V.

De vajon nincs-e menekvés a törvény kapcsaiból? Kötve vagyunk-e mindörökre a 67-iki alaphoz? Sokan kérdik ezt türelmetlen hévvel. A hatvanas és hetvenes években a kiegyezés ellenfelei e kérdésekre egyszerű nemmel feleltek s a kiegyezést egészben véve ostromolták. Azóta, talán a nyolczvanas évek vége óta, új ötletekkel gazdagodott a magyar politika eszmeköre. A kiegyezés általában jó, de jobban kell kihasználni, máskép kell értelmezni, fejleszteni kell. És a nagyobb nyomaték kedvéért újabban azt hirdetik, hogy Deák Ferencz is így fogta föl a kiegyezést.

A képviselőház 1903 október 3-iki ülésén egy volt Deák-párti képviselő szerint Deák így nyilatkozott a kiegyezésről, a baloldalhoz fordulva: «Önöknek Uraim, igazuk lehet; tökéletes ez a munka nem lehet; hiszen emberi ész csinálmánya, tehát hibás. De azt felelem önöknek, a kik ma elveinket megtámadják, hogy hiszen eljön az ideje, – mert egy nemzet mindig fejlődik – a mikor önök a helyünkbe jőve, ezt az alapot fejleszthetni fogják, mert mi az alapot teremtettük csak meg».[44] A Deák-ünnep alkalmából a hirlapok is közöltek hasonló, Deáknak tulajdonított nyilatkozatokat Deák kortársaitól. E kortársak közleményei is azt akarták bizonyítani, hogy Deák meglehetősen ideiglenes, rövid életű munkának tüntette föl a kiegyezést, melyet fejleszteni az utódok kötelessége.

Kétségtelen, hogy Deák szerénységgel szólt a kiegyezés értékéről, hiszen az ő műve volt. Nem is csodáljuk, hogy némelyek félreértik e szerénységet. Ezt a becses emberi tulajdonságot a mai közélet nem igen ismeri. Ma, midőn írók és szónokok oly szivesen kürtölik és kürtöltetik világgá valódi vagy képzelt érdemeiket, bajos megérteni, hogy Deák nem verte mellét minduntalan és nem hirdette legalább hetenként egyszer, «hogy exegi monumentum». Innen csak egy ugrás van addig a gondolatig, hogy Deák maga sem becsülte elég nagyra munkáját, hanem csak muló episodnak vette a nemzet fejlődésében. Másrészt az így nyilatkozó kortársak nem jól emlékeznek vagy félreértették Deákot.

Van Deáknak egy 1867-iki nyilatkozata, mely némi félreértésre adhat alkalmat, ha nem olvassuk figyelmesen s elhallgatjuk azt, a mit Deák később mondott e kérdésről.

Ez év őszén mondotta a képviselőházban: «Jótevője-e az a népnek, a ki mindig azon vágyakat és reményeket emlegeti előtte, melyek még nem teljesültek, azt pedig, a mi már megvan, kicsinyli és ócsárolja, és a megelégedetlenség magvait szórja el? Alkotmányunk visszaállíttatott… Van-e, a ki azt állítaná, hogy politikai állásunk, alkotmányos törvényeink fejlesztése már be van fejezve? Hogy annak minden része változhatatlan, hogy fejlődésben, szellemi és anyagi téren haladni többé nem akarunk? De ha fejleszteni akarjuk törvényeinket, institutióinkat és erőinket, annak eszközlésére tér kell, melyen mozoghassunk, és e tért legalább visszaállították törvényeink. E téren működhetünk, e tér nélkü pedig jogosan és törvényesen mozogni sem volnánk képesek. Helyes-e e nyereményt semmisnek tekinteni, gyanúsítani a meglevő állapotot, gyűlöletessé tenni azon törvényeket, melyeken állunk, s melyekből kiindulva, tovább haladhatunk?»[45]

Itt valóban szó van politikai állásunk s alkotmányos törvényeink fejlesztéséről, de minő kapcsolatban? Egészben véve Deák azt mondja, hogy meg kell becsülnünk a tért, melyet nyertünk s azon állva kell dolgoznunk erőnk tovább fejlesztésén.

