Part 6

– Ebben az esetben más valamit kérnék. Bocsássa meg, ha szerénytelen vagyok, de az a szándékom, hogy az ünnepies lakomát egy kis hangversenynyel kötjük egybe. Egyik fiam remekül cziterázik (egyebet se tud a gazember), a menyasszonyom zongora-művésznő: ez már magában véve is kitesz egy fél-programmot. De Ella kisasszony is megigérte, hogy énekelni fog, magam pedig néhány kerékpár-fortélyt fogok bemutatni. Csak egy hiányzik a műsorból: a felolvasás. Igazán restellném, ha tolakodónak találna, de nem hallgathatom el, hogy nagyon kitüntetve érezném magamat, ha kegyes volna becses költészetéből némi izelitővel kedveskedni nekünk. Talán valamely eposzból, mely esetleg hadviselésről szólana… Nagyon szeretném, ha a tábornok jól érezné magát.

Önök nem itélik el a fiatal leányt, ha mosolyog álmában, amidőn szerelemről álmodik; ne itéljék el Hódy Balázst se, ha ebben a pillanatban a hadverő Vercingetorixra gondolt.

Oly régen – ezerkilenczszáz év óta! – kivánkozott szegény Vercingetorix a nyilvánosság elé! Vajon csodának mondható-e, ha nem vetette meg az első kinálkozó alkalmat?!

Bizonyára, nem éppen a _Vidám Targonczás_ nyilvánossága elé kivánkozott oly hosszu időn át, a szegény hadviselő. De eget kérni a _Vidám Targonczás_-ban mindig többet ér, mint az idők végtelenségéig senyvedni a Tartarusban egy sziklához lánczoltan.

Balázs tehát nem tudta kiverni a fejéből, hogy: ime, jobb idők kezdenek járni a hadviselést tárgyazó drámákra, s nem védekezett kellő erélylyel a vasparipán járó ördög ellen.

Egy kicsit szabódott, egy kicsit kérette magát, egy kicsit meg is haragudott, de egy negyedóra multán, mindent megigért. S mikor Pézsma báró végre-valahára elbúcsúzott tőle, minden kétségbeesés nélkül, szelid rezignáczióval sugta meg Czillának a nagy ujságot:

– Itt volt.

A lakodalom reggelén Balázs Udvarhelyi ur támogatása mellett megküzdölődött a Fodor frakkjával, elhelyezkedett a familiával egy négy-üléses bárkában, melynek kormányzójától Fodorné jóelőre lealkudott minden borravalót, s a koczka el volt vetve; Vercingetorix, elrejtve hátul a frakk-zsebben, megindult a halhatatlanság felé.

Egyelőre természetesen stácziót kellett tartania a menyasszonyos háznál. Ámbátor a lakodalom első és fő czélja az volt, hogy a tábornok jól érezze magát, mindamellett az özvegy Kleinnét még se lehetett egészen kihagyni a játékból.

Mikor fölértek a harmadik emeletre, a Fáni már jegyben, gyürüben várta őket. A menyasszony azonban nem volt látható sehol. Fáni megsugta a hölgyeknek, hogy: most öltöztetik.

Végre megjelent s szemérmes sirással vetette magát a Fodorné keblére. Gyászoló anyák sirnak igy, a temetés előtt, mintha azt mondanák:

– Ugy-e, a mult héten még senki se hitte volna?!

Balázst nem ragadták el a menyasszony szivós bájai, s maga sem tudta mért, hirtelen elképzelte azt a templomi jelenetet, melynek akkor kellett lefolynia, mikor az özvegyet megkeresztelték. Hallani vélte a tábornoknét, amint az özvegy nevében kijelenti, hogy ellent fog állani az ördögnek s minden csábitásainak, s arra gondolt, hogy a keresztanyai kijelentések sohase érdemelhettek több bizalmat, mint az, amely a tábornokné ajkairól hangzott el.

Ugy volt, hogy a násznagy és a nászasszony csak a templomban fognak megjelenni; a lakodalmas menet tehát megindulhatott.

