Part 5

– Tehát eldobja magától a biztos miniszteri fizetést. Ah mily nagy gyermek ön – hanem hogy lássa, hogy ön előtt egy ember áll, kinek ideái vannak, s ki a legkorrektebb gavallér, igen én inkarnatus gavallér vagyok: tehát visszavonulok ajánlatommal. Nagysám, a ki ezt megbánja: mondhatom, az olympusi istenekre, a mennydörögtető nagy Zeüszre – hogy az nem én leszek. De hát én feddhetlen gavallér vagyok, a mit kollegáimról bizony nem igen mernék elmondani. Hanem természetesen nekik nincsenek ideáik. Jó jó. Nem szóltam. Ugy – – igen, ha ugy tetszik, karját kérem asszonyom, bérkocsim odalent vár – mehetünk.

Még kétszer-háromszor mormogá a lépcsőkön: tizenkétezer forint, kerek tizenkétezer forint.

A kocsi nem állt ott.

– Ah, ez mégis sok, de hol az a kocsi? Kapkodott ide-oda, mintha a legnagyobb zavarban lenne. Végre is bocsánatot kell kérnem asszonyom, itt félreértés forog fenn. Méltóztassék visszasétálni – intézkedni fogok gyorsan. Ha talán addig kegyeskednék a biztos tizenkétezer forint évi jövedelemről…

Eltünt s egy mellékutczába kanyarodott.

Vasadiné első indulatában azt gondolta, hogy befogat, visszasiet gyermekeihez s e nyomorult hadat itt hagyja.

Egy szegény, minden támasz nélkül való özvegy asszony, két gyermekkel – oly erőtelen, hogy első gondolatát nem tudja keresztülvinni. Ingadozik, vár. Sok talán nem tenné.

Lassan, vontatva, istentől várva a parancsoló szót (mely nem jött) felvánszorog a lépcsőkön, s szobájába megy.

Gondolatok, tervek, határozatok özönén, gyötrelmein keresztül valami ezt a kérdést veti föl lelkében:

– Szegény asszony! miért hinnéd a legrosszabbat? Nem volt-e szülőanyád szivtelenebb, mint ez a komédiás? Kedves nővéreid – drága fivéreddel együtt – nem kergettek-e ki ősi hajlékotokból? Nem vetették-e oda vádképp, hogy te csak egy asszony vagy, csak egy asszony, s egy asszonyért nem tehet a társadalom semmit? – –

Ezek a gondolatok kezdték lehüteni a szegény asszony forró, háborgó vérét.

Képes volt a jobbik oldaláról is megnézni a dolgot.

– Igen, ez az ember nincs megesküdve a feleségével, bizonyára nincs a többi sem, és ő mégis hajlandó volna érette meghozni azt az áldozatot. Itt a nagy templomban diszes közönség jelenlétében megesküdnék vele törvényesen.

Ily ajánlat egy komoly özvegy asszonynál – legalább is ugy, mint az ölyv áldozata fölött – kereng a levegőben és törekszik érthető alakot venni.

Abban mindjárt tisztában volt Vasadiné, hogy ehhez a vén emberhez nem menne. Egyáltalán férjhez menetelre többé nem is gondol. De mégis előnyös helyzet lenne az, ha ő mint igazgatóné vezethetné az ügyeket. Miért ne tudna ő jó igazgatóné lenni. Sokat tanult nagy veszteségein. Ő érzi, hogy igen jó igazgatóné lenne, takarékos, gondos – eszélyes.

És most a tizenkétezer forintos jövedelem is fölemelte büszke fejét. Nem, bizonyára tizenkét ezer forint nem lenne, de okosság, takarékosság, jó beosztás mellett (oh már sokat tanult szegény Ignácz bukásából) talán három, négy, ötezer forint biztos jövedelem mégis lenne!

Gyermekeit szépen fölnevelhetné.

De hát ilyen vén emberhez csak nem mehet.

– Istenem, istenem, kapaszkodott a mentőhorgonyba a szegény asszony, mikor kopogtattak ajtaján.

