III.

Harmadnapra mosolyogva és bájosan sétált a parkban. Csokros, csinos lakktopán volt a lábán, első pillantásra meg lehetett ismerni a fővárosi művész alkotását. Keskeny, szoros cipő volt, de mégis olyan kényelmes, hogy akár zongorázhatott volna benne a lába újjával.

A zenepavillon előtt a szőke asszony összetalálkozott Dobozyval. A fiatalember félve közeledett csak feléje, az asszony verőfényes mosolya azonban visszaadta neki a bátorságát.

Egy jó óráig sétáltak együtt. Dobozy aztán, kabátján egy rózsával, amely reggel még a szőke asszony keblén virított, fölkereste író barátját. Jó ideig beszélgettek közömbös dolgokról, Dobozy végre kiszalasztotta a titkát.

– Rendben vagyunk már Annával. A feleségem akar lenni.

– Gratulálok.

Hanem azért az özvegyasszony problémáját egyikük sem fejtette meg.

Csendes emberölés

Az emberölés terve nyolc vagy tíz esztendővel ezelőtt fogamzott meg a bűnrészesek lelkében, amikor a küllővári híres lóvásár idején Timár Ferenc első ízben meglátta Bács Olgát, Farkasnak, a bánhidai földesúrnak leányát.

A helyzet tisztázása végett előrebocsájtom, hogy Bácsékat háromszáz esztendő óta mindig Bácséknak hívták, Timár azonban valaha a Traurig névre hallgatott. Timárnak, aki akkoriban huszonnyolc éves fiatalember volt, csinos vegyeskereskedése volt a küllővárosi nagy utcában, amely csak olyan legitim öröksége volt, mint más ember fiának a hitbizománya.

Két segéddel és egy inassal dolgozott, de azért reggeltől estig maga is ott volt a boltjában, fekete selyem sapkával a fején és plajbászszal a füle mellett. Mint afféle jóvérü kereskedő, nagyon tudott beszélni a vevői nyelvén, különösen az asszonynépén és a felsővárosi szobaleányok reggelenkint három boltot is elkerültek, hogy Timárnál vásárolhassák a rétesbe való mazsolaszőlőt, mivel Timár olyan őszinte hódolattal ejtette ki a nagysád szót, mint senki más a küllővárosi kereskedők közül.

Egy nap – a híres lóvásár első napján – négyesfogat állott meg a Kék oroszlán előtt. (A Kék oroszlán a Timár-féle vegyeskereskedés neve.) Timár levette fejéről a sapkát: Bács Farkas lépett a boltjába, Olga kiséretében.

A kisasszony a csemegék egész lajstromát mondta tollba a kereskedőnek, mindezeket majd el kell küldeni a bánhidai kastélyba.

– Apának születésenapja lesz és sok vendéget várunk, – mondta, egy mosolygó pillantást vetve apjára.

Amikor megtudta a tengeri rák árát, fölsikított nagy rémületében, aztán alkudozni kezdett, szenvedélyesen, szinte elkeseredetten, a jó gazdasszonyok szokása szerint.

– Hová gondol, Timár úr? Három forint!

Bács Farkast nagyon mulattatta a leánya cigánykodása.

– Te lealkudnád még a csillagokat is a menyországból!

Olga hízelegve csókolta meg a szép öreg úr kezét, mintha ezzel el akarná hallgattatni, aztán erélyes hangon közölte a kereskedővel az ultimátumát. Valahogyan mégis megegyeztek. Bács aztán egy ötvenes bankót adott Timárnak, a visszajáró pénzt pedig olvasatlanul zsebre gyűrte.

Timár még az este viszontlátta Bácsékat az Aranycsillag-ban, ahová legényember létére vacsorázni járt. A vendéglő telve volt hangos vásáros néppel és a vidéki birtokosok a megyei asztalhoz gyülekeztek. Vagy huszan lehettek, erősnyaku, vörösarcu urak; nő csak egy ült közöttük: Olga. A leány mosolyogva hallgatta a lókupec-adomákat, közbe gyöngéd pillantásokat váltott édesatyjával, aki a régi divatu gavallér udvariasságával szolgálta ki az asztalnál.

Timárt meglepte és meghatotta a gyöngéd ragaszkodás, amelyet a leány az édesatyjával szemben tanusított.

Bács Farkas különben tényleg az az ember volt, akit szeretni lehetett. Sokan mondták róla, hogy a legérdekesebb és legjobb modoru ember, akivel életükben összetalálkoztak. Korán megőszült, de a haja tömött és finom volt, mint a fehér selyem. A fekete szeme fiatal tűzben ragyogott. A járása pedig oly ruganyos volt, mint egy ifjué. Nagy mértékben birta azt a ritka művészetet, amelylyel röptében lehet meghódítani az emberek rokonszenvét. Ez a művészet meglehetősen ritka, pedig fölötte egyszerü. Bács az emberekkel való bánásmódja alapjává a következő tételt tette: Minden emberrel úgy bánok, mintha meg volnék róla győződve, hogy szeret engem.

Ezzel az egyszerü fogással lefegyverezte a legzárkózottabb embereket is.

A fiatal kereskedő elgondolkozva nézte az Aranycsillagban Bácsékat. Különös, zavaros, fájdalmas vágyakozás támadt a lelkében. Ő igen élelmes kereskedő hírében állott, amellett azonban nagy mértékben az volt, amit jó fiúnak szokás nevezni. Árvagyermek létére idegen, kicsinyes emberek között nőtt fel és sohasem volt része abban, ami után öntudatlanul epedett: igaz gyöngédségben.

Megszólította az asztalához telepedett bánhidai körjegyzőt.

– Nagyon derék ember lehet Bács Farkas.

A jegyző vállat vont.

– Az ország legveszettebb kártyása.

Timár kiejtette kezéből a villát.

– Bács Farkas?

– Ő. A tulajdon vagyonát már elkártyázta s most azon van, hogy elkártyázza a leánya anyai örökét is…

– Bács Farkas?

A jegyző igazat beszélt. A szeretetreméltó öreg úr betege volt a kártyának, mint sok ember az alkoholnak.

Pedig elmés és művelt ember volt. Ismerte az embereket, sőt önmagát is. Ritka értelemmel tudott beszélni az emberi természet titkos hajlamairól, de ha alkalma nyilt, éjszakákon át játszott, esze nélkül, telhetetlen szenvedélylyel, mindenét kockára téve. Talán a lelki üdvösségét sem sajnálta volna föltenni egy kártyára, ha akad ördög, aki tartja.

A küllővári vásár végzetessé lett Bács Farkasra nézve. Megint három éjszakán át játszott a megyei urakkal és bár mindvégig utánozhatatlan hidegvérrel osztotta a kártyát, negyednapra annyit veszített, hogy többhavi határidőt kellett kérnie adósságai törlesztésére.

Olga csak akkor kezdte sejteni, hogy baj van, amikor az édesatyja óvatosan szóba hozta a birtok eladásának kérdését. Fárasztotta a pusztai élet, rossz évek jártak a granáriumokra, Olgának pedig jobb sorsot szánt, mint hogy künn élje le fiatal éveit a falun. Lám, ez is eladta a birtokát, az is; mindenki eladta; ha az ember Bács Farkast hallotta, akkor ők voltak az okos emberek, a megfordított honfoglalók.

Beköltöztek hát a városba. A főutcában fogadtak lakást, éppen szemben a Timár boltjával. Bács Farkas, – a javíthatatlan optimista, aki anyagi bukását is úgy fogta föl, mint valami ideig-óráig tartó, kellemetlen átmeneti állapotot, – a szebb jövő reményében nagy és drága lakást fogadott, előszobákkal és boudoirral a leánya számára. A szükséges új bútorokat csak tavaszszal akarta beszerezni és mivel addig elvesztette a bútorokra szánt pénzt is, a lakás mindvégig üres maradt és fölötte szomoru benyomást tett.

Amit Olga addig csak sejtett, arról most már bizonyságot szerezhetett: lassan, de ellentállhatatlanul elsülyedtek az apró adósságok ingoványában. Bács Farkas, aki valaha ezresekbe játszott, most már csak forintokat tehetett föl egy-egy lapra; régi előkelő nyugalma és régi makacs balszerencséje most sem hagyta cserben.

Senkinek sem telt öröme Bácsék megváltozott sorsában, csak Timárnak, a Kék oroszlánnak, ahogy a városban nevezték. Reggel és alkonyatkor csak ki kellett lépnie a boltja ajtaja elé, hogy ott láthassa Olgát a szemben levő ablakban és ezt a látványt nem adta volna oda egy országos vásárért sem, pedig vásárnapján a falusi vevők valóságos ostrom alá vették a boltját. A csöndes érdeklődés, amelyet a földesúr leánya iránt érzett, csöndes rajongássá lett, amióta napról-napra oly szépnek és szomorúnak látta Olgát, aki most már nem állott fölötte olyan elérhetetlen magasságban, mint annakelőtte.

A leány nem akart látogatókat fogadni mostani lakásán s azért alig járt emberek közé; az édesapját is csak keveset látta otthon és napjait bús magányban töltötte. Mire elkövetkezett a tél, valami különös nembánomság vett rajta erőt. Nem volt már kedve rendezgetni a lakásban. Sokat gondolt megint a boldogult édesanyjára és ha menekülni akart a szürke gondolatai elől, órákat is eltöltött az ablakban, az utcán járkálókat nézve.

Várt valamit. Hogy mit, azt talán maga sem tudta, valami csudát, amely véget vet a mostani állapotnak.

Valami történt a tavaszszal: Timár a kereskedő, levelet írt Bács Olgának. Talán magára vonatkoztatta a pillantásokat, amelyeket az ablakban unatkozó leány az utcára vetett; talán csak becsípett a főutcán nyíló ákácfák illatától; elég annyi: Timár megkérte Olga kezét.

A levél, amelyben ezt tette, megérdemelné, hogy megőrizzék az emberi szív dokumentumai közt.

Inkább száraz volt, mint ömlengő, és különös benyomást tett azzal, hogy szerénységből következetesen kerülte a szerelem szót. Ő nagyrabecsüli Olga kisasszonyt s fölajálja neki kezét, bár láthatólag maga sem hiszi, hogy ajánlatára reflektáljanak. Ő azonban nem ér rá udvarolni és nem is ért hozzá, azért ilyen módon akar tisztába jönni önmagával. Egy kis dicsekedés is volt a levélben, amikor megemlékezett az anyagi viszonyairól, amelyek kedvező állapotuknál fogva lehetségessé teszik neki, hogy eltartson egy családot. Aztán egy halk célzás, amelyből kitetszett, hogy Timár – ha Olga ugyan elfogadná ajánlatát – kötelességének tartaná, hogy rendbehozza Bács Farkas ügyeit is.

A leány elolvasta a levelet, kétszer, háromszor is. Nem lepte meg nagyon, női ösztöne régóta megsúgta neki, hogy a becsületes kereskedő szereti, sokkal igazabb szerelemmel, mint levelében ki tudja fejezni.

Alkonyatig aztán elgondolkozott ezen. Ő eddig csak olyan férfiakat ösmert, akiknek a kezében elolvadt a pénz, mint a márciusi hó. A tevékeny, erélyes kereskedő, aki láthatólag olyan jól értett a vagyonszerzés művészetéhez, imponált neki. Szereti Timárt? Erre nem mert válaszolni. De a női gyöngédséggel telt szívében úgy érezte, hogy hűséges társa tudna neki lenni.

Egypár kicsinyes külsőség bántotta csak az úri leányt. A fekete sapka és plajbász Timár füle mögött… Hanem aztán megnyugtatta önmagát. A kényelmes, a vidám kis háztartás közepett, amelyet ő tudna berendezni Timárnak, bizonyára azzá nevelhetné a kereskedőt, amivé csak akarja. Ebben bizonyos volt.

Az ablakhoz lépett és a pillantása találkozott a Timáréval, aki ott állott a boltja előtt. Már alkonyodott és a félhomály bátorságot adott mind a kettőjüknek, hogy hosszasabban nézzenek egymás szemébe.

Ebbe a hosszú nézésbe beleszédültek mind a ketten és a szívük erősen dobogni kezdett. És egyszerre más szemmel nézték egymást. Nem a szerény vidéki kereskedő és a híres Bács Farkas leánya nézett farkasszemet, hanem egy erősakaratu fiatal férfi és egy vágyakozó, reménykedő fiatal nő.

Olgának ott kellett hagynia az ablakot, mert haza jött az édesapja. Nem jött egyedül, magával hozta a két Neviczky grófnőt is, régi birtok-szomszédjait. Az utcán találkozott össze velük, ahol egypár elmés bókot mondott nekik. A leányok ekkor titokban azt a megjegyzést tették, hogy Bács Farkas mégis csak kedves ember és kissé elszégyelték magukat, hogy olyan keveset törődtek elszegényedett barátnőjükkel, Olgával.

Lorgnonjukkal a kezükben járták sorra a puszta szobákat.

– Nagyon csinos! Igazán kedves!

Bács Farkas az alatt meglátta Timárnak az asztalon fekvő levelét.

– El szabad olvasni?

– Hogyne, apa! Hanem – talán későbben.

Bács azonban már átfutotta a levelet. Elmosolyodott és nyugodtan oda nyujtotta a grófnőknek.

