Part 3

Olympia. Ezért vesztett a bridge-ben.

Kovács. Igen.

Olympia. És ezért lovagolt velem.

Kovács _szünet után_. Nem. Magával…

Olympia _közbevág_. Köszönöm, társalgást nem kérek. Csak választ arra, amit kérdezek.

Kovács. Tessék.

Olympia. Sokat ült börtönben?

Kovács. Sokat.

Olympia. Rabruhában?

Kovács. Igen.

Olympia. Rettenetes. A rózsám ott van a vállán.

Kovács. Az ő vállán. _Leveszi, mosolyogva morzsolja össze._

Olympia. Hol tanult lovagolni?

Kovács. Amerikában.

Olympia. Akkor hogy hívták?

Kovács. Monsieur Legrand.

Olympia. Mi volt?

Kovács. Műlovar.

Olympia. Hol?

Kovács. Cirkuszban.

Olympia. Mi az apja?

Kovács. Suszter. Rigában.

Olympia. És… hol tanult kosztümöt viselni?

Kovács. Uniformist?

Olympia. Ez most már nem uniformis. Egy katona leánya előtt ne merje így nevezni. Ez legföljebb jelmez.

Kovács. Jelmezt viselni nem tanul az ember. Tehetség dolga.

_Szünet._

Kovács. Több kérdés nincs?

Olympia. Nincs.

Kovács. Mindent tud?

Olympia. Igen. _Hirtelen felijed._

Kovács. Mi az?

Olympia. Mintha… jönne valaki.

Kovács. Legyen nyugodt hercegnő. Amíg az a csendőralezredes él, addig ide nem jön be senki.

_Szünet._

Kovács. Az idő múlik.

Olympia. Maga rendelkezik. Mire vár?

Kovács. Egy jó szóra. Kapok?

Olympia. Nem.

Kovács. Egy tekintetet.

Olympia. Nem.

Kovács. Szeret.

Olympia. Nem.

Kovács. De… őt? A tegnapit?

Olympia. Igen.

Kovács. Mit változtat a kosztüm azon, amit egy nő egy férfiben szeret.

Olympia. Kosztüm?

Kovács. Amit az ember cselekszik, az majdnem mindig csak kosztüm. Maga a példa.

Olympia. Én?

Kovács. Egy órával ezelőtt maga volt hóhérnak öltözve.

Olympia. Igen.

Kovács. A mögött egy vágyódó asszony volt. Nem lehetek én e mögött az elfuserált tolvajélet mögött egy szeretni való ember?

Olympia. Rabló. Rabló.

Kovács. Ne szidjon. Feleljen.

Olympia. Nem.

Kovács. Ez a programmja?

Olympia. Igen.

_Kis szünet._

Kovács. Az idő múlik. Egy jó szót kérek.

Olympia. Nem.

Kovács. Még csak percei vannak. Aztán itt áll főméltóságod, átmenet nélkül.

Olympia. Rabló.

Kovács. Az Isten szerelméért… de hát csak mégis jobb, hogy én vagyok a rabló és nem más?

Olympia. Nem.

Kovács. Ki volna jobb?

Olympia. Egy kínai. Akivel nem lehetne beszélni.

Kovács. És akkor?

Olympia. Tiszta volna a szenvedésem.

Kovács. Így nem az?

Olympia. Nem.

Kovács. Mert szeret.

Olympia. Igen. Nem! Nem magát. Őt.

Kovács. És én mint férfi…

Olympia _közbevág_. Nem férfi.

Kovács. Hát?

Olympia. Szerencsétlenség. Erőszak.

Kovács. És nem érdekli főméltóságodat egy ilyen új helyzet: erőszak, attól, akit szeret?

Olympia _hirtelen feláll_.

Kovács. Parancsol?

Olympia. Ne kínozzon tovább.

Kovács. Meg méltóztatik engedni, hogy ezt sürgetésnek fogjam fel?

Olympia. Nem bírom tovább.

Kovács _megfogja a kezét_. Ne reszkessen. Hisz most már igazán nem vagyok paraszt. Fél?

Olympia _emelt fővel_. Nem.

Kovács _gyengéden átkarolja_. Ha már rabló… talán mégis csak jobb, hogy… ismerős rabló… régi, jó, megszokott rabló… úgyszólván házi rabló… akit szeretünk is egy kicsit… úgy-e?

Olympia _remegve_. Nem! _Könnyezve_. Szenvedni akarok!

Kovács. Azt nem fog, édesem.

Olympia. Ne mondja ezt! A tiszta szenvedést akarom! Könyörgöm… segítsen ebben… útáltassa meg magát! Legyen rossz, gonosz, durva!

Kovács. Van eszemben! _Hosszan megcsókolja._ Szenved?

Olympia _a vállára hajolva_. Nem. Gazember. _Pillanatnyi szünet után._ Gazember.

