Part 5

Meghittjei rendesen igen meg voltak elégedve a legujabb variánsokkal, s néha tán kissé nagyon is dicsérték az uj passzusokat a régiek rovására. Kiváltképpen Udvarhelyi ur, aki Vercingetorix legállhatatosabb tisztelői közé tartozott, noha nem értett vele egyet. Udvarhelyi ur nevezetesen ugy találta, hogy Vercingetorixnak nem volt igaza, midőn Caesarral szembe szállott. Caesarnak győznie kellett, igy kivánta ezt a történelem logikája. S ha Vercingetorix ismerte volna a társadalmi egyensuly törvényét, bizonyára lemond a meddő küzdelemről.

Fodor viszont abban a nézetben volt, hogy Vercingetorixból csak a praktikus érzék hiányzott s ha áldozatul kellett esnie, tisztára eme fogyatkozásának tulajdonitható. Meglehet, titokban egyébb kifogásai is voltak a gallus törzsfő ellen. Mialatt Vercingetorix tétovázva kereste az utját a szinpad felé, Fodor három különböző repülő-gépet talált fel s ráadásul fölfedezte a veloczipéd-zongorát. Ehhez mérten nem csoda, ha kissé nehézkes járásunak találta Caesar ellenfelét. De ha voltak is némely kifogásai, óvakodott ezeknek hangot adni, mert Vercingetorix az idők folyamán egy hatalmas pártfogóra tett szert, akivel nem volt tanácsos vitatkozni.

Ez a hatalmas pártfogó Fodorné volt. A Fodorné esztetikai meggyőződései ugyan kissé sajátságosaknak tünhetnek fel önök előtt, de nem hallgathatom el, hogy ezek a nagyon egyéni esztetikai meggyőződések fölötte imponáltak Fodornak a határozottságukkal. Fodorné tudnillik ugy vélekedett, hogy az a tragédia, melynek a szerzője minden este hétkor jár haza, kisasszonykákkal nem barátkozik s nem csinál adósságokat: a legjobb tragédia a világon. S _Vercingetorix_ e tekintetben páratlanul állott a világ-irodalomban. Fodorné nem csinált belőle titkot, hogy Hódy Balázst tartja az egyetlen becsületes férfiunak e kerek világon, következésképpen, ha a darabját nem adják elő, az szamárság és alávalóság, ami különben természetes, mert hisz a szindarabok előadása tekintetében, igen oktalanul, nem az asszonyok rendelkeznek. Ha véletlenül Fodornétól függ, az erkölcstelen bohózatok és operette-ek bizonyára már régóta kipusztultak volna a világból s helyettök ma is _Vercingetorix_-ot adnák, okulására az ifjaknak s gyönyörüségére az idősebbeknek.

Ezen a hatalmas gyámolon kivül Vercingetorixnak még egy patronája volt: Ella kisasszony.

Önök, akik ismerik a tizenhét éves lányok szivét, nem hisznek e pártfogás őszinteségében s önöknek igazuk van. De a mi Hódy Balázst illeti, ő ismerte a világ-históriát, ismerte a dramaturgia szabályait, ismerte a verselés művészetének minden apró furfangját, ismerte Ifigénia, Ofélia, Zaïre, Phaedra és Melinda jellemét a kétségbeejtő részletekig, csak éppen a tizenhét éves lányok szivét nem ismerte.

Honnan ismerte volna a rejtelmek rejtelmét?! S hogy ne hitt volna e két nagy fekete szem sötét nedvességben égő tüzének, mely biztatón világitott feléje, ahogy egy nyugodtan haladó kis hajó lámpái vilagitanak éjjel, a tengeren…?!

Ez a két nagy, fekete szem ott világitott mellette, mialatt ő egy-egy hatalmas tirádával vesződött, avagy abban fáradozott, hogy a czezurák, melyek szerettek ki-kitörni, a helyökre kerüljenek. Csak ki kellett szólnia a másik szobába: »Ella kisasszony, lesz olyan jó?…« s Ella kisasszony helyet foglalt vele szemben a hinta-székben, készen rá hogy ismét röviditsen vagy két sort a Cambra örök siránkozásán.