Erőnk e fejlesztése eredményezheti politikai állásunk s alkotmányos törvényeink fejlesztését is. Deák nem a közjogi alaptörvényeket említi, hanem azokat, melyek kapcsolatban vannak anyagi s szellemi fejlődésünkkel. De tegyük föl, hogy itt a közjogi alaptörvényekre is gondolt, az előzményből következik, hogy a változtatást csak igen távoli eshetőségnek fogja föl, mely iránt szítni a vágyakat és reményeket nagyon helytelennek mondja. Fő eszme itt a megnyert térnek, a közjogi alapnak megbecsülése. Magának ennek az alapnak fejlesztése czímén való bolygatását Deák e beszédében sem ajánlja.

Mennél idősebb lett a kiegyezés, annál nyomatékosabban hangoztatta Deák a közjogi alap rendíthetetlenségét. Eleinte szólt még egyes, nem lényeges részek javításáról, később ezt a gondolatot is elejti. Midőn az államadóssági törvényt tárgyalták, Deák így nyilatkozott 1867 deczember 14-ikén: «De hiszen ki az, ki ne óhajtaná nemzetét önerejében nagynak és hatalmasnak? Ki ne kivánna, minél biztosítottabb alkotmány mellett, minél kevesebb terhet viselni? Azonban, mivel mindent elérni nem lehetett, mivel sok van, a mit elérni óhajtunk: nem lehet állítani, hogy a mi megvan, az teljesen értéktelen. Állítsuk úgy a kérdést, hogy óhajt-e az ország inkább visszamenni ismét azon állapotra, melyben a kiegyenlítés előtt volt? s alig hiszem, hogy sokan legyenek, kik komoly megfontolás után, őszintén igennel felelnének».[46]

Itt is beszél tehát arról, «a mit még elérni óhajtunk» s szerényen beszél arról, a mit elértünk. De itt nem a közjogi állapotról van szó, hanem inkább az annak érdekében elvállalt terhekről. Természetes, hogy e terhek panaszra adtak okot s e panaszok határozatlan óhajokat keltettek nem lévő, a távolban derengő állapotok iránt. Deák nem akarja tagadni, hogy lehetnek még óhajaink, de épen a határozatlan vágyak ápolása ellen óv s figyelmeztet a valóságra, melynek szemmel tartásával még sokat érhetünk el, ha megbecsüljük s nem forgatjuk föl a már elért eredményt. Bármily szerényen beszél tehát itt Deák, az úgynevezett fejlesztést, vagyis a közjogi alap erőszakos zavarását nem ajánlja, sőt helyteleníti.

A fősúlyt arra helyezi, hogy anyagi és szellemi fejlődésünkkel kell foglalkoznunk. Itt kivánta az igazi «fejlesztést».

1868 július 6-án mondja a képviselőházban: «azon másfél év alatt, mely alkotmányunk visszaállítása óta lefolyt, kiszabadulva egyrészről az absolutismus, másrészről az egykor védelmül használt, de minden fejlődést elölő inertia bilincseiből, adózva közczélokra, pénzügyeinkről magunk rendelkezve, nagyobb lendületet adtunk iparnak, kereskedésnek, forgalomnak, fölemeltük a föld értékét s a tetemesen növekedett adózási teher mellett is és annak ellenére hazánk fejlődésében többre mentünk, mint ezen századnak az 1848-iki évet megelőzött közel fél százada alatt».[47]

A boldog öröm, mely e szavakból kisugárzik, eléggé mutatja, hogy Deák mily irányba kivánta terelni a magyar politikát.