Kovács _kedvesen, súgva_. Ezt tessék csak ismételni, folyton hangoztatni, nehogy elfelejtse, hogy itt erőszak történik. _Megcsókolja_.

Olympia. Gazember. _Mereven áll és nézi._ Gazember.

Kovács _suttogva_. Hol várjam? Beszéljen. Egy óra az életem. Hajnalban el kell tűnnöm.

Olympia. Maga…

Kovács _megragadja a két kezét_. Pssszt!

Olympia _suttogva_. Maga nem ember. Hóhér.

Kovács. Igen. Hóhér. Tenger.

Olympia. Szerencsétlenség.

Kovács. Úgyvan. Nem ember. Tűz. Víz. Vihar. Rabló.

Olympia. Gyilkos. Gazember.

Kovács _félkézzel még mindig Olympia kezét fogva, fellebbenti a hátsó függönyt és kinéz a sötét terraszra._ Senki. Sötétség. Csend. Innen ki… átszaladunk a parkon… el messzire… _Hirtelen Olympiára dobja katonaköpenyét. A derekát átkarolva kiviszi._

Olympia _közben, elhalón_. Gazember. Gyilkos. Gazember.

_A függöny becsapódik mögöttük._

_Szünet._

Ettingenné _balról belép, körülnéz_. _Leül. Az angol folyóiratot, amelyet magával hozott, olvasni kezdi. Felsóhajt. Aztán tovább olvas._

_Kopogtatás._

Ettingenné. Ki az?

_Krehl belép._

Krehl _feszesen áll meg és hallgat, várakozóan_.

Ettingenné _miután ránézett, tovább olvas_.

_Szünet._

Krehl. Bátorkodom jelenteni… hogy a terraszon keresztül mintha suhanó, elsuhanó alakokat láttam volna… amint suhantak… egy nőt és egy férfit.

Ettingenné _lebocsátja ölébe a folyóiratot_. Hány gyereke van?

Krehl. Négy, főméltóságú asszony.

Ettingenné. Mennyi idős a legfiatalabb?

Krehl. Öt éves.

Ettingenné. És a legidősebb?

Krehl. Tizennégy.

Ettingenné. Fiú?

Krehl. Igen.

Ettingenné _tovább olvas_.

_Szünet._

Krehl. A suhanó alakokban határozottan felismertem…

Ettingenné _felnéz a füzetből_. Abból a fiúból én tábornokot csinálok. Nem most mindjárt. Idővel. Most csak intézetbe adjuk. A fiú jelentkezzék nálam Bécsben, szeptember elsején.

Krehl. Parancsára, főméltóságú asszony.

Ettingenné _tovább olvas_.

_Szünet._

Krehl. A suhanó alakokban határozottan felismertem…

Ettingenné. Ön bizonyára álmos.

Krehl. Parancsára, főméltóságú asszony.

Ettingenné _tovább olvas_.

_Szünet._

Krehl. A suhanó…

Ettingenné _felnéz a füzetből_. Ha az ember álmos… akkor az ember aludni megy, alezredes úr.

Krehl _feszesen áll_.

Ettingenné _felkel és odalép hozzá_. _Méltóságteljesen:_ Mi most mind a ketten nyugovóra térünk, alezredes úr. Ön azzal a boldog érzéssel, hogy áldozatot hozhatott a gyermekéért. Ezért nagyon, nagyon irigyli önt, mint apát, egy anya, akitől a sors megtagadta azt, hogy ezt a kötelességét teljesíthesse. _Csókra nyujtja kezét._ Isten önnel.

Krehl _kezet csókol, hosszasan_.

Ettingenné. Isten önnel. _Elhúzza kezét._ És… köszönöm ezt a forró könnyet, amelyet a kezemre csöppentett… alezredes úr. _Meghatva lebeg el balra. Krehl rajongó pillantást vet rá, sarkon fordul és elsiet jobbra._

FÜGGÖNY.

HARMADIK FELVONÁS.

_Ugyanaz a szín. Másnap reggel. A nagy háttér-függöny most szét van húzva. Napfényes terrasz látszik, jobbról és balról nehány lépcsővel le a parkba. Fák, virágok. A szoba közepén terített reggeliző asztal, virággal, négy székkel. Jobbról és balról elől egy-egy karosszék._

_Mikor a függöny felgördül, Ettingenné egyedül ül az asztalnál. Reggelizik. Teát iszik. Vajat ken._

_Kis szünet után balról belép Olympia._

Olympia. Jóreggelt, anyám.

Ettingenné. Jóreggelt, drága gyermekem.

Olympia. Miért nem keltettél fel reggel? Most, látod, nem voltam kinn a pályaudvaron, mikor a papa megjött.

Ettingenné. Oly mélyen aludtál. Sajnáltalak felkelteni.

Olympia. Pedig tudod, mily boldogság nekem látni, mikor a papa így megjön valahová… hogy felderül a szigorú arca… mikor meglát. Ilyenkor oly világosan érzem, mennyire szeret.