Ilyenkor Balázs olyan aggodalmasan nézegetett rá, mintha magát a múzsát kérdezné:

– Jól lesz igy, Ella kisasszony?

Természetesen Ella kisasszony mindig meg volt elégedve az ujabb variánssal. Lealkudott egy-egy fölösleges hasonlatot, szétbontatott néhány periodust s ezzel megnyugtatta a lelkiismeretét. Aztán megjutalmazta a költőt olyanféle kijelentésekkel, hogy:

– Most már ez a jelenet tökéletes.

Balázs ugy találta, hogy e nyomatékos itéletekkel szemben nincsen apelláta s _Vercingetorix_ot illetőleg az irodalom-történetnek nem lehet egyéb dolga, mint hogy egyszerüen helyben hagyja az Ella kisasszony kritikáját. Végre is, a drámairó számára nincs magasabb areopág, mint a női sziv. Azért irunk, hogy varázsvesszőnkkel még a kősziklából is kifakaszszuk a megindulás forrását s hol van a megindulásnak gazdagabb forrása, mint a női szivben?!

Mindig ilyennek képzelte a szép iránti érzék megtestesülését, aminő ez a légies alkotásu, vékony, karcsu kis lány volt. Ella az arab regék álmatag járásu, fátyolszin arczu keleti leányaira emlékeztetett, akik egy-egy rizskása szemből élnek s akiknek a tekintetében annyi a mélység, mint az indiai tengerben, a gyöngyhalászok Eldorádójában… Mesés könyvek között nőtt fel; élete abból állt, hogy szép dolgokat hallott s olvasott; finom kis dologtalan keze arra termett, hogy egy Hafiz homlokát simogassa s álmokba ringassa a költők szultánját. Ilyen lehetett Seherezáde, aki Álom-országból származott s álom-világban élt.

Az igazat megvallva, Balázs tévedett s Ella kisaszszony éppenséggel nem volt elragadtatva a három esztendőn át mindennap emlegetett Vercingetorixtól. Ellenkezőleg, a szegény Cambrát, aki annyi felvonáson át epedett hiába, hihetetlen libának találta, s Vercingetorix meg a szánalmas élhetetlenség nagyon rokon fogalmak voltak előtte. Ugy tartotta, hogy Vercingetorixnak mindenekelőtt el kellett volna vernie Caesart, mint a kétfenekü dobot; aztán, ha egy csepp férfiasság van benne, felpofoz egy pár szinház-igazgatót, végigvonul hadseregével Európa összes szinpadjain, ott keveset beszél, de annál többet trombitáltat s ha ész nélkül tapsolják, akkor kedvesen szalutál, ah, szalutál!…

Hanem Ella kisasszony mindezt nem mondta senkinek, amint hogy abban a korban volt, mikor a leányok semmit sem mondanak el abból, amit gondolnak. Nem volt közlékeny természetü; hallgatag volt már gyermeknek is, s a válságos évek csak fokozták a zárkozottságát. De Vercingetorix felől meg éppen óvakodott volna tiszteletlenül nyilatkozni, nemcsak Balázszsal szemben, hanem bizalmasabb körben is. S ennek megvolt a maga nagyon egyszerü magyarázata.

Egy szép nap ugyanis, mikor Balázs arra kérte, hogy este felé legyen kegyes meghallgatni a tragédia visszavonhatatlanul utolsó felvonását, titokban kijelentette Fodornénak, hogy ő bizony nem hallgatja azokat a szamár verseket, hanem elmegy az apjával s Czilla hugával a czirkuszba. Ez a kijelentés a Fodorné amugy is szüntelen forrongó haragját hirtelen vagy háromszáz fokra hevitette, s az anyai kéz egy párszor oly barátságtalanul talált hozzá nyulni Seherezádéhoz, hogy a fátyolszin arczon két bazsarózsa virult ki, mint ahogy a Szent Ágnes érintése nyomán is virágok termettek. Fodorné ugyan egyébként nem igen hasonlitott Szent Ágneshez, de otthon nagyobb tiszteletben részesült a kalendáriom összes hitvallóinál, s Ella kisasszony ezt a napot megjegyezte magának.