Elegáns, hófehér haju, fehér barkós és fehér bajuszos, hosszu vékony nyaku, széles száju, magas sovány termetü uri ember, tarka nyári kabátban, bő, tarka és kissé felhajtott nadrágban, sárga bocskorban, – finom nagyvilági mozdulatokkal jelent meg előtte.

Köhögött olyan szakadozott hangon, mint a kecske; nevetett, mint a ki talán eltévesztette a szobát, a mellett mégis egyre biztosabb magatartással közeledett a szép özvegyhez.

– Igen nagy szerencsémnek tahrtom – oh szép nagysám, igen öhrvendek, hogy én lehetek az első, ki tiszteletemet bemutathatom. Én Feldman Niki, nyugalmazott alezhredes vagyok a vadászoknál. Hreménylem, hogy hamahr meg fogjuk egymást éhrteni. Elsőben is ma kegyes lesz szép nagysám az én vendégem lenni ebédhre. Igen jól fogunk mulatni. Nálam a szinésznők hrendesen igen jól mulatnak. Pezsgőim hihresek – és asztalom nem hrosz.

Most már oda telepedett a kanapéra.

Szemcsiptetőjét hosszas kukkangatások között feltette s törekedett a szép asszonynak közvetlen közelébe jutni.

Hosszu, elaszott csontváz kezeivel mint a kampóval kapadozott. Ugy hitte, hogy neki kötelessége a szép asszonyt egy ügyes mozdulattal elkapni és gavallérosan megcsókolgatni.

Vasadiné még igen friss özvegy asszony volt és nagyon uj müvésznő – hatalmasan nyakon teremtette a nyugalmazott alezredes gróf urat.

– Köszönöm nagysám, de a pofból kevesebb is elég. Én nem vagyok fukahrr – – tudom mi az illem, és nagyon szehretem, ha a hölgyek szokásos játékaikkal engemet is megtisztelnek. Szabad megcsókolnom kedves kacsóit.

– Uram, én kitaszitom önt, ha rögtön nem távozik.

– Wahrum nit gahr… Méltóztatik talán…

És a gróf nyájas mosolylyal letette tárczáját az asztalra.

Vasadiné egy pillanat alatt kihajitotta a tárczát az ablakon.

– Ah, tehát majd ebéd után hreménylem jobban meg fogjuk egymást éhrteni. Nemde szép nagysám?

A mellett az öreg gavallér hátalt szerényen kifelé.

Vasadiné keservesen sirt, lázas sebességgel kapkodta össze ruháit, apró ékszereit, hogy siessen és szabaduljon e nyomorult barlangból.

– Szervusz drága kicsikém – állott meg a kitárt ajtóban egy szép fiatal ember, hetykén hátra ütve fehér nyári czilinder kalapját, egyik hüvelyk ujját a mellénye karvágásába akasztva, a másik kezével sétapálczikáját billegtetve. Finom vadgalambszinü könnyü nyári ruha fedte a szép barna, izmos, vállas, csinos pörge bajuszkás látogató testét.

– Honnan e lázas sietés muczikám – talán bántotta ez a vén gyerek? Majd adok én Friczinek, hogy merte ő lábait ide betenni én előttem? Hát nem is akarsz észrevenni babám? Én vagyok Varkóczy Aladár. No no – mi ez? Engemet akarsz kivetni? Olyan még nem volt az Arany Sárkány fogadóban. Te gyöngyikém, mondhatom, hogy igen furcsán fogadod a jó embert.

S karjaival, botjával védte magát a pofzápor ellen.

Az erős ifju derékon kapta az asszonyt és sürü, heves csókjaival elboritotta nyakát, karjait, a hol érte.

