I.

Teleki László szellemi és lelki életének gazdagságából hiányzott az alkatrészek vegyületének kellő aránya. Költő volt, de phantasiájában több az izgatottság, mint a nyugodt alkotó erő. Phantasiája nyugtalanította belső világát akkor is, midőn lemondva a költészetről, a cselekvés terére lépett. Becsületes lélekkel ragaszkodott elveihez, de mégis inkább az impressiók embere. «Erélyes néha – mondja róla találóan Szemere Bertalan – a szenvedélylyel határos, de akaratereje gyönge. Mindig az elsők közt lesz, első soha, ő soha sem fog initiálni, kivált ha ellenzést több oldalról vesz észre. Legföllebb cabinet, nem a tett embere… Telekiben sok szellem van, de kevés határozottság, önállósággal nem bir, mindig kétkedik.»[268]

Benyomásokat könnyen magába fogadó természete gyakran különös helyzetekbe sodorja Telekit. Nagyon jellemző, a mit e tekintetben Pulszky Ferencz beszél róla: «Teleki herczeg Czartoryskinak, az 1830-iki lengyel nemzeti kormány fejének, nézeteit a nemzetiségek tekintetében tökéletesen eltanulta. Politikájának alapelve azóta az volt, hogy minden nemzetiségnek van joga önálló nemzeti életre, sőt territoriumra is, s ezt annyira vitte, hogy egyszer ha jól emlékszem, 1851-ben nagyobb társaságban a Golescóknak és Bratianoknak világosan megmondotta, hogy még azon kérdés fölött is, vajon független legyen-e Erdélyország, tartozzék-e Magyarországhoz, vagy Rumániához akar-e csatlakozni, Erdélynek általános szavazati joga fog dönteni. Erre valamelyik a jelenlévő magyarok közül megkérte, ne beszéljen ilyeneket, mert ha ezt otthon megtudják, hazaárulónak fogják mondani. Teleki lemérte, megfordult, felkereste a szalonban gróf Andrássy Gyulát, s megkérte, hívja ki nevében azt, ki őt most oly mélyen megsértette. Andrássy megigérte a segédkezést, de megkérdezte a sértés körülményeit s mikor Teleki ezeket elmondta, megkérte, keressen magának franczia segédet, mert ily esetben magyar nem teheti meg neki a baráti szolgálatot, hiszen senki sincs köztünk, ki Erdélyt bármi körülmények közt odaadná a románoknak».[269]

A ki ennyire fogékony mások nézetei iránt, ennyire érzékeny s oly daczosan büszke, nem könnyen fér meg az emberekkel. Teleki csupa gyöngédség s heves érzés, s mégis mint Pulszky irja, «nem tudtam embert, kivel nehezebb lett volna megélni». Belső zaklatottság tör ki gyakori párbajaiban és összekocczanásaiban. Csak akkor érzi magát türhetően, ha egész lélekkel élhet oly feladatnak, mely dicsőségét növeli, s lelkiismeretét kielégíti. Ilyenkor szenvedélyessége kifelé összpontosul, makacsul következetes és önkínzó tépelődése csillapul. De ha kizökkentik a körülmények az ily cselekvésből, visszasülyed háborgó énjébe, undor ül ki arczára, halálvágy s öngyilkos sejtelmek marczangolják.

A szabadságharcz idején Francziaországban volt, mint a magyar nemzet képviselője. Remélte, hogy a franczia kormányt tevékeny segítségre birja. Ez az ügy nagyon elfoglalta lelkét. De minő akadályokba ütközött. Bastide, a külügyminiszter, arról volt meggyőződve, hogy a magyarok mint a lengyelek, erős katholikusok s a szlávok közt a legkifejlettebb nemzet. Teleki L’herbette képviselőben bízott, mert azt hitte róla, hogy a magyar ügyet a legjobban ismeri. Pedig L’herbette nem volt tudósabb a keleti ügyekben Bastidenál, Erdélyt a szultán tartományának hitte. Végre 1849 júniusában úgy látta Teleki, hogy a francziák nem törődnek a magyar ügygyel. Ekkor kétségbe volt esve, elkivánkozott Párisból. «Falba ütöm fejemet – irja Pulszkynak – «ha még tovább itt kell maradnom… A ki továbbá ittlétemet akarja, esküdt ellenségem, halálomat óhajtja».[270]

Tevékeny marad ezentúl is, de tört hittel, folyvást megújuló rossz sejtelmekkel és a megsemmisülés vágyával. «Látod barátom – irja Klapkának, 1850-ben – az én lelkemben is apadnak a remények, s észreveszem, hogy ezt nem betegség szüli bennem, hanem hogy ez a jelen körülmények helyes felfogásából ered. Oh! ez kétségbeejtő! Élni, csak azért, hogy éljek – én ahhoz nem tudok. Az élet csak ráma előttem, nincs becse, ha abban a festmény hiányzik… Mód nélkül szenvedek lelkileg, ez hat testemre is; borús szinben látom magamra nézve a jövőt, azért lankadok! Isten adja, hogy szabadulásunk idejét megérjem! Alig hiszem. Az én gépem szétbomlik idő előtt. Nem látom többé Kánaán földjét… Adjon az ég sikert nemes működéseidnek; szeretnélek követni én is, de én, úgy látszik, szerencsétlen csillagzat alatt születtem…» «Mi keresnivalóm is van e világon» – irja 1851-ben – «mikor nincs czélja életemnek?» «Üreseknek, unalmasoknak nevezem leveleimet» – irja 1852-ben – «igen, mert ezek csupán lelkem állapotát tükröztetik vissza és enmagamat is, lelkestül, testestül üresnek és unalmasnak érzem és vallom. Pedig kellemes napokat töltök…» «Félek, félek, ha mindennek vége lesz Párisban, úgy aztán nem fogom napjaim súlyát sokáig elczepelhetni». «Reám nézve csak két alternativa lehető» – irja 1854-ben «vagy nemsokára haza, vagy nemsokára a sírba!» Midőn ugyanez évben Batthyány Kázmér halálát jelenti Klapkának, így folytatja: «Nem birom leirni, mit érzek! Nagyon fájdalmasan érintett a csapás! Szivesen cserélnék vele helyet és feküdnék ott, hol ő».[271]

Lelkén ezt a melankólikus borút testi szenvedések is növelték. Alig negyven éves korában irja Klapkának: «Egészségem helyreállításával foglalkozom, de ez nem akar sikerülni. Mintha átok feküdnék rajtam, s mindenen, a mihez fogok. Valamint egyébben sem, úgy egészségemre nézve sem érek czélt». Többször megújulnak panaszai erős fejfájásról, szédülésről, gyomorgörcsökről. Idegrendszere rossz állapotban volt. Szemere 1857-ben nervozusnak, később idegbetegnek mondja. Szemeréhez intézett 1851-iki levelében irja Teleki Szemere Bertalanné betegségére czélozva, «én az efféle nervozus affektatiókat ismerem». Ideges melancholiájával együtt jár rendkívüli szórakozottsága, önuralmának pillanatnyi elvesztése, a mi csudálatosnak látszik oly férfiúban, a ki a sértésnek csak látszatáért is szembeszállott a halállal.

Szóval, úgy látjuk, hogy Teleki László azok közé tartozott, kiket természetes hajlam sodor az öngyilkosság felé. Kivételesen kedvező körülmények talán megkimélték volna a katastrophától. De a szabadságharcz és az emigratio viharában ki nem kerülhette az örvényt.