Fodorné különben, a nagyobb érthetőség kedvéért, egy kis prédikácziót is füzött e minden szónál ékesebben szóló anyai intelemhez. Sajnos, e bizalmas természetü magánértekezletnek csak éppen a fináléját idézhetem, mely a következőkép hangzott:

– Velem pedig ne próbálj ujjat huzni, mert kitekerem a nyakadat, alávaló kölyök!

Seherezáde nem felejtette el se ezt a tanácsot, se Vercingetorixért szenvedett mártiromsága rózsáit. Engedelmességre szoktatták, s alkalmazkodó természetü volt, mint az apja.

Ha ezek után önök ugy találják, hogy Fodornénak messze nyuló, s beláthatatlan szándékai lehettek, melyek nemcsak leányára terjeszkedtek ki, hanem a reménytelen jövőjü Vercingetorixra is: hát én erről nem tehetek, csak annyit bátorkodom megjegyezni, hogy a Fodorné szándékait nem szokta elfujni a szellő.

Ismerte-e ezeket a szándékokat Ella kisasszony egész terjedelmükben, s ha igen, mi volt róluk a véleménye? – ezt én nem tudom megmondani. Ki látna be egy örökkön hallgató leány lelkébe? A leányok különben, akár hallgatnak, akár beszélnek, nemcsak az udvarlóikat játszszák ki, hanem a regényirókat is.

Önök majdan itélni fognak a tényekből.

Elég az hozzá, Ella kisasszony, valószinüleg felsőbb meghagyásra, sok barátságot tanusitott a szegény Vercingetorix iránt, s ha patronájának mondtam, ez nem volt tulzás, mert, bár tudtán és akaratán kivül, igen nagy szolgálatot tett a bolygó hollandi e gallus testvérének.

Ennek a szolgálatnak a történetét akarom a következőkben elmondani.

V. LAKODALOM A VIDÁM TARGONCZÁSNÁL.

Egy vasárnap délután, mialatt Fodorné aludt, Czilla egy végzett zsebtolvaj ügyességével, nesztelenül pattantotta fel a Balázs ajtaját, belebbent a szobába, s nagy suttogva megszólalt:

– Hódy bácsi!

– Maga az, Czilla?!

– Csitt, csendesen. Ha a mama fölébred, s meghallja, mit beszélünk, jaj lesz nekem is, Ellának is.

– Olyan veszedelmes a dolog?

– Nagyon. Különben mindjárt meglátja. Tehát: követségben jöttem. Ella szeretné valamire kérni, de nem meri.

– Ah!

Balázs, akit eddig nem igen zavart munkájában a látogatás, meglepetten forditotta székét a kis leány felé.

Ella senkit se szokott kérni semmire.

Czilla tudatában volt a helyzet rendkivüliségének, s élvezte a hatást. A világért se adta volna elő a dolgot, csak ugy, bevezetés nélkül.

– Szokott maga tánczolni, Hódy bácsi?

– Én?! – kérdezte Balázs kissé megütődve.

Mintha csak azzal rohanták volna meg, hogy szokott-e tökrészeg lenni?

– Én?! Nem, nem szoktam. Nem is tudok.

– De frakkja csak van legalább?

Nem, nem volt frakkja. Épp oly kevéssé, mint Apollónak.

– Nem tesz semmit. Van a papának.

Balázs azt hitte, hogy valami hunczfutság fog kisülni a dologból, s gyanakodva nézett a kis leányra. De a két okos kék szemben ez egyszer nem találta azt a kötődő, gonosz tekintetet, mely már nem egy rossz pillanatot szerzett érzékeny lelkének.

Czilla kisasszony volt tudni illik az egyetlen egy lény a Fodor házban, aki a szegény Vercingetorix iránt nem tanusitott kellő tiszteletet. Ha az anyai hatalmat nem érezte közel, igen merész tréfákat engedett meg magának Galliára vonatkozólag, s Vercingetorix szomoru hányattatásait néha minden á propos nélkül emlegette.

Mindezt, tekintettel a tettes féktelen kiskoruságára, eddig nem tartottam érdemesnek megemliteni, de e helyütt nem hallgathatom el, hogy Balázsnak titokban sokszor okoztak fájdalmat a Czilla frivol megjegyzései.

