Part 3

Aztán visszavonult a szobájába s egy fél óra mulva jött csak ki. Ezzel:

– Barátom! Azt a vezércikk-ciklust vasárnap kell elkezdeni. Hogy többen olvassák, hogy mindenki lássa.

– Igazad van, – mondta Prokesch.

– Vasárnap kell elkezdeni és vasárnap kell befejezni, hogy az elejét és a végét az illetékesek okvetlenül a szemük elé kapják. Az hét cikk lesz. De óriási.

– Jó – mondta Prokesch.

Szombaton délután, mikor a vasárnapi vezércikket meg kellett volna irni, Csopaki bejött és megkérdezte a fiuktól, hogy elkezdje-e a vezércikk-sorozatot ma, amikor nincs kellőképpen diszponálva s nem tudna olyan erélyes hangot megütni, mint amire szükség volna.

– Kezdd máskor, – mondta Prokesch.

– Nem tudom, nem volna-e elég _egy_ vezércikk? Azt a minisztériumban is elolvassák jobban, mint az egész sorozatot.

– Egy cikk is jó.

Csopaki az _egy_ cikk mellett döntött. De nem irta meg. Egész héten át kereste a formát. Több izben fájt is a feje. Csütörtökön azt mondta, hogy jobb volna riportot csinálni a dijnokokról. Sajnos, ő nem ér rá utánajárni, pedig ezt az ügyet legszemélyesebben szeretné intézni. Pénteken egy terjedelmes fejcikket óhajtott irni a dologról…

Szombaton este behivta Senkit és ezt mondta neki:

– Legjobb lesz, ha egy rövid, de nagyon markáns ántrefilében összefoglalja mindazt, amit a dijnokokról elmondtam. Nagyszerü hatása lesz.

Senki irt husz sort a dijnokok nyomoráról, odaadta a kéziratot Prokeschnek, aki nyugodtan ráirta a nyomdai jelzést s csak ennyit mondott:

– Ezek a Csopaki vezércikk-sorozatai. Micsoda nagyszerü ujságiró volna ez az Artur, ha a szájával irhatna!

A hatasztalos szobában Senki mellett jobbról Sikorszky Sándor ült, a novellista, balról Remete Pál, a lirai költő.

Sikorszky az ókori novellák speciálistája volt. Csak görög és római figurákat rajzolt alkotásaiban. De mert mindössze hat polgárit végzett, latin és görög adatait mindig a lexikonból meritette, amit a kávéházban szorgalmasan tanulmányozott. Ugyanonnan latin és görög közmondásokat is kiirt, amiket néha kissé félreértett vagy félremagyarázott. De baj nem lett. Senkisem vette észre a klasszikus bakklövéseket. Az olvasók, még azok is, akik latinul tudtak, megnyugodtak benne, hogy ugy helyes, ahogy az iró irja. Az irónak csak jobban kell tudnia!

Remete Pál a legujabb francia költői iskolák követője volt, Rimbaudról, Verhaerenről, Mallarméról rajongva beszélt. Páris volt álmai álma és már évek óta tervezte, hogy vesz egy francia nyelvtant, amiből tájékozódást szerez a francia nyelvről, amit a mostoha sors megtagadott tőle, mert Remete viszont gimnáziumban hagyta abba tanulmányait.

A negyedik asztal Domahidi Arnoldé volt, a Függetlenség politikai munkatársáé, a szerkesztőség legbutább emberéé, aki mindennap fentjárt a pártkörökben, beszélt a vezető politikusokkal s annyira hozzászokott ahoz, hogy azt a semmit, amit azok mondtak, mondatokba öntse, hogy amikor ő maga beszélt, akkor is csak a semmit tette át szavakba. _Valamit_, amit esetleg gondolt, határozottan kifejezni már nem tudott.

Volt még a Függetlenségnek egy közgazdasági munkatársa is, Vámoscher Emil, aki nem vett részt az általános szegénységben, mely a lap munkatársait egyébként kivétel nélkül jellemezte s a szinház, zene, képzőmüvészet rovatot, valamint az embersportot Kardos Bernát vezette. Kardos darabokat irt, amik a három budapesti kőszinház irodáiban vándoroltak és bujdokoltak, különböző tárgyalások alapját képezték, de szinre, végül, vagy Budán vagy a Kis-Szinkörben kerültek, ha Budán, akkor három felvonásban, ha a Kis-Szinkörben, akkor csak egy felvonásban, kivonatolt és süritett cselekménynyel.

