Part 2

Vasadi Ignáczék házánál előbb a kereskedősegédek tették meg sürü látogatásaikat; azután a végrehajtók jöttek el jegyzőkönyveikkel; majd ifju és öreg ügyvédek hajtattak be bátran az udvarba, alig méltatva egyetlen köszöntő kézintésre az arczából kikelt, de azért mosolyogni erőlködő gazdát – végre szabad volt belépni, betörni, benyargalni a népnek is, mert hozták a korlátokat lerontó végrehajtási jelvényt: a dobot! Fásultan nézte egy ideig Vasadi ur e polgári munkát, tördelte kezeit, sóhajtozott, szabad folyást engedett gyáva könyeinek, s mert látta, hogy a változhatlant megváltoztatni nem lehet, de ugy gondolta, hogy az erkölcsi törvények szerint nem is szabad: kitántorgott a parkba, elbujt a sürü bokrok közé s éppen olyan közönségesen, mint egy szegény munka nélküli, elzüllött mesterlegény, kihuzta belső zsebéből a hatszemü megváltót, a töltött revolvert – – még egy pillantást vetett a kastélyra, melyben gyermekei bus örömmel gyönyörködnek a tomboló tömeg veszekedő kapkodásában, s melyben egy szegény asszony jegyzi darabról darabra az árverelésre felmutatott czikkeket – és – és egy megrázkódtató durranás!

– Ah! – –

Ott nyugszik; ujjai még görcsösen vonaglanak; szemeivel küzd a szempillákat lezáró halál; a vér hosszu, állandó munkája után megpihen az erekben; megáll, mint az iszap, és megcsinálja az élet örök zátonyát.

Senki se látja. A madarak szétröppentek. Egy, a ki látja, a mindenható jó isten, ott van az anya mellett, hogy a bízót atyai nyájas mosolyával vigasztalja és halkan a fülébe sugja: Bizzál édes leányom!

III. Különböző jóindulatu tanácsok – kalács nélkül.

Még egy darabig erélyesen, bár egyre fogyatékosabb eredménynyel, folyt a dobolás, kiabálás, árverelés, mert a törvény szigoru – az kimért korlátok közt müködik és igy a kezébe vett fonalat semmiféle öngyilkosságért is ki nem ejtheti: azonban mint a zápor elől utoljára is eresz alá huzódik a legkonokabb ember is, hasonlókép a törvény őrei is kénytelenek voltak a nagy jajgatás, futkozódás, hol van, mikor esett, hogy történt-féle kiabálások fokozódó erősbödése következtén becsomagolni értékes irataikat, az eredményt jegyzőkönyvileg lezárni, s ott helyt, a sajnosan zavaró esetről a felsőbb hatóságnak rögtön fölterjesztést tenni. Hogy minekutánna igy s ugy, mivelhogy, midőn, tehát ekkép, akkép stb. stb. kérvén, várván, kegyeskedvén, méltóztatván…

– Hol van Vasadiné, hol a ténsasszony (eddig mindig nagyságos volt) követelé hangos sivitással a fodros, vuklis, puderos, örökké kipirositott arczu Csejthey Pálné, ugy futva és törtetve a népen keresztül, mint aki a legfőbb vigaszt és támogatást hozza kezeiben, jóságos szemeiben s fakó, kitátott ajkain.

Nagyságos, avagy tekintetes Csejthey Pálné asszonyság elől még az árverelő közegek is tiszteletteljesen odább vonták asztalaikat.

Egy előkelő hölgy, a ki a szerencsétlen asszonyt keresi, – méltóságtól sugárzó tekintetével a legnyersebb elemek fölött is fölényt gyakorol.

– Ki rendelte magát ide, Hajkó uram, mi? lóditotta odább a kisvári fiók-temetkező-egylet vezérügynökét, ki már készült segédeivel a rongyos ravatalt fölállitani, és kinek kezei tele voltak már hosszu, festett fagyertyatartókkal. – Elmegy innen Hajkó uram azonnal, – utasitotta rendre a mohó vezérügynököt Csejthey Pálné ő nagysága. Rendezni fogom a temetést én, igenis azt, én fogom rendezni.