Szerencsére, Czillát nem igen lehetett komolyan venni. Számottevő egyének előtt az ő szava nem járt, a miképpen nem jár a régi kétgarasos, s ami engem illet, kivül is hagytam volna őt minden legcsekélyebb figyelmen, ha erővel bele nem furakodik a történetembe.

De Czillának éppen az volt az uralkodó tulajdonsága, hogy neki mindenütt ott kellett lennie. Temetés, zászlószentelő, lakadalom, utczai tüntetések, bérmálás, virágkorzó, tüzoltó ünnep, jégpályamegnyitás – ezek mind nem folyhattak le az ő önkéntes részvétele nélkül. S ha önök, jelentékenyebb demonstrácziók alkalmával, meglepetve látták, hogy egy fiatal hölgy, (banderillero-kalapban és vörös napernyővel) nagyon élénken abczugolja a miniszterelnököt, avagy rendkivül lelkesen éljenzi Kossuth Ferenczet, előre is ki kell jelentenem, hogy ez a fiatal hölgy Czilla volt.

Mindenütt ott kellett lennie s mindenütt kellett valami kisebb háboruságot csinálnia. Idősebb asszonyok néha nem is állhatták meg, hogy csipősen ne jegyezzék meg a Czilla füle hallatára: »No, ez a fiatal hölgy se járt ott soha, a hol a szerénységet osztogatták!…« De Czilla soha se maradt adós a felelettel, s mindig becsületet szerzett a tudós asszonynak, aki nyelvét az élet harczaira kikészitette. Kiváltképpen jelentékeny sikerei voltak éltesebb, kövér asszonyokkal szemben, akiknek előszeretettel üzent hadat. A kort egy cseppet sem tisztelte, s a közös hadsereget kivéve, egyáltalán nem respektált semmit, a mi tiszteletre méltó. Szóval Czilla olyan diszpéldány utcza-gyerek volt, aminőt csak ritkán találni a tizenhárom éves hajadonok között. Az udvarban rettegtek tőle s Balázs is némi respektussal viseltetett iránta. A Czilla örök harczra vágyódása meg az ő békeszeretete nem igen vonzották egymást. De ha tartott is tőle egy kicsit, mégsem volt vele szemben oly fegyvertelen, mint az idegen kövér asszonyságok. Ismerte a gyöngéjét.

Ennek a félelem és tartózkodás nélkül való, minden tekintélyt és törvényt megcsúfoló izgága egyéniségnek tudniillik volt egy sebezhető pontja, amelyre nagyon érzékeny volt. Az orrocskája.

Ez a különben szép metszésü, formás kis jószág csak éppen egy gondolattal volt nagyobb egy ideális női orrnál, de nagyobb volt. Czilla tudta ezt s ez a tudat sok keserüséget okozott neki. Mit nem adott volna érte, ha hijjával van ennek a gondolatnyi, de haj, el nem tüntethető, örök, visszavonhatatlan, ki tudja, talán végzetes fölöslegnek! Ugy hiszem, Czilla alapjában véve voltaképpen szomoru lélek volt, aki titkolt, szilaj bánatból okozott másoknak tenger sok boszuságot; ugy hiszem, nem a kis lányokban lakó ördög, hanem a világfájdalom tette, hogy mindig készen állott csatázni az egész világgal s kikötni a piszék boldog seregével…

S mily végzet! Mindenbe bele kellett ütnie ezt a szegény orrocskát; akárminő vállalkozásba fogott, mindenütt ennek a harczias, de oly könnyen sebezhető orrocskának kellett legelül járnia…

A harczias orrocska vezénylete mellett különben egy eleven, okos, szép kis fej tolakodott előre mindenüvé, ahol egy garas ára vigasságot lehetett sejteni. Czilla nagyon csinos volt, de soha se bocsáthatta meg a világnak, hogy: csak egy semmiség, a természet egy pillanatnyi szórakozottsága, s ő örökre elesett attól, hogy nagyon szép legyen!

