Part 9

– Nem. Az nem divat. Csak egészséges emberek köhögnek. Forró voltam és egy reggel nagyon gyürötten ébredtem fel. A gróf doktorhoz unszolt. Még tréfáltam magamban vele: „Ha ennek a doktor megmondja, hogy mi rontja az északáimat!“ De a doktor egész mást mondott. Hogy azonnal menjek Brioniba.

– Az jó lesz.

– Jánoska, az még nem biztos, hogy jó lesz. De azért én megyek. Nem akarok meghalni. Mit csinálna maga nélkülem?… – az asszony elnevette magát, bánatosan, kedvesen. – Na, tudom, nem halna utánam. De mindegy. Nem erről akartam beszélni.

– Hanem? Lehet most egyébről is beszélni, mint a maga egészségéről?

– Lehet. Sőt kell is. Jánoska, ha velem mégis megtörténnék az a kis hiba, hogy…

– Ne mondja ki!

– Ha nem mondom ki, akkor is megtörténhetik. És ha megtörténik, akkor maga itt marad, ugy, ahogy most van itt, pedig nekem nem tetszik a maga helyzete.

– Az én helyzetem! Most, amikor csak arra kell gondolnia…

Az asszony közbevágott:

– Ne zavarjon, Jánoska. Most már nem szabad annyit beszélnem, mint azelőtt.

– Ne beszéljen. Csókoljon meg.

– Most már nem szabad annyit csókolnom, mint azelőtt. (Gyöngéden megcsókolta a fiut, megint csak az arcán. János már tudta, hogy miért.)

– A száját! – mondta János, talán nem is vágygyal, de kötelességből.

– Azt nem, Jánoska. Az megszünt. Egyelőre. De ha bolondoz, nem tudom elmondani, amit akartam.

János megnyugodott. Az asszony folytatta:

– Én már beszéltem a gróffal. Ne feszengjen, Jánoska. A gróf magát nagyrabecsüli. Maga belép a szabadelvü pártba.

– Én? Minek? Nem vagyok képviselő!

– Azért lép be, hogy legyen. Az egész csak egy háromsoros levél. Belép már most, nehogy aztán átmenet nélkül történjék a maga jelöltsége.

– De Adélka! Ha már ragaszkodik hozzá, hogy beszéljünk róla: _mikor_ lesznek még választások? Két esztendő mulva! Mi lesz még addig.

– Nem, Magát előbb fogják megválasztani. Senkikém! Szeptemberben megürül egy kerület.

– Hogy lehet azt már most tudni?

– Maga jó politikus! Hogyne lehetne tudni?! Szeptemberben főrenddé neveztet ki a kormány valakit, aki most képviselő. A somogymegyei Tófalu a kerülete. Az a magáé lesz.

János hosszabb tiltakozásba kezdett.

Adél elvágta.

– Szeret?

– Szeretem.

– Akkor nem akar fárasztani?

– Nem.

– Hát ne szavaljon. Én ezt _akarom_. Ha érvel ellene, nekem is érvelnem kell és az fáraszt. Ne legyen rossz hozzám és engedje meg, hogy egy kicsit politizáljak is, mielőtt… Egyszóval: nekem örömem telik benne.

János huzódozott.

Adél másnap kijelentette, hogy addig nem utazik el Brioniba, amig János meg nem irja a belépő levelet.

– Holnap megirom, – mondta János.

– Holnap eljövök érte – mondta az asszony.

A Függetlenség szerkesztőségében megint összeült a kis tanács. János igy adta elő a tényállást:

– Mandátummal kinálnak, ha belépek a szabadelvüpártba…

– Ki? Mikor? Miért? – sietett kiváncsiskodni Domahidi.

Prokesch, aki János változásain és pletyka-töredékeken keresztül már sejtette, hogy szerkesztője személye körül asszonyi dolgok vannak, közbeszólt:

– Leszel szives és tudomást veszel arról, amit hallasz, s nem próbálsz itt most politikai riportázst végezni. Azt csináld a folyosón. A szerkesztő ur tanácsot kér és nem információs irodát nyitott a te számodra.

