Part 1

AZ ATHENAEUM OLVASÓTÁRA.

SZEPTEMBER

REGÉNY

IRTA

AMBRUS ZOLTÁN

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM R. TÁRSULAT KIADÁSA

1897

Budapest, 1897. Az Athenaeum r. társulat könyvnyomdája.

I. OUVERTURE.

– Keresd az asszonyt!…

Mikor két ur (két ragyogó czilinder, ugyanattól a kalapostól, két gyönyörü ing-pánczél, ugyanattól a divatárustól, s két andalitóan szabott kabát ugyanattól az uzsorástól) Budakeszen vagy Rákos-Palotán három pár golyót küldözget egymásra, s az egyik szépen himzett, fehér plasztronon egyszerre csak kivirul a gentlemanlikeness piros rózsája: a négy kerekfejü, monoklis becsület-ügyvivő, aki az imént oly kápráztató hidegvérüséget fejtett ki a másik kettő bőrére, meg a két bőr-táskás, fekete szakállu pozőr, aki ugyanattól a professzortól levetett nyugalommal nézte végig az elegáns viaskodást, körülveszi a sebesültet, egy kicsit foglalatoskodik vagy diszkréten ádázódik körülötte, aztán kocsira ül, elhajtat a Club-ba, s ha csak zsurnalisztával nem találkozik, akinek természetesen semmiféle részlettel nem maradhat adósa, a temérdek kérdezősködésre rendesen csak ezt a lapos pillantásokkal kisért mondatot adja feleletül:

– Keresd az asszonyt.

És keresik az asszonyt. Nemcsak keresik, hanem meg is találják. Ma például egy szende, álmos asszonyka személyében, aki az ő magas homloku, nyilt arczu, szépen peroráló urát templomi csöndben ott csalja meg, ahol éri, s aki mindegyik udvarlóját ugy hivja, hogy: »Egyetlen kutyám!«; holnap talán egy villogó tekintetü tündér alakjában, aki ahányszor elbukik, mindannyiszor magasabb társaságba bukik, aki az egész kontinensen a legtöbb tüzzel tánczolja a csárdást, s aki, végezetül, hivatásszerűen üzi azoknak a férfiaknak az elbolonditását, akiknek nincs más foglalkozásuk, mint hogy koronkint el- és megbolonduljanak.

Második strófa:

Mikor egy szép tekintélynek s majdnem ugyanakkora hitelnek örvendő bankár, aki tizenhét éves korában a legpofozottabb lénye volt a ritkábban sepert pénzváltó boltoknak, sőt az egész mindenségnek, s aki a sok türelem, igyekezet és előitéletnélküliség erejénél fogva, meg egy hatvan-hetvenezer forintos házasság sikeres lebonyolitása révén pénzügyi kapaczitássá nőtte ki magát, ahelyett, hogy elkisérné ő nagyságát a Barbi Alice hangversenyére, felsétál a Gellérthegyre, s egy magános helyen eldurrantja a tova tünt letétek és differencziák egyenlegét, avagy hajnalban egy fa ágáról, batiszt zsebkendővel a nyakán vigyorog le a szép kilátásra: a pórul járt börze-parasztok, akik bottal ütik a pénzük nyomát s a deszkakoporsó mögött támadt özönvizet, kizártnak tartván, hogy ahol a pénzt nyerik, ott a pénzt el is lehessen vesziteni, ugyancsak ezzel a szálló igével dühitik egymást:

– Keresd az asszonyt!

És néha csakugyan találnak asszonyt. Ilyenkor az asszony vagy a Magyar Királyi Operaház valamelyik szilfidje, aki a Világürt, esetleg a Tejutat ábrázolja a legujabb balletben, vagy egy lusta, a sok szemrehányó köhögéstől elhizott, márcziustól novemberig fürdőző nagyságos asszony, aki soha se tud belenyugodni a gondolatba, hogy a másik szobába csak gyalog lehet menni, s aki soha se bocsáthatja meg az urának, hogy nem ő az a bizonyos Mackay báró, aki minden évben ötven vadászt küld Ausztráliába, ama páratlan, mesés kalap-tollakért, amelyekkel csak a Szivárvány-madár szolgál, egyes-egyedül Mackay bárónénak.