Czillának ezt az érzékenységét az egész ház ismerte, s mindenki visszaélt vele, a tehetsége szerint, és a szükséghez képest. Ha minden kötél szakadt, s Czillával nem lehetett birni: egy rideg czélzás erre az orrocskára, mely, isten tudja hogyan, egy pillanatra megfelejtkezett magáról, s Rettenetes Iván meg volt szeliditve. Nem hallgathatom el, hogy Czilla néha nagyon szemtelen volt. Ilyenkor az anyját is csak Katinak szólitotta, és tanácsokat osztogatott neki. Fodornét azonban nem lehetett egykönnyen lefőzni, s ámbár Czilla a szive magzatja volt, kegyetlenül torolta meg ezt a szelidebb tiszteletlenséget. Egyszerüen rá kiáltott:

– Fogd be a szádat, te vasorru bába, te ország csúfja, te Vitéz László!…

És Czilla sietett visszavonulni a legsötétebb sarokba, ahol nagy könyhullatásoknak adta át magát, s néha órákig kesergett Puposka vagy egyébb szerencsétlen regény-hősnők lehangoló társaságában.

A siker, a »probatum, est« mindig rossz példát ad, s Balázs, aki megtámadtatástól tartott, éppen valamely súlyos gyöngédtelenségen törte a fejét, midőn, nagy meglepetésére s kissé szégyenszemre, észrevette, hogy Czilla komolyan beszél.

– Tudja, Hódy bácsi, arról van szó, hogy Ella nagyon szeretne elmenni egy lakodalomra. És én is, mert ott lesznek: Szántó Miska, Göndöry Béla, Thurzó Aba, szóval az egész egyetem. Szántó Miska ugyan még csak első éves, de hogy tánczolja ez az ember a hopszpolkát!… Az már nem hopszpolka, hanem álom! És Thurzó Aba! Thurzó Aba huszár. Igaz, hogy, fájdalom, tartalékos, de látná csak parádékor a váczi-utczán! Ahogy a kardját végig csörteti az aszfalton, mindenkinek bele kell botlania, s a czivilek csak ugy bukdácsolnak körülötte! Még a tanárok is előre köszönnek neki.

Balázs elbámult.

– És maga, Czilla, maga honnan ismeri ezeket a fiatal urakat? Hisz maguk egész nap itthon vannak!

– Honnan ismerem őket? Természetesen az egyetemi matinée-król. Tudja, hogy a mama nem visz bennünket máshová, csak a matinée-kra, meg a Petőfi-Társaság üléseire, mert ezek ingyen vannak. De az nem tesz semmit. Mióta megismerkedtünk, Göndöry Béla az én kedvemért eljár a Petőfi-Társaságba is. És ha hosszu verseket olvasnak fel, akkor kuruttyol. Megismerem a kuruttyolását ezer közül is.

– Ki az a Göndöry Béla?

– Az én flammém. Nagyon kedves kölyök. Ugy tud az orrán muzsikálni, mint más ember a czimbalmon. Fájdalom, nem fog elvenni feleségül, mert hatvanezer forint kell neki, s nekem hatvan krajczárom sincs, amint tetszik tudni. És e miatt nem fog elvenni… a szamár!

– Akkor nem is érdemli magát.

– De én azért, fájdalom, imádom a nyomorultat. Tudja, ugy iszik az az ember, mint a homok. És ha be van csipve, akkor még kedvesebb. Nem kötekedik, nem illetlen, csak kuruttyol. Szakasztott ugy tud kuruttyolni, mint a béka. Olyankor igazán csókolni való. Fájdalom, valami gazdag zsidólányt fog elvenni.

Czilla annyira tele volt »fájdalom«-mal, hogy Balázs, akit pedig ez a sok léha beszéd kissé megriasztott, nem állhatta meg mosolygás nélkül.

– És ezek a tehetséges fiatal emberek mind ott lesznek a lakodalmon?

– Igen, ha mi ott leszünk. Mert csak a mi kedvünkért jönnek el. Ha mi nem, akkor ők sem. És fájdalom, az még kétséges, hogy mi ott leszünk-e? Mert ez Hódy bácsitól függ.

– Tőlem?

