Part 2

Fájdalmát megszokta, megszerette. A szivében zsongó édes bánat volt lelkének a kincse; ez éltette költészetét, ez aranyozta be mindazt a szépet, amit látnia adatott, ez volt mindene, mert csak ebben élt. S félteni, ápolni kezdte bánatát. Hisz olyan jól megfértek ők ketten: a költő és a költői bú.

Minő kietlen lenne a világ, ha kiapadna a dalok forrása!

De nem apadt ki.

Vagy hét esztendő haladt el. Egy este, amint benyitott a szobájába, levelet talált az iróasztalán. A lába megcsuklott, ahogy az irásra ráimert. Levél ő tőle! Szive ugy zakatolt, mint egy megbolondult lokomotiv s félénken nyujtotta a kezét feléje, mintha egy foszló rózsasziromhoz nyulna, melyet megirigyelt a szellő.

A levélben ez állott:

Kedves Hódy ur!

Tudom, hogy soha se bajlódott kis gyermekekkel. Hallottam azt is, hogy már nem tanit se kis, se nagy fiukat. És mégis irok. Lássa, én tudom, hogy nagyon követelő természetü vagyok. De mindnyájan elkényeztettek. Ön is.

Az jutott eszembe, hogy boldoggá tenne, ha ön hajlandó volna megtanitani a legnagyobbik kis fiamat irni és olvasni. Nem kellene szegénykének iskolába járnia s nem kellene idegenre biznom. Tudja, hogy borzadok az iskolától s még jobban az idegen arczoktól. Nem tudok beleegyezni, hogy a kis fiam oda járjon, a honnan a gyerek-betegségeket hurczolják szét a világba. És ugy szeretnék meglenni idegen ember nélkül!

Ugy-e, nem mond nemet?

Igaza van, nagyon önző vagyok. De ön hozzá szoktatott, hogy visszaéljek a jóságával.

A férjem is nagyon hálás volna, ha rászánná magát, hogy megszerezze nekünk ezt az örömet.

Várja önt, inkább ma, mint holnap, aki önre mindig hálásan emlékszik:

_Sárváryné_.

Ha önök ismernék a _Spleen_-t, a _Végtelenség_ prométheüszi gőgjét, a _Rejtelmek_ fásultságát és magas röptét, szóval, ha önök ismernék _Icarus_t, alkalmasint ilyenformán méltóztatnának okoskodni:

Icarus Hódy Balázs. Hódy Balázs tehát igen-igen megköszönte az ajánlatot s megirta, hogy, legmélyebb sajnálatára, nem vállalhatja el a nagyon kedves és nagyon megtisztelő, de rá nézve lehetetlen feladatot. Mert Hódy Balázs csak ekkép gondolkozhatott:

– Ha nem léphettem be a szobádba, mint vőlegény: nem lépek be oda, mint nevelő. Ha nem kaphattam a kezedből egy rózsát: még nem jutottam odáig, hogy elvegyem ebből a kézből a fizetést.

Szerencsére önök nem ismerik _Icarus_ költeményeit s ez nagyon megkönnyiti a feladatomat.

Mert igy nem kell hosszasabban magyaráznom, hogy ámbátor Balázsnak mindezek megfordultak a fejében, ámbátor először megsértődött, azután fellázadt, majd gyötrelmes lelki viaskodásoknak adta át magát, végre, mikor rákerült a sor, mégis csak elment a szép asszonyhoz.

Azzal ment el, hogy köszönettel bár, de le fog mondani a megtiszteltetésről. Megfogadta magában, hogy udvarias lesz, de önérzetes, tisztelettel teli, de hajlithatatlan. És alig volt ott egy negyedórát, elolvadt, mint a márcziusi hó.

Ettől a naptól fogva öt esztendeig egy fedél alatt élt a szép asszonynyal s egy levegőt szítt vele. Csak nyáron át nem látta, abban a négy türhetetlen hónapban, amikor Sárváryné, gyerek-seregével, faluzni ment.