– Addig a testet szépen be kell takarni gyékényekkel, ha itt nem volna, mert itt már tudom semmi sincs, csak menjenek hozzám, lesz ott gyékény a padláson bőven. Hozni kell. Szegény Vasadit be kell takarni jól. Ezer szerencse – támolygott kitárt karokkal, mint a legszomorubb rokon tehetné, ha egyáltalán megtenné, mikor semmi hasznot nem lát – lelkem, aranyos Matildom, ezer szerencse, hogy ma még nem mentem Komáromba.

Itt vagyok. Isten müve, hogy nem indultam még. No, hanem mondhatom, ki hogy kezdi, végzi: a te drága urad ugyan gazul cselekedett! Hát kutyateremtette, addig férfi egy férfi, mig tele a hordó borral, a bugyelláris pénzzel, a hombár gabonával? No ez szép! Itt hagyni két szép gyereket – mit sirtok? olyan lelketlen apát nincs mit siratni. Jó az isten, dolgozzatok s ne féljetek, majd meg fogjátok keresni a kenyereteket. Anyátok miatt ne busuljatok. Ezer szerencse Mattikám, hogy nem mentem még Komáromba. Jól tettem ugy-é, hogy rögtön küldtem be Nagyvárra egy lovaslegényt, hogy menjen a főtemetkező egylethez, melynek a férjem igazgató-tanácsosa, hogy küldjön azonnal teljes nóbel fölszerelést. Nem szabad, hogy egy volt birtokostársunk, kérem uraim, itt a liczitálás ma megszünik, és kijelentem, hogy elsőben is a temetkezési költségek fognak levonatni a birtokból – nem szabad, hogy összehányt ravatalon nyugodjék. Koporsó érczből, jó finom minőségü, ablakkal akarod édesem? jó, legyen, ablakos koporsót fogok rendelni. Nem szabad, hogy egy volt birtokostársunk ne ablakos koporsóban nyugodjék. Atlaszvánkost? persze, atlaszvánkost – azt rendelek, nem szabad, hogy egy tisztességes birtokostársunk holmi forgácsvánkoson nyugodjék. Ugyan hagyjátok gyerekek azt a sirást; – látjátok, hogy itt vagyok. Ezer szerencse, hogy nem indultam még Komáromba. Fekete szalonruhát, mi? természetesen jó közép minőségü fekete szalonruhát adatok férjednek. – Ugyan egy préda, rossz máju ember még daróczköpönyeget sem érdemelne, de mivel mégis birtokostársunk volt, nem szabad, hogy ne jó minőségü szalonruhában pihenjen. Minő sapkát akarsz a fejére? – ugyan ne sirjatok; mit csókolod azt a gazembert? – ezüstös sapkát, vagy aranyosat akarsz? Nem bánom, legyen; nem szabad, hogy egy volt birtokostársunk csak mesteremberi ezüstös sapkában üljön a koporsóban. Hát czipőre gondoltál-e már? Ugyan mit jajgattok? Egy elhullott drága-ló többet ér, mint egy szivtelen ember, a ki a szegény családját nem sajnálja nyomorban hagyni, – mondom, hagyjátok azt a sirást. Ezer szerencse, hogy nem mentem még el Komáromba, s magam rendezhetem a temetést…

Jött az öreg tisztelendő ur, nagy vörös orral, mely a bánattól most szinte megkékült, és a káplán urral, ki a leányokat, menyecskéket nyájasan köszöntötte, s mivel óhajtott annak idején, esetleg mentől előbb idevaló pap lenni – többeknek igen barátságosan megrázta a kezét.

– Lássa tisztelendő atyám – fordult a temetést rendező urhölgy Csethy Pálné ő nagysága a szemeit törlő aggastyánhoz, – ilyenek a mai férfiak, esznek, isznak, kártyáznak, gyorsan nyakára hágnak a kis vagyonkának, s vagy defraudálnak, és ha sikerül: kisuhannak Amerikába, vagy ha nem tudnak becsületesen szabadulni a bajból, hát a nyomorult családjukat egy revolverre bizzák. Ez ellen kellene ám hathatósan prédikálni, és nem a fodor, rizspor, égettbor, meg csipke ellen.

