Part 6

– A megyém is ellenzéki. Csak éppen a képviselőink kormánypártiak. De az más, öcsém, közpálya: közpálya. Egy Ribáry nem maradhat meg örökös alispánnak. Pedig aki ellenzéki, nálunk följebb nem viheti. Jobb, ha az ember szolgabiró korában kiforditja a köpönyeget. Ha nálunk is ugy volna, ahogy az ángoloknál, akkor mi is olyanok lehetnénk, mint az ángolok. (Ribáry mindig ángolt mondott angol helyett.) De nálunk mindig a kormánypárt van kormányon. Lett volna-e Tisza Kálmánból minister, ha nem akasztja szögre a bihari pontokat? Minister csak az lesz, aki szögre akaszt valamit… (Ribáry mindig ministert mondott miniszter helyett.)

A kalauz engedelmet kért, hogy ágyat vessen.

Az urak kimentek a folyosóra, ott beszélgettek tovább. De inkább csak Ribáry beszélt, akinek jót tett a vörösbor.

– Szeretem nézni, öcsém, az ilyen fiatalembereket, mint te vagy. De sajnálom is őket, Gyönyörü a pennájuk. Attól azonban nem lehet megtollasodni…

Jánosnak ezalatt az járt a fejében, hogy csakugyan: az ellenzéki vezérek, akikkel érintkezik, milyen természetesnek találják, hogy ő kiszolgálja őket, de mennyire nem jut eszükbe megkérdezni tőle, hogy ő nem akar-e valamit? Kényelmetlenül nyilalt a fejébe, az ő ellenzéki volta, amely Füredy Fábián gróf ötvenezer koronájához kapcsolódott, aminek az emlékétől azóta nagyon szeretett volna szabadulni. De nem lehetett. Érintkezése azóta nem volt gróf Füredyvel. Mind a ketten vigyáztak rá, hogy ne találkozzanak egymással. Viszont megbizhattak egymás diszkréciójában. _Volt_ az egyik olyan kényelmetlen a másiknak, mint a másik az egyiknek. De tulajdonképpen folyton dolgozott Jánosban az ösztön, hogy rendbehozza ezt a kellemetlenséget.

– Parancsolod bátyám az alsó ágyat? – kérdezte János Ribárytól, miután a kalauz jelentkezett, hogy az ágyazást elintézte.

– Hallatlanul kedves ember vagy, öcsém, – mondta Ribáry – persze, hogy én nehezebben másznék fel a kakasülőre.

– Akkor én idekint megvárom, mig levetkőzöl.

– Na, mingyárt kihámozom magamat ebből a maskarából. Tudod, én a tátrai felszerelésemet már otthon magamra szedem. Különben ez csak nektek, pestieknek ilyen maskara. Mi, akik vadászunk, hozzá vagyunk szokva a kurta nadrághoz, rövid kabáthoz.

Ribáry bement vetkőzni, néhány perc mulva kikopogtatott:

– Gyere be a kalickába, öcsém.

A főispánnak már csak a piros arca állt ki a fekete kockáju vörös takaró alól. Mozogni alig lehetett a fülkében. János fellépett a kis létrán, felhuzódzkodott a felső ágyba, óvatosan vetkőzött onnan, gondosan felakasztgatta a szemben levő fogasokra ruháit, még egyszer parfőmöt spriccelt szét a kis hálószobában, amire a főispán megjegyezte:

– Modern ember vagy, öcsém. Ha beszélgetni akarsz, csak szólj le hozzám, én nem alszom ám a vonaton!

És mikor János a takarót ráhuzta a lámpára, hogy sötét legyen s néhány percig ringattatta magát a mozgó ágygyal, Ribáry ugy horkolt már, de ugy, hogy tulhorkolta a vonat kerekeinek kattogását, a nyikorgásokat, a gőzfütés zizegését, mindent, ami tulhorkolható volt.

A kormánypárti főispánnak, aki közpályáján végig megőrizte ellenzéki érzületét, nyugodt lelkiismerete volt.