Ettingenné. Úgy beszélsz apádról, mintha nem apád volna, hanem… anyád.

Olympia. Szeretem a papát.

Ettingenné. Már találkoztatok?

Olympia. Hogyne. De csak egy pillanatra. Megcsókolt és szaladt átöltözni. Örültem, hogy nem beszéltünk. Én nem tudok hazudni neki.

Ettingenné. Majd én, édes fiam. Majd én. _Folyton Olympia arcát vizsgálva._ A papa nagyszerű színben van.

Olympia. Hála Istennek.

Ettingenné. Micsoda pompás szervezet. Ötvennyolc éves. Negyvenet mutat. És harmincötnek látszik. Ülj le drága gyermekem. Apád mindjárt lejön. Okvetlenül meg akar fürdeni a rádiumos vízben. Szereti ezt a vizet. Hisz benne.

Olympia. Igen.

Ettingenné. Ülj le, drága gyermekem.

Olympia _leül_.

Ettingenné. Egy kis teát? _Vizsgálva nézi._

Olympia. Kérek.

Ettingenné _miközben önt neki_. Tegnap este óta nem láttalak. Azért nézlek.

Olympia. Ne olyan sötéten.

Ettingenné. Mit ne olyan sötéten?

Olympia. A teát.

Ettingenné _vizet tölt a teához_. Egy kis forró vizet töltök utána. Így elég világos?

Olympia. Köszönöm, most jó.

Ettingenné _pillantással a terrasz felé_. A nap már kora hajnalban oly melegen tűzött, hogy úgy nézem, ma nagy hőség lesz. Négy órakor felébredtem, már meleg volt.

Olympia. Igen?

Ettingenné. Aztán nem is tudtam elaludni. Sírtam.

Olympia. Ugyan. Miért sírtál?

Ettingenné. Oly nyugtalan voltam…

Olympia. Na és most már megnyugodtál kissé?

Ettingenné. Hogy megnyugodtam… azt talán nem lehet mondani. De valamivel több bizalmam van a jövőben, mint éjfél után egy órakor volt. Örömmel látok… ha nem tévedek… a te arcodon is… némi bizalmat a jövőben. _Vár, de nem kap választ._ Bár nem tudom, hogy jól látom-e. _Sóhajt_. Oly optimista vagyok! _Vizsgálódva nézi lányát._ Gondolod, hogy indokolt a nyugalmam?

Olympia. Egy csepp tejet kérek, anyám.

Ettingenné _felkel, a tejért nyúl_. Egy csöpp tejet. _Felemeli a kannát._ Nem felelsz anyádnak a kérdésére. _Nem kap választ, tejet önt._ Egy nő élete az áldozatok sorozata. _Leül_. Kenjek egy kis vajaszsemlét?

Olympia. Kérek, anyám.

Ettingenné _vajat kenve_. Pedig hidd el, vannak titkok, amelyek befogadására csak egy anyaszív képes.

Olympia. Ne oly vastagon, anyám.

Ettingenné. Mit ne oly vastagon?

Olympia. A vajat.

Ettingenné. Jól van, drága gyermekem. Nagyon jól van. _Sóhajt_. Vékonyan fogom kenni. _Kenve_. Mikor még nem volt egyház a világon, az anyaszív volt az egyetlen gyontatószék.

Olympia. Milyen szép gondolat, anyám. Olyan, mint egy költemény.

Ettingenné _már könnyekkel a hangjában_. Én nem kérdezek tőled semmit. Itt a zsemléd fiam. Én nem kérdezek tőled semmit. Vékonyan kentem. A mai világban egy anyának csak kötelességei vannak. Eheted, fiam, a vaj friss. _Sírós hangon._ Úgylátszik, jogai már nincsenek az anyának. _Kis szünet. Idegesen._ Nem felelsz anyádnak a kérdésére? _Nem kap választ._ A gyermek éli a maga életét. _Kis szünet._ A maga életét éli a gyermek. Az anya pedig aggódva áll itt… és könnyekkel a szemében kérdezi önmagától… _Majdnem sírva._ Miért nem tudom én a gyermekemről éppen azt, amit legjobban szeretnék tudni? Kérdezi az anya. _Szünet_. Ezt kérdezi az anya. Egyre hangosabban kérdezi ezt az anya. _Szünet_. És a válasz? Hallgatás.

Olympia. A legtöbb esetben.

_Lina belép._

Lina. Zavarlak benneteket?

Ettingenné. Se jobban, Lina, se kevésbbé, Lina, mint máskor, Lina, kedves Lina. _Vajat ken, dühösen._

Lina _leül reggelizni_. _Olympiához_. Apád oly szép és friss, mint ifjúkorában volt, mikor szerelmes voltam belé. Kenj nekem is egy kis vajaskenyeret, Jenny, ha már benne vagy. – Hirtelen vonultatok vissza tegnap éjjel.

