Part 3

Az Arany folyó partján sátrakat vertek s tizenkét apródot ladikon átküldtek a szigetre, hogy hírül vigyék a tündér királynőnek jövetelüket.

Na, volt öröm Tündérországban, amikor megtudták, hogy jön Mirkó király, hét ország ura, a feleségével, a leányával, az udvari néppel, s két regiment katonával! Azt sem tudta hamarjában a tündérkirálynő, hogy mihez fogjon, de aztán mégis csak magához tért, felfordíttatta a konyhákat, kinyittatta, szellőztette a szobákat s egyben parancsolta, hogy a legszebb hajót küldjék Mirkó király és kísérete elé. Ő maga is befogatott arany hintajába, úgy hajtatott a sziget szélére s várta az ő kedves komáját, komaasszonyát és keresztleányát. S im, egyszerre csak jött a tündérkirálynő hajója a vendégekkel s megzendült a zene valahol, Isten tudja, hol, oly szép zene, mintha égből szállott volna le minden egyes hangja. Pedig nem onnan szállott, láthatatlan tündérek zenéje volt ez.

Csudálkozva néztek körül a király és az ő népe, keresték, kutatták, hol zenélnek, de bizony nem találták, aztán, mikor megérkeztek a parthoz, amint a hajó kikötött, elnémult a zene, mélységes csend borult a hajóra.

Azt emberi szó nem tudja elmondani, mily nagy volt az öröm Tündérországban, amikor a partra kilépett Mirkó király és az ő népe! A tündérkirálynő nem tudott betelni a gyönyörűséggel, amint ölelte, csókolta az ő keresztleányát, aki, amióta nem látta, csudaszép leánnyá serdült. Mind körülötte lejtettek a tündérek is, fiúk és leányok. Végtelen nagy volt az örömük, hogy oly sok idő multán földi embert láttak a tündérszigeten, különösképpen, hogy láthatták a szép királykisasszonyt, aki szépségének híre bejárta az egész világot.

Nagy lassan szerteszéledtek a tündérek, magukra maradtak a tündérkirálynő meg az ő kedves vendégei. Akkor aztán mondta a tündérkirálynő:

– Ki sem mondhatom, mekkora az én örömöm, hogy idejöttetek, de nem tagadom, váratlan volt az idejövésetek. Mondjátok, miért nem adtátok jó előre hírül látogatásotokat? Valami nagy baj történt talán, hogy ily hirtelen, váratlan keltetek e nagy útra.

Mirkó királynak is, a feleségének is, a királykisasszonynak is elkomorodott az arca, hosszan, sokáig hallgattak mind a hárman, végre is Mirkó király szólalt meg s elmondá lassan, alig hallhatóan, nehogy más valaki hallhassa a tündér királynőn kívül, hogy mely nagy veszedelem fenyegeti az ő egyetlen leányukat.

– Ez a veszedelem hozott ide minket, drága komámasszony, egyedül benned van minden bizodalmunk.

A tündérkirálynő sokáig hallgatott, gondolatokba merülten nézett maga elé, látszott az arcán, hogy mélyen megrendítette mindaz, amit hallott. Végre megtörte a kínos csendet, s mondá, amint következik:

– Bizony, bizony, nagy veszedelem fenyegeti a ti leányotokat, édes komámuram s komámasszony, mert való igaz, hogy a bűbájosoknak igen nagy a hatalma s nekem is már sokszor gyült meg velük a bajom. Szüntelen háborgatják az én országom népét, számtalan tündérkémet rabolták el már, s mi tagadás, mit sem tudtam tenni ellenük, mert ügyesebbek, találékonyabbak voltak, mint én. Hasztalan állítottam őrt százával, ezrével országom határán, köröskörül, eljöttek madár képében, másszor meg pillangó képében, eljöttek visszhang képében is, így csalták, csalogatták el a tündérkéimet, akik eltüntek mind nyomtalanul, soha meg nem találtam őket. Ismerem én ezt a Bűbájost is, a ti ellenségeteket s úgy tudom, ez a legügyesebb mindenik közt, mert halandó ember volt az apja. Nem tanácsolhatok egyebet nektek, hagyjátok itt a keresztlányomat és én megőrzöm őt. Itt nálam nem juthat hozzá Bűbájos, mert nemrégiben megszereztem a Föld szellemétől az égigérő csudafát, amelynek ezer virága van, s mind az ezer virága más-más színű és formájú. Ettől a fától úgy félnek a bűbájosok, mint ördög a tömjénfüsttől. Csudálatos zengése van ennek a csudafának, édes, andalító a zengése, ha szívesen látott vendég jön ide, de rettenetes a hangja, ha valaki gonosz szándékkal lép az én országom földjére. Hiszen hallottátok azt a csudaszép zenét, amikor veletek a hajó az Arany-folyón átevezett: ez a csudafa zenéje volt.