Voltak a Függetlenségnek még bejárói is, egész tarka emberáradat: egy tanár, aki akkor jött, ha irodalmi évfordulók voltak és emlékezni kellett; egy piktor, aki a zsüritlen kiállitások eszméjét propagálta; egy szinész, aki mindig Dériné ifiasszonyról szeretett volna még-egy cikket irni; egy orvos, aki a népszerü orvosi ismertetéseket óhajtotta meghonositani; egy filozopter, aki az egyetemi tandij-elengedésért folyamodókat képviselte minden szemeszter elején; egy fiatal lipótvárosi, aki a Kaszinóban történteket árulta el, hogy kiirják őket; egy nőköltő, akinek verseiből mindaz a kéj áradt és bugyborékolt, amit az emberiség több ezer év óta gyakorolt e földgolyón… Egy olyan embersereglet, amelynek minden tagját pénzért lehetett volna mutogatni.

Ha ezek mind be tudták volna irni a lapba, amit beleirni akartak, akkor a lap talán nagyon érdekes lett volna.

Igy azonban nem volt érdekes és a publikum nem törődött a Függetlenséggel.

Porgesz Lázár és társa minden harmadnap megjelent a redakcióban, megfenyegette az urakat, hogy a lapot beszünteti. De nem szüntette be. Prokesch megmagyarázta Schenknek, hogy azért, mert a bankközgyülések ugyan elmultak már, de a Függetlenség még nem kapta meg mindenünnen a pausálét. Az öreg még reméli, hogy egy kis pénzt összehozhat.

Schenket, aki különösen megnyerte Porgesz rokonszenvét, az öreg többször félrehivta és mondogatta neki:

– Senki ur, maga tisztességes embernek látszik, maga talán jó családból származik. Jó családnak pénze is van. Vegye meg tőlem a lapot. Magának félig ingyen odaadom.

Schenk mindig csodálkozott rajta, hogy miért éppen őt tiszteli meg Porgesz ezekkel az ajánlatokkal. Egyszer meg is kérdezte. Porgesz ezt felelte rá:

– Maga, barátom, keresztény. Keresztény embernek nagyszerü, ha lapja van. Minden lehet belőle. Még miniszterelnök is. Egy zsidóból mi lehet, ha mégannyi lap áll is mögötte? Na, mi? Még akkor is, ha ő maga a Vázsonyi Vilmos?! Mondjuk: udvari tanácsos. Az a legtöbb. És az nekem nem kell.

– Miért nem?

– Mert nekem azt se adják. És amit nem adnak, az jobb, ha nem kell az embernek.

Ezek a beszélgetések mindig azzal végződtek, hogy Schenk nem vette meg a lapot. Miből vette volna meg?

De szeget ütött a fejébe, hogy mióta ujságirók közt forog, mennyiszer hangsulyozzák és huzzák alá az ő keresztény voltát. Azelőtt nem is tudta, hogy olyan jó Magyarországon kereszténynek lenni.

Május másodikán, a munkaszünetet követő napon, nagy skandalum volt a Függetlenség szerkesztőségében. Porgesz Lázár és társa mint egy oroszlán rohant be:

– Vámoscher urat keresem, – kiabálta – Vámoscher Emil urat, a lapom közgazdasági munkatársát, aki lapáttal lopta ki a pénzt a zsebemből! Lapáttal!

S mert az öreg a nagyobbik szobában, a teljes nyilvánosság előtt kiabált, Csopaki közbelépett:

– Kérem, Porgesz ur… egyik kollégánkról van szó, kinek hozzáférhetetlensége…

– Kollégánk? – harsogott a sárgaszakállu kis ember. – Maguknak kollégájuk, nekem nem. Hozzáférhetetlen? Vámoscher urhoz, az én lapom közgazdasági munkatársához, az nem fér hozzá, aki nem akar. Azért fizetem, hogy másokat kiraboljon, és engem rabol ki. Hol itt a zsiványbecsület? Ez a bőrszakmában nem szokás. Ott tisztességes tolvajok vannak.