Itt van, ezt a jövő vasárnapra bátran fölveheti, szent atyám textusnak. Mossa meg a férfiakat jól – – istenesen.

Jöttek az elöljárók, a főbb birtokosok, hogy őszinte mély részvétüket e jelen, váratlan, megdöbbentő, lesujtó gyászesemény fölött kifejezzék.

A diszes és kimondhatom: fényes küldöttséget Határdombi László ur vezette, kinek mindjárt oldalánál állott bus, együgyü arczczal Kovács Muki ur, bizonyosan elgondolva, hogy nehány órákkal ezelőtt még a templom előtti pázsiton együtt tánczoltak, és éltették az örök barátságot – és ehol!!

– Nagyságos asszonyom! – és a részvétküldöttség hirtelen ünnepélyes félkört formált – van szerencsénk mély megilletődéssel ugy birtokos társaim, mint az előljáróság legőszintébb érzelmeit tolmácsolni. A legnemesebb, a legmunkásabb, a legáldozatkészebb honpolgár dőlt ki sorainkból, oly férj, oly családapa, ki mindenkor mint mintakép tündökölt előttünk… Ugy illett, hogy a nagy elfogódásban a szónok elakadjon, sirva fakadjon, az özvegy vállaira dőljön és a gyermekeket zokogva simogassa, utalván őket a jó istenhez, ki legjobb atyja az árváknak.

Ott voltak a hitelezők is, tömött zárt sorokat képezve és komor tekintettel mérve föl minden pénzzé tehetőt. Jött vágtatva a hegyen a nagyvári temetkező egylet vezérigazgatója, egy kis sárga arczu, fekete-szeplős emberke, messziről kiáltván, hogy félre, félre, ki a kaput!

Ott ült a vezérigazgató ur mellett Csethy Pál ur az egyleti tanácsos, vastag vörös bajuszát a lehetőleg előre feszitve, hogy a bámész csőcselék odább álljon.

Már tizenegy óra előtt megérkeztek a törvényszéki orvosok, a Kupak borbély, kit ilyenkor mindenki orvos urnak titulált, és vidáman ugráltak le a hosszu oláh szekérről, és nem restelték azon kezdeni müködésüket, hogy mentül előbb üttessék össze egy kis jó villásreggeli, fehér borral, ó borral.

– Savanyu viz is legyen, nem kell szóda, – csapott a törvényszéki orvos ur, egy kövér piros arczu, czigányfekete fiatal ember, a falusi biró vállára.

Általában e gyászesetből is meggyőződhetett akárki, hogy nagy és terhes ugyan az adózás, de az állam a rend érdekében semmit is el nem mulaszt.

Ki hivja ebédre, mert a dél, s a kedves déli harangszó mégis itt van, tehát ki hivja ebédre a szomoru feleket?

Mivel szerencsére még nem ment Komáromba, és mivel tudta, hogy férje a temetkezési egylet tanácsosa: az ebédadást a temetés rendezésével együtt ő követelte magának – Csethy Pálné urasszony.

E jogos követelésnek a birtokostársak, törvényszéki urak, és főbb funkczionáriusok készséggel engedelmeskedtek. Meg kellett jelenni a gyászoló özvegynek is gyermekeivel, hogy a részvét gazdag nyilatkozataiból erőt és tápot meritsen a bizonytalan jövő napjaira.

– És, ha szabad kérdenem – fogta meg lágyan Határdombi László ur az özvegy jéghideg kezét – mihez gondolja, hogy kezdeni fogna? Ne vegye nagysád tolakodásnak, de keresztényi kötelmem e kérdést szőnyegre hozni. A boldogult legjobb barátom volt, sorsa és gyermekeinek sorsa érdekel, rendkivül érdekel.

A borotva képü Határdombiné, ki férje mellett örökké résen állott – intett, hogy figyel és mindent lát.

– Nem tudom – nyögte a szegény asszony, az asztalkendővel eltakarva könytől ázott arczát.