*

Kopogtak a fülke ajtaján. János felriadt. Még nem volt reggel, csak nagyon kevés fény szürődött be a hálókocsi felső, vastag szinesüveg ablakán.

– Bocsánat, uraim, bocsánat! – mondta a kalauz, aki már be is nyitott.

– Na, mi az? Mi az? Mi az? – riadt fel lent a főispán. – Ugy látszik, mégis elszunnyadtam.

– Katasztrófa történt… tulajdonképpen nem nagy… ilyenek mindig vannak a vonalakon…

– Mi? Katasztrófa? – sürgette Ribáry. – Összeütköztünk? Hallod, kérlek, talán a tulvilágon is vagyunk már?

– Nem, könyörgöm. Csak Korompán vagyunk, de a kijárati váltónál az előttünk kifutott tehervonat összeütközött egy másikkal.

– Szerencsénk van, hogy nem mi! – könnyebbült meg a főispán.

– A vonal el van torlaszolva. Mink innen visszamegyünk Pestre. A segélyvonat Iglóról itt van már, az állomáson tul, a bevágásban várja az utasokat. Arra méltóztatnak átszállni. – És felnézve Senkhy ágya felé, megkérdezte: – Parancsolja a Szerkesztő ur a melegvizet?

– Ha nem mi ütköztünk össze, akkor csak hozza – felelt János.

Ribáry szuszogva öltözött lent. János csendesen vette magára a ruháit. A kalauz hozta a melegvizet és a számláját; átadta a két ur jegyeit; átvette a borravalókat.

János bement a toalettfülkébe borotválkozni:

– Na, öcsém – mondta Ribáry – te is furcsa tésztából vagy gyurva!

– Miért, bátyám?

– Most menekülünk meg a halálból és te nekiállsz az arcodat kapirgálni. Én meg se mosdom, mert ahoz még nagyon korán van. Ellenben, ha volna egy kis sligovic a kezemügyében, abból szivesen innám. Hat óra van csak.

János megborotválkozott, felöltözött és Ribáryval együtt szállt ki a kocsiból.

Már derengett kelet felől, de az állomás sötét volt. Kis petróleum-lámpák sárgán és nyavalyásan pislogtak, mint a magyar vidéki vasutállomáson mindenütt; nagy nyüzsgés volt a sötétségben. Csendőrök kakastolla és szuronyhegye villant meg az állomási épület előtt. Az egyik mozdonyvezetőt hozták, aki csak könnyebben sebesült meg. Az arca fekete volt a koromtól és vörös a vértől. A tömeg közepén, a sárga lámpafényben, olyannak látszott, mintha egyenesen a pokolból jött volna:

– Én ellengőzt adtam! Én ellengőzt adtam! – kiabálta félig sirva. – Jaj, szegény Péter, a fékre vágódott, a fék keresztülment rajta, azt se mondta: nyekk.

A fütőjéről beszélt, aki mellette halt meg.

– Brr! – borzadt össze Ribáry. – Ezek a szegény vasutasok! Ki viszi a táskáinkat?

– Pan velkomozsnye, pan velkomozsnye! – jelentkezett körülük két vasuti bakter – és magyarázták tótul, hogy ők viszik majd a táskákat.

Az utasok már hosszu kigyóban vonultak ki az állomásból, amelynek végén különös rozsdavörös fény világolt, egy helyen nagy foltban és körülötte kisebb vörös fények inogtak.

– Katasztrof! – magyarázták a bakterek, akik épp ugy nem tudtak magyarul, ahogy országunk határterületein a korcsmároson és a szolgabirón tul senkise tud magyarul.

Ahogy közelebb kerültek a rozsdavörös fényhez, látták, hogy fehér gőz is árad belőle. Jánosnak megint a Pokol-körkép jutott eszébe, amit millenniumkor látott Pesten. A két mozdony állt ott felágaskodva, egymásba furódva, mint két fekete vadállat, amely egymásba harapott, teherkocsik roncsai a mozdonyok mögött és körül. Ezek a roncsok égtek még, de már lohadó lánggal. A két mozdony még fujta magából a párát, köröskörül a föld iszamós volt, mintha a sebesült mozdonyoknak vérük is lett volna és az áztatná a földet. A kazánokból kiömlő viz volt.

