Part 5

Sokáig tünődött magában, gondolt erre, gondolt arra, egyszerre csak megpillant egy rettentő nagy sas madarat, aki egy hullott farkasból lakmározott, nem messze tőle. Hiszen egyéb se kellett Szikrának, egy szempillantásra ott termett a sas előtt, s mire a sas magához tért a csudálkozástól, a hátára pattant, jobbról-balról hatalmasan belevágott oldalába a sarkantyujával s mondá:

– Hé, hallod-e, sas apókám, a jóból is megárt a sok, így tartják azt az okosak, hagyj ebből a farkaspecsenyéből a feleségednek is, mert ni, látod-e, ott kereng feletted, te pedig, ha jót akarsz, szállj fel velem a Sárga szikla tetejére.

Hej, mérgelődött a sas, nagyott rúgott egyet a jobb lábával, egyet a bal lábával, bizony, Isten csudája, hogy Szikra le nem fordult róla, de hát Szikrát sem a gólya költötte s úgy megszorította a sas nyakát, hogy az csak úgy hápogott.

– Hallod-e, sas apókám, – mondá Szikra – tudd meg, hogy én a Nagy Bűbájosnak legkedvesebb unokája vagyok, s ha felviszel hozzá, egy zsák arany lesz a jutalmad, akkor aztán nem kell döglött húst enned, friss pecsenyét ehetsz holtod napjáig.

Ez ugyan füllentés volt, egy szó sem volt igaz ebből, mert tán mondanom se kell, hogy Szikra nem volt unokája a Nagy Bűbájosnak, de hát mit nem cselekedett volna ő a kedves gazdájáért, csakhogy megtalálja. Elég az, hogy a sas elhitte azt, amit Szikra mondott, vállalkozott rá, hogy felviszi a Sárga szikla tetejére, de előre megmondta, hogy ha úgy szorítja tovább a nyakát, leejti a hátáról s a Nagy Bűbájos várhatja a világ végéig a legkedvesebb unokáját.

Hát ezt a kívánságát a legkönnyebben teljesíthette Szikra. A sas meg repült, repült szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben, olyan sebesen, hogy Szikra egészen nekitüzesedett a nagy szélben, csak úgy szikrázott, pattogott, a szegény sas pedig majd elolvadt a nagy forróságban, s mit tehetett, még sebesebben repült, hogy mielőbb megszabaduljon Szikrától.

– Hiszen, ha én előre tudom, – morgott a sas, amikor nagy izzadtan leszállt a Sárga szikla tetején, – hogy félig megsülök, amig ideérek, bizony nem ülsz az én hátamra!

Csak úgy lerázta magáról, akár egy tollat s még mindig úgy füstölgött, mintha lángra akart volna lobbanni, de Szikra hamarosan végigdörzsölte hóval, így esett, hogy a szegény sas el nem égett.

– De most ide a zsák arannyal, – kiáltott rá a sas – amikor Szikra megköszönte a jóságát és búcsúzkodott tőle.

– Huja, huja, hopp, – kacagott Szikra, s kacagásától csak úgy zengett a Sárga szikla – éppen arra gondolok, hogy zsák aranyat adjak néked! Köszönd meg, hogy el nem égettelek, sas apókám, Isten veled!

Hej, megmérgelődött a sas, szétcsapta a szárnyát, úgy szétcsapta, hogy rettenetes szél kerekedett, rikoltozva, vijjogva repült a szaladó Szikra után, de szerencsére, nem volt messze a barlang, ahol a Nagy Bűbájos lakott, rettentő, nagy fekete száját már tátogatta Szikra felé s hopp! Szikra egyet ugrott, kettőt szökött, bent volt a barlang szájában, a sas azonban visszahőkölt, nem merte oda követni. Egy jó darabig ott állt a barlang szája előtt, kiabált Szikra után, aztán mit tehetett okosabbat, szépen visszaszállott a Sárga szikla aljába.

