II.

Korán reggel Karánvárra utaztunk, ahol Sándor bácsinak valami hivatalos elfoglaltsága volt. Nekem nem volt ott semmi dolgom, én csak azért kötöttem hozzá magamat az öreghez, mivel fölültem egy rossz ötletemnek: hogy tanulmányozni fogom a vidéket. Abban állapodtunk meg, hogy délben visszatérünk a kastélyba, rövidesen megebédelünk és estig visszatérünk oda, ahonnan jöttünk.

A mezővárosból csak igen szerény benyomásokat hoztam magammal. Egy rettenetes emberi ábrázatra emlékszem, amely a kávéház ablakából nézett ki. Rezes arc volt, amely csupa táskából volt szerkesztve. A szeme alatt egész táskasor, a tokája is csupa táska. Fehér papirszipkából szivarozott és gonoszul, gőgösen, mint egy sütkérező óriás hüllő nézett reánk.

A másik kép, amit magammal hoztam, a Hörömpöly István férfiszabó-üzlete. A kocsis éppen a bolt előtt vette észre, hogy elvesztette a pipáját és mialatt azt az út porából előkaparta, megadással fogadván Sándor bácsi bősz szitkait, én benéztem a boltba. Ember nem volt odabenn, de a sárga asztalon egy legyektől feketélő, enyves ujság feküdt, a falon pedig divatkép diszelgett, amely pirosfrakkos rókavadászokat ábrázolt. Olyan szomoru és sivár volt a kis szabó-bolt, hogy majdnem sírva fakadtam.

Térjünk vissza a kastélyba.

Amikor délfelé a nagy park alá értünk, összetalálkoztunk a karánvári orvosdoktorral.

– Jézusom, csak nincs valami baja az asszonynak? – ijedezett Sándor bácsi.

A doktor megállította a kocsiját.

– A kis Jancsit baleset érte… Kitörte a kulcs-csontját… De azért nincs semmi veszedelem… Egy hét mulva rendben lesz… Délután megint kijövök, de most sietnem kell… Hanem mondhatom, az asszony nagyszerüen viselkedett! Páratlan asszony!

Azzal már tovább sietett.

– Szegény asszony, mennyi baj is éri, – elmélkedett Sándor bácsi.

Elhatároztuk, hogy nem ebédelünk a kastélyban, – azoknak ott most egyéb dolguk akad, mint vendégeket traktálni, – azért nem is fogattuk ki a lovakat. Éppen csak benézünk hogy mi van a gyerekkel, aztán útra kelünk.

Az asszony kijött a kocsirobogásra a betegszobából.

– Alszik! – mondta.

Nyugodtnak látszott, csak a szeme volt vörös a sírástól.

– De hogy esett a baj? – tudakozódott Sándor bácsi.

– Kiugrott az ablakon…

Az asszony leültetett bennünket és körülményesen elmondta a baleset részleteit.

– Ma reggel erős főfájással ébredtem föl és azért ágyban akartam maradni… A fiu, miután megreggelizett, erővel be akart jönni a szobámba… Én azonban kiadtam a parancsot, hogy ne eresszék be hozzám. Meg akartam büntetni a tegnapi engedetlenségeért és azt üzentem neki, hogy a viselkedésével beteggé tett és hogy nem is akarom látni. Erre az ő szokott szenvedélyes modorában az ajtómat kezdte döngetni, a cselédek pedig, hogy nyugalmat szerezzenek nekem, bevitték a szobájába és rázárták az ajtót… Akkor kiugrott az ablakon s megtörtént a baj… Amikor félájultan behozták a szegényt, nem törődött a saját fájdalmával, hanem egyre azt kérdezte, hogy mi van az édesmamával…

Az asszony elhallgatott és fölszárította a könyeit. Nekem pedig – az ég tudná hogyan – eszembe jutott Mózes törvénykönyvének egyik sora: „Ne főzd meg a gödölyét az édesanyja tejében.“ Bizony ez a szegény gödölye abban fő.

A háziasszonyon valami keserü ellágyulás vett erőt.

– Mennyi gond, mennyi veszedelem! Mivel érdemlem meg ezt én, aki mindig csak a kötelességemet teljesítem!

– Talán jó volna, ha a fiút valami internátusba adná? – vetettem közbe.

– Isten ments! – tiltakozott az asszony. – Vele senkise tud bánni, csak én…

Az ajtóban megjelent a szobaleány.

– Az úrfi fölébredt és a nagyságos asszony után kérdezősködik…

– Megyek! De előbb megmosom a szememet… Nem szabad látnia, hogy sirtam… Ezt elvből nem akarom…

Sándor bácsi lelkesen csókolt kezet az asszonynak. Valami nagyot akart mondani, de meghatottsága a torkán forrasztotta a szót. Ennyit mégis kinyögött:

– Bátor asszony! Nagy asszony!

A kocsi rázása nem akadályozta meg Sándor bácsit abban, hogy tüstént el ne aludjon, a szivarral szájában.

Én nem aludtam, hanem arra az emberre gondoltam, aki Nerviben agyonlőtte magát… Hej, szegény ismeretlen barátom, ugy-e neked is voltak vakmerő és fantasztikus álmaid, mint az irokézekkel csatázó Jancsinak, amelyeket az asszony hazugságoknak nevezett? Ugy-e, neked is voltak ideáljaid, amelyeket az asszony kiüldözött a szívemből, miként kikergette a parkjából a kis liliomos királynőt? És téged is megszégyenített az erényével, dühbe hozott az elveivel és kétségbeejtett a következetességével?

A kocsi nagyot zökkent egy kövön és Sándor bácsi fölébredt. Minden bevezetés nélkül – mintha csak tudta volna, hogy mi jár az eszembe – így szólt az öreg:

– Vajjon miért lőtte magát agyon az a szamár?

Naca

Szegény Nacám, a neved ugyan nem nagyon szép, de magad bájos vagy, aminőnek a gyerekek őrző angyalát szoktuk képzelni. De nemcsak bájos leány vagy, Naca, hanem egyéb is: okos, dolgos, szerény és becsületes vagy. Volt ezelőtt még egy tulajdonságod, amelyért kiválóan kedveltünk: jókedvü voltál, örökké jókedvü, miként az erdei madár. Munkás és okos ugyan most is vagy, de a jókedvedet egy idő óta szelid szomoruság váltotta föl. Úgy találom, hogy illik ez a csepp érzelgősség a vidéki doktorkisasszonyhoz, mint a hársfaillat a holdas éjszakához. És okát is tudom a múló bánatodnak.