Örült is, búsult is a király, meg a királynő. Örültek azon, hogy a Bűbájos nem rabolhatja el innen egyetlen leányukat, ám, arra a gondolatra, hogy ki tudja, látják-e valaha vagy sem, hiszen ők öregek, meg vannak számlálva a napjaik, megeredt a könny a szemükből, sírtak, mint a gyermek. Mondjam, ne mondjam: hogy sírt, keservesen sírt a királykisasszony is?

– Ejnye, ejnye, – mosolygott a tündérkirálynő – hiszen még végig sem hallgattátok, amit mondani akarok, várjatok még a sírással. Hallgassatok csak ide: a csudafa tövéből éppen most újévkor egy kicsi palánta sarjadt ki. Ezt a palántát én kiásatom, arany cserépbe szépen beleültetem s vigyétek haza, otthon, a palota előtt, ültessétek el újholdkor, hét álló esztendeig öntözgessétek a tövét, akkor aztán épp olyan nagy és szép fa lesz, mint az én csudafám, s jöhet hozzátok akár száz bűbájos is, nem fogják elrabolni a leányotokat.

Bezzeg, felvidult egyszerre a királynak, a királynénak, s a királykisasszonynak az arca. Ölelték, csókolták a tündérkirálynőt, aztán kimentek a kertbe, hogy megnézzék a csudafát.

No, nem hiába volt csudafa a neve, csuda egy fa volt ez valójában. A teteje szinte az eget verte. Minden virágának más és más volt a színe, kettő sem hasonlított egymáshoz. Aztán megmutatta a tündérkirálynő a kicsi palántát is, amely olyan picike, parányi volt, hogy észre sem vették. De most már nem volt maradása Mirkó királynak s a királynénak. Sietve-siettek haza, hogy mielőbb elültessék a csudafa-palántát. A tündérkirálynő maga ásta ki kicsi, arany ásójával éjszakának idején a palántát, földet szitált arany cserépbe, abba nagy gonddal beleültette a fácskát s úgy adta át Mirkó királynak. Amint reggelre virradtak, keserves sírással elbúcsuztak a királykisasszonytól, mind fölkerekedtek, hajóra szálltak, az Arany-folyón áteveztek, feltelepedtek a hintókra, hét nap, hét éjjel mentek-mendegéltek s bár rettentő fáradtan értek haza, első dolga volt Mirkó királynak, hogy a csudafa palántáját elültesse. Újhold fénye mellett ültették el a palántát s alig készültek el az ültetéssel, hát, amint föltekintenek az égre, ott lebegett, a magas levegő-égben, fátyolkendőjét magasan tartva, a tündérkirálynő.

– Ime, eljöttem én is, hangzott a királynő hangja a magas levegő-égből, – hogy tanuja legyek a csudafa elültetésének. Fátyolommal eltakartam a holdat, visszatartottam a szelet, hogy sem a holdnak világa, sem a szélnek hidege a gyönge palántának, amig ültetitek, meg ne ártson.

Mirkó király hálásan, könnyes szemmel nézett fel a tündérkirálynő felé, ám, ő csak a hangját hallotta, látni nem látta, eltünt a tündérkirálynő nyomtalan a holdfényes éjszakában.