Az utasok vonala itt került egy darabot. A mozdonyoktól néhány lépésre a földbe két szurokfáklya volt szurva. Lángjuk sercegett és a szárukon izzadták alá a szurkot. Mellettük egy sárga, fekete és vörös arc nézett ki meredten valami rongy takaró alól. A fütő volt, a szegény Péter, akin a fék keresztülment.

Az utasok, akik kényelmes fülkék melegéből jöttek, a maguk baján boszankodva s nem voltak elkészülve a halott-látásra, elforditották fejüket és szinte rosszaló érzéssel haladtak el szegény Péter holtteste mellett:

– Na – mondta Ribáry – ki lehetne irni a lapba, hogy ne tegyék közszemlére a halottaikat, ha már nem vigyáznak arra, hogy a vonatjaik egymásba ne szaladgáljanak.

Szegény Péter, aki nem tudta, hogy ő Korompán fog meghalni a kijárati váltónál, csak nézett holt arcával a két szurokfáklya fényébe. János kivette a zsebkendőjét és letakarta a háromszinü arcot.

A tót bakterek magyaráztak neki valamit, de ő nem értette. Azt magyarázták, hogy azt a finom zsebkendőt vagy elviszi a szél, vagy lelopja valaki a halottról. (Visszafelé valószinüleg ők maguk vették le a kis tarka holmit, ami ugy se kell a halottnak.)

Az állomáson tul hideg szél fujt a hegyekből, amiknek a körvonala már levált az égről. János didergett. Vagy a szél vagy a halott fütő didergette. De a városi bunda alatt vékonyan, városiasan volt öltözve.

– Egy kis sligovic kéne néked is öcsém, – mondta a főispán, aki azonban, tátrai felszerelésében, nem fázott, meg jobban is hozzá volt szokva a hajnali fölkelésekhez.

Még a bevágásba kellett lemenniük, amelyben a segélyvonat állt. A füves lejtő, ami oda levezetett, keményre volt fagyva. Az utasok meg-megbotlottak és csusztak lefelé. Sürü káromkodás hallatszott.

A segélyvonat fütetlen volt, az ablakai befagyva egészen. Jánost Ribáry szinte becsomagolta a plédjébe, hogy ne fázzon.

– Köszönöm, bátyám, köszönöm! – háritotta János a buzgóságot.

– Örülök, hogy visszaszolgálhatom a szivességedet, öcsém. A te vékony cipellőd csak a hálókocsiban volt jó. Vadászember nem indul el vékonytalpu cipőben. Mindig történhetik valami, mindig potyoghatnak apró zsidógyerekek az égből.

Néhány órai késéssel, csaknem délben érkeztek kicsit megviselve és összefázva Poprádfelkára.

Jobbkézre a hajmeresztően szennyes és koldus állomástól az ég mereven-kék selyemalapján szikráztak a tátrai csucsok.

Jánosnak majd kiugrott a szeme, ugy nézte őket. Nemhogy még sohase látott ilyen szépet, de el se tudta képzelni, hogy ilyen lehetséges. Valami olyan tisztaság és erő áradt a keményen az égbe furódó fehér kupokból, hogy János elfeledte, honnan jön, kicsoda és mi áll mögötte.

– Nézd csak, nézd! Nézheted, – riasztotta fel Ribáry – én is igy néztem először. Én addig lenyelek egy kávét, hogy valami meleg is legyen bennem ennyi mindenféle hideg után.

János is bement és ivott egy csészével abból a barna léből, amit vidéki állomásokon, a gőzgép feltalálója óta, makacsul kávénak neveznek. (Csak hagyományból, minden ok nélkül.)

