Part 4

No, de volt Méz királynak méze rengeteg, ő maga is hordta a mézet minden nap, aztán nézte, vizsgálta a csudafát, mint hajt bimbót bimbó után, mint nyilnak, nyiladoznak a virágok. Mind szélesebbre és szélesebbre terült az arca a nagy örömtől, látván, hogy napról-napra mint sokasodnak a különféle virágok a csudafán. Csak arra gondolt, hogy minden virággal közelebb jut ahhoz a szép naphoz, amikor övé lesz a szép királykisasszony.

Mirkó király s a királyné is mindennap ellátogatott a fához, letelepedtek s hosszan elgyönyörködtek a fa csudaszépségében, s el-elbeszélgettek, rajzolgatták az eljövendő szép időket, amikor hazajön egyetlen leányuk.

– Látod, látod, édes uram, – mondogatta a királyné – szemlátomást nő minden nap a mi csudafánk.

– Látom, látom, – mondta Mirkó király – de azt is látom, hogyha Méz király nem öntöztetné mindennap, bizony megakadna növésében a csudafa, mert már rég elfogyott a méz mind a hét országomban.

– Elfogyott bizony, – mormogta magában a Méz király, aki most is, mint rendesen, ott röpködött a csudafa ágai között.

[Illustration]

– Hát azt hiszed-e, édes uram, – mondta a királyné – hogy Méz király csak a leányunk hazajövetelére vár, s mindjárt megkéri a kezét?

– Hiszem, hogyne hinném, s örvendenék is, – mondá Mirkó király.

Igy tervezgettek, beszélgettek a növekedő fa tövében, Méz király pedig boldogan hallgatta a fa ágai közt az öregek beszélgetését, s dehogy is gondoltak arra, hogy fent a magas levegőégben, sötét fellegbe burkolózva valaki nap-nap után lesi a csudafa növését, s amint egy-egy virág kinyilik, ez a valaki még jobban beburkolózik a sötét felhőbe s búsan suhan el a rengeteg erdőbe, száll le a házikójába.

Ott, abban a házikóban s a házikó környékén minden úgy volt, ahogy régen. A virágok nyiltak, nyiladoztak a kertben, a bölcs baglyok ott ültek hol a jegenyefán, hol az ablak párkányán, a kuvikok pedig minden órában elkuvikolták, hogy hány óra. Minden a régi volt, csak Bűbájos nem az. Az ablak alatt elkorhadt a fekete kandur fejfája, de senkinek sem jutott eszébe, hogy új fejfát állítson helyébe. A virágok csordultig megteltek mézzel, de Bűbájos nem törődött ezzel, tőle ugyan roskadozhattak a virágok a méz terhe alatt, s mert ebben a kertben egy méh sem mert leszállani, a méz lecsurgott a földre és a virágok még nagyobbak és még illatosabbak lettek a lecsurgott méz nyomán.

A kemence padkáján nem álltak tégelyek és üvegek, a tűzön nem forrott varázsital, s naphosszat haza sem tért Bűbájos, egész nap az erdőt bujta, s mert nagy bánatában azt sem látta, hol, merre jár, ruháját megszaggatták az ágak, rőt hajába beleakadtak a tövisek, arcát véresre karmolták. De Bűbájos ezzel nem törődött, mindebből semmit sem érzett, mert szüntelen csak a királykisasszonyra gondolt, aki Tündérországban él, s aki sohasem lesz az övé, mert a csudafa megvédi tőle…

Történt egy nap, hogy mikor fényes délben hazakerült a bolyongásából, nagy méhzümmögés fogadta. Tele volt az egész kert méhhel, valósággal megszállták kertjének minden virágát, csakúgy nyüzsögtek, mohón szívták a mézet, mintha egyetlenegy nap mind el akarták volna hordani azt a rengeteg mézet, ami Bűbájos kertjében összegyült.

Magánkivül szaladgált Bűbájos, amikor ezt látta, zengett belé az erdő, amint kiabálta:

– Hé, rablók, mit kerestek itt?