Ettingenné. Nagyon elfárasztott az estély. A keveredéstől mindig fejfájást kapok.

Lina. Ne kend olyan vékonyan. Szeress jobban egy kicsit.

Ettingenné. Azt hittem, fogyni akarsz.

Lina. Miért? Szeretnéd, ha kevesebb volna belőlem?

Ettingenné. Kérlek, édesem. Vastagon fogom kenni. _Dühösen ken._

Lina _Olympiához_. Neked is fájt a fejed?

Ettingenné. Igen. _Egyszerre._

Olympia. Nem.

Lina. Már most igen vagy nem?

Olympia. Mama úgy kényeztet engem.

Lina. Csak mert úgy láttam, mintha sétáltatok volna a parkban.

Ettingenné. Pár percig. Levegőre volt szükségem. Nem éreztem jól magam.

Lina. De azért mégis későn mentél aludni.

Ettingenné. Olvastam itt az olvasóban. De nem sokáig.

Lina. Én nem tudtam aludni. Meleg volt. Egész éjjel az ablaknál ültem.

Ettingenné. Az ablaknál ültél.

Lina. Az ablaknál ültem. És kinéztem.

Ettingenné. Kinéztél.

Lina. Olyan szép ez a park éjszaka. Ezek a nagy sötét fák. És alattuk az árnyak. Bokrok és más magasabb zöldségek. És ha az ember figyel: titkos zörejek.

Ettingenné. Zörejek?

Lina. Halk zörejek… mintha suttogó árnyak suhannának el a fák alatt.

Ettingenné. Poétikus.

Lina. Poézis és biztonság. Mily megnyugtató: egy csendőrtiszt, aki némán fel-alájár a ház előtt. Mint egy őr. Ez a figyelem, úgy látszik, nekünk szól.

Ettingenné. Igazán nagyon figyelmesen viselkednek itt velünk szemben.

Lina _kis szünet után_. A kapitány még nem jelentkezett?

Ettingenné. Nem.

Lina _Olympiához_. Ma reggel nem lovagoltok?

Olympia. Nem hiszem. Ma a papa… _Meglátja Ettingen tábornokot, aki jön a terrasz felől._ Örömmel. A papa! _Feláll_.

_Tábornok belép._

Tábornok _Olympiához_. Nem, nem… ne zavartassátok magatokat. Téged megcsókollak még egyszer, mert te vagy az én büszkeségem. _Megcsókolja, gyengéden leülteti._ Folytassátok. _Leül, háttal a terrasznak._ Folytassátok.

_Albert belép._

Albert. Jó reggelt!

Tábornok. Ülj le, Albert.

Albert. Köszönöm, én már reggeliztem.

Lina. Természetesen az ágyban.

Albert. Nem «természetesen az ágyban», hanem «az ágyban». Negyven éve ott reggelizem.

Lina. Természetesen.

Albert _mérgesen_. Mit akarsz ezzel a «természetesen»-nel? Olyan jellemző az rám nézve, hogy az ágyban reggelizem? Már korán reggel kezded?

Tábornok. Lina, én katonai rangom minden tekintélyével neki adok igazat. A megjegyzésednek irónikus hegye volt. Vagy hogy mondják? Éle vagy hegye?

Ettingenné. Éle.

Tábornok _igen erélyesen_. Akkor: éle. Éle volt.

Lina. Ha te mondod, akkor úgy van. _Rajongó arccal._ Neked mindig igazad van. Az egész világon csak neked van igazad.

Tábornok. Lina, ne légy érzéki.

Ettingenné _Tábornokhoz_. Akarsz enni valamit?

Tábornok _nagyon erélyesen_. Köszönöm, nem kérek. Fürdő előtt ki van zárva. _Feleségére néz._ Azt mondod, hogy egyem?

Ettingenné. Igen.

Tábornok _nagyon erélyesen_. Akkor eszem.

Ettingenné. Egy kis sonkát?

Tábornok. Az aztán ki van zárva! Sonkát reggel? Nem vagyok egy vad őrült!

Olympia. Oly jó, papa. Egyél.

Tábornok _nagyon erélyesen_. Ha olyan jó… add ide. _Érte nyúl._ Majd később megyek fürdeni. _A tálra mutat._ De saláta nélkül.

Olympia _kérlelően_. Salátával!

Tábornok _harsányan_. Salátával! _Vesz belőle._ Ezt az egy napot ki akarom használni. Kétszer fogok fürdeni.

Olympia. Az sok.

Tábornok _harsányan_. Egyszer fogok fürödni! Most délelőtt. _Átveszi a teáscsészéjét._ Kezedet csókolom. _Iszik egy kortyot._ Higyjétek el, nincs kolosszálisabb üdülés egy tábornok számára, mintha mások parancsolnak neki. Én így pihenem ki magamat a sok fárasztó parancsolástól. Ennél a két angyalnál. Csak ne féljetek, édeseim. Parancsoljatok parancsolni.