– Miről van szó? – érdeklődött Csopaki.

– Azt majd megmondom Vámoscher urnak!

Vámoscher, aki mindenkinél később járt be, éppen érkezett.

– Jó, hogy jön! – riadozott elébe Porgesz. – Jó, hogy jön!

– Parancsolni kegyeskedik? – kérdezte Vámoscher, aki mindig nagyon udvarias volt és nyáron is keztyüt viselt.

– Nem kegyeskedem! Ön kegyeskedik majd megmondani, mi van a Részvénybank háromezer koronájával.

– Kivánja, hogy a lap gazdasági ügyeiről itt, a plénum előtt?…

– Plénum! Plánum! Bánom is én! Nekem nincs mit szégyelnem. Hogy egy bank, ha tranzakciót csinál, ád a lapnak, azt nem kell szégyelni, de hogy egy bank megvesztegeti a közgazdát és nem ád a lapnak, azt már lehet szégyelni.

Vámoscher elvörösödött.

– Kegyeskedjék vigyázni a szavaira!

– Nem kegyeskedem. A Részvénybank a mult héten tranzakciót csinált, erdőkkel, Vámoscher ur azt hiszi, hogy mert az erdő nem bőrből van, én a tranzakciót nem tudom? A Részvénybank háromezer koronát adott minden lapnak, a legkisebbnek is, és háromezer koronákat boritékozott a közgazda uraknak. Csak a Függetlenség nem kapott semmit, de Vámoscher urnak, az én közgazdámnak, ezer koronát boritékoztak! Vámoscher ur, az én közgazdám, eladta az én háromezer koronámat hétszázért. Jó üzleteket köt Vámoscher ur.

– Rágalom – mondta nagyon egyszerüen Vámoscher, aki közben már megtalálta a kontenanszát.

– Ugy? – toporzékolt Porgesz. – Hát kapott a Függetlenség háromezret?

– Nem kapott.

– Hát kettőt, vagy egyet!

– Nem kapott.

– Hát mit kapott?

– Egy vasat se kapott.

– És miért nem kapott?

– Mert amint Porgesz urnak, enyhébb szavakban, már többször megmondtam, magunk közt, de amit most, hogy skandalumot csap a kollégáim előtt, nyiltan is kijelenthetek, mert a Függetlenség egy döglött lap, amelynek senkise akar semmit se adni. Tiszta csoda, hogy közgyülések óta tizenhétezer koronát mégis összehoztam.

– Nekem tizenhetet! És mennyit magának?

– Ahhoz semmi köze Porgesz urnak.

– És az ezer korona? Mikor a többi közgazda urak csak háromszázat kaptak? Ahhoz sincs közöm?

– Nincs. Azt nekem a Részvénybank nyujtotta.

– Az én háromezremért.

– Nem!

– Hanem?

– Mert szolgálatokat tettem a banknak.

– Hol? A lapomban! Az én lapomban teszi a szolgálatokat és az én zsebemből veszi ki a pénzt! Betörés!

– Kikérem magamnak. És már ajánlom is magamat!

Vámoscher nagyon nyugodtan föltette a kalapját és kisétált.

– Fogják meg! – kiabált Porgesz. – Elmegyek az Ujságiró-Egylethez, megkérdezem az elnöktől, hogy ezt lehet-e? A sajtóbirósághoz megyek! Az majd megmondja, szabad-e kirabolni egy ártatlan laptulajdonost? A lap holnap megszünik és az urak visszaadják a fizetésüket, amit felvettek! És a lapot eladom és nem engedem, hogy engem tovább is piócázzanak!

Ezzel Porgesz Lázár és társa is kalapot csapott ősz fejére és elvágtatott.

A szerkesztőség lármásan fogott hozzá az eset megbeszéléséhez.

Az irodalmi elemek, Sikorszky és Remete megdöbbenve hallották, hogy az ujságirás körül ezerkoronákat is lehet keresni, egyszerre, egydarabban, egyboritékban! Pláne olyan lapnál, mint a Függetlenség, ahol a legnagyobb fizetés, Csopakinak, a szerkesztőnek a fizetése, ötszáz korona volt s a többié százhusz és háromszáz között ingadozott, de mindig erősebben vonzódva a százhusz, mint a háromszáz felé. Tudtak róla, hogy Mikszáth háromszáz koronát is kapott egy tárcáért, de egyrészt meg voltak győződve róla, hogy ez is csak nagyon ritkán történt meg, másrészt azután ezen tul el sem képzeltek lehetőségeket. Ők ketten azon a véleményen voltak, hogy amit Vámoscher csinált: disznóság.