– No, Szikra, – vakarta a fejét a legényke – idáig eljutottál, de most már jó volna tudni, hol van előre s hol van hátra.

Hát bizony ez lehetett erre is, arra is, jobbra is, balra is, de hogy merre, azt ugyan ki tudta volna megmondani ebben a vak sötétségben. Olyan sűrű volt itt a sötétség, hogy ha fejszét hozott volna magával, vághatta volna.

– De ennek fele sem tréfa, – morgolódott magában Szikra, – aztán úgy gondolomra tapogatózott előre felé, ment, ment sokáig, sokáig, de bizony világosságot nem látott sehol. Végre is elfogyott a béketűrése, nagyot rikkantott:

Hé, valaki, gyújts világot, Mert én egy szikrát se látok!

Ahogy elrikkantotta magát, valaki megmordult a barlangban, Szikra meg ijedtében lekapta a kalapját: azt hitte, hogy oroszlán van a barlangban, az morog. Egészen elmelegedett szegény fiú, s hát még, amikor abból a vak sötétségből két tányér nagyságú szem világított felé.

– Hej, Uram, Teremtőm, – gondolta magában szegény Szikra – volt, ami volt a sötétség, de Isten Istenem ne legyen, ha ennél nem rosszabb ez a világosság. Most már mit csináljon? Szóljon, ne szóljon? Ő bizony, gondolta magában, egy élete, egy halála, mégis csak szól, mert ez a tányérszemű szörnyeteg előbb-utóbb észreveszi s akkor aztán bizonyosan jaj neki.

Egyszerre csak felkiáltott Szikra, csak úgy csengett szép gyermekhangja:

– Oh, micsoda gyönyörű két szemet látok ebben a csúf, fekete sötétségben!

A morgás, amit eddig hallott, mintha kissé megszelidült volna. A tányér nagyságú szemek mind közelebb-közelebb jöttek feléje s úgy forgott, olyan tüzesen, olyan gyorsan az a két nagy szem, hogy szegény Szikra szívesen változott volna hangyává most, hogy azok a szörnyű szemek őt meg ne lássák. De hát lesz, ahogy lesz, ő is közeledett a két szem felé, ha nem is olyan hetykén, nem is olyan vígan, mint az elébb, amikor a sastól elköszönt. Most, hogy közelebb látta ezt a rettentő nagy két szemet, akkor látta csak, hogy nem ember, hanem kutya fejéből meredt rá. S hej, mekkora szája volt ennek a kutyának! Akkora, mint egy csűrkapú. S akkora nagy fogak benne, mint egy-egy nagy kapa! S mekkora két fül! Akkora, mint két lapát. De Szikra úgy tett, mintha gyönyörködnék, arca, szeme valósággal ragyogott, mosolygott s magánkívül áradozott:

– Oh, de gyönyörűséges szájat és fület látok ebben a csúf, fekete sötétségben! Hát még a fogak! Sok országot, világot bejártam, de ilyen szép fogat nem láttam!

Most már szemtől-szembe álltak s igazán csuda, hogy a vér nem fagyott meg Szikrában, ennek a rettentő szörnyetegnek a láttára. De ez a rettentő szörnyeteg nyájasan, kedvesen szólt Szikrához:

– Ugy látom, messze földről jöttél ide, kedves, kis fiú. Akár honnan jöttél, tudod, hogy mi az illendőség.

– Nem az illendőség, de szívem diktálja, oh, szépség királya, – mondá Szikra a legkomolyabb arccal – de úgy megbámultam a szépségedet, hogy első pillanatban ajkamra alig jött szó, s amikor aztán szó jött ajkamra, jöhetett-e más szó, mint a te szépségednek a dícsérete?

– No, no, – mondta a szörnyeteg – s gyanakodva vizsgálta Szikra arcát, – nem csúfolódol te velem?