– Természetesen mindent el kell egyszer adni s ha valami esetleg fenmaradna, de nem marad, óh nem marad! lehetetlen, lehetetlen, akkor hirdetést teszünk közzé a nagy lapokban, hogy egy rangbeli jó házból való asszonyság – kulcsárnénak…

– Nem, nem! – tördelte daczosan a szerencsétlen nő.

Határdombi ur valami ürügy alatt fölkelt s igy Kovács Muki urnak jutott a szerencse, hogy Vasadiné mellé kerüljön.

E derék urnak olyan természete volt, hogy mihelyest nő mellé került, a sarkait tánczra ütögette s ezt csakhamar megtette most is. Természetes, hogy a tánczmozdulatok a legbusabb szivet is, a milyen a Kovács uré volt – derült hangulatba hozzák.

– Sohse tessék busulni nagysád – kezdé Kovács ur, az asztal alatt verve egy divatos nóta taktusát, minden attól függ, a mint öreg főispánunk igen helyesen mondani méltóztatott, hogy a dolgot milyen szemmel nézzük. Náczi nem akart tovább élni – s vége! Nagysád itt marad köztünk. Nem eresztjük. Már beszéltünk Forgó Ferivel, hogy te, annak a csinos asszonynak megszerezzük a postamesteri hivatalt. Havonként husz forint biztos. Alapnak elég.

S az özvegy érezhette, hogy Kovács Muki ur a tánczoló lábaival nem tud egy helyt maradni, hol erre, hol arra kaparász.

– Nem, nem!

– Hagyjon békét Mattika lelkem, az ember mai világban ugy él, ahogy tud. Első a kenyér. Óh mi még, majd meglássa, sokat – (s mivel már a becsületes száján volt, kimondta) tánczolunk együtt.

Vasadiné azon okból, hogy leánykája hozzá kivánkozik, fölkelt az asztaltól, sirva összecsókolta gyermekeit, kik panaszkodtak, hogy éhesek, és még semmit se kaptak – és egy kis oldalszobába huzódott.

Két jószivü barátnéja követte, Határdombiné és Forgóné.

Őt magát összecsókolták, de a két gyermeket leszidták kegyetlenül.

– Maguk rossz gyerekek – emelte föl vékony sovány kezét Határdombiné, – rossz gyerekek, eltörtek egy poharat.

– A Zsuzsi törte el – nézett szembe a szép szőke fiucska.

– Azt meg kell fizetni. Matild a gyerekeidet, annyi áll, borzasztó rosszul nevelted. Ernőt mentül előbb beadod egy szabómühelybe s Krisztinkával te akárhol kaphatsz varrónői állást. De ezt az átkozott rossz kölyköt én egy perczig se tartanám magamnál. Menjen. Mentül előbb, annál jobb.

– Én mást javallanék – nyaldosta Forgó Feriné vastag ferde ajkait. Te szivem igen pompás sülteket tudtál mindig késziteni, mert valld be, magad voltál a szakács, most látod, én azt tenném, elmennék a nagyturi püspökhöz, az nem olyan vén ember még, hogy egy csinos asszonyt meg ne hallgasson és én kérném, hogy fogadjon szakácsnéjának. Édesem, van egy miniszteri tanácsos nagybátyám, ennek az anyja gróf Dégen Mukinál szolgáló volt…

– És te itt ülsz? – csapott mint egy héjja az asszonyok közé Csethy Pálné, itt nevetgélsz? mintha az uradat az alispáni székébe most installálnák, én meg lótok-futok, hogy a temetés mentül szebben üssön ki; hordatom az asztalokat, székeket, koldultatom az eszczájgokat a virrasztóhoz; bort veszek, juhot vágatok; vagy te azt gondolod, hogy egy uri temetés semmi, annyi mint egy Náczi-napi vacsora? Kutya-adtát, látszik hogy éltetek, hogy a mit kaptál, megérdemelted; most munkához. – Nagyvárról bejönnek a papok, Szomjasról a tüzoltók és semmi, csak egy krajczár sincs a kezemben. Ki fizet? Én? Tagadom. Hátha én meghalok, engem ki temet el? Ohó fiam, a ki a pénzre nem teszi a kezét, az ugy jár, mint a Vasadi Náczi. Megállj! Szerencséd, hogy nem mentem Komáromba, hogy itt vagyok.