De annál többet volt velök a téli hónapokban. Attól fogva, hogy délután négy órakor a nagy ebédlőben meggyujtották a függő-lámpát, késő estig, amig csak Sárváry vacsorálni haza nem érkezett, együtt volt a kis pápai zuávokkal s igy, a legtöbbször, csak egy hosszu asztal választotta el attól, akit alattomban élete nap-világának szokott nevezni. Lassankint tudniillik valami hallgatag megegyezés következtében, törvénynyé lett, hogy feladata nem végződik el az ábéczé titkainak magyarázatával, sőt ellenkezőleg, a feladata tulajdonképpen… Megvallom, zavarban vagyok, mikor erről a feladatról szólok. Végre is önök, türelmes olvasóim, regény-hősök dolgában kissé el vannak kényeztetve. Hozzá szoktak a kabylok ellen küzdő oroszlánokhoz, az alag-utakat teremtő vas-emberekhez s a titokzatos Orlandó gróf már hidegen hagyja önöket. Szégyenkezve vallom meg, hogy Hódy Balázs távolról sem volt oroszlán s ami a Sárváry-házban való elfoglaltságát illeti, ez a hivatal bölcs középutat tartott a szárazdajkaság és a nevelőség között.

Önök azt fogják mondani, hogy ez nem lehetett valami irigylendő állapot. Hódy Balázs más nézeten volt. Ugy találta, hogy ha az ember egész mélységes hosszu délutánokon egy imádott lény kábitó közelségében lehet, s ezalatt nincs egyéb dolga, mint halk, de határozott hangon figyelmeztetni az illendőség parancsaira néhány rakonczátlan és lármás pápai zuávot: ez maga a boldogság. S később éppenséggel nem volt oka rá, hogy megváltoztassa a véleményét.

A szép Sárvárynénak a gyerekein kivül az egyetlen Hódy Balázsból állott minden társasága. Sárváry a legjobb fiu volt a világon, s nem hiányoztak belőle a férfiui erények, de egy hibában leledzett Madame Benoitonnal: nem igen szeretett otthon üni. Korán kelt, délelőtt elvégezte a dolgát s alig, hogy megebédelt, szedte a sátorfáját. A szép asszony pedig csak nagyritkán mozdult ki hazulról. Kényelmessége a gyerekei számával növekedett, s a lustaságában, kivált olyankor, ha Sárváry néha-néha nagyon bele talált keveredni az éjszakázásba, volt valami elszomoritó. Nem szeretett kijárni; nem szerette a szelet, irtózott a hidegtől; még a napfény is bántotta. Vannak pompás virágok, amelyeket mintha a természet is arra szánt volna, hogy üvegházban éljenek; a változó idő haláluk, a tropikus égalj sem kell nekik, életföltételök: az egyforma kellemes meleg.

Balázs szentül meg volt győződve róla, hogy a szép Sárváryné nem boldog; de Balázs, mint világéletében mindig, tévedett.

Igaz, néha megfordult a szép Borcsa fejében, hogy másképp is lehetne. Végre is, ugy vélte, az ember voltaképpen nem azért jött a világra, hogy örökkön a kávéházban üljön s egész nap egy Tök Ász nevü hajadon festett bájaiban gyönyörködjék. De Sárváry másként vélekedett, s ez a szilárd meggyőződés imponált neki. Be kelett látnia, hogy a kettejök közt való versenyben a Tök Ász lett a győztes s ez a tapasztalat elvette a kedvét az ujabb küzdelmektől. A Grizeldiszek közé tartozott, akik elfogadnak minden megaláztatást.

Mindamellett, a zuávok siketitő lármája közepette, koronkint elmélázott, s a hogy szórakozott szeme rátévedt a derék Balázsra, aki égi türelemmel, a bölcs mérséklet hangján ajánlgatta a zuávok figyelmébe, hogy az erkölcsi szép minden földi javaknál kivánatosabb: el-eltünődött a világ különös berendezésén. Miért is, hogy a rózsának tövisei vannak, s hogy a szeretetreméltóság oly csapodár?! Ime, hogy a szolidság, az otthonülés, s a gyermekekkel való bajlódás nem éppen lehetetlen dolgok, annak egy fényes példája ül itt előtte. Fájdalom, ha a szolidság egyáltalán hasonlatos valamely virághoz, ugy ez nem a rózsa, hanem a liliom. Szegény liliom! Balázs szinte tündöklött a sok erénytől. Maga volt a szerénység és a béketürés, a tartózkodás és az igénytelenség: az összehasonlitás nem válhatott előnyére.