– Rendőr, nincs itt rendőr? Pinczér – segitség – –

– Ugyan ne bolondozzál fiam, itt én vagyok a parancsoló… az én engedelmem nélkül itt még az ablakon sem ugorhatol le, hacsak nem az ölembe – a mit legokosabban tennél. Varkóczy Aladár minden szép szinésznőnek – és te igazán az vagy rózsám – a szeretője. Én hozom a közönséget a szinházba, én rendezem a tapsot – ej, ne verekedjél, mert hátrakötözöm a kezeidet – én vagyok a vigalmi bizottság lelke. Nálam nélkül fiam sem egy karpereczet, órát, gyürüt, pénzes tárczácskát – de még egy bokrétát se kapsz. Tudod már…

– Nagysád, de az isten szent szerelmére – kiabált a hazaérkezett igazgató – csak nem akarja a legfinomabb vendégeimet, a legbecsesebb kundsaftjaimat ily őrületes módon elriasztani? Micsoda ön? Ön csak egy asszony, egy öngyilkos ember neje, egy semmi, egy özvegy asszony. Hálákat adhatna az istennek, hogy a csinos orczácskájáért, telt termetéért olyan szép ajánlatokhoz jut. Mi itt föl akarjuk karolni – s ez a köszönet. Hol hagyta ön a józan eszét? Térjen magához. Megbántotta azt a nóbel öreg grófot, aki rajong a szép müvésznőkért s akit jól kiaknázhatott volna. Igy, ezzel a bánásmóddal ezen a pályán, megmondhatom, nem nyilnak rózsák. Reménylem, megértette mit akarok. Tehát itt hagyom önt, édes leányom, tisztelt barátommal: Varkóczy Aladárral. – Engesztelje ki, különben egyetlen bérletet se kapunk.

Mint a tigris rontott ujból Vasadiné a két emberre, kik, mivel látták, hogy nem okos nővel van dolguk – meghátráltak – és átengedték a tért a müveletlen asszonynak.

Vasadiné kifizette szobáját, méreg drága, rossz vacsoráját, előrendelte fuvarosát és sirva visszahajtatott gyermekeihez.

– Az istenért – szökött az igazgatóné a hazatért asszonyhoz – mi történt veled?

A szinész urak fölugráltak a kártya mellől; a hölgyek tettetett részvéttel, de szivökben őszintén örvendve a kudarcznak, kerültek elő gyorsan, ki innen, ki onnan, a forró nyári alkonyat miatt igen gyengén öltözködve, csak a legkönnyebb olympusi pongyolába burkoltan és hahotázva kérdezték, mi történt?

– Ah te, te! Igazán csak egy asszony vagy!

– Oh, ha Fadgyas nem volna itt – ölelé át Szentimrey Sáfrán kisasszony a távozó asszonyt – de örömest mennék veled. Légy szerencsés szivem és gondolj néha-néha rám. Ugy-e, ezt a kis kendőt megtarthatom?

Igen. Ott maradt emlékbe majdnem összes fehérnemüje, jobb köntöse, megmozditható ékszere – csak a nyomoruságát és a két kedves gyermekét vihette magával.

– Bolond asszony – mondák a testvérek, mikor a távozó kocsinak már a porát se látták.

– Milyen jövőt dobott el magától?

– A csillagokat – mutatott a nagy Fadgyas a szép és temérdek fénylő és szabad-jószág csillagokra – szedtem volna le egy csókodért dicső asszony!

– Urak, szólt lelkesedéssel a fiatal deák – én elegiát irtam róla. Felolvasom.

IX. Fel is út, alá is út!

A sötét éjszakának voltak csillagai, a szegény asszonynak csak könyei.

Erdő, rét, mező, falu, hegy, völgy összefutott előtte, pedig neki választani kellett.

Végig tekintett azokon a jó embereken, a kik még nem utasitották el kapuiktól. Oh sok, sok jó ember van a világon.

– Kocsis, – kérem kedves bácsi.

– No, az Istennek se megyek odább. Azért az öt-hat forintért nem ehetem meg a lovaimat.

– Csak Tornyosig megyünk.

– Tornyos? Hol az Isten világában van az! Lesz éjfél után három óra, mire ezekkel a fáradt gebékkel oda vaczkalódunk. Aztán kihez? Onnan is kihajtanak bennünket, mint Gergely Páléktól Kölesen. Pedig ugy otthon volt az uraság, mint az eszem.

– A nagybátyámhoz megyünk, Sólyom Ambrushoz. Ismeri?

– Hogyne.

– Áldott öreg ember.

– Hát nem bánom. De legyen zab, széna a lovamnak, magamnak meg egy kis jó étel, mert isten ugy tartson, leteszem a terüt. Kifizet, azután fel is ut, alá is ut. Én is csak ember vagyok.