A báró kikötötte, hogy ő a templomba is vasparipán megy. Egyebekben igen engedékeny volt, de ettől a föltételtől nem tágitott. Egy Derby-győztes bicziklistának végre is kötelességei vannak a világgal szemben. S ebben a pontban nem engedett semmi rábeszélésnek.

Mikor tehát a násznép kocsiba szállott, a vőlegény felpattant Shamyljára, s azon mód, frakkosan, fehér nyakkendősen elkarikázott. A sarokról azonban visszanézett, s bucsut intett a társaságnak a viszontlátásig.

Az özvegy Kleinné némi aggodalommal nézett utána, s mikor Balázs elhelyezkedett mellette a kocsiban, nem állhatta meg, hogy fel ne sóhajtson vőfélye előtt:

– Tudja, ha ez az ember most nekiiramodik a világnak, nincs gőzös, a melyik utólérje!

A templomban sokáig kellett várakozni. A vőlegény ugyan nem karikázott Amerikába, de a tábornok és a tábornokné rangjukhoz képest késtek.

Megérkezésükig kissé lassan telt az idő. A násznép, kisebb csoportokba verődve, csöndes pletykázásnak adta át magát, s a hátulsó padok felől, ahol Göndöry Béla vitte a szót, fojtott vihorászás hallatszott. Egy fehér ruhás kis lány, akit senki se ismert, fel s alá szaladgált a templomban, mintha otthon lett volna. A pap fenhangon türelmetlenkedett; a báró körbe járta a vendégeket, s boldognak, boldogtalannak hosszasan szorongatta a kezét; a menyasszony pedig, akinek a ruháján igen sok volt az igazitni való, minduntalan a leányát kereste.

Balázs kezdte nagyon unni a dolgot. Sok ember között mindig rosszul érezte magát, s most, hogy a maga kis körét elveszve látta a pojáczák e tarka seregében, valami mondhatatlan kedvetlenség fogta el.

– De hát mit is keresek én itt?! – kérdezgette magától. – És egyátalán miért vagyok a világon?!

Ebben a pillanatban valósággal gyülölte a két lányt, akik ide csalták. Miért akarnak minden áron ugrándozni, vagy ha ez az egyetlen gondolatuk, miért nem hagyják békében őt, a szomoru képü embert?! A Göndöry Béla jókedve, maga se tudta miért, mód felett bántotta, s ahogy a zsebében szégyenkező Vercingetorixra gondolt, utálta önmagát és az egész világot.

Egy-két perczig az járt a fejében, hogy megszökik. De aztán eszébe jutott, hogy ennek súlyos következései lehetnének. Feltünés, botrány, örök harag, s ki tudja, talán végleges szakitás azzal a körrel, melyet annyira megszokott, megszeretett. Eh, haladjon a gálya!…

A templom előtt egy kocsi állott meg.

– A tábornok!

Csakugyan a tábornok volt, végre-valahára. Néhány pillanat multán, karján ő méltóságával, belépett a templomba, végig haladt a tisztelgők két sorfala között s barátságos kézlegyintéssel viszonozta az átalános hajlongást.

– Jól van, nagyon jól van – ismételgette oly hangon, melynek recsegése a trombitára emlékeztetett.

Nem volt egészen világos, hogy: mi van jól, de ki lehetett találni, hogy a tábornok meg van elégedve. Én azt is hozzá tehetem, hogy elégedettségének megnyilatkozása mindenekelőtt a násznépet illette. A násznép meghaladta a várakozását. De hisz ezek mind rendes emberek, akiknek a czipői szépen ki vannak tisztitva!

A tábornok különben kötött marche-route-tal indult el hazulról. Megigérte a méltóságos asszonynak, hogy ezen a népünnepen mindennel meg lesz elégedve. A tábornok be szokta váltani a szavát, s azért haladék nélkül hozzá látott a megelégedéshez.

A szertartás rendben zajlott le, ámbátor a tábornok némi zajjal kért felvilágositást násznagyi teendői felől. Mialatt a pap a mátka-párt kérdezte, harsány szóval tudakozódott a körülötte állóktól:

– Mondjátok meg, hogy mit kell mondanom?