– Olvassák csak!

A kisebbik leány valósággal nevető görcsöt kapott. Kacagott, mint a galamb.

– Soha ilyet! A Kék oroszlán feleségül akarja venni Olgát!

A nagyobbik dühbe jött.

– Szemtelenség!

Bács Farkas azonban más nézeten volt.

– Miért volna szemtelenség? Egy férfi nem tisztelhet meg jobban egy nőt, mint ha fölajánlja neki a kezét. A Kék oroszlán ott hibázta csak el a dolgát, hogy egy polcra állította magát Olgával. De ezt nem sértő szándékkal tette, hanem naivságból…

Olga maga is nevetett, de az arca vérvörös volt. Hol is járt az esze, hogy a Kék oroszlánt, a vöröskezü kereskedőt, a Bács Farkas vejévé akarta tenni? A Bács Farkas vejévé és a Neviczkyek, a Hatfaludyak, a Vivóék atyjafiává? De hiszen nem is akarta komolyan. Isten tudja, hogy mit akart… Bács maga válaszolt a Kék oroszlánnak.

Igen udvarias levélben köszönte meg Timárnak megtisztelő ajánlatát. Aztán finom maliciával fejezte be sorait: Reméljük – írta – hogy Timár úr a családi boldogságot, amelyet leányom nem nyujthat neki, más – hozzá közelebb álló – körökben fogja megtalálni.

Ezzel az ügy be volt fejezve.

A nyáron még rosszabbra fordult Bácsék sora. Farkas, aki nem mondott le a reményről, hogy előbb-utóbb vissza fogja még nyerni Olga hozományának egy részét, egyre játszott és egyre vesztett. Olga pedig megismerte a nyomort, még pedig annak legrettenetesebb kiadásában: megismerte a cifra nyomorúságot.

Neviczkyéknek akkoriban egy nagylelkü ötletük támadt: magukhoz vették Olgát. A társalkodónőikkel sehogysem tudtak megférni, Olga pedig gyermekkora óta olyan igénytelen és szelíd természetü volt. Bács Farkas sohasem engedte volna meg, hogy Olga fizetést fogadjon el a grófi családtól, de hogy a grófné a leánynak ugyanannyi zsebpénzt adjon, mint a konteszeknek, ez ellen nem lehetett kifogása.

A mi pénze volt Olgának, azt minden hónap elején elküldte Küllővárra, édesatyjának, aminek az lett a következménye, hogy Bács Farkas minden hónap első éjszakáját a kártyaasztal mellett töltötte. Már nem a megyei főtisztekkel és földbirtokosokkal, hanem az irnokokkal és kisbérlőkkel játszott.

Több esztendő is elmúlt, míg Olga megint összetalálkozott Tímár Ferenccel. A leány az édesatyját jött meglátogatni Küllővárra; már jóideje nem látta Bácsot. Az öreg úr megijedt, amikor meglátta a nagy változást, amely Olgán végbement.

Húsz lépésről nézve még elég csinos volt, de aki közelebbről nézte, észrevehette, hogy az arcbőre világossárga, mint a régi elefántcsont, az ajka szélén pedig két pedáns ránc van. Vén kisasszony lett belőle. Az olyan üde, rózsás arcbőr, mint az övé volt, nem állja sokáig a pártát.

Bács ráncba szedte a homlokát.

– Talán nem jól bánnak veled Neviczkyék? Mert akkor rögtön elveszlek tőlük.

Olga szomoru mosolylyal rázta meg a fejét.

– Nagyon jól bánnak velem… Eleintén kissé féltékenykedtek reám, de most már nem udvarolnak nekem a fiatal urak és a leányok nagyon szeretnek…

– No, – azért mondom!

Amikor délután ketten az apjával elsétáltak a Timár boltja előtt, a Kék oroszlán künn állott az utcán.

A derék Timár feje fölött nem haladt el nyomtalanul az idő. Erősen hízásnak indult, aminek következtében a szeme még kisebb lett, az arca pedig oly nevetségesen gömbölyü és rózsás lett, mint egy pólyás babáé. A mellényén akkora aranyláncot viselt, mint a saroglyakötő. A fekete selyemsapkáját most már nemcsak boltjában hordta, hanem az utcán is, ha átment a sörházba. Sokat járt a sörházba, ahol mértékletesen, de rendszeresen itta az árpalét.

Amikor most meglátta Bácsékat, megemelte a sapkáját és a vidéki kereskedők hadaró hangsúlyozásával mondta: Alászolgája! Van szerencsém!

Az öreg úr hamiskásan megszorította a leánya karját.

– Te, Olgica, emlékszel még arra, amikor a Kék oroszlán megkérte a kezedet?

Olga rövid, száraz nevetést hallatott, amit a grófnőktől tanult el. Újabban egyáltalában valami keresett, arisztokratikus szögletesség jellemezte a modorát.

Ebben a pillanatban Olga is, Bács is, alkalmasint Timár is örültek, hogy abból a dologból nem lett semmi. És nem jutott eszükbe, hogy hárman megöltek valakit: egy asszonyt, egy mosolygó szemü, gömbölyü kis kalmárnét, szerető feleséget és gyöngéd édesanyát.

A segédjegyző regénye

Gizella kisasszony, a szentjánosi tanítókisasszony nagyon csinos leány lett volna, csak ne lett volna olyan nagy orra. A termete darázskarcsu és gömbölyü volt, a haja, melynek fodorítására kiváló gondot fordított, szénfekete volt, a bogárszeme édesen, epedve ragyogott, – hanem az orra csunya volt. Ügyes leány is volt és szeretett csinosan öltözködni. Nyáron rendesen fehérben járt és ha tipegő léptekkel végigment a fő-utca eperfái alatt, a kezében vitte a világos szalmakalapját és olyan előkelő volt, mint egy városi kisasszony. Művelt és mélyérzésü leány is volt, sok verset tudott könyv nélkül és igen szépen zongorázott. Az emberek százszor mondták és ő maga is meg volt róla győződve, hogy messze földön ő volna a legszebb leány, csak az orra ne volna olyan nagy. Sokat nézegette magát a tükörben, néha sírt is egy keveset a természet kegyetlen tréfáján. De segíteni már úgy sem lehetett a dolgon. Azzal vigasztalta magát, hogy még így se cserélne a másik tanítókisasszonynyal, akinek nagyon finom metszésü kis orra volt, de aki, szegény, púpos volt egy kicsit.

Az ember hozzászokik mindenhez, és Kelemen is hozzászokott Gizella orrához. Hozzászokott és belátta, hogy a plébánosnak igaza van ha azt mondja: A fődolog a szív és nem az orr!

Kelemen segédjegyző volt és csak nemrégiben került ide a szolgabíróságtól. Meglátszott rajta, hogy a szolgabírónál írnokoskodott, mert gavalléros modora volt, szeretett vadászruhában járni és a haját a homlokába fésülte, mint a vidéki urak szokták. Egypár forintja lehetett is hazulról. Eleintén gyakran emlegette a régi nemességét és holmi lovagias ügyekről beszélt, – később azonban kitudódott, hogy Kelemen szelidlelkü, jó fiu, akinek csak jár a szája, mert a vármegyénél így tanulta, de különben egy legyet se tudna bántani.

Szentjánoson egy nap elhatározták, hogy Kelemen feleségül fogja venni Gizellát és Kelemen belenyugodott, bár az ötlet nem eredt tőle, hanem inkább Gizellától. Ha összetalálkoztak a templom előtt, a leány epedve pillantott reá fekete, szép szemével, Kelemen pedig kivette gomblyukából a rózsát és gavallérosan odaajándékozta neki. Néha, különösen ha úton volt és egypár napig nem látta, úgy érezte, hogy komolyan szereti a leányt. Fürjvadászat idején, amikor a jegyzővel a boglya tövében aludt, el is ábrándozott a csillagos éjszakában és elgondolta, hogy jó volna, ha már feleségnek szólíthatná Gizellát. Máskor, ha az orrát nézte, úgy érezte, hogy mégis tévedett és nem szereti a leányt olyan nagyon. Abban azonban sohasem kételkedett, hogy Gizella őt nagyon szereti és ha már feleségül kell vennie egy tanítókisasszonyt, inkább őt venné el, mint a púposat.

Ebben az időben történt, hogy megint kinyitották az urasági kastély ablakait, miután éveken át zárva tartották. Az ispán azt mondta, hogy a fiatal méltóságos asszony ide jön lakni.

Az asszonyt három esztendővel ezelőtt vezette oltárhoz a fiatal báró, családja makacs ellenkezése ellenére. Valami exotikus külföldi családból származott a báróné, a férje egy francia fürdőhelyen ismerte meg. A fiatal pár aztán három évig fényes háztartást vitt a fővárosban, jó egyetértésben és telemarékkal szórva a pénzt és bár az asszony marka jóval kisebb volt, mint a báróé, jóval többet dobott ki az ablakon. Ennyi idő alatt megnyiltak az asszony előtt a legzárkózottabb szalónok ajtai is, sőt egy korát messzire megelőző, fölvilágosodott fenséges úr, szakítva a születési előitéletekkel, meleg barátságával tüntette ki a fiatal házasokat. Mindennapos vendége lett a palotájuknak és szeretetreméltó fesztelenségében nem neheztelt még azért sem, ha a báró estente a kaszinóba ment és az ősökben szűkölködő fiatal asszony egyedül fogadta magas vendégét.

Három esztendő leforgása után a báró azt a kellemetlen fölfedezést tette, hogy vagyonilag körülbelül tönkrement. Szerencsétlenségében némi erkölcsi erőt kölcsönözhetett neki a tudat, hogy milliomos nagynénjének szívbaja már igen előrehaladott állapotban van.

A báróné meglepő nyugalommal fogadta elszegényedésük hírét. Még szemrehányást sem tett a férjének. Amióta a fiatal fenséges urat nemrégiben egy csehországi dragonyos ezred élére állították, az asszony különben is untatónak kezdte találni a fővárosi életet és most azt mondta az urának: – Takarékoskodni fogunk és föloszlatjuk budapesti háztartásunkat. Én lemegyek a jószágra, maga pedig eljön velem vagy itt marad egyedül.

A báró az utóbbit választotta és a belső Józsefvárosban csinos legénylakást bérelt, a báróné pedig lement Szentjánosra takarékoskodni. Csak a társalkodónéját vitte magával meg a legkedvesebb komornáját, aztán a kocsisát, a groomját, meg a francia szakácsát. Persze a komornyik is lement vele. A lovak közül csak három párat tartott meg. Szentjánosra érve, megparancsolta a cselédségnek, hogy ne eresszenek hozzá látogatót, mert nem akar látni senkit.

A szentjánosiak, persze, sokat foglalkoztak a bárónéval. Gyakran látták, rendesen gyalog, ritkán lóháton, kocsin soha. Korán reggel sokszor hosszu sétát tett a szőllőshegyek felé, ilyenkor keresztül kellett mennie a községen. Egyszerü, sötétszínű ruhákat viselt, amelyeken csak a szakértő ismerte meg a párisi szabóművész remekét. Ékszert, fülbevalót sohasem láttak rajta, a barna haját is símán elválasztotta a homlokán. Ha a cigánygyerekek üldözőbe vették, egy pár hatost osztott szét köztük, vagy forintot, amilyen pénz éppen a kezébe akadt, – ha valaki megemelte előtte a kalapját, könnyü fejbólintással köszönt. Alkonyatkor rendesen a kastély verandáján ült, egy könyvben lapozgatva, vagy a kék levegőbe bámulva; ilyenkor cigaretta füstölgött előtte a kis márványasztalon.

Kelemen az ér partján látta meg először a bárónét. Éppen a principálisa vizsláját iskoláztatta, mikor lódobogást hallott maga mögött. A báróné ügetett végig a fasoron. Közvetlen mellette megállította a paripáját és elbámészkodott egy virágzó orgonafán.

– Szabad abból a szép virágból venni? – kérdezte.

Idegen kiejtéssel, de folyékonyan beszélte a magyart. A segédjegyző fülig elpirult, aztán sietve letört egy jókora ágat. Még annyi időt sem vett magának, hogy megkeresse a kését és a nagy sietségben kissé meg is vérezte az ujját. A báróné a nyereg alá tűzte a virágot, aztán egy oldalpillantást vetve Kelemen kezére, mosolyogva mondta:

– Ön igazi gavallér, vérét ontja hölgye szeszélyeért.

Most nézett csak a Kelemen arcába és ott valami nagyon meglepő dolgot láthatott, mert a finom sápadt arca egyszerre rózsaszínü lett és egész hangosan azt mondta: Oh la la!

Még egyszer megnézte, aztán a fejével bólintott és odaszólt a lovának – nem tudni, minő nyelven – Gau! és tovább ügetett a parton.

Egypár nap mulva megint összehozta őket a véletlen. Kelemen a szőllőkből jött és a cigánysor fölött szembe találkozott a bárónéval. Ezúttal gyalog volt és megint egyedül, a kezében nagy falegyezőt vitt, azzal védekezett a nap ellen. Most is az asszony szólította meg.

– Kérem, merre kell a várromhoz fölmenni?

A segédjegyző akadozva elmagyarázta neki a járást.

– Ebből én nem értek semmit, kérem. Nincs itt senki, aki engem elkalauzolhatna?