Szörnyű haraggal taposta össze a virágokat, űzte, hajtotta a méheket, s a szegény méhek Bűbájos haragja elől a virágok kelyhébe akartak bujni, ám a virágok mintha tudták volna, hogy ezzel gazdájuknak kedve telik, bezárták a kelyhöket s a méhek nem bujhattak el Bűbájos elől, reszketve néztek rá.

– Ugylátszik, Bűbájostól már senki sem fél, – ordított Bűbájos, s varázsvesszejével keményen belesuhintott a levegőégbe.

– Uhu, huhu, – huhogott az öregebbik bagoly, aki álmosan pislantott ki az odujából, – úgy látszik, a gazdánknak mégis csak megjön az esze: az lesz ujra, aki volt.

– Uhu, uhu, – mondá a másik bagoly, – ideje, hogy észretérjen, mert már hálni jár belé a lélek.

– Egy, kettő, – kiáltott a méhekre Bűbájos, – mindjárt, de mindjárt megmondjátok, ki volt a vezetőtök? Ki vezetett ide az én kertembe? Mert különben bűbájos szavamra mondom, hogy valamennyiteket varasbékává varázsollak!

Rémült csend követte Bűbájos szavait, aztán egy piros rózsa szirmai közül nagynehezen előbujt a sánta Bölcsek Bölcse, torkát megköszörülte, s zümmögé, amint következik:

– Züm, züm, züm, felséges Bűbájos, oh, bocsásd meg a merészségemet, én vezettem ide a népemet, mert a csudafa… – itt elakadt a szava a sánta Bűbájosnak, mert Bűbájos közbeordított:

– Mit?! Hát ti a csudafának az én kertemben gyüjtitek a mézet? Annak a fának, amely az én boldogságomnak a gyilkosa?!

Varázsvesszejét fenyegetően emelte fel, a méhek reszketve röpködtek, s mintha a nagy félelem odaszegezte volna őket, el sem tudtak repülni, nem ám, mert Bűbájos megvarázsolta őket.

Végre összeszedte magát a sánta Bölcsek Bölcse:

– Oh, felséges Bűbájos, irgalmazz minékünk. Merthogy kerek e földön seholsem találtunk már mézet, ideparancsolt minket Méz király, s halálnak halálával fenyegetett meg, ha a föld fenekéből is nem kerítünk mézet neki. Jártam én itt már, felséges Bűbájos, láttam, hogy a virágokból földre csurog a méz, senki velük nem törődik, gondoltam, nem követek el bűnt, ha népemmel elhordom innen a mézet.

– Úgy?! Hát a Méz király hordatja a mézet, – mosolygott keserüen Bűbájos, – s éppen az én mézemet hordatja, azzal öntözteti a csudafát. S mit gondolsz, te, – kérdezte a sánta Bölcsek Bölcsét, – mért hogy éppen ő öntözteti a csudafát?

– Mit tagadjam, úgy is hiába tagadnám, – felelt a sánta Bölcsek Bölcse. A Méz király azért gyüjteti velünk a mézet, hogy a csudafa mentől hamarább nagyra nőjjön, s övé legyen a hétszer szép királykisasszony.

Hej, hogy villámlott a Bűbájos szeme! Csakúgy szórta a szikrát, egész erejével belevágott varázspálcájával a levegőbe s ég, föld megzendült belé, úgy kiabálta:

– Huj, ti rablók, huj! Hát erre kell a méz a Méz királynak! Az én királykisasszonyomra vetette a szemét, ez a potrohos féreg! Mert az enyém a királykisasszony, királyi szavával adta nekem Mirkó király. S enyim lesz, ha belehalok is. És most mehettek haza. Most az egyszer szabadon eresztlek, de csak azért, hogy megmondjátok üzenetemet Méz királynak. Mondjátok meg neki: öntözheti, növelheti a csudafát, de messze járjon a királykisasszonytól, mert jaj neki, ha közelében látom!