Harmadik kuplé:

Mikor a rendőrség a huszonötödik, hasonló stilü betörés után felocsúdik két-három évig tartó meglepetéseből, s a gonosztevők humorizáló levelei alapján meggyőződik róla, hogy a gaztetteket ugyanaz a banda hajtotta végre: a tapasztaltabb rendőrségi rókák, főképpen ha szorgalmasan olvasták a Gaboriau bünügyi regényeit, ama bizonyos változatlanul jóságos mosolylyal, melyet különösen a razziák alkalmával kedvelnek, egy szekér-oldal papir-csomón kivül többnyire ezt a nagybecsü tanácsot vágják a vizsgálatot vezető szegény ördög fejéhez:

– Keresd az asszonyt.

A szegény ördög aztán keresi. S az akták szarkalábjai között megüti a szemét egy tulipántos név, az ingyen készült fotografiák között felkelti a figyelmét egy szemtelenül mosolygó szempár, egy csudálatos asszonyi váll vagy egy harmadévi divatu, szebb multakról árulkodó női kabátka, a megjegyzések rovatában álmodozóvá teszi ez a hivatalos stilusban fogalmazott románcz: »19 év, haj: szőke, szem: fekete, orr: rendes, száj: kicsiny, fogak: jók. Lopás, részesség betöréses lopásban, lopás és orgazdaság. NB. Jobb karján borsónyi forradás. Revolver; a szeretője akarta megölni.« Mi ez? Bizonyára semmiség, mindössze egy asszonyi hajszál. De ez az asszonyi hajszál fonállá válik a kezében, ebből az asszonyi hajszálból hurok készül, melylyel kézrekeritik az egész betörő bandát, ujabb dicsőségére a szálló igének.

És mindannyiszor, ahányszor önök ugy találják, hogy egyik-másik férfinak a viselete érthetetlen, hogy az önök mindennapi szenzácziós esete kissé homályos, hogy abban, ami történik, a logika nem talál kielégülést, hogy valami megmagyarázhatatlan dolognak a kulcsa sehogy se akar előkerülni: önök is az asszonyt keresik, az örök asszonyt, aki mindig ott rejtőzködik a szinfalak mögött, mialatt a szinen, frakkban, vagy zubbonyban, férfi alaku marionette-ek hajlonganak és ugrándoznak, vagy tülekednek s marakodnak, hogy végül őrületes bukfenczekkel mulattassák a közönséget, vagy pedig szép rendben, egyszerüen hanyatt vágódjanak.

Csak egyetlen egy eset van, amikor senki se keresi az asszonyt. Ez az eset a szegény lirai költőé.

Pedig, ha jól megtetszik gondolni, egy igazi, tősgyökeres, megrögzött lirai költőnek a dolga mindig igen különös, sőt titokzatos valami. Hogy egy nagykoru, irni és olvasni tudó, ép elméjü ember, akinek két karja és két lába van, mint másnak, ahelyett, hogy boldogulni igyekeznék, mint az egész világ: akár tudatosan, akár öntudatlanul, de mindig szabadakaratból s kényszeritő külső okok nélkül, lemondjon mindarról, amit más ember becsben tart, amiért az egész világ töri magát, lemondjon a könnyen megszerezhető kényelemről, a kevés fáradsággal elérhető jólétről s minden magasabb rendü világi örömről, csak azért, hogy a fogadott szegénység fütetlen kályhája mellett minél többet gyönyörködhessék a tulajdon szava zengésében, ha nem is épen példátlan, de mindig igen sajátságos jelenség. S akár jó, akár rossz versek költőjéről van szó: a kázus mindig egyformán eredeti. Egy vén fiu, akinek az öröme önnek gyermekjáték s aki viszont az ön örömeit léhaságoknak találja; a Szépnek egy jámbor légátusa, akit az élet, a rossz emberek s a véletlen az ön szemében mindig megaláznak; egy élhetetlen fráter, aki a számüzött királyok gőgjét hordozza magában, s aki olyan ünnepies pose-ok között bibelődik ártatlan és haszontalan játékaival, mintha birodalmakat alkotna; egy szelid bolond, aki ravasz, egy öntudatlan komédiás, aki érzéseit siet szétfaragni rímekbe s unos-untalan megcsalja önmagát; egy lunátikus, aki csodálatos biztonsággal sétál a háztetőkön, de agyonzúzza magát, ha a nevén szólítják; egy nem e világból való ember, aki a jövőbe lát, de nem tud járni a sima földön, mint Michel Angelo, mikor leszállt állványáról, ahol a mennyet festette volt; a szfinksz egy uj kiadása női lélekkel és monstruózus lábakkal; egy elkésett szfinksz, aki megilletődötten hallgatja a tulajdon füle zúgását s találós meséket mond, amelyeket senki se fejt meg: vajon nem ezekre a képekre gondolnak-e önök, ha lirai költőkről hallanak?!