A pap boszus pillantásokat vetett a csendháboritóra, s Göndöry Béla hátul pisszegett. De az efféle csekélységek nem zavarták a tábornokot. Ő, viszont, a pappal is meg volt elégedve.

– A pap helyesen végezte feladatát – szólt a riadó hangján.

A szertartás bevégeztével az uj Pézsma báróné illendőnek vélte kissé ájuldozni. De nagyobb baj nem lett a dologból, s e kedves intermezzo után, az uj pár meg a tanuk átmentek a sekrestyébe.

A tábornok megragadta az alkalmat, s borravalókat kezdett osztogatni. A sekrestyés, az egyházfi és a ministránsok arcza derüsre vált, Pézsma báró ellenben elhült, midőn a tábornok őt is megkinálta a borravalóval.

– Hogyan? – kiáltott a tábornok zavartalan derüvel – ön a vőlegény? Ezt már szeretem, ezt már szeretem. Önnek majd a szivarszipkákból adok.

A báró örült a megtiszteltetésnek, s emlékeztette a tábornokot, hogy már volt szerencséje tisztelegni ő méltóságánál.

– Nem emlékszem, de mindegy – felelt a tábornok – öné lesz a legszebb szivarszipka. Ne féljen – folytatta Balázshoz fordulva, ki éppen akkor irta alá a nevét – minden vendég kap szivarszipkát. Mindegyik, kivétel nélkül. A mai dátummal.

Balázs ijedten nézett a vén emberre, s azt kérdezte magában:

– Vajon honnan szabadult ide ez a boldogtalan?!

A mexicoi hős azonban változatlan barátsággal mosolygott a szemébe.

– Ön kicsoda? – kérdezte nyájasan.

Balázs megnevezte magát.

– Praestanter. Nagyon jól van. Kitünően van.

Balázs sietett menekülni s fölkereste Fodornét, hogy a kocsiba vezesse.

– Bemutatta magát a tábornoknak? – kérdezte aggodalmasan a Fodor-család feje.

– Igen, már megismerkedtünk – felelt Balázs kedvetlenül.

– A tábornok jó kedvében van – suttogta Fodorné örömmel.

Balázs elképpedve tekintett háziasszonyára.

– Maga semmit se ért – boszankodott Fodorné. – Ez azt jelenti, hogy nemsokára hires irók, nagy emberek leszünk.

Balázs vállat vont. Ma, ugy látszik, az egész világ meg van bolondulva.

A násznép lassan kivonult a templomból. A báró az egyik templomszolga gondjaira bizta hű Shamylját, s kocsiba ült immáron élete párjával. A második kocsin a tábornok és felesége helyezkedtek el, aztán a nyoszolyóleányok következtek kisérőikkel, majd a másod rangu előkelőség, s végül a népség és katonaság, a tánczosok meg a szegény rokonok, s megkezdődött a kivonulás a _Vidám Targonczás_-hoz.

A _Vidám Targonczás_, a fővárosi epikúrok e kedvelt nyári helyisége, voltaképpen egy csatakos kis udvar volt, melyben a természetet két hektikás, porlepte galagonya-bokor képviselte. De az udvart határoló kőfalra svájczi tájkép volt festve, s a _Targonczás_ vendégei egy kis fantáziával a szabad természetben képzelhették magukat.

A lakodalmas népnek a kőfalnál, Svájcz közvetetlen közelében teritettek meg egy hosszu asztalt. Benn, a szálában, nem lehetett teriteni, mert ezt a helyiséget tánczteremmé kellett előléptetni.

A vendégeket kedves meglepetés fogadta. A tábornok, szeretetreméltó figyelmességgel, egy-egy kis emléket helyeztetett a meghivottak teritékeihez, virágot a hölgyek, és fából készült szivarszipkát az urak tányérjára. A virágok rózsaszin pántlikáin, s a szivarszipkákra rákarczolva, mindegyik emléken ott pompázott az esküvő dátuma.

Balázs Czilla s egy fiatal ur közé került, aki sietett magát bemutatni.

– Pézsma – szólt egyszerüen.

Balázs kezet fogott a vőlegény fiával, s kifejezte, hogy nagyon örül a szerencsének.