Gondoltam valamit, mert azért ha a nyelvem szól, a szivem, fiacskám jó. Nem tudom, ezt a temetést is ki állja ki, ki romlik bele, mert itt egy krajczár kevés, de annyi nem marad, hát azt gondoltuk az urammal, tégedet Matti beteszünk a temetési egylethez. Ott szükség van egy fönjáróra, a ki a női halottakat öltöztesse – – no, mit rémülködöl?

– Nem, nem! szökött fel a szegény özvegy, kézen ragadva gyermekeit – nem, nem!…

És keresztültörte magát az asztalokon, hogy férjéhez meneküljön, a koporsó elé vesse magát – és…

És várja, hogy a jó isten hogy szól a dologba?…

IV. Fogadások egy elmerülőre.

Vasadiné, mikor kisirta magát szerencsétlen férje ravatalán és valamennyire megvigasztalódott, hogy hála a jó égnek, Ignácz, ha mindenünk elment is – legalább uri, birtokostársi diszes temetésben részesül és az irigyek, rosszakarók ebben az egyben gonosz czéljukat nem érték el: fölemelkedett a ravatal zsámolyáról és bizonyos rendezői szemmel tekintett szét a nagy, tágas halotti szobában. Megszámlálta a gyertyákat, szép sor gyertya, huszonnégy s mily vastagok, hosszuk, akár egy-egy fáklya; megnézte az érczkoporsó oroszlánfejes lábait, igazi szépek, aranyozottak, mint a gróf Péli Tamásnál; megtapogatta a halotti ruhát, ez nem volt már uj, mintha viselte volna valaki, mert a térdén ugy volt összeférczelve s a fekete szalon kabát gallérja leszakadt, de a szemfedő finom volt s ezzel meg is elégedett.

Megcsókolta a halottnak imára összetett fehér ujjait, ráborult még egyszer arra a bizonyos helyre, a hol a golyó átfurta a mellet – azután elfordult, uj zokogásra készülő ajkait összeszoritotta – s szólt gyermekeinek:

– Ernő, fogd meg a kis testvéred kezét és menjünk. A kicsinek ezután te lészsz a papája.

– Akkor Krisztin! – parancsolta komolyan a fiu a leánykának, azt az ezüstös tárczát, amit a káplán bácsi adott az asztalnál neked, hohó, ide csak.

Krisztinka leszoritotta kezeivel a tárczát.

– Hagysz mindjárt békét a kis testvérednek?

– De ha én vagyok a papája, akkor a tárczának az én zsebemben kell lenni. A pénzes tárcza nálatok is mindig a papánál volt. Ide vele.

S a koporsó mellett a testvérek első czivódása megkezdődött, Darvin szerint az a jogos küzdelem, melyben az erősebb, ravaszabb legyüri a jobbat, gyengébbet.

Éles sirás töltötte be az ebédlőt, de nem a halott apa miatt, hanem az ezüstös tárcza miatt, a melyikhez az uj papa formált just.

Jó hogy halott-látogatók jöttek, s ezek a gyermekviadalnak végét szakitották.

Három rongyos kötényes legény, s egy ur sárgás arczczal, fekete szeplőkkel.