A szép Borcsa áldott jó lélek, hanem mégis csak asszony volt: kutyába se vette az erkölcsi szépet.

De azért nagyon megbarátkozott magánosságának furcsa osztályosával. Talán meg is hatotta valamennyire ez a másvilági, néma, lemondással teli és ügyetlenül titkolt árnyék-szerelem; legalább mindig megzavarodott egy kissé, a hányszor Balázs rajta felejtette azt a hű kutya tekintetet, mely egyes-egyedül a lemondó érzelmeké. A pondró szerelme is hizelgő, hogyha végtelen.

Bizonyára, csak a szamaritánus érzés támadt fel benne, mikor a házába hivta. Meglátta az ablakából, amint ugyanabban a ruhában, amelyben egykor Xenofont magyarázta, árván, szomoruan bandukolt végig a napsugaras, elegáns toilette-ektől, könnyü gig-ektől, és huszár-tiszti uniformisoktól tarka, eleven boulevard-on. De ez a szamaritánus érzés, egy-két esztendő multán, komoly, tisztelettől áthatott, és becsüléstől csepegő barátsággá változott át. A milyen jó asszony volt, haragudni kezdett az egész emberiségre, mely oly kevéssé becsüli meg a _mi_ végzetü igéken való föltétlen uralkodást.

Hitte és vallotta, hogy Hódy Balázs a legderekabb ember hetedhét országon. Látni való, hogy hősünk szerelme teljesen vigasztalan volt.

Világos, hogy az ilyen rendkivül derék ember nem feszélyezi ugy az asszonyokat, mint holmi éretlen gavallérok vagy azok a boszantó huszárönkéntesek, akik oly tüntetően csörtetik a kardjokat s tükörnek használnak minden ablak-üveget. Komoly ember semmit se ad a külsőségekre; komoly embert senki se akar elkápráztatni toilette-ekkel vagy más efféle ostobaságokkal. S a szép asszony Balázs előtt ugyanabban a pongyolában mutatkozott, amelyben Balázson kivül csak a gyermekei és a cselédek láthatták.

A nagy barátságok az ilyen apró bizalmasságokból, erednek s alighanem ez az oka, hogy némelyik asszony a szobalányát teszi meghittjévé. A szép Borcsa nem volt ennyire leereszkedő, de Balázs iránt egyre több bizalmasságot tanusitott. Nem voltak valami nagy titkai, de ki az, aki ne volna nagyra a maga kis dolgaival?! Igy, egy késő esti órában, mialatt a gyerekek álmosan hajtották le fejöket az ebédlő nagy asztalára, megvallotta Balázsnak, hogy Sárváryt egy Aranka nevü csunya kis fekete asszonykával gyanusitja, aki barátnőjének hazudja magát s akit jó asszony létére nem átallott az egész földgömb legelvetemedettebb személyének nevezni.

Balázs félreértette ezeket a bizalmasságokat.

Nem mintha elkapatta volna a kitüntetés, amelyben bizonyára egyes-egyedül részesült. Ó nem. Mindig az maradt a szép asszonynyal szemben, aki volt; semper idem. S az a lázas aggodalom, mely akkor fogta el először, mikor a rózsabimbót megpillantotta, soha se hagyta el, ha a szép Borcsa mellett ült, vagy ha ruhájának suhogását hallotta. Ez a lázas aggodalom ahhoz a szorongáshoz hasonlitott, amelyet álmunkban érzünk, mikor azt álmodjuk, hogy mezitláb sétálunk egy bálteremben s folyvást remegünk, hogy valaki a lábunkra talál pillantani.

Nem, Balázst nem kapatta el a szerencséje. Árnyék-udvarlónak született s árnyék-udvarlónak maradt örökkön. De mig azelőtt ugy gondolt a szép Borcsára, mint királynőjére édes szerenádoknak, melyek troubadourja mindig eltünik a hajnallal s örökkön ismeretlen marad, egyszerre ugy tetszett neki, hogy szerelmese tulajdonképpen egy sötét tragédia szerencsétlen hősnője, akit a troubadournak erkölcsi kötelessége megszabaditani a Rémségek várából. Fejébe vette, hogy imádottja egy gonosz Kékszakál leigázott, néma, lemondással teli martirja; s ugy kezdte gyülölni Sárváryt, ahogy csak egy temetkezési vállalatnál tudnak gyülölni.