Mig a villamos fölfelé vitte Tátrafüredre, János szeme kezdett hozzászokni a hóhoz. Jobbról és balról is hómezők lejtettek a villamos felé s noha János a sárból és esőből jött, itt a hómezők semmi sejtelmét nem mutatták annak, hogy el is olvadhatnak. Keményen és fehéren néztek a nap szemébe. A fenyőerdők komoran és ünnepiesen álltak a sin mentén, felső ágaikon megcukrozva s ha egy-egy kis szellő érte őket, kis fehér függönyökben bocsátották le magukról a havat. János azt gondolta, hogy ha mindezt Pestre lehetne áthelyezni, az emberek sokkal nyugodtabbak és tiszteségesebbek volnának. János persze tévedt, mert az emberek az északi sark tájékán is, amely pedig a legszebb Tátrák egyike, ugyanazt cselekszik, mint a Vezuv tövén: undokul és marakodva élnek, illetve élni nem engedik egymást…

Egy hét sem tellett bele és János is a rendes tátrai hotel-életet élte. Megszokta, hogy a hó itt sem örök s hogy a napot azzal kell kezdeni, hogy tudakozódjék, mi volt az éjszaka? Esett-e friss hó és fagyott-e olyan erősen, hogy a hó kibirja egész napon át a nap csókjait. A füredi Grandhotel tele volt, de azért Jánosnak jutott még egy szobácska a harmadik emeleten. Ott öltözött minden reggel tátraivá, vagyis bricsesz-nadrágot huzott, két lábát csavaró-gamásniba pólyázta, derékon felül szürke szvetert öltött, fejére fehérbóbitás gyereksapkát tett; viselte a dresszt, amely mindenkiből, hacsak nem tulságosan görbe a lába, daliát csinál. Kilenckor kelt, levonult a lépcsőn, az olvasótermen és a hideg fedett folyosón át, barátságosan hintve jobbra és balra biccentő fejjel a jóreggeltet futólagos ismerőseinek, levonult a reggelizőbe és ott miközben hallgatta, hogy Görög ur, a főpincér hogyan és miért lármáz a kiszolgáló-lányokkal, sokat evett reggelire, mert reggel a Tátrában mindenki éhes.

Görög ur, a főpincér mindig és mindenért lármázott a lányokkal, nem mintha a lányok erre okot adtak volna, hanem mert – János hamar észrevette – Görög ur snapszot kávézott reggelire, ami a különben békés emberből a legharciasabbat csinálta.

Reggeli után megkérdezte a portástól:

– Jár-e a sikló?

Mert a Tátrában mindent a portástól kell megkérdezni.

Ilyenkor szokott találkozni Ribáryval, aki jött le a szobájából s mindig ugyanugy üdvözölte Jánost:

– Csuszkározol, öcsém? Hát csak csuszkározz! Fiatalabb koromban én is azt hittem, hogy érdemes fölmenni azért, hogy az ember lecsusszon. Azóta láttam embereket, akik soha fönt nem voltak a Tarajkán, mégis lecsusztak. Szervusz, jó mulatást!

János aztán a sportfőnöktől, a derék, egyszemü szepesi embertől, aki a ródli-, bob-, skihangárt őrizte, német nyelven kért egy ródlit, meg egy bambuszbotot, föltette a kérdést:

– Wird das Wetter sich halten?

Meg sem várta a feleletet:

– Jawoll, Herr Redakteehr! – és már ment a siklóhoz, hogy a Tarajkára felutazzék, onnan lecsuszandó.

A sikló kocsijában mindig nagy és hangos társaság volt, János azonban, aki két esztendei intenziv érintkezés fáradságát hozta magával, nem barátkozott meg senkivel. Az első napokban jól esett neki, hogy ródlizás közben még a főispán sincs vele, egyedül bámulhatja a havat, a fenyőket, a kék eget, a levegőt. Ródlizni mingyárt az első napon megtanult (volt benne valami hajlandóság testi ügyességekre) és nagy örömet okozott neki a gyors lesiklás, ami bizseregteti a vért, éles levegőt tol a táguló tüdőbe, kanyarulataival s az esetleg lassabban haladók kikerülésével izgalmat okoz.

