VI.

Egy azonban bizonyos; az obstructiót kizárta Deák azon alkotmányos eszközök sorából, melyekkel nemzeti vívmányokért küzdeni illik és szabad. Egy képviselőnek nem rég még arra is volt bátorsága, hogy Deák szellemét idézze föl az obstructio jogosságának igazolására. Mennyire sajnáljuk, hogy az idézés nem sikerült. Mennyire sajnáljuk, hogy nem hallottuk Deák fölséges haragjának menyköveit csattogni. Magyarország szégyene, kára most kisebb volna és sok mondva csinált nagyság omlott volna semmisége hamvába.

Deák valóban kezdett valami obstructio-féle küzdelmet az 1839-iki országgyűlésen, de nem a többség, hanem az alkotmányszegő kormány ellen. Nem is szólunk arról, hogy mik voltak e küzdelem eszközei, csakis azt óhajtjuk kiemelni. hogy Deák a parlamenti többség előtt mindig és minden körülmények közt meghajolt.

A többség akaratának érvényesülése Deák szerint az alkotmányjog egyik sarkalatos tétele.

Hallgassuk meg csak, hogy mit tanított erről egész életén át.

Az 1835-iki január 2-iki kerületi gyűlésen így szólt: «Minő szavakkal élt a personalis, minőkkel nem élt, azzal én nem törődöm, mert minket a personalis szavai oly kevéssé köteleznek, mint akármely egyes követ kijelentése. Itt csak a többség végez, csak a többség kötelez… egyebet nem kivánok, mint azt, hogy a mi a királyi resolutióban ennen értelmünkkel megegyezőleg benfoglaltatik, épen azért igtattassék törvénybe, mert a többség a kir. választ elfogadta». Az 1839 június 10-iki kerületi ülésen, midőn a Ráday-ügyről volt szó, Deák a tudósítás szerint így végezte beszédét. A sérelem orvoslására nézve úgy nyilatkozott, hogy a míg a pesti sérelem eldöntve nem lészen, semmi más tárgyba ereszkedni nem akar; de ha a többség által ezen kivánatától elmozdíttatnék, akkor is szükségesnek látja a föliratot…»

Tehát épen akkor, midőn Deák a mai nyelven szólva «bejelenti az obstructiót»,[52] egyszersmind kimondja, hogy a többség által elmozdítható kivánatától vagy is obstruálni csakis a többséggel, a többség határozata alapján akar.

Még jelentékenyebb e tekintetben Deák Ferencz 1839-diki nyilatkozata, midőn arról volt szó, hogy a városi követek nem akarták elfogadni a választást a katonai szükséget tudakozó küldöttségbe, mert kilencz tag helyett, a hogy ők kivánták, csak hatot választottak a rendek. A november 27-diki országos ülésen Deák erről így szólt: «Azon fenyegetés, hogy ha a királyi városok kivánsága el nem fogadtatik, a küldöttségben meg nem jelennek, nem látja mi alapon nyugszik és hova czéloz, mivel ha nekiek itt azt mondani lehet, ugyanezt mondhatják minden törvénynél, akkor pedig azon anomalia keletkezik, hogy lehet kisebb szám, melynek ellenszegülése elégséges a többség határozatának megakasztására. Ily anomaliát képeztek ugyan a rómaiak idejében a «Tribuni Plebis»-ek, de Magyarországban Tribuni Plebiseket nem ismerünk».[53]

Deák nem sejtette, hogy ez intézmény egykor állandóvá lesz a magyar parlamentben s hogy akadni fognak magyar államférfiak, kik megalkudnak a tribunusok gőgjével.

«Alkotmányos nemzeteknél, hol csak a többség határoz» – így kezdődik Deák 1840-diki követjelentésének egyik mondata.[54]

A többség e föltétlen jogát tiszteli mint minister is az 1848-diki pesti országgyűlésen.

«Igen sokszor lehet a ministerium részes fél» – mondja Deák a július 8-diki ülésen – «a ház pedig soha sem. A ház fölötte áll minden hatalomnak, az fél nem lehet, mert a ház többsége előtt minden félnek el kell enyészni».[55]

A többség akaratának tisztelete újra meg újra visszatérő vezérgondolata Deák alkotmányos pályájának. 1861 június 4-diki nagy beszédében is olvassuk, hogy «a többség akarata fog határozni». A határozati és fölirati pártok bizottságának 1861 július 23-diki értekezletén Deák kijelentette, hogy «kész lett volna, ha a zárt ülésben a határozat mellett nyilatkozik a többség, a nyilt ülésben kijelenteni, hogy föliratot óhajtott, de aláveti magát a többségnek és határozatra szavaz».[56]

Deák tehát annyira ment a parlamenti többség akaratának tiszteletében, hogy saját jobb meggyőződését is hajlandó volt alárendelni annak.

Deák tehát nem félt attól, hogy lesz valaha absolut kormány, mely a parlamenti többséget az alkotmány elkobzására fogja fölhasználni. Nem félt ettől az eshetőségtől, mert tapasztalta, hogy ily czélból az absolut kormányok nem szoktak összehívni országgyűlést. Országgyűlés nélkül kényelmesebben kobozhatnak el alkotmányos jogokat. De ha mégis eszébe jutna valaha absolut kormánynak e furcsa vállalkozás, a magyar történet legszomorúbb lapjai sem jogosítanak föl bennünket arra a véleményre, hogy lehet még egykor magyar parlamenti többség, mely megszavazná az alkotmány elkobzását.

A többség jogának föltétlen tiszteletén kívül Deák még más obstructióellenes elvet is hirdetett.

Az obstructiónak erős vára az 1848: IV. t.-cz. 6. §-a. A kiegyezés előkészítésekor több előrelátó államférfiú kifejezte aggodalmát e § intézkedése miatt.

Gróf Apponyi György egy 1862-diki emlékiratában azt mondja, hogy változtatni kell e §-t, mert «a magyar országgyűlés föloszlatása, a mi a koronának el nem vitázható joga, nem tehető függővé a költségvetés megszavazásától».[57]

Midőn az 1867-diki bécsi közös értekezleten Belcredi azt kérdezte Andrássytól, hogy mit tenne, ha minister volna és a közösügyi bizottságnak javaslata tárgyában kisebbségbe jutna: föloszlatná-e a jelen országgyűlést? Andrássy azt válaszolta, hogy «igen is föloszlatná, noha még nincsen eltörölve azon lehetetlen törvény, a mely szerint addig föl nem oszlatható az országgyűlés, míg az évi költségvetés megszavazva nincs».[58]

A főrendiháznak 1866 deczember 19-diki ülésén gróf Cziráky János veszedelmesnek nyilatkoztatta az 1848. törvénynek azt a paragraphusát, «mely szerint az országgyűlést a költségvetés megszavazása előtt nem lehet föloszlatni; ennek természetes következménye az, hogy a királyi hatalom gyakorlata helyébe a parlamenti uralom lép, melytől a conventhez egyedül csak egy lépés van».[59] A király is óhajtotta az 1848-diki törvény e változtatását, mert mint az Andrássynak 1867 elején átadott pontokban mondja: «a 6. §. majdnem megsemmisíti a királynak föloszlatási jogát».[60]

Ez aggodalmak eloszlatása végett alkották az 1867: X. törvényczikket s a király és Andrássy nyilatkozatai, valamint a törvényczikk világos szövege eléggé mutatják, hogy mi volt a czélja az 1848-diki törvény e módosításának.

1868 szeptember vége felé a körülmények kényszere miatt az a helyzet állott elő, hogy az 1868-iki s az 1869-iki költségvetések nem voltak megszavazva. Deák akkor indítványt nyujtott be a két évre szóló költségvetés tárgyalására nézve. Az indítványban hivatkozott az 1848-iki s az 1867-iki fönt említett törvényekre, melyeknek «világos rendelete szerint minden évben az országgyűlés elé terjesztendő s megállapítandó a következő évi költségvetés». Az indítványt szeptember 21-én beszéddel támogatta, melyben elmondta, hogy mint fogja föl a háznak jogát a költségvetés megszavazására. «Remélem, Magyarország nem fog jövendőben azon eshetőségbe jutni, hogy egyszerre két évi költségvetés álljon előtte… A költségvetés megállapítása nemcsak joga a tisztelt Háznak, hanem kötelessége, és a mely pillanatban a megállapítás lehetővé válik, azon pillanatban minden más mód, mint a megállapítás, alkotmányellenes. A háznak, mondom, joga és kötelessége megállapítani a költségvetést, de azt mondania, hogy nem állapítja meg egész az esztendő végeig és a jövő országgyűlésig, és azon intercalaris időre is, mely a jelen országgyűlés berekesztése és a jövő országgyűlés kezdete közt le fog folyni, a mi hónapokat tesz, azt mondani, hogy mi erre nézve nem hozunk határozatot, járjanak el a ministereink felelősség mellett: arra, azt hiszem, szorosan véve alkotmányosan nincs joga a háznak».[61]

Majd 1868 november 9-én a birodalmi ministeri czímről megindított vitában Deák így szólt: Az 1848: IV. és az 1867: X. törvényczikkek határozottan azt rendelik, hogy minden országgyűlésen megállapítandó a jövő évnek költségvetése. Ez az alkotmánynak annyira sarkalatos törvénye, hogy a parlamentaris kormány, az alkotmányos élet ezen törvény nélkül fönn nem állhat. Ha mi ezen törvény teljesítését bármi úton-módon lehetetlenné teszszük, fölforgatjuk magunk az alkotmány egyik sarkkövét és akkor hozunk igazán veszélyt az országra, melyet, nem tudom, mikor és hogyan fogunk megorvosolni».[62]

Deák tehát azokból a törvényekből, melyekre az exlex előidézői támaszkodnak, azt magyarázta ki, hogy a költségvetésnek a kellő időben való megszavazása nemcsak joga, de kötelessége is a háznak. Mivel az ő idejében bizonyos parlamenti módszerek még nem honosultak meg nálunk, nem nyilatkozhatott arról, hogy miként kényszeríthető a parlament e kötelesség teljesítésére. Ha ily eshetőséggel kell számolnia, bizonyára megmondotta volna, hogy a hol kötelességek vannak az állam iránt, ott a kötelességmulastókkal szemben kényszerítésről is kell gondoskodnunk.