János folytatta:

– El lehet-e fogadni a mandátumot?

Nehogy ostobaságokat kelljen leintenie, Prokesch mingyárt átvette a szót:

– Egy mandátumot mindig el lehet fogadni.

– Én is ezt akartam mondani – szólt Domahidi. – Csak az a kérdés, hogy a korrupt…

– Senkise korrupt, aki az embernek mandátumot kinál – mondta Prokesch. – Minden párt tisztességes, amely fiatal erőket akar megnyerni a maga számára.

– Na, de a választójog? – vetette közbe Domahidi.

– A választójog – felelte Prokesch – a legszebb személyes programm egy olyan pártban, amelynek _nem_ programmja a választójog. Különben ez utóbbit nem is lehet olyan határozottan kimondani. Hogy _mi_ a szabadelvüpárt programmja, azt nemcsak én nem tudom, hanem maga a szabadelvüpárt sem tudja. Ott annyiféle ember van, annyiféle programmal vagy programmtalansággal, hogy a választójogos embert csak szivesen láthatják.

– No de a meggyőződés! – vetette közbe Domahidi, aki ma ellenzéki hangulatban volt s a rendesnél folyékonyabban fejezte ki magát.

– A meggyőződését megtartja az ember – felelt Prokesch.

– Ugy? Megtartja? A szabadelvüpártban?

– Ott. Megtartja magának és csak akkor hangoztatja, amikor szüksége van rá. A meggyőződés olyan, mint a szőnyeg. Kell, hogy az ember lakásán jó szőnyegek legyenek. De ablakba őket csak különösen ünnepélyes alkalmakkor teszi.

János maga is meg volt lepve Prokesch véleményén. Vámoscher azonban örült neki.

– A mandátum kell, – mondta – valami kell, mert nem birjuk lélekzettel. Ha valahonnan nem támogatnak bennünket, kezdünk olyan életet élni, mint Porgesz Lázár és Társa idejében.

– És a lap állásfoglalása?

– A lap most pártonkivüli – mondta Prokesch. – A pártonkivüliséget minden párttól csak egy lépés választja el. Ha balra tesszük ezt a lépést, vissza, akkor a lapnak jobban megy, neked rosszabbul, ha jobbra, előre, akkor a lapnak megy rosszabbul, neked jobban. Kérlek, közgyülés után fogadj magánkihallgatáson.

Domahidi és Vámoscher kimentek.

Prokesch betette utánuk az ajtót és elkezdte:

– Nézd, János, öntsünk tiszta vizet egymás poharába. Én vagyok olyan jó ujságiró, hogy nekem még meggyőződésem is tud lenni. De olyan jó is vagyok, hogy ha kell, ne legyenek meggyőződéseim. Veled baj van…

– Baj?

– Baj. Te kiélted a Függetlenséget, nem érdekel a rendje, rendetlensége; nem épited, hanem rombolod, kihordod a pénzt belőle. Ez bizony hátramenés. De viszont van valami körülötted, ugy látom – s ilyen általánosságban beszélhetek róla, anélkül, hogy indiszkrét lennék, – van valami körülötted, ami előremenést jelent. Hát ne törődj a lappal és ereggy előre. Ne felejtsd el, hogy keresztény vagy.

– Ezt már sokszor hallottam – mondta János. – Mintha a szememre vetnétek.

– Arról szó sincs. De akinek ilyen kedvezőek a vallási viszonyai, annak érdemes hazánkban akár elvhünek, akár elvtelennek is lenni.

– Valami ilyet mondott az öreg Porgesz annak idején.