Ebédre a főispánnal volt egy asztalnál, aki körül-körülnézett a nagy étteremben, konstatálta, hogy a kilátás kint gyönyörü, de bent a teremben vigasztalan, mert az egész világ el van zsidósodva s keresztény embert nemsokára be sem eresztenek a Tátrába, hacsak arra nem kötelezi magát, hogy állandón Lomnicon fog tartózkodni. Ott még szabad.

Ugyancsak Ribáry adta meg a széljegyzeteket az ebéd menüjéhez is, megpróbálván kideriteni, hogy ami ma matrózhus-őz-módra, az tegnap vajjon mi lehetett?

Ebéd után feketekávé és napozás következett a szálló teraszán, ahol mindig általános a csodálkozás, hogy a déli oldalon husz fok a meleg, mig az északin legalább öt fok hideg van. Aztán séta volt műsoron, amit János egyedül müvelt, majd uzsonna és átöltözés szmokingba a vacsorához, amit szintén Ribáryval garnirozva kapott János. Vacsora után János még egy kicsit lézengett, lapokat olvasott s nélkülözte a főispánt, aki felhajtott magának egy öreg bankárt, akiről vakmerően azt állitotta, hogy nem izraelita, hanem még annál is rosszabb: cigány és tarokkozott vele, mig János aránylag korán felment a szobájába, olvasási kisérleteken halálra álmosodott és szilárdan aludt reggelig.

Ez volt a napirend s ebben változatot legfeljebb az időjárás esélyei okoztak. Ha friss hó esett, várni kellett, mig a ródlipályát lesimitják, ha fujt a szél, nem lehetett kimenni sétálni.

X. FEJEZET.

A sárgaruhás hölgy.

Sétái közben János többször látott egy érdekes megjelenésü hölgyet, aki mindig egyedül járt, szögesvégü bottal a kezében. Sárga cipő, sárga antilopbőr kosztüm, sárga selyemsapka volt rajta, tetőtől talpig sárga volt. És a haja is szőke. Közelebbről nem láthatta, mert a sárga hölgy, ha megpillantott valaki szembejövőt, rendesen kitért az utról és inkább a mély havat gázolta.

Néhány napi nem-érintkezés után János kezdett eltárstalanodni. Az emberek itt csoportokban éltek s aki mingyárt az első napokon, – amikor a közérdeklődés feléje fordul, – nem ismerkedett, az később már kialakult kis társaságokkal találja szemben magát, amik már csak önmagukkal vannak elfoglalva és a kintrekedttel nem igen törődnek.

Amilyen mértékben csökkent János számára az egyedül való ródlizás öröme, olyan mértékben szeretett volna mégis néhány szót váltani napközben Ribáryn kivül is valakivel.

A hetedik vagy nyolcadik napon harmadik ródli-fordulóján, melyet már egy kicsit unottan tett meg, körlübelül a ródlipálya felén csuszott szánjával, amikor a pálya melletti egyik fenyő hirtelen, minden ok nélkül havat rázott eléje. János felkapta a fejét, hogy odanézzen.

Egy mókus volt, amely ágról-ágra ugrott, nagy ivekben s mindenütt hózivatart okozva maga után.

János megállitotta a ródliját és, letérve a pályáról, ment a mókus után.

Ez tetszett neki. Ő mókust csak az állatkert forgó kerekében látott és ott rossz volt nézni a kis állatot, mert attól lehetett félni, hogy a nagy körforgásban egyszer mégis megőrül és kényszerzubbonyba kerül. Itt ellenben volt valami nagyon graciózus benne, ahogy hol fejjel föl, hol fejjel le szaladt a fenyők törzsén, ki az ágak végére, átlenditette magát egy másik fára s ott ugyanazt csinálta, mint az előbbin.

Négy-öt fán keresztül János követni tudta a mókust, de aztán nem látta, merre ugrott át. Megállt, nézett a fák közé és vissza akart fordulni, amikor a havon keskeny szánnyomot és egy női cipő talpának és sarkának a lenyomatát pillantotta meg.

Hát itt ki jár ródlin?