Az ostora hegyével megpiszkálta a két derest s bevágott a vakandi hegyomlás mellett Tornyosnak.

A hold fölemelkedett.

Ragyogó fény terült a szép hegyes vidéken. Az országut, a melyről letértek, mint széles viz tündökölt, hol elfogyva egy-egy mélyedésnél, hol kitünve egy-egy halmon mellettük.

Tisztán ki lehetett venni, a mint egy-egy luczernás szélén két hátulsó lábán óvatosan figyelt a nyul.

Csend, édes, zavartalan csend.

Csak a szegény asszony dobogó szive zakatolt.

Lassan-lassan kijutottak a kukoriczásból, a lankás szőlőkből, a szakadozott kis erdőcskékből, s feltüntek a fényes holdvilágnál Tornyos szélső házai.

– Ehun van Tornyos. Hát a kastélyba?

– Igen, – rebegé egész testében reszketve Vasadiné.

– Mit mondjak?

– Majd a kapunál én szólok.

– Mikor volt ott az asszony? Tágas nagy kapu van ám már a keritésen, hogy sok a rabló, meg csavargó. Elmult a régi világ, mikor a kapu a konyha ajtaja volt.

Haladtak a lovacskák egyaránt. Megérezték a jó friss szénaszagot, meg zabszagot. Csak ugy törték magukat ostor nélkül is a szegény párák.

Hatalmas, kaffogó kutyaugatás jelezte, hogy a kastély kapuja előtt állanak.

– Itt senki sincs. Zörgessek?

Éjjel valami csodálatos hangja van a kapuzörgetésnek, s a nyugtalan, indulatos kérdezőnek.

– Ki az? mit akar? dörmögött egy hang nagy sokára.

– Hát tessék szólni.

A gyerekek is fölébredtek, s örvendve várták a kapunyitást.

– Én Vasadi Ignáczné vagyok, a nagyságos ur unokahuga.

A szolga félig kinyitotta a kaput, de meggondolta magát – és keresztbe fektette a vasat.

Elczammogott, hogy megjelentse az uraságnak a vendéget.

– Hogy hivják? kiáltott vissza a béres érdes, durva hangon.

– Csak mondja: Fehér Matild.

Az öngyilkos férj nevéről még is nem merte magát bejelentetni, leányi nevét mondta.

Eltelt egy félóra, hogy már a kutyák is megbarátkoztak a két deressel s a füttyengető kocsissal, mire a béres visszajött és meghozta a hirt.

– A kastélyba most nem lehet bemenni, az uraság beteg, hanem majd elvezetem a tanitó urhoz. Ott lesz szállás.

Káromkodva, csufolódó szavak közt ült fel a fuvaros szekerére s követte a vezető bérest.

– Reggel aztán én haza megyek. Három napot fizet.

Nyájas, szivélyes fiatal ember nyitotta ki a kaput.

Nem győzte eléggé kérni a bocsánatot, hogy csak egy szobájuk van, de ha ez a jövő évben történt volna, akkor bizonyosan szolgálhatott volna külön szobával, mert meg van igérve.

A folyosón ott topogott már egy fiatal asszony is, élesen nézve apró fekete szemeivel a jövevényeket.

– Barátom, micsoda – szólt a tanitó ur a kocsishoz – istálló kellene ugy-e? Majd ide a szederfa alá kötjük a lovakat. Bizony itt istálló még nincs akkora. De ellátjuk a jószágot becsületesen, s lesz atyafi magának is mindjárt valami harapni való. Pálinkát, vagy bort? Persze pálinkát. Lesz.

– Iszom én a bort is uram. Majd kiszakad a gégém.

Ügygyel-bajjal leszármaztak az éjjeli utasok a szekérről.