Sátory gróf, – azért ne pirulj, Naca! – Sátory gróf, miután hazajött a fürdőből, napokon át egyebet se tett, mint hosszu léptekkel, hajadon fővel sétált a kastélya alatt elhúzódó nyárfasorban. Szomoru őszi kép volt, a komoly arcu, nyugalmát nem lelő fiatalember, az üres fasorban, amelynek csendjét károgó varjuk zavarták csak. Egyszerre aztán hirtelen megállott a poros úton és reménytelenül tekintett végig a tarlók egyformaságán!

Ekkor olyan félelmetes érzése támadt, mintha bepillantást nyert volna a sors könyvébe. Abban az van megírva, hogy ő meg fog bolondulni.

Később a régi kastély hátsó udvarán találta magát. Az udvar óriás nagy, komor és puszta. A kövezet gránitkockái közül kiserkent a fű, a potrohos rácsu ablakok hosszu sorai pedig némán bámulják a magános embert. Rajta kivül senki se volt az udvaron, pedig sokért nem adta volna, ha legalább egy veréb csiripelése zavarta volna meg a csendet. Mit kezdjen most? Hová bujdosson a végzete elől?

Most megrázkódott az egész valója: dörgést hallott, mély és irtató erejü, bősz menydörgést, amely úgy hangzott, mint az ugrásra készülő óriás fenevad morgása. Odafönn, a sápadt égen, száz torony magasságában, fehéren világító, vajudó felhők torlódtak össze. Nem is felhők, hanem fantasztikus jéghegyek, ezermázsás jégtáblák, malomkőnyi kristályok, amelyeket az északi vihar alkalmasint a poláris tengerből ragadott föl és sodort ide. Irtóztató súlyukkal és fagyos lehelletükkel könnyen lebegtek a síkság fölött s amint egymást horzsolva összetorlódtak, vészes búgást hallattak. Lenn a síkságon rémült csend volt. A park fáinak mintha ijedtükben égnek meredt volna minden águk, a bokrok pedig mozdulatlanul lapultak a földre. Az egész természet visszafojtotta a lélegzetét. Aztán egyszerre a szélrózsa minden irányából imaszerü, egyhangu morgás hallatszott, százezer kétségbeesetten könyörgő, esze nélkül hadaró élőlénynek a hangzavara. Talán a föld népe könyörgött a viharok urához? Vagy az erdei fák, a bokrok és fűvek nyelvét oldotta meg a halál félelme?

– Ez az őrület! Ez az! – mondta Sátory magában.

A szobájában találta magát. Egy idegen alak állott előtte, – nem idegen: az inasa volt… Levelet tett az asztalra.

– Most hozták a postáról…

– Elvonult a vihar? – kérdezte a gróf.

– Vihar? – csodálkozott az inas. – Szép napos idő van odakünn…

– Jól van! Elmehetsz!

Szégyelte magát és félt, hogy felösmerik benne a bolondot. Azért közömbös arccal – amelyen azonban a hideg verejték gyöngyözött – a szemére nyomta az üvegét és gépiesen a kezébe vette a levelet.

Mire való a gondosan összehajtogatott, címeres papírlap? És az egymásba fonódó, fekete betüsereg? Miért is közlik az emberek egymással a gondolataikat? Nem feltünő, hogy kedvet éreznek ilyen hiábavalósághoz, amikor azzal úgy sem segíthetnek a titkos nyomoruságukon? Nem csodálatos, hogy egyáltalában kedvet éreznének valamihez?

– La belle Yvette, – mormogta a gróf, miközben a levelet nézte.

Ez a név, amint kiejtette a száján, különös képet varázsolt a szeme elé. Előbb egy fehér bőrből készült, keskeny női cipőt látott, amely a tengeri fürdő homokjában járt. Hófehér bőrből készült, lakkorru cipőcske, valamelyik párisi mester remeke. Azután a vékony, bokán feszülő, fekete selyemharisnya, mely körül habos csipkeszoknya hullámzott.

– La belle Yvette!

Eldobta a levelet, anélkül, hogy fölbontotta volna. Mi köze hozzá annak a nőnek? Mi köze egyáltalában az egyik embernek a másikhoz?

Még valami jutott eszébe: Yvette is bolond! A haja, a tekintete, az egész viselkedése arra vall… Vagy bolond minden ember? Úgy kell lenni, hogy vannak öntudatlan és vannak őrültségük tudatára ébredt bolondok. Az öntudatlanok a boldogok, – a többieket elpusztítja öntudatuk… Azaz megálljunk! Kicsoda boldog? Mi az: boldogság? Semmi! Nincs boldogság. Nincs semmi.

A gróf az ablakhoz lépett s kinézett a tarlókra. Már alkonyodott; az égboltozat vérvörös fényben úszott. Egyszerre rettenetes félelem fogta el: félt a közeledő éjszakától. Ha a sötétség itt éri, a termek magányában, akkor bekövetkezik a katasztrófa. Ellenállhatatlan vágya támad majd, hogy kiáltozzon a sötétségben és állati üvöltésével halálra rémítse a cselédeket.

Ez a gondolata, amelytől nem tudott többé szabadulni, tűrhetetlenné tette neki a szobában való tartózkodást. Észrevétlenül elhagyta a kastélyt és nyugtalan léptekkel bolyongani kezdett az alkonyba borult mezőn. A kutyák fölhangzó ugatásától vette csak észre, hogy a faluba tévedt.

És akkor történt, Naca, hogy megállott a ti házatok előtt.

Megállott az alacsony ablak alatt és betekintett a kivilágított szobába. Odabenn, a nappaliban, amely nektek ebédlőtök is, ott ült már a három örökké éhes fiu, türelmetlenül, csillogó szemmel, mint a zsákmányt leső három farkaskölyök. Te előttük állottál, Naca, fekete háziruhádban, amelyet édesanyád halála óta mindig viselsz és kenyeret szeltél nekik. A három fiu tekintete élesen ellenőrzött, hogy vajjon egyforma mértékkel mérsz-e nekik s te megértetted a tekintetüket és elmosolyodtál. A szobában mélységes csend volt, csak a kakukóra ketyegett a hófehér falon, a függőlámpa pedig szelid fényt árasztott üde, fiatal alakodra.

Ekkor megnyílt az ajtó, Sátory gróf megjelent a küszöbön. Az éjszakában egyedül bolyongót ellenállhatatlan erővel vonzotta be a nyugodt lámpafény.

– A méltóságos úr! – mondtad nagy meglepetésedben, miközben a kenyeret az asztalra tetted és kötényedbe törülted a két kezedet.