János ment beljebb a nyom után és egy tisztásra ért, amely lefelé lejtett s fehéren égett a napfénytől. A tisztás szélén, kint a napfényen, egy sárga pléden feküdt valaki.

A sárgaruhás hölgy volt. A ródlija mellette.

A nő feküdt a havon hanyatt, süttette magát a nappal és bele a sárga napfénybe, a nagy kék égbe, a mindenbe és a semmibe, belemondta:

– Ó, hogy unatkozom!

Őszinte, szép zengése volt a szónak. Egészen mélyről jött és egészen messze ment. Talán az Istennek mondta a Nő.

János zavarban volt, hogy jelen van és hogy hallotta. Megpróbált eltávozni, de már későn volt. A nő észrevette, felnézett rá a hóról, nézte egy ideig s János azt hitte, hogy csakugyan elmehet, anélkül, hogy ennek a vallomásnak következménye támadna, mikor a nő megszólalt:

– Hallotta?

János felelt:

– Hallottam.

– Hát akkor ne szaladjon el. Nem volna szabad hangosan gondolkodni, de néha az ember mégsem tud uralkodni magán. Unatkozom. Bár ezen nincs semmi. Valószinüleg minden értelmes ember rettentően unatkozik, csak nem mindegyiknek van ideje rá, hogy észrevegye.

– Valószinü.

– Ne ismételje a szavaimat, hanem ha ugy találja, hogy nem helyes, amit beszélek, mondjon ellent. Nem szeretek a saját visszhangommal beszélgetni.

– De nem mondhatok ellent. Önnek igaza van. Ha az ember nem volna annyira elfoglalva, mindjárt rájönne, hogy unatkozik.

– Üljön le mellém. Ki maga?

– Senkhy János. Szerkesztő.

A nő felkönyökölt és csodálkozva nézett rá:

– Ó? Tényleg maga az?

János nem értette ezt a csodálkozást.

– Milyen érdekes! – mondta a nő.

– Ezen semmi érdekes nincs.

– Dehogy nincs. De ezt maga nem tudhatja. Nagyon érdekes. Hát ilyen?

– Ilyen vagyok, – szólt János és önkéntelenül elmosolyodott.

– Én másmilyennek képzeltem.

– Milyennek, ha szabad tudakozódnom?

– Csuf, rongyos, gonosz embernek, akinek az éhség néz ki a szeméből.

És a nő erősen belenézett János szemébe.

– És miért?

– Azt… azt nem mondom meg. Talán majd máskor. De milyen kedves arca van!

Erre már nem tudott János felelni. Kezdte furcsán érezni magát.

– Kedves nagysád… vagy kisasszony… vagy…

– Ne találgassa. Asszony vagyok, férjes nő. A nő csak akkor unatkozik, ha már férje van. Amig nincs, kitölti az idejét azzal, hogy keres magának. S ha már van, akkor… akkor látja, hogy semmjie sincs. De erről ne beszéljünk. Van társasága?

– Nincs.

– Nekem sincs. Utószezón. Nem a mi társaságunkból való emberek vannak itt. Sem az enyémből, sem a magáéból nem valók.

– Na, istenem… az én társaságom! – mondta János – nekem nincs is társaságom.

– Mondja, nagyon szegény fiu volt maga azelőtt?

– Mielőtt? – csodálkozott el János ismét a furcsán feltett kérdésen.

– Hát azelőtt… mielőtt szerkesztő lett?

– Nagyon szegény nem voltam és most sem vagyok nagyon gazdag.

– De, ugy-e, jó volt szegénynek lenni?

– Amig az voltam, nem gondolkodtam rajta. Amióta nem vagyok az, most kerül először ez a kérdés elém.

– Ó, nagyon jó volt szegénynek lenni! Mennyi vágya volt az embernek! Mennyi célt tudott kitüzni maga elé! Hogy’ meg tudta tölteni az életét! Ne csudálkozzék rajta, hogy ilyen őszinte vagyok. Ha süt rám a nap, kiolvasztja belőlem az őszinteséget. Olyan jó, olyan nagyon jó őszintének lenni!