– Ha megengedné a méltóságos báróné, hát én…

Az asszony csak most ismerte meg megint.

Most is meglepettnek látszott, de ezuttal nem mondta, hogy oh la la, hanem így szólt.

– Óh, lám, hisz ön az én orgonavirágos gavallérom!

Együtt mentek föl a keskeny ösvényen, az asszony előre ment, Kelemen követte és titokban azt a megfigyelést tette, hogy a bárónénak remek lába van. Az asszony néha meg-megállt, ilyenkor lihegő kebléhez szorította a kezét és fáradt mosolylyal nézte a vidéket. Odafenn letelepedett a szürke bástyára – mialatt Kelemen a régi torony falának dőlt – és némán figyelte a füle mellett elcikkázó toronyi fecskéket.

– Hogyan hívják önt? – kérdezte a báróné hirtelen.

– Bozóki Kelemen Zoltán a nevem, – mondta a segédjegyző, kalapját megemelve. Most használta talán először életében a prédikátumát.

Az asszony kissé elmosolyodott.

– Katona ön?

– Segédjegyző vagyok.

– Gondoltam, hogy katona, mert az arca olyan, meg a modora is.

Gyorsan, kissé akadozva beszélt. Kelemen magában azt a megfigyelést tette, hogy az asszony beszéd közben nem néz soha a szemébe. Lemenet a báróné egyszerre nagyon elfáradt. Azt mondta:

– A karjára támaszkodnám, ha nem volna terhére…

Amikor a kastély elé értek, megint azt mondta:

– Most nem tudom, hogyan köszönjem meg a nagy szívességét. Hanem tudja mit – ebédeljen velem!…

Este hét óra volt és a segédjegyző olyasmit morgott, hogy ő már megebédelt tizenkettőkor, hanem azért sarkon követte az asszonyt.

– Menjen a kertbe és várjon meg ott. A diófák alatt teríttetek.

Azután eszébe juthatott, hogy nagyon is rövidesen rendelkezik a fiatalemberrel, mert bocsánatot kérő hangon, szelíd mosolylyal mondta: Kérem szépen! (Tulajdonképpen így mondta: Kerem szepen!)

Jó félórát kellett Kelemennek várnia. Amikor az asszony megjelent a diófák alatt fehér ruha volt rajta, a haja nedves volt, mintha fürdőből jönne. Ketten ebédeltek meg a csinosan terített asztalnál, mint egy fiatal házaspár. Az ebéd nagyon egyszerü volt, sokkal egyszerűbb, mint teszem a jegyzőné vendégsége és az inasok nesz nélkül, a jónevelésü cselédet jellemző közömbös arccal szolgálták ki őket, mintha magától értetődő dolognak találnák, hogy őméltósága segédjegyzőkkel ebédel kettesbe.

A báróné később kávét öntött a Kelemen csészéjébe és cigarettára gyujtott.

– Kedves izé úr…

– Kelemen Zoltán, – mondta a segédjegyző, könnyü meghajlással.

– Kedves bozóki Kelemen Zoltán, szép volna öntől, ha a barátom lenne… Mert lássa, én egy szegény asszony vagyok, akit biztosan megöl az unalom, ha ön nem könyörül meg rajtam…

Később eldobta a cigarettát, fölkelt és kezet nyujtott a segédjegyzőnek.

– Most aludni megyek, mert korán szoktam kelni. Mutassa magát máskor is… Igaz! Még egyet! Akar nekem egy szívességet tenni? Nyirassa le a haját kurtára, de egész kurtára… Ugy-e megteszi az én kedvemért?

Megint hozzátette: Kérem szépen!

Azzal eltünt a kastélyban. Az égen már millió csillag ragyogott, amikor Kelemen elért a községbe, az eperfák alatt pedig szentjánosbogarak csillogtak. A segédjegyző nem ivott sokat a báróné vörös borából, de azért mégis úgy emelgette a lábát, mint a részeg ember…

Egypárszor eszébe jutott, hogy hátha talán nem igaz az egészből semmi, hátha talán csak úgy álmodta meg a délutáni kalandját. Hanem aztán úgy rémlett neki, mintha a kabátja karján, ott, hol a báróné reátámaszkodott, valami finom, édes illatot érezne. Ezt az arisztokratikus illatot még egész éjszaka érezte.

Reggel elment a borbélyhoz és kurtára nyiratta a haját. Az utcán véletlenül összetalálkozott Gizella kisasszonynyal, a kisasszony értett az ilyen véletlenek előkészítéséhez és a tanítónő rémülten csapta össze a két kezét, amikor megpillantotta udvarlója kopasz fejét. Különben rózsaszínü csipkeruhát viselt, kivágott cipőt és piros harisnyát, az arca rózsapiros volt, a haja pedig fölsütve. A segédjegyző annak a másik asszonynak fölséges egyszerűségére gondolt és úgy találta, hogy a tanítókisasszony ma a rendesnél is izléstelenebb…

Három napig nem tudott magával mit kezdeni. Az irodában szórakozottan írta a marhaleveleket, közbe a bárónéra gondolt és azon törte a fejét, hogyan állíthatna be hozzá. Negyednapra maga a báróné jött el érte. Korán reggel lovaglóbotjával megkopogtatta a segédjegyző lakásának ablakát.

– Hallottam, hogy itt lakik… Miért nem váltja be az igéretét? Miért nem mutatja magát nálam? Elhiszem, hogy untatom a zaklatásommal, de legyen udvarias és áldozza föl magát… Ma este eljön ebédre? Rajta leszek, hogy ne unja magát!

A principális a szomszéd ablakból végighallgatta ezt a beszédet és a lélegzete majd elakadt a nagy csodálkozásban. Lám, ez a Kelemen!

Ettől a pillanattól fogva bizonyos gyöngéd elnézéssel bánt segédjével, úgy érezte, hogy a kitüntetésből, amelyben ő méltósága Kelement részesíti, ő reá, mint a jegyzői kar tagjára is jut egy csöpp.

Kelemen pedig az este elment a bárónéhoz és elment a többi estén is. A báróné tényleg úgy viselkedett, mintha a vendégét minden áron mulattatni akarná. Csevegett neki és néha, különösen ha jókedvében volt, sziporkázott az elmésségtől, máskor leültette maga mellé a zongorához. Kellemes kis énekhangja volt, a csinos francia dalokat diszkrét bájjal tudta előadni. Inkább szavalás volt, mint ének, a trillákat néha egy halk sóhajjal jelezte csak. Máskor elővett valami könyvet és francia verseket olvasott Kelemennek. A segédjegyző ugyan egy szót sem értett franciául, de a báróné nyelvének zenéje elragadta. Az asszony egy-egy verset le is fordított neki prózában, esetlen, szellemes magyarsággal.

Ekkoriban történt, hogy a báró egy napra meglátogatta a feleségét és ott találta nála a segédjegyzőt. A báró föltünően szép, komor arcu férfi volt, megjelenése tisztelettel teljes félelemmel töltötte el Kelement.

– Bemutatom magának egy kedves barátomat, Kelemen urat – mondta az asszony.

A báró közömbös udvariassággal nyujtott kezet a segédjegyzőnek, aztán megakadt rajta a szeme és meglepetten mérte végig.

És ő is azt mondta, amit már az asszony is mondott első találkozásuk alkalmával: Óh la la! – Majd hozzátette:

– Különös hasonlatosság a fenséggel!

Az asszony kedvtelenül vállat vont és csak ennyit válaszolt:

– Rögeszme!

Erre a báró is vállat vont és cigarettával kínálta meg vendégét.

Kelemen csak most, a férj jelenlétében ébredt annak a tudatára, hogy bolondul szerelmes az asszonyba. A babonás, ösztönszerü tisztelet ellenére, melyet a báró iránt érzett, dühös féltés fogta el. Csak akkor nyugodott meg némileg, amikor a báró ebéd után befogatott és kijelentette, hogy visszamegy a fővárosba.

Egypár nap mulva a körjegyző, aki fővárosi ujságokat járatott, kiböngészte a személyi hírek közül, hogy egyik fiatal fenséges úr, aki budapesti tartózkodása alkalmával a magyarok lelkes barátjának mutatta magát és aki jelenleg mint dragonyos ezredes állomásozik Csehországban: eljegyezte magát egy külföldi uralkodócsalád bájos princeszszével. A körjegyző igen megörült az ujság ama megjegyzésének, hogy a princesz nagy buzgalommal tanulja a magyar nyelvet.

Amikor Kelemen aznap megint tiszteletét akarta tenni a kastélyban, először esett meg vele, hogy nem fogadták el. A báróné beteg volt és beteg maradt még három napig. Negyednapra maga küldött a segédjegyzőért.

A bárónén meglátszott még az átszenvedett betegség nyoma: sápadt volt és ideges Fölényes nyugalmát egészen elvesztette, szórakozottnak látszott és nyugtalanul járt-kelt a kertben.

Vacsora után egyszerre beteges jókedv váltotta föl a szomoruságát, pezsgőt hozatott és összekoccintotta a poharát a segédjegyzőével.

– Igyék, Kelemen! A világ minden mátkapárjának egészségére… Mondja, volt ön már szerelmes?

– Nem! – mondta Kelemen sötét arccal.

– Hazudik, barátom. Ha azt mondaná, hogy igen, akkor is hazugságot mondana!

Kelemen megszeppent. Attól félt, hogy a báróné megtudta valahogyan a tanítókisasszonynyal való dolgát és féltékeny lett… Később merészen mondta:

– Ha én valakit szeretnék, azért meg tudnék halni!

A báróné fölkacagott.

– Pompás, Kelemen. Ezt már szeretem! Igazi férfi!

Aztán elborult az arca és elgondolkozva mondta:

– Különben – ki tudja? Lehetnek a férfiak közt is jó bolondok, éppen úgy, mint az asszonyok közt… Itt lenn, talán még inkább, mint ott fönn…

Majd a zongorához ült és egy merész áriát énekelt a Szép Helénából. Aztán egy éles diszakkorddal abbahagyta a játékot és villogó szemekkel lépett a segédjegyző elé. Jó ideig nézte az ajkát harapdálva és Kelemen egyszerre rettenetes szívdobogást kapott és szédülni kezdett a báróné pillantásától.

– Megkegyelmezek önnek! Hanem menjen most, fusson, mert különben baj éri.

Kelemen habozott, a szép asszony azonban az ajtóra mutatott.

Amikor a segédjegyző egy pár nap mulva megint fölmerészkedett a kastélyba, a komornyik azt mondta, hogy ő méltósága az este hirtelen elutazott. Családi gyász érte: a báró nagynénje meghalt szívszélhűdésben.

– És mikor jön vissza?

– Azt parancsolta, hogy küldjük utána a holmiját, mert nem fog többet visszajönni Szentjánosra.

A segédjegyző úgy érezte magát, mintha taglóval főbe ütötték volna. Annyit értett csak meg az egészből, hogy az asszony el tudta őt dobni, mint egy kifeslett keztyűt. Emésztő szomorusággal a szívében, a keserűségtől és haragtól fuldokolva ballagott haza…

Egypár napig nem is ment az irodába, a principális nem is bántotta, hanem diszkrét gyöngédséggel osztozott a fájdalmában.

Megint egy hét mulva az ispán lepecsételt kis csomagot hozott Kelemennek: a báróné küldte a fővárosból. A csomagban csinos ezüst dohányszelence volt, a báróné színes címerével. Más semmi, – egy sor írás sem! De a papirból, amelybe a szelence csomagolva volt, kiérezte azt a finom illatot, amely a báróné ruháiból áradt ki.

Kelemen gondosan a szekrénybe zárta a szelencét, élete első és utolsó regényének az emlékét, aztán az ablakhoz lépett.

Odaát éppen Gizella kisasszony sétált az eperfák alatt. Elég csinos volt a csipkeruhájában, meg a fölsütött hajával, csak ne lett volna olyan csunya orra! Kelemen elgondolta, hogy a plébánosnak igaza lehetett, amikor azt mondta, hogy asszonynál fő a szív és nem az orr… Az orrát megszokja az ember, hanem ha rossz a szíve, azt sohasem szokja meg. És Kelemen elhatározta, ha már tanítókisasszonyt kell feleségül vennie, inkább Gizellát venné el, mint a púposat.

A nyolcas szám

Három asszony ült a kertre nyíló erkélyen meg egy férfi. Vacsora után voltak. Kettő a hölgyek közül rózsás volt és eleven, egy pedig fakó és csöndes. Az első kettőt pajkossá tette a csöpp pezsgő, amit az asztalnál megittak, a harmadikat, aki különben is betegesnek látszott, mélabússá. Ő nem igen számított itt, inkább gardedám számba ment. A kert virágzó bokrai fölött a csillagoktól fényes, szokatlanul enyhe tavaszi égboltozat domborodott. Valahol hátul, a kivilágított szobasor méhében, kártyázó urak lármája hallatszott.