– Én, csúfolódni? – kiáltott sértődötten Szikra. – Mivel érdemeltem én meg tőled, hogy szavaim őszinteségében kételkedel? Hiszen, igaz, szépség királya, kissé eljárt a szájam, nem lett volna szabad megsértenem a te szerénységedet, amelyről már olyan sokat hallottam a bűbájosoktól. Bocsáss meg hát, ha bántottalak szavaimmal, s kérlek, mondd meg nekem, hol találhatom a Nagy Bűbájost?

– Ohó, te tán azt hiszed, hogy olyan könnyű a Nagy Bűbájos színe elé jutni? Még az is csudák-csudája, hogy idáig eljutottál, mert bizony mondom néked, más valakit miszlikbe szaggattam volna.

– Oh, hatalmas király, – hajolt meg mélyen, alázatosan Szikra, nem vagyok én méltó a te fogaidra. De ha már ilyen kegyes voltál hozzám s magas színed elé engedtél, engedj be a Nagy Bűbájoshoz is, mert igen-igen fontos beszédem van vele.

– Hát jó, – mondá a szörnyeteg hosszú gondolkozás után – megpróbálom, de hogy színe elébe enged-e, attól függ, hogy milyen kedvében találom. Könnyen megeshetik, hogy engem is kikerget, mert ha varázsitalt kotyvaszt, senkit sem tűr meg a közelében.

Ezt mondván, a szörnyeteg két lábra emelkedett, megkaparta az ajtót, amire haragos, mennydörgő hangon szólt ki Nagy Bűbájos, de olyan mennydörgő hangon, hogy a Sárga szikla megreszketett belé.

– No, mi bajod, Föld Szellemének kutyája?

– Itt van egy idegen s kér, hogy beszélhessen véled, oh, Nagy Bűbájos.

– Idegen? Ezer esztendeje, hogy nem bátorkodott ide idegen s nem zavart meg az én munkámban.

Oly rettentően zúgott-dörgött a Nagy Bűbájos hangja s ez nem elég, minden hangját százszor is visszaverte a szikla, hogy szegény Szikra reszketve tapadt a sziklafalhoz, s úgy festett ott, mintha a sziklafalhoz tapadt piros gomba lett volna. Az éktelen nagy vasajtó rettenetes dördüléssel csapódott ki. A szörnyeteg alázatosan, reszketve, szükölve feküdt le a Nagy Bűbájos lába elé, Szikrának pedig égnek állott minden hajaszála a félelemtől, egy szó, egy árva szó nem jött ajkára. Hiszen, látott ő már bűbájost eleget, mert hol egyiknek, hol másiknak állott szolgálatában, sokat hallott tőlük a Nagy Bűbájosról, de hogy ilyen rettenetesen rút legyen, álmodni sem álmodá.

[Illustration]

A Nagy Bűbájos haragosan forgatta félszemét, míg végre megakadt Szikrán, aki még mindig reszketve lapult a nedves sziklafalhoz s egy árva szót sem bírt kinyögni.

– Nos, te emberizink, – mennydörgött a Nagy Bűbájos – te vagy az, aki ezer esztendő után megzavarod az én nyugalmamat? Szólj, mit akarsz? Gyorsan, egy-kettő, nagy munkában vagyok, sietek!

Szikra most összeszedte magát, odalépett a Nagy Bűbájos elé s mondá:

– Én vagyok az, oh, Nagy Bűbájos, aki téged, a te dicsőséges nagy munkádban megzavart, de erre a nagy bátorságra én az én édes jó gazdámért vetemedtem, különben hogy mertem volna megzavarni a Nagy Bűbájost?

– Melyik Bűbájos a gazdád, te aprólék? Aztán mit akarsz tőlem? – Nem szoktam én minden bűbájosért félbehagyni a munkámat.

Oly haragosan nézett rá, hogy szegény Szikra ijedten hátrált előle, de aztán összeszedte magát, s egy élete egy halála, előlépett bátran s mondá, amint következik:

– Hegyi tündér és Földi ember fia küldött te hozzád, oh, Nagy Bűbájos!

– Ugy? Hát az a Bűbájos jutott bajba? – dörmögött a Nagy Bűbájos. Hát gyere no, te aprólék, – mordult Szikrára.