– Soha se örüljön – szólt nevetve a czitera-művész – a velem való ismeretség nem szerencse, mert én mindenkit megszivattyuzok. Önt is meg fogom szivattyuzni, ha jobban megismerkedünk. Én nem csinálok titkot a szivattyuzásból, ó távolról sem. Végre is, kénytelen vagyok a szivattyuzást iparszerüleg űzni, mert a vén gazemberből soha egy krajczárt se tudok kivasalni.

Balázs meghökkenve tekintett fel a fesztelen közlékenységnek arra a kivételes magaslatára, melylyel szemtől-szemben találta magát. Nem merte kérdezgetni, hogy vajon kit ért az ifju báró »vén gazember« alatt.

De az ifju báró rövidesen eloszlatta a kétségeit.

– Óva intem önt az apámtól – folytatta elragadó nyiltsággal a czitera-művész – mert az apám egy közönséges szédelgő. Tudja, ha megettem ezt a rossz levest, olyan történeteket mesélek róla önnek, hogy a haja szála is égnek mered.

Ezt már nem kellett igérgetnie; Balázs ugy érezte, hogy immár a tetőpontján van minden megpróbáltatásnak. Ha ezt a kis beszélgetést kibirja, jöjjön, aminek jönnie kell, a többi már nem számit.

Kibirta, jóllehet az ifju báró lovagregéi a pecsenyénél még nem értek véget. Balázs megkisérlette néhányszor Czillánál keresni menedéket, de Czilla nagyon el volt foglalva Thurzó Abával, s e pillanatban a közös hadsereg különböző szinü hajtókáin kivül nem érdeklődött semmi iránt a világon.

– Elitta az anyám pénzét – folytatta a kérlelhetetlen czitera-művész – elitta az enyimet, elinná a Dárius kincsét is. Nézze, már most is be van rugva.

A fiatal báró elbeszélése tárgyilagosságra és a részletek pontosságára nézve nem igen állotta ki a versenyt például egy Macaulay előadásával, de most az egyszer alighanem igaza volt. Pézsma Rajnáld az asztal végén tulságos vigasságnak adta át magát, s az arcza hol bazsarózsa szinü volt, hol meg lilaszinre vált.

A hangulat különben mindenfelé elég derüs volt. Göndöry Béla már másodszor bujt el a galagonya mögé, hogy szendén s szivrehatóan kuruttyoljon, mint egy szerelmes béka, s ezzel megkezdődött a konczert. A báró felpattant _Ephialtes_-re, vascsikóinak legkönnyebbikére, melyet produkcziók alkalmával a legszivesebben használt, s melyen a vidám targonczás fiuk már két nap óta rettegtették az egész környéket. A nagy művész kerékpár-fortélyai frenetikus hatást keltettek, iskola-lovaglása pedig átalános csodálattal találkozott. A nagy művész kissé részeg volt; a sima földön talán nem is lett volna biztosságban, de annál biztosabban ült vasparipáján, mint Montmorency, aki élete utolsó éveiben járni már nem tudott, de a lovát megülte.

E szemkápráztató mutatványok közben Balázst az a meglepetés érte, hogy:

– A tábornok kéreti.

Balázs fellélekzett, hogy végre megszabadul a szörnyü cziterástól, s megkönnyebbült lélekkel rohant a tábornokhoz. Ez legalább nem gonosz bolond, mint az a rettenetes másik.

A tábornok kezet nyujtott neki és leültette.

– Értesültem róla – szólt – hogy ön szabályszerüen gyakorolja a költészetet. Ez helyes, igen helyes.

– Tábornok ur…

– Örömmel értesültem erről, mert én nagyon szeretem a helyes költészetet. Mondhatom, semmit se szeretek annyira, mint a helyes és szabályszerü költészetet.