– Az öreg Porgesz nem volt buta fiu. Ha gunyos akarnék lenni, akkor azt mondhatnám Napoleonnal: minden keresztény borjuban ott szunnyad a marsallbot, a borjut akár alapértelmében, akár átvitt értelmében veszed. Persze, hogy tul van tömve a magyar közélet zsidókkal. De csak a földszinten és az első emeleten. Nagyon okosnak kell lenni annak az izraelitának, akit a második emeletre föleresztenek. A harmadikra és a negyedikre pedig egyáltalán nem mehet. Akkor sem, ha negyven évig vallja ugyanazt az elvet, akkor sem, ha minden második évben kicseréli. De te mehetsz, mindenüvé mehetsz, nem volna értelme annak, ha nem mennél. Csak meg ne feledkezz rólunk, akik, ha nincs is semmi külön érdemünk benne, az alapköveid voltunk. Az ujságiró mindig alapkő. Néha templomot épitenek rá, néha lupanárt. Többször ezt, mint amazt.

János megirta a belépő-levelet, hazavitte.

Adél várt rá és hálásan csókolta meg érte:

– Jánoska, köszönöm. Maga most itthon marad és mielőtt az emberek végképp elszélednének, néhányszor fölmegy a klubba. És aztán szeptemberben is fölnéz egy párszor. Meglátja, nem esik nehezére. Ott is csak olyan emberek vannak, mint másutt.

– És maga?

– Én este utazom. Vinném magát is magammal, Jánoska! Vinném, a plédembe csomagolva. De nem szabad; orvosok mondták, árt a csók. Hát megpróbálom anélkül. Istenem! olyan sokáig voltam csók nélkül. De ha mégis nagyon látni akarom, akkor, ha sürgönyzök, jöjjön le Abbáziába. Én oda eléjeutazom és egy pár órát eltöltünk ott, csak ugy, szép szóval, ábrándosan. Maga visszajön Pestre, én visszahajózom Brioniba.

János megcsókolta az asszony nyakát.

Adél felugrott, összerázkódott:

– Ne! ne! Jánoska! Akkor nem tudok elutazni. Nem szabad kegyetlenkedni velem!

És már föltette a kalapját és elszaladt.

János végigfeküdt a diványon. Ideges és vágyakozó volt.

Az asszony két perc mulva visszajött.

– A levél! – mondta. – A levelet ittfelejtettem.

János felugrott és kereste a levelet. Az asztalon, ahová letette, nem volt, a szőnyegen sem, egyik butordarabon sem. Az asszony is segitett keresni. Aztán egyszerre elkezdett kacagni, a régi, nagy, jókedvü, csengő kacagással.

Belenyult a retiküljébe:

– Itt a levél, Jánoska!

– Vagyis nem hagyta itt?

– Ugy látszik.

– Hát akkor…?

– Betakarózott a levél a zsebkendőmbe. Azt akarta, hogy visszajöjjek. Vagy, hogy én akartam azt. Aranyos levél: visszahozott! Jöjjön ide, Jánoska.

A fiu letérdelt a nő elé. A nő megfogta a fejét, eltolta magától, ugy nézte; aztán magához vonta, megcsókolta a homlokát, a két szemét, aztán a saját arcát a fiu szájára préselte és belekapaszkodott a hajába. Aztán fölkelt, semmit se szólt és lassan ment ki.

János ottmaradt, térdelve, az üres karosszék előtt.

XIV. FEJEZET.

János, a szabadelvüpárt kültagja, várakozó álláspontot foglal el. Addig is, amig egyéb dolga nincs, ismerkedik a viszonyokkal.

Expressz levelekkel és táviratokkal Adél ugy intézte Brioniból, hogy János már a következő hét szombatján este hét órakor megtegye első vizitjét a klubban.

János, aki még egyre a pénztelenség keserü napjait élte, mert Vámoscher ragaszkodott ahhoz, hogy ami pénz a laphoz érkezik, azt azonnal a kiadóhivatal kifizetésére forditja s egyáltalán egy kis nyári tartaléktőkét gyüjt, mert nyáron, bankigazgatók üdültekor, előlegpausálékat nem lehet fölszedegetni, Vámoscher ugy mérte ki, hogy János hetenkint csak kettőszáz koronát vegyen magához és abból próbáljon megélni.