Az efféle képzelődések nyomán reménységek szoktak fakadni, melyek egymás nyakára nőnek s korán hervadnak, mint a délignyitó. S a Balázs izgékony fantáziáját regényes, lehetetlennek tudott jelenetek kezdték foglalkoztatni, hogy mindezek a mesés képek egy tulvilági, névtelen reménységnek adjanak helyet, holdsugarakból szőtt, álomországi reménységnek, melynek a gondolatára is remegés fogta el.

Ez tavaszszal volt, virágfakadáskor.

Ugyanezen a nyáron, dinnyeéréskor, Sárváryné egy egészséges fiu-gyermeknek adott életet, aki a keresztségben Tihamér nevet kapott. Az ujon érkezett egy szépen fejlett foggal különbözött más, kevésbbé szerencsés alkotásu kortársaitól; egyébként pedig olyan hangja volt, mint a bölönbikának.

Ezen a nyáron Balázs nem irt egy verset sem.

Később belátta, hogy a Grizeldiszek mártiromságát éppen a gyermekek teszik teljessé s másfél év mulva, mikor László is megszületett, felhagyott minden reménységgel.

Önök nem képzelik, hogy e pillanatban milyen mélyen meg vagyok indulva. S megindultságom oka ugyanaz, ami Hódy Balázst a végső rezignáczió utjára terelte, nevezetesen László születése. Minden tiszteletem mellett, melylyel e kitünő ifju iránt viseltetem, nem tudom belátni, mi szükség volt rá ezen a rossz világon, melynek a veszedelme ugyis a tulnépesedés. Igaz, hogy a legnagyobb emberekről is kétséges, vajon komoly szükség volt-e rájok a földtekén, de a rendes esetek nem juttatják ezt a kérdést eszünkbe. Ellenben nem hallgathatom el, hogy sokallom az árt, melybe a László születése került. Végre is, bár a monarkia védő erejének fejlesztése érdekében kivánatosnak tetszik, hogy minden anya lehetőleg egy fél-tuczat katonát adjon az államnak, de másrészt, ugy képzelem, hogy Sárváry Borcsa, az Ur végtelen irgalmassága előtt öt gyermekkel is kegyelmet talált volna, s majdan, sokára, azt mondták volna neki odafenn:

– Jó sáfár voltál.

László születése után Sárváry Borcsa elkezdett betegeskedni. A következő nyáron Franzensbadba ment s mikor onnan visszatért, nem lehetett ráismerni: hiu volt és szeszélyes. Egy csunya téli este, a hófuvások idején, nagyon rosszul lett; Sárváryért el kellett küldeni a kávéházba, s Balázs az nap nem adott a gyerekeknek leczkét. A beteg néhány hét multán jobban lett, de mihelyt fenn járhatott, nagy sietséggel s külön vonaton, elvitték Cannes-ba. Balázs nem látta többé. Tavaszszal, egy édes áprilisi délután – nagyszombat volt, s tavaszi toilettektől ragyogott az utcza – megjött a hir, hogy Sárváry Borcsa életének 27-ik és boldog házasságának 11-ik évében, hosszas szenvedés s a haldoklók szentségének áhitatos felvétele után, a dél-vidéken meghalt.

Az élet lemondásokból áll. Vannak, akik egyforma könnyüséggel tudnak lemondani kis és nagy dolgokról, s ugyanazzal a lelki rugalmassággal állanak minden veszteséget: ezek az élet legnagyobb művészei. Mások képtelenek a legcsekélyebb lemondásra, s örökkön rabjai a vágyaiknak, a szokásaiknak, a jó, vagy rossz kedvöknek; ezek az élhetetlenek, a nem életrevalók, akiknek sorsa: az őrültek háza, a börtön, vagy ami ezeknél is rosszabb, az apró nyomoruságokkal való mindennapos harcz, vesződség és nyüglődés. E két véglet között, szerencsés vagy szerencsétlen közép-úton, rajzanak a nagy embertömegek; egymás vállán sürögve, hogy körutakat és csatornákat hagyhassanak hátra az ismeretlen jövőnek, és palotákat, melyek sötét, gotikus bemélyedéseiből holdfényes éjszakákon oly misztikus hangulatok gőzölögnek elő.