Legyintett a varázsvesszejével, a méhek könnyedén felröppentek, vidám zümmögéssel hazaszálltak, Bűbájos pedig bement a varázsló szobába, ott felszitotta a pislákoló tüzet, az mindjárt fel is lobbant haragos, félelmetes lobogással, akkor aztán Bűbájos a kemencepadkáról felvett egy tégelyt, varázsvesszejével meglegyintette s a tégelyből a varázsitalt a tűzbe loccsintotta. A láng elkékült, aztán hirtelen ellobbant, sűrű füst gomolygott a kémény felé, aztán egyszerre csak a füstből kiugrott egy szikra, ez a szikra forogni, peregni kezdett a padlón, Bűbájos meg elébe állt, varázsvesszejével megsujtotta s mondta lassan, halkan, alig hallhatóan:

Szikra, szikra, peregj gyorsan, Peregj, pattogj egyre jobban, Míg a tüzed el nem lobban. Szikra, szikra, állj két lábra! Légy a Bűbájos szolgája, Figyelj az ő parancsára.

Hát, halljatok csudát, a szikra addig forgott, addig pergett, pattogott, amíg piros szine hamuszinüvé lett, akkor Bűbájos még egyszer feléje sujtott, s im, kialudt a szikra, eltünt nyomtalan, s állt a helyén egy vérvörös ruhás, vidám arcú, kacagó szemű fickó, aki nagyot ugrott örömében, amikor meglátta Bűbájost.

– Heje-haj, haja-haj, nincsen immár semmi baj, – kacagott Szikra, – csakhogy világra hivtál már, édes jó Bűbájos. Nem is hiszed, mennyire meguntam a szüntelen pergést, forgást, pattogást. Egy szó, mint száz, itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok, várom a parancsodat!

Akár hiszitek, akár nem, kiült az öröm most a Bűbájos arcára is. Mosolygott az arca, mosolygott a szeme, hosszan, sokáig elgyönyörködött a vidám kedvü fickóban, az ő hűséges kis inaskájában. Amikor aztán jól kiörvendezte magát, leült a kemence padkájára, letette maga mellé varázsvesszejét, Szikra meg a lábához kuporodott, úgy nézett rá boldogan s várta a Bűbájos parancsát.

Végre megszólalt Bűbájos:

– Nyisd ki mind a két füledet, édes fiam, Szikra. Amit mostan mondok, szedd jól a begyedbe.

– Végig fül vagyok, édes gazdám. Még az evést is elfelejtem, pedig hát üres a gyomrom, üres ám.

Bűbájos elmosolyodott, fölkelt a kemencepadkáról, az asztalról levett egy kosár málnát, szépen letette a fiú ölébe.

– Ihol a málna, egyél elébb, egyél, mert különben mindig a málnán jár a szemed, amíg én beszélek.

Hiszen nem kellett sok kinálás Szikrának, egy-kettőre felfalta a sok málnát, s olyan veresre mázolódott az arca, hogy aki látta, meg nem állta kacagás nélkül.

– No, most már beszélj, édes gazdám, hegyezem mind a két fülemet.

– No, édes fiam, hát azzal kezdem, hogy tudod-e hol lakik a Nagy Bűbájos?

– Hogyne tudnám, édes gazdám. Ott lakik a Sárga szikla tetején, a barlangjában.

– Igazad van, ott lakik. Hát, hallgass ide. Én most elmegyek innen Tündérországba. Hogy miért megyek, azt nem kötöm a te orrodra sem.

Nagyot kacagott erre Szikra, de akkorát, hogy csengett a ház belé, csengett a kert is. Mondá:

– Kötöd vagy nem kötöd az orromra, édes gazdám, mindegy nekem. Nem azért vagyok én Szikra, hogy ne tudnám, mit keresel te szép Tündérországban.

– Hát ha tudod, csak tudjad, nem bánom! Egy szó, mint száz, amíg én távol leszek, te itt maradsz, te leszel a gazda, s ha sokáig nem jönnék, akkor kezdődik a te dolgod.

– Halljam, édes gazdám, halljam, mi lesz az én dolgom?