De mintha most nem lett volna olyan haragos a hangja, mint az elébb. A szörnyeteg, amely eddig a Nagy Bűbájos előtt hasalt, most felállt, hogy Szikrát beengedje s Szikra most már nagy vígan lépkedett a Nagy Bűbájos mögött s egyszerre csak ott állt a varázsló szobában. A kemencében égett a tűz, de oly nagy volt a füstje, hogy Szikra eleinte azt sem tudta, hová, merre lép, de a Nagy Bűbájos csak mordult egyet, aztán suhintott varázsvesszejével, erre a füst felemelkedett, s szép csendesen, lassan a kéményen kihúzódott. A Nagy Bűbájos most leült egy rengeteg nagy karosszékbe, amelynek még a lába is magasabb volt Szikránál, aki lekuporodott a kemence mellé, egy az, hogy melegedjék, más az, hogy lássa, mit csinál a Nagy Bűbájos.

– Hát először is, beszélj, te aprólék, – mondta a Nagy Bűbájos – mi bolondot cselekedett a gazdád, mert hogy okosat nem cselekedett, azt látom az idejöveteledből.

Szikra most elmondta aprajára, hogy mikor ment el Bűbájos s bizonyos, hogy ott van Tündérországban, de ki tudja, mi történt vele, mert már rég vissza kellett volna onnan jönnie.

Hej, szörnyű haragra lobbant a Nagy Bűbájos, amint Tündérország kiszaladt a Szikra száján! Felszökött a székéből, úgy fujt dühében, hogy rettentő nagy szél támadt a nyomán.

– Hát nem megmondtam neki, – dühöngött a Nagy Bűbájos – hogy a Tündérkirálynő többet tud minden bűbájosnál, amióta a Föld Szellemétől megkapta a csudafát!? Neki éppen oda kellett mennie a szép királykisasszony után, pedig hiába való minden erőlködése, sohasem lesz az övé. Bizony, ha oda ment, ott is ragad, én ugyan ki nem szabadítom.

Reszketve hallgatta Szikra a Nagy Bűbájos dühöngését, kétségbeesetten látta, hogy hiába tette meg a nagy utat, a gazdáját sohase fogja látni. De még csak akkor nehezedett igazi nagy bánat a szívére, amikor a Nagy Bűbájos megállt egy földig érő nagy tükör előtt, azt nagy buzgón dörzsölni kezdte. Csupa szem és fül volt Szikra, mert maga is igen kedvelte a bűbájos mesterséget, szeme a tükörre tapadt s im látja, hogy tisztul a homályosság róla, aztán mondja halkan, alig hallhatóan a Nagy Bűbájos:

– Tükör tisztuljon, sötétség oszoljon, hadd lássam, hol vagyon a Hegyi tündér s a Földi ember fia?

Tisztult a tükör, oszlott a sötétség, aztán egyszerre csak egészen kitisztult s ragyogva-ragyogott, világosan látszott benne a csudafa, csudafának ezer virága. Aztán közelebb hajolt a tükörhöz a Nagy Bűbájos, nézi nézi a csudafát s odakiált Szikrának:

– Ide gyere, te emberizink, nézd meg jól ezt a fát, mit látsz?

Odaugrott Szikra, belebámult a tükörbe, nézte, nézte a csudafát, de egyebet nem látott, mint az ezer virágot.

– Nos, hát mért nem köszönsz a gazdádnak, te aprólék? – mosolygott a Nagy Bűbájos.

– Oh, Nagy Bűbájos, – mondá Szikra – a szégyentől majd kisül a szemem, de én a gazdámat nem látom, csak a csudafát, amely az égig ér s amely véges-végig virággal van borítva.

Nagy Bűbájos most odamutatott a kék szárú, piros szirmú, karbunkulus fényű, porzós szív-virágra, amelyből most is csendesen pergett csepp, csepp után a Bűbájos könnye.