Albert _jobboldalt ülve a falnál_. Különös, hogy abban is van valami kritizálni való, hogy az ember az ágyban reggelizik.

Lina. Kicsoda kritizálta azt?

Ettingenné. Hagyjátok ezt, kérlek. Fülöp tiszteletére rendezitek ezt a veszekedést?

Tábornok. Lina nem változik. Ilyen volt húszéves korában is.

Lina. Ezt köszönöm. Látod, épp az előbb mondtam, hogy te se változtál ifjú korod óta.

Tábornok. Lina, ne légy érzéki.

Ettingenné. Rendeltél fürdőkabint?

Lina. Ez a… kabin most arra való, hogy az érzéki társalgást más irányba térítse?

Ettingenné. Úgyvan. – Rendeltél kabint?

Tábornok. Nem. _Erélyesen_. Nem is rendelek! Ha én odamegyek, legyen kabin! _Felháborodva_. Csak nem állok oda előjegyeztetni!

Ettingenné. Akkor nem kapsz.

Tábornok _harsányan_. Tehát odaállok előjegyeztetni! Odasétálunk Alberttel. Asszonyokra mindig hallgatni kell. – Kevés kompótot kérek!

Ettingenné. Kitünő.

Tábornok _harsányan_. Sok kompótot kérek. _Átveszi_.

Lina. Mondd, Fülöp, hogy tudsz te meglenni e nélkül a két asszony nélkül, csak egy napig is?

Tábornok. Tudod, hogy? _Erélyesen_. Sehogy! – Mondd, kérlek és te hogy tudsz meglenni egy percig is megjegyzések nélkül?

Ettingenné. Lina úgy tele van élettapasztalattal, okossággal és kritikával, hogy ha nem tudnám, hogy ez csak a mondanivalónak a túltengése nála, azt kellene hinnem, hogy nem szeret bennünket.

Lina. Igazságtalan vagy.

Albert _magában, oldalt, hangosan_. Azon fennakadni, hogy az ember ágyban reggelizik és nem asztalnál. Nem megy a fejembe, hogy mi ebben a rendkívüli. A walesi herceg, a spanyol király ágyban reggelizik. Sándor cár az ágyban ebédelt, viszont Napoleon az ebédlőben született. Kiki a gusztusa szerint.

Tábornok. Elég! Elég! Jól van. Fogadjátok az eddigiért forró köszönetemet, de ezzel aztán családi diszharmóniában mai szükségletem fedezve van. Akinek a hangját leginkább szeretném hallani, az hallgat.

Ettingenné. Ma hallgat. Anyja kérdéseire sem felel.

Tábornok. Pedig jó hírem van számodra! – Miért vagy oly szótlan, gyermekem?

Olympia. Téged nézlek, apám. A szemedet. Ezt a szép szigorú tekintetedet.

Tábornok. Szigorú? Pedig most igazán igyekeztem kedélyes lenni. Jókedvem van, mert jó hírt hozok.

Albert. Én inszcenálok családi diszharmóniát?

Tábornok _hirtelen_. Erre ne te felelj, Lina! Ezt ő önmagától kérdezte.

Albert. Én nem inszcenálok családi diszharmóniát!

Tábornok. Látod, már felelt is önmagának. Pont. Hát most hagyjatok engem is szóhoz jutni. Igen? _Linához_. Szabad?

Lina. De Fülöp…

Tábornok. Nahát, Drága Olympiám, azt hiszem, mindjárt jobb kedved lesz, ha ezt meghallod. Abban az órában, mikor a leveledet megkaptam, jelentkeztem ő felségénél.

Olympia. Drága jó apám…

Tábornok. Elmondtam neki a leveled tartalmát. És hozzátettem: ha az én lányom ezt írja erről a Kovács Andrásról, akkor ez csak a fele a jónak, amit róla tud. Lányom oly óvatos, mint egy nagykövet. Ő felsége megköszönte a jelentésemet és ezt mondta.

_Mindenki közelebb hajlik a tábornokhoz, feszült figyeléssel._

Tábornok. «Meghatottan köszönöm, hogy leánya még nyári frisseségében is rám gondol…» _Diadalmasan néz körül. Mindenki visszahajlik._

Tábornok. «Mily gyöngédség ez»… folytatta…

_Mindenki megint hozzáhajol és figyel._

Tábornok… «Mily gyöngédség ez az ön kedves leányától. Ő tudja, mennyire szeretem gyermekemet, és milyen nagy gondom az, hogy feddhetetlen tanítót találjak számára.» Ezt mondta ő felsége, talán nem szóról-szóra, esetleg a szavak máskép voltak elhelyezve az ő nyilatkozatában, de a lényeget garantálom. _Diadallal néz körül._

Ettingenné _szívén a kezével_. Istenem…

Tábornok _Olympiához_. Nos? Mit szólsz ehhez?

Olympia. A császár Európa első gentlemanje.