– Az lesz a te dolgod: ha sokáig nem kerülnék haza, elmégy a Nagy Bűbájoshoz, elmondod neki, hová, merre mentem, aztán a Nagy Bűbájos vagy hazasegít, vagy nem, ez már az ő gondja lészen.

– Oh, gazdám, gazdám, édes gazdám, – komolyodott el hirtelen a kacagó szemű Szikra, – félek, hogy hiába beszélek, de én mégis azt mondanám, hogy maradj itthon, ne menj szép Tündérországba. Mióta a Föld szelleme a csudafával Tündérországot megajándékozá, bűbájos onnét még élve nem került vissza.

– Ej, ne fecsegj, fickó. Tudom, amit tudok, még ma elindulok Tündérországba s elhozom onnét a királykisasszonyt, ha belehalok is.

Egy szót sem szólt többet Szikra, s mintha semmi sem történt volna, csendesen kifordult a konyhába, onnan seprüt hozott be, elkezdett sepergetni, mert vastagon állt a por a szoba padlóján, asztalon, széken, lócán, mindenen. Látszott, hogy Bűbájos ritkán járt haza, s hogy nem törődött nagy bánatában semmivel. Amikor a szobát szépen kiseperte, kiment a kertbe, a virágokból a mézet kikanalazta, összegyüjtötte, aztán utat vágott a kertben ujra az elvadult bokrok között, új fejfát állított a fekete kandur sirja fölé, s hipp, hopp, olyan rendet teremtett a kertben, hogy Bűbájos, amikor kilépett a házból, azt hitte, hogy a házból egyenesen a paradicsomkertbe lépett.

– No, most már csak te vagy hátra, édes gazdám, – kiáltott Bűbájos felé nagy vígan Szikra.

Hamarosan langy meleg fürdőt készített a gazdájának, véresre karcolt arcát jóféle irral bekente, tövissel megtüzdelt haját szép gyengén megfésülte, aztán mint a gyermeket karjára vette a legyengült Bűbájost, hófehér ágyba lefektette, s altató dalt dalolt, mint egy kis gyermeknek. Addig dalolt, amíg mély álomba nem dalolta Bűbájost, aztán maga is lefeküdt a földre, az ágy mellé, szép csendesen ő is álomba szenderült.

Amint vilámodott, Bűbájosnak felpattant a szeme, hirtelen kiugrott az ágyból, Szikra feladta rá bársonykék ruháját, zsebébe tette az arany iskátulyát, a kerten átkisérte, a fekete felhő már ott gomolygott felettük, s amint Bűbájos a kert kapuján kilépett, szép csendesen leereszkedett. Bűbájos megcsókolta Szikrát, ez meg sirva borult Bűbájos kezére, aztán a felhő lassan, méltóságosan felemelkedett, majd hirtelen nekiiramodott, s Tündérország felé eltünt nyomtalan.

– Uhu, huhu, – huhogott az öregebbik bagoly, úgy látszik, a gazdánk hosszabb időre ment el, mert maga helyett más gazdát hagyott itt.

– Bölcsen beszélsz, öreg tudós, – kiáltott fel Szikra a jegenyefára, – úgy elment a mi szegény gazdánk, hogy többé talán sohasem látjuk ez életben.

A virágok búsan bólogattak a kertben, a kuvik elfeledte kuvikolni, hogy hány óra. A baglyok szótlanul, nagy búsan huzódtak vissza fészkükbe, mert Isten áldott napja mind feljebb és feljebb emelkedett, s ragyogása erősen bántotta a szemüket.

Szikra is bement a házba, szomorúan, igen-igen szomorúan ült le a kemence mellé, ahonnét tegnap oly vigan penderült ki a szoba közepére.

Az öreg meg az ifjú csudafa.

