II.

Ime a probléma megfejtése:

Amikor a társaság az előtt való nap a Kecskevölgybe készült, a szőke asszony türelmetlenül várta a susztert. A suszter meg is jött, hála Istennek és a szőke asszony majd hogy a nyakába nem ugrott örömében.

– Éppen jókor jön majszter uram; ha egy félórát még késik, harisnyában mehetek a Kecske-völgybe, mert az a budapesti gazember nem küldte el a cipőt, az utolsó páromat meg tegnap tettem tönkre, amikor belegázoltam a patakba. Hadd lám a remekét.

Vidéki cipőnek elég csinos volt. Az asszony fölvette és kopogó léptekkel sétált föl-alá a szobában.

– Na, nem is rossz! De nem lesz kurta?

A majszter megpödörte a bajuszát és azt mondta:

– Úgy áll, mintha ráöntötték volna a nagyságos asszony lábára. A jól szabott cipő később sem szoríthatja a lábujjat, mert a láb biztosan áll benne és nem siklik előre.

A szőke asszony már akkor magára kapta a kabátját és lesietett az ablaka alatt várakozó kocsihoz.

Ozsonnáig jól ment minden, aztán – no igen, aztán egyszerre azon vette magát észre, hogy szorítja a lábát az új cipő. A bal lábán levő kezdte, a másik pedig szekundálni akart a társának és a szőke asszony csakhamar úgy érezte magát, mintha egy vulkán krátere mellett ülne és az izzó lávában fürösztené szegény lábacskáját. Alig tudott lélegzetet venni a nagy fájdalomtól, közel volt hozzá, hogy sírva fakadjon; szerette volna megölni a nyomorult kontárt, aki a suszter címet merte bitorolni, – legjobban szerette volna a cipőt levetni a lábáról.

Az emberek észrevehettek valamit az arcán, mert faggatni kezdték. Leginkább Dobozy. Rosszul érzi magát? Van valami baja? Óh, a szőke asszony érezte, hogy ezekkel a borzasztóan ostoba kérdésekkel meg fogják ölni. Csak nem mondhatja meg, hogy szűk a cipője? Melyik asszony vall be ilyesmit? Nem, – inkább meghalna!

Elvonult a társaságtól és fájdalmas irigységgel nézte a fiatalokat, akik kényelmes jó cipőkben futkostak a gyöpön. Elkeseredésében a pad lábához verte a cipőjét, attól persze még jobban fájt a lába. Egy kép jutott eszébe, amelyet a budapesti esküdtszéki terem falán látott: egy mezítlábas hölgyet végigsétáltatnak izzó vaslapokon… Elkeseredésében végül sírva fakadt…

Meddig tartott a délután? Egy esztendeig? Nem, egy örökkévalóságig! Végre hazamentek… Végre otthon volt… Végre! Amikor a szobaleány lehúzta szegény lábáról a gyilkos szerszámot, a szőke asszony félájultan, de a boldogságtól mámorosan mondta: – Áááh!