Domahidi Arnold bizonyos parlamenti vesztegetéseket emlegetett. Ugy vélte, hogy ez az eset nagyon hasonlit azokhoz, de föntartotta magának azt a jogot, hogy itéletét további deliberáció tárgyává tehesse. Kardos Bernátnak mondták, hogy Porzsolt Kálmán egyszer ezer pengőt adott Verő Györgynek, mert idejében elhozta a darabja kéziratát. De az régen volt!

– Uraim! uraim! – mondta Prokesch – én ugyan ellensége vagyok a középkori istenitéleteknek, tehát nem tenném a tüzbe a kezemet Vámoscherért, de csakugyan el tudom képzelni, hogy a Részvénybank nem akart adni a Függetlenségnek, amelyet, enyhén szólva, megszünőben lévő orgánumnak tekinthet. S ha már a Részvénybank megtakarit háromezret, mért ne legyen ebből Vámoschernek hétszáz korona haszna? A Függetlenség megszünhet holnap reggelre, Vámoscher nem szünhet meg s akármelyik lapnál, ahová belép, szivességeket tehet a banknak. Lapok és bankok viszonyának _részletein_ nem lehet felháborodni. Vagy fel méltóztatnak háborodni az _egészen_, vagy ne méltóztassanak belekotkodálni a dologba. Ez közgazdaság, ehhez mi, _csak_-szellemi-munkások, nem értünk. Térjünk át a lapcsinálásra, mintha semmise történt volna s főként mintha semmise fogna történni. Mi ki vagyunk fizetve jövő elsejéig, nekünk dolgoznunk kell. És a végkielégitésünk se aggasszon bennünket, mert mindegyikünknek van annyi előlege, amennyi a várható végkielégités lehetne.

Sikorszky, az ókori novellák specialistája, jelentkezett.

– Nékem csak száz korona előlegem van.

– Légy nyugodt, annál több van Csopakinak! Amit bőr-bácsi rajtad nyerne, elvesziti rajta. Kéziratot kérek, uraim. Kardos, te ird meg azt a Verő-féle ezer pengőt, mint szinházi emlékezést. Ird, hogy Lauka Gusztávtól hallottad. Senki ur! talán viccből máma meg lehetne nyitni azt az időjárás-rovatot, amire magát az öreg szerződtette. Bele kellene irni, hogy nagyon zivataros idő volt, borzasztó menykőcsapásokkal.

Ezen mindannyian nevettek és kiki leült az asztala mellé, valamivel piszmogni, vagy cigarettázni. Most már komolyan azon törték a fejüket a fiuk, hova lehetne elszerződni. Állás azonban nem sok kinálkozott, s ami kinálkozott, az sem éppen a Függetlenség munkatársait várta. A fiuk immel-ámmal elvégezték azt a munkát, amit elvégzendőnek tartottak; akinek még maradt valamije hét óráig, az szép csendesen odavitte Schenkhez és megkérte, hogy csinálja meg helyette. Aztán a két költő és a politikus leültek makaózni. A szinházi ember hol egyiknek, hol a másiknak lapjára tett és mindegyiken veszitett. Prokesch a bécsi lapokat bujta, Csopaki visszavonult a szobájába, Senki ur dolgozott és a szolga ivott az előszobában…

V. FEJEZET.

A riporter véletlenül meglát valamit. Közvetlenül ebből semmisem következik.