Bűbájos, mielőtt Tündérországba irányította volna útját, fölszállt a rengeteg erdő fölé, onnan hirtelen fordulással Mirkó király palotája felé irányította szárnyalását. Sokáig ott kerengett a palota fölött, aztán lassan, óvatosan szállt, szállt lefelé, ott gomolygott a kert felett a fekete felhő, s a fekete felhőből könnyezve nézett le Bűbájos a kertbe, abba a kertbe, ahol annyiszor látta a hétszer szép királykisasszonyt. – Aztán a csudafa fölé szállt, sokáig kerengett fölötte s felsóhajtott:

– Oh, mely nagyot nőtt, amióta nem láttam, s ki tudja, még mekkorát nő az én vesztemre? Ma-holnap letelik a hét esztendő, visszahozzák a királykisasszonyt és én majd nagy tehetetlenül nézem, mint veszi karjára a potrohos Méz király. Nem tehetek semmit ellene, mert a csudafa megvédi a királykisasszonyt s vele Méz királyt is.

Nem tudott megválni a fától, s bármennyire búsította a gondolat, hogy e fa miatt nem lehet övé a hétszer szép királykisasszony, nem tudott betelni gyönyörűséggel, a csudafa ezer virágának a szépségével, ezer virágnak ezerféle színpompájával. S amint nézte, csudálta, egyszerre csak az ágak, a virágok közül kivigyorgott Méz király gúnyos arca, s odakiáltott Bűbájos felé:

– A királykisasszony után leselkedel, úgy-e, világszép Bűbájos? Hát csak leselkedj, de vigyázz, közelébe ne szállj a csudafának, mert bizony mondom, úgy megölel az ágaival, hogy mig a világ s még két nap, onnét ki nem szabadulsz!

– Lesz, ahogy lesz – felelte Bűbájos – egyébről beszélj te, végighas Méz király. Megkaptad-e az üzenetemet?

– Ha-ha-ha, – kacagott Méz király – megkaptam s meg is verettem ezért az üzenetért a sánta Bölcsek Bölcsét, úgy megverettem, hogy holta napjáig is megemlegeti. Tudd meg, te világszép Bűbájos, – gúnyolódott szegény Bűbájossal a végighas Méz király, – nem félek már tőled, üzenhetsz nekem akármit, amig ezt a csudafát látod.

– Én pedig szemedbe mondom, te végighas Méz király, – mondá Bűbájos, – kerek e világon nincs olyan csudafa, amely megvédjen tőlem, ha a királykisasszonyra a szemedet rávetni mered. Lehet, hogy ott hagyom a fogamat, de ott hagyod te is. Jól megjegyezd magadnak!

Méz király csak kacagott, úgy kacagott, hogy csengett-zengett belé a helység, de Bűbájos már ezt a kacagást nem hallotta, beleburkolódzott a fekete felhőbe, hirtelen felemelkedett a magas levegőégbe, s szállt-szállt szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben. Hét nap s hét éjjel szállt pihenés nélkül, égiháború hányta-vetette, hol fához, hol sziklához dobta, záporeső csuronvizesre áztatta, majd meg a nap sütött oly forrón, hogy tüzes sugarai sárgára szívták a bőrét. Mindegy volt neki, ügyet sem vetett esőre, melegre, fagyasztó hidegre, ő csak szállt, szállt, pihenésre soha le nem szállt. Egy volt a gondolata, másra egy pillanatig sem gondolt: látni kell még egyszer a hétszer szép királykisasszonyt, talán utoljára, de látni fogja, ha belehal is.

Gyönyörű holdas estén ért az Arany-folyó partjához. Arany-folyó vize lassan, csendesen folydogált, az öreg hold sugarai vígan táncoltak körbe-karikába a folyó fölött s hívták-csalogatták Bűbájost, hogy ő is táncoljon velük. Szegény Bűbájosnak bizony nem volt kedve a táncra, lassan leszállt a folyó partjára, kimerülten terült el a puha gyepen. Hosszan, sokáig nézett át a Tündérszigetre igy, de onnét nem látszott át semmi más, csak a csudafa, amelynek felső ágai szinte az eget verték, s ezer virága a hold fényében ragyogva-ragyogott, – csuda, hogy meg nem vakult a szertelen ragyogástól. De végre is győzött az álmosság, szemét lehunyta, elszenderült, de bizony kevés ideig szendergett, egyszerre csak vidám kacagás verte fel szendergéséből.