A két csinosabbik asszony a gavallérját faggatta, az egyetlen férfit, aki többre becsülte őket a kártyánál. Bolondos, vakmerő kérdésekkel ostromolták. Kifogástalan asszonykák voltak mind a ketten, de ennek a nyugodt modoru, fáradt arcu embernek a lényében volt valami, ami ingerelte a kiváncsiságukat. Azt olvasták le az arcáról, hogy valaha nagy szenvedélyei lehettek; azzal gyanusították, hogy a hallgatag modorával gonosz tudását leplezgeti; a puha és megis férfias csengésü hangja pedig kellemesen símogatta az idegeiket. Egyenkint nem igen mertek volna vele kötekedni, de mivel többen voltak, neki bátorodtak és vakmerőek lettek, mint az iskolás leányok.

Egy csípős kérdés ellen védekezett a férfi, amikor így szólt:

– Vagy rossz emberismerők maguk, vagy én nem tudom, hogy mi a szerelem…

A két asszony fölsikított.

– Azt meri mondani? Nekünk meri mondani?

– Pedig úgy van. A szerelmet, azt a bizonyos nagy szerelmet, jóformán csak a színpadról és könyvekből ösmerem. Nekem soha sem voltak szenvedélyeim, kivéve egyet, a gyűjtési szenvedélyt. A gyűjtő ösztön, az amatőr szenvedélye ki szokott fejlődni a legtöbb öregedő agglegénynél, akinek – miként nekem is – sok a szabadideje és elég a pénze…

– És mit szokott gyűjteni? – gúnyolódott az egyik asszony. – Női cipőket?

– Vagy hajfürtöket? Hogy teleaggassa velük a tűzhelyét, miként az indiánfőnök skalpokkal?

– Egyiket sem. Én hazugságokat gyűjtök.

– Hazugságokat? Olyat ugyan eleget találhatott…

– Nem annyit, mint gondolják. A közönséges, a durva hazugság engem nem érdekel, valahogy a képgyűjtőt a cégfestő mázolása nem érdekli…

– Tehát csak a tökéletes, a művészileg szép hazugság?

– Az. A hazugságnak óriás fokozata van az iskolakerülő gyerekétől kezdve egészen a nő hazugságáig, aki könyes szemmel suttogja: imádlak!

– Már megint a nőknél vagyunk. Persze, ők a klasszikus hazugság Rafaeljei és Tiziánjai?

– Már azok, akik… Ezt nem gúnyképpen és nem is szemrehányásképpen mondom. Én nem gyűlölöm a hazugságot. Csak azok vetik meg értelmetlen megrögzöttséggel, akik a fogalmakat feketékre és fehérekre osztályozzák, mint a sakktábla kockáit… A fekete a bűn, a hazugság, a rút, – a fehér az erény, az igazság, szépség… És a többi! Nekem azonban nincsenek előitéleteim színekkel szemben…

– Maradjunk a dolognál! Maga gyűjti a hazugságokat… Nagy már a gyűjteménye?

– Nem igen. Az ember olyan ritkán talál egy-egy igazán szép példányt. És ha talál is, mások, akik szemesebbek, elkaparintják az orra elől… Eddig mindössze tizenegy van a gyűjteményemben…

– Mind örökbecsü?

– Dehogy! A klasszikus jelzőt csak egy érdemli meg: a nyolcadik számu. Én ugyanis megszámozom a műtárgyaimat, mint minden gyűjtő… A nyolcas szám a gyűjteményem büszkesége…

– A szerző természetesen nő?

– Nem természetesen, de véletlenül az.

– Szerette?

– Isten tudja! Feleségül akartam venni, de talán nem is szerelemből, hanem önzésből, ahogy az imprezárió, aki örökre le akarja magának kötni a nagyreményü tehetséget. Azt akartam, hogy mindig csak nekem hazudjon, egyedül csak nekem…

A két kisebbik asszony egyszerre elkomolyodott. Valami metsző keserüség csengett ki az udvarlójuk hangjából… Meghökkenve összenéztek, mint a galambok, amikor meglátják a verőfényes udvaron a szálló kánya fekete árnyékát.

– Szép volt?

– Nem volt szép. Még csinosnak sem mondhatnám.

– És mégis –?

– Nem volt szép, de igazi asszony volt. A legigazibb asszony, akit életemben ismertem…

– Igazi asszony? Legigazibb asszony?

– Nem volt sem fiatal, sem viruló; vékony, beteges és sápadt volt, de telve epedő bűbájjal és fájdalmas édességgel. Rám mindig azt a benyomást tette, mintha az élet egy titkos, halálos sebet ejtett volna a lelkén. És mintha a lelke, amely valaha repülni tudott, most fáradtan vánszorogna csak. De ebben a bágyadtságban is volt valami szelid, harmonikus, behízelgő, odasimuló varázs. Úgy közeledett hozzám, mint egy beteg kis állat: csöndesen, félénken, könyörögve, egy nyájas pillantásért, egy simogatásért, egy kis melegségért esedezve. Ellenállhatatlan volt! Önök ezt nem értik, sohasem érezhetik az igazi nőiesség bensőségének hatását, legföljebb másokkal éreztethetik.

– Jól van, menjünk tovább! – mondta az egyik a fiatal asszonyok közül.

Nem tudták bizonyosan, hogy komolyan beszél-e vagy mulat rajtuk az úr.

– Nem megyek tovább, míg el nem mondtam, amit akartam… Az odaadásában is igazi nő maradt. Nem volt sem patetikusan nagylelkü, sem cinikusan bölcselő, sem szemérmetesen szenvelgő, hanem igazi nő. Nő, aki érzi, hogy ő férfi nélkül senki és semmi. A férfi ad tartalmat és értéket az életének…

– A férfi az erős tölgy, az asszony meg a folyondár. Mintha ezt már hallottuk volna valahol?

– Beszéljen már a hazugságáról!

– Remekül tudott hazudni. Klasszikusan. Bizonyos művészi ihletséggel. Látszott rajta, hogy a hazugság a lelke mélyéből nőtt ki; fegyvere ugyan, amelyet a létért való küzdelemben használ, de mégis olyan csillogó fegyvere, amelynek forgatása gyönyörüséget okoz neki. Mindig tudtam, hogy mikor hazudik, mert olyankor megszépült és valóban ellenállhatatlan volt. A szemének pupillája olyankor kissé összehúzódott, az arca, okos, szomoru arca, derült, tiszta és meggyőző lett. Ha hazudott, akkor – valami különös megszokás folytán – idegesen mozogtak az ujjai. A ruhája csipkéin babrált vagy a zsebkendőjével és azt mondta:

– Te vagy az első szerelmem. Te tanítottál meg szeretni. Az uram… ah! Nagyon boldogtalan voltam akkor…

– És maga elhitte neki? – kérdezte az egyik szép asszony.

– Semmit sem hittem neki, tudtam, hogy hazudik és mivel szenvedélyes amatőr vagyok, miként volt szerencsém említeni, éppen azért imádtam.

– És miért nem vette feleségül?

– Mert egy nap azt kellett tapasztalnom, hogy az ő művészete sem tökéletes. Meglehet, hogy nincs is tökéletes alkotás a nap alatt a hazugság terén sem. Olyan fogyatkozást födöztem föl a nyolcas számon, amely egyszerre nagyon leszállította a művészi becsét…

– Ugyan?

– A nyolcas szám ugyanis azon a napon igazat mondott s azzal mindennek vége lett.

– És mit mondott?

– Egy gyönge órában valami démoni sugallatra hallgatva, igazat beszélt: elmondta nekem, hogy volt már egy kedvese én előttem…

A két szép asszony egy pillanatig megdöbbenve nézte a gavallérját, aztán hangosan kacagva fakadtak.

– Maga bolond, édes uram!

A férfi búsan rázta a fejét.

– Nagyon szomoru dolog az egy szenvedélyes műbarátnak, ha egyszerre megtudja, hogy a legdrágább műkincse hamisítás…

A két asszony még mindig kacagott.

A harmadik nem osztozott hangos jókedvükben, hanem figyelmesen nézte a kert fekete bokrai fölött fölbukkanó holdat, mialatt fonyadt arcán egy könycsepp futott végig.

A fekete lovas

Tatárkút homokos határán, a falu alsó végén hosszu, földszintes ház áll, boltíves régi kapuval és eleven kerítéssel. A ház ócska, a nagy telek puszta, csak az udvarkertben nyíló akácfák izmosak és fiatalok. A kerítés fölött ki lehet látni a rétre. Nappal egyhangu, üres és szomoru a tájék, csak alkonyatkor, amikor aranyszínü porfelhő borul a vidékre és változatos felhőcsoportok torlódnak össze az égen, alkonyatkor jól esik üldögélni a ház előtt álló padon.

Most is, miként egy hét óta minden este, ketten ülnek a padon: a házikisasszony és udvarlója, a tanító úr, akit már is vőlegényének mond a falu szája. Némán néznek a messziségbe. A szemhatár fölött hosszan elnyújtott, sötét felhősáv fekszik, fönn pedig, ahol tejfehér az égboltozat, egyetlen erősfényü csillag ragyog. Több csillag még nem volt látható, de itt is, ott is alig észrevehető szikrát hányt az égboltozat, mint a ritkás szövésü függöny, amely mögött gyertyát gyujtanak.

– Ez a csillag, amely egyedül ragyog az éjszakában, olyan, mint az én szerelmem, – mondta a tanító.

A leány száraz hangon szólt oda az ajtóban álló cselédnek.

– Kata, jó lesz ha terít…

Az udvarló kissé megsértődött ezen.

– Miért oly kedvetlen ma? – kérdezte.

A leány nem válaszolt, amikor pedig kihozták a széllámpást, a tanító szinte megijedt az arca sápadtságától. Különben szép leány volt. Nem egészen fiatal már, de szabályos arcu, délceg növésü és előkelő tartásu. A szemének, amelyet félig befödött a hosszu pillája, sötét, különös tekintete volt.

A tanító más fajta ember. Jó fiu, de kissé bolyhos és kissé cingár. Most szeretett először életében és amióta erős biztatást nyert a leány részéről, szinte gyerekessé tette a boldogsága.

Lámpafény mellett már nem mert a szerelemről beszélni és másra terelte a szót.

– Ma egy becses adatot szereztem a népköltési gyűjteményembe… Ennek a vidéknek, a Tatárszögnek, van egy meséje, amelyet másutt nem ösmernek. A fekete lovas meséje…

– Sohasem hallottam róla, – szólt a leány, mély althangján.

– Pedig a parasztok tudnak róla. Bővebb fölvilágosítást egyik sem adhat, de a fekete lovas alakja mindegyiküknek a képzeletében él… Abban megegyeznek, hogy a váratlan megjelenése bajt jelent. Azt hiszem, könnyü lesz kimutatnom a mese keleti eredetét… A pusztai arabok közt egészen hasonló babona él. Alkonyatkor – úgy beszélik – lovas ember üget elő a pusztából. Utasnak látszik és tarsolyt hord a nyerge mögött. Allah nevével köszönti az istenfélő gazdát és szállást kér tőle éjszakára. Amikor pedig hajnalban illedelmes hálálkodással útnak ered megint, a tarsolyban észrevétlenül magával viszi a ház boldogságát. Eltünik a pusztában, ahonnan jött és vele együtt örökre eltünik a vendégszerető ház boldogsága is.

A tanító még tovább is beszélt volna, ha a pad mellett lustálkodó komondor nem rohan ugatva a nyitott kapu felé. A kapu keretében egy lovas ember sötét körvonalai jelentek meg…

– A fekete lovas! – mondta tanító jókedvü megdöbbenéssel.

– Legelőre mennek a parasztok, – szólt a leány.

A lovas e pillanatban megszólalt. Éles csengésü, erélyes hangja volt.

– Kérem! Idehaza van az ispán úr?

A leány fölemelkedett a helyéről.

– Édesatyám nincs itthon… Csak holnap jön meg a vásárról…

– Nini, Erzsi kisasszony? Szép kezét csókolom! Nem ösmer meg, – mi? Simon vagyok!

Beterelte paripáját az udvarra és tréfás kétségbeeséssel folytatta:

– Adjon valami ennivalót – az Isten áldja meg! Négy mértföldet lovagoltam és dél óta nem ettem semmit… Azt hittem, hogy megvacsorázhatom odafönn a kastélyban, de egy lélek sincs odahaza… A korcsmában sem adtak semmit. Pedig hazáig még két mértföldet kell lovagolnom.

– Szívesen látjuk a gróf urat, de a vacsoránk nagyon szerény…

– Ne affektáljon, édes Erzsi nagysád, hiszen tudja, hogy vadászember vagyok. Adjon egy darab szalonnát meg egy karéj kenyeret és megment az éhenhalástól…

A gróf leugrott a lováról és a kantárt odadobta a kocsis nyakába. Amikor aztán kezet fogott Erzsivel, a tanító majdnem elnevette magát. Ritkán látott még ennél rútabb és furcsább külsejü embert. A szögletes koponyáján egész kurtára volt nyírva a haja, a halántékától pedig a nyakáig írtóztató nagy, görbe sebforradás húzódott. Az orra és a szája azonban finom metszésü, a szeme pedig föltünően szép: barna, elmés, a jókedvtől s az életerőtől ragyogó. Már közel lehetett a negyven esztendőhöz, de a kedve s minden izma fiatal maradt.