– Én, mint a nagyvári temetkező egylet – hozza, hozza Samu azokat a ruhákat, ezeket itt levetjük – és, mint az egylet vezérigazgatója – hát a koporsó? jó, jó, csak hozzák, puha-fa? politúros? jó, jó. Kérem nagysád – és nevető vigyorgással ugrándozott a vezérigazgató ur az özvegy körül – tévedés történt a dologban, nagyszerü tévedés. Megrendeltetett bronczirozott ércz nyugágy, kétszáz tiz forinttal; és szalon felszerelés százhetvenöttel; huszonnégy gyertya ötven forinttal; pálmák, oleanderek, fikuszok tizennégygyel; jó illatu, első minőségü tömjén hat forint nyolcz krajczárral, és kérem szeretettel, utasitásba vevődvén négy ló, disz-szerszámmal, egy vén fullajtárral; tiz nagy koszoru az egyletek, testületek számára; és megint kérem szeretettel 8–12 majdan magánosoknak már kész feliratokkal, az egész teljes rüsztung ötszáz kilenczvenöt forint és néhány krajczárral, és most a tanácsos ur Csethy Pál ur lélekszakadva siet hozzám, kihuz az asztaltól, hogy igazgató ur, nem vállalhatok felelősséget a kontóért, rendezzünk csak harmadosztályu temetést száztiz forinttal. Azért gyorsan át kell öltöztetni a halottat, más koporsó, más ruha, hat darab gyertya, öt oleandert ingyen adok, mert ezeket már bajos elszállitani, de a többit fiuk, vigyétek! Itt az egyesület rettentőn károsodik. Kérem édes, ó nagysád, esedezem, könyörgöm kegyeskedjék most a teremből kisétálni, mert azonnal hozzá kell fognunk az átöltöztetéshez. Kérem, kérem…

S majdnem mint egy elegáns széptevő, tolta ki kezeivel a vezérigazgató ur a kétségbeesett asszonyt, kinek még ilyen valamit is meg kellett érnie!

– Istenem, óh édes istenem! – hallatszott a távozó asszony jajkiáltása s »gyorsan, gyorsan fiuk!« volt rá az üzleti válasz, a kalapácsütés, csoszogás, kiabálás élénk bizalmas zajában.

Nem lehet, nem lehet kivánni, senki se kivánhatja, hogy egy szolid üzlet, melynél az évi perczentekre kell fektetni a sulyt, oly borzasztó károsodást szenvedjen. Jobb most helyreigazitani a rossz számitást, mint majd a fizetésnél történjenek csuf huzalkodások.

Ha valaki nem látta még, hogy öltöztetik át a már koporsóban pihenő halottat, és hogy ebben semmi sértő nem foglaltatik, ugy egy perczre tekintsen abba a sarokba, az ablak mellé. Ott áll a halott, amint egy legény két karjával hátulról átölelve tartja, a ki szivarozik s egyet-egyet lök a le-lecsukló tetemen. A másik társ hányogatja le a ruhát, mint a kérget a fáról, minden meghatottság nélkül; a harmadik a koporsót szereli föl, jó forgácscsal, e helyen egyébiránt ép ugy lehet álmodni itt maradt kedveseinkről, azok nyomoráról, mint a legfinomabb selyem »Zugehőr«-ön.

Igy, most már egész rendesen történik a néhai Vasadi Ignácz ur eltakarittatása.

Mivel a négylovas diszhintó nem jött be Nagyvárról; mivel a fáklyáskiséret elmaradt; mivel a vendégkocsis a koszorukkal nem ballag a halottas szekér után; mivel a bér- és magánfogatok hosszu sora nem uszik a kisvári főutczán és mivel se dalárda, se tüzoltó diszcsoport, se birtokostársak szövetkezete, se a tanitók egylete, se fényes papisegédlet nem ékesiti a temetési menetet, közönséges falusi parasztok rudakon viszik a koporsót; a magas szőke káplán ur czelebrál fehér ingben s a hosszu kántor bőg mély recsegtető hangon, szivből kiáltva: »Te vagy, te vagy én Jézusom! Nincs már, nincsen, már jól tudom! Porból lettünk, azzá lészünk, Csak ez biztos osztályrészünk! – –« Az uri közönség ilyenkor nem az ut közepén, hanem az ut két szélén a házsorok mellett oldalog, keresve egy-egy szük utczanyilást, melyen haza suhanhasson. Csak a polgár- és parasztasszonyok temérdek képviselője tódul tömör sorokban a halott után, mert az a hite, hogy az öngyilkos isten különös oltalma alatt áll, és a ki a szerencsétlen öngyilkost végső utjára elkiséri: istennek tetsző, kedves cselekedetet művel.

– Fogadok reá – rántja meg Kovács Muki ur Határdombi Laczi barátját, ki piszkos szavakat mond a szép özvegyről – nem telik bele két hét, s Vasadiné a Forgó Feri szeretője lesz.