János megint nem tudott mit felelni.

– És kihez lehet az ember őszinte? Csak egy egészen idegen emberhez.

– Nem ahhoz, aki bizalmasa?

– Nem. Azelől már titkolgat egyet-mást. Nem mond meg neki olyat, ami bántaná. És különben is, ki idegen és ki bizalmas? Vannak arcok, amik tiz év mulva is idegenek maradnak és vannak olyanok, amik csak egyszer bukkannak ki a hóból és már bizalmasak.

János elpirult. A nő nevetett:

– Zavarba hoztam, ugy-e? Ne törődjék vele. Ha az emberek mindig azt beszélnék, amit gondolnak, nagyon sokszor hoznák egymást zavarba. De akkor nem volna ilyen unalmas az élet.

A nő felkelt. Magas volt és karcsu. Szép.

– Jön ródlizni?

– Hiszen le kell innen jutnunk valahogy’!

– Majd én megyek elől. Pá. A viszontlátásra lent.

A nő felült a ródlijára, hóna alá vette a bambuszbotot, felrakta a lábát elől a vasra és csuszni kezdett lefelé.

János is elindult. Nem akart elmaradni tőle. Vonzotta a szemét a karcsu test minden mozdulata.

A nagy fordulónál a nő egészen hátravetette magát, magasra repült a hófalon, szinte kinyujtózott és szétterült… Jánosnak ludbőr szaladt át a hátán, ügyetlenül kormányzott, csaknem kifordult, időt vesztett vele és a nő elsiklott a szeme elől.

Lent, a vonatnál, a nő már várta:

– Hozzon egy kettes ródlit. Mi mégegyszer felmehetünk. A többiek ugyis ebédelni mennek.

János leszánkázott egy kettes ródliért, felhuzta a vasutig, aztán beült a nővel a vonatba. Rajtuk kivül még csak egy ős tátralakó ült a kocsiban, aki annyiszor ment fel a Tarajkára, ahányszor a vonat, mert haláláig egyetlen ródli-alkalmat sem akart elmulasztani.

A nő halkan beszélt, hogy a hangja a kocsi ablakainak csörömpölésébe vesszen:

– Maradjon ma velem… Ma nagyon rossz napom van… vagy nagyon jó. Nem tudhatom. De _azért_ ilyen, mert holnap biztosan egészen rossz napom lesz.

– Miért? – kérdezte János.

– Azt… azt nem mondhatom meg. Minek mondanám meg? Ugy sem tud rajtam segiteni. Nem is lehet. Ma beszélgetnem kell valakivel, szórakoznom, élnem. Nagyon ideges vagyok. Ha ez igy menne tovább, megbolondulnék. Már azt hittem, hogy csatlakozni fogok valamelyik avas társasághoz, csakhogy ne legyek egyedül. Néha nem bir magával az ember. Nem bir. Nem bir. Évekig rendben tudja tartani magát, fékezi, kormányozza, szeliditi. Aztán egyszerre megvadul.

Nevetett.

– Ugy-e: mi köze magának az idegen nő vadságához? De téved, mi nem vagyunk idegenek. Az, hogy az arca engem őszinteségre kényszerit, valami furcsa ösztön. Nem tudom megmagyarázni. Gondolkozott már maga azon, hogy amit az embernek _muszáj_ megcselekednie, azt nem tudja megmagyarázni. Milyen különös!

A nő beszélt, János nézte az arcát. A homloka magas volt és sima. Az orra egyenes és erős. A szája határozott rajzu és nagyon piros.

Az egész arc nagyon szép volt, de tulokos. Ezzel egyezett is mindaz, amit mondott. Csupa okos, de vakmerő szó hagyta el a száját s közben a szeme élesen ragyogott Jánoson, aki már nem tudta, hogy a nő mit beszél. Nem tudta követni.

A Tarajkán fent, miután az őstátrai lecsuszott, elhelyezkedtek a ródlin:

– Maga ül elől, én kormányzok.

János ráült a szánkóra, a nő elhelyezkedett mögötte.