De ezek a nagy embertömegek még sem az egész emberiség. A betegek és szenvedők elmaradnak a bolytól, s azzal vigasztalják magukat, hogy elég erőt éreznek a magánosságra. Pedig csak gyöngék a küzdelemre.

Az emberi lélektől minden kitelik: az is, hogy megtagadja önmagát. S a lemondás művészetének vannak maniakusai.

Vannak, akiknek annyi jutott ki a szűkölködésből, a csapásokból és a szenvedésből, hogy utoljára is erényt csinálnak a szükségből. Ezek a szegény, természetükből kiforgatottak végre gyönyörüséget találnak a lemondásban. Kevélyekké válnak a nélkülözéseikre, és kéjelegnek a szenvedéseikben. Hasonlóan az ős-keresztényekhez, akik önként jelentkeztek hitet vallani, a szenvedés vallásának e rajongói elébe mennek a fájdalomnak, feltárják érzékeny, elsatnyult keblöket minden vesszőcsapás előtt, s mártiromságukra büszkén, gyönyörrel véreznek el.

Hódy Balázs ezeknek az önkéntes, névtelen vértanuknak, akik többen vannak, mint önök képzelik, egy gyönyörü példánya volt.

S önkéntes mártiromságát különösen lelkessé, azt mondhatnám: páratlanul makacscsá tették hitvallásának sikerei. Mert hisz a legendák csodái megujultak, s rózsák fakadtak vércseppjei nyomán.

Ehhez képest egész élete egy roppant fonákságnak tünhetik fel önök előtt, s nem hallgathatom el, hogy költészete csakugyan hijjával van ama természetességnek, mely a nagy költői alkotások alapföltétele. Önök rosszhiszemünek fogják találni ezt a sok borongást, mert látnivaló, hogy a szerző ugy szereti a Sors-haragot, mint édestestvérét.

És mégis, Hódy Balázsnak, legalább egyszer életében, igenis volt egy természetes indulata. Nem tehetek róla, ha önök ezt is természet-ellenesnek, sőt érthetetlennek fogják itélni.

Ez a természetes indulata az volt, hogy fellázadt. És mert szemben a végzettel, amely ellen kitört, gyöngének tudta magát, megkisérlette az öngyilkosságot.

A pisztoly, amelylyel fejbe durrantotta magát, valami olcsó, silány szerszám volt, a keze pedig a legügyetlenebb kéz, amely valaha pisztolyt fogott. Öngyilkossági kisérlete tehát balul ütött ki. A golyó félre csuszott, s Balázs életben maradt. A nagy elszánásból az lett, hogy vagy hat hétig nyomta az ágyat, s a fej-sebétől azután is kótyagos maradt vagy egy fél esztendeig. A rosszakarói szerint kótyagos maradt világéletében.

Ha az ember a _Café Anglais_-ban bölcselkedik az öngyilkosságról, azt találná természetesnek, hogy a balul sikerült öngyilkossági kisérlet után szükségképpen következik egy második, esetleg harmadik kisérlet, amig csak a dolog nincs egészen rendben. Aki egyszer komolyan elszánta magát a halálra, miért állapodnék meg a fél-uton? A tapasztalás azonban szürke teoriának mondja ezt az okoskodást, s azt bizonyitja, hogy az efféle első felvonások után rendesen nem következik második. A halál vőlegényei egyet gondolnak, s bizony, visszabaktatnak a fél-utról. A legtöbbször talán nem is gondolnak semmit, csak felocsudván, egészen más szemmel néznek a világba, mint azelőtt. Ugy lehet ez is, mint egyéb kriziseknél. Aki kisirta, kidühöngte, vagy kivigadta magát, valami megkönnyebbülést érez s ugyanazok a gondolatok, melyek idegeit az imént megfeszitették, egyelőre nem ingerlik többé.