– Oda Muki pénz kell, s Ferkó egy rossz krajczárért a fülét le hagyja vágatni, hanem arra fogadok pajtás, hogy egy hónap mulva Nagytúr piaczán a Kupácsek kanonok hintóján fog Mattika végigevezni. Bolond is lenne, ha nem tenné.

Hát ugyan mit veszt egy olyan asszony, kinek az ura ugy lőtte magát agyon? mert egy greslit se tudott maga után hagyni. Én már két éve, de őt éve, mindennap vártam Náczi öngyilkosságát. Ezt sokszor meg is beszéltük Zsigával, Józsival, hogy Náczinak vagy golyó, vagy kötél, vagy árzenikum lesz a vége. Nagyon természetes! Te, én ezen a kis közön itt eltünök, uj szobaleányunk jött Debreczenből, s mielőtt a feleségem tudtára adná, hogy én milyen semmirevaló vagyok: meg akarom tudni, hová való, élnek-e a szülei, vannak-e nagy felnőtt bátyjai; egyáltalán tájékozni akarom magamat. Fogadok, hogy Náczinéból pompás asszony lesz.

A régi jó barátok, birtokostársak, azt meg kell vallani, oly melegen érdeklődtek Vasadiné iránt, hogy még a temetés alatt meginditották egymás közt: mi lesz Náczinéval?

– Nem hiszem, hogy elfogadja a postamesterséget, mert akkor Forgó Ferkó kezébe kerül.

– Tanitónő lesz.

– Itt?

– Itt.

– Én nem adnám hozzá a gyerekeimet.

– Mért?

– Vasadiné ugy is elmerül.

– De ha megmenthetnők – veti föl e lehetőséget egy kis ripacsos ősz ember, kigyult arczczal, résztvevő apró szemekkel.

– Hát mit tudna velök tenni urambátyám? Halljuk.

Ily egyenes kérdés, mely az áldozattal járó segitséget rögtön kihivja, még azokra is a legrosszabb hatást gyakorolta, kik hajlandók lettek volna tán valamit – községi uton tenni az árvákkal.

– Barátom, engemet nem kért fel, mikor az adósságait csinálta. Nem elegyedem ilyen kényes operáczióba.

– Nekem öt gyermekem van.

– Nekem egy beteg vén anyám.

– Nálam meg örökké ott ülnek a feleségem rongyos nővérei.

– A feleségem, hogy nekünk nincs – ki nem állhatja a gyerekeket. Azt mondja: inkább kutyákat tart.

– Hát uszszék a meddig uszhatik, ha a nagy hajónak két-háromszáz élettel el lehet merülni: akkor én egyért vessem magamat a vizbe? Soha én?

E talpraesett hasonlat sok vérző szivből kirántotta a tövist. Igaz, nagyon igaz, ha egy nagy hajónak két-háromszáz emberrel, egész családokkal szabad elpusztulni egy őszi ködös reggelen vagy éjszakán s azért a haza mégis el nem pusztul, csak egy falu is tönkre nem megy: nincs miért a legnemesebb embernek is azon törni a fejét, hogy egy özvegyasszonynyal meg két gyerekkel hát mi is történjék.

Inog, lebeg, vergődik, s ha nem birja: elmerül. Ennyi!

Temetés után, mint a nagy ünnepek után szokott lenni, a búban, áhitatban kimerült lélek az élet apró jelenetein nyeri vissza erejét, munkakedvét. Vasadiné, a mit régóta nem tett, fölment a terjedelmes kastély padlására; ott szerteszét régi konyha- és szobabutorok hevertek porlepetten, háboritatlanul; ócska törött divánok, fauteillek, nádszékek, fogasok, félig törve, kicsorbulva, hatalmas rézkampókkal. A sarkokban üvegek, skatulyák, réz- és pléhedények, a gerendákon lószerszámok, nyergek, elviselt köpönyegek, melyek ki tudja mióta heverhettek ott a békés nyugalomban. Egy sötét ketreczben ládák, bőröndök takaróztak a homályba és pókhálókba.

Már a törvény tökéletesen eleget tett a követelők ohajainak, s a rendeletek szabványainak, mindent elárverelt, vagy lepecsételt, a minek értéket tulajdonitott.

Itt, ezek a semmik, mint a mezei szabad virágok, nem tartoztak követelés alá. A józan női elme mohón kapott a lim-lomhoz, turt, kotorászott bennök, hányta-vetette a fölvert porban a kérges czipőket, hosszu száru csizmákat, bőrös sapkákat. Órák teltek el igy növekedő édes reményekkel, a nélkül, hogy valaki föltekintett volna e lázas zakatába. Vasadiné szivében a hit, remény, bátorság minden egyes darab butorral, rongygyal erősbödött.

Ah mit akar?

Lassanként, ahogy az értékes holmi növekedett, ahogy az egyedüli mentőszer, a pénz szaporodott: szemei kinyiltak, a könyek nem zavarták látásukat többé, ajkait valami csodálatos terv derült mosolyra vonta.

– Ezeket én eladom, elviszem Károlyba, ott az ó-szerben megveszik. Nem megyek senkihez.

Leült s mint a ki hosszas kutatás, fáradhatlan munka, álmatlan éjszakák után, egy harmatos hajnalon rátalált a keresett kincsre, a kőszén érre: dobogó szivvel kiáltott föl, óh édes istenem, csak te el ne hagyj.

Régen, a szebbnél szebb, finomnál finomabb befőttekben tudott talán csak igy gyönyörködni, mint most, e rendezett, csinosan elrakosgatott ócskaságokban.

Becse volt előtte mindennek, mert mindenben gyermekeinek jövőjét, önmagának erős támaszát látta. Ezek nem utasitják el; nem zárják be előtte a kapukat; nem akarnak csalárdul Komáromba menni; szemtelen ajánlatokkal nem állanak elő; sőt, mint az érett gyümölcsök az országut szélén, önkényt kinálkoznak: jer!

Ösztöne megsugta, hogy kérdezzen meg valakit, valjon miután a kastélyt, a földeket, a fölkelhetőket eladták, elvették, lefoglalták, ezeket pedig itt senki se vette számba, valjon ezekhez az egykor szemétdombra szánt haszontalanságokhoz tart-e valaki igényt? Óh ha nem tartana, ha a jó isten ennyit már meghagyna egy szegény özvegyasszonynál! Ha az emberek megengednék neki azt, hogy ő itt ezeket deszka-ládákba csomagolja, és egy éjszakán, mikor a hires kartársak, az ügyvédek nyugosznak édesen – hogy ő ezeket innen elszállithassa egy távolabbi városba! Ha a jó isten ebbe beleegyeznék!

Nemcsak a rókának, a gonosz farkasnak, a vad medvének adta meg a természet azt a mély látást, hogy mértföldnyiről meglátja a közelgő veszélyt és kijátsza a ravasz, erőszakos, önző embert, a teremtés remekét, kinek szép arcza az isten arcza és forró szive az égi Atya szive: hanem ime, egy nő, egy anya, egy jól nevelt fiatal hölgy is rálép a szabadulás utjára.

A még ott maradt néhány ödöngő cseléd, szomszéd parasztasszony, nem tudom, észrevette-e, hogy a nagysága egyenesebben jár, hangosabban beszél és nem süti le minden jövő-menő előtt a szemeit: de a gyerekek megérezték, hogy a mama csókja keményebb, ölelése jobb izü és nevetése megint olyan, mint volt.

Csak egyszer isten megmutassa az üldözöttnek, hogy merre fusson, csak egyszer az oltalmára való eszközök közül egyet-kettőt bár a kezeibe adjon: a többi aztán jön seregestől.

Im sürü eső esik; az ég beborul; nappal is majdnem alkonyi sötétség boritja a földet; a sár földagasztja az utakat, hogy a ki erősen nem kénytelen vele, e kutyának való időben ki ne lépjen: és Vasadiné két szekerecskével ebben a legalkalmasabb időben, éjféli egy és két óra között ballag, inkább mint a vizben járó, csobog ki az országut felé.