Mindegyik egy-egy rébusz önök előtt és soha se jut eszébe senkinek, hogy ennek a rébusznak a megfejtését keresse. Soha, senki se kutatja a női alakot, aki ezt a néha talán dicsőséges, a legtöbbször fonák és mindig rendkivüli életet megmagyarázza.

Az igazat megvallva, mindez onnan van, hogy önök nem nagyon érdeklődnek sem a lirai költemények, sem a lirai költők iránt; a rébusz tehát hidegen hagyja önöket, s a Beatrice, akinek emléke ezt a sok vörös, sárga és kék boritéku, egy forintos füzetet besugározza, önöknek Hekuba.

Ki törődött valaha azokkal a költeményekkel, amelyeket Hódy Balázs 1872-től 1893-ig közönséges, velin és Van Geldern papiron bocsátott nyilvánosságra?! Ki gondolt valaha a női lényre, akinek egy-egy lustálkodó tekintete vagy egy-egy érzékcsiklandozó, halk kaczagása a Hódy Balázs szivében zsongó, bugyborékoló érzés-hullámokat ugy felkorbácsolták, hogy ezeknek a hullámoknak árja elhagyván a földet, nekieredt a végtelenségnek, a puszta, sötét végtelenségnek, amely fölött csakis két csillag világit?!

Pedig, hogy egy olyan békés, harmonikus lélek, aminő a Hódy Balázsé volt, kiegyenlithetetlen ellentétbe keveredjék a dolgok rendjével, – hogy egy olyan szelid, nyugalom-kedvelő temperamentum, a milyennek hősünk kora ifjúságától fogva mutatkozott, prométheüszi viaskodásokra szánja el magát, – hogy egy olyan rendszerető, illendőségtudó, minden tekintélyt és törvényt respektáló ember, amilyennek a mi barátunkat az egész Rózsa-utcza ismerte, szakitson a világrenddel s lenézve a föld összes többi javait, egy egész életen át ne lásson maga előtt csak egy jót: két szép gömbölyü kar tilos ölelését, – hogy egy olyan, csupa lemondáshoz szokott sziv, mint aminőnek _Icarus_-t a verseiből ismerjük, jobban mondva: ismerhettük volna, arra adja magát, hogy, amig csak lélekzik, a lehetetlent vívja, s megvetve a világ összes többi erőit, folyton-folyvást a Szépet keresse, azt a bűvös erőt, amelynek segitségével a mesék lovagja megnyitja Tündér Ilona várának zárait, – hogy végre egy temetési vállalat segédtitkárja előtt ne legyen szent, csak: a művészi, a földfeletti és a sejtelemszerü, ahhoz nem volt elég az első selyem-viganó izgató suhogása, ahhoz egy Beatrice kellett.

Ezt a Beatricét önök soha se keresték, de meglehet, hogy a jövő század irodalomtörténet-irói kutatni fogják. Nehogy a jövő e munkásai majdan zavarban legyenek s nehogy a Hódy Balázs végtelen diskrécziójánál fogva egy irodalomtörténeti adalék esetleg örökre elveszszen: ezennel elárulom, hogy Hódy Balázsnak a Beatricéja a szép Sárváryné, Sárváry Bélának, a jeles rajzolónak esküdt felesége volt.