– Ihol a te gazdád, – mondá most már szomorúan a Nagy Bűbájos – s mielőtt még Szikra jól megnézhette volna a gazdáját, a Nagy Bűbájos levette kezét a tükörről s az ismét úgy elhomályosodott, hogy semmit, de semmit nem lehetett látni benne.

– Virággá varázsolták az én gazdámat? – kérdezte rémülten Szikra a Nagy Bűbájost.

Ez azonban egy szóval sem válaszolt Szikrának, visszaült a székébe, fejét tenyerébe rejtette, s mélyen elgondolkozott. Sokáig leste, várta Szikra, hogy mikor emeli fel a fejét a Nagy Bűbájos s kérdezheti meg, hogy mi is történt a gazdájával voltaképpen, de a Nagy Bűbájos úgy maradt, ahogy leült a székébe, s Szikra nem merte megzavarni gondolataiban. Lekuporodott a kemence padkájára, nézte, nézte, sokáig nézte, mint pittegnek-pattognak az ő szikra pajtásai, aztán egyszerre semmit sem látott, semmit se hallott, feje lelankadt s a nagy fáradtság után mély álomba merült.

*

Beköszöntött a hetedik év tavasza s Mirkó király hét országának minden népe nagy izgalommal várta, hogy mikor hozzák haza a szép királykisasszonyt. Gyönyörű egy tavasz volt ez a tavasz. Az ősszel és a télen lehervadt ágak és levelek csudálatos hirtelenséggel kiújultak, kiújította a tavaszi nap sugara. Méhek zümmögtek, döngicséltek mindenfelé, gyüjtötték nagy buzgón a mézet, Méz király pedig hordószámra vitette, önttette a mézet a csudafa tövére, hogy ez teljessé növekedjék ebben az esztendőben, éppen akkora nagyra, mint amekkora a tündérországi csudafa.

S ím, egyszer, egy reggelen, Mirkó király, amikor kilépett a palota tornácára, nem ismert a csudafára, mert nem látta már a tetejét, szinte az eget verte az, véges-végig ezerféle virág borította, kivilágra olyan volt, mint a tündérországi csudafa.

Hej, micsoda ujjongás, micsoda öröm verte fel a palota csendjét. Az öreg király szaladva-szaladt fel a palotába, magánkivül hívta a királynét, hadd lássa az is a csudát.

– Jer, jer, édes öreg párom, nézzed, nézzed! Megnőtt a csudafánk! Nemsokára itthon látjuk egyetlen leányunkat, megszünik a mi szívbéli nagy bánatunk.

Mint a kicsi gyermek, úgy sírt a király s a királyné; szertelen nagy örömében sírt mind a kettő. Már éppen szaladni akart vissza a palotába, hogy elrendelje a készülődést Tündérországba, amikor a Méz király hirtelen leszállott a csudafáról, elébük toppant, mélyen meghajolt a királyi pár előtt, aztán kezét a szivére tette s mondá, amint következik:

– Felséges királyom, felséges királynőm, engedjétek meg, hogy ha részt vettem a fa nevelésében, részt vegyek a ti nagy örömötökben is.

– Igazad van, király társam, – mondá Mirkó király – neked köszönhetjük voltaképpen, hogy ily gyorsan megnőtt a mi csudafánk. Vajha valamivel meghálálhatnám a te jóságodat!

– Nem kivánok én semmi hálát, semmi köszönetet, felséges királyom, – mondá mézes-mázason Méz király. Szeretem a leányodat, s adhatsz-e nekem nagyobb jutalmat, mintha őt adod nekem?

Hej, elszörnyedtek az udvarbéliek, amikor hallották, hogy ez a potrohos, ez a végighas Méz király feni a fogát a hétszer szép királykisasszonyra! Ám a király így válaszolt Méz királynak:

– Ami igaz: igaz, első sorban neked köszönheti a leányom, hogy megszabadult a gonosz Bűbájostól, s ha ő is úgy akarja, ám legyen a tied.