Akkor aztán Mirkó király nagy gondosan betakargatta a palánta tövét, finomra szitált földdel, tiszta színmézet csurgatott rá s im, halljatok csudát, a kis palánta egyszeribe ég felé fordította levélkéit s egy picike kis virág bimbózott ki rajta.

Oh, de boldog volt most az öreg király! Hogy megkönnyebbült a szíve! Még csak most győződött meg arról igazán, hogy ebből a palántából épp olyan csudafa lesz, mint amilyent Tündérországban látott. Avagy történhetik-e ez mással, mint csudafával, hogy már palánta korában, az elültetés pillanatában bimbó fakadjon rajta? Csuda nagy bizalom szállotta meg a szívét s mennydörgő hangján belekiáltott az éjszakába, a rengeteg erdő felé, ahol Bűbájos lakott:

– Hát gyere Bűbájos, gyere, most rabold el a leányomat!

Bűbájos pedig ezalatt szűntelen a rengeteget bújta, bolyongott jobbra-balra, helyét nem találta. Mind azon tünődött, mind azon törte a fejét, hogy s mint jusson a palotába, hogyan rabolja el a királykisasszonyt.

Azon az éjszakán, amikor Mirkó király elültette a csudafa palántáját, Bűbájos is feltekintett az égre, hadd lássa, hogy a hold fénye miért homályosult el oly hirtelen. S ime, megpillantotta a tündérkirálynőt, az ő legnagyobb ellenségét s most már tudta, a hold fénye miért homályosult el. Mindjárt eszébe jutott a Nagy Bűbájos mondása: megérezte, hogy a tündérkirálynő miért járt erre felé. Magánkívül rohant vissza a házikójába, ott nagy hirtelen felhőbe burkolózott és repülve-repült a királyi palota felé. Nem akart hinni a szemének, amikor látta, hogy tárva-nyitva a királykisasszony ablaka, egyetlen egy őrt sem látott sehol, egyetlen egy ajtó előtt sem, egyetlen ablakból sem világított ki mécses világa, sűrű sötétség borult a királyi palotára, mintha eleven lélek nem lakott volna benne. A királykisasszony ablakáról még az arany rácsok is le voltak szedve s a fehér selyemfüggönyöket vígan lebegtette ki- és befelé a lágy éjjeli szellő.

Bűbájos leszállott az ablak párkányára, kibontakozott a fekete felhőből s betoppant a királykisasszony szobájába. A hold élesen megvilágította a hófehér ágyat, amely bontatlanul állott, nem feküdt benne senki, s köröskörül a szekrények tárva-nyitva, s üresen bámultak feléje. Mindössze egy icike-picike hófehér szoknyácska, nyilván a királykisasszony gyermekkori szoknyácskája kandikált ki az egyik szekrényből, ezt Bűbájos szép gyengén megfogta, ajkához szorította, aztán szeméből megeredt a könnyzápor, sírt szegény Bűbájos sokáig, sokáig.

– Hát elvittek, elrejtettek előlem, szépséges királykisasszony, – zokogott szegény Bűbájos. Mi haszna, főztem varázsitalt, én már téged fel nem talállak soha. Rútak-rútjaként kell eltöltenem bús életemet, nem váltasz meg a varázslat alól engem, boldogtalant!

Feltámolygott az ablak párkányára, beburkolódzott a fekete felhőbe s lassan, csendesen suhant el a palota felett. Amikor hazaért, a két arany tégelyből a varázsitalt kiöntötte a pislákoló tűzbe, a lángok sziszegve, kékes lobogással csapódtak fel, aztán egyszerre kialudt a tűz, sötétségbe borult Bűbájos háza. Sötétségbe borult a lelke is. A baglyok ott ültek a ház tetején s kimeredt szemüket a fekete felhő felé fordítva, kérdezték:

– Hallod-e, felhő, mi történt a gazdánkkal? Olyan a szeme, mintha sírt volna. S a varázsitalt is beleöntötte a tűzbe.