A tábornok oly vigan pislogott, az apró kék szemek, melyek egykor, Mexico térein, annyiszor néztek szembe a halállal, oly barátságosan, annyi jóakarattal tekintettek a költőre, hogy Balázs nem tudott hova lenni meglepetésében. Ez nem volt puszta udvariasság; ez az őszinte, meleg érdeklődés hangja volt. Bizonyára, soha se hitte volna, hogy a tábornoknak a költészet az uralkodó szenvedélye, de mit tudja az ember, hogy mi lakik a másikban?! És képzelmében már látta a tábornokot, amint karddal oldalán s halál-megvetéssel szivében, a tábori őrtüz világa mellett kedves költőjét olvasgatja, egyikét ama csöndes, édes szavu lantosoknak, akikről Longfellow beszél…

– Tábornok úr… igazán… nem tudom…

– A költészet – magyarázta a tábornok – ha szabályszerüen betartja az előirást, igen dicséretes. Különösen a költészet versekben. Én mindig helyeseltem a költészetet, fiatal koromban is. Most pedig, a mióta ilyen öreg fiu vagyok, még jobban helyeslem. Mert, tudja, barátom, nekem már csak a költészet ad megnyugvást.

Ez nem volt frázis, amint később kitudódott.

– Jelentették nekem – folytatta a tábornok – hogy ön jól űzi a költészetet. A verses költészetet űzi ön?

– Igen, tábornok ur.

– Ez szép, igen szép. Egy jó asszony, akinek nem tudom a nevét, jelentést tett nekem, hogy ön produkálni fogja magát, mint költész. Ezt igen szeretem. Jelentették nekem azt is, hogy mások mint énekesek és zenészek szándékoznak magukat produkálni. Ez helytelen. A lármázás nem jól van; a lármázást le kell fúni.

A tábornok kivánsága az volt, hogy a programm többi pontját ejtsék el, Balázs ellenben tüstént lásson hozzá a felolvasáshoz. Kiadta a rendeletet, hogy a felolvasó részére keritsenek egy kényelmesebb széket, s hogy méginkább kitüntesse választott művészét, megajándékozta őt egy második szivarszipkával, mely egyébként ugy hasonlitott az elsőhöz, mint egyik tojás a másikhoz.

Nem hallgathatom el, hogy Balázs meg volt illetődve. Tagadhatatlanul a készséges felolvasók közé tartozott, s ha csak módjában állott, nem mulasztotta el megszerezni magának ezt az élvezetet. De hogy valaki ennyire áhitozott volna a felolvasása után, arra maga se emlékezett. S végre is, egy tábornok előtt olvasott fel, egy tábornok előtt, a ki szenvedélyes barátja a költészetnek, s akinek csak egy szót kell szólnia, hogy a szinházak rendre nyiljanak meg a szegény Vercingetorix előtt!…

Egy kicsit kalapált is a szive, mialatt ügyetlen keze előhalászta a feltaláló frakkjának zsebéből Cambra panaszát, Vercingetorix esküjét, s az ötödik felvonás nagy csata-jelenetét. Ugy rémlett neki, mintha Göndöry Béla vészjóslón vigyorogna, de nem mert arra tekinteni. Ha a gazember éppen akkor kuruttyolja el magát, mikor Cambra ajkán elhal a csöndes zokogás! De a bátraké a szerencse.

Nem akarta látni vállalkozása örvényeit. Még egy utolsó pillantást vetett a tábornokra, a ki, mint a vezércsillagok szokták cselekedni, szeliden, biztatón mosolygott le rá, aztán a meghatottságtól mély hangon, kissé remegő szóval kezdte tolmácsolni Cambra sirámát, s nem nézett fel többet a kéziratból.

A tábornok hátra dőlt karosszékében, s édesdeden, hálás pislogással nézte a felolvasót. Meglátszott az arczán, hogy immáron semmi se hiányzik se fizikai, se lelki jólétéből, s lecsukta szempilláit, hogy teljesebben élvezhesse a versek zenéjét. Eleinte egy-egy brávót recscsentett bele a jámbusok szimfóniájába, majd helyeslőleg bólogatott, s utóbb egészen elcsendesedett. Ugy látszott, teljesen átadja magát annak a varázsnak, melyet a nemes pathosz gyakorol a fogékony lélekre.

Mire Balázs végére ért a Cambra panaszának, a tábornok olyan mélyen aludt, mint Harold Harfagar király a tenger fenekén.