A Méz király boldogan vigyorgott fel e szavakra, mélyen meghajtotta magát s mondá:

– A királykisasszony akarata az én dolgom, felséges királyom, csak hozzák haza mielébb, mert bizony, bizony, sokáig vártam az esküvőre.

Ezt mondván visszarepült a csudafára, mert – mi türés-tagadás – félt őkelme még mindég a Bűbájostól, egyedül csak a csudafán érezte biztonságban magát. Az öreg király s királyné, meg az udvarbeliek most mind bevonultak a palotába s lett ott egyszeribe nagy sürgés-forgás, kinyitották a hét esztendőn át zárva tartott szobákat, rendezgették. Az öreg hold is gyönyörűséggel nézett le a palotába, nézte a nagy készülődést, s mert olyan a természete, hogy szeret mindent látni és aztán elujságolni, virradatkor már hét ország minden népe tudta, hogy Mirkó király reggel útnak indul s egyetlen leányát hazahozza Tündérországból.

Föld Szelleme.

Nagy Bűbájos varázslószobájának ablakán haloványan szürődött be a reggeli napsugár. Szikra lassanként ébredezni kezdett a mély álmából, körülnézett, dörzsölte szeméből az álmot. Most már tudta, hol van, s hirtelen lepattant a kemence padkájáról. Ujra meg ujra körülnézett a szobában Szikra, szeme mind a Nagy Bűbájost kereste, de a nagy karosszék, amelyben előző este ült a Nagy Bűbájos, üres volt, ajtó, ablak becsukva s olyan mélységes mély csend a szobában, hogy Szikra valósággal reszketett a félelemtől. Nemcsak félelmet, de nagy éhséget is érzett, de hiába dugta bele az orrát a tégelyekbe meg a fazekakba, sehol sem talált ennivalót. Egy egész sereg fazékban gyíkbőrök áztak, aztán több fazékban patkányfogak voltak fodormentalevéllel letakarva; volt egy sereg fazék, amelyek denevérszárnyakkal voltak tele. Isten tudja, hogy mi volt a többiben, mert Szikra a többibe nem is nézett bele: úgy émelygett, hogy valósággal forgott vele a világ. Búsan ült vissza a kemence padkájára, s már a körmét rágicsálta nagy kínjában, amikor egyszerre nehéz léptek zaja hallatszott kivülről, aztán egyszerre csak nagy dördüléssel félrecsapódott az ajtó és belépett azon a Nagy Bűbájos, s mögötte kullogott alázatosan a tányérszemű kutya.

– No, te aprólék, – mennydörgött a Nagy Bűbájos hangja, ám a hangjában nyoma sem volt a haragnak, nyájasan nézett Szikrára – kinyitottad-e a pislogódat?

Szikra már egy szikrát sem félt a Nagy Bűbájostól, megszokta arcának a rútságát, hangjának a mennydörgését, most is jókedvűen, bátran pattant fel a kemencepadkáról, a Nagy Bűbájos előtt mélyen meghajtotta magát s mondá:

– Adjon Isten jó reggelt, Nagy Bűbájos! Kinyitottam bizony a pislogómat, de mi tűrés-tagadás, féltem egy kicsit ebben a nagy csendességben.

– Köszönd, hogy jó kedvemben találtál, te aprólék, – mondá a Nagy Bűbájos, s közben letelepedett a nagy karosszékbe, – mert bizony mondom, nem lett volna időd a félelemre. Látod-e azokat a tégelyeket, meg azokat a fazekakat?

Szikra arrafelé nézett, amerre a Nagy Bűbájos mutatott s pisze orrocskáját elfintorította.

– Csak nem pácoltál volna engem is a patkányfogak közé oh, csudás kotyvalékok nagy mestere, ha véletlenül bal lábbal kelsz fel az ágyadból?

– Úgy? – komorodott fel egy kissé a Nagy Bűbájos. Úgy látszik, belekukucskáltál a tégelyeimbe, te aprólék, te.

– Oh, Nagy Bűbájos, bocsáss meg nékem, de töltött káposztára fájt a fogam s azt hittem, találok valamelyikben. Hajh, keservesen csalódtam!

A Nagy Bűbájos arca most ismét barátságosan mosolygott, aztán belenyult feneketlennek látszó mély zsebébe, onnan piros, ropogós cipót huzott ki, meg egy akkora gombolyag turót, mint egy jó nagy labda.

– No, aprólék, egyél, – biztatta jóságosan a Nagy Bűbájos.

Hiszen nem kellett valami erősen biztatni Szikrát, mert zöldet-vöröset látott a szeme, muzsikált a gyomra rettenetesen, egy-kettőre asztal mellé telepedett s alig tekintett szét a Nagy Bűbájos: volt cipó, nincs cipó, volt túró, nincs túró.

– Oh, Nagy Bűbájos, bocsáss meg szegény fejemnek, – mondá Szikra, amikor már hült helye volt cipónak is, túrónak is, – megfeledkeztem rólad, s lám kenyeret is, túrót is elettem előled.

– Hát te mit gondolsz rólam, te aprólék, te, – vigyorodott el a Nagy Bűbájos arca, – azt hiszed, hogy én effélével élek? A te gazdád emberfia, annak holmi cipó, meg túró is jó, s jó a szolgájának is; de a Nagy Bűbájos, jegyezd meg magadnak, tüzes parazsat eszik s kigyóbőrből sajtolt bort iszik reá.

Szikra önkéntelen felszisszent a tüzes parázsra, a kigyóbőrből sajtolt borra pedig elfintorította pisze orrát.

– Már pedig én, – mondá alázatosan Szikra, – inkább eszem kenyeret s túrót s iszom utána friss forrásvizet. Igy élek én, amióta az eszemet birom.

– Tudom, fiam, tudom, – mondta jóságosan a Nagy Bűbájos, – hiszen azért hagytalak magadra, mert nem akartam, hogy lássad, mivel táplálkozom én. Nem akartalak a magam ételére-italára fogni tégedet.

Azzal kihuzott a zsebéből egy mázas korsót, letette az asztalra:

– Nesze, fiam, igyál, ihol a te italod.

Szikra jót huzott a korsóból, illedelmesen megköszönte Nagy Bűbájosnak a jóságát, aztán kiváncsian nézett föl rá, s várta, hogy mit határozott az ő gazdája dolgában.

A Nagy Bűbájos most felállt és a kemencéhez lépett, a tüzet eloltotta, a falról leakasztott egy durvaszövésű kék köpenyeget, a kamrából kihozta a varázspálcáját, aztán az ajtó mellett fekvő tányérszemű kutyához lépett. Mélyen aludt a kutya, mint a fekete föld, rettentő vastag szemhéjai mint valami vastag bőrfüggönyök takarták el a szemét, veres szájából két hatalmas fog ágaskodott ki, szörnyű nagy körmű lábai meredten nyultak végig a földön. A Nagy Bűbájos a varázspálcájával jól fejbe sujtotta a kutyát, s Szikra azt hitte, hogy nem lát jól, újra meg újra megdörzsölte a szemét, de hiába dörzsölte, mert csak azt látta, amit először látott: a tányérszemű kutya eltünt nyomtalan, s helyén egy szürke pamutgombolyag hengergett a földön. A Nagy Bűbájos felvette a gombolyagot, a zsebébe dugta, aztán mintha az egész dologban nem lett volna semmi csudálatos, Szikra felé fordult és mondá:

– Hát ezzel csak készen volnék, indulhatnék a nagy útra, de mit csináljak veled, te aprólék, te?