– Itthon van a doktor úr? – kérdezte a gróf.

– Nincs itthon; Létára utazott egy betegéhez… De azt hiszem, itt lesz félóra mulva s akkor rögtön felküldöm a kastélyba…

Nem, a gróf nem akart visszamenni a kastélyba… Egyedül nem!

– Megvárom itt, ha megengedi…

Széket hoztál neki, de aztán megint éhes testvéreiddel kellett foglalkoznod. Két jókora köcsög aludttejet kaptak, meg egy-egy karéj kenyeret. És miközben kanalukkal csörömpölve költötték el est-ebédüket, némán és szakadatlanul a szokatlan vendégre meresztették tágra nyitott szemüket. Te pedig derült nyugalommal jártál-keltél a szobában, Naca, a gyerekekről gondoskodtál és mosolyogva válaszoltál a vendég kérdéseire.

A derült nyugalmadnak pedig valami sugalló ereje lehet, Naca, mert a gróf lelke lassankint csöndesedni kezdett. Figyelmesen szemügyre vett, aztán a ködön áttörő verőfényként, valami halvány reménység, egy megnyugtató sejtelem kezdett a lelkében derengeni: óh igen, van még egészség és tisztaság a világon. Sőt úgy lehet, hogy boldogság is van, mert van megnyugvás.

Mint a tisztaságnak, az egészségnek és nyugalomnak bájos megtestesülése állottál előtte, Naca, te, aki kristálytiszta lelkeddel oly kevéssé hasonlítasz amaz Yvette-hez, a fáradt lelkü, szeszélyes elméjü és örökké nyugtalan Yvette-hez.

Az édesatyád aztán megérkezett s te, Naca, miután meggyujtottad a rendelőszoba lámpáját, egy résztvevő, aggódó és bátorító tekintetet vetve a gróf halvány arcára, magukra hagytad a férfiakat. Félórai vizsgálódás és faggatás után a doktor tisztában volt a bajjal.

– És mennyi cigarettát szí el napjában?

– Elég sokat. Mostanában a dohányzás az egyetlen szórakozásom. Azt hiszem, elszívok ötvenet-hatvanat is egy nap, de meglehet, hogy egész skatulyára valót…

– Megvan a baj: egy kis nikotin-mérgezés… Ha abbahagyja a dohányzást, nem lesz több idegriadalma…

Amikor megösmerte a baját, tulajdonképpen már egészséges is volt a gróf. Csak előbbi félelmének kellemetlen emléke nyomta még a lelkét.

Egy hétig aztán rendesen eljárt a doktor házába s a veled való barátkozás, Naca, többet gyógyított rajta, mint az édesatyád tudománya. Amolyan szellemi Kneipp-kúra volt ez a grófnak, visszatérés az egyszerü lelki élethez. Szüksége volt egyszerü és egészséges lényed sugalló hatására s azért készségesen beleilleszkedett mindennapi életed szűk körébe. A kiskertedben járt-kelt veled és szemlét tartott a csibéid fölött. Néha elkísért a konyhába és az édesatyád hangosan elnevette magát, amikor a grófot a galambduc létráján látta. Te pedig meleg, szinte anyai gyöngédséget éreztél iránta, Naca, aminőt csak az igazi nő érez a férfi iránt, aki áldozatot követel tőle. Mert az a különbség az igazi nő és az asszony torzképe között, Naca és Yvette között, hogy az első hasznára kíván lenni a férfinak, az utóbbi pedig hasznot akar tőle. A férfi pedig megsejti ezt a különbséget és önző lelke megtalálja az igazit, ha szüksége van rá…

Egy hét elmult és a gróf egyszer, ebéd után, ásítva állott a kastélya erkélyén.

– Tulajdonképpen átkozottul unalmas ez a fészek…

Bement a szobájába és miközben íróasztalán a hírlapok között keresgélt, megtalálta Yvette levelét, amely már egy hete ott feküdt felbontatlanul.

– Nini, meg is feledkeztem a szép Yvette leveléről!

Felbontotta és növekedő érdeklődéssel olvasta végig.

A levél épp oly elmés volt, mint szemtelen. Gúnyos, de kecses formában valóságos kihívás, – a kacér küzdelmekben járatos asszony finom cselvágása, hogy támadásra ösztönözze ellenfelét. És hogy ingerlővé tegye ránézve a párbajt, előre sejteti a saját gyöngeségét.

A levélpapir illatos volt és Sátory, amint mohón szívta föl a finom és különös illatot, megint meglepő közvetlenségében maga előtt látta Yvette-t. Mily ragyogó volt, mily érdekes, mily kitanulhatatlan és ingerlő Párist…

Másnap csomagoltatott.

– Megyünk Párisba, – mondta az inasának. – Elég volt már a faluzásból…

A betegségére úgy emlékezett vissza, mint egy nagyon jelentéktelen epizódra. És a doktor-kisasszonyra, a georginás kiskertre, a tejes köcsögre és a csibékre is úgy emlékezett vissza, mint holmi nagyon kedves és nagyon jelentéktelen apróságokra,

Azóta, hogy ez megtörtént, elhagyott a jó kedved, Naca. Az emberek, a szomszédok és jóbarátok, összesúgtak és összenevettek. No nézd, talán bizony méltóságos asszony akart lenni a kis Naca?

Dehogy akartál! Én tudom, hogy álmodban sem bántott a nagyravágyás soha. Hát mit is akartál tulajdonképpen? Hasznára akartál lenni, fáradni és gondoskodni szerettél volna érte, nélkülözhetetlen szerettél volna neki lenni, amilyen nélkülözhetetlen vagy édesapádnak és elárvult testvéreidnek, akiktől se jutalmat, se hálát nem vársz. A grófnak azonban most már nincs rád szüksége, Naca, és te azért kissé szégyeled magadat – de ez a kis szomoruságod, a szégyenérzeted, hogy ötödik kerék voltál valakinek a szekerén, el fog mulni, miképp elmulik minden a világon.

A házibarát

Tóth és a háziasszony már jó félóráig beszélgettek együtt, amikor az asszony végül szeliden kivallotta, hogy miért hivatta magához.

Azt kivánta tőle, hogy beszéljen néhány jó szót az urával. Úgy mondta: néhány jó szót! Nem vehette nagyon komolyan az egész dolgot, mert úgy képzelte, hogy szóbeszéddel még el lehet igazítani.

Tóthot ez a föltevés dühbe hozta. A vér az arcába szökött…

– Az ördögbe is, asszonyom, hát mit képzel? A férjét megcsalni nem olyan gyerekség. Ha az én feleségem tenne velem ilyet – eh, én megfojtanám!