– Igen. Tessék csak elgondolni. Ha mi azt mondjuk a mamának, hogy szeretnénk elmenni a lakodalomba, akkor mindennek vége. A mama azt feleli, hogy: talán meg vagyunk bolondulva, s Göndöry Béla, Thurzó Aba, mind, mind szépen el vannak intézve. Nem is szóltunk a mamának egy hangot se, hanem azt eszeltük ki, hogy megkérjük Hódy bácsit, ugorjék be helyettünk. Ugy-e, nem mond nemet, ha szépen, nagyon szépen kérjük?

– Kedves Czilla, én szivesen beugrom, de azt hiszem, nem lesz sok foganatja…

– Persze, ha Hódy bácsi csak annyit mond, hogy: ugyan vigye el azokat a szegény leányokat, hadd ugrándozzák ki magukat egy kicsit, akkor a siker bizonytalan. De mi többet szeretnénk ennél.

– Ugyan?

– Teszem fel azt, ha Hódy bácsi igy szól: »El kell mennem vőfélynek egy barátom esküvőjére; hadd vigyem el a két gyereket nyoszolyóleányoknak« – ez már egészen más. Akkor a mama nem mondhat nemet. Mi majd huzódozni fogunk egy kicsit, azt mondjuk, hogy: »Ugyan, édes mama, minek az a sok költség? Keztyü is kell, s Ellának uj fehér ruha…« A mama erre elérzékenyedik, egyet gondol magában, hogy Kati is volt egyszer fiatal, s a Hódy bácsi kedvéért szépen ránk fog parancsolni

– Azt hazudjam, hogy vőfély leszek?

– Ez nem lesz hazugság; csakugyan Hódy bácsi lesz a vőfély.

– De hisz azt se tudom, hogy ki a vőlegény.

– Ki a vőlegény? Pézsma Rajnáld báró.

– Hogy hivják?

– Pézsma Rajnáld báró.

– És kicsoda ez az ur?

– Biczikli-tanár és napidíjas. Hétköznap napidíjas, nem tudom melyik miniszteriumban, vasárnap pedig a biczikli-tanfolyam igazgatója. A tavalyi biczikli-Derby győztese, Közép-Európa championja, s tulajdonosa több arany-éremnek.

– És ez az ur azt kivánja, hogy én legyek a vőfélye?

– Különös szerencséjének fogja tartani.

– De hisz ez az ur nem ismer engem, amint én sem ismerem őt…

– Ó, ami a bárót illeti, ő névről már régóta ismeri Hódy bácsit. Nagy tisztelője az irodalomnak, s igen lelkesül a versekért. Ő maga is irt egy könyvet; az volt a czime, hogy: _A kerékpár jövője._ Hogy Hódy bácsi nem ismeri őt, az nem tesz semmit. Majd meg fognak ismerkedni. A báró különben csak egy pár bátoritó szót vár, s aztán személyesen is fel fogja kérni Hódy bácsit, hogy legyen a vőfélye.

– És maguk, Czilla, maguk honnan ismerik ezt az urat?

– Mi tulajdonképpen csak a menyasszonyt ismerjük. Magával a báróval még én sem beszéltem soha. A menyasszonyt különben ismeri Hódy bácsi is. Most vagy két éve gyakran láthatta nálunk.

– El nem tudom képzelni…

– Az özvegy Kleinné.

– Az özvegy Kleinné!

– Igen, az a svájczi hölgy, aki Ellának harmadéve zongora-leczkéket adott.

– Emlékszem rá. Már nem lehet nagyon fiatal. Ha nem csalódom, van egy nagyocska lánya.

– Igen, a Fáni. De ez nem baj, mert a vőlegénynek is van két nagy kamasz fia. Eleinte ugy volt, hogy a nagyobbik fiu elveszi a Fánit. De aztán összement a dolog. Ugy látszik, az se ugrik be hatvanezer forinton alul.

– S az öreg? Az öreg beugrik?

– Ó, az egészen más. A báró, azt hiszem, a jövőjét akarja biztositani ezzel a házassággal. Tudja, Hódy bácsi, az özvegy Kleinné _parti_. A bárónak pedig nem csak jó, hanem kitünő parti, mert az özvegy Kleinné kereszt-leánya Veres tábornoknénak, a miniszter anyjának.

– Keresztleánya – a tábornoknénak?!