Ha Balázs megütközve s egy halálra sebzett dámvad végtelen szemrehányásával tekintett az alvó tábornokra, ez csak azt jelenti, hogy ismét nem volt igaza, mint már annyiszor. Mert, ámbátor nem sejtette, ez a hatás, amelyet Cambra panaszával elért, életének egyik legnagyobb sikere volt.

A tábornok tudni illik, a mexicoi hadjárat óta súlyos álmatlanságban szenvedett. Voltaképpen soha se tudott aludni, s ha egy-egy órát bóbiskolt, már boldognak érezte magát. Az ágy és ő idioszünkraziával voltak egymás iránt; a tábornok gyülölte a szépen megvetett párnákat, s az ágy azzal állott boszut e gyülöletért, hogy nem türte magában a szegény mexicoi hőst. Csak a szinházban tudott egy-egy kicsit szenderegni, vagy ha felolvastak előtte. A versek némileg könnyebbségére voltak, s a jelesebb tragédiák mindig megszereztek neki egy-egy félórai pihenést.

Ilyen édesen azonban, mint most Cambra panaszán, nem aludt már huszonöt év óta.

A tábornok nem volt hálátlan ember, s ahogy a nagy csöndességre felriadt, igen sajnálta ugyan, hogy a felolvasás ily hamar véget ért, de annál szivesebben ismerte el annak érdemeit, akinek rövid bár, de rendkivüli élvezetet köszönhetett.

– Ez már aztán jó szindarab! – kiáltott lelkesülten. – Ezt már aztán nevezem jó szindarabnak!

Megveregette Balázsnak a vállát, kiválasztotta számára a legjobb szivarját, s nagy érdeklődéssel kérdezősködött a költő magán viszonyai és irodalmi működése felől.

Mikor meghallotta, hogy a szinházak makacsul vonakodnak előadni _Vercingetorix_-ot, felháborodott.

– Nem adni elő ilyen szindarabot! – tombolt a haragtól – de hisz ez őrültség, ostobaság, gyalázat!… Ne féljen semmit, ez a szindarab szabályszerü, és én elő fogom adatni.

S többé nem ment ki a fejéből ez a derék tragédia, melynek huszonöt év óta az első álmot köszönhette.

Haza menőben sem szünt meg Vercingetorixszal foglalkozni, s ujra meg ujra dicsérgette a tábornoknénak.

– Ezen szindarab jó szindarab – ismételgette mély meggyőződéssel. – Meg fogom hagyni, hogy ezen jó szindarabot előadják.

Bizonyára, a tábornokoknak nem tartozik éppen hivatásuk körébe a tragédiák előadatása. Mindazáltal Balázs meggyőződhetett róla, hogy egy morzsányi véletlen gyakran előbbre viszi az embert, mint minden gigási ambiczió.

Néhány nappal Pézsma báró lakodalma után Balázsnak látogatói érkeztek: egy hölgy és egy kis fiu. Először Fodorné látta meg őket a Balázs ajtaja előtt, s bár nem állott ismeretségben a váratlan vendégekkel, nem kellett tudakolnia a nevöket, hogy lélekszakadva lármázza fel a házat:

– Durczás Panna van itt!

Mindenki megilletődéssel s valami tisztelettől áthatott szörnyüködéssel értesült erről a nagy ujságról. A lányok szent félelemmel néztek Balázs ajtaja felé, ahol a vendégek eltüntek: »Hogyan, Durczás Panna??!!«, s maga Udvarhelyi ur is, akit pedig semmi sem lepett meg, ami az ó- és uj világban történt, kerekre nyitotta a szemét.

– Terringettét, Durczás Panna!

Durczás Pannát mindenki ismerte, még maga Balázs is.

Nem is igen lehetett őt nem ismerni, mert Durczás Panna mindig talpon, s mindig az utczán volt. Ennek a szép szőke szinésznőnek egész élete a nyilvánosság előtt folyt le; este a szinpadon, nappal, ahol a legtöbb ember járt. Lehetetlen, lángoló szinü ruháit már kora reggel ott lehetett látni a piaczon, mert Durczás Panna jó gazdasszony volt. Jó gazdasszony és jó anya. A bevásárló kosár és Durczás Attila soha se szakadtak el mellőle. Ez a nyárspolgáriasság, mely hivatásával oly pikáns ellentétet alkotott, meghóditotta az egész világot, s az idősb Durczás ur a maga körében az irigyelt emberek közé tartozott. Mert Panna jó asszony volt; kissé rossz muzsikus, de jó asszony.