A cigarettafüstből, a gondból, a zagyvaságból jőjj ki velem, jó olvasóm, a tavaszi ligetbe. Ma, május másodikán, kicsit megviselt és elhasznált ugyan, mert tegnap volt elseje, amikor a város tavaszi ünnepet ült s a szemeteskocsisok májusfát tüzködtek lovaik füle mellé s Budapest összes cselédei és ifju szakmunkásai már hajnali négytől kezdve éldelték a kikelet áldásait itt, a ligetben, melynek alig négyhetes füve ennek következtében helyenkint tulságosan le van heverve, s a tavaszi virulmány tegnap óta tulsok zsiros pergamenpapirt és ujságpapirost termett szanaszét a gyepágyakon; de mindegy: a fákon mégis friss-zöld a levél, a fü és bokor mégis tisztára szüri a levegőt, s ha már valahol lenni kell s az ember nem lehet a Montblanc jegén a csillagásztoronyban (föltéve, hogy van ott csillagásztorony, amit nem tudok, mert még nem voltam ott), akkor inkább a Stefánia-uton legyen, mint a Függetlenség redakciójában.

Vagy ne is a Stefánia-uton, ahol mégis járnak és ülnek levegőzők, hanem a Viztorony mögött, azon a már kövezetlen és rosszulvilágitott uton, amit egyik oldalról a versenypálya szegélyez, a másikon, ha jól emlékszem, semmi; ahol bolgár kertészetek szagát érzed, ifju kelkáposzta és öreg öntözőcsatornák szagát, amit nem lehet jószagnak nevezni, de rosszá sem szabad bélyegezni.

Ezen az uton, melynek nevét voltam bátor elfelejteni, mert ha valaha életemben jártam ott, mindig csak tilos dologban jártam, ezen az uton este hét órakor fel és alá sétált Szeniczei-Gül-Baba, a Hazugság Rózsáinak Atyja, a Függetlenség rendőri riportere. Nem azért sétált itt, hogy megtudjon valamit, hanem azért, hogy találkozzon valakivel.

Az ugy volt kérlek, kedves olvasó, hogy április harmincadikán délelőtt a főkapitányságon, ahol a rendőri sajtóiroda van s ahol Szeniczei véletlenül jelen volt, mert egy rokonának valamely kihágási dolgát akarta elintézni, megjelent egy feltünően szép nő, aki tanunak volt beidézve egy rendőri nyomozás alatt lévő ügyben. Szeniczei résztvett a tanukihallgatáson, bemutattatta magának a nagyon gyönyörü hölgyet a kihallgatást vezető rendőrtisztviselővel, s a jegyzőkönyv felvétele után hazakisérte a nőt, aki keservesen panaszkodott, hogy harmadszor jelenik meg, mint tanu a rendőrségen, pedig már először megmondta, amit tud, arról a fiatal sikkasztóról, aki a házukban lakik s akit csak látásból ismert. A hölgyet Szedlák Amáliának hivták és tanitónő volt az Aréna-uti elemi népiskolában, s cserébe azért, hogy Szeniczei megigérte, hogy közbenjár, ne idézzék be többször Szedlák kisasszonyt, Szedlák kisasszony május másodikára találkát adott a Szerkesztő urnak, ide, a Viztorony mögé.

Szeniczei, a ravasz ujságiró, az élet kitünő ismerője, persze el is jött a találkára, Szedlák Amália kisasszony ellenben, minden jel arra vallott, nem jött el. Szeniczei kicsit boszankodott, de azért várt még, hátha a hölgy csak késik; de már megvigasztalódott, azon a fantasztikus történeten, amit közben fejében szőtt, s amit diszkréten el fog mondani a többieknek, arról a bárókisasszonyról, akivel…

Mit részletezzem? A történet, mire elkészül, gyönyörü lesz, s a legvalószinübb részlete sem fog ugy hangzani, hogy csak egy pillanatig is elhihesse valaki.

Mig Szeniczei föl és alá járt, nem vette észre (– a riporternek olyan élénk szimata van, mint a legjobb detektivnek: semmit, ami körülötte történik, észre nem vesz –), hogy egy zárt autó, nagyon szép és nagyon csendes, szintén fel és alá sétál a Viztorony mögötti kövezetlen uton. Azt sem látta, hogy a Stefánia-ut végéről a rendőr is átkerült ide és folyton köszönni szeretne a Szerkesztő urnak, akit a főkapitányságról ismert és akit szeretne megkérni valamire.