Az, amit Hódy Balázs később a második életének nevezett, egy hosszu zsibbadtsággal kezdődött, mely nem sokban különbözött a félkegyelmüségtől. Nem emlékezett semmire; nem tudott és nem akart semmit. Ugy volt, mint a gyerek. Szót fogadott az ápolóinak, s félt, hogy meg fogják pirongatni. Nem érdeklődött semmi iránt, de szorongó csodálkozással nézte, hogy foglalkoznak vele, amiként egy tengeri nyúl nézelődhetik, mikor egy bakteriológus laboratóriumában találja magát, egy dézsa zselatin meg mindenféle preparátum között, s látja, hogy őt egy nagy szakállu ember felveszi-leteszi, szurkálja-piszkálja s egyik helyről a másikra czipeli. Mi az ördögöt akarhatnak vele?

Később, nagy lassan eszmélni kezdett. Néha, ahogy fél-álomban feküdt az ágyán, a mult egyes foszlányai megjelentek előtte s halluczinácziók fogták el. Aztán megkisérlette gondolkozni. Rájött, hogy mindez elmult s hogy vele most a láz űz kegyetlen játékot. Kábultságának képei szinte idegenek voltak neki s mintha valamikor régen, nagyon régen látta volna ezeket a képeket. Utóbb már emlékezni kezdett s tisztán látta ujra a megszokott, sokszor átélt jeleneteket. Látta önmagát a nagy ebédlő asztalánál a kis zuávokkal s látta őt. A világos-kék batiszt ruhája volt rajta, azokkal a piczi kék virágokkal… Ilyenkor a beteg nem találta helyét. Mintha valami furcsa zsongást érzett volna a szive táján. Szeretett volna sirni, de nem tudott. Aztán azt gondolta, hogy fel kell kelnie; de nem birt.

Hanem teljesen csak akkor tért vissza az emlékezete s emlékezetével együtt egész fájdalma, mikor már régtől fogva fenn járt s kisétálgatott a szabadba.

Magánosan, gondolattalanul bandukolt végig a vasárnapi közönségtől népes utczákon s lökdöstette magát, mint egy alvajáró. Egyszerre a zugligeti uton találta magát. Nem volt arra semmi keresete, de azért valami homályos érzés nem engedte, hogy visszaforduljon. S a nép-hullám vitte előre.

A hogy aztán kiért a zugligetbe, egyszerre eszébe jutott valami. S elválva a vasárnapi tömegtől, neki vágott egy meredek utnak.

Amilyen lankadtan ballagott előbb, olyan sietségre kényszeritette most nyomorult lábait. A magasból nézve, azt gondolhatta volna valaki, hogy egy sebzett vad csörtet az odujába, meghalni békén távol az emberek szemétől.

A lélekzete elfult, mikor megállapodott. Igen ez az a villa. Megismerte a verandát, a kerti padokat, a két vén hársat, a vadrózsával befuttatott lugast, a zugliget egész utszéli poézisét. Igen, ez az a villa. Itt volt olyan boldog, amilyen nem lesz többé soha.

Emlékezett. Az a drága, édes teremtés olyan jókedvü volt akkoriban, mint maga az egészség. Egy délután azt mondta neki:

– Eljön velünk a Norma-fáig? De csak igy megyek, hajadon fővel…

S a karjába kapaszkodott, amig oda értek. Ez volt az egész regény. De mikor ez a semmi neki mindene volt!…

Benézett a lécz-keritésen; a kertben idegen gyerekek játszottak. Fű, fa, virág-ágyak, a hitvány üveggolyók a tuczat-rózsák mellett: mind ugyanazok. Semmi se történt: csak az istenek költöztek el erről a rongy világról!

S ő akkor oly őrült volt, hogy órákat töltött a lugasban, Condorcet könyvével, melynek czime: _Voltaire élete!_…

Végre megértett mindent. Isten veled, ifjuság! Isten veled, szerelem! Isten veled te drága, aki soha vissza nem térsz!

Nem látta senki: sirhatott. Aztán megtörülte az arczát, s lassan, ahogy a temetőből jönnek, elindult visszafelé. Össze volt törve.

A boldogság!… Az oly rég volt! És ugy fájt minden! Nem akart többé semmit.

Eme válságok után pedig jött az idő, mely letörüli a könnyeket s virágokat fakaszt a sirokon.