Hej, de elmelegedett erre Szikra! Bizony semmi kedve sem volt arra, hogy ő is gombolyaggá, vagy ki tudja, mivé változzon. Mélyen meghajolt a Nagy Bűbájos előtt, aztán fejét kérően emelte rá:

– Oh, Nagy Bűbájos, engedd, hogy maradjak meg a saját bőrömben. Még igen kevés ideje, hogy benne járok, se nem szorít, se nem bő, éppen én hozzám illő. Aztán, ha meghagysz a bőrömben s magaddal viszel, mennyi mindent láthatnék, hallhatnék, tapasztalhatnék a te társaságodban! Oh, engedd meg, Nagy Bűbájos, hogy bujjak a zsebedbe. Esküszöm az én kedves gazdám életére, hogy bármi történjen útközben, meg nem ijedek, meg sem pisszenek.

A Nagy Bűbájos egy kicsit elgondolkozott, aztán vállatvont:

– Hát jól van, te aprólék, én nem bánom, bújj a zsebembe, de aztán a te bajod, ha valamihez hozzálapítlak, vagy amikor a zsebkendőmet keresem, kirántlak és földre pottyantlak. Igen, igen, hát csak bújj a zsebembe s induljunk, mert telik, múlik az idő, már pedig nagy út áll előttünk.

Szikra felkapaszkodott a Nagy Bűbájos zsebébe, de mielőtt belebújt volna, alázatosan megkérdezte:

– Ne haragudj a kérdésemért, oh, Nagy Bűbájos, de szeretném tudni, hová s merre viszel?

– Hallod-e, – ráncolta össze a homlokát a Nagy Bűbájos – ha már most elkezded a kérdezősködést, mogyoróvá varázsollak, – de amikor látta Szikra megszeppent arcát, jóságosan hozzátette:

– A Föld Szelleméhez megyünk, aprólék, mert ő az egyetlen, aki megszabadítja a te gazdádat.

Szikra most már nagy örömmel ugrott bele a Nagy Bűbájos zsebébe, amely olyan mély volt, hogy még a sapkájának a csücske sem látszott ki belőle. Bizony, nem esett valami kényelmes ülés ebben a zsebben, mert temérdek mákhéj, vastag pókláb s a jó ég tudja, még mi minden volt benne. Bezzeg szurták, szurkálták, izgatták szegény Szikrát ezek, de nem sokáig türte, egy-kettőre kihajigált mindent a zsebből, s mialatt a Nagy Bűbájos eloltotta a tüzet és gondosan bezárta a varázslószoba ajtaját, azalatt Szikra jó nagy lyukat hasított a zseben, éppen a szeme tájékán s mindjárt ki is könyökölt rajta, akárcsak egy valóságos ablakon. Hát hiába vágott magának ablakot, mert amint a Nagy Bűbájos kilépett az ajtón, olyan sűrű sötétség fogta körül, hogy fejszével lehetett volna vágni azt. A Nagy Bűbájosnak azonban nem sokáig tartott ez az út ebben a rettenetes sötétségben, egy-kettőre kint voltak a sárga sziklán, amelyről a hó egészen eltisztult, amíg ő a Nagy Bűbájos szobájában aludt. Szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól Szikrának, s bár megigérte a Nagy Bűbájosnak, hogy pisszenni sem fog, nagy csudálkozásában összecsapta a tenyerét s felkiáltott a Nagy Bűbájoshoz:

– Oh, Nagy Bűbájos, oh, mindent tudó mester, hogyan lehetséges az, hogy tegnap még derekamig ért a hó, s ma már nyoma sincs, de sőt, mindenfelé sarjadzik, zöldel a fű?

Elkacagta magát a Nagy Bűbájos, de úgy kacagott, hogy egész teste táncolt belé, táncolt a zseb is, benne Szikra is, aztán, amikor jól kikacagta magát, mondá:

– Rég volt az a _tegnap_, te aprólék, amikor te énhozzám jöttél. Nem háborgattalak alvásodban addig, amíg be nem köszönt a tavasz, mert a Föld Szelleméhez csak akkor lehet bejutni, egész télen át alszik, s alvásában senki léleknek nem szabad megzavarnia. No, meg aztán egyéb sem kellett volna nekem, mint hogy egész télen át hallgassam a te fecsegésedet, locsogásodat.