A rendőr, kint az uttesten, éppen Szeniczeivel egyirányba ért, s az autó kettejük közt haladt el, mikor a következő furcsaság történt:

Az autó zöttyent egyet, egyik hátsó kereke lebillent a tengelyről, a karosszéria kicsit féloldalt fordult s abban a pillanatban a felső boritó-szerkezet, mint egy nagy bőrvirág, szétnyilott. A zárt autóból nyitott autó lett, s egy kis kurta női sikoly hallatszott belőle.

_Erre_ a sikolyra nézett oda Szeniczei. Érdemes volt odanézni. Egy őszfejü urat látott, aki egy szőkefejü hölgy nyakát csókolta éppen. Az egész látomás egy másodpercig tartott csupán, mert az autó szétnyiltának második másodpercében az őszfejü ur már nem csókolta a szőke hölgy nyakát, s a hölgy, akit az autó billenése szinte rádobott utitársára, ideges kézzel kapkodta össze kebelén elrendetlenedett toalettjét.

A rendőr szalutált, a soffőr leugrott és a fejét vakarta s Szeniczei ott állt és először életében, akaratlanul szemtanuja volt valaminek, ami érdekes.

A rendőr azért szalutált, mert az őszfejü ur gróf Füredy Fábián volt, a kultuszminiszter. A soffőr azért vakarta a fejét, mert a szőke hölgy nem Füredy grófné (régen) született báró Kellner Jolán volt, hanem valaki más. És Szeniczei azért látott érdekeset, mert a hölgy – társasági lapok fényképeiből még Szeniczeinek is tudnia kellett – Doktor Cziller Balázsnak hiresen szép felesége volt, azé a Cziller Balázsé, akiről senki sem sejtette, hogy mért lett, minden más jelölt mellőzésével, olyan hirtelen, a tanügyi osztály vezetője.

A harmadik másodpercben Szeniczei már odábbment; gyorsan a Viztoronyig, onnan szaladt tovább a villamosig, hogy legalább a szerkesztőségben elmondhassa, mit látott, illetve mit nyomozott ő ki, szenzációsan érdekeset.

A soffőr kisegitette a kegyelmes urat, akinek kicsit reszketett a lába. Czillerné leszökkent és az autóból kikapta kalapját, föltette, igazgatta, fátylát arcába huzta s az esemény négy szereplője nem tudott mit kezdeni. Czillerné halkan odamondta a grófnak:

– Kérem, beszéljen a rendőrrel.

Gróf Füredy kiegyengette magát, előtapogatta a szivartárcáját s mire megkerülte az autót s a rendőr elé ért, már ki is vett belőle egy szivart.

A rendőr ismét szalutált.

– Na barátom… – mondta Füredy.

– Parancsára, kegyelmes uram! – mondta a rendőr.

– Ismer maga engem?

– Igenis, kegyelmes uram.

A gróf egy hanyagnak készülő, de kissé rezgő kézmozdulattal oldalt mutatott a lefátyolozott hölgy felé:

– A feleségemet, a kegyelmes asszonyt is ismeri?

– Igenis, kegyelmes uram…

A gróf szeme-sarka megrándult. A rendőr kiegészitette mondatát:

– … most már ösmerem a kegyelmes asszonyt.

– Nahát akkor… – mondta Füredy nyugodtabban, mert a rendőr arcán semmit sem látott tükrözni abból, hogy itt most valami különös történt volna. De azért végkép meg akarta nyugtatni magát:

– És… mondja… barátom… nem volt itt senki?

– Nem, könyörgöm…

A gróf levette a kalapját és végigsimitotta a homlokát. A rendőr befejezte a mondatát (most már a lefátyolozott hölgy is ott állt a gróf mellett):

– Csak a Szeniczei ur.

– Szeni…? Ugy… – és a gróf a hölgyre nézett megnyugtatóan. – Az barátja magának, mi? Itt beszélgettek, mi?

– Nem, könyörgöm. A Szeniczei szerkesztő ur…

A hölgy megint felszisszent. Füredy grófnak sápadt lett az arca.

– Melyik lapnál? – kérdezte Czillerné.

– Vagy a Friss Ujságnál, vagy a Budapestnél – mondta be a rendőr azt a két lapot, amit olvasott és amit cim szerint ismert.

– Fábián! – mondta Czillerné – be kell gyorsan menni a városba! Ha az az ember ujságiró, csinálni kell valamit!