A vacsoránál, amelyet hármasban költöttek el, a tanító bevallotta önmagának, hogy Simon gróf, ha nem is föltétlenül rokonszenves, minden esetre érdekes és eredeti ember. Vakmerő a szemtelenségig, miként egy kóbor lovag, elmés és gyakran finom, miként egy udvari abbé a parókás időkből, amellett láthatólag feneketlen módon könnyelmü és jószivü. Tanulatlan embernek mondja önmagát, készségesen elismeri a tudós tanár – mert következetesen tanárnak nevezte a tanítót – szellemi főlényét, amellett azonban akaratlanul ámulatba ejti őt tudásával és műveltségével.

Szaggatott mondatokban beszél, rikácsoló hangon, gyakran hebegve. Mindig szenvedélyes, mindig tüzes; küzködik, valósággal verekszik a gondolataival; ha nem találja meg tüstént a helyes szót, az öklével üti a homlokát – de amít elmond, az csodálatos színesen és plasztikusan áll meg a hallgatói szeme előtt. Minden érdekli, mindenről megvan neki a maga külön véleménye. Emberekről és dolgokról vagy lángoló lelkesedés, vagy metsző gúny hangján emlékezik meg. A tanító ámulva és növekedő elragadtatással hallgatja Simont. Ilyen megdöbbentő eredetiségről, ilyen izzó vérmérsékletről, ilyen elpusztíthatatlan életkedvről és acél férfiasságról, amilyen a gróf szavaiban megnyilatkozik, neki addig fogalma se volt…

Eleintén jóformán csak a tanítóval beszél, e tekintete azonban gyakran kalandozik a leány felé. Határozott kérdés van a pillantásában és a néma, de állhatatos és zaklató tekintete csakhamar terhére van a leánynak. Némán ül a helyén s a tenyerébe támasztja a homlokát, mintha a lámpa fénye ellen akarna védekezni, egyszerre azon veszi észre magát, hogy a pillantásuk újra találkozott. Zavarba jő, kedvetlen lesz és a kezébe veszi a tálat… Mit jelent ez? Mire való ez? Mi értelme ennek? De azért egyre érzi Simon tekintetét, az arcán, a nyakán, a karján.

A gróf most a leány felé fordul és hozzá intézi a szót. Arra akarja kényszeríteni, hogy tekintsen egyenesen a szemébe. És a tanító meglepetten és némi megszégyenüléssel tapasztalja, hogy azok ketten most olyan dolgokról beszélnek, amelyekből ő alig ért valamit. A szomszédos úri családok viszonyairól, sporteseményekről, a kaszinói és szinházi élet intimitásairól beszélnek. Erzsi – legalább elméletileg – nagyon otthonosan érezheti magát abban a világban, amely a tanító előtt teljesen idegen. A különben oly szófukar leány nagy érdeklődéssel és avatottsággal beszél olyan emberek viszonyairól, akiket sohasem láthatott és a tanító megtudja, hogy a jegyese oly könyvekért, zenedarabokért és divatokért lelkesedik, amelyekről neki sohasem beszélt. Egyszerre elhallgatnak mind.

– Szokott még énekelni? – kérdi hosszabb szünet után a gróf.

– Elvétve… Újabban alig…

– Ismeri Ninont?

– Hogyne…

– Hol van a zongorája?

– Odabenn. Nagyon rossz.

– Nem baj! Menjünk be!

És bementek a szobába. Erzsi pedig – akit a tanító sohasem tudott erre rávenni – habozás nélkül a hangszer mellé telepedik és érces althangján énekelni kezd.

A tanító nem ért franciául, de a zene azt a benyomást teszi reá, mintha végtelen szomoru és határtalan könnyelmü szöveghez írták volna.

Vége lett. Erzsi hullámzó kebellel kel föl a zongora mellől.

– Énekeljen még valamit, – mondja a gróf.

– Nem!

A kezével végigsimít a homlokán, majd szórakozottan szól a grófhoz:

– Most már indulnia kell, ugy-e?

Simon elneveti magát.

– Erre a szíves marasztalásra igen. De kisérjenek el a hídig…

Gyalog mennek hárman, a gróf kantáron vezeti a lovát.

A leány egyszerre megborzong.

– Hűvös van!

– Persze! Miért nem hozott kendőt?

– Majd beszaladok érte! – mondja a tanító és visszafordul.

A gróf egy másodpercig néma maradt, aztán mély s a megindulástól remegő hangon szól a leányhoz:

– Erzsi! Mi jut eszébe! Hozzá akar menni ilyen emberhez?

A leány visszalép egy kissé, aztán fölemeli a fejét:

– Mi köze hozzá?

– Képtelenség! Bűn! Öngyilkosság!

– Mi köze hozzá?

– Hiszen értem! Szabadulni akar ebből a kopott házból. De mit nyer vele, ha eltemetkezik a vidéki tanító kis lakásába? Nem szereti ezt a pápaszemes gyereket és mégis meg akarja osztani életének szürkeségét?

– De, – mi köze hozzá?

A gróf Erzsi keze után nyúlt, a leány azonban összefonta a két karját a hátára és látszólag nyugodtan, gúnyos mosolylyal, de sápadt arccal állott előtte. Simon vállat vont.

– Ej, kergesse el azt a gyerekpofozót!

– Valóban? És aztán?

– Aztán? Azt is megmondom. De nem most! Holnap reggel hat órakor a hídon leszek megint… Maga is ott lesz?

– Megőrült?

– Megőrültem, – mondta a gróf nyugodt szemtelenséggel, – megőrültem ma este…

A tanító már közeledett a kendővel, a gróf pedig nyeregbe szállt, miközben halkan mondta:

– Tehát hatkor!

A leány némán, ökölbeszorított kézzel állott ott, miközben a tanító a vállára adta a kendőt.

Simon lóhátról kezet fogott velük, először a tanítóval, azután a leánynyal. A leány keze egy szempillantásig mozdulatlanul és hidegen pihent a gróféban, aztán egyszerre egy hirtelen és ösztönszerü elhatározással, szenvedélyesen, szinte haragosan megrándult és belemélyesztette éles körmeit Simon izmos kezébe.

– Hatkor! – mormogta összeharapott fogakkal.

A gróf megértette. Sarkantyúba kapta a lovát és a híd felé ügetett, Erzsi és a tanító pedig lassu léptekkel hazatértek.

Amint ott mentek egymás mellett az országút porában, a leány lelkét valami sötét és hideg szomoruság borította el. A szomorusága lassankint átragadt a kisérő társára is.

– Mondja, – kérdezte később akadozó hangon, – miért hagyta rá a grófra, hogy távoli rokona vagyok magának?

– Hiszen az!

– Igen, de miért nem akart mint vőlegényét bemutatni?

– Mint a vőlegényemet? Mert nem az!

A szegény tanító szédülő fővel állott a leány előtt. Nem értette, hogy mi történt.

A fekete lovas pedig azalatt már a tatárkúti fahidon ügetett, tarsolyában az ellopott boldogsággal.

Gyorsvonaton

Sóvártól Hámorig unalmas utazás esik.

Különösen akkor, ha az embernek olyan sietős a dolga, mint Varsányi bárónak volt, amikor utolsó ízben utazott arra. Hámoron végtelen sokáig vesztegelt a vonat; ott hegyi gépet fognak eléje. A vonat aztán nagy pöfékeléssel, óvatos döcögéssel kanyarodik be a bazaltsziklák birodalmába. Különben Záporon, ahol a vonat eléri a vízválasztó hegylánc gerincét, tényleg szép a kilátás. Két meredek hegycsúcs között, mint egy óriás kapu oszlopai között, messzire be lehet látni a csernői völgybe. A kéklő szemhatáron, egy magányos dombon áll régi Csernő vára; alatta lombos ezüstnyárfák között, a csernői kastély palateteje látszik. Alkonyatkor, ha a lehunyó nap küllőformáju sugárkévéket hint a völgybe, az egész kép oly kedves, szinte édeskésen regényes, mint egy Hiadorféle vers vagy egy régi szépirodalmi lap címképe.

Varsányi báró azonban inkább az óráját nézte, mint a tájékot.

– Harminc perc mulva Csernőn lesz a vonat… Vajjon ott lesz-e az asszony a pályaudvaron? Megigérte. Sőt meg is esküdött rá, az édesanyja emlékére… De azért még se bizonyos, hogy ott lesz. Nála semmi sem bizonyos.

Még három kis stáció, aztán erős ívben futva, a felső-csernői kis pályaudvarba érkezett a vonat.

Varsányi messzire kidugta a fejét az ablakon, majd diadalmasan fölkiáltott. Ott van! Várja! Úti ruhában van, sárga kis bőröndöt tart a kezében, tehát vele fog utazni, ahogy levelében igérte, megesküdvén az édesanyja emlékére…

A következő pillanatban már elpárolgott a báró diadalmámora. Mi az? Hiszen ott van az asszony mellett az ura is!

Semmi kétség benne, az az öles nagy ember az asszony oldalán, aki lomha hidegvérrel nézi a berobogó vonatot, senki más, mint Cserney Péter. Varsányi nem tudta, hogy mit tegyen. Elrejtőzzék vagy mutassa magát? Ilyen eset még nem adta magát elő a gyakorlatában. Ha lett volna is kedve bujkálni, Cserney csakhamar rátalált volna. Lassu léptekkel végigjárta a vonatot és megkopogtatta az elsőosztályu kocsik ablakát.

– Hé. Varsányi hol vagy?

Az asszony azalatt nyugodtan állt a kijárat mellett, azalatt, hogy a kis kézitáskáját lóbálgatta a kezében. Ezt a táskát, amelyben ékszereit, leveleit és cigarettáit őrizte, soha nem adta ki a kezéből.

Nem igen siettek Cserneyék; olyan nagy urak voltak ők ezen a vidéken, hogy még a gyorsvonat sem ignorálhatta őket.

Péter úr végre megtalálta az ő barátját.

– Hé, babus, ide szálljunk! Itt van az udvarlója!

Varsányi azt hitte, hogy álmodik, amikor a házaspár bevonult a kupéjába. Persze, ő egészen másképpen képzelte ezt az utazást, amelynek részleteit titkos levelekben állapították meg. A tárgyalások csak kettőjök közt folytak, Varsányi meg az asszony közt, Péter úrról egyszer sem volt szó a levelekben.

– Bolond az asszony! – mondta Péter úr, amikor megrázta barátja kezét. – Egy héten kétszer Pestre menni!

– Hiszen maga otthon is maradhatott volna! – felelt vissza az asszony.

Péter úr, aki a világ legjobb szívü és a leggorombább beszédü embere volt, kitérően válaszolt. Azt mondta: fenét!

Egyszerre elborult az arca és keresgélni kezdett a zsebeiben. Minden zsebét végigkutatta. A pantallójára két zsebet, a mellényére hármat, a kabátjára és a felöltőjére hat-hat külső és belső zsebet számítva, összesen tizenkét zsebébe mélyesztette a kezét. Láthatólag nem találta meg azt, amit keresett. Azután leemelte az egyik bőröndöt és alaposan átkutatta. Aztán leemelte a másik bőröndöt. Abban fehér csipkeholmi volt.

– Hozzá ne merjen nyúlni! – rivallt rá az asszony.

– A pénzes szekrényem kulcsát keresem, – szólt Cserney.

Cserneyné ég felé emelte a szemét.

– És az ilyen ember szabadon járhat? – kiáltotta elkeseredetten.

Varsányi báró, aki némán nézte végig a családi jelenetet, mélységesen elkedvetlenedett. Egy asszony, aki ilyen becsületesen veszekszik, nem csalja meg az urát!

Cserney Péter azután a kalauzzal kezdett tárgyalni, miközben nagyon ravasz arcot csinált.

– Vajjon mit akarhat? – kérdezte magától Varsányi.

Hamar megtudta. Cserney a hóna alá vette a takaróját és meghajtotta magát.

– A méltóságos asszony talán nem fogja rossz néven venni, ha magára hagyom az udvarlójával és aludni megyek… Alázatos szolgájuk!

Bezárkózott a szomszédos fülkébe és a feleségét otthagyta a bárónak.

– Mit jelent ez? – kérdezte Varsányi.

– Micsoda? – kérdezte vissza nagy hidegvérrel az asszony, akinek akkor már cigaretta füstölgött a szájában.

– Miért jött magával Péter? Hiszen úgy volt, hogy ketten leszünk…

– Igen, eleintén úgy volt, de aztán minden megváltozott… Eszembe jutott, hogy Pesten most lóvásár van és hogy talán akad negyedik a vasdereseimhez… Magammal kellett tehát vinnem Pétert, mert ő nagyon ért a lovakhoz…

A báró elsápadt a dühtől, de nem válaszolt semmit. Világos, hogy az asszony megint a bolondot járatja vele. Az pedig, minha megértette volna a gondolatait, hamar mentegetőzni próbált.

– Nem kell azért haragudni, hiszen Péter nem alkalmatlan egy csöppet sem. Látja, most is magunkra hagyott; Budapesten mindig egyedül leszek, hacsak maga nem könyörül meg az elhagyatottságomon.

Ez az asszony nem volt sem szép, sem nagyon elmés, de azért szerelmes volt belé az egész világ. Kicsi halvány arcu, rettenetesen izgága nőcske volt, testileg-lelkileg talán egyformán jelentéktelen, de a járásában, a nézésében, a ruhája suhogásában, szóval az egész lényében volt valami delejes báj, amely ritkán tévesztette el hatását a férfiakra.