Az asszony nem szólt semmit, csak mereven nézett a szemébe. Szép, csudálatosan beszédes szeme volt; világosszürke, tiszta és becsületes.

Oly szeliden tudott nézni, oly megindító ostobasággal, mintha azt akarná mondani: Rosszat tettem? Hát miért nem vigyáztatok reám jobban?

Tóth a kalapja után nyúlt és fölemelkedett.

– Az az úr különben meg fogja kapni a magáét. Holnap áll a férje pisztolya elé… Hogy magával mit szándékozik tenni az ura, azt nem tudom. Én azonban megfojtanám.

– Hát tegye meg! – szólt egyszerüen az asszony.

Tóth vállat vont.

– Maga, hál’Istennek, nem az én feleségem és így – jó estét!

Amikor az előszoba ajtajából még egyszer visszafordult, ott látta az asszonyt, az ajtófának dőlve, fölemelt karjával a sötét függönyt fogva.

Tóth urat nagyon leverte az asszony botlása. Sajnálta az urát, a szegény Csonka Gyulát és sajnálta magát, mert úgy érezte, hogy őt is fájdalmas csalódás érte. Két év óta rendes vendége volt a Csonka-háznak, ahol második otthonra talált. Holmi pót-otthonra, amelynek előszobájában, felöltőjével és sárcipőjével együtt, lerakta tisztátalan gondolatait is. Jól esett neki a háziasszony bájos bizalmaskodását élvezni és fölötte szeretett a fiatal házastárs apró-cseprő kérdéseibe avatkozni. És ez a kandalló-költészet most egyszerre érthetetlen módon véget ért. Sem a megcsalt férj, sem a házibarát nem tudta megérteni a dolgot, de lehet, hogy a szép bűnös maga sem értette.

Másnap megtörtént a párbaj. Tulajdonképpen Tóth kényszerítette rá a férjet, hogy verekedjék.

– Ezzel tartozol magadnak, de nekünk is, akik jó barátaid vagyunk…

A szegény megcsalt férj nagyon ügyetlenül viselkedett. Pisztolylyal a kezében összegazemberezte az ellenfelét és golyót kapott a csípőjébe. Ez ugyan a megcsalt férjek rendes sorsa, de Tóth mégis szerette volna, ha ezúttal kivételesen a csábítót lövik keresztül.

A csábító! Vagy tizenöt évvel idősebb lehetett a férjnél. Vörhenyes, rövidre nyírt szakállt viselt és külsejére nézve semmiben sem különbözött valamelyik vidéki lókupectől. Egyébként gróf volt és óriás vagyon ura, de köztudomás szerint fukar, akár egy uzsorás.

Csonkáékkal úgy került össze, hogy ármentesítési terveket készíttetett a mérnökkel. A munkáért ugyan nem fizette meg Csonkát, hanem azzal kárpótolta, hogy néhanapján nála ebédelt és udvarolgatott az asszonynak. Nem lehet tagadni, hogy ezt az udvarlást mindenki szívesen látta: a férj is, az asszony is, még a házibarát is. Az asszony boldog volt, hogy a barátnői irígykednek reá, a két férfi pedig boldog volt, hogy a gróffal valami barátság félébe keveredhetett. És talán éppen a hiuság tette lehetségessé az elképzelhetetlen dolgot.

Nem értem, hogy történhetett! Nem értem! Így sóhajtozott Csonka Gyula még akkor is, amikor Tóth karjára támaszkodva, mint gyógyuló beteg bicegett föl-alá a kórház kertjében. A sebláza elmaradt, most már más láz vette elő: újra visszakivánta az asszonyt. Tóth egyszer rajtakapta, amikor éppen Margit egyik zsebkendőjével babrált.

– Azt hiszem, elhamarkodtam a dolgot, – mondta Csonka bánatosan. – Igaz, hogy nagyot vétett ellenem, de hiszen még félig gyermek volt… Egészen gyermek volt! És most világnak kergettem, mint egy rossz cselédet…

A házibarát megszeppent.

– Gyula, ne bomolj! Arra az asszonyra nem szabad gondolnod. Ezzel tartozol magadnak és barátaidnak is…

Csonka kiheverte ezt a betegséget is. Annyira kiheverte, hogy félév után újra megházasodott. Nem tudott sokáig asszony nélkül meglenni, ő férjnek született. Ezúttal megtalálta azt, akire szüksége volt: a női nyárspolgárt. Elvett valami alamuszi vidéki kisasszonyt, akiből idővel nagyon önérzetes, keménykezü menyecske lett, a cselédek réme.

Csonka most már nyugodtan alhatott; az új asszony sokkal hidegebb és önteltebb volt, semhogy rossz asszony lehetett volna belőle.

Tóth egypár eredménytelen kisérlet után lemondott a reményről, hogy barátja új fészkében új pót-otthonra találjon. Rajta múlt, meg az új asszonyon. Nem tudtak egymással megbarátkozni, sehogy sem. Csonka azonban fülig úszott a boldogságban.

– Hej öregem, – mondta egy véletlen találkozás alkalmából, mert most már csak véletlenül találkoztak, – ha el nem veszem ezt az asszonyt, meghaltam volna anélkül, hogy megismertem volna, mi a tisztességes asszony. Most látom csak, hogy milyen cudar volt a régi! A megtestesített hazugság volt. Minden szava hazugság volt, azt hiszem, még tévedésből sem mondott soha igazat…

A házibarát kedvetlenül vállat vont.

– Jobb szeretem, ha nem beszélünk erről, – mondta szárazon.

Azzal otthagyta barátját, akit aztán jó sokáig nem látott. Egyedül élte tovább legényéletét, amelyet utóbbi időben sivárabbnak talált, mint valaha.

Egy nap aztán véletlenül összetalálkozott megint a szép bűnössel. Úgy esett, hogy egész délután künn kóborolt a szigeten. Egész délután jókedvében volt, alkonyatkor azonban, midőn a nyárfák megnyúló árnyéka elnyelte a verőfényt, megint erőt vett rajta a levertsége. Kalappal a kezében végigsétált a sötét alagúton, amelyet a lehajló lomb alkotott a feje fölött. A cserjésből tavaszi pára emelkedett föl, amely rejtelmes vágyakkal töltötte el a szívét és forrongásba hozta vérét. Egyszerre szomorunak találta a magányt és nyomasztónak a csendet és megint emberek után kivánkozott. Az embereket megtalálta a felső vendéglő előtt.