A szépség és a jóság elvész, hogy utána ne maradjon egyéb, csak a siri virágok illata. S a fájdalom utána hal, hogy belőle se maradjon más, csak egy pár édes emlék, mely egyre bágygyad s melyen egyre erősebben érezni a hervadás illatát, akár magukon a sirról tépett virágokon.

Ó, emberünk őrizte s hűségesen őrizte édes emlékeit!

A gyönyörü teremtés puszta álomképpé változott át, de ez az álomkép immár az övé volt egészen. Meglátogatta ágya fejénél s kegyesen szólt hozzá. Egyszer az álmodó egy csókot érzett a homlokán; felriadt, és szive vadul kalapált. Ez volt az egyetlen igazi csók egész életében.

Álmokban élt és álmot szőtt magának. Szép álmot, gyönyörü álmot. Azt az álmot, hogy mindig szerették egymást, s hogy csak a balsors választotta el tőle hűséges szerelmesét. S mikor ebben az álomban már jobban hitt, mint minden valóságban, ujra megtalálta a dalok forrását.

Ettől fogva megint a csengő rimeknek élt, s mint a pinczér, aki időtlen idők multán is megőrzi emlékét a herczegi lakomáknak, amelyekből nem evett soha egy falatot se, élete fogytáig zengette első szerelmét.

Ime, rövid foglalatban, története ama szerelemnek, amelyet Hódy Balázs megénekelt eposzban, madrigálban, rondeaukban s vegyesekben.

Erről a szerelemről a jövő irodalom történetirása bizonyára részletesen fog megemlékezni s én éppen csak az adatgyüjtés érdekében kivántam e helyütt némi kommentárral szolgálni a Ginevra-cziklus, a _Spleen_ és a _De Profundis_ egyes darabjaihoz.

De volt Hódy Balázsnak egy másik szerelmi regénye is, s félő, hogy erről a második szerelmi regényről már nem lesz az irodalom történtet-irásnak egyetlen szava sem.

Mert a Hódy Balázs költeményeiben csak egy női név van: a Ginevra neve. S arról a szerelemről melyet Fodor Ella kisasszony iránt érzett, az eposzok és madrigálok, a rondeauk és a vegyesek mélységesen hallgatnak.

Ennek a szemérmes és csodálatosan hallgatag szerelemnek a történetét óhajtanám önöknek ezen a helyen elbeszélni.

II. CSÖNDES BOLONDOK.

Mikor Hódy Balázs Fodor Ella kisasszonyt először pillantotta meg, Fodor Ella kisasszony tetőtől talpig mezítelen volt.

Egy kis teknőben feküdt és erősen acsarkodott.

Látni való volt rajta, hogy abszolute semmi hajlandóságot nem érez a tisztálkodás eszméje iránt, mert oly hangosan tiltakozott személyes szabadságának flagrans megsértése ellen, ahogy négy esztendős kis torkától csak kitelhetett.

Fodorné azonban nem volt az az asszony, aki valami sokba vette volna a személyes szabadság jogát s minden rugódozás és acsarkodás ellenére, tovább szapulta.

Balázs meghökkenve állt meg a küszöbön e családi jelenet láttára.

– Hát maga megbolondult? – kiáltott rá Fodorné – hogy nyitva hagyja erre a gyerekre az ajtót?! Kicsoda maga és mit akar?

– Bocsánatot kérek, ténsasszony – dadogott Balázs és sietett a konyha-ajtót betenni – nem tudtam… A nevem Hódy s a házmesterné utasitott ide.

– Ahá, maga a szobát akarja megnézni – konstatálta Fodorné.

– Igenis, kérem.

– Akkor hát várjon egy kicsit. Hé, Fodor!

A konyhában csak hárman voltak: Balázs, Ella kisasszony és Fodorné. Tulajdonképpen azt kellene mondanom, hogy: négyen, mert elbeszélésünk főszemélyei közül jelen volt Fodor Czilla kisasszony is, de az ő szereplése ez idő szerint még oly szűk körre szoritkozott, hogy bemutatását bátran elhalaszthatom a következő fejezetekre.