– Szerencsés jó reggelt – a kezét csókolom. Óh be örvendek – forgolódott a fiatal asszony a vendégek körül. Friss ágyat vetek, Sándor kimegy az iskolába – én magam is. Elhelyeztetjük a kicsinyeket jól. Óh be örvendek. Okleveles tanitónő vagyok, ketten vezetjük az iskolát a férjemmel. Csakhogy most nyáron semmi iskola sincs. Szabad valami jó kis meleg reggelit készitenem? Goldolnám borleves? Ölök egy pár csirkét, tegnapról van egy kis káposztásrétes. Van finom gyümölcsünk. Szolgálhatok egy kis finom lépesmézzel. Óh be örvendek. Sándor, csak lásd el a kocsist jól, majd én gondoskodom a nagyságos asszonyékról. Istenem, olyan félős ám az öreg nagyságos ur, mióta a körmei alá Patkóék tűket szurdostak.

– Nem szurdostak galambom, mese. Csak öreg ember, tudod fiam, minden hirtelen, váratlan dologtól megijed. Majd reggel hintót küld a nagyságos asszonyékért.

Ezer apró kedveskedéssel igyekezett a fiatal házaspár jó hangulatba helyezni a vendégeket. Kifogyhatatlan volt a jobbnál jobb ételek felhordásában.

A két gyerek bizony evett és az éhség a Vasadiné sértődését is eloszlatta.

– Oh be örvendek, hogy olyan jól esik. Tessék aranyos báránykáim. Ebből nagyságod – csókolom kezeit. Nem rossz ám.

Nem bizony, nem volt rossz, de nagyon is jó volt.

Régóta nem pihent oly édesen Vasadiné, mint e jó vacsora után a barátságos, szives fiatal párnál.

Késő reggel volt már, mire fölébredett.

Ha nem várta volna egyfelől egy levél, másfelől a kocsis, ki bérét sürgette, és a ki nem tudott türni – mert sejtette a rosszat – talán fél délig elaludt volna a kellemes, tiszta ágyban: de az élet szigoru, kiméletlen és nem ismer haladékot.

Félve, gyöngéden, szinte könnyes szemekkel jelenté a tanitóné asszonyság, hogy a nagyságos urnak be kellett mennie Füredre, de levelet hagyott itt.

Ijedten ugrott ki Vasadiné az ágyból és kapkodta magára ruháit, hogy mentül előbb olvassa a levelet.

A levélből egy százas bankjegy hullott ki.

»Kedves hugom!

Sajnálom a szerencsétlen esetedet. Én annyira megutáltam a világot, hogy nem akarok találkozni senkivel. Vén is vagyok, beteges is vagyok. Ezt a száz forintot vedd ugy, mint a melyet apádtól nyertem el kártyán, a ki mindenét elpuczoválta. Ne gondold, hogy azzal utasitalak el, fel is ut, alá is ut, – ha jobban leszek, nem feledkezem el rólad. – Sólyom Ambrus.«

Képtelen volt elrejteni Vasadiné felindultságát, sirt, oda borult gyermekeire, majd térdre esett, hogy Istentől kérjen tanácsot.

– Oh te nem mondhatod azt nekem jó atyám, hogy fel is ut, alá is ut – mit tegyek!

– Nem, nem, nagyságos asszonyom, az isten jó, ha meg nem veti ajánlatomat, mi a férjemmel gondoltunk ki egyet. A kocsis mindent elbeszélt. Mi mindent tudunk. Ma még a mi kedves vendégeink lesznek, akkor én, ha megengedi nagyságod, átviszem Hársfalvára. Ott az uj festőgyárba kell pénztárnokné. Ezt a helyet a férjem meg tudja szerezni. Ne vesse meg nagyságod. Igaz, egy bódé az udvaron, a hol ülni kell, de legalább nem fel is ut, alá is ut.

X. A bódéban.

– Három kis leánya van. Nem öreg ember még, de ezelőtt négy évvel szétrobbant egy kazán, ő ott állt, s összevissza égett. Ugy-e szép hársfasor? Várnay Antal grófé volt ez az uradalom, árverésen jutott ez az olasz ember ehhez a pompás birtokhoz.

– Olasz?

– De tud már magyarul, csak rettenetes sebesen beszél. Gondolom, az olaszok ugy beszélnek.

– A leányok –

– Férjem tanitotta őket. Azok már szépen beszélnek magyarul.

– Édes anyjuk is?

– Mért sáppad nagyságod? Nincs rosszul?

