arra a feketeszakállu szép emberre?

Jánosnak nagy fáradságába kerül Bodónéról másra gondolni. De csak nekivág a kátyunak emlékezése szekerével és azt feleli:

– Emlékszem, de csak homályosan…

– Ott ültem a sírján, ma délután. Emlékszel-e a hangjára, amely olyan volt, mint az oroszlán hangja és nagy, lobogó szakállára… őrnagy volt a forradalomban.

Az est már elfödte a Bakonyt, csupán zúgása hallatszik messziről. János bácsi bólint:

– Emlékszem.

És letelepszik a Mari nénje mellé és hallgatja az öregasszony halk, merengő hangját. Csendesen, mint az esti szél, száll az öreg, fáradt hang és János bácsi addig emlékszik, míg ő maga is beszédbe fog. – Igy mulik el az este.

TARTALOM.

A podolini takácsné 5 A tótok elfogynak 21 A fejnélküli barát 29 Jézuska csizmája 37 Ábrándok 47 Gyurkovay hazaballag 53 Dickens úr barátai 65 Zathureczky agarai 75 Asszonyok inspekciója 81 A kapitány kalapja 93 A gárdista bundája 101 A bujdosó földesuraságról 107 Korvin lelke 113 Kázmér 127 Falu 139 A Hartwig 145 Egy régi bál 153 Őserdőben 161 Misley pipázott 169 A folyó mellett 179 Őszi nap falun 185 Az enyicki menyecskék 195 Egy végzett földesúr történetéből 205 Öreg idő 215