Hogy erénye annyira áhitozta a reklámot, ne itéljük meg érte. Mindez Durczás Attiláért történt.

A szép asszony azzal lépett be Balázshoz, hogy őt a tábornok küldte. Biztositani akarja a szerencsét, hogy ő játszhassa Pompéját, ha ugyan _Vercingetorix_ nem lesz a másik szinház zsákmánya.

Megvallotta őszintén, hogy az utóbbi esetben ő igen-igen boldogtalannak érezné magát. Ha a vetélytársa diadalmaskodnék ebben a szerepben!

A mi magát a szerepet illeti, csak két óhajtása volna. Elsőbb az, hogy igen szeretné ellejteni benne a Bolerot, vagy ha ez nem volna lehetséges, szurna bele a darabba a tisztelt szerző ur egy rövid orgia-jelenetet, mert a közönség, fájdalom, él-hal a fátyolkosztümökért. Őt kétségbeejti, hogy ilyen a világ, de istenem, ebbe már bele kell nyugodni Durczás Attiláért. Ó, az anyai sziv!

A második kivánsága pedig az volna, hogy, a mennyiben lehetséges, tisztelné meg a szerző ur Vercingetorix szerepével az idősb Durczás urat. Ez az idősb Durczás ur egy kellemetlen fenevad volt, akit vigyázatlanságból szabadlábon hagytak, s aki, ha a szinpadra szabadúlt, túlbömbölt egy menazséria kiéheztetett oroszlánt. Egyébként tündöklött a sok mindenféle erénytől; pontosan fizette az adóját, sokat studérozott, s átalában igen kötelességtudó férfiu volt, a kinek rendkivüli gonddal borotvált, húsos lárva-arczát mindig ott lehetett látni a szinházi kávéház környékén, a mint utánozhatatlan méltósággal s egy magános hegycsucs végtelen melankoliájával nézte a bömbölés dolgában hátra maradott emberiséget.

Hazudnám, ha azt erősitgetném, hogy a közönség rajongott a Durczás ur ábrázolásaiért; hanem azért, hiába, a Durczás ur müvészetét mégis csak le kellett nyelni. Mert Durczás ur akkora volt, mint egy bölény, s Panna imádta őt. A borongó kedélyü müvész értett hozzá, hogy ezt a szenvedelmet miképpen lehet fokozni; s minduntalan ki-kitudódott egy-egy viszonya valamelyik statisztáló hölgygyel, a kikkel aztán Panna rendesen össze is pofozkodott. Szóval Durczás ur tetszése szerint harsoghatott a Panna számlájára; Panna csak ugy szerződött el valahová, ha egyszersmind Durczás urat is angazsálták a hősi szerepekre.

Azok között, akik Durczás müvészetét teljességgel nem birták méltányolni, a tábornokot illette meg a legeslegelső hely. Az már nem is idioszünkrazia volt, a mit a tábornok e pontban tanusitott, hanem vad gyülölség, bősz ellenségeskedés. A hányszor Durczás megjelent a szinpadon, a tábornok hangosan morgott páholyában s tüntetően forditott hátat a szinpadnak. Olyankor pedig, mikor a müvész, az alkotás ihletétől megszállva, kissé megeresztette a tüdejét, s nem látva, nem hallva, nem gondolkozva, csak domboritott, domboritott, s annyi bensőséggel, oly részvétre méltón tombolt, mint egy átnyilazott gyomrú Behemóth, a tábornok kihajolt a páholyból s felkiáltott a szinpadra:

– Mars, takarodjál!

A tábornoktól különben az egész szinház rettegett, s a mexicoi hős éppen a félelmetességének és fesztelenül nyilvánitott kritikáinak köszönhette a Panna barátságát.