– Legkevésbé sem.

– Istenem, egész olasz arcza van. Appiano Claudio ur nejének majdnem ugyanez az arcza volt. Mindjárt meglepett, mikor a holdfénynél először láttam. Mondtam is Sándornak, te, oh ez a gyönyörü asszonyság egész Fennena. Ugy hivták Appiano Claudionét.

– Meghalt?

– Oh dehogy! Aki meghal, az nem hal meg egészen.

– Szerencsétlenség?

– Nagy. Tébolyitó. Ezen a kis ösvényen itt bemegyünk a kertbe. Gelléri ur, Gelléri ur, integetett a kendőjével a csinos kis tanitóné egy kertészféle embernek. Kérem, legyen szives minket a nagyságos ur irodájába vezetni. Itt ám igen nagy kutyák vannak. Férjemet ugy ismerik, mint a gazdájukat, de én nem bizom bennök. Borzasztóan félek a kutyáktól. Ah, nagyszerü kert. Ez az én paradicsomom. Itt ismerkedtünk meg Sándorommal. Milyen különös, azt mondtam, a mint a három kis leánynyal az üvegházban megláttam Sándorom, s ő igen-igen nyájasan mutogatni kezdett nekünk, mert egy barátnémmal voltunk itt s igaz, rögtön azt mondtam Ilkának: vagy ez lesz az én férjem, vagy senki a világon. És nem telt belé egy év: én Világosi Sándorné lettem. Vigyázzon nagyságod, én hajnalban igen különöset álmodtam. Nem mondom, de mi az intézetben egy kicsit mind babonásak voltunk házasság dolgában. Igen, köszönöm kedves jó Gelléri ur. Elvezet. Mondja, vajjon van-e már a bódéban pénztárnokné?

– Csak még mind a Wimmerné ül ott.

– Akkor – oh istennek hála, talán nem késtünk el.

Vasadiné sietve haladt a kerti uton és dobogó szivvel követte vezetőit.

A hatalmas vadgesztenyékkel árnyalt tiszta udvaron széles tolószéken ült, inkább feküdt egy őszbevegyült szakállú fekete-barna ember, beesett halavány arczczal, nagy künn ülő fekete szemekkel.

Tarka vadászkutya ugrott fel az érkezők zajára.

– Ah, isten hozta kegyedet.

A beteg ember megkisérlette, hogy felüljön, száradt fehér kezébe szoritotta kék-tarka selyem kendőjét s görcsös köhögésben tört ki.

Nagy, fehér homlokán kidagadtak az erek, s az egész arczot az erőtlenség verejtéke boritotta el.

Világosiné hirtelen oda ugrott, megfogta a beteg aláhanyatló fejét, s pár perczig ugy tartotta kezei között.

– Köszönöm. Emilia, hol vagy? kérdé gyenge hangon, arra felé nézve, a honnan egy 12–13 évesnek látszó karcsú, sugár termetü leányka szaladt, kezében tartva széles szalmakalapját.

– Apám, te itt mindig meghülsz.

– Nem, már látod, egészen jól érzem magamat. Hozass székeket.

Egy szolga csakhamar nehány kerti széket helyezett el a tolókocsi körül.

– Foglaljanak helyet, – intett kezével a beteg uraság.

Világosiné nyugodtan, tisztán, hogy az idegen ajkú ur megérthesse minden szavát, előadta kérelmét.

– Ugy van. Nekem egy pénztárnoknéra van szükségem.

A beteg többször végighordozta tekintetét a szép barna asszonyon.

Ugyanazt tette a fiatal lányka is, növekedő érdekeltséggel.

Szakasztott az édes atyja arcza volt, gyengén hajlott finom sasorral, kis gödrös állal, fehér sárgás arczczal, melyet a szemek körül apró barna szeplők tettek élénkebbé s félig levágott aczélkék fényü fekete hajjal.

– Volt már kegyed szolgálatban?

Vasadiné arczát a szolgálat szóra mély pirultság boritotta el, mely nagyon feltünt Appiano ur előtt.

– Nem, nagyságod.