Tábornok. Ez egy frázis a lapokból. Melegebben kellene tudomást venned ilyen meleg szavakról. Ő felségének remegett a hangja, mikor azt mondta: «Köszönöm, Ettingen, nagyon köszönöm». _Szeméhez nyúl._ Öreg katona vagyok. Nekem mindenem, felséges császárom kegye.

Ettingenné. Amelyet bírsz is.

Tábornok. A legteljesebb mértékben. Dacára ellenségeinknek. Most az elbeszélésben itt egy pillanatra megállok, mert ünnepélyesen meg akarom köszönni az én drága lányomnak… _Feláll, a többiek is…_ hogy alkalmat adott nekem arra, hogy felséges császáromnak bizalmi szolgálatot tehessek. Te jóságos gyermek! Ime, te még segítesz is atyádon, te még erősíted is atyád pozícióját! Ez jólesik annak, akit oly sokan szeretnének elmarni a császár oldala mellől. Fogadd izgatott köszönetemet. _Szeméhez nyúl, könnyet töröl le._ De gyerünk tovább. _A nők leülnek._

Ettingenné. Kihül a teád, igyál egy kortyot.

Tábornok _erélyesen_. Ha beszélek, nem iszom! _Csend_. Igyam? _A két nő igent bólint._ Iszom! _Iszik, leül._ Szóval ez tegnap reggel történt. Tegnap délután aztán ezzel kapcsolatosan újabb kijelentést tett ő felsége, öt óra körül, a Praterben, a kocsiban.

Lina. Mit mondott a kocsiban?

Tábornok. A felség mindig kegyes hozzám és mindig elégedetten szokott nyilatkozni családomról. Máskor is dícsér benneteket. De tegnap délután…

Lina… a kocsiban.

Tábornok… a kocsiban egyszerre megszólalt és… és… Most nem értem, miért hangsúlyozod azt, hogy a «kocsiban?»

Lina. Én hangsúlyozom?

Tábornok. Igenis, a kocsiban. Mellette ültem a kocsiban.

Lina. Igen! Tudom!

Tábornok. Hát akkor mit akarsz?

Lina. Én?

Tábornok _rosszalólag csóválja fejét, aztán folytatja_. Egyszerre megszólalt és ezt mondta: «Az ön asszonyai nemcsak mintaképei a viselkedésnek, hanem a legokosabb asszonyok is Ausztriában.» Ezt mondta. _Linához_. A kocsiban.

Lina _helybenhagyólag_. Kérlek.

Tábornok. Ezt mondta, aztán komor arca gyengédebb kifejezést öltött.

Ettingenné _boldogan_. Gyengédebb kifejezést!

Tábornok. Azt hiszem, nem tévedtem. Gyengédebbet.

Ettingenné _kéjjel_. Ó!

Tábornok. És ezt mondta. _Előveszi noteszkönyvét, mind közelebb hajolnak, Albert is feláll és odalép._ De szóról-szóra! _Szemüveget tesz fel, olvas._ «Ettingen, ön nekem hű tanácsadóm. Sohase bántam meg, ha önre hallgattam. De tudom, hogy önnek is van tanácsadója: az ön szép és okos lánya. Ettingen, ha az ön lánya valakit méltónak tart arra, hogy az én imádott gyermekem tanítója legyen, akkor én azt az embert elfogadom. Már egy fél éve keresek lovaglómestert, akire rábízhassam és nem találok. Pedig azalatt háromszor találtam miniszterelnököt Magyarország számára és négyszer Ausztria számára. De most meg vagyok győződve, hogy végre megvan az ideális ember. Felírtam a nevét. Mondja meg a lányának, hogy hálás leszek neki ezért.» _Meghatottan néz körül. Nagy csend. Visszateszi a noteszkönyvet._ «Hálás leszek neki ezért!» _Egy könnyet töröl le._

_A nők csészéikbe néznek._

Tábornok. Bocsássátok meg könnyeimet. Öreg katona vagyok.

_Kovács megjelenik a terraszon és megáll._

Tábornok _észreveszi, hogy a hölgyek most mind a terraszra néznek. Megfordul. Odanéz._

_Pillanatnyi szünet._

Kovács. Főméltóságú uram, Kovács András százados a császári és királyi huszonhatodik huszárezredtől alázatosan jelentkezik.

Ettingenné _lassan felemelkedik a székéről, kezével a szívén_.

Olympia _rögtön utána szintén feláll lassan_.

_Pillanatnyi csend._

Tábornok _még mindig Kovács felé fordulva, mosolyogva, közvetlen hangon_. Ne ilyen ünnepélyesen, kapitány úr. Gyere be szépen és mondd: jóreggelt. _Kezet nyujt neki._

Kovács _belép, kezet fog a tábornokkal, mélyen meghajolva_.

Tábornok. Tegnap nem is tudtam, hogy ismered a hölgyeimet.

Lina. Oh ismerjük! Sőt! Nagyon jól ismerjük!