Bár, meglehet, maga se tudott róla, a szép Sárváryné sugalmazta _Hódy Balázs összes költeményeit_ három testes kötetben s hat kisebb füzetben, 1872-től 1893-ig. Ő volt a hősnője a Hódy Balázs könyvdrámáinak és ismét csak ő volt, akit Hódy Balázs megénekelt époszban, költői regényben, allegoriában, bökversekben, rondeaukban s vegyesekben. Ő volt, akiért a Ginevra-cziklus epedett, a _Spleen_ czimü kötet borongott s a _De Profundis_ megsiratott. Róla szóltak az ölelkező rimek, az anapesztusok, a népies balladák, sőt ama századvégi némajáték is, amelyet az Életnek és a Halálnak kellett volna a népszinházban eltánczolniok.

Ez a szép Sárváryné nem csak amolyan szemre való teremtés, hanem isten igazában szép asszony volt, hogy ugy mondjam: tartalmas szépség, a legegészségesebb és legkövérebb a világ minden szőke szépsége között. Nem méltóztatnak elfelejteni, hogy ebben a mai papirkorszakban a szépségek között is vannak névleges értékek, melyek igen mutatósak egy-egy jó órában, vagy szabó-kéztől frissen kikészitve az esti világitásnál, de délelőttönkint egyszerüen nem léteznek s akárhányszor, ma estéről holnap estére, végkép oda vannak, mintha elfujták volna őket. A Sárváryné szépsége aranyban volt.

A _journalière_-szépségek veszedelmeit nem ismerte; május avagy deczember hó, a jó és a rossz napok nyomtalanul multak el alakjának pompás tökéletessége felett. Este tündöklött s azt hitte volna az ember, hogy grande toilette-ben jött a világra, de délelőtt virágzott, mert aki nem látta pongyolában, az – bizony isten! – nem látott semmit. Mindig szép volt, mint a szép képek, mint a régi, boldogabb idők leányai; szép és nyomatékos, mint egy gyönyörüen metszett arany billikom.

Amiből ne tessék azt következtetni, hogy valami érett szépségről beszélek, vagy legalább is egyikéről ama végiglen kivirágzott alakoknak, a melyeket _Nyár_ czime alatt látni festők és kártya-gyárosok munkáin. A _Spleen_ czimü kötet megjelenése idején a szép Sárváryné husz-huszonegy esztendős lehetett. Igaz, hogy a _Spleen_ czimü kötet után még egy _De profundis_ is következett… de ne siessünk. Ugyis hamarább érkezünk e románcz végéhez, mint képzelni tetszik.

Tehát: ha igaza volt Hódy Balázsnak, midőn a szép Sárvárynét, egy nem éppen meglepő, de kipróbált és tartós hasonlattal csökönyösen rózsának nevezte: ez a rózsa csak akkor kezdett virágozni, mikor, tudtán kivül, helyet foglalt a magyar irodalom-történetben. Ami pedig Hódy Balázst illeti, ő már akkor ismerte a Ginevra néven megénekelt szép Borcsát, mikor ez a rózsa még csak rózsabimbó volt.

A dolog ugy történt, hogy: volt a rózsabimbónak egy nagy kamasz öcscse, aki sehogy se akart szimpatizálni a velünk barátságos lábon élő Görögországgal. Valamely rejtelmes idioszünkraziánál fogva: gyülölte a görög nyelvet átalában s a _mi_ végzetü igéket különösen. A _mi_ végzetü igék szivük mélyéből viszonozták ezeket az érzelmeket s hogy e sajnos ellentét, legalább a nagyvilág előtt, valamiképp kiegyenlithető legyen: Hódy Balázs, egy régi professzorának ajánlatára, meghivást kapott az aggódó apától, hogy havonkint tizenöt forintért, sziveskedjék hetenkint kétszer részletesen ecsetelni, mily igazságtalan a rossz indulat, melylyel Bandi urfi Hellasz és az összes _mi_ végzetü igék irányában viseltetik.

Mikor Hódy Balázs először jelent meg az aggódó apa házánál, véletlenül a szép Borcsa kisasszony nyitott neki ajtót. A psychologia barátainak kedvéért megjegyzem, hogy ez csak afféle szinpadi véletlen volt, mert Borcsa kisasszony egy fekete bajuszu rajzolót várt, aki, mint világéletében mindig mindenünnen, akkor is elkésett. Ezt bizony rosszúl cselekedte, mert Borcsa kisasszony már éppen negyedszer sietett ki az előszobába, tisztára azért az örömért, hogy a szobalány helyett ő fogadhassa a fekete bajuszu urat, akivel egy pillanatig egyedül szeretett volna lenni, nem tudom már, hogy: miért?