Ez azonban most már nehezen ment. Nem mintha János pazarrá vált volna. Csak megszokta lassankint, saját helyzete és még inkább az Adéllal való ismeretség következtében, hogy a pénzt ne igen olvasgassa, hogy arra ne nézzen: egy ebéd vagy vacsora mennyibe kerül s hogy arra se ügyeljen, hogy a gummitalpu fiakkert elbocsátja-e, vagy tévedésből három óra hosszat megvárakoztatja-e? Mindez valami rettentően drága mulatság, de hetenkint kétszáz koronánál többe kerül.

Alakult Jánosnak egy másik passziója is. Ha nem volt hivatalos sehová s nem kellett szerepelnie sehol, akkor szerette a redakciós fiukat magával vinni ebédre, vacsorára. Különösen Sikorszkyt, az ókori novellisták specialistáját, és Remete Pált, a költőt. Ezeknek volt a legjobb étvágyuk, mert ezek egyszerüsitették életüket legtovább ugy, hogy reggeli, ebéd, vacsora helyett, délután négykor kelvén, félötkor egy központositott étkezést ettek, ami, éjszaka piritott zsiroskenyérrel kiegészitve, elég jól eltáplálta őket. János magával vitte őket, mert mulattatta, hogy a fiuk, akik ezt a jelszót adták ki maguk közt:

– Együk agyon nimandot! – sohasem tudtak 24–25 koronánál nagyobb számlát összeenni, pedig néha három husétellel is megpróbálkoztak. Csak a gyümölcsnél kellett vigyázni rájuk, mert ott, diszalmák és körték felmetélésével, félretolásával már nagyobb bajt tudtak volna csinálni.

Most erről a passziójáról is le kellett mondania s kicsit kerülnie kellett azt a három társaságot is, ahová Adél bevezette, mert nincs kényelmetlenebb, mint játékot pénztelenül nézni. Olyankor egy nem-játékosban is nekibizseredik a vér, hogy játsszék. Különben csak Csernáék és Tagányiék voltak Pesten, Gotthelfék leköltöztek már valahová a Balaton mellé, ahol villájuk, kertjük, kikötőjük, vitorlásuk volt.

János meglehetősen gazdátlanul lógott az elnyarasodó városban, nem is fejtett ki nagyobb ellentállást Adél Brioniból jövő sürgetéseivel szemben. Ha Adél ragaszkodik hozzá, hogy fölmenjen a klubba, hát fölmegy. Különben is ugy épitette össze magának a fejében, hogy csakugyan kötelessége Adélnak engedelmeskedni, aki beteg, akit nem szabad haragitania, aki olyan hihetetlenül kedves volt hozzá s akinek soha meg nem tudja hálálni azt az érzést, amit akkor éjjel érzett, mikor a vanilia-illat a szobája küszöbén megjelent.

János a redakcióból ment a klubba, beküldte a névjegyét, Adél utasitása szerint, Füredy grófnak, aki elébe jött, nagyon szivélyes volt:

– Kedves barátom, – mondta a gróf – egy közös, kedves ismerősünk, aki sajnos… – a grófnak meglágyult és megrekedt kissé a hangja, de aztán kiköszörülte és folytatta – igen, egy közös, egy kedves ismerősünk tett figyelmessé arra, hogy ön ma látogatja meg először klubbunkat.

– Valóban, kegyelmes uram, – szólt János – feljöttem, hogy tiszteletemet tegyem a klub vezetőinél.

– Hát kérem… megtisztelni itt csak két urat kell, a miniszterelnököt és a pártelnököt. A miniszterelnök nincs itt, mert programmon kivül délután Bécsbe kellett mennie. A pártelnököt meg nem nagyon érdemes megtisztelni, mert ugy sem hallja az öreg. Mingyárt beviszem hozzá.

És a nagy termeken át karonfogva vitte báró Frideczky Tihamér pártelnök szobája felé. A termekben elszórva, de nem nagy számmal, kormánypárti képviselők dongtak, ődöngtek, csoportosultak és kártyázgattak. Jánossal egyelőre nem törődtek, mert amióta tudták, hogy a pártkör tagja lett, egyszerü mandátum-halászt láttak benne, ami azonban nem nagyon érdekelte őket, az általános választások még nagyon messze lévén.