Kovács _kezet csókol Ettingennének_. Az a szerencse ért, hogy… _kezet csókol Olympiának…_ már itt tartózkodásom első napján… _kezet csókol Linának és megy Albert felé…_ Dupuy gróf ő excellenciája bemutatott ő főméltóságaiknak. Jóreggelt. _Meghajol Albert előtt._

Albert _kezet fog vele_. Jóreggelt.

Tábornok. Látod, ezt nekem akkor nem írták meg.

Kovács. Nem vagyok olyan fontos személy, főméltóságú uram.

Tábornok. Egyáltalán, olyan rövid leveleket írtak, hogy csuda. Ilyen nagy betűkkel írnak. Két mondat négy oldal. Ülj le kérlek.

Kovács. Köszönöm. _Határozott léptekkel megy a baloldalt álló karosszék felé és leül._

Tábornok _mosolyogva nézi Kovácsot_. Számodra szenzácionális jó hírt hoztam.

Kovács. Ah!

Tábornok. Olympia azt írta, nem tudsz róla. Ő meglepetésnek szánta. Nem rontom el az örömét. Majd ő közli veled. Helyesen cselekszem, lányom?

Olympia. Mint mindig, papa.

Tábornok _Kovácshoz_. Mióta vagy itt?

Kovács. Két hete.

Tábornok. Ah! Tavaly Karlsbadban, ha jól tudom… csak pár napig…

Kovács. Öt napig.

Tábornok. Aztán egyszerre váratlanul eltűntél.

Kovács _zavartan mosolyogva_. Igen.

_Ettingenné és Olympia, akik eddig Kovácsot nézték, most hirtelen a reggelihez nyúlnak._

Tábornok. Titokzatos ügyek. Mi? Fiatalság. Úgy nézzetek rá, hogy ez az egyetlen ember, akivel órákig tudtam sétálni Karlsbadban. Mikor ti Svájcban voltatok.

Lina. Ő igen jól sétál.

Tábornok. Nehezen szoktunk össze. De aztán határozottan összeszoktunk. Remélem, az asszonyaimat is olyan jól mulattattad, mint akkor engem. Érdekes kalandos történeteket mesélt. Tréfákat is. Nehezen nevettem. De aztán határozottan nevettem. Te az egész világot bejártad, úgy-e?

Kovács. Sokat utaztam. Úton sokat tanul az ember.

Tábornok. Az már igaz.

_Kínos szünet._

Lina. Nyelveket is úton tanult?

Kovács. Nem. Úton csak gyakoroltam. A nyelvtanhoz elmélyedés kell. Magányosság. Négy fal közt pár hónap alatt egy nyelvet meg lehet tanulni.

Tábornok. Csak nem alkarod elhitetni velünk, hogy kolostorban tanultad?

Kovács _nevetve_. Nem!

_Mindenki kínosan nevet. Ettingenné tovább nevet, mint a többi és csak a tábornok szigorú pillantására hallgat el._

Lina. Jenny azt mondja, nyelveket nem lehet tanulni.

Ettingenné. Én mondtam?

Lina. Tegnap este mondtad. Hogy ez speciális tehetség.

Ettingenné. Lehet, hogy mondtam, lehet, hogy nem mondtam.

Lina. Mikor kártyázni mentetek, akkor mondtad.

_Kínos szünet._

Kovács. Kártyázni, azt úton tanultam. Tengeri hajón.

Ettingenné. Úgy?

Kovács. Igen.

Tábornok _Ettingennéhez_. Bridgeztél vele?

Ettingenné _kínos mosollyal_. Óh igen.

Tábornok. Azt nagyon megtanulta azon a tengeri hajón. Kártyaművész! Nekem elszedte az egész pénzemet Karlsbadban, bridgeben.

Ettingenné _összerezzen_.

Lina. Jenny visszanyerte tőle.

Ettingenné _kínos nevetéssel_. Igen.

Tábornok. Mi az, peched volt? Nagy peched lehetett.

Kovács. Nagy pechem volt. Illetve a főméltóságú asszonynak volt nagy szerencséje.

Ettingenné. Óriási szerencsém volt.

Tábornok. Jenny nagyon szeret nyerni.

Lina. Az kellemes is. _Kovácshoz_. Nem gondolja?

Kovács. Nem mindig kellemes. Néha jön aztán egy pillanat, amikor nem kellemes.

_Kínos szünet._

Tábornok. Igen. És az én Olympiám… hallgat. Komoran hallgat.

Olympia. Csak véletlen, papa.

Tábornok. Meddig maradsz itt?

Kovács. Ma elutazom.

Tábornok. Hova?

Kovács. Őszintén megvallva, még nem tudom. Mindenesetre északnak megyek.

Lina. Azt hittem délnek megy.

Tábornok. Te is? Mi is.

Kovács. Gondoltam rá, de… nem mehetek délnek. Északra megyek.

Lina. Miért?