Hódy Balázs akkor még semmit se tudott a fekete bajuszu urról, akit később élete megrontójának kellett tartania. Nem ismerte a házi rendet s nem kereste, hogy mi lehet a magyarázata annak a kivételes szerencsének, a melyben váratlanul részesült. Mindazáltal ez a kivételes és váratlan szerencse meglehetős zavarba ejtette. Meglepetésében átkutatta az egész előszobát és sehogy se tudott helyet találni a botjának; végre is föltette egy szekrény tetejére, a honnan csak három hét mulva került elő.

Borcsa kisasszony, mikor megtudta, hogy a vendég mi járatban van, vállalkozott rá, hogy bevezeti a papához. Hódy Balázsnak elkáprázott a szeme s ahelyett, hogy sarkon fordult és kereket oldott volna, követte végzetét, mint egy patkány a Rattenfängert.

A papa örült a szerencsének, de szégyenkezve vallotta meg, hogy Bandi urfival egyelőre nem szolgálhat. A gazember neszét vette a dolognak s elrejtőzött a tanitó ur elől. Keresték a pinczében is, a padláson is, de sehol sem találják. A mi különben jövőre nem fog megtörténni; az atyai hatalom meg fogja tenni a magáét. Egyelőre méltóztassék a tanitó urnak helyet foglalni; nem fog ártani, ha szives lesz megismerkedni a családfő nevelési elveivel s a gondjaira bizandó különös karakterrel. Az óra azért számitani fog.

A rózsabimbó (ó, mily hatalmas volt bimbónak is!) benn maradt a szobában s érdeklődve nézte a szerény és csöndes urat, aki vállalkozott rá, hogy Bandi urat meg fogja szeliditeni. Merésznek és furcsának találhatta a vállalkozást, mert, mialatt apja a feladat sokféle nehézségét fejtegette, titokban elmosolyodott. De mintha rögtön megbánta volna ezt a futó mosolyt, egy pillanat mulva már ismét komolyan nézett a tanitó urra, mint előbb. S milyen nyugodt, milyen édes volt a tekintete, mikor komolyan nézett valakire!

Hódy Balázs nem látta ezt a tekintetet, hanem annál inkább érezte. Látni különben nem látott mást, csak az előtte ülő barátságos uri ember orrának a hajlását s gondolni se gondolt egyebet, mint azt, hogy: ő most tulajdonképpen nagyon nevetséges lehet. Egyszerre tudniillik nem tudott hova lenni a két kezével. A jelen pillanatban egészen fölöslegesnek találta ezt a két kezet s a legjobban szerette volna, ha egyátalán kéz nélkül jött volna a világra. Istenem, mily borzasztó dolog is, hogy mikor az embernek a feje tele van csodálatos szépségü, nemes, légies finomságu ideákkal, két gyámoltalan, haszontalan kéz elront mindent a világon!

A barátságos értekezésnek vége volt. Kénytelen vagyok konstatálni, hogy nevelési elvek soha, mióta a világ, nem hangzottak el olyan haszontalanul, mint az aggódó apa nevelési elvei. Az igazat megvallva, Hódy Balázs ugy volt ezzel a nevelési értekezéssel, mint a sziesztáját tartó ember a méhdöngéssel; hallotta, de nem sokat értett belőle. Csak az járt a fejében, hogy egy rendkivül kényes s fölötte bonyolult feladat áll előtte: elbucsuzni a nyugodt tekintetü Borcsa kisasszonytól. Persze a dolog nem ment valami könnyen. Fölvette a mellette lévő székről Xenofonját s oly görcsösen kezdte szorongatni ezt a kiváló auktort, mintha kész volna meghalni inkább, mintsem megválni tőle, hacsak egy órára is. Majd eszébe jutott a kalapja s balkeze ösztönszerüleg kereste botját, melyet mintha háromszáz évvel ezelőtt hagyott volna el valahol. S ezalatt Borcsa kisasszony közelebb jött hozzá; közelebb jött és feléje nyujtotta a kezét. Ó mily mostohának találta szegény Hódy Balázs a természetet, mely az embernek csak két kezet adott!

Maga se tudta, hogyan esett keresztül ezen a bucsuzáson. Csak akkor lélekzett fel, mikor már künn volt a lépcsőházban s alig hogy fellélekzett, szerette volna felpofozni magát.

Vagy másfél óráig dologtalanul csavargott fel s alá a városban, s az egyedüllét visszaadta magában való bizodalmát. Mire hazament, tökéletesen megbékült önfelével s nem érzett egyebet, csak valami kéjes bizsergést a szivében. Korán feküdt le, keveset olvasott s mikor elfujta lámpáját, megvallotta a szobája négy falának, hogy:

– Ő az, aki álmaimban élt.

Ha beszámoltam azzal, mit gondolt Hódy Balázs, mikor először látta a szép Sárvárynét, nem hallgatom el azt sem, mit gondolt a rózsabimbó, mikor először találkozott regényünk hősével.

A rózsabimbó azt gondolta, hogy:

– Ez a legrosszabb kalapu, a legrosszabb kabátu és a legrosszabb czipőjü ember, akit valaha láttam.

Később, esztendők multán, ez a vélemény jelentékenyen módosult. S mikor egyszer Sárváry valami malicziózus megjegyzést tett Hódy Balázs egyik verskötetére, mely végtelen tiszteletet lehellő ajánlással s diszes kötésben pompázott az asztalon, a szép asszony azt mondta a férjének:

– Csak Hódyt ne bántsa. Jól esik látni, hogy még vannak ilyen derék emberek a világon.

Sárváry röhögött.

Meglehet, ugyanebben az órában történt, hogy Hódy Balázs versben és még több melegséggel, de kevésbbé elismerően nyilatkozott a szép Sárvárynéról.

Mert akkortájban irta azt a költeményét, mely igy kezdődik:

_Imádom őt, a szivtelen kaczért…_

Nem tudom, adnak-e önök valamit egy regényiró becsületszavára. Ha igen, ugy határozottan állithatom, hogy a _Spleen_ e strófájában Hódy Balázs igen-igen igazságtalan volt. Azt mondhatnám, hogy a világtörténelem csak kevés oly égbekiáltó igazságtalanságot emlit, mint a minő a _Spleen_ czimü kötet eme gyöngyében foglaltatik. Mert ha egyáltalán létezett valaha asszony, aki a kaczérság eredendő büne nélkül született, ugy ez az egyetlen egy asszony a szép Sárváryné volt; és ha volt valaha uj nemzedék, melynek a világra jövetele (szakrilégium nélkül gondolván) a szeplőtelen fogantatásra emlékeztetett, ugy ez az uj nemzedék csak a Sárváryné hat fia lehetett: Béla, Géza, Aladár, Elemér, Tihamér és László. A szép Sárvárynéban nem lakozott a hóditás és az ünnepeltetés vágyából egy csipetnyi sem; nem volt hiu s nem szomjazta az olcsó diadalokat. Jólétének gondtalanságában s egészségének felséges békéjében soha se voltak másféle vágyai, csak azok, a melyeket a következő óra magától meghozott; s mivel önök a psychologiát csak akkor respektálják, ha összes következtetéseit az emberi rossz hajlandóságokból, bünökből és az állati ösztönökből vonja le, hozzá teszem, hogy: valami mennyei lustaság lakott benne, mely megóvta tőle, hogy akármit is akarjon, amiért valamit tenni kellett, aminek valami ára volt, hacsak egy lépés vagy egy mosoly is. Mert a jó sors mindazt, ami egy asszonyi életnek a föltétele, megadta neki ingyen, soha se jutott eszébe a más ökre és szamara, akárhogy bőgtek is az ablaka előtt. Ha az egész világ olyan, mint ez az asszony, igazán fölösleges lett volna meghozni a tiz parancsolatot. Életének csöndessége egy szép hűvös patakéhoz hasonlitott; s mit tehet a szép, hűvös patak arról, hogy vizére a szarvas kivánkozik?!

Vagy talán már kaczérság volt az is, hogy mialatt Bandi és Xenofon birkóztak (Bandi maradt az erősebb), a rózsabimbó néha benn maradt a szobában?! Eszébe se jutott, hogy kimenjen. Olyan mindegy volt neki Bandi, Hódy Balázs és Xenofon! Csak nagyritkán nézett fel a himzéséről (a mi, tessék elhinni, álczázott semmittevés), olyankor, amikor Balázs nagyon bele bonyolódott valami rendhagyó perfektumba. Egy rendhagyó perfektum olyan kényes palánta s a Bandi feje nem volt termőföld, hanem kopár hegyfok. Ilyenkor a rózsabimbó részvéttel és csudálkozással nézte a vért izzadó szegény tanitó urat. Becsületes lelke sehogy se tudta megérteni, hogy vannak emberek, akiknek nincs egy jó kabátjuk s akik nem gondolnak egyébre, mint ezer és ezer évvel ezelőtt meghalt irás-molyok abrakadabráira.

Hódy Balázs félre értette ezeket a pillantásokat. Bár távol vala tőle minden elbizakodottság, titokban azt az édes hitet kezdte táplálni, hogy ezek a barátságos pillantások ama hódolatot fejezik ki, melyet ő a Xenofon zsenijével szemben a legtermészetesebb dolognak talált a világon. Lehetséges-e Xenofon iránt nem lelkesedni? A Bandi példája azt mutatta volna, hogy: igen, lehetséges; de Bandi, ez a vásott siheder, aki a városligetben arra biztatta a tanitó urat, hogy menjenek utána a cseléd-leányoknak, meg ez a gyönyörü, édes teremtés, akinek a tekintete csupa lélek, istenem mily két külön világ! A rózsabimbó bizonyára többet figyelt az ő magyarázatára, mint az, akinek e magyarázat szólt volna; s Balázs koronkint tüzbe jött, ékesen szólóvá lett, tekintettel (ó csak oldalvást és mindössze egy-egy tekintettel!) az igazi hallgatóságára. Van-e nagyobb gyönyörüség, mint figyelmessé tenni a szépre azt, aki előttünk a legszebb? S van-e kielégülés, mely fölér azzal, hogy ha feltárhatjuk lelkünk kincseit az előtt, akinek a czipője hegyét megcsókolni már másvilági boldogságnak tetszik?!

S észre se vette, már elfogta a hiuság, melyet legjobban az alázatos lelkek ismernek. Az a hiuság, mely néha elhiteti velünk, hogy hozzá férkőztünk egy léleknek a zárához, mintha az emberi léleknek volna több kulcsa is, s nemcsak az az egy, amelyet nem lehet elajándékozni és nem lehet megkeriteni. Büszkélkedni kezdett vele, hogy a Bandi görög leczkéi ama másik, szép lélek előtt egy roppant perspektivát tárnak fel: az ó-kor szép világát, s ez a gondolat boldoggá tette.

Hogy ezek az előadások, melyekre oly nagy gonddal készült, kárba veszhetnek: soha se jutott eszébe. S ha a rózsabimbó, egy fekete bajuszu urra gondolván, elmélázva nézett ki az ablakon, Balázs meg volt győzödve róla, hogy ez Xenofon hatása. Alighanem innen magyarázható, hogy a Ginevra-cziklus a szép Sárvárynét mint egy második Vittoria Colonnát ünnepli.

A rózsabimbó betöltötte tizenhatodik évét, s alig hogy betöltötte, férjhez ment a már többször nevezett Sárváry Bélához. Kiderült, hogy ehhez a házassághoz már régen megvolt minden: a fekete bajuszu ur, a kisasszony hajlandósága, a szülői beleegyezés, még a kelengye is, csak éppen a tizenhatodik év hiányzott. Mikor ez a nevezetes dátum elérkezett, megtörtént az eljegyzés.

Ettől fogva a rózsabimbó nem jelent meg a görög leczkéken, ellenben gyakran kikocsikázott a vőlegényével, meg azokkal az ismeretes rokonokkal, akik éppen csak ilyen alkalmakkor nem fölöslegesek. Hat hétre az eljegyzés után megvolt az esküvő is. Sárváry, kivételképpen, nem késett el a lakodalomról; Bandi, az általános öröm közepette, zavartalanul hozhatott haza négy szekundát; a nászlakoma pompás volt s a fiatal pár elutazott Olaszországba.

És Hódy Balázs? Sirt benne a lélek, mint Petur bánban.

Szive a sirban s Xenofon, Xenofon elárulva!

Ó, fájt neki, hogy nem volt, aki kitalálja a szivében élő mélységes, odaadó, örök szerelmet s hogy tündére elszállt egy édes szó, egy mosoly nélkül! Ha csak a homlokán, ha csak egyszer, egyetlen egyszer, csókolhatja meg ezt a gyönyörü fejet, ha tündére, csak egy pillanatra leszáll hozzá s azt suttogja: »Nem lehetek a tied, de gondolok rád…« Ha, csak egy tekintettel, azt mondja neki: »Tudom, hogy imádsz: megengedem, hogy imádj…« De nem, semmi. Ugy vált el tőle, mint a többi idegentől. És idegen marad örökkön, világ végeztéig, a sirban is, az utolsó itélet napjáig! Ó, fájdalmas volt ez a váratlan végbucsu s vannak csapások, a melyekre hiába készülünk előre… De hadd mozduljon tovább a gálya; élnünk kell, ha nem is látjuk be, hogy miért.

S a fájdalmát csak elviselte volna. Szive hozzá szokott a lemondáshoz, vagy meglehet: szive már lemondónak született. Hanem Xenofon elárultatását… a csalódását, a szégyenét, ó, azt nehezebb volt megbocsátani!

Megbocsátotta azt is. Hasztalan ismételgette magában ezeket a keserüségeket:

– Alig várta a tizenhatodik esztendejét, hogy férjhez mehessen!… És ehhez az emberhez! Aki tele füstölte menyasszony-szobáját, aki vőlegény korában is minden éjjel eljárt a kávéházba, alighanem kártyázni!… Ez a szép bábu kellett neki! Ilyen mind a hány, ilyen valamennyi, ilyen.

És mégse tudott másként gondolni rá, mint végtelen szerelemmel.

A rózsabimbó, házasságának tizenegyedik hónapjában, egy egészséges fiu-gyermeket hozott a világra, aki akkora volt, mint egy pápai zuáv. Ez a pápai zuáv és a _Spleen_ első darabjai egy időből valók. Kevéssel utóbb azt kezdték beszélni, hogy az asszony nem boldog, mert a férje megint éjszakázik. Ez a hir megillette a Hódy Balázs szivét. Talán egy csepp káröröm is vegyült a sajnálkozásába; ha igen, megbünhödött érte. Mert bár szeretettel csiszolgatta a verseit, a hat részből álló _Spleen_ második cziklusával nem tudott oly hamar elkészülni, mint amilyen hamar megérkezett a második pápai zuáv is.

A harmadik se váratott magára két esztendeig; s mindegyiknek akkora feje volt, mint egy-egy görög dinnye.

Ebben az időben hősünk nagyon neki adta magát a borongásnak. Megirta a komor hangu _Végtelenség_-et és a száztiz oldalra terjedő _Rejtelmek_-et (azokat a verseit, a melyekből a jövő esztetikusai konstatálni fogják, hogy Hódy Balázs és a világrend nem igen kedvelték egymást s néha rendkivül feszült viszonyban voltak), sokat járt ki a zugligetbe, hozzá szokott a boritalhoz s ha az utczán ismerős jött vele szembe, ijedten kapta félre a fejét, mint a skót ballada grófja, hogyha szürke barátot látott.

Aztán, elcsitultak szivének hullámai. Egyre kevesebbet hallott a _donna angelicata_-ról; végre elveszitette szeme elől egészen. Bandi, az alatt az ürügy alatt, hogy immár tökéletesen meg van érve a felsőbb tudományokra, elvált Xenofontól örökre; viszont, a temetkezési vállalat, melylyel hősünk utóbb életfogytig tartó szövetséget kötött, már ekkor javában kaczérkodott vele. Szóval, mulván az idők, Balázs elkerült az aggódó apa házától; uj bajok, uj gondok kezdték foglalkoztatni s az édes kép mindinkább eltünt a messzeség ködében.

Már tartott tőle, hogy: el fog tünni egészen. S ez a gondolat keservesebb volt mindennél a világon.