– Igen, ő is, meg a Fáni is. A dolog ugy keletkezett, hogy az öreg tábornokné társalkodónőt keresett, s valahonnan az özvegy Kleinnét ajánlották neki. A tábornokné semmit se gyanitott; a svájczi Kleinok mind jó katholikusok. Mikor aztán már vagy három esztendeig társalogtak, egyszerre csak kiderült, hogy az özvegy Kleinné zsidó. A tábornokné kétségbe volt esve. Hogy ő, vallásos asszony létére, három esztendeig két olyan női lényt tartott a házában, akik soha se fognak üdvözülni! Mit volt mit tenni? A hibát csak ugy lehetett helyrehozni, ha az özvegy Kleinné és a Fáni kikeresztelkednek. Cserében a tábornokné biztosította őket, hogy mindig gondja lesz rájok, s nem vonja meg tőlük a pártfogását.

– Kezdem érteni. A báró bizonyosan a Veres minisztériumában dolgozik, s némi előléptetést remél ezen a réven.

– Azt gondolom, hogy nem is számit rosszul. Annyi bizonyos, hogy az esküvőn a tábornokné lesz a nászasszony, s a tábornok a násznagy.

– S ezek mellett a kitünőségek mellett én legyek a vőfély?

– Gondolja meg, Hódy bácsi, micsoda pompás mulatság lesz! A lakzit a _Vidám Targonczás_nál fogják megtartani, mert a vidám targonczás rokona a bárónak, s igy kevesebb lesz a költség.

– Maga a mulatság nem csábit éppen, kedves Czilla, de…

– De a mi kedvünkért, édes, kedves Hódy bácsi!…

Ebben a pillanatban a Fodorné hangja hallatszott a másik szobából; az összeesküvők szétrebbentek.

Balázs könnyü lélekkel nézett a lakodalom elébe. Bizonyosra vette, hogy Fodorné egy _Quos ego_val le fogja fujni az egész mulatságot, s azért a frakk kérdése, a nyilvános szereplés gondolata, meg a többi nehézségek, mind nem okoztak neki aggodalmat. Rosszhiszemüségében még azt is megigérte volna a lányoknak, hogy tánczolni fog.

Csakhogy Fodorné sehogy se akart nemet mondani. Mikor Balázs, igérete szerint, előadta a dolgot, Fodorné először elgondolkozott, s aztán határozott jóakarattal kezdett kérdezősködni az állitólagos jóbarát felől. Balázs megszeppent.

– Ó, nem éppen a legjobb barátom, szó sincs róla. Iskolatársak voltunk az egyetemen, ennyi az egész. De nem volt lelkem azt mondani, hogy keressen más vőfélyt.

– Persze – szólt Fodorné – az effélét nem lehet visszautasitani.

Erre a váratlan engedékenységre Balázs észnélkül igyekezett visszavonulni, de már elkésett vele.

– Ami azt illeti, semmi se könnyebb ennél. Csak azzal a föltétellel mondtam igent, ha a ténsasszony, meg a lányok is eljönnek.

– Akkor hát el fogunk menni – szólt Fodorné.

Balázs tudta, hogy amit Fodorné egyszer megmondott, az készpénz. Olyan bizonyosság volt ez, mint a milyennel a greenwich-i csillagvizsgáló számitja ki, hogy ötszáztizenhét év mulva, november 25-én, déli 1 óra 20 perczkor a _Biela_ nevü üstökös ismét el fog haladni portánk előtt. Azaz hogy ennél is nagyobb bizonyosság volt. Mert meglehet, a _Biela_ nevü üstökös utközben meggondolja magát, s ki tudja, talán eltér eredeti szándékától; ellenben arra, hogy Fodorné is meggondolja magát, nem lehetett soha semmi reménység. Fodorné nem értett a matematikához s a hétszer kilenczet, meg a nyolczszor nyolczat mindig csak hosszas tusakodás után tudta megállapitani, de viszont nem volt halandó, aki a cselekvő igék jövő idejét nagyobb biztonsággal kezelte volna, mint ő. Tudni lehetett előre, hogy: jöhet eső, jégvihar, földíndulás, árviz, de Fodorné s a hozzátartozók annak idején ott lesznek a _Vidám Targonczás_nál.