Hirtelen felült Bűbájos, merőn átnézett a Tündérszigetre, mert onnan hallatszott át a kacagás, s im lassan, lassan megvilágosodott a sziget, tisztán láthatta, hogy hófehér ruhás tündérkisasszonykák szaladgálnak össze-vissza, arany labdát dobálnak körbe-karikába, s én édes Istenem, ott van köztük a hétszer szép királykisasszony is. Ott állt a csudafához támaszkodva, két karját kinyujtva, tenyerét kinyitva és repült a labda feléje, ő meg kifogta édes nevetéssel, s dobta tovább.

Teljes hét esztendeje, hogy nem látta Bűbájos a királykisasszonyt, s bizony rá illett a hétszer szép királykisasszony név, mert nem is hétszer, de hetvenhétszer szebb lett, mint volt akkor, amikor először látta. Elbűvölten nézte a csudaszép leányt, akinek rózsapiros arca, égszinkék szeme, aranyszőke haja, úgy ragyogott a hold fényében, mintha egyenesen az égből szállott volna alá. Aztán Bűbájos maga sem tudta, hogyan, miért, önkéntelenül előbbre csúszott a gyepen, egészen a folyó partjára s hosszan belebámult a vízbe.

– Oh, az a rőt haj, az a rőt haj! Mi más volt ez a haj, mint a királykisasszonyé! Oh, az a félelmetesen villogó fekete szem, mi más volt, mint a királykisasszony égszínkék szeme! És az a rút arc, amelyre barázdákat szántott a hét esztendő óta szűntelen tartó nagy bánat!

Saját magától megiszonyodva, húzta vissza a fejét, beletemette a fűbe és sírt keservesen. Sírása felhatott az égig, hullott a könnye, mint a záporeső, s amig szegény így sírt keservesen, egy kis gyikocska kibujt a földből, csudálkozva nézte Bűbájost, de amikor rőt hajáról megismerte, hogy Bűbájos-féle lehet, rémülten futott vissza a föld alá, nehogy a varázsló kezébe kerüljön.

– Lám, lám, – zokogott Bűbájos – még ez is irtózik tőlem, hogyne irtóznék a hétszer szép királykisasszony!

Közben odaát a szigeten mind zajosabb lett a labdázás, nem ismert határt a tündérkisasszonyok kedve. S egyszerre csak, amint fejét fölemelte, látja Bűbájos, hogy mind a tündér az eldobott labda után szalad, s a királykisasszony egyes-egyedül áll a csudafa mellett. Egyéb se kellett Bűbájosnak, feledte a csúfságát, letörülte a könnyeit és csak a királykisasszonyt látta, aki a csudafától elindult, s aranyvesszejével csapkodva sétált az Arany-folyó túlsó partján, fel s alá. Mit gondolt, mit nem, nagy hirtelen belekapaszkodott egy holdsugárba, s egy szempillantás alatt átröppent az Arany-folyón s egyenesen a királykisasszony elébe szállt le.

Emberi szó nem tudja elmondani azt a rettenetes nagy rémületet, amikor a királykisasszony hirtelen-váratlan maga előtt látta Bűbájost, a rútak-rútját. Rózsapiros arca elfehéredett, mint a gyócsévirág, s reszketett egész testében, mint a nyárfalevél. De Bűbájos még szóra sem nyithatta ajkát, oly rettenetes zengés-zúgás, kondulás-bondulás támadt a szigeten, hogy ég-föld megreszketett belé. Aztán egyszerre csak a csudafa ágai, levelei nyulni, tekeregni kezdtek mind Bűbájos felé. Bűbájos azonban ezt nem látta, ő csak állt, állt mereven egy helyen, mintha földbe gyökeredzett volna lába. Nézte, nézte, némán, elbűvölten hétszer szép királykisasszony csudaszép arcát. Aztán egyszerre csak erőtlenül roskadt térdre, kezét összekulcsolta, úgy könyörgött:

– Oh, te hétszer szép királykisasszony, akiért hét esztendeje szenvedek, könyörülj rajtam, válts meg engem a varázslat alól! Légy az enyém s meglásd, méltó leszek hozzád.