– Hm… – mondta a gróf és a félrebillent autóra nézett.

– Menjen maga előre… együtt nem mehetünk… nincs még sötét… maga menjen a Csömöri-utig, ott kap talán egy fiakkert… én a Fasoron megyek…

– Adélka! – mondta halkan és gyöngéden a gróf.

– Menjen, menjen! – felelte türelmetlenül a nő.

A gróf még a soffőr felé szólt:

– Izé… Sebestyén… telefonáljon valahonnan… valamiért…

Aztán legyintett a kezével és elindult. Czillerné velement a Viztoronyig.

A soffőr meg a rendőr ottmaradtak:

– Én már napok óta mondom, – magyarázta a soffőr a rendőrnek – hogy a boritó rosszul kapcsolódik. De a kegyelmes ur nem küldte a mühelybe a kocsit.

– Hát a kerék? – mondta a rendőr.

– A kerék, az nem baj.

– Pedig az tört le.

– Mind a négy letörhetett volna, az nem baj. Csak a boritó ne esett volna le…

– Azt olyan nehéz visszacsinálni?

– Azt se. Inkább is azt nehéz, hogy egy szerkesztő ur volt itt a defektnél. Na gyerünk… Maradjon addig a gép mellett, biztos ur, amig én telefonálok.

És a soffőr is elment, hogy a legközelebbi kávéházból betelefonáljon egy autógarázsba.

A rendőr belekukkant a kinyilt, félrezökkent autóba. Még most is nagyszerü parfőm áradt belőle. Valamelyik sült tésztának otthon, amit nagyon ritkán ettek, szokott ilyen szaga lenni.

– Hejnye! a jószagu istenüket! – mondta a rendőr hangosan és magában még hozzágondolta: Milyen szép fiatal felesége van az ilyen vén totyakosnak! Nem csuda, hogy még itt is puszilkozik vele. Én is azt cselekedném egész nap, ha az asszonynak ilyen gyönge-finom szagocskája volna.

Negyednyolckor megjelent a Függetlenség szerkesztőségében Kesztranek ur, a mettőr. Ebben ugyan semmi különös nem volt, de azért mégis. A lap első ideiben ugyanis a szerkesztő gyakran kérette magához a mettőrt, hogy a lap formáját, a cikkek elhelyezését megbeszéljék. Utóbb azonban, mikor már világos volt, hogy nem érdemes erőlködni, a Függetlenség nem fog a _Matin_ nagyszerüségével fejlődni, Kesztranek ur elmaradt, a szerkesztőség a szolgával küldte át kéziratait a nyomdába, legföljebb ha egy-egy szedőgyerek jött át valami sürgősért. Mindamellett feltünő nem volt, hogy Kesztranek itt van. De rendes dolog sem.

Kesztranek ujságpapirba csavart papircsomót hozott a kezében.

– Na, Kesztranek, mi jót hoz? – kérdezte tőle Prokesch.

– A szerkesztő urral akarok beszélni.

– Énszerkesztő urral? Vagy Csopakival?

– Vele.

– Tessék, Kasztorkám. De Csopakinak nem lesz valami nagy beszélő kedve ma.

Kesztranek bement Csopakihoz, csendesen beszélt vele, hogy mit, nem lehetett kihallani, ellenben Csopaki többször hangosan és izgatottan mondta:

– Lehetetlen! Ez lehetetlen!

(Ez már kihallatszott.)

Aztán az ajtó kinyilt és Csopaki jött ki rajta előbb. Sápadt volt.

– Uraim! mondta. – Uraim! Ez lehetetlen! Porgesz ur elrendelte, hogy a lapot ne szedjék és ne nyomják. Tényleg beszünteti… Tényleg… Kesztranek ur már vissza is hozta a mai kéziratokat… Na most, kérlek szépen benneteket, na most?

A makaó abbamaradt. A fiuk mind felálltak a helyükről és tanácstalanul néztek egymásra, Csopakira, Kesztranekre.

– Végzet. Ananké! – mondta Sikorszky, az ókori novellák specialistája.

– Jaj, de szép halott leszek! – idézte Adyt Remete Pál.

– Szinházi hetilapot inditok! – szólt Kardos Bernát.

Domahidi Arnold is mondott valamit, de annak semmi értelme nem volt.

Prokesch nem szólt, csak letette a munkakabátját és fölvette a másikat. És mikor Csopaki feléje fordult kérdően, Prokesch nyugodtan felelt:

– Küldöttség. Gyerünk.

Domahidi megkérdezte:

– A miniszterelnökhöz? (Nem is tudott másmilyen küldöttséget elképzelni.)

– Nem. A bőröshöz. Gyertek szépen küldöttségbe. Hátha megpuhitjuk.

– És ha nem?

– Akkor onnan elmegyünk a Lyon-kávéházba, oda lekéretjük az Egyesület elnökét, Senkikém, maga talán maradjon itt, az eredményt megtelefonáljuk és ha részt akar venni a nagy tanácskozáson, ami esetleg lesz, jöjjön maga is a Lyonba.

Az egész redakció összeszedelődzködött, hogy elindul.

Ebben a pillanatban sodródott be Szeniczei az előszobából:

– Óriási! – kiabálta. – Óriási! – És a karját felemelte mellmagasságig, az alsó karját visszahajtotta, a tenyerét ökölbe szoritotta, az öklét kissé ide-oda mozgatta. S e mozdulatot ennyi szöveggel kisérte:

– Ilyen vass!

– Te már tudod? – kérdezte Sikorszky.

– Mi? Én? Hogy én tudom-e? Ki tudja még?

– Ki? Itt egy kicsit mindenki!

Szeniczei elhült:

– Betelefonálták?

– Nem. Kesztranek hozta.

– Kesztranek? Hát ő hol hallotta?

– Ahol mondták. A nyomdában.

– Ott már beszélik?

A küldöttséggé összeállt szerkesztőség nevetett a riporteren, aki megint jókor értesült.

– Mi megyünk az öreghez.

– Meg vagytok őrülve? Ez egész szokatlan. Ti? Mind? Legföljebb, ha én magam mehetek. Nevetséges. Nem is értem.

– Mit nem?

– Én meglátok egy szédületes szenzációt és ti elmentek oda…

– Micsoda szenzációról beszélsz?

– Hát az autóbaleset. Füredy Fábián kizuhant az autóból. Husz métert röpült. De semmi baja nem történt, mert veleröpült, szorosan vele, átölelve az öreget, doktor Cziller Balázsné. És röpülés közben ugy csókolták egymást, mint a galambok…

Szeniczei kapkodva mondta ezt, annyira sietett, hogy nem tudott eleget belehazudni a tényállásba.

Prokesch felelt neki:

– Ezt hol álmodtad?

Szeniczei verte a mellét:

– Láttam a saját szememmel.

– Hát mi sokkal szenzációsabbat láttunk. Porgesz beszüntette a lapot. Ugy kidobott bennünket, hogy husz métert repültünk, ha parancsolod, egymást átölelve… mint a galambok.

– Mi? Mi az? Beszüntette? – kapkodott Szeniczei.

– Na, gyerünk, uraim – vágta el Prokesch a riporter meglepetését – majd utközben elmagyarázzuk neki.

És mig Szeniczei hol egyikhez, hol másikhoz fordult felvilágositásért, a csoport kivonult a hatasztalos szobából s még a lépcsőházból is visszahallatszottak Szeniczei hangos, tájékozódó kérdései…

VI. FEJEZET.

Mi történik, ha Mohamed, viccből, nem megy a hegyhez?

Schenk ismét, mint már annyiszor, egyedül maradt a Függetlenség szerkesztőségében. Kibontotta a kézirat-tekercset, amit Kesztranek visszahozott a nyomdából. És nézegette. Ez lett volna holnap a lap tartalma. Na. A világ nem sokat veszit, ha _ez_ nem jelenik meg nyomtatásban.

Jóska kint krákogott az előszobában. Előkerült valahonnan. Be is csoszogott.

– Az urak már nincsenek itt?

– Nincsenek.

– Akkor talánd elmenek a kőnyomatosért.

– Ne menjen, Jóska.

– Miért ne? Parancsol valamit Schenk ur? Csak később menjek a kőnyomatosért?

– Később se menjen.

Jóska nézett Schenkre. Milyen furcsa beszédek. A kőnyomatért csak el kell menni! Magától az ide nem jön!