A vármegyében is, de a fővárosban is már két esztendő óta beszélték, hogy Varsányi kedvese Cserneynének. Az egészből egy szó sem volt igaz. A báró úr csak egy ízben, akkor is pezsgős fővel, feledkezett meg magáról annyira, hogy megcsókolta Cserneyné karját. Az asszony aztán néhány hónapig nem fogadta a látogatásait. Nemrégiben azonban megint megváltoztatta magaviseletét. Minden átmenet és bevezetés nélkül rettenetesen kacérkodott Varsányival, aminek következtében a már-már feledésbe ment pletykák újból fölelevenedtek. A fiatal úr most már úgy érezte, hogy neki mintegy becsületbeli kötelessége, hogy valahára megfeleljen a bizalomnak, amelylyel a vármegyei úri közönség őt kitüntette, amikor Cserneyné kedvesének nevezte.

– Ugy-e látni fogom Budapesten? – kérdezte most az asszony halkan, szinte könyörögve.

Ez a szelid megalázkodás éppenséggel nem illet hozzá, a bárót idegessé is tette vele.

– Maga mulat rajtam:

– Azt hiszi? Ebből látom, hogy mennyire nem ösmer… Szomoru, de való, hogy mi egyáltalában nem ösmerjük egymást.

– Ki ennek az oka?

– Azt hiszem, hogy maga! Két esztendő óta mondja nekem, hogy szeret, de én nem ösmerem magát és azt sem tudom, hogy hihetek-e magának?

– Hazugnak tart?

– Nem tartom annak, csak nem bizom magában.

– Esküszöm magának –

Az asszony a szavába vágott:

– Most maga mulat rajtam!

– De hogyan nyerjem meg a bizalmát, ha nem hisz a szavamnak? Tegyen hát próbára!

– Szó, szó, – mormogta Cserneyné keserüen.

– Ismétlem: tegyen próbára!

– Jól van! Mondja hát meg, kit szeretett előttem?

Varsányi meglepetten mérte végig barátnőjét.

– Hogy kit szerettem?

– Igen is! Különösnek találja a kivánságomat? Pedig az nagyon természetes. Önöknek férfiaknak van egy kényelmes jelszavuk: a diszkréció. Tönkre teszik egy-két vagy tíz asszony életét, aztán hallgatagon tovább állanak, mert a diszkréció úgy kívánja. Én azonban keresztüllátok a szitán és tudom, hogy nem odáig van! Én nem akarok szem lenni a láncban, nem akarom a tucatot kiegészíteni, nem akarom, hogy engem is diszkrétül kivégezzenek.

A báró, aki nem volt elkészülve ilyen szenvedélyes bőbeszédüségre, ijedten kérdezte:

– Mit akar hát!

– Különb akarok lenni a többi kedvesénél, azt akarom, hogy áldozza fel őket nekem, hogy utólag diadalt ülhessek az emlékük fölött…

– Nem értem…

– Mint királyné akarok bevonulni a szívébe és azt kivánom, hogy régi kedvesei rabnőkként hódoljanak előttem. Azt akarom, hogy túszokként a kezembe szolgáltassa őket.

– De hiszen ön azt kivánja, hogy a kezébe adjam a becsületemet!

– Igaz! De ön kevesebbet kiván-e tőlem?

Varsányi elcsodálkozva nézte az asszonyt.

– De hogy jutott eszébe ilyesmi? Hiszen ez őrültség!

– Meglehet, hogy az, de nincs-e jogom magától őrültséget követelni?

Az asszony nagyon föl volt indulva; a szeme fénylett, fehér foga pedig idegesen harapdálta az ajkát. A báró egy pillanatra lehunyta a szemét; valami kellemes szédülést érzett.

– És ha megtenném ezt az őrültséget –

Az asszony arca fölragyogott.

– Óh, ha erre képes volna…

Nem folytatta, mert Péter úr váratlanul belépett hozzájuk.

– Megvan a kulcs, kis baba, nem kell keresni!

– Kereste az ördög, – felelt Cserneyné, – akit láthatólag dühbe hozott az ura alkalmatlankodása.

– Akkor hát megyek aludni.

– Menjen már, menjen!

Cserney azonban mégse ment, hanem fölváltva, hol Varsányit, hol a feleségét nézte.

– Kedves barátom, – mondta aztán, – bevallom, nem merlek most egyedül hagyni a feleségemmel…

– De kérlek! – hebegte a báró.

– Te igen okos fiúnak látszol, de félek, hogy nem ismered eléggé drága nőmet. Azért hát, mielőtt magadra hagynálak vele, használati utasítást mellékelek hozzá…

– Péter! – sziszegte az asszony, megsemmisítő pillantást vetve az urára.

Cserney azonban rendületlen nyugalommal folytatta:

– Ennek a hölgynek a kalapjára tulajdonképpen piros zászlót kellene tűzni, mint a puskaporos hajókra, hogy minden jóravaló ember óvakodjék tőle… A legújabb szenvedélye az, hogy kiszedi a gavallérjából a legféltettebb titkukat, ha aztán otthon eldicsekszik nekem, hogy milyen egyűgyűek a férfiak…

Varsányi arca krétafehér lett.

– Megfogadtam, – szólt Cserney az asszonyhoz, – hogy ezentúl óvni fogom minden gavallérját.

Az asszony nem válaszolt, tehetetlen dühében azonban erősen megtiporta az ura lábát.

A vonat ezalatt sisteregve és pöfögve szaladt be a nagy csermői alagút kapuján.

Csak leány!

A Merceriát szegélyező régi házak erkélyére ráült a barnaszemü, édes velencei éjszaka; lenn, a keskeny utcasikátorban kigyúltak a lámpák; a fehér izzógömbök és a tarka mécsesek fénye mellett ötezer jókedvü naplopó haladt a Rialtó felől a Márk-térre, ahol már elkezdődött az esti hangverseny.

Matrózinges, barnaarcu zenekedvelők, akik napközben nyitott szájjal alusznak a partok izzó kőlapjain és fehérfogu hölgyek, akik kopogó papucsot viselnek a lábukon és akiknek örökké mozog a legyezőjük meg a nyelvük. Egymás karjába kapaszkodva, a ruhájukat meglibbentve, ritmikus léptekkel mászszák meg az átjáró hidak lépcsőit, a vidám fecsegésük pedig darázszümmögésként szűrődik be a keskeny lagunák alvó csöndjébe.

István báró, aki azelőtt való este érkezett ide Brindisi felől, ugyancsak a Márk-tér felé igyekezett. Az utcai suhancok megérezhették, hogy a lagunák benfentesei közül való, mert nem ajánlottak neki sem gyujtót, se kagylót, ő pedig gond és jóformán gondolat nélkül, zsebretett kézzel és cigarettával a fogai közt bandukolt a hal- és narancsszagu utcákon.

Most a könyökével megérintette egy mellette sétáló úrnak a karját. Jó ideig egymás mellé szorulva haladtak, csak aztán néztek egymás arcába. Ráismertek egymásra, régi jó ismerősök voltak.

– Pista, te vagy?

– Jó estét, Sándor.

A másik, Sándor, nevetve nyújtotta felé balkezét; a jobbik karjába egy fiatal nő kapaszkodott.

– Milyen meglepetés! – csodálkozott Sándor. – Én Bombayban hittelek.

– Onnan jövök.

– Meddig maradsz itt?

– Nem tudom még. Egy párnapig mindenesetre… És te?

– Két-három hétig… Meg akarom mutatni Irmának Velencét.

Megfogta a barátja karját.

– Hanem most bemutatlak az Irmámnak… Hiszen hírből már régen ismeritek egymást…

István a kalapjához nyúlt. Úgy emlékezett, hogy semmiféle Irmát nem ismer híréből és hogy eddig egyáltalában sejtelme sem volt róla, hogy a barátja megnősült. Most tehát egy gratuláló mosolylyal hajtotta meg magát.

Irma aztán megállt egy kirakat előtt, hogy holmi sziporkázó csecsebecséken legeltesse a szemét, István pedig növekedő gyönyörűséggel nézte az asszonyt. A melódiákkal terhes olasz éjszaka lehetett az oka, még inkább az elmúlt négy hónap, amit sátrak alatt tanyázva, a bengáliai ősmocsarakban vadászva töltött el, hogy most az Irma ruhájából kiáradó ibolyaillat szédülést okozott neki. Valami költői, titokzatos, epedő, tavaszi sejtelem szólalt meg a szívében, talán visszhangja annak az elmúlt kornak, amikor még állandóan édes, rózsás köd borult az ifju érzékeire. De Irma valóban szép volt. Elragadóan szép, csodálatosan szép. Az az öntudatlan szerény és mégis királynői szépség, amely, ha Chloe szandáljain végigmegy a szentelt berkeken: a fák meghajtják előtte koronájukat és az ég madarai csipogó rajokban követik.

Kiértek a fényárban uszó térre és a Flórián előtt találtak egy asztalkát, ahol hárman letelepedtek beszélgetni, mialatt az emberár zsongva hömpölygött el mellettük, mint egy óriás bálterem megszámlálhatatlan közönsége.

Irma nem vett részt a beszélgetésükben. Valami édes zsibbadás vett erőt rajta; mámoros volt a nyári éj illatától; láthatólag teljesen elmerült önmagába, ahol a lagunák fantasztikus városának tükörképét találta és nem igen törődött Sándorral, Istvánról meg alig vett tudomást. Ha rajta áll, épp oly idegen arccal fog elbúcsuzni a bárótól, mint amilyennel üdvözölte.

Később, amikor szünet állott be a férfiak beszélgetésében, mégis megszólalt:

– A bárónét nem hozta magával? – kérdezte szórakozottan.

– A bárónét?

– Igen, a feleségét.

– Nekem nincs feleségem.

Sándor elnevette magát.

– Összetéveszted Istvánt az öcscsével. A kisebbik házasember, de ez itt még legény…

Irma arcát finom pír borította el.

– Hogyan, hát maga az a –?

– Igen, ő az! – szólt Sándor mosolyogva.

Az elhallgatott jelzőben benn volt az egész nimbusz, amely István úr személyét környékezte.

– És most az Indiákon vadászott?

Negyedóra óta egyébről sem beszéltek a férfiak, mint a bengáliai vadászatokról, de Irma egyszer sem figyelt oda.

Mos azonban fölébredt és mint a jó katona a riadó hangjára, fegyveresen lépdelt az ellenség elé. Az arcán és a modorán meglátszott, hogy észre kivánja magát vétetni és hogy tetszeni akar és ez az igyekezete csillogóvá tette a szemét, édes mosolyt csalt az ajkára és plasztikussá tette még a vállát és a karját is, amely most másképp dőlt a szék karjának, mint az imént.

A riadó, amely fölrázta apátiájából, egy szó volt: István nőtlen! Ellenség, aki hadilábon áll a női nemmel, ellenfél, akivel hadakozva, végig lehet élvezni a guerilla-háboru izgalmait, akit végül le lehet igázni és a diadal-kocsihoz láncolni…

A báró szeme megakadt Irma keztyüs kezén, amely egy virággal babrált. Finom, karcsu, izmos keze volt és István talán odaadta volna az Indiákon szerzett legszebb tigrisbőrét, ha keztyü nélkül láthatta volna. Soha még nő nem volt rá ilyen hatással; olyan szomjas szemmel nézte, mintha csak megifjodott volna a lelke az őserdőkben. Ez a hatás visszatükrözött a két szemében, amely foszforeszkálni kezdett és visszatükrözött Irma szemében is, amely lopva meg-megpihent a báró barna, energikus arcán.

– Menjünk? – kérdezte Sándor.

Irma a fejét rázta.

– Még ne! Inkább sétáljunk egyet!

Ezt halkan mondta, aztán egy mosolygó gyors pillantást vetett István felé, mintha meg akarna róla győződni, hogy helyesli-e azt, amit tett?

Sándor nevetve nézte az óráját.

– Jól van, kerüljétek meg ketten a teret, a Piazettán majd megtalállak… Én átugrom Danielhez és megmondom, hogy adjanak szunyoghálót az ágyamra.

Olyan volt, mint a mese, hogy most ketten, karonfogva áthaladtak a sokaságon és kimentek a Piazettára, le a partig, ahol úgy sziporkázott a fekete laguna, mintha millió szétfutó és egymásba olvadó aranykigyót ringatna. A hercegi palota óriás homloka harsogva verte vissza a zene hangjait, odaát pedig opálos ezüstköd borult S. Giorgiora.

Sokáig állottak a parton és élvezték némán a színek és a hangok harmóniáját. Irma lehajtotta a fejét és lehúnyta a szemét. A gömbölyü, meleg karja szelíden nehezedett a báró karjára. István úr lelkéből pedig szeszélyes, rapszodikus ötletek emelkedtek föl, mint a zengő pacsirták a vetésből.

Ime, – mondta magában ujongva, – ez a nagy, a szent éjszaka, amelyről álmodtam, de amelyben nem hittem… Csoda történt és a lehetetlenség valósággá lett… Most megértem az élet titkát is: az egész élet semmi, de ez az egy pillanat az örökkévalóság… Te pedig, aki itt állsz velem, egy vagy velem. Megértesz, ha nem is szólok hozzád egy szót sem. Nem nézek az arcodba, de ha azt mondom neked: – Gyere menjünk! – követni fogsz, mint az alvajáró.