És amint ott ült, asztalára könyökölve, elhagyottan a lármás sokaság között, váratlanul, mint egy tünemény, megjelent előtte Margit; fölemelt fővel, könnyü mosolylyal az ajkán, a világos nyári ruháját kecsesen összefogva, jött föl a veranda lépcsőjén.

Két év óta, amióta eltünt a fővárosból, kissé megváltozott. A termete mintha megnyúlt volna, bár vállban megtelt. A tekintete azonban most is olyan gyermekesen nyilt és becsületes volt, mint annak előtte.

– Jó estét, asszonyom!

– Jó estét, Tóth!

Mindaketten zavarban voltak. Tóth egy ösztönszerü mozdulatot tett a kezével, erre aztán Margit odanyujtotta neki a keztyüs kezét.

– Maga most itt van? – kérdezte Tóth.

– Itt lakunk, a szegény édesanyámmal… Szegény anyám, nagyon beteg… Egész délután ápoltam, most elküldött a friss levegőre, meg vacsorázni… Hanem nem tudom, találok-e üres asztalt…

Tóth a saját asztalára nézett és az asszony odaült. Csak mikor elhelyezkedett, kérdezte zavart mosolylyal: Szabad? Aztán, hogy palástolja zavarát, nagy buzgóan az étlap tanulmányozásába merült, amelyet a pincér tett eléje. Félhangon olvasta az ételeket, de láthatólag nem tudta, hogy mit olvas. Az arcát pedig rózsásra festette az izgalom. Amikor a pincér elment, Margit arca egyszerre elborult.

– Ugy-e nem kellett volna ideülnöm?

– De miért ne? Hiszen ez a legtermészetesebb dolog a világon…

– Igazán? Akkor jól van.

Valamit evett, aztán már megnyugodott.

– Mit csinál ő? – kérdezte egyszerre. – Hallom, megházasodott… Boldog legalább?

– Óh igen, boldog a maga módja szerint, – mondta Tóth elnéző mosolylyal.

Ugyanaz az elnéző mosoly most megjelent a Margit ajkán is.

– Örülök, hogy hozzávaló asszonyra talált… Mert jó ember, ugy-e? Hanem mi ketten nem illettünk össze… Ugy-e nem?

– Nem, maguk sehogysem illettek össze…

A pincér salátát hozott Tóthnak és az asszony kivette a kezéből a tálat. Ecetet, porcukrot és mustárt kért.

– Majd elkészítem, ahogy maga szereti, Szabad?

Tóth hátradőlt a széken és figyelmesen nézte az asszony kezét, amelyen egy türkizes gyűrű csillogott. Mindig nagyon szerette ezt a szép, fehér kezet és most olyan figyelmesen és hosszan nézte, mintha kárpótolni akarná magát a kétévi mulasztásért. Valami puha kecsesség jellemzi minden mozdulatát, akár fölvesz, akár letesz valamit, az olyan, mintha megsímogatná, szinte csodálatos, hogy a villák és tálak nem reszketnek meg a nagy gyönyörűségtől. Nemcsak a keze, az egész asszony olyan lágy, behízelgő, símogató. A hangja is, a nézése is, a mosolya is. Igazi nő. Vannak, akik szebbek, elmésebbek és jellemesebbek nála, – de mennyien vannak! Éva varázsa azonban egyikben sincs meg olyan nagy mértékben, mint éppen ő benne. A finom illat, amely a csipkegallérjából árad, olyan hatással van a férfira, mint az erdei ózon. Megifjítja. A villamos lámpák most fényesebben ragyognak mint az imént, a zene édesebben szól, még az emberek is, akik a szomszéd asztalnál ülnek, most érdekesebbek és rokonszenvesebbek, mint az imént.

– Most indulnom kell, – mondja Tóth.

– Elkisérem a hajóig… Szabad?

A hajó azonban csak félóra mulva indul, addig ráérnek még járkálni. Amikor a sötét fasorba értek, mindaketten elhallgattak. Az asszony megállott, lehajtotta a fejét és az ernyőjét rátette a cipője hegyére.

Most arról a dologról fog beszélni, – gondolta Tóth. – Bár ne beszélne arról!

Margit pedig egész halkan így szólt:

– Nem szerettem az uramat soha. Nem gyűlöltem, de nem is szerettem… Néha meg is sajnáltam a szegény embert… Mindig egy dolog járt az eszemben: jó volna, ha más volna az uram, Csonka pedig a barátom… Annyit gondolkoztam ezen, hogy néha el is tudtam magammal hitetni, hogy úgy van… Hanem képtelenség volt! Az, akire gondoltam és akiről beszélek, nem akart megérteni… Egy nap meggyűlöltem mindent, meg magamat és a férfiakat és meg akartam halni… Meghalni gyáva voltam és eszembe jutott, hogy máskép is véget vethetek a komédiának… Egy gazdag vén mágnás szeretője leszek… Erre már leánykoromban is gondoltam. Nem tudom, honnan vettem ezt, – olvastam, vagy hallottam? – már iskolásleánykoromban is gondoltam: ha nem lesz úgy, ahogy akarom, akkor egy gazdag vén mágnás szeretője leszek. És nagyon rossz leszek.

Tóth haragosan a szavába vágott.

– Hallgasson!

– És nem is az uramat akartam megcsalni. – Óh nem – vele nem is törődtem – hanem a másikkal! Ugy-e utálatos vagyok? És mégis – lássa – most azt tehetném, amit akarok, de nincs egyéb kívánságom, mint meghalni.

A part felől panaszos harangszó hallatszott.

– Most megy a hajó!

Kezet fogtak.

– Nem fog többet kijönni, ugy-e?

– De igen. Egyszer még kinézek ide.

– Mikor jön?

– Majd ha ráérek…

– Holnap nem ér rá?

– Nincs semmi dolgom…

– Kijön holnap?

– Kijövök este.

– Délben jőjjön! Olyan rossz várni, mindig csak várni!

A finom keze ott vergődött egy pillanatig még a Tóth kezében, aztán elváltak.

Tóth kiment másnap délben, harmadnap is kiment, a reggeli hajóval, aztán mindennap künn volt…

Egy hónap mulva Csonka Gyula valami kerülő úton megtudta, hogy Tóth el akarja venni az ő elvált feleségét. Fölsietett a barátja lakására.

– Milyen alávalók az emberek! Azt beszélik, hogy feleségül akarod venni a cudart…

Tóth élesen mérte végig a barátját.

– Nem tűröm, hogy sértegesd a menyasszonyomat!

Kék és piros

A berlini Thiergartenben történt, egyik előkelő nyaraló angol kertjében.