Balázs tehát mély szomoruságba esett s nem győzte átkozni magát a könnyelmüségéért.

Még csak egy reménysége volt. Az a halovány reménység, hogy hátha a vőlegény időközben magába száll s lemond az özvegy Kleinné kezéről?!

De fel kellett hagynia ezzel az utolsó reménynyel is.

Egy délután, ahogy kikönyökölt az ablakán s szokása szerint álmélkodva nézte az élni rohanó embereket, az utczán sürgő tarka tömeget, melynek jövése-menése mindörökre oly megérthetetlen maradt előtte, mint akár a tenger-fenék élete: egyszerre észre vette, hogy a kaszárnyaszerü bérház előtt, mely számára az otthont jelentette, egy bicziklista pattan le vasparipájáról, karjára kapja »hű eszközét,« majd eltünik a kapualjban. Ez _ő!_

Csakugyan ő volt. Két percz mulva kopogtattak az ajtaján, s egy barna dress-be öltözött, barna harisnyás, hórihorgas, ötven esztendős kopasz fiu nyitott be a szobába.

– Nevem Pézsma – mutatta be magát a hórihorgas.

– Én Hódy vagyok – szólt megadással hősünk.

– Ó, kérem, látásból, hirből, névről már régen van szerencsém. Magam is ittam Kasztália forrásából, magam is járatos vagyok a szent berekben. Szóval, csekély erőmhöz képest, tettem néhány szerény kisérletet az irodalom mezején. Ha megengedi, mindjárt át is nyujtok egy tisztelet-példányt _A kerékpár jövője_ czimü müvecskémből.

Balázs nagyon örült a szerencsének. Helyet kinált a bárónak, s illendőség-tudóan kérdezősködött a hű eszköz felől.

– Shamyl (mert Shamyl nevet adtam neki) Shamyl a folyosón van. Tekintve az ünnepies alkalmat, mely ide hozott, tapintatosnak véltem a folyosón hagyni. Ámbár nem szégyellem, mert méltó rá, hogy megszemléljék. Nem afféle közönséges biczikli, hanem elsőrangu kerékpár, telivér vasparipa, ha szabad igy mondanom. Shamylon nyertem meg az első Derbyt.

Balázs kifejezte, mily boldoggá teszi, hogy egy Derby-héroszszal foghat kezet, s a báró áttért a látogatás czéljára.

– Nem mondhatom, mekkora szerencsének tartom, ha Uraságod, irodalmunk hirneves bajvivója, nem utasitja vissza mély tiszteletből fakadó kérésemet…

Ettől fogva a társalgás során nem igen volt egyébről szó, mint majd erről, majd amarról a szerencséről. Hol Balázs érezte magát boldognak, hol kitünő vendége. A báró megjegyezte, hogy öröme nem volna teljes, ha szélesebb körü ismeretség hijján, valamelyik fiatal kollégáját kellett volna vőfélyül felkérnie.

– A tábornok soha se bocsátaná meg, ha véletlenül egy napidijas barátom szerepel vőfélyként… A tábornok el lesz ragadtatva, ha szerencséje lesz megismerkedni irodalmunk jeles bajvivójával…

Esküvőjéről szólván, mindig csak a tábornokról beszélt, mintha a tábornokot készült volna feleségül venni.

– Nem lehetek eléggé hálás a tábornok iránt… Mindent el fogok követni, hogy a tábornok a lakodalmon jól érezze magát…

S lassan, óvatosan, sok ámbár és miszerint között, előhozakodott egy félénk, jámbor óhajtással. A tábornok nagyon jó néven venné, ha valaki, aki ért hozzá, egy-két strófában megemlékeznék a lakomán jelen levő mexicoi hősről. Balázs majdnem felpattant. Ohó! Ami a poézist illeti, itt már nem értette a tréfát. Kissé szárazon felelt, hogy ha rá várna ez a feladat, sajnálatára, ki kell térnie a megtiszteltetés elől, mert ő nem szokott üdvözlő verseket irni, csak himnuszokat és bukolikákat.

A báró azonban ragaszkodott a költészethez, s hajlandó volt kiegyezni ötven százalékra.