De mivel az ellenzék megmaradt a közjogi harcz mellett, Deák egyre conservativebb lett a közjogi alap védelmében. «Nekünk is adott Isten élénk phantasiát – így szólt 1868 Ferencz napján a Deák-párt küldöttségéhez – «mi is láttunk lebegni magunk előtt oly állapotokat, melyeket a vágy legfénylőbb színeivel festett ki; de épen az a különbség az óhajtás és az akarat között, hogy az óhajtás nem ismer határokat, az akarat pedig mindig a lehetőség határai között marad, mert azon akarat, mely a kivihetőt számba nem venné, nem volna többé akarat, hanem ábránd… alkotmányunk jelenleg biztosított alapjait fönn kivánom tartani. Lehet, hogy egy vagy más, nem lényeges, mellékes kérdésben helyesnek és lehetőnek találandjuk valami jobbal cserélni ki a létezőt; de meg vagyok győződve, hogy alkotmányunk jelen alapjait és rendszerét fönn kell tartanunk, mert eddigelé nem ismerünk még oly kivihető módokat, melyek ezeknél jobbat nyujthatnának hazánk és alkotmányunk biztosítására; egyes főoszlopokat pedig az épületből kivenni, a míg nem tudni, pótolhatjuk-e czélszerűbbekkel, az egésznek romlása nélkül nem lehet».[48]

De a leghatározottabban és a legkimerítőbben 1871 január 17-én nyilatkozott e kérdésről a képviselőház előtt épen mikor a hadsereg ügyeiről folyt a vita. «Valamint akkor, midőn nekem választanom kellett egy centralis parlament, egy közös reichsrath és a personal-unio közt: a personal-uniót sürgettem, bármi veszélyes, bármi káros is az, mert a másik még veszélyesebb, még károsabb, úgy ha ezentúl olyan idő következnék be, hogy megint a közt kellene választanom: közös parlamentbe, reichsrathba olvadás, vagy pedig bármi teherrel, veszélylyel járó personal-unio, én ismét ez utóbbit választanám. Azonban míg ez idő be nem következett, míg a Magyarország és az örökös tartományok közt kötött kiegyenlítési egyezmény fönnáll, addig mindazt, a mi az egyezmény értelmétől, szellemétől, szavaitól elüt, úgy tekintem, mint megsértését a kiegyenlítési egyezménynek. Igaz, hogy Európában divattá kezd válni a szerződések semmibe vétele. Ezt a politikát én részemről soha sem tudnám követni.

Én kivénültem az ily újításból. Hanem, mint hideg szemlélő, azt találom, hogy e politikához is mindig csak a hatalmasok nyúlnak, a kiknek elég erejök van a szerződéseket megtörni, hogy azonban a gyöngébb nyúljon ily politikához, azt én nemcsak igazságosnak nem, de még eszélyesnek sem tartom.

Én épen a tényekkel vetettem számot és e számvetés vezetett arra, hogy megkössük a kiegyenlítési szerződést, mint a melyet a tények számbavétele mellett tartottunk szükségesnek, s melyet föl is fogunk legalább szavazatunkkal tartani: mert megnyirbálása, aláásása sem a nemzet jelleméhez nem fér, sem czélszerű nem volna. Azon emberrel, a ki alkalmat keres a megkötött szerződés alól kibujni, a ki még olyankor is, ha alkalma nem nyilik, kijelenti azon óhajtását, hogy ama szerződést meg akarja szegni, semmi előrevigyázó ember szövetséget többé nem köt. Pedig Európában majdnem minden hatalom, különösen pedig Magyarország, oly állapotban van, hogy támasz és szövetség nélkül meg nem állhat. Én azt hiszem, tőlünk, kik ezen szerződésnek létrehozását szavazatunkkal elősegítettük, a bona fides megkivánja, hogy ezen szerződés minden betűjét megtartsuk».[49]

Nagyon rosszul teszik tehát a közjogi alap fejlesztésének hívei, ha Deákra hivatkoznak. Deák a kiegyezés betűjéhez is kivánt ragaszkodni s épen a hadügyi paragraphusok «aláásását, nyirbálását» czélszerűtlennek s a nemzet becsületével összeférhetetlennek tartotta. Az utolsó beszédből világos az is, hogy Deák a kiegyezést «bilateralis kötésnek» tartotta s tudjuk, hogy mint nyilatkozott már 1834-ben az oly felségjogokról, melyek ily törvényen alapulnak. Azok, kik a XII. törvényczikk hadügyi paragraphusát kifogyhatatlan tárháznak tekintik, mely a közjogi harcz megörökítésére folyvást szolgáltatja a fegyvereket, ne hivatkozzanak Deák fölfogására. Deák hosszú, igen hosszú időre le akarta venni e harczot a napirendről, a nemzeti vívmányokat pedig a cultura és gazdaság fejlesztésében kereste. A hadügyben a nemzeti követelések érvényesítésére elégségesnek tartotta az 1792-től 1868-ig hozott idevágó törvények végrehajtását.

Tehát örök időkre kivánta-e állandósítani a német szolgálati és vezénynyelvet abban a magyar hadseregben, mely kiegészítő része a közös hadseregnek? A «soha» szó nem fordult elő Deák politikai szótárában.

Hiszen épen ő magyarázta meg Lustkandlnak, hogy «alkotmányunk történeti alkotmány, nem egyszerre készült, hanem a nemzet életéből fejlett ki s a nemzet szükségeihez és a kor igényeihez képest mind a nemzet jogait, mind a királyi jogokat illetőleg, lényegben és formában, időnként változásokon ment keresztül… Csak azon elv nem változott, mely minden alkotmányos monarchiának alapelve, hogy bármely változtatás vagy módosítás jogosan csak az összes törvényhozás által, vagyis a fejedelem és nemzet közös egyetértésével történhetik».[50]

Azonban, hogy e közös egyetértést az uralkodóhoz való jó viszony megzavarása útján keressük, ily bölcsességre Deák soha sem gondolt.

De végre is, mikor akarta volna kipróbálni Deák ez egyetértés erejét a nemzeti hadsereg érdekében? Erre nézve egyenes választ Deák beszédeiben hiában keresünk, hiszen a hatvanas, hetvenes években a kiegyezés betűihez való ragaszkodásnak szükségét hirdette sokára, több nemzedék életére is, valószínűen mindaddig, a míg a mi fejlődésünk ereje s az örökös tartományok nemzetiségi viszonyai megérlelik a változtatás gondolatát. De talán szabad fölvetett kérdésünkre hozzávető felelet gyanánt idéznünk Deák egy oktatását, mely népszerű formában magyarázza meg politikai módszerét: «mindent a maga idején kell tenni, s a gyümölcsöt leszakítani csak érett korában kell, s míg hátralépni soha egy lépést sem szabad, az előrelépés csak akkor engedhető meg, ha tudjuk, hogy a körülmények által vissza nem löketünk. Mert ha nem alkalmatos időben teszünk csak egy lépést is előre, éretlen gyümölcsöt fogunk leszakítani, mely sem ízt, sem élvezetet nem ád. Nem azt tartom szerető jó apának, ki gyermeke kivánatára az éretlen cseresznyét leszakítja, de a ki várakozásra intve őt, neki annak idején az ízes, érett gyümölcsöt adja. A képviselőket mint a haza atyjait tekintem, kik fölvilágosítják a népet, megmagyarázzák neki a körülményeket s türelemre intik addig, míg az alkotmányos élet érett gyümölcseit élvezhetik». E hozzávető felelethez jó lesz Deáknak még egy másik tételét is csatolnunk. Az 1840-iki országgyűlésen mondotta Deák: «Minden politikai súlyosabb hiba századokon keresztül s gyakran századok mulva boszúlja meg magát iszonyú következéseiben».[51]