A Bredowok az este valami kerti ünnepséget rendeztek, amelyen részt vett a berlini társaság színe-java. Ott volt a számtalan tagból álló Bredow-család, ott voltak a Manteuffelek, a Raditzok és nem tudom, még kicsoda. Ott volt egy nagy csapat katonatiszt, a fővárosi gárdaezredekből. A diplomáciai kar fiatalabb tagjai is szép számmal megjelentek. Ott volt, hogy többet ne mondjak, Joob báró is, aki mint Magyarország címzetes alkonzula fáradozott a Németországban rekedt drótostótok védelmében. Berlinben különben Joobot, a sötétbarna arcbőre miatt, Cigánybárónak nevezték.

A Cigánybáró úgy találta, hogy Bredowék társasága kiállhatatlan, az egész mulatság pedig halálosan unalmas. A tisztek vállrojtos kabátban, állig érő gallérral, kidüllesztett mellel jártak-keltek. És mivel tudták, hogy Joob tartalékos tiszt, valamennyien a bajtárs úr megszólítással boszantották. A hölgyek is oly finnyás arccal és szertartásos mozdulatokkal táncoltak, mint egykor a leviták a frigyszekrény előtt. Egy jófajtáju magyar kurjantás bizonyára elég lett volna arra, hogy jéggé fagyaszsza az egész társaság hüllővérét.

És ha nem lett volna itt Bojár Margit, – no, de szerencsére itt volt Bojár Margit.

Éppen arra sétált unokatestvérének, az árbochosszúságu Bredow kapitánynak karján. Fehér batisztruhájában megint nagyon csinos volt. Hiszen ő is merev és komoly, de ajka szélén hébe-korba mégis fölvillan az a végtelen kedves, sokat mondó mosoly, amelylyel már hónapok óta bolondította a Cigánybárót. Ő is szőke, de nem ám lenszőke, mint a többi; az arcszíne pedig barna, mintha finom aranyzománccal volna befuttatva…

A hosszu kapitány később a pohárszéknél összetalálkozott Joobbal.

– Nagy sajnálkozással hallottam Margit hugomtól, hogy bajtárs úr elhagyja Berlint? – kérdezte.

– Igen, visszamegyek a hazámba.

– Már a közeli jövőben?

– Amint csak lehet. Még csak kérdeznem kell valakitől valamit, aztán mehetek.

– Talán bizony rózsás női ajakról vár feleletet a kérdésre? – enyelgett a kapitány.

– Igen, női ajakról, – mondta a Cigánybáró szárazon.

– Akkor sok szerencsét kivánok!

– Nem szerencse kell nekem, hanem alkalom!

Mindketten ittak. A Cigánybáró egyébként meglehetős elfogultsággal itélte meg a németek faji tulajdonságait, de az ivóképességük előtt mindenkor készségesen kalapot emelt.

– Sokáig marad Berlinben Bojár kisasszony? – kérdezte később odavetőleg a címzetes alkonzul.

– Talán örökre, – mondta a kapitány titokzatos mosolylyal. – Legalább édesanyja úgy akarja…

Összekoccintották poharukat.

– Ön ismeri a magyarországi rokonainkat, a Bojárokat? – kérdezte a kapitány.

– Csak felületesen. Egy időben sokat beszéltek Bojár ezredesről, a kisasszony édesatyjáról.

A kapitány igen jókedvünek látszott és szokása ellenére beszédesnek mutatta magát, aminek egyik oka bizonyára a pezsgő lehetett.

– Margitnak az édesanyja az én nagynéném… Valaha híres szépség volt… Valami csehországi fürdőben ismerkedett meg Bojárral. Ismertem Bojárt, két ízben is vadásztam a magyarországi birtokain és meg vagyok győződve, hogy a világ legszeretetreméltóbb férfiai sorába tartozott… Szép, lovagias ember volt. Vendégszerető és bőkezü, amellett hallatlan módon vakmerő. Nagyon szerette a nénémet, de a szíve oly csodálatosan volt szerkesztve, hogy a néném mellett még vagy egy tucat szőke, barna és vörös szépség talált benne helyet… Öt év előtt történt a kínos és tragikus eset, amelyről ön is hallott.

Bojár Bécsben volt és összetűzött valami cseh gavallérral. Nem tudom, hogy az összetűzés oka szőke volt-e vagy barna; én csak azt tudom, hogy az Operában táncolt. Megverekedtek. Bojárt ezúttal elhagyta hagyományos szerencséje, koporsóban szállították haza birtokára… Ön emlékszik a dologra, hiszen óriás botrány lett belőle… A néném ott se volt a férje temetésén. Képzelje el a büszke asszony lelkiállapotát, amikor megtudta, hogy a férje, akit imádott, egy rózsaszínü rongy miatt halt meg… Azóta a néném, aki férjében mindig a magyar faj megtestesülését látta, valami ideges ellenszenvvel viseltetik minden iránt, ami magyar. Ez nem igazságos, de végre is érthető. Ott él még magyarországi birtokain, amelyeken úgy gazdálkodik, mint egy férfi, de a leányát, amikor ez két év előtt fölvette első hosszu szoknyáját, fölküldte az édesanyámnak, hogy vezesse be az itteni társaságba. Néném azt szokta mondani: Nem akarom, hogy Margit magyarok közt éljen. Hűvösebb, józanabb emberek közé küldöm, ott talán meg fogja találni a boldogságot, amit én nem találtam meg.

A Cigánybáró meg nem állhatta, hogy közbe ne szóljon.

– Hűvös, józan emberek! – Önök tehát bennünket rosszabbnak tartanak a saját nemzetbelieknél?

– A világért sem! Nem rosszabbaknak, hanem másoknak. Egy példával meg tudnám magamat értetni. Tegyük föl, hogy a vérmérsékletnek színe van és hogy az északnémet nemzeti temperamentum kék. Ebben az esetben a magyaroké vörös. Egyik se jobb a másiknál, de mindegyik más. Mindegyiknek vannak előnyei és hátrányai. Maradjunk meg a színek mellett… A kék szín jól esik a szemnek, tisztább, nyugodtabb és komolyabb a vörösnél. Igaz, hogy emellett szentimentális, hideg és gyakran émelyítő. A vörös szín föltünőbb, melegebb. Kár, hogy bántja a szemet és izgatja az idegeket, mint minden érzékies dolog…

– Minden németben egy professzor lappang, – jegyezte meg magában a Cigánybáró.

Aztán eszébe jutott valami.

– Eszerint Bojár Margit, mivel a vörös és a kék szín összevegyüléséből származott, tulajdonképpen – lilaszínü?