– Csak üljön kényelmesen, engem nem zavar. Hajtsa hátra a derekát, én felteszem oldalt a lábamat a talpra.

Indultak.

János kicsit bódult volt. A nőből valami vanilia-illatu parfőm áradt, sulyos, édes illat, nem kettős ródlihoz való. A fiu feje szinte akaratlanul hanyatlott hátrább, mint ahogy ő maga akarta. A Szilágyi-emléknél, ahol a pálya nagyon hirtelen fordul, a nő amint a bambuszszal kormányzott, a bot végével megütötte János halántékát.

– Ó! – kiáltott a nő és megállitotta a ródlit. – Még betöröm a fejét!

És gyorsan levetve a keztyüjét, a puszta kezét odaszoritotta, ahol János fejét a bambusz megütötte.

– Katonadolog! – mondta a nő – és gyerekes hangon bebusgatta a fiut.

– De nem fáj! – szólt János.

– Az más! Akkor ne kényeztettesse magát! – És felhuzta a keztyüt. – Ha jobban az ölembe hajtja a fejét, akkor nem tudom megütni. Mert nem akarok, bizonyisten nem akarok magának fájdalmat okozni.

Most nagyon sebesen siklottak; a gyorsaságtól, a vanilia-illattól, a friss nőtest melegétől János inkább ájult volt, mint eleven. A nagy fordulónál János elfeledte, hogy hol van, a két karjával hátranyult és átölelte a nő derekát. A következő pillanatban a ródli már oldalt billent és mind a ketten csuszva, hengeredve estek le róla.

A nő ugy kacagott, olyan szivből, olyan jóizüen, mintha ennél vidámabb dolog életében nem történhetnék vele. Nem is kelt föl a hóból. Ugy, ahogy feküdt, féloldalt, arccal a ródlipályán, ugy nevetett.

János, aki legalább hármat hemperedett, feltérdelt.

– Nem ütötte meg magát?

– Nem. Magát megütöttem az előbb. Magamat nem bántom. De ugy kell magának Mit akart?

– Bocsánatot kérek! – mondta János.

– Ne kérjen bocsánatot. Meg akart ölelni. Az még magában nem bün, különösen nem, ha egy szép fiatal asszony ilyen furcsán viseli magát egy férfival szemben. Hogy is hivják magát? A keresztnevén?

– Jánosnak.

– Mondja, János, nem voltunk mi pajtások gyerekkorunkban? Én nógrádi lány vagyok.

– Én bácskai fiu.

A nő nevetett.

– Akkor nem voltunk. De az mindegy. Most már tudom, miért az az érzésem, mintha nagyon régi, kedves ismerősök volnánk.

– Arra én is kiváncsi vagyok.

– Mert biztosan hasonlit valakihez, akit gyerekkoromban nagyon szerettem. Jőjjön, utazzunk tovább! Jé! Hol a ródlink?

A baleset után a ródli elcsuszott, tul a kanyarodón, legalább száz lépéssel előre.

Utána szaladtak.

– Ki ér oda előbb? – kiáltotta a nő és olyan gyorsan futott, hogy János alig tudta elérni. Mikor ott voltak és pihegve megálltak, a nő ujra kacagni kezdett:

– Mit nevet? – kérdezte János.

– János ur! mivelünk baj van, – mi nem tudjuk, mit csinálunk. A bambusz ott maradt!

János visszament a bambuszért, aztán felpakolóztak a ródlira és leértek minden különösebb katasztrófa nélkül.

Ebédelni mentek.

– Jőjjön az én asztalomhoz.

János áttelepedett. Ribáry duzzogott:

– Itt hagysz öcsém, mint Szent Pál az oláhokat? Különben én is itt hagynálak, ha engem szép asszony hivna. De nem hiv. Ördög bujjék a fiatalságba.

Együtt ebédeltek, együtt itták a feketét az olvasóteremben, együtt ültek ki napozni a teraszra. Utána János inditványozta:

– Menjünk szánkázni!

– Menjünk! – kapott rajta a nő.

– Lomnicra? Jó?