Hogy a miniszter és a szerkesztő közt valamely összefüggés van, nem tudták még ebben a körzetben, mert pletykák (igazak és költöttek) csak ott vannak mindenkiről, ahol forgolódik. Ezek az emberek hát még csak ott tartottak, hogy tisztelték Cziller Balázs doktort, a tanügyi osztály vezetőjét, mert… Mert tiszteletreméltó férfiu vala.

A pártelnök, báró Frideczky Tihamér, a szobájában ült egy kis sakktábla előtt és sakkozott.

Báró Frideczky a legöregebb magyar emberek egyike volt, vagy talán, leszámitva azt a száztizennyolcéves juhászt, akiből minden évben meghal egy példány, de akiről csak halála után tudjuk meg, hogy száztizennyolcéves volt s e magas életkorát annak köszönhette, hogy soha bort vagy szeszesitalt nem ivott (esetleg megforditva: soha mást, mint bort vagy szeszesitalt), ezt a juhászt leszámitva, báró Frideczky talán éppen a legidősebb magyar volt. Már a szabadságharcban mint kapitány vett részt, aztán emigrált s mint a szabadságharc után mindenkit, őt is in _effigie_ felakasztották s visszatérvén az alkotmányos éra idejében, mint mindenki, ő is poziciót vállalt és pedig – mint nagyobbára mindenki – nem az ellenzéken, hanem a kormánypárton s lassan-lassan ráöregedett a pártra, melyben immár semmi szerepe nem volt. Nem szólt bele semmibe, nem is mondtak neki meg semmit. Csak elnökölt a pártüléseken, ahol ha még olyan vihar lett volna is, ő az elnöki csengőt soha meg nem rázta volna, mert ő a legnagyobb vihart sem hallotta már. Nevezetessége szép hosszu fehér szakálla volt s az, hogy kinosan vigyázott még külső megjelenésére. Mindig lefelé csikozott szövetekből viselte ruháit, ami után a pesti ucca csikos bárónak, vagy tréfásan öreg csikósnak is nevezte.

Báró Frideczky Tihamér ült egy kis asztal mellett, sakktábla előtt, és mint a párt fiatalabb tagjai gunyosan mondták róla, önmagával sakkozott. Ez persze nem volt igaz. A báró ilyenkor sakkrejtvényeket fejtett meg, amiket nemcsak magyar és idegen lapokból, hanem még szakkönyvekből is összehordott.

Gróf Füredy bemutatta Jánost, de a hangját nem nagyon erőltette meg, ugy, hogy a párt elnökének fogalma sem volt róla, hogy kivel beszél. János kivett egy névjegyet és átnyujtotta a bárónak, aki hálásan mosolygott ezért.

– Aha, aha, – mondta – pártunk uj kültagja. Nagyon szép, nagyon szép. A mi pártunkba kültagok csak választások előtt szoktak belépni.

– Ebben igaza van az öregnek – mondta gróf Füredy.

– Nagyon szép, nagyon szép – lelkesedett tovább az öreg – önt csak a programmunk iránti lelkesedés hozta közénk.

(A báró még abból az időből származott, amikor a szabadelvüpártnak _volt_ programmja.)

– Tud-e sakkozni? – érdeklődött a báró.

– Vigyázzon! – mondta gróf Füredy Jánosnak. János félreértette a figyelmeztetést.

– Tudok! – mondta, nagyon világosan tagolva a szót.

– Akkor játszol velem egy partit, ugy-e öcsém?

Füredy elnevette magát:

– Na, ön most már ittragad – fordult Jánoshoz. – Negyedóra mulva visszajövök önért.

János már állitgatta a sakkfigurákat. Báró Frideczky roppant hálával szorongatta a fiatal ember kezét.

– Velem most már nem játszanak – panaszkodott. – Senki se játszik velem. Azelőtt, bezzeg, játszottak. De most már kicsit koros vagyok, nem politizálok, hát nem játszanak velem. Talán egy kicsit a hallásom miatt is…

– Rosszul hall kegyelmes uram? – bömbölte János.