– Akkor mi vezette arra, hogy szolgálatot keressen? Én nem vagyok fiatal ember, lássa, beteg vagyok. Kegyed fiatal és szép. Sajnálnám, ha bájaiba vetné reményét. Kijelentem a legelső alkalommal, amint megtudnám, hogy kegyed valakivel viszonyt folytat, bármily pontosnak találtam volna különben – kénytelen lennék fölmenteni a szolgálat alól. Ezt ki kellett jelentenem. Okmányai, erkölcsi bizonylatai – jóllehet mindezekre keveset adok – rendben vannak-e? Férjes ön? Akkor nem használhatom.

– Özvegy vagyok.

– Micsoda betegségben halt el férje?

Vasadiné szemeiből kihullottak a könyek.

Alig birta kidadogni:

– Öngyilkos volt.

A leányka szemei is megteltek könyekkel – és nem tudott folyvást az asszonyra nézni.

– Kártyázott?

– Nem. Megcsalták barátai – mindenkiben föltétlenül bizott.

– Sokakat megkárositott?

– Családján kivül senkit.

– Gyermekei vannak?

– Egy fiam s egy leányom.

– A fiu?

– Tiz éves.

– S a leány?

– Hét.

– Kegyedet leánynak gondoltam. Szabad kérdenem: jó irása van?

Vasadiné egy levelet nyujtott át.

– Jól van. Az irással meg vagyok elégedve. Ért-e a számadáshoz? Nem azt kérdem, hogy ismeri-e a könyvvezetést?

– Papa, én megtanitom, én nagyon jól tudom.

A beteg elmosolyodott és szeretettel megsimogatta leánya arczát.

Hosszas hallgatás után a kis tanitóné szólalt meg:

– Nagyságod, én és a férjem állunk jót mindenről.

– Szép. A kezeseket elfogadom. De asszonyom, csekély fizetése lesz önnek. Dolga nem oly sok. Vidéki kis-kereskedők, iparosok – és a földmivesek nejei, leányai jönnek részint vásárolni; részint festésért fizetni – ezeket az összegeket kell kegyednek gondosan, hüségesen vezetni. Havonként egyelőre ötven forintot ajánlok s itt az udvarban lakást. Meg tud ebből élni?

– Igen, nagyságod.

– Itt iskola van a birtokomon; gyermekei oda járhatnak.

– Forrón köszönöm.

– A legelső alkalommal, amint pontatlanságot vagy oly hibát találok, a mit nem türhetek, – előre legyen ez tudtára – elbocsátom.

– Belenyugszom nagyságos uram.

– Hol tartózkodik most?

– Nálunk nagyságod. Ott vannak a gyermekek is.

– Rokonok talán?

– Nem.

– Tehát régi ismerősök. Elég. Ha kivánja, elfoglalhatja állomását ma, vagy minél előbb.

– Ha megengedi nagyságod – ma.

– Helyes.

Vasadiné nem tudta meghatottságát mérsékelni. Megragadta a beteg ember kezét és mielőtt az meg birta volna akadályozni – megcsókolta.

Hirtelen, mintha anyja lett volna, ölelte át a fiatal leányka Vasadiné nyakát – és megcsókolta a nő ajkait.

– Emilia, te nagyon meggondolatl Világosiné, mutasson meg barátnéjának mindent a gyárban, keressék föl Nádai urat, ő informálni fogja az asszonyságot mindenről, lakásáról ugy, mint teendőiről. Ajánlom magamat.

– Papa, én is elmehetek? – dörzsölte fejét a leányka atyja szakállához.

– Te maradsz. Veled számolni valóm van.

Másnap reggel Vasadi Ignáczné már ott ült a bódéban s elfoglalta helyét a fizető-asztalnál.

Arczán az örömnek, a megelégedésnek, a boldogságnak édesebb kifejezése még talán soha sem ragyogott.

– Kenyere van – mondá otthon jókedvvel Világosi tanitó ur.

Nem kénytelen többé koldulni. Nincs többé kitéve a szégyennek, a megaláztatásnak. Becsületes munkája után él, s bár nem több, csak egy asszony, ha van lelki ereje, jelleme, szorgalma, – hite az istenben és bizodalma az emberekben, megmutathatja, hogy valóban méltó-e e szép nevezetre:

Asszony.

– Én félek, hogy szerencsétlen lesz, – válaszolá a feleség, hosszasan nézve férje kihevült, csinos barna arczát, – mert igen szép asszony… Appiano nejét is nem azért szöktették-e el?

XI. Mind, a kik szerettünk.

Előbb az idősebb gazdatisztek – a hosszu, fekete tiszttartó, a poczkos vastag kasznár, – majd a fiatalabbak, az ispán ur, ki a vidék főtánczosa volt, az irnokok, a vadászok, a főkertészek és alkertészek tettek egy-egy sétát a bódé körül, megelégedéssel állapitva meg azon véleményt, hogy: végre egy olyan kasszirnő, a kivel érdemes valamit kezdeni.

Az ispán ur megtette az előkészületeket egy kis szentistvánnapi társas-mulatságra. Égett megtudni, hogy az az asszony hogy tánczol, milyen hajlós a dereka, hogy vág a szeme – most még igen szent. Majd, majd…

És vig füttyszó mellett adta tudtára a falunak, hogy a bódéba pompás fehérnép kerekedett.

Özönlött a nép vásárolni és festetni. Nem akarta elmondani senki magáról, hogy: én még nem láttam a szép asszonyt.

Megmozdult az önző, ravasz, hitvány vér az erekben.

– Micsoda! – kiáltá tajtékzó dühvel egy kurta nemes – te neked nem tisztesség, ha én nekem méltóztat a bódéd előtt egy-egy félórát eltréfálnom? Megadod ennek az árát! Haj, haj! befutsz te még én hozzám akkor is, mikor otthon nem leszek. Majd kikeressük a történetét, madám.

Ez már megindult.

– Bocsánatot kérek, ispán ur, igen megtisztelve érzem magamat, de semmiféle mulatságban nem vehetek részt.

– Nem nyilvános, a legteljesebb mértékben zártkörü, de nekem tánczolnom kell kis nagysámmal. – Ilyen termet, ilyen derék, ilyen váll, ilyen nyak, ilyen mell, az isten is tánczra teremtette. Tánczolunk biz ott. A fiatalság bolondul. Még csókot is kell kapnom, de forrót, hosszut. Ah, lárifári, asszony-munka, tudom, ismerem, leénekelem az egész kótáját: jajj, jajj, maga szemtelen, ki nem állhatom, pfuj – fujjam még tovább? Engem ki nem kosaraz, mint Jakab Pistát. Tudja-e mit csinál Jakab Pista? Bement Püspökvárra, lement Kisvárra, hogy adatokat gyüjtsön. Borzasztó bosszún jártatja a kopasz fejét. Ki akarja innen telepiteni, de csúfosan. Meg kell adni, erélyes fiu. Hanem ne féljen nagysám, mig engem lát, de a tánczot, isten ugy szeressen – nem engedem el. Megverte a lábam.

A Diósban lesz a mulatság, már el is mondtam az asszonyoknak, hogy minden négyesre lefoglaltam.

El akarta kapni a kezét.

– Rögtön távozik –

– Ugy? Hát ha itt ülök délig? Különben jól van…

Félrecsapta a kalapját, kis tajtpipáját a fogai közé szoritotta, s hegyesen odább kopogott.

Egy vasárnap délután izgatottan kipirult arczczal nyitott be hozzá Világosi Sándorné, a kis pártfogó.

Vasadiné éppen a gyermekeivel volt elfoglalva, egyiknek a munkáját javitgatta, a másiktól a leczkéjét kérdezte.

– Hogy van? – kérdé a tanitóné az első szivélyes üdvözlések után.

– Nagyon jól.

– Igazán? Nem hallott semmit. Valaki egy lapot küldött hozzám. Itt van. Még meg is jelölte, hogy melyiket olvassam.

– És nagysád mosolyog? Mi a férjemmel egész szombaton nem tudtuk, mit tegyünk. Rettenetes.

– Miért?

– Mi tudjuk, hogy nem igaz, de mit szól erre a nagyságes ur? Sándor most épen ott van. Istenem!

– Elvitte a lapot?