Panna, ha hóditásról volt szó, nem sajnálta az időt s fáradságot; tábornok és tüzoltó, gróf és szinlaposztó, nagykövet és lóvasuti konduktor mind egyformán becses zsákmány volt neki. Tudta, hogy a földszint dönti el a sikert, de tudta azt is, hogy a karzat többet tapsol, mint amaz, s nem hanyagolt el egy beteg macskát sem. Ki tudja? Ez a beteg macska egykor hálás lehet, s nem fog nyávogni, mikor valamelyik halva született darab premièrejére behozzák véleményt nyilvánitani. Panna mindenekelőtt a reklámot szomjazta, s csak a szerint becsülte az embereket, amint hasznára vagy kárára lehettek. Lelke mélyéből tisztelte azokat, akik koronkint intrikáltak a Durczás-család ellen, de legkivált tisztelte a tábornokot, aki ellenségnek oly engesztelhetetlen volt, mint egy indiánus.

Panna hű volt mint maga Penelope, de mikor a Durczás család érdekei ugy kivánták, nem riadt vissza a kevésbbé botrányos kaczérságoktól, s ha megbukott a szirén szerepében, alkudott, mint egy kupecz, vagy siránkozott, mint egy czigányasszony. S rendesen addig lótott-futott, fáradt, mig elérte a czélját. De a tábornokot soha se sikerült behálóznia. A mexicoi hőst Durczással már csak a halál békithette ki.

– A ficzkót ne lássam többet – szólt, ha Panna a férjét emlegette.

Annyit azonban elért a szép asszony, hogy a tábornok nem üldözte többé a tragikust oly tüntetően, mint annak előtte, s ez a félsiker, meg a soha sem valósuló reménység, hogy e két férfiu egykor megérti egymást, folyvást ébren tartotta Panna érdeklődését a tábornok iránt. A tábornok viszont nagyon kedvelte a Panna dallamos, andalitó szavalását, s hálás volt a rövid, szép álmokért, melyeket a szőke szirénnek köszönhetett.

Ennek a tartós s ismert barátságnak tulajdonithatta Balázs, hogy sokat hányatott tragédiáját végre ölébe kapta a szerencse. Panna ekkortájt folyton csak szerepek után szaladgált. Vetélytársa, akit közönségesen csak a nagy lábu Bertának neveztek, egy fényes és lármás viszony révén, kezdett igen sokat beszéltetni magáról, s Panna remegett, hogy a nagy lábu lassankint teljesen elhóditja tőle a népszerüséget. Ezt a veszedelmet csak uj szerepek segitségével lehetett kikerülni.

– Istenem – magyarázta Balázsnak meginditó nyiltsággal – egy tisztességes asszonynak oly nehéz sora van a szinpadon! Ha nem pletykáltat magáról minduntalan, folyvást játszania kell, mert különben elfelejtik. Nekem pedig tisztességesnek kell maradnom, nem igaz?

Balázs is ezen a nézeten volt, s Panna neki bátorodva, tovább fejtegette a témát.

– Mit mondana a férjem?! Mit mondana Attila, ha majd felnő?!… Mondd, Attila, ugy-e, anyádnak tisztességesnek kell maradnia?!…

Igazán, ebbe bele kellett nyugodni. Balázs megsimogatta Attila fejét, s kifejezte, hogy valóban nincs más hátra, mint folyvást játszani, szüntelenül, pihenés nélkül játszani.

Attila egy kis sebet fedezett fel a Fodorné ősrégi kanapéján, s éppen javában huzgálta ki az ócska butorból a lószőr-tölteléket, midőn Panna hirtelen magához rántotta, s a Gracchusok anyjának egy örökszép mozdulatával mutatva rá, igy kiáltott fel:

– Nekem Attila a dicsőségem, és nem az, hogy ha az egész világ rólam beszél. De éppen ő érte, éppen az ő érdekében kérnem kell önt, hogy ne tagadja meg tőlem Pompeja szerepét!

Ó, mily régen epedett érte, hogy szerepekért nyaggassák!… De az öröm még nem vette el végképpen az eszét, s tovább tépelődött azon a kérdésen, hogy:

– Honnan ismeri ez az asszony _Vercingetorix_nak a szerepeit?! A tábornok beszélt volna Cambráról s Pompejáról?! De hisz a tábornok aludt, mialatt Pompejáról volt szó!