A felhő jó sokáig szótlanul gomolygott a ház felett, aztán így felelt:

– Elvitték a szép királykisasszonyt, s most aztán csakugyan bűbájos legyen a gazdánk, mert ha jól sejdítem, a tündérkirálynő rejtegeti.

– Uhu, huhu, – huhogott az egyik bagoly ijedten, – a tündérkirálynő! Hiszen, neki egymagának nagyobb a tudománya, mint valamennyi bűbájosnak együtt!

– Uhu, huhu, – huhogta a másik, – bizony, akkor nem csudálom, ha ilyen szomorú a gazdánk, mig a világ föl nem leli a királykisasszonyt.

Ebben a pillanatban a teli hold lecsúszott a hegyek mögé. Hajnalkisasszony piros ruhája kivillant az ég alján, a bölcs baglyok nyugalomra tértek a jegenyefa odvába, csak Bűbájos nem tért nyugalomra: ott ült az asztal mellett, tenyerébe hajtott fejjel, szomorúan, végtelen szomorúan.

[Illustration]

Szikra.

Amióta Mirkó király a leányát Tündérországba vitte, beköltözött a szomorúság Méz király udvarába is. Bűbájos sem vette észre a királykisasszony eltünését, ugyan hogyan vette volna észre a Méz király. Sejtelme sem volt arról, hová, merre tünt el a királykisasszony, hiába szállt mindennap az ő gyémántos hintócskáján, amelybe tizenkét aranyszárnyú pillangó volt fogva, Mirkó király udvarába, hiába röpködött a palota körül, kukkintott be minden ablakon, – búsan kellett haza térnie: volt királykisasszony, nincs királykisasszony.

Egyszer aztán megunta a hiábavaló járást-kelést, s azután csak a pillangók meg a méhecskék hoztak hirt neki a palotából, de mindig csak ezt az egy hirt hozták: volt királykisasszony, nincs királykisasszony. Szomoruak voltak a méhecskék meg a pillangócskák is, mert hiszen ők voltak a királykisasszony legkedvesebb játszótársai. Méz király még mindig nem mondott le a reményről: végre is megtudja, hogy hová, merre tünt el a királykisasszony.

Mit gondolt, mit nem, felröppent palotájának a tornyába, ott belefujt arany-sípjába, háromszor egymásután, s egyszerre csak nagy sereg méh szállott mindenfelől a palota felé. Oly sűrűn szállottak a levegőégben, hogy az ég elsötétedett belé, s messze földre elhallatszott a méhek zümmögése, döngicsélése. Ám mikor aztán a méhek leszállottak, ki fára, ki bokorra, ki virágra, ki a földre, ahová csak szállhatott, csendet intett Méz király s mondá, amint következik.

– Kedves méhecskéim, ti sok országot-világot bejártok, sok mindent hallotok, láttok, talán meg tudnátok mondani, hová, merre vitte Mirkó király a leányát.

Nagy zümmögés, döngicsélés kerekedett a nagy csendességre, össze-visszazümmögött, döngicsélt a millió meg millió méhecske, ám ennek az össze-visszazümmögésnek, döngicsélésnek, csak az lett a vége, hogy senki sem látta közülök a királykisasszonyt. Egy sem tudja közülök, hová vitte a király a leányát.

– Mind itt vagytok? Senki sem hiányzik közületek? – kérdezte a király.

Nagy csend támadt erre a kérdésre, aztán ismét elkezdtek zümmögni, döngicsélni, s egyszerre csak előlépett egy öreg méh és jelenté:

– Nem vagyunk itt mind, felséges királyom. Hiányzik közülünk a sánta Bölcsek Bölcse.

Alig mondta ezt ki az öreg méh, egyszerre zümmögte valamennyi méh:

– Züm, züm, züm, amott jön, amott jön!

Mind a sánta Bölcsek Bölcse felé integettek, biztatták, hogy igyekezzék, jöjjön szaporán. Hiszen, jött is, ahogy jöhetett szegény sánta Bölcsek Bölcse. Sántikálva, vergelődve, nagy nehezen a király szine elé vánszorgott, mélyen meghajtotta magát:

– Itt vagyok, felséges királyom, mit parancsolsz?

