IV.

De a már előadottakon kívül Deáknak volt még egy oka arra, hogy megelégedjék az 1867-ben elért katonai eredménynyel. Nem akarta, sőt czélszerűtlennek hitte a külön magyar hadsereg fölállítását. A harminczas években, mint az akkori ellenzék egyik vezére Deák is követelte a «kormányszavak» magyarosítását, a magyar ezredeknek magyar tisztekkel való ellátását s a «lépcsőnkénti előmenetelt ezen ezredekben a többi cs. kir. hadseregtől különválva».[27]

E követelések ugyan még nem jelentik az egészen külön magyar hadsereget, mert a magyar ezredek mint az egész hadsereghez tartozók vannak fölfogva. De mindenesetre nagyon közel járt Deák az egészen önálló sereg gondolatához. Azonban Deák lelkében már a negyvenes évek második felében kezdődik az elszakadás a régi sérelmi politikától. Mikor azután a parlamentaris kormányforma megalakulásáról és meggyökereztetéséről van szó, Deák már elejtette a régi sérelmi lajstrom néhány pontját. Galicziát például többé nem követeli, pedig 1840-iki követjelentésében még fájlalja, hogy nem kapcsolták vissza.[28]

A katonai követeléseket nem ejti el ily könnyen. 1848-ban mint a ministerium tagja nem tartja ugyan lehetségesnek a hadsereg rögtöni magyar lábraállítását, de volt némi reménye arra, hogy fölállítható az egészen magyar s független királyi hadsereg.[29]

1860 végén a király Bécsbe hívta Deákot, ki e találkozásról így ír sógorának 1861 január 9. Sem a császár, sem a német statusférfiak, sem a hadsereg bele nem fognak abba egyezni, hogy a hadsereg kétfelé szakíttassék s inkább készek lesznek az extremumra».[30]

Ez a lehetetlenség gondolkodóba ejtette Deákot, de még sem ez döntötte el régi katonai követeléseinek mellőzését. Deák elitélte az opportunismust, mikor szerzett jogok védelméről volt szó. Ha régi katonai követeléseinek valósítása nélkül csonkának tartja a helyreállítandó alkotmányt, nem riadt volna vissza az extremumtól. De midőn e nagy nehézség elé jutva, mélyebben gondolkodott a kérdésről, úgy látta, hogy a kötelezettség, melyet a nemzet a pragmatica sanctióban elvállalt, kétfelé szakított hadsereggel nem teljesíthető. Már pedig a pragmatica sanctióból merítette legerősebb fegyverét az 1848-iki alapért vívott harczában. Nem kivánhatta volna elég erélylyel a dynastiától a nemzeti jogok tiszteletét, ha a hadsereg fölbontásával megbénítja a nemzetet kötelezettsége teljesítésében.

E fölfogás már teljesen kialakult Deák lelkében 1865-ben. A husvéti czikknek oly nagy hatású befejezéső soraiban ez a fölfogás így tükröződik vissza: «Készek leszünk mindenkor törvényszabta úton saját törvényeinket a birodalom szilárd fönnállhatásának biztosságával összhangzásba hozni».

Ezt a fölfogást azután határozottabban kifejti későbbi beszédeiben. A képviselőház 1867 márczius 28-iki ülésén Deák így beszélt: «Őseink, midőn a sanctio pragmaticában kimondott föloszthatatlan és elválhatatlan birtoklás elvének megállapításával kötelezve lőnek annak föntartására és megvédésére, jól tudták, hogy a védelemnek olyannak kell lenni, mely czélra vezessen; már pedig csak az együttes erővel folyó közös védelem lehetett sikeres az állandó rendes katonaság fölállítása óta minden időben, a különvált seregeknek külön működése pedig zsibbasztó lett volna a szükséges védelem hatására».[31]

A képviselőház 1868 augusztus 3-iki ülésén megint visszatér e gondolatra: «Ha pedig valaki okát vizsgálná annak» – úgymond – «hogy az állandó katonaság megállapítása óta miért nem sürgettek ily teljesen önálló, független külön hadsereget az ország rendei, valószínűleg azon eredményre jutna, hogy nem sürgették, nem követelték, mert azon meggyőződésben voltak, hogy két ilyen elkülönzött, független és önálló hadsereggel annyi harcz és veszély között, sem a hazát, sem ő felsége trónját s többi országait a pragmatica sanctio értelmében megvédeni nemlehetett volna».[32] Bővebben és határozottabban nyilatkozik e kérdésről az 1871 január 17-iki ülésen: «Igaza van egyik érdemes képviselő úrnak, hogy jöhet idő, mikor lesz szükség különálló magyar hadseregre. De mikor következik be ezen idő? Akkor, ha a kiegyezés szétbomlott, ha Magyarország ismét azon helyzetben lesz, hogy ismét a personal-uniót kénytelen sürgetni. Akkor önként bekövetkezik a külön hadsereg szüksége.

Ez idő, mondom, bekövetkezhetik, talán nem mi általunk, nem a mi törekvésünk, hanem az események következtében; de én kimondom lelkem belső meggyőződését, hogy ha bekövetkezik, ez Magyarországra nézve súlyos csapás lesz; és a mostani viszonyok közt, Európa mostani területi mérvei mellett és azon számerő ellenében, melylyel mindenik nagyhatalom rendelkezik, Magyarországnak rendkívülileg koczkáztatná fönnállását, kivált ha még önmagában is össze nem tart».[33]

S ki ez idézetekben még valami rejtett gondolatot vagy szándékosan ki nem fejezett árnyalatot keres, annak eszébe juttatjuk gróf Andrássy Gyulát, ki 1889-iki classikus beszédében Deák Ferencz emlékére is hivatkozva így szólt: «Ha azt hittük volna, hogy egy önálló magyar hadsereg nélkül önálló magyar állam nem lehet, vagy hogy az felel meg legjobban Magyarország és a monarchia érdekeinek, nem ajánlottuk volna a később törvényhozásilag elfogadott közös védelem rendszerét, hanem igyekeztünk volna a magyar hadsereg létesítését legalább is megkisérleni. De mert az önálló magyar hadsereg eszméjét nemcsak kivánatosnak nem, hanem határozottan veszélyesnek tartottuk, még pedig nemcsak a monarchia, hanem még inkább Magyarországra nézve; ez eszmének létesítését meg sem kisérlettük, sőt azt kezdettől fogva kizártuk a kiegyezés programmjából».[34]

Elég sok jó oka volt tehát Deáknak arra, hogy 1867-ben ki ne használja az európai helyzetet nagyobb vagy nagyobbaknak látszó katonai vívmányok elérésére.