Az Irma keze kissé megremegett István karján. Észrevette Sándort, aki kalappal a kezében közeledett feléjük. István lelkét valami nagy keserűség öntötte el.

– A férje! – mormogta.

– Kicsoda? – csodálkozott Irma.

– A férje, Sándor.

– Sándor – az én férjem?

Irma nevetett is, de láthatólag kissé meg is sértődött.

– Sándor, hallod? A báró azt hiszi, hogy én a feleséged vagyok…

– Csak nem?

– Ha mondom! Azt hitte, hogy a férjem vagy…

Sándor ezen annyira kacagott, hogy a part homályából kibukkant néhány álmos ábrázat.

– Gondola, signore? Gondola?

– Ez nem rossz! – ismételgette Sándor. – Hát nem tudtad, hogy Irma a húgom?

– A húgod? Valóban – én…

Ezen aztán elmulattak még egy félórát, mialatt a Riván sétálgattak.

– A húgom. Mindössze húszéves. Igaz, hogy már tizennégy éves korában nagyleányszámba ment.

István újra és újra nézte a leányt; csodálkozott is, egy kissé szégyelte is magát, de boszankodott is, mintha valami méltatlanság esett volna rajta… Nem asszony, csak leány! Nem egyéb, csak egy nagy erős, csinos leány, az érett leányok ama fajtájából, akiknek az idomai már asszonyi vonalakban kezdenek gömbölyödni. Amolyan nem egészen fiatal leány, aki a kacérság erősebb eszközeitől sem riad már vissza. Csak leány! Az ajkán nem a gonosz tudás, hanem a kiváncsiság mosolyog; a szemében nem a démoni szenvedély, hanem a leányos furfang csillan. Ilyenformán mosolygott, kacsintgatott reá és taktikázott vele már egy tucat eladó kis grófnő, akiknek naiv pókhálóit az erős darázs széttépdeste, hogy továbbra is zümmöghessen a verőfényben…

A báró azonban jónevelésü ember volt és erőt vett a kedvetlenségén, amelyet kiábrándulása okozott neki. Csakhamar eltalálta a megváltozott helyzethez illő hangot is, a gyöngéd udvariasságnak azt az atyáskodó, fölényes hangját, amelyet a versenyen kivül álló nagybácsik szoktak a szép hugaikkal szemben használni, akikért talán készek volnának meghalni, de akiket nem vennének feleségül semmi áron…

Igaz szerelem

A naptár szerint már tavasz volt, az óra pedig reggeli tizenegyet mutatott, de azért a szoba, amelybe Sándor belépett, mégis félhomályba borult. Nem volt esős nap, vihar sem készült s odakünn mégis elszomorítóan szürke és néma volt minden. A föld és az égboltozat. Mintha a reményét vesztett természet végleg belefáradt volna színjátékainak örökös egyformaságába. Mire való az örökös napfölkelés, virágfakadás és újjászületés? Úgyis az alkonyé, a hervadásé és az öregségé az utolsó szó.

Valami örökség dolgában járt itt Sándor, a fakó kisvárosban, a vén házban, amelyet gyermekkora óta nem látott. Nem számitott arra az örökségre, amely talán nem is érte meg az utazás fáradságát, de azért mégis eljött, mert az ember megtesz sok olyat, aminek nem tudja okát adni. A nagyanyja halt meg kilencvenhat esztendős korában és most vagy húszan gyülekeztek itt össze, távoli rokonok, az ország minden zúgából.

A boldogult nappalijában két öreg úr vitatkozott valami jogi kérdésen; egyikük, a vérmesebbik, ingerülten csapott az asztalra. Az ügyvéd még nem jelent meg és a többi rokon az ablakfülkében egyezkedett és alkudozott suttogva. Csak a harmadik szoba ajtajában ült egy gyászruhás asszony, aki feszült figyelemmel hallgatta az öreg urakat, láthatólag erőlködve, hogy követhesse őket a jogi kérdések útvesztőin keresztül. Katalin volt, a család elismert szépsége. Ő volt a boldogult nagyanya kedveltje és néhányan a féltékeny rokonok közül most aggódva vizsgálgatták nyugodt, hideg arcát. Vajjon megröviditették-e őket Katalin kedvéért?

Az asszony tényleg szép volt, az ember nem hitte volna, hogy már nagyocska gyermekei vannak; csak egészen közelről látszott, hogy arcán parányi kis horpadások vannak, aminőket az idő szokott a márványszobrokon ejteni. Szép asszony volt, de Sándor ítélete szerint nagyon is hideg és öntelt. Olyan büszke volt az erényére és a sokat emlegetett józanságára, mint némelyik ember a királyi tanácsosságára.

Sándor jó ideig figyelemmel nézte az asszony arcát, aztán nesz nélkül odatelepedett a háta mögé. Az asszony csak akkor fordult vissza, amikor a rokona már megszólalt:

– Jó reggelt, Katalin!

– Maga az? Jó napot! Nem hittem, hogy maga is eljön…

– Eljöttem, mert úgy hallottam, hogy a maga javára meg akarnak bennünket rövidíteni… Meg fogom támadni a végrendeletet!

A szép asszony idegesen fordult vissza, de amikor a Sándor szeme közé nézett, elmosolyodott.

– Tegye meg, – mondta.

Tudta, hogy nem fogja megtenni.

Jó idő telt el, anélkül, hogy egy szót váltottak volna, végül Katalin törte meg a csendet.

– Álmos?

– Nem. És hogy maga se álmosodjék el, egy történetet fogok elmondani. Van még tíz percnyi időnk?

– Azt hiszem, igen, bár őszintén megvallva, kissé bizalmatlan vagyok a maga történetei iránt…

– Azt szeretném elmondani, hogyan szeretett maga belém.

Katalin nem válaszolt, hanem megelégedett annyival, hogy egy derült, de nagyon kicsinylő pillantással mérje végig a rokonát.

– Maga már nem tud arról semmit, – folytatta Sándor, – és alkalmasint nem is tudott róla soha, de ez nem változtat a tényen: maga szerelmes volt belém. Nem kicsiségről, hanem igazi szerelemről beszélek…

– Mit ért igazi szerelem alatt?

– Amikor bűnbe esik a szerelme kedvéért, amikor szükségét érzi, hogy áldozatot hozzon neki: akkor igazán szeret a nő.

– És én bűnbe estem magáért és áldozatot hoztam magának?

– Ha kivánja, eszébe fogom juttatni.

Az asszony kissé küzködött magában. A kiváncsisága mégis győzött.

– Bevallom, kiváncsivá tett. Beszélje el a történetét. Tudom ugyan, hogy vakmerő ember, gyakran hóbortos is, de sohasem izléstelen.

– Nem köszönöm meg a megjegyzését, mert tudom, hogy inkább figyelmeztetés, mint bók… Az imént hosszasan elnéztem a maga arcát, aztán egy pillanatra lehunytam a szememet és ekkor egy különös képet láttam… Borongó felhőkön nagy, fantasztikus gót templom áll. A kapuja nyitva van és az óriás hajó méhében gyertyacsillogás látszik és az orgona zúgása hallatszik… A templomból különös menet halad kifelé, le a széles kőlépcsőn… Csupa hét-nyolc esztendős kisleány, mindannyi menyasszonynak öltözve, hófehér ruhában, lengő fátyollal, fehér rózsakoszorúval a fején. Párosával mennek, szeliden egymáshoz simulva, lassu léptekkel, viaszgyertyát tartva a fehérkeztyűs kis kezükben. A hosszu menet élén maga halad, Katalin, mint hétéves kis leány, a legédesebb, a legtisztább kis menyasszony…

Most már azt is tudom, hogy mikor láttam ilyennek. Régen volt, kétségbeejtő régen… Én kis fiu voltam – a város legvásottabb sihedere – és husvétvasárnapján új ruhát adtak rám és elküldtek a templomba. Én azonban nem mentem a templomba, hanem a templom mögött levő üres telekre, ahol egy tucat hozzám hasonló rossz kölyökkel pirostojásba játszottunk. Egymáshoz ütögettük a tojásokat és amelyiké betörte a másikét, az nyert és zsebre tette a tört tojást. Én hallatlan szerencsével játszottam. Egyetlen egy piros tojást hoztam magammal és azzal összenyertem vagy huszat. Minden zsebem tele volt tojással, a sapkám is tele volt már. Olyan boldog szédülés vett erőt rajtam, mint később még csak egyszer életemben, amikor a montekarlói kaszinóban – no, de ez nem tartozik ide!

– Hamisan játszik! – kiáltotta egyszerre az egyik fiu, – akit már teljesen kifosztottam. – Gyöngytyúk tojással játszik!

Igaza volt: csaltam.

Az én piros tojásom nem volt rendes tyúk tojása, hanem gyöngytyúké. A gyöngytyúktojás héja erősebb minden más tojásénál. Aki ilyennel játszik, az csaló.

Amikor észretértem, hogy tettenértek, azt tettem, ami ilyenkor a legtanácsosabb: szó nélkül futásnak eredtem. Kifosztott áldozataim vad üvöltéssel vettek üldözőbe. Nyílsebesen megkerültem a templomot. A templommal szemben van a nagymama háza: ha sikerül beosonnom a kapun, akkor biztosságba vagyok… Már a kapunál voltam. A legmakacsabb üldözőm, az a fiu, akit legalaposabban kifosztottam, még vagy tíz lépésnyire volt tőlem. Egy pillanatra megállottam és visszafordultam: maguk éppen akkor jöttek ki a templomból. Lehettek vagy negyvenen az apáca-iskola növendékei, akik csütörtökön részesültek először az áldozás szentségében és mára újra fölvették menyasszonyi ruhájukat, hogy végighallgassák az ünnepi misét.

Maga a csapat élén haladt. Egy másodpercig láttam csak, de tisztán emlékszem még az arckifejezésére is. Nagyon szép, szinte megindító szép volt fehér ruhájában, a testet öltött gyermeki tisztaság. Még egészen telve volt áhítattal és szent borzongással és a szemében visszatükrözött jóságos gyermekszívének erős fogadalma: hogy mindig jó lesz, illedelmes és jámbor, hogy érdemessé tegye magát az apácák dicséretére és a jó istenke szeretetére… Ekkor meglátott engem, aki borzasan, kipirulva és csatakosan állottam szemben üvöltő ellenségemmel; emlékszem, hogy borzadva nézett rám.

Az egyik ellenségem e pillanatban galléron akart ragadni. Én azonban a gyöngytyúktojást teljes erőmből a szeme közé vágtam, hogy a tojás sárgája végigfolyt az arcán, aztán besiettem a házba és becsaptam magam után a kaput. A nagymama kertjében volt egy kis búvóhelyem, oda elrejtettem a piros tojásaimat, a cselédek aztán megfésültek, megmosdattak, tíz perccel később pedig a jó nevelésü fiucska szerénységével benyitottam a nagymamához.

– Hol voltál kis gézengúz? – kérdezte a nagymama.

– A templomban – hazudtam. – Imádkoztam a jó Istenkéhez – a kedves nagymamáért is imádkoztam…

– Nem igaz! Az utcai gyerekekkel verekedtél. – Láttalak az ablakon át.

A rágalmazott ártatlanság méltó felháborodásával utasítottam vissza ezt a gyanusítást.

– A nagymama összetévesztett valami rossz fiúval. Én a templomban voltam és imádkoztam. Együtt jöttünk ki Katinkával, – ő megmondhatja az igazat…

E pillanatban rettenetes dolog történt: belépett maga Katinka. Azt hittem, hogy a föld alá kell sülyednem ijedtemben… Most rámbizonyítják a hazugságomat!

– Igaz, hogy Sándorka veled volt a templomban? – kérdezte magától a nagymama.

Én az öreg asszony háta mögül kérve, követelve és fenyegetve néztem a maga szemébe… Maga küzködött, habozott, végre lehajtotta a fejét és suttogva kimondta a kierőszakolt hazugságot: Igaz!

– Nem kergetőzött megint a fiúkkal? – faggatta tovább a nagymama.

Maga ekkor egy fájdalmas, félénk pillantást vetett rám, mintha kegyelmet akarna kérni. Husvéti fehér ruhájában, rettenetesen nehezére eshetett a vakmerő hazugság. És mégis hazudott!

– Nem kergetőzött!

Én addig, ámbár rokonok voltunk, nem igen vetettem ügyet magára. Mint afféle vásott fiúgyermek, megvetettem a kis leányokat. Gyáváknak és ügyetleneknek tartottam mindnyájukat. Maga azonban titkos rajongóm volt nekem… Azt a titokzatos vonzalmat érezhette irántam, amely ellentállhatatlan erővel sodorja a szelideket a vadak felé, az erényeseket a bűnösök felé…

Együtt mentünk el a nagymamától. Én előbb még a kertbe mentem a piros tojásaimért és fegyverül egy kétarasznyi hosszú vasdarabot is vittem magammal.

Maga megvárt a kapu alatt. Nagyon levertnek látszott, a húsvéti hazugság nagyon nyomta a lelkét.

– A gyóntató atya azt mondta, hogy aki hazudik, az elkárhozik, – szólt hozzám szeild, szomorú hangon.

– Nem fog megártani a kisasszonykának, ha egy kicsit megpörkölik az ördögök! gúnyolódtam.