– Oh, mit gondolsz, – nézett rá szánakozva a királykisasszony – hogy lehetnék én a te feleséged, hiszen te a rútak-rútja vagy.

– Rútak-rútja vagyok, de jó vagyok, szép királykisasszony, s megszépülök, ha szeretni fogsz!

Ezalatt a csudafa ágai, levelei mind közelebb-közelebb nyultak Bűbájos felé, s észrevétlenül körülfonták lábát, derekát.

– Hiába, hiába, rőt a hajad, az enyém aranyszőke, nem találunk össze. Eredj vissza, mért nyugtalanítasz? Szánlak, sajnállak, de tied nem lehetek.

– Én pedig nem tudok lemondani a reménységről, hogy előbb-utóbb az enyém leszel! – mondá Bűbájos.

De mialatt ezt mondta, a csudafa ágai úgy körülfonták, hogy látni sem látott semmit. De már őt sem látta senki, sem a királykisasszony, sem senki más, úgy elborították a csudafa ágai, levelei. És egyszerre csak végeszakadt a nagy zúgásnak, kondulásnak-bondulásnak, sem ég, sem föld nem remegett többé, s a tündérkisasszonyok, akik nagy messzire szaladtak volt az arany labda után, most rémülten szaladtak vissza a királykisasszonyhoz, hadd lássák, miféle idegen lépett a Tündérszigetre. Velük szaladt Retek is, az udvari tréfacsináló, sápadtan, reszketve, s amint odaért, térdre hullott a királykisasszony előtt.

– Verj meg, verj meg, hétszer szép királykisasszony, hogy egyedül hagytunk. De hol az idegen, aki itt járt? S hogy tudott eltünni innét bántatlanul?

A királykisasszony némán mutatott a csudafára, amely most nyugodtan, mereven nézett az ég felé, egyetlen ága, levele nem mozdult, s csupán az egyik oldalán hajtott ki egy kék szárú, veres szirmú, csudaszép szív-virág, amelyből két gyönyörű, karbunkulus fényű porzó nézett az ég felé.

– Ott van, ott van, – szólalt meg végre a királykisasszony s egész testében reszketve mutatott a csudafára, – ő volt itt, a Bűbájos.

Mind odaszaladtak a csudafához a tündérkisasszonyok, cérna vékony lábán a potrohos Retek is odaszaladt, s szemük-szájuk elállt a csudálkozástól, amikor megpillantották azt a virágot, amelyhez hasonlót még nem láttak; amelynek a porzói mind a királykisasszony felé néztek s vízcsepp, vízcsepp után pergett, gyöngyözött végig a csudaszép szirmokon.

– Sír a Bűbájos! Látjátok, sír a Bűbájos! – kiáltott a királykisasszony, s most kitört az ő kicsi szívéből is a sírás, nem tudta elrejteni, amit érzett, szíve mélyéből sajnálta szegény Bűbájost.

Hangos sírással szaladt fel a palotába a királykisasszony, rémülten szaladtak utána a tündérkisasszonyok, rémülten szaladt Retek is.

*

No, most búcsúzzunk el a királykisasszonytól is, Bűbájostól is egy időre, térjünk vissza Bűbájos házikójába, ahol egyedül üldögél s búsul, sóhajtozik szegény Szikra. Még alig sárgultak, pirultak a falevelek, amikor Bűbájos útra kelt, azóta tél lett, hideg tél, magas hó borította a rengeteg erdőt, a kertet. Bizony, rég megszökött volna innét más ember, de Szikra várt, várt hűségesen. Nem azért pattant ő tűzből a világra, hogy féljen itt, a nagy egyedülvalóságban, meg sokkal jobban szerette az ő gazdáját, semhogy elhagyja a házat hűtlenül. Jóformán nem volt egyéb dolga Szikrának: reggeltől-estig seperte a havat a kertben, hadd találja rendben az ő édes gazdája, ha haza kerül. Esténként meg ott ült, üldögélt a kemence padkáján, elnézte hosszan, sokáig, amint pittegnek-pattognak az ő szikra pajtásai. De, amint telt, mult az idő s mindig csak hullott a hó, kicsi szivének aggodalma mind nagyobbra és nagyobbra nőtt. Vajjon, mi van az ő gazdájával? Kerül-e vissza valaha? Hátha szerencsétlenül járt? Hátha valahol szomorú rabságban sinylődik? Szegény kicsi Szikra mindent össze-visszagondolt, de hiába törte fejét, nem tudta, mitévő legyen. A baglyok is napról-napra szomorúbbakká lettek, alig mozdultak ki az odujukból, búsult ám a kuvik is, hallgatott, sohasem kuvikolta el, hány óra.