Tábornok. Ilyet sohase kérdezz, Lina. Ilyesmi mögött mindig asszony van.

Kovács. Keletporoszországban… most lovasversenyek vannak.

Tábornok _a többiekhez_. Jó lovas, mi? Megérdemli azt a… _Szájára teszi a kezét._ Hallgatok. Nem árulok el semmit. Jól teszem, lányom?

Olympia. Igen, papa.

Lina. Tegnap elvitte az első díjat a díjlovagláson.

Albert. Teljes joggal.

Tábornok. Szép volt a díjlovaglás?

Albert. Nagyon szép.

Tábornok. Te természetesen nem vettél részt.

Albert _dühösen feláll és elfordul tőlük_.

Lina. Látod, hogy természetes?

Tábornok _feláll, Kovácshoz_. Sajnálom, hogy nem láttam a kunsztjaidat. Viszont örülök, hogy egyáltalán látlak ismét… és… _Szájára teszi a kezét…_ Nem szóltam semmit.

Kovács _katonásan meghajol_.

Tábornok. De viszont most nem fogsz megszökni előlem, mint tavaly. Elutaztál, mielőtt meghívtalak volna. Hát most hívlak meg. Látni akarlak télen, Bécsben.

Kovács. Köszönöm a nagy megtiszteltetést. Ha ugyan a garnizonból el szabad mozdulnom.

Tábornok. Onnan el fogsz mozdulni. Majd meglátod, mennyire el fogsz onnan mozdulni. _Végignéz rajta._ Pompás példány vagy. Határozottan örülök neked. Nem is tudod, mennyire örülök!

Kovács. Végtelenül köszönöm, főméltóságú uram.

_Pillanatnyi szünet._

Tábornok. Nna. Egy kérdés, Jenny. Most nem emlékszem hamarjában: megyek én most fürdőt rendelni, vagy nem megyek fürdőt rendelni.

Ettingenné. Te mégy fürdőt rendelni.

Tábornok. Köszönöm. _Kovácsra néz._ És te?

Kovács. Én… búcsúzni jöttem a főméltóságú hölgyektől.

Tábornok. Hát csak búcsúzzál. Mi megyünk fürdőt rendelni. Előre, Albert. Te búcsúzzál el az asszonyoktól, és te mindig mulattasd őket. Este úgyis elutazunk.

Lina. Milyen kár.

_A következőket igen gyorsan._

Ettingenné. És milyen kár, hogy te nem jöhetsz velünk.

Lina _igen gyorsan_. Nem tudom ugyan, hogy miért nem mehetek veletek…

Ettingenné _még gyorsabban_. Úgy tudom, a te kúrád még egy hétig tart.

Lina _még ennél is gyorsabban_. Kedves Jenny, ami az én kúrámat illeti…

Tábornok _kommandírozva_. Állj! _Hirtelen csönd: mind a kettő elhallgat. Karonfogja és elhúzza Linát._ Majd nekem fogod elmondani a kúrádat, drága Linám. _Lassan indulnak a terraszon balra, Albert követi őket. Távozásközben beszélnek._ És meg fogod nekem mondani, hogy az előbb mért hangsúlyoztad azt, hogy «a kocsiban!»

Lina. Én hangsúlyoztam, hogy «a kocsiban»? Hangsúlyoztam: «a kocsiban»?

Albert. Igenis hangsúlyoztad. _Utánozza_. «A kocsiban». «A kocsiban».

Lina _hadarva_. Te azt mondtad, hogy «a kocsiban», és én gépiesen ismételtem: «a kocsiban».

Tábornok. De miért ismételted?

Lina. «A kocsiban»?

Albert. Úgyvan. Miért ismételted?

Lina. Én azt mondtam…

Tábornok. Gúnyosan mondtad: «a kocsiban»!

Lina. Én…

Tábornok. Gúnyosan mondtad: «a kocsiban»!!

_Eltűnnek mind a hárman, de még kívülről is hallatszik: «A kocsiban!» «Én?» «Gúnyosan!» «Én?» «A kocsiban!»_

_Ezt a szalónban álló három személy némán, mozdulatlanul várta végig._

_Szünet, amíg elmennek._

Ettingenné. Mi ez, kérem?

Kovács. Hogy méltóztatik érteni ezt a kérdést.

Ettingenné. Mi ez az egész? Mi történik itt?

Kovács. Semmi különös.

Ettingenné. Ön még itt van? Ön még nem utazott el és nem törte ki a lábát? Ön még idemerészkedik az uramhoz?

Kovács. Voltam bátor említeni, hogy tavaly Karlsbadban…

Ettingenné _gúnyosan_. Kártyázott vele. Én… én… _Olympiához fordul…_ én hozzád fordulok felvilágosításért.

Olympia. Ha a betyároknak van becsületük, akkor neki már ma hajnalban el kellett volna utaznia.

Kovács _lehajtott fejjel_. Nem voltam rá képes.