I.

A piros ernyős lámpa fényénél Dobozy és Angyal ott ültek a fürdői fogadó dohányzószobájában és egy szőke asszonyról beszélgettek.

Az éj csöndje, a különös világítás, aztán az ópiumos dohány, amelynek füstje átjárta a szobát, olyan hatással volt reájuk, hogy a képzeletük titokzatos tájak felé kívánkozott. Angyalnak joga is volt hozzá, mert a mesterségére nézve író volt. Meglehetősen elvont dolgokról beszélgettek tehát, pedig olyan szőke asszony forgott szóban, aki a csinos két lábával biztosan állott a valóság talaján.

– Mondok neked valamit, – szólt Dobozy hosszu szünet után. – Az asszony erényes, hiszen éppen azért akarom feleségül venni…

Az író vállat vont.

– Erényes! Mi az erény és mi a bűn? Szó, fogalom, nézet dolga.

– Jól van. Tudod, hogy udvarlok neki, már amennyire az ilyen soha ki nem ismerhető asszonynak udvarolni lehet. A bolondulásig szeretem, de azért óvatosságból várakozó állást foglalok el vele szemben. Amelyik pillanatban ő akarja, a lábaihoz vetem magamat, de csak úgy, ha ő akarja. Nevetségessé nem fogom magamat tenni.

– Mi az: nevetségessé? Szó, fogalom!

– Tegnapelőtt úgy látszott, hogy most már akarja. Kirándultunk a török-romhoz és mire visszatértünk, bealkonyodott. Ketten megelőztük a többieket és a kőhídon megállapodtunk, hogy bevárjuk a társaságot. Egészen sötét volt, a holdat eltakarták a parti fenyők és alattunk föl-föl csillogott a zúgó hegyi patak fehér tajtéka. Némán álltunk egymás mellett, a híd könyöklőjének dőlve, egyszerre érzem, hogy az asszony a kezemre teszi a kezét. Halkan szól hozzám:

– Én most belelátok a maga lelkébe, édes barátom, egészen tisztán, mintha üvegből való volna. És maga is belát az enyémbe, ugy-e? Ne szóljon semmit, minden jól van!

Nem válaszoltam semmit. Azután együtt voltunk vacsorán a fürdő-vendéglőben. Az asszony alig evett valamit és föltünően csöndes volt. Mintha valami édes bágyadtság zsibbasztotta volna meg a szokott élénk, kötekedő kedvét. Szakadatlanul mosolygott és néha lopva nézett reám. Mindezekből joggal azt következtethetem, hogy most már akarja, – nemde?

– Hogy volt tovább? – kérdezte az író.

– Tegnapra újabb kirándulásban állapodtunk meg, ezúttal a Kecske-völgybe. A társaság hat kocsin indult útnak. Én egy kocsin ültem a szép asszonynyal, aki útközben elragadóan kedves volt. Odakünn is verőfényes kedvében volt, egészen az ozsonnáig. Ozsonnánál a cigány játszani kezdett, valami ostoba, émelyítő nótát húzott. Az asszony sokáig elmerengve hallgatta. Hallgatta, közbe elborult az arca és kurta, szomoru válaszokat adott kérdéseimre.

– Valami baja van? kérdeztem – résztvevően.

– Semmi!

Az arca halvány volt, idegesen harapdálta az ajkát. Alig mertem hozzá szólani, mert éreztem, hogy lassankint végtelen keserűséggel telik meg a lelke. Bántja a hangom, bántja minden mozdulatom; kiállhatatlannak, ostobának, gyűlöletesnek tart. Aztán fölkelt, otthagyta a társaságot és egyedül letelepedett egy távoli padra. Utána mentem és megdöbbenve láttam, hogy a szeme könyes, az arcán pedig végtelen fájdalom vonaglik.

– Anna, az Istenért, mi baja?

– Hagyjon! – sziszegi indulatosan.

Fölkelt a helyéről és nagy meglepetésemre egyszerre sírva fakadt. Megfogtam a kezét, de ő eltaszított magától.

– Menjen, hagyjon, ha nem akarja, hogy meggyűlöljem!

Ekkor fölülkerekedett bennem a férfiúi büszkeség és nem közeledtem többé hozzá…

– És aztán? – kérdezte az író.

– Egész délután nem beszéltem vele többet.

Abban reménykedtem, hogy meg fogja bánni a különös viselkedését, de bizony ő ügyet se vetett reám. Oly szomorúnak és boldogtalannak látszott azonban, hogy a szánakozásom legyőzte a haragomat. Nem is jöttünk haza egy kocsin, hanem külön-külön… Nem is búcsuzhattam el tőle. Amikor azonban éjfél előtt a lakásomra mentem, künn ült az erkélyen. Azt hiszem, hogy reám várt. Mikor meglátott, halkan elnevette magát és egy marék rózsát dobott a nyakamba. – Jó éjszakát, Dobozy! – kiáltotta édes hangon… Nos, barátom, mit szólsz ehhez? Mi ez? Mit jelent ez?

Dobozy indulatosan felszökött a kerevetről, hogy aztán megint letelepedjék a másik kerevetre.

Angyal azonban megőrizte nyugalmát. Elgondolkozva mondta:

– Mindenesetre igen érdekes egyéniség. Érdemes volna belenézni a lelkébe. Rejtelmes erők működnek, amelyeket az asszony maga sem ismer. E lelki áramok vezetik őt és nagyobb befolyással vannak reá, mint a külső világ behatásai és természeti ösztönei. Nagyobbal, mint az éhség, a szerelem, a hideg és a meleg. Nem vetted még észre, hogy az arca is néha fáradt és szomoru, mint az őszi est, máskor meg üde, szűzies, mint a tavaszi hajnal? A haja is hol aranysárga, hol meg egészen fakó. Aztán a szeme! Megfigyeltem a szemét és hol jóságosnak, tisztának, hol meg gonosznak és veszedelmesnek láttam. Ez a szem különben egyszer zöldes-sárga, egyszer meg szürke vagy kék. Az iriszen néha parányi aranykígyók cikkáznak, máskor fénytelen és hideg, mint egy üvegszem. Mi ez? Miért van ez igy? Mindenben van logika, ebben az asszonyban is van, csakhogy mi nem értjük meg. Ha közelebbről ismerném, talán megtalálnám a lelkének kulcsát és megfejteném neked a problémát…