(Tulajdonképpen nagyon rossz kölyök voltam.)

Az utcán nem vált el tőlem, hanem nagy csodálkozásomra elkisért a szülei házam felé. Ez is jellemzi az asszonyt: ragaszkodik ahhoz, akinek föláldozta az üdvösségét. Útközben is értem aggódott.

– Nem fognak rádlesni a fiúk?

– Hiszen csak jöjjenek! – mondtam, a vaspálcával hadonázva.

– Minek az a vas?

– Arra való, hogy betörjem a fejüket.

Maga elhalványult az iszonyattól, de mégis így szólt hozzám:

– Add ide a tojásokat, – majd viszem én…

Szorosan egymás mellett haladva folytattuk utunkat. Maga koszorúval a fején, a hazugság emlékével a szívében, vitte a lopott prédát. Szomorú volt, szégyelte magát egy rossz kölyökért, akinek megbocsájtotta a durvaságát a bátorsága kedvéért.

A szülei házam mellett tényleg rámlestek az ellenségeim. Kőzáporral fogadtak.

– Szaladj! – mondtam magának. – Vidd be a tojásokat az udvarra!

Maga azonban ott maradt mellettem. Az utamban volt, a terhemre volt, de a szerető nő édes és ostoba makacsságával nem akart mellőlem tágítani.

Egy kő meghorzsolta a homlokát és a fehér ruháján piros vércsepp ejtett foltot… Kezén fogtam és bevonszoltam az udvarra.

– A tojásokban nem esett kár, – szólt maga.

– Akarsz belőlük, Katinka? Adok néhányat.

– Nem kell, – mondta maga.

Azzal otthagyott és kifutott a kapun. Haza szaladt.

Én nem mertem követni a fiúk miatt. Emlékszem, hogy én aztán nem tudtam mit kezdeni a piros tojásaimmal. Megenni nem tudtam és egyéb hasznukat sem vehettem, hát mind beledobtam a kertünk tövében folyó érbe. Magával sem törődtem többet. Bűnbe esett értem, hazudott, föláldozta magát értem, szenvedett, – egészen férfias dolog volt tehát, hogy másnapra már elfelejtettem.

Nem tagadom azonban, hetek mulva is jó esett, ha véletlen találkozások alkalmával észrevettem a maga rajongó, odaadó pillantását.

Sándor úr elhallgatott, a szép asszony pedig halkan elmosolyódott.

– Most már magam is emlékezem a kalandra. Arra is emlékezem hogy valami különös keserü boldogságot éreztem együgyü szívemben… Fájt, hogy el fogok kárhozni a vétkemért és boldog voltam, hogy magáért kárhozom el.

– Ez az igazi szerelem!

– Úgy látszik azonban, hogy ösztönszerüen levontam a tanulságot belőle, mert soha többet ilyen szerelemmel, ilyen áldozatkész és bűnös szerelemmel, nem szerettem életemben.

– És ennélfogva nagyon boldog is volt az élete? – kérdezte Sándor.

A szép asszony nem válaszolt. Később mégis megszólalt.

– Tulajdonképpen miért mondta el nekem ezt a történetet? – kérdezte halkan.

– Megmondom, bár meg fog érte neheztelni. Az imént, hogy elnéztem az arcát, elszomorodtam, hogy mennyire idegenné lett. Talán szebb, mint volt, de idegen. Olyan, mint az udvarunkon nyíló kedves fa, amikor ellepi a zúzmara. Mialatt beszéltem, ön elgondolkozott, mosolygott, egyízben el is pirult. És egy pillanatra fölismertem megint az arcán a hajdani kis leány, a melegszívü, a rajongó, az ostoba kis Katinka vonásait… Ezért pedig érdemes volt beszélni.

Időközben megjelent az ügyvéd, aki aztán telirakosgatta az asztalt bélyeges írásokkal. A szép asszony otthagyta Sándor urat és az ügyvéd mellé telepedett. Onnan egy mosolygó, engesztelő pillantást vetett reá, de azontúl már csak az írásokat nézte.

Leánykérő

Kurtafarku, hetykén prüszkölő félvérek könnyü hintókon vidám társaságot röpítettek végig a gyoroki réten. Horváth Farkasnak, a bernáti új földesúrnak házanépe, meg a vendégei voltak, akik tavaszi viharként száguldoztak a hosszu nyárfasorban.

Amikor ebéd után a kastélyból útrakeltek, hogy meglátogassák a gyoroki új ménest, a fiatal urak egy ideig egész tisztességgel hajtottak az úton. Hedrich báró, aki mellett a bakon ott ült a Horváth Gedeon szép özvegye, aztán egyszerre eléje került Csákó Sándornak és hetvenkedni kezdett a muszka ügetőivel. Azt találta mondani, hogy a ménes főkapujáig harminc másodperccel megelőz minden kancától lett lovat. Csákó Sándor pedig szerény jó fiu, aki szivességből dohányt is vágatna a hátán, de a lovait nem hagyja, különösen akkor nem, ha Szilágyi Mariska ül mellette a bakon.

– Ilyet csakis katona mondhat, – kiáltotta. – A katona tudvalevőleg mindenhez ért a világon, csak lóhoz nem…

– Fuss vagy fizess, – szólt vissza a főhadnagy, megállítva a fogatát.

– A fejemet teszem egy uri tök ellenében, hogy ostor nélkül is _lehajtom_ a kosorru gebéidet…

– Beszéljünk okosan! Négyen vagyunk uri kocsisok. Aki közülünk elsőnek ér a ménes kútjához, annak a tiszteletére a másik három húsz személyre való bált rendez a jövő héten. Vendégei lesznek a társaság összes tagjai.

A leányoknak és fiatal asszonyoknak nagyon tetszett az ötlet, az öreg Horváth Farkas azonban, aki sajnálta a négy szürkéjét, kijelentette, hogy ő nem kér a versenyből, bánatpénznek inkább megfizeti a cigányt.

Most megszólalt Vivó is, aki egyedül ült a kocsija bakján.

– Tessék tüzetesen megjelölni az útirányt.

– Semmi útirány! – kiáltotta a főhadnagy. – Mehetsz toronyirányban, tőlem mehetsz akár a telegráfoszlopok tetején is…

Csákó, aki pipacsvörös volt az izgatottságtól, ostorával csörditett.

– Csakhogy Vivó Laci könnyebb súlylyal hajt, mint mi! Ő is vegyen maga mellé egy dámát!

Még három családi bárka állott mellettök az úton, megrakva asszonynéppel.

– Hölgyeim, ki vállalkozik? – kérdezte Vivó.

Odaát nevetgélni és tanakodni kezdtek, aztán letuszkoltak az egyik kocsiról egy vékony, csinos leányt.

– Sári! Te eredj! Te nem félsz…

– Elvisz magával? – kérdezte a leány, Vivóhoz közeledve. – Nem vagyok nagyon nehéz…

A fiatal úr odanyujtotta neki a keztyűs kezét és fölemelte maga mellé a magas bakra.

– Mehetünk!

Aztán elkezdődött a hajsza. Két perc mulva a Vivó kocsija elmaradozott a többi mögött. Az útszéli keresztnél Vivó megállította a négyesét s odaszólt a legényének:

– Szállj le Andris, csatold beljebb a nyerges gyeplüszíját.

Mialatt a kocsis a szerszámmal vesződött, elhagyták őket a családi bárkák is. Horváth Farkas kötekedve kiáltott vissza Vivóra:

– Gyorokról majd küldök egypár forspontot, öcsém, azok bevontatnak…

Vivó azalatt vérlázító hidegvérrel fricskázta kocsitakarójával az úti port. Sári kisasszony egészen neki keseredett.

– Utolsók leszünk! – mondta búsan.

– Nagyon szeretné, ha elsők lennénk? – kérdezte Vivó.

– Hogyne szeretném!

– Nos, hát legyen nyugodt, elsők leszünk… Nem is harminc másodperccel, hanem öt egész perccel…

A többiek, ha vissza is néztek, már nem láthatták őket az úton kavargó vastag porfüggönytől és így Vivó bátran letérhetett az útról és neki vághatott a gyoroki nádasnak…

– A mocsáron keresztül megyünk? – csudálkozott Sári. – Hát vezet arra út?

– Vezet: a sásvágó fuvarosoké, de azt nem ismerik az urak…

– És a nagy vasúti töltésen hogy megyünk keresztül?

– Átbujunk a Gyorok patak hídja alatt… A patak most kiszáradt…

– Nagyszerü lesz! – szólt Sári őszinte elragadtatással.

A Vivó mokányai buzgón ügettek a zizegő nádason át kanyargó úton. Az út nem is volt nagyon rossz, csak egy kicsit hepehupás és Sári kisasszonynak erősen meg kellett kapaszkodnia az ülés vaskarjában.

Vivónak később eszébe jutott valami.

– Tulajdonképpen nem is illő, hogy így szó nélkül magammal ragadom a vad nádasba… Nem fog az édesanyja megharagudni ezért?

– Attól nyugodt lehet, amit én teszek, az a mamának jó.

A válasz eléggé biztató volt, tekintettel arra, hogy alig félórája ösmerték egymást. Vivó ugyanis csak aznap ebéd után adta vissza. Horváth Farkasnak, az új szomszédnak, első látogatását és alig hogy a kastélyba érkezett, nagy sebbel-lobbal bemutatták vagy tíz asszonynak, leánynak, a Horváth-familia tagjainak és vendégeinek, aztán együtt útra keltek a ménes felé. Még annyi ideje se maradt, hogy szemügyre vehesse az asszonyokat.

Hallomásból tudta, hogy Horváth Farkasnak két leánya van: Sári és Stefike; a kettő közül a nagyobbik már eladó. És mivel fiu nincs a háznál, Horváth Farkas vagyonát pedig hét millión felül becsülik: Horváth Sári ma az országrész egyik legjobb partija… A megyei fiatal urak ezt jól tudták, Hedrich báró és a Szilágyi-fiúk hetek óta ott is lebzseltek a Horváthék portája körül, csak Vivó kerülte a mai napig a házuk tájékát. Nem, mintha jobb lett volna a Deákné vásznánál, de valamível önérzetesebb volt a barátainál és a hiúsága visszatartotta attól, hogy a hozományvadászók közé keveredjék. Hiszen, ha biztosan tudta volna, hogy ő a Horváth Farkas kedvére való legény, akkor szívesen szögre akasztotta volna az elveit.

A mokányok sebesen ügettek a nádast átszelő vasúti töltés felé, Vivó pedig, azalatt hogy lopva nézte a mellette ülő leányt, merészen hazudni kezdett.

– Tudja, Sári nagysád, hogy nem ma látom első ízben? – Már régóta ösmerem magát – látásból…

(Egy csinos leánynyal, aki a világban él, mindig el lehet hitetni, hogy az ember már régóta szemmel tartja. Célszerü is az ilyen füllentés, mivel gyorsabban érleli az ösmeretséget.)

Vivó meglepetésére Sárika így válaszolt:

– Igen, én is már négy esztendő óta ösmerem magát… Tátrafüreden láttam először. Emlékszik még?

– Hogy emlékszem-e?!

(Semmire sem emlékezett!)

– Én még kis leány voltam akkor… maga az édesanyjával volt ott, aki szegény beteges volt… Nem titkolom – mert mindig meg szoktam mondani, amit gondolok, – nekem nagyon tetszett a maga gyöngéd viselkedése az öreg asszonysággal szemben… Egészen elérzékenyített vele… Szép dolog ám, ha ilyen szálas, fekete embernek olyan jó szíve van.

Pompás! mondta Vivó magában. – Ha így haladunk, akkor nemcsak a ménes kapujánál, de a Horváth Farkas háztüzénél is én leszek az első.

A leány ezalatt tovább fecsegett.

– Nagyon megszerettem az édesanyját is; édes, jóságos nénike! Hogy érzi magát mostanában?

– Nagyon jól; csak egy bánata van: az idén nem keltek ki az uborkái… Azt hiszem, maga boldoggá tehetné, ha egyszer meglátogatná.

– Megtettem volna már, de attól féltem, hogy nem emlékszik rám…

– Ki tudná magát elfelejteni, ha csak egyszer is látta? – érzékenykedett Vivó.

– Tátrafüred után még csak egyszer láttam magát, de fogadni mernék, nem találná el, hogy hol… A koronázási jubileum alkalmával láttam. Mi a mamával egy Andrássy-úti tribünön voltunk, maga pedig a bandériumban lovagolt… Még a ruhájára is emlékezem: kék brokát attila, fehér mente… Mikor megláttam, elkiáltottam magamat: „Nini mama, ott van Vivó Laci!“ „Nem hallgatsz mindjárt!“ rivalt rám a mama, a körülöttünk ülő emberek pedig nevettek…

– Teremtő atyám, ez a kis lány szerelmes belém! – ujongott Vivó magában.

Sári kisasszony tovább folytatta elbeszélését, megindító őszinteségéről és bámulatos emlékező tehetségéről tanuskodván.

– Azóta nem láttam többet, de gyakran hallottam emlegetni a nevét… Egyszer írtak is magáról a lapok, akkor párbaja volt… Kissé haragudtam akkoriban magára, mert gyűlölöm a kötekedő embereket, de amikor megtudtam a párbaja igazi okát, