Part 6

– Igen, hogy ő világositsa fel előbb ő nagyságát.

Gyalázatosan le volt irva a keszthelyi eset, és a czikk jelezte, hogy erről a szép madárról még igen mulatságos történetkékkel fog szolgálni a nagyérdemü olvasó közönségnek.

»És – fejezé be az iró közleményét – ily kétes existencziák ássák alá a vidéki szinészet féltékenyen őrzött jó hirnevét; ily élősdiek szállitják alá az isteni müvészetet – és ezekre a világfutókra nincs törvény; de halljuk, Niki gróf interpelláczióval készül megtámadni a polgármestert a legközelebbi közgyülésen. Az ilyen rákfekély a szinmüvészet testéről igazán »recidendum est.«

Nem kellett sokáig várni, megjött a posta.

– A nagyságos ur kéreti magához a pénztárosnét. Rögtön. – Leverten, kétségbeesett tekintettel nézett a kis tanitónő Vasadiné után, midőn az, az uraság parancsára, megindult.

– Asszonyom, megbocsát, hogy hivattam – kezdé a beteg ember, nagy szemeit a nyugodtan álló asszonyra függesztve.

– Másfél hónapja, hogy állását elfoglalta kegyed.

– Igen.

– Figyelemmel kisértettem minden lépését, mert ezek a leányok – és ott volt az uraság három szép kis lánya – rajonganak kegyedért. Nem mondanék valót, ha azt állitanám, hogy a fenforgó rágalmakra mitsem adok. Ezek sulyos vádak. Három nap alatt – nem, tiz napot adok, megteszi kegyed ezekre a válaszát. Itt e csomagban nehány levelet is fog találni régi ismerőseitől. – Sajnálom, a fi-testvérétől is. Tiz napra helyettesiteni fogja önt Wimmerné. Az udvari szekér rendelkezésére fog kegyednek állani. Most elbocsátom.

Vasadiné meghajtotta magát s nyugodtan, változatlan arczczal távozott.

Az első perczekben, mint a becsületes ember – örvendett, hogy bebizonyithatja tisztaságát, feddhetlen életét.

– Czudarok! egy mozdulatommal letépem ördögi álarczotokat.

Igy vélekedett.

Szeretett volna visszafordulni, hogy kijelentse: uram! ha gyanud van ellenem, bocsáss el szolgálatodból.

Valami azonban mégis megsugta neki: ez nem lehet.

Világosi ur, neje és ő, hárman, hozzá fogtak a vádak rendezéséhez.

– Tizenkét pont, éppen tizenkét pont – tette le az iratokat s a lapot Világosi Sándor ur.

– Szent isten! sóhajtott, lesütve könyes szemeit a kis tanitónő.

– Ha száz volna se félek.

– Egy asszonynál egyetlen pont is sok – emelte föl égő arczát a tanitó.

– Vegyük rendre. Lássam erkölcsi biráimat.

– Első a keszthelyi levél. Czime: »A szemérem elleni közbotrány.« Ez egyszerüen brutalitás. De kinos a helyzet.

– Istenem! ilyet! hajtogatá fejét a kis tanitónő –

– Asszony van a gyalázatos játékban. A mily tárgytalan a vád, oly rettenetes is. Hol veszünk ellentanukat?

– Sehol. Él az isten!

– Esküt fogunk kérni. Óh csak anya, csak asszony ne volna a vádlott – mormogá Világosi ur.

– Mi a másik vád?

– Csejthy földbirtokos a nejével – hogy rossz gazdálkodásával kergette férjét a halálba.

– Tovább.

– Kovács aláirásával, hogy előtte pár nappal, hogy férje öngyilkos lett – Vasadiné mindenek rémületére a templom előtt tánczolt.

– Tovább.

– Fodor Pál, Vértes János – – általában kisvári birtokos urak két külön okmányban erkölcse ellen tesznek homályos czélzásokat.

– Tovább.

– Itt fivére Fehér György állitja, hogy Vasadiné szerencsétlen nővérem mindig gondatlan, préda és kaczér asszony volt. És nővéreit igen megkárositotta.

– Van még?

– Két veszprémi aláirás.

– Ezek legkedvesebb gyermekkori barátnéim.

– Mind, a kik egykor szerették… tördelé szavait Világosi ur.

Nem oly erős a női sziv, hogy mocsoktalan tisztasága mellett is egy-egy perczben végkép el ne csüggedjen.

Vasadiné sem volt több, csak nő, csak egy asszony.

Előbb panaszszavakban, szemrehányásokban tört ki egykori jó barátai, barátnéi, testvérei ellen. Majd összekulcsolt kezeire borult és sirt, zokogott, mint akármelyik szerencsétlen asszony.

Éjjel-nappal utazott, mig Kisvárra nem érkezett.

– Mi az? Kit látnak szemeim? Ej, te egészen megszépültél. Bizony isten meg vagy hizva Matti, – hadará, de igen izgatottan a vén Csejthyné. Azt becsülöm, hogy meglátogattál. Azt tudod, hogy mi mind szerettünk. Te egy becsületes, szorgalmas, takarékos jó asszony voltál.

– Kiadja ezt irásban, kedves néni?

– Irásban? Én barátom semmit se adok irásban.

– Akkor meg kell, hogy jelenjék a törvényszék előtt.

– És mi okból?

Felmutatta Vasadiné a bizonylatot.

– Ugy-e mondtam feleség – fenyegeti ujjával az öreg Csejthy nejét – hogy annak a bolond irásnak megfizetjük az árát.

– Hm, hát akkor adunk másikat. Kovács is adott, Lacziék is adtak még ugyan gyalázatosat, Fodor is aláirt – azt mondta az az ur, hogy te egy elzüllött – bizony ilyeneket mondott – hölgy volnál. Egy asszonyt az éhség, a ruha, a nyomor sokra rávisz. Gondolhattuk. Hála isten, hogy nem igy van. Kijelentjük, hogy rászedtek bennünket – s annyi.

Csejthyné az urával nagy buzgón maga járta el az aláirókat, a szökevényeket addig üldözte, mig mind meg nem kapta őket.

– Mi! – kiáltották azok, kik oly készségesen kiállitották egy szegény özvegy asszonyról a becstelen okmányokat – mi mindig szerettük kedves nagysámkát.

De nincs a megyében egy lélek, aki ellenkezőt mondhatna.

Szégyenszemre azok bizony a vén Csejthyné kiabálásaira szépen kiállitották az ellenokmányokat – a legszivélyesebb bocsánatkérés mellett.

– Ah, mi – csapta össze kezeit Niki gróf Keszthelyen – mi erről a szemtelen czikkről, becsületemre mondom, egy szót se tudunk.

– Vajas irta, ő küldte be – esedezett Varkóczy Aladár ur. Azt a gazembert el kell csukatni. Ilyen semmirevalók ássák alá a müvészet becsületét. Sajnálom, hogy azt a pálczát fel nem tudom már mutatni, a melyikkel nagysám a szemem közé csapott.

– Kiadja azt ön irásban?

– Akár nyomtatásban.

Ki is adták mind.

– Én –? mutatta rettenetes felindulását György ur Veszprémben – tagadom! Mi mind szerettünk. Hallja ezt, mama? Hisz te voltál köztünk a legkülönb. A többi mind vén leány.

XII. De milyen asszony!

Igy tért vissza a tisztesség, a megtámadott becsület.

Csak egy asszony volt, de nem hagyta magát. Napról-napra több erőt adott neki az öntudat, a nagy fáradsággal, hűséggel elért siker.

Évek folytak le igy, a nélkül, hogy valami különös csoda történt volna Vasadiné életében. Megjelent pontosan hivatalában, törekedett mindenki iránt figyelmes lenni, nem követelni és nem mulasztani el semmit.

Irigyei – mint a becsületes embernek, nem fogytak, de nem is léptek fel többé nyiltan. Lesték a bizonyára eljövő alkalmat. Egy asszonynak tévednie okvetlen kell – mondogaták a megsértett öreg és fiatal urak – még akkor is, ha nem volna szép, müvelt; erre vezetné természetes uton vére, ösztöne, hiusága, gyöngesége.

Világosiék voltak egyedüli barátai, különben nem igen kereste fel senki. Azt, a kinek hat-hétszáz forintos hivatala van – oly gyöngéd a világ – inkább kerülik, mint keresik.

Azt – a mi melegen vonzotta volna hozzá – legalább az élvezni szerető ifjuságot – nem volt elég gyakorlatias, áruczikké tenni.

Különös asszony!

Még azt is mondogatták tisztességes helyeken: bolond asszony.

Kire vár? Kinek tartogatja magát.

Meg van valakivel titkon esküdve.

És kezdett előbb suttogva, majd hangosabban beszélni a hír oly dolgot, melyet részint a féltékenység, irigység, részint az együgyüség és bosszu sugallt.

– Az uraság szereti, annak a kedvese.

– Ah, hát igy van? Ez az asszony mégis gyalázatos életü asszony.

A vidék előkelő asszonyságai vélekedtek igy.

Egy olyan asszonyról, a ki egyik kérőt a másik után kosarazza ki (kertészek, erdészek, borászok, irnokok – végül a tánczos ispán ur) szabad igy vélekedni.

Mit akar?

Eleinte az uraság – főkép amaz okmányok megszerzése után – megengedte, hogy leányai eljárogassanak a szép pénztáros nénihez, később minden érintkezést megtiltott családjának.

– Helyes, igen helyes – mondogatá a megnyugtatott közérzület – a szolga maradjon szolga; a cseléd, cseléd!

Karácson este volt, szép hideg karácson este.

A hatalmas gyár minden munkása kapott valami ajándékot, kitüntetést az uraságtól – csak Vasadinénak nem jutott most semmi.

Az özvegy azonban, ki nagyon megszokta az emberek szeszélyét, ha a mellőzést most észrevette is – elfojtotta lelkében az aggasztó érzéseket.

Fia már a tizenötödik évben járt, leánya kezdett hajadonná serdülni, oly szép és gyors növésü volt.

Mindenki tizennégy évesnek gondolta.

Ernő otthon volt. Karácson szünidejét élvezte.

Vigan, boldogan beszélgetett a kis család.

A mult, a keserü, szomoru mult, mintha felhőként lassan-lassan eloszladozott volna.

Hintórobogás hallatszott az ablak alatt.

A kutya ugatott, de ugatása hirtelen hizelgő vonitássá változott.

– Szabad! – kiáltottak egyszerre Vasadiék mind hárman.

Appiano Claudio ur, az uraság lépett be.

Halvány arcza a lámpa fényénél még halványabb lett.

– Meg kellett zavarnom csöndes családi ünnepélyöket, – kezdé az uraság komoly tekintettel – fontos közleni valóm lesz a pénztárosné asszonysággal. Nagyon köszönöm – mosolygott, midőn Vasadiné gyermekeit azonnal a konyhán tul fekvő szobába küldte, hogy semmi zaj ne zavarja Appiano urat.

Hidegen, lassu, vontatott modorban kezdé előterjesztéseit az uraság.

– Gondolom: öt és fél éve lesz, hogy nagysád (eddig sohase czimezte igy) kastélyomba érkezett. Akkor egy nyomorék, összetörött ember voltam – testben-lélekben.

– Oh, most egészen egészséges nagyságod.

– Még nem.

– Járásán éppen semmit sem látszik a betegség.

– Vannak gyógyithatlan sebek. Pedig szeretnék még egyszer ép lenni. Uj pénztárosnét fogadtam.

Vasadiné elhalványodott.

– Nem vagyok elég erős ekkora forgalomhoz. Tudom.

– Ha meg nem vetné kérésemet – nagyobbra alkalmaznám. Ma kaptam nőm halotti jelentését. Elszökött tőlem. Talán méltó voltam reá. Ő is, én is megbünhödtünk. Soha se hittem, hogy még valaha női arcz elfoglalhassa szivemet. Annak tisztának, nemesnek, munkásnak, béketürőnek kell lennie. Nagyságod az első percztől fogva ilyen. Asszonyom, én szeretem önt határtalanul. Öt és fél éven át, nem, talán örökké láttam és fogom látni kegyedet. Százszor és százszor voltam már azon a ponton, hogy ide jövök és a lábai elé vetem magamat. Nem lehetett. Ma szabad vagyok –

És a hatalmas, gazdag ur oda borult a szegény özvegy elé.

Karjaik összefogódtak, ajkaik egybeforrtak, könyeik egybeömöltek.

A karácsoni csillag a legboldogabb párra vetette égi fényét.

(Vége.)