Egy nap aztán végeszakadt a Szikra türelmének, érezte, hogy valamit tennie kell, ki kell innét mozdulnia, s addig jár, addig megy, amig az ő édes gazdáját megtalálja. Bűbájos ruhái közül kikeresett egy báránybőr bundát, vastag csizmát húzott a lábára, a kuvikot kieresztette a házból a baglyokhoz, a házat bezárta maga után, aztán felszólt a jegenyefára a baglyokhoz:

– Hé, vén bölcsek, ide füleljetek!

A baglyok csodálkozva meregették a szemüket s kiváncsian várták, hogy mit mond majd Szikra.

– Én most, úgy tudjátok meg, elmegyek, mert én itt tovább ki nem állom, s addig megyek, amig a gazdánkat megtalálom. Rátok bízom a házat, kertet, s ugyan jól vigyázzatok mindenre, mert jaj nektek, ha mindent rendben nem találok, amikor visszatérek.

Ezt mondván, mielőtt a baglyok még felelhettek volna, becsapta maga után a kaput s egy szempillantás alatt úgy eltünt, mintha föld nyelte volna el.

– Uhu, huhu, – huhogott az öregebbik bagoly, – hallottad, milyen hetykén beszélt hozzánk ez a fickó?

– Uhu, huhu, – huhogott a másik – majd beköti a száját a gazdánk, csak térjen haza.

Azzal mind a ketten visszahúzódtak az odujokba, s tovább szundikáltak.

Nekivágott Szikra a rengetegnek, szaporán lépegetett a magas hó tetején, de bizony bármilyen könnyü volt a teste, itt-ott nyakig süppedt. Szikra oda se neki, csak összecsattintotta két tenyerét, felugrott a hó tetejére s vígan dalolta:

Szikra voltam, az vagyok Hogyha kell, hát pattogok. Lábam, ide, nem oda, Gyorsan ugorj amoda!

Ilyenkor aztán szertelen nagy jókedvében szinte repülve repült a hó tetején. Igaz, hogy itt-ott beleütődött az orrocskája, hol fába, hol sziklába, meg-megindult orra vére, de törődött is ő véle. Piszécskéjét megmosta a hóban, ha meg elfáradt, nem feküdt le, hanem vígan társalkodott az erdő madaraival, így aztán el nem aludott, meg nem fagyhatott. Egyszerre aztán, amikor még nem is gondolta, megpillantotta a Sárga sziklát, ahol a Nagy Bűbájos lakott. Felkiáltott Szikra a sziklára:

Heje-huja, huja, hopp, Sárga szikla, itt vagyok. Itt vagyok, ragyogok, Mint a fekete szurok!

Hát ide csakugyan eljutott, de hátra volt még az igazi neheze: föl kellett mászni a Sárga szikla tetejére. Százszor is megpróbálta, belekapaszkodott, mászott, mászott fölfelé, de alig haladt egy keveset, visszagurult oda, ahol a mászást kezdte. Isten tudja, hányszor próbált szerencsét, mindannyiszor visszagurult. Hej, szegény világ, vetett ágy, – vakarta fejét Szikra – hát idáig elkínlódtam s innét kelljen visszafordulnom? De már olyan nincs, ha ezerszer kell is szerencsét próbálnom!