A hosszu kapitány elmosolyodott.

– Ilyenformán van. Temperamentuma ma még lilaszínü, azaz se vörös, se kék. Most jön abba a korba, amikor színt kell vallania.

Zeneszó hallatszott.

– Hallja? Ez a zene is vörös! – mondta Bredow.

A kertben egzotikus huszárruhába bujtatott cigánybanda kezdett játszani.

Asztalhoz mentek. Óriás sátor alatt állott a fényesen terített asztal.

– Színt fog vallani! Csak beszélhetnék vele, mondta magában a Cigánybáró, miközben néhány fiatal _bajtárs úr_ közé ült.

A lilaszínü leány ott ült vele szemben egyenesen, komolyan és szerényen, mint egy jónevelésü fiatal hölgyhöz illik.

Joob néhányszor átszólt az asztalon, a leány helyett azonban mindig Bredow kapitány válaszolt. A Cigánybárónak lassankint rossz kedve lett, veszedelmesen kezdett inni.

Vacsora végén azt mondta valamelyik német, hogy szeretne egy igazi, egy tősgyökeres magyar nótát hallani. A Cigánybáró kissé elgondolkozott, aztán odaintette a primást:

Rám se nézett, mikor én őt megláttam…

A mélabús zenehangokból mintha valami fájdalmas szemrehányás szólt volna. És Bojár Margit, mintha csak megértette volna a szemrehányást, fölemelte fejét és lopva nézett a Cigánybáróra.

A hosszu kapitány, aki már kétízben járt Magyarországon, a magyar zenéről kezdett beszélni.

– Margit hugom valódi zenei tehetség, sok magyar népdalt ismer és képzeljék, valamennyit hangjegy nélkül játszsza a zongorán, éppen úgy, mint a cigány…

– Melyik a nótája? – kérdezte a Cigánybáró.

A leány kissé habozott, aztán kendőjével odaintette a primást s a fülébe mondta a nótáját:

Fehér galamb száll a levegőbe’, Megy a rózsám, elbúcsuztam tőle; Hová megyen, merre lész az útja, Mikor látom, a jó Isten tudja…

Az egyenruhás árboc elgondolkozva rázta a fejét.

– A multkor más nótára mondta, hogy a kedvence.

A Cigánybárón időközben csodálatos izgatottság vett erőt. Vajjon neki szól a búcsuztató?

Mikor a cigány elhallgatott, ő rendelt egyet:

Csak titokban akartalak szeretni, De ki kellett annak világosodni…

Most találkozott a szemük első ízben. A leány aztán lehajtotta a fejét.

– Szabad még egy nótat játszanom? – kérdezte később halkan a kapitánytól.

A hosszu Bredow boldog volt, hogy Margit az ő társaságában olyan jól mulat…

– Huzassa csak, hiszen azért van itt a cigány…

A prímás a leány széke mögött állott és rákezdte:

Ne csalj meg, ne csalogass engemet Hiszen tudod, hogy igazán szeretlek…

Bojár Margit, mintha meggondolta volna magát, hirtelen intett a cigánynak, hogy nem azt akarta játszatni. Mást. Azt hogy:

Azt mondják: nem adnak Engem galambomnak, Hanem inkább másnak, Annak a hatökrös Fekete subásnak…

A Cigánybáró nem ivott már, hanem csillogó szemmel nézte a csinos lilaszínűt, akinek az arca most már határozottan pirosodni kezdett. Aztán, bár a hosszu kapitányon nem volt fekete suba, egy gyilkos tekintetet vetett reá.

– Ácsi, cigány! – mondta Joob egyszerre. – Azt a nótát:

Megverek valakit, Vagy engem valaki, Hej, de a rózsámat, Ne szeresse senki…

A leány megszeppenhetett e fenyegetés hallatára és alkalmasint a lelkiismeretét akarta megnyugtatni, amikor válaszul húzatta:

Nem vagyok én oka semminek, Édesanyám oka mindennek; Mért nem is ad engem olyan, olyan, olyannak, Kit én választanék magamnak…

A társaságnak fölötte tetszett ez a szokatlan mulatság. A fiatal tiszteken valami patyolat jókedv vett erőt. Erősen ittak s ha értettek volna hozzá, bizonyára daloltak volna. Bredowné szíve, odafenn az asztal végen, anyai örömben úszott, amikor hosszu fiát sugárzó arccal látta a gazdag Margittal fecsegni. A leány buzgón hallgatta a kapitányt, a Cigánybáróra a világ minden kincseért se pillantott volna. Ha olykor arra is tévedt a tekintete, akkor sem az arcába nézett, hanem arra a nagy, vérvörös szegfűre, amelyet az alkonzul a frakján viselt. (Boulanger tábornok tiszteletére viselte. Nagyon tisztelte akkoriban a francia tábornokot, mivel azt várta tőle, hogy meg fogja verni a németeket.)

Margit most odahajolt a kapitány füléhez.

– Nézze, kérem, azt a virágot? Nem tudok betelni a nézésével… Még soha életemben ilyen szép virágot nem láttam!

– Olyan, mint minden piros szegfüvirág. De ha szépnek találja…

Bredow kapitány udvariasan elkérte a Cigánybárótól a virágot és odaadta Margitnak.

– Köszönöm, – szólt a leány, – s mert ön adta, fel is tűzöm.

Előbb azonban megszagolgatta, egyszer, véletlenül, végighúzta a száján, csak aztán tűzte a hajába. A piros virág pompásan festett a hajában.

– Színt vallott! – ujjongott magában a Cigánybáró.

Nagy gyönyörűségében, mi telhetett tőle? – egy nagy bankót csúsztatott a cigány markába és elhúzatta ezt a nótát, hogy azt mondja:

Nincs feleségem, de majd lesz, Hazahozom télen, ha jó lesz, Veszek neki csizmát, ha jó lesz, Megcsókolom százszor, ha szép lesz.

A kapitány azalatt szép búzavirág-színnel festette ki a jövőjét.

Ha Bredow kapitány próféta lett volna, akkor tudhatta volna, hogy mához egy esztendőre gyorsvonat fog Budapestre érkezni, amelynek egy különkocsijából a Cigánybáró fogja kisegíteni fiatal feleségét, Bojár Margitot.

A szőke Marietta

Már erősen hajnalodott. A nagy-körút bérpalotáinak tornyai feketén fúródtak a sápadozó égboltozatba. A két jóbarát – az ég tudná micsoda kerülő úton – pezsgős kedvében bevetődött a Terézváros egyik keskeny utcájába. Egy csapszék fölött piros lámpás csillogott, odabenn – alkalmasint valami különszobában – halk tamburaszó hallatszott…

– Igyunk meg egy pohár pálinkát, – indítványozta Béni.

– Mit akarsz? – szólt Jenő, – ide csak zsebtolvajok járnak…

– Éppen azért. Nagyon bele csömörlöttem a tisztességbe…

Bementek, letelepedtek egyik márványasztalhoz. Amikor lenyelték a rossz italt, megrázkódtak és még egy pohárral rendeltek. Béni aztán szemébe tolta üvegét és szemügyre vette a pénztárban ülő leányt.

– No nézd! – mondta. – Nem ismered?

– Ki az?

– Marietta, a szőke Marietta…

A másik is föltette a monokliját.

– Ohó, Marietta de la Dor?

– Gondolom ilyenféle neve volt… Hogy megrútult!

– Meg biz’a!

A pénztárosnő beteges, beesett arca téglaszínüre volt kendőzve. A szőke haja ugyan gondosan föl volt sütve, de a vállán szürke nagykendőt viselt, aminőt szegény munkásasszonyok szoktak viselni. Közömbösen bámult maga elé, fonnyadt keze szórakozottan babrált a pénztári könyvhöz kötött plajbászszal.

A szőke Marietta! A két jóbarát visszaemlékezett a régi Mariettára, aki még néhány esztendővel ezelőtt lázba hozta a főváros korhely fiatalságát. Ott énekelt esténkint valamelyik dalcsarnokban. Elragadó és szemtelen volt, mint egy szőke Phryne. Kurta szoknyában, nagy, francia kalappal a fején, formás lábait kecsesen illegetve, csípőre tett kezekkel járt föl s alá; hangja persze nem igen volt, de azért el tudta ragadni és föl tudta villanyozni a maga közönségét. Ha rákezdett _A szőke Marietta dalá_-ra, amelyet valami elzüllött tehetség szerzett neki, akkor a szűk páholyokban szorongó közönség, a mágnások, a tisztek, a sikkasztó kereskedősegédek, egy hangon dudolták a pattogó végsort… Ignác pedig, a félszemü főpincér, azalatt duplán számította a Heidsick-nek keresztelt cukros szódát…

– A szőke Marietta!

Jenő halkan zümmögte a dalt.

– Csakhogy így látom! – mondta Béni kegyetlen mosolylyal. – Ezt sokért nem adom.

Jenő vállat vont, a másik folytatta:

– A szegény Bakó Gyurka esete óta gyűlöltem… Ez nem olyan, mint a többi leány.

A courtisane jellemében van egy kibékítő vonás: a jószívüség… Marietta nem volt sem jószívü, még csak nem is könnyelmü. Számító volt, hideg és kegyetlen, mint a keresztes pók… Nem szeretett senkit, megvetette az embereket, akik tönkre tették magukat meg a családjukat, hogy mogyoró-gyémántokat akaszszanak a nyakába, és fogatot tarthassanak neki…

Nem volt addig nyugta Béninek, míg oda nem ment a pénztárhoz.

– Jó estét, Marietta!

– Jó estét!

– Nem ismer rám, ugy-e?

– Nem én.

– Emlékszik, Bakó Gyurka cimborája voltam…

– Ön az? Most már emlékszem! Ön volt akkor az Ilka barátja. Egyszer össze is vesztek a kis Gyurkával.

– Tudja mi lett a kis Gyurkából?

– Azt mondják, hogy Amerikába ment, vagy Braziliába, kávét kapálni.

– Jól tudja. Hát a rőtbajuszu főhadnagyra emlékszik-e, aki egy hónapig udvarolt magának?

– Hogyne, hiszen sokat mulattunk együtt… Úgy hallom, hogy meghalt?

– Elsikkasztotta az ezred pénzét, aztán egy kicsit fejbe lőtte magát.

Marietta rábólintott a fejével.

– Benn volt az ujságokban, meg is volt rajzolva.

Ez a közömbös megjegyzés még epésebbé tette Bénit.

– Fogatot most már nem tart, nagysád?

– Nem. Hallja, a régi kocsisom, a Móni, itt járt a napokban. Hozzá ültem és azt akartam, hogy fizessen egy üveg sört, de ő nem akart rám ismerni és azt mondta, menjek a pokolba…

– Móni nagyon büszke lett, amióta bérkocsitulajdonos. Igaz, – kedves anyja, de la Dorné ő nagysága hogy van? Alkalmasint mosogat valahol?

– Nem volt az anyám, elküldtem, mert meglopott. Az én anyám kofa Budán; Hábernénak hívják…

– Kedves atyja meg valószínüleg házmester?

– Nem tudom, sohasem ismertem.

– Igaz, nem találkozott ujabban Farkas Endrével?

– De igen, a minap láttam. Még mindig monoklit visel, de a kalapja nagyon zsíros volt… Ön jár még vele?

– Nem, mert kidobták a kaszinóból. Neki is sokba kerültek az ön gyémántjai? Mondja kérem, hová is lettek a hires gyémántjai? Ami most a fülében van, az cseh üveg!

A leány, aki eddig gúnyos nyugalommal felelgetett a Béni epés kérdéseire, most halkan elmosolyodott.

– A gyémántjaimat meg a húszezer forintos takarékpénztári könyvemet elvitte Ignác.

– Miféle Ignác?

– A főpincér a dalcsarnokból.

– Az a félszemü gazember?

– Az.

– Hogy eshetett ez?

– Ő volt az első szeretőm, ő hozott a dalcsarnokba… Azt mondta, keressek pénzt, sok pénzt, aztán el fog venni, hogy tisztességes asszony lehessek… Amikor innen elküldött a rendőrség, elmentünk Berlinbe. Ott beteg lettem, Ignác pedig azt mondta, hogy heptikás vagyok, elszedte mindenemet és egy kis kövér leánynyal elment Hamburgba. Azóta se láttam…

Jenő időközben fizetett és fütyörészve lépett a pénztárhoz.

– Jó estét, Marietta kisasszony! Mondja, kérem, itt szándékozik tölteni az egész életét?

– Nem tart már sokáig… Az orvos megtiltotta az ivást, a gazda meg azt akarja, hogy igyak a vendégekkel. Ha akarja, fizessen egy üveg pezsgőt. Nem kell meginnia…

– Jó éjt, szőke Marietta!

Az utcán azt mondta Béni:

– Mégis különös, hogy a legelzüllöttebb asszony is mindig talál magának egy százszor elzüllöttebb férfit!

A rejtelmes özvegy