Szóval Balázs csak két emberi lényt vett észre maga körül: egy kicsit a mosó-teknőben, meg egy nagyot a mosó-teknő mellett. Az előbbi barátságtalan felhivás tehát olyan valakinek szólhatott, aki nem volt jelen s a legjobb esetben valahol közel tartózkodott.

S Balázs várakozással pillantott a szemközt levő szoba-ajtóra, mely nem sokkal volt nagyobb, mint egy jóravaló dominó-koczka. De Fodor nem jelentkezett.

– Hé, Fodor!… Adta kölyke!… No még ilyen mamlaszt!…

Ezek a felkiáltások gyors egymásutánban zengettek végig a téglával kövezett, visszhangos nagy konyhán s ha önök, hősünk iránt való jóindulatból, netalán ugy vélekednek, hogy ezek a felkiáltások mindannyian az ismeretlen Fodort aposztrofálták, ugy önök mélységesen tévednek.

Balázs kivette a tömeges megrovásokból neki szóló részt s elkezdett mentegetőzni.

– Engedelmet kérek, ténsasszony, nem akartam háborgatni. Majd máskor jövök…

Balázs azt várta, hogy Fodorné erre a szelid hangra le fog csillapodni. Csalódott, mert épp az ellenkező történt: Fodorné felpattant.

– Hát most meg hová akar menni?! Hogy még egyszer rányissa erre a gyerekre az ajtót?! Várjon sorára. Láthatja, hogy dühös vagyok. Különben mi köze magának hozzá, ha én dühös vagyok is?! Én mindig dühös vagyok; nekem ez már természetem. Azért nagyon jó asszony vagyok, érti?… Hé, Fodor!

Balázs el volt kábulva. Szokása szerint megadta magát sorsának, s türelmesen várta a mentő angyalt, aki ezuttal Fodor névre fog hallgatni.

De Fodor füle botját se mozditotta.

– Ez már mégis szemtelenség… Te kölyök, fogd be a szád, mert ha még tovább is sivalkodol… Hallja, menjen be ebbe a szobába; egy kis vörös majmot fog ott találni. Fogja fülön, s mondja meg neki, hogy azt parancsoltam: mutassa meg magának a szobát. Várjon csak. Bizonyosan egy glóbusz lesz előtte; azon bámészkodik. Vágja pofon, a glóbuszt meg dobja ki az ablakon. Értette?

Ez a különös megbizás Balázst végképpen kétségbe ejtette. Szeretett volna menekülni, de a visszavonulás utja egyelőre el volt zárva előle.

Keresztül ment a konyhán, s visszaélve azzal, hogy Fodornét teljesen elfoglalta Ella kisasszony egy élénk tiltakozási kisérletének erélyes megtorlása: alattomban kopogtatott a kiskoru ajtón.

– Szabad! – szólt belülről egy nyugodt hang.

Benyitott s egy különös berendezésü helyiségben találta magát, melyről hirtelenében nem igen tudta volna megmondani, hogy nagyon tágas-e, vagy nagyon szűk? Ez a helyiség tudniillik, a budapesti viszonyokhoz képest, valósággal tiszteletreméltó térfogatnak örvendett, de mozogni csak ügygyel-bajjal lehetett benne, mert butorzatának pazar csoportositásával ugyancsak kihasználta ezt a tiszteletreméltó tulajdonságát. Nagyban és egészben azokra a hálószobákra emlékeztetett, melyeket a vidéken, névnapok és batyubálok idején, tele gyömöszölnek a többi szobák butoraival. A zongora teteje könyvtárul szolgált, szállást adott egy aranyozott kalitkába zárt szomoru kanárinak s ugy a hogy, a női munkaasztalt is helyettesitette; az ebédlő-asztal gyermekszobának volt berendezve; az ágyak nappal ruhatárként szerepeltek; egy hajdani iró-asztal közönséges állványnyá degradálva, az étagére olcsó csecsebecséit emelte magasabbra; s a két utczai ablak közt egy szinehagyott kanapé vagy tizenöt darab mindenféle fajta, ébresztő, álló s fali óra terhétől roskadozott. A fizika azt mondja, hogy az ember nem lehet három vagy négy helyen egyszerre. A fizika téved. Balázs egyszerre volt jelen: a Fodor család szalonjában, műtermében, ebédlőjében és hálószobájában.