A báró arcán édes mosoly szaladt át. Egy ifju ember, aki nemcsak sakkozni hajlandó vele, hanem még azt sem vette észre, hogy süket.

– Kicsit gyöngült a hallásom… kicsit, de telefonon minden szót meghallok. Lehet mondani: minden szót. Fehérrel, vagy feketével játszol?

– Ahogy a kegyelmes ur parancsolja.

– Én a fehéret szeretem, akkor én vezethetem a megnyitást. Nagyon szeretem a spanyol megnyitást.

– Szép is! – orditotta János.

– Tudsz védekezni ellene? – kérdezte az öreg.

– Tudok.

– Hát ha tudsz, akkor védekezz, mert nagyon támadni foglak.

És az öreg megtette a megnyitó lépést. János már évek óta nem sakkozott, de most összeszedte egész tudományát.

– Jól játszol, öcsém – mondta a báró – jól, bizony. Élvezet veled játszani. De én se játszom rosszul. Hidd el, hogy még a politikában is elég jól eljátszanék, de félre hagytam tolni magamat.

– Miért? – kiáltott János.

– A hallásom miatt; mert kicsit gyöngült. Pedig értek hozzá. Deák mellett tanultam. Az tudta! Jobban, mint ezek. Az neked is kollégád volt.

– Hogy-hogy? – kérdezte János.

– Mert hallom, Füredy mondja, hogy te is publicista vagy. (Ezt ugyan a gróf nem Füredy beszédéből hallotta, hanem János átnyujtott névjegyéről olvasta le, de ez a kis öncsalás tetszett neki.) Deák is publicista volt. Ő irta a Husvéti cikket. Én még emlékszem rá.

– Kegyelmes uramnak nagyszerü a memóriája!

Báró Frideczkynek ragyogott az arca.

– Persze, hogy jó. Nevetséges! Szenilizmus…

János szinte megijedt, hogy az öreg ki meri ejteni ezt a szót.

– Tudom, hogy azt szokták mondani – folytatta a báró – de szenilizmus nem minden koros embernél van. Nálam nincs, friss vagyok és rugékony. A felség is mondta, mikor legutóbb beszélgetett velem. Annak már tizenegy éve, akkor még a hallásom nem gyöngült. Azóta a miniszterelnökök nem visznek szerklnél a felség elé. Azt hiszik, hogy a felséget fárasztja. Pedig a felség szeretne beszélgetni velem. Ő sem fiatal ember, szép régi emlékekről csak velem tudna elbeszélgetni. Hiszen látod, öcsém, hogy nem is olyan nehéz érintkezni velem.

– Nagyszerüen lehet! – süvöltötte János. Füredy bejött.

– El akarod vinni a partneremet? – kérdezte tőle a báró.

– Ha akar, még itt maradhat, – mondta Füredy nevetve – én hazamegyek.

Jánosnak mindegy volt, hogy hol tölti az estét.

– Maradok – mondta és elbucsuzott a minisztertől.

Báró Frideczky csak ugy simogatta a szemével ezt a ragyogó embert.

Még egy partit játszott az öreggel.

A második parti után félkilenc volt már. A báró nagy sóhajtással vette tudomásul a mattot, amit János adott neki.

– Matt, matt… – mondotta – de nem azért vagyok szomoru, kedves öcsém, mert megmattoltál. Az a legnagyobb mesterekkel is előfordul, hogy mattot kapnak.

– Hanem? – kiáltotta János.

– Most jön az én vasárnapom. Szombaton este mindig kimegyek a birtokomra. És ott maradok hétfőig. Ez a week-end, tudod.

János ugyan nem tudta, mi a week-end, de az nem volt baj, mert a báró ugyis benne volt, hogy elmagyarázza:

– Londonban szoktam meg, mikor még Kossuthékkal voltam ott. Kossuthék továbbmentek Amerikába, én ott maradtam. Nekem tetszett az angol élet. Szombaton el, falura, hétfőn vissza a városba. Én a birtokomra megyek.

– Hol a birtok? – érdeklődött János.

– Itt, Ivándon, Esztergom mellett. Autón megyek, nem egész egy óra. Mert egy jó kis autóm még van. Meg az a kis birtokom. Egyebe sincs az öreg Frideczkynek. Nem volna kedved kijönni velem Ivándra? Gyönyörü helyecske. Nem bánnád meg. Week-end neked is kell, mindenkinek kell. Elsakkozgatnánk.

János ebbe is beleegyezett. A báró örült, mint egy gyerek.

– Tiz év óta nem volt velem senki odakint!

A báró csengetett. Egy inas feladta rá a felöltőjét, amely szintén lefelé csikozott volt.

– Ivándra megyünk – mondta boldogan a báró az inasnak és vitte magával Jánost.

Lent a soffőrnek is boldogan ujságolta:

– Vendégünk van, Nándor, vendégünk! De azért nem kell rohanni, Nándor, nem kell kitörni a nyakunkat.

Betessékelte Jánost az autóba, mikor bent helyet foglaltak, a báró tovább beszélt:

– Szép találmány ez az izé. De aki vágtat vele, kitöri a nyakát. Nem azért lettem nyolcvanéves, hogy igy haljak meg. Ha nem estem el Isaszegnél, akkor már csak haljak meg szép rendesen, ahogy uriemberek szoktak.

János helyeselte. Az autó már futott keresztül a városon. A báró beszélt, János néha-néha kitekintett, hogy tájékozódjék. Az autó a Margithidon ment át, azután óbudai utcák következtek, amiket János még sohase látott. A vámnál megálltak; a soffőr meggyujtotta elől a két hatalmas acetilén-lámpát s most már országuton rohantak s a tülök helyett a sziréna szólt.

János elszórakozott azon, hogyan jelennek meg az autólámpa előredobott éles fényében az utmenti fák, amiknek lombját a fény mintha hirtelen felvirágozta volna, itt-ott házfalak is belesodródtak a fénybe, majd meg szembejővő kocsik, amik megálltak és megmeredtek abban a pillanatban, mikor az autó eléjük és mellettük elsuhant. A kép mindig ugyanaz volt: egy ágaskodó ló és egy kocsis, aki magasra kapaszkodik az ágaskodó ló zablája felé. De mert mindig csak egy pillanatig tartott a látomány, olyan volt, mintha ismétlődő szobrok állanának az országut közepén, ugyanabból a ragyogó ércből faragva, amely ércet a reflektoros lámpa sugárözöne öntötte rájuk.

A báró eleinte emlékezgetett arra, hogy azelőtt vonaton ment ki Ivándra, az sokkal tovább tartott, de ő nem türelmetlen, mert ő még abból az időből való, amikor vonat sem volt. Aztán el-elszunditott. Csak mikor községekbe értek, amit autóutas arról tud meg, hogy a gép nagyokat zökken, mert ahol község kezdődik, ott többnyire vége a jó országutaknak, riadt fel a báró a zökkenésekre és bemondta a községek nevét.

– Ez Vörösvár. Ez Piliscsaba.

Majd egy vidéki város rettenetes kövezete rázta őket és a reflektor fényében egyemeletes, izetlen házak torlódtak.

– Esztergom, – mondta a báró – mindjárt otthon leszünk.

Az autó Esztergom után már lassabban futott, mert a köves országutról letértek. Végül egy kis erdő alá fordultak s a gép, egészen zajtalanul, füves legelőn át szaladt. Hosszu kőkerités, magas rácsoskapu elé. A soffőr bugatta a szirénát.

– Gyurikáék, ugy látszik, elaludtak, – szólt Frideczky báró.

De a kapu fölött, a domboldal tetején nemsokára lámpafény jelent meg, kis kézilámpa himbáló világa. Valaki jött a kapuhoz, kinyitotta, kilépett rajta, az autóig jött, ott is ajtót nyitott és alázatosan beköszönt:

– Kezét csókolom a kegyelmes urnak.

Aztán kisegitette a bárót és valóban kezet csókolt neki.

– Jó estét Gyurika, jó estét, vendéget is hoztam, rend van-e a vendégszobában?

– Van! Van! – bömbölte Gyurika az éjszakában.

– Kovács ur, – szólt le az autóról a soffőr – kérem a kis kapu kulcsát, hadd állok be a garázsba.

János nem látott sehol Kovács urat. De Gyurika a zsebébe nyult és átadta a kulcsot a soffőrnek. Ebből János azt a következtetést vonta le, hogy az 50–60 esztendő körüli kasznár-forma ember, akit báró Frideczky Gyurikának, a soffőr Kovács urnak szólitott, Kovács György lehet s csak a nyolcvanesztendős kegyelmes számára _ika_ már.

– Hát az asszony? – kérdezte a báró, miközben egy jól kavicsozott kerti uton fölfelé mentek. Jobbról-balról mintha szőlőt látott volna János karóhoz kötözve és gyümölcsfák bemeszelt szárát, de sötét volt, nem tudta pontosan, hogy mit lát.

A kérdésre, melyet a báró föltett, Gyurika harsogva felelt. János ebből a harsogásból megtudta, hogy az asszony, bizony, köszvényes nagyon és nem tud a kegyelmes ur elé kijönni. A kegyelmes ellenben – a sötétben abszolut nem hallhatott – a beszámolót igy vette tudomásul:

– Jól van? Mi? Jól. A fődolog az egészség.

János már látta fent a dombtetőn a ház kivilágitott ablakait bokrok és lombok közül előcsillanni.

Egy oszlopos pitvaron át valami ebédlőfélébe mentek. Nagy, barátságos szoba volt ez, de mégis hervadt és elhanyagolt. A levegőben nem doh és nem penész, de a régiség szaga uszott.

Nagy körlángu petróleumlámpa égett az asztal fölött, amely szinte pompázatosan volt megteritve.

– Tegyük magunkat kényelembe, öcsém.

– A kis kegyelmes urnak is kiadok egy házikabátot – mondta Gyurika.

És öt perc multán János, a kis kegyelmes, épp olyan hosszu dohányszin selyem házi köntösben ült az asztal mellett, mint báró Frideczky.

– Mit kap a vendég? Mit kap a vendég? – érdeklődött a báró.

– Sajttal habart rántottát és egy kis gyönge zöldborsós csirkét, amit a feleségem főzött magának estére, de nem volt étvágya szegénykének. A kegyelmes ur vacsoráját azonnal hozom, a kis kegyelmes lesz szives türelemmel lenni.

Gyurika eltünt s mikor visszajött, óriási ezüst tálcán, ezüst tányérokon és ezüst evőeszközök közepette – egy tojáskát hozott be, ezüst tojástartóba állitva.

Ha mindaz, ami egész este történt vele, nem lett volna eddig is annyira tréfás, János most elnevette volna magát, olyan mulatságos volt az ellentét a sulyos szervisz és a kegyelmes ur vékonyka vacsorája közt:

– Nekem nem szabad többet – mondta a báró. – Akkor én nem tudok aludni. De te egyél, öcsém, jóizüen és igyál is egy kortyot. Ha már voltál olyan kedves és vállaltad a vendégséget az öreg Frideczkynél, érezd magad jól nála.

Gyurika bort is állitott az asztalra, János, aki éhes volt, szomjas is, elpusztitotta az egész vacsorát, amit elébe raktak és a borból kétszer ivott egy egész pohárra valót. Azt hitte, valami derék asztali bort iszik, bár ahhoz tulédes volt az ize.

– Aszu! – mondta Frideczky a második pohárnál.

– Zarándi! – tette hozzá Gyurika.

Mikor a bort kiitta, János gyanut fogott, hogy őt valami igen jó itallal traktálják.

– Hol az a Zaránd? – kérdezte Gyurikától

– Tokaj mellett – kapta meg a választ.