– Nem parancsolok én most semmit neked, csak azt akarom tudni, láttad-e a királykisasszonyt? Tudod-e, hogy hol rejtette el Mirkó király?

– Hát az úgy volt, felséges királyom, – kezdte nagy lassan a Bölcsek Bölcse, hogy éppen virágról-virágra szálltam, mézet gyüjtögettem a feleségemnek s a gyermekeimnek…

– Ördög vigye a feleségedet s a gyermekeidet! – lobbant szörnyű haragra Méz király, – nem azt kérdeztem én tőled, hogy mit gyüjtöttél a feleségednek s a fiaidnak, hanem azt, hogy láttad-e a királykisasszonyt, tudod-e, hogy Mirkó király hova rejtette el?

– Hiszen, éppen hogy arról akarok beszélni, felséges királyom, – folytatta még lassabban és rettentő nyugodtan a Bölcsek Bölcse a beszédet. Elég az, hogy amint az Arany folyón túl a Tündérszigetre repültem, ott egy gyönyörüséges szép vadrózsa bokrot találtam, de olyan gyönyörüséges szépet, amilyent még emberi szem nem látott.

Hej, még csak most lobbant rettenetes haragra Méz király! Toporzékolt eszeveszetten, rikácsolt, s intett az inasoknak:

– Huszonötöt verjetek rá, mert úgy látszik, csufolódik velem!

Az inasok már közre is fogták a Bölcsek Bölcsét, ám ebben a pillanatban az udvarmester hirtelen Méz király füléhez hajolt s ijedten súgta:

– Az Isten szerelmére, felséges királyom, a Bölcsek Bölcse belehal, ha huszonötöt veretsz rá, akkor aztán sohasem tudod meg, hogy hol rejtőzködik a királykisasszony.

– Az ám, – tért magához a király, aztán nyugodtságot erőltetett magára, intett az inasoknak, hogy ne bántsák a Bölcsek Bölcsét. Ismét hozzáfordult s rárivalt:

– Hallod-e, te Bölcsek Bölcse! Nyögd ki már, hogy hol rejtőzködik a királykisasszony, mert bizony mondom, jaj neked, ha nyomban ki nem nyögöd.

A Bölcsek Bölcse most megköszörülte a torkát és éppen olyan nyugodtan, mint az előbb, folytatta, amint következik:

– Nos, felséges királyom, rászállok a vadrózsabokorra, hogy egy kicsit kipihenjem magamat, s hát, Uram, Teremtőm, alig szállok rá, rettenetes nagy kondulás-bondulás kerekedik a magas levegőégben, zúgott-búgott, zengett ég, föld, azt hittem, vége a világnak, s már-már vissza akartam repülni, bár oly fáradt voltam, hogy alig tudtam megmozdítani a szárnyamat, amikor egyszerre csak valami emberi hang ütötte meg a fülemet.

– Miféle emberi hang?! Nyögd ki már. Ki volt, mi volt? – kiabált szörnyű izgatottan a király.

– Hiszen, éppen, hogy azt akarom elmondani, felséges királyom, ha alázatos alattvalójának kegyelmesen meghallgatná a szavait. Elég az, hogy megbujtam egy vadrózsának a kelyhében, a vadrózsának a szirmai szépen összeborultak fölöttem, s gondoltam magamban, jöhet most már égszakadás, földindulás, nem félek én semmitől. Mert tanultam én ám az iskolában, hogy a vihar a legerősebb fát is kidönti, de a gyenge bokrot nem bántja, elszáguld felette.

– Mit bánom én, hogy te mit tanultál az iskolában! – toporzékolt a király. Láttad, vagy nem láttad a király leányát?

– De hiszen éppen, hogy éppen arról beszélek, felséges királyom, hogy amikor meglapultam a vadrózsabokorban, egyszerre csak kristálycsengetyühöz hasonlatos hangot hallottam s érzem, hogy valaki a vadrózsát leszakítja, aztán fájdalmasan felsikolt s a rózsát messzire elhajítja.

– Ki sikoltott fel, te locsogó-fecsegő, te? – tépte most már a haját Méz király.

– Hiszen, éppen, hogy éppen, azt akarom mondani, – folytatta még nyugodtabban a Bölcsek Bölcse. Csak megkérem alázattal felségedet, várjon türelemmel, mert azt is az iskolában tanultam, hogy „a türelem rózsát terem“.

– Majd adok én neked türelmet! – ordított a király. – Azt nyögd ki már, hogy ki sikoltott fel olyan fájdalmasan?

– Hiszen éppen, hogy éppen azt akarom elmondani, hogy az a valaki, aki felsikoltott, ezt sikoltotta: „Retek! Retek!“ Kristálycsengésű volt a hangja ennek a valakinek. Bizony valakinek, mert én csak a hangját hallottam, látni nem láttam, de sejtettem, hogy itt kell rejtőzködnie, ebben a vadrózsabokorban, itt szúrta meg kezét a tövis. Aztán hallottam, amint valaki mondotta: Sebaj, édes kisasszonykám, meggyógyul az ujjacskád, amíg eljön érted a királyfi.

De most már a királyfi szóra csupa szem és fül lett Méz király, nem volt maradása az arany lócán, magánkivül ugrott fel, lerohant a Bölcsek Bölcséhez, megrázta, akárcsak egy lisztes zsákot, s zengett belé a palota, úgy ordított a fülébe:

– Mondod-e meg hát, hogy ki volt az a kisasszony, vagy mindjárt agyon taposlak, te bolondok bolondja, te! Mert nem vagy Bölcsek Bölcse, de Bolondok bolondja lesz ezután a neved.

– Hiszen éppen, hogy éppen azt akarom elmondani, ki volt az a kisasszony, de te, felséges királyom, – méltatlankodott a Bölcsek Bölcse – szüntelen megakasztasz a beszédemben. Látod, látod, felséges királyom, ha szüntelen meg nem akasztgatsz, már rég tudnád, hogy ki volt az a kisasszony, s hol rejtőzködik.

– Hát jó, többet nem türelmetlenkedem, várok csendesen, – adta meg magát Méz király, – s a sok izgalomtól fáradtan, kimerülten hanyatlott vissza az arany lócára.

– Elég az, hogy – folytatta beszédét a Bölcsek Bölcse, – amint a sikoltást hallottam, széthajtottam a vadrózsa kelyhét, kikukucsgáltam onnét, hadd lássam, kik társalkodnak ottan. Hát, Uram, Teremtőm, amint kikukkintok, mit látnak szemeim! Mirkó király leányát, a hétszerszép királykisasszonyt, akiben én olyan sokszor gyönyörködtem! Akihez hasonló szépet kerek e földön nem láttam!

– Valóban?! Mirkó király leánya volt az, akit láttál? – ragyogott fel arca, szeme Méz királynak.

– Felséges királyom, már én csak amondó vagyok, hogy, ami igaz: igaz, ami nem igaz: hazugság, de bizony mondom, igazat mondtam: a hétszer szép királykisasszony volt, akit én láttam, senki más, csak azt nem tudtam elgondolni, hogy s mint került Tündérországba? Miért rejtőzködik ottan? Aztán még csak amondó vagyok, hogy az a Retek, akit a királykisasszony annak szólított, micsoda egy figura volt. Bizony mondom, aki látta, kacagás nélkül meg nem állta.

– Törődöm is én azzal a Retekkel, – legyintett a király. – Lehet tőlem sárgarépa, petrezselyem, mit bánom én! Azt akarom tudni, hol van most a királykisasszony?

– Hiszen éppen, hogy éppen azt akarom én is elmondani, hogy hol van. Amikor én Tündérországban jártam, akkor ott volt, s ha van magához való esze, ott van most is, mert bejárhatja az egész világot, olyan gyönyörűséges szép helyet nem talál sehol.

– Bizony, ha ott volt Tündérországban, amikor te eljöttél onnan, indulunk is nyomban. Készülj, kedves öregem, te vezetsz oda engem.

Bezzeg, hogy most kedves öregem volt a Bölcsek Bölcse, s nem bolondok bolondja. De a „kedves öregem“ hamarosan lehütötte a Méz király nagy kedvét, mondván:

– Csak lassan, lassan, felséges királyom, nem úgy van ám, hogy hipp, hopp, ott vagyok, ahol akarok. Nem olyan könnyű ám eljutni Tündérországba, mint ahogy te gondolod.

Szertelen dühbe gurult Méz király, s koronáját úgy földhöz csapta, hogy dirib-darabba tört.

– Hát hallom, mit akarsz még mondani? Meddig hallgassam még a mondókádat?

– Hát, felséges királyom, akár tetszik, akár nem, már csak hallgassa végig a mondókámat. Amikor én a rózsalevélből kikukkintottam, az a zörgős lábú, kerek pofájú, vigyorgó Retek, hirtelen-váratlan lekapta fejéről pörge kalapját s úgy lecsapott rám, hogy kárré ment két lábam, s olyant csapott a szárnyamra is, hogy még most is alig-alig tudom megbillenteni. Belefogott a kalapjába s mintha soha méhet nem látott volna, úgy csudálkozott rajtam. Aztán odacsődültek mind a tündérkisasszonykák is, azok is mind engem csudáltak, a kicsi tenyerükkel csattogtattak, a kalapot ujjongva körültáncolták, de azt én nem is tudom elmondani, felséges királyom, hogy mi mindent csináltak ezek a szépséges tündérkisasszonyok. Csakúgy káprázott a szemem, amint néztem, néztem őket, s bizony mondom, elnéztem volna világ végéig.

– Mirkó király leányáról beszélj, te életem gyilkosa, te! – ordított a király. – Róla, róla, ne a tündérkisasszonyokról!

– Hiszen, éppen, hogy éppen, most érkeztem oda, felséges királyom, de szavamat csak össze nem keverhetem. A hétszer szép királykisasszony fölém hajolt, vérző ujját szivogatta, fuvogatta, aztán, egyszerre csak felkiáltott nagy örömmel:

– Oh, te drága méhecske, te, úgy-e, te az én apám országából jöttél?

– Züm-züm-züm, – feleltem én – onnan jöttem, hétszer szép királykisasszony.

Abban a pillanatban a királykisasszony meglebegtette fehér selyem kendőjét, s egyszeribe vége szakadt a nagy égzengésnek s olyan nagy csend lett, hogy még a légy döngést is meg lehetett volna hallani.

– Ugyan, ugyan, mit beszélsz, – hitetlenkedett Méz király, – hogyan csendesíthette le a királykisasszony az égiháborút?

– Hát azon én is eleget csudálkoztam, de a királykisasszony, amikor észrevette a csudálkozásomat, édesen elmosolyodott, s mondá:

– Ugy-e, megijedtél, édes kis méhecském? Égiháborúnak hitted azt a nagy zengést, zugást-bugást, kondulás-bondulást. Nézz csak amoda, az Arany folyó partjára. Látod, úgy-e, azt a fát, hogyne látnád, amelynek legfelső ága szinte az eget veri? A világhíres csudafa ez, amelyen ezer virág virágzik, mind az ezer virág más-más szinü. Ez az ezer virág egyszeribe összecsendül-bondul, azt hinnéd, kitört az égiháború, valahányszor idegen lép Tündérország földjére.

– Odanéztem, amerre a királykisasszony mutatott, de a csudafához hasonlatos gyönyörű fát bizony nem láttam világon való életemben. A szemem csakúgy káprázott a szertelen sok virágtól. Minden virág oly nagy volt, hogy egyetlen egynek a méze elég lett volna nekem nem egy, de tán tiz esztendeig is.

– Bánom is én, hogy hány esztendeig mézelnél te egy virágból, – ripakodott rá Méz király – azt mondd el, hogy mit beszéltél a királykisasszonnyal?

– Hiszen éppen, hogy éppen azt akarom elmondani. Merthogy akár hiszi, akár nem, felséged, üzenetet is hoztam tőle. Mégpediglen felségednek, Méz királynak, senki másnak.

– Mit!? Te üzenetet hoztál a királykisasszonytól és csak most nyögöd ki!? – ordított a király s szörnyű haragjában arany pálcájával a Bölcsek Bölcse felé suhintott, ám ez, szerencsére, még idejében félrekapta a fejét.

– No, no, csak lassan, lassan, felséges királyom. Itt van a szárnyam alatt a királykisasszony levele, a haja szálával kötözte ide.

Hej, de még olyat a világ nem látott, mely nagy jókedvre fordult a Méz király haragja! Magánkivül ugrott fel a lócáról, rohant a Bölcsek Bölcséhez, s csudák csudája, hogy a levéllel együtt ki nem tépte a szárnyát is a Bölcsek Bölcsének a szertelen nagy sietségben. Csakúgy reszketett a keze, amint eloldotta az arany hajszálat, szétbontogatta a virágsziromra írt levelet. Aztán nézte, nézte, forgatta előre, forgatta hátra, de forgathatta, nem tudott kiokosodni a levélből. Nem ám, mert Méz király őfelsége sem irni, sem olvasni nem tudott. Azt hitte, gyermekkorában, hogy a királyoknak nincs szükségük sem irásra, sem olvasásra. Irnak, olvasnak helyettük az iródiákok.

– Áhán, – mondta magában a Bölcsek Bölcse, – most ki fog sülni, amit én már különben régen tudok, hogy őfelsége nem tud sem irni, sem olvasni. Hát csak szégyenkezzék, én szépen csendesen elsompolygok innét.

El is indult sántikálva, de a király utána kiáltott:

– Ohó, Bölcsek Bölcse, fordulj csak vissza. Gyere csak ide, olvasd el a levelet, mert nem találom az ókulárémat. Ugy látszik, elveszett.

– El ám, – gondolta magában Bölcsek Bölcse – elveszett, nem az ókuláréd, hanem a tudományod, ami nem is volt soha.

De hát ezt csak így magában gondolta a Bölcsek Bölcse, hiszen az kellett volna, hogy hangosan mondja, mert akkor a többi lábára is megsántul. Szép lassan visszabicegett, átvette a levelet a királytól, s olvasá, amint következik:

„Kedves Méz király, azt üzenem neked szép Tündérországból, hogy méheidet, lepkéidet, de még a darazsaidat is küldd el minden nap az édesapám kertjébe, ahol van egy növendék csudafa, mert hallottam, hogy erősen megszükültek mézben, már pedig ez a fa úgy nő nagyra, ha szüntelen mézet csurgatnak a tövére, s én csak akkor jöhetek haza, amikor az a csudafa nagyra nő, máskülönben Bűbájos elrabol engem.“

Hej, hogy örvendett Méz király ennek a levélnek! Bezzeg, megbocsátotta a sánta Bölcsek Bölcsének szertelen nagy örömében, hogy olyan lassan mondotta el a mondókáját. Egy hordó mézet adott neki ajándékul, s két udvari doktort rendelt melléje, hogy a sánta lábát meggyógyítsák, másnap pedig ő maga repült fel a csudafa mellett álló vad körtefa legmagasabb ágára, onnan csurgatta arany-korsajából a legtisztább akácmézet az odaszálló méheknek, pillangóknak és darazsaknak, s ezek boldogan repültek a csudafához, öntözték a tövét, hogy hamarább megláthassák a hétszer szép királykisasszonyt.

Örvendett annak Mirkó király is, hogy nem kell több mézet vásárolnia, mert már rengeteg aranyat s ezüstöt fizetett mézért s már-már aranyért, ezüstért is alig lehetett mézet kapni, mert ami méz gyült a hét országban, azt mind a csudafa tövére hordták. Egyszerre csak volt méz, nincs méz, idegen országokból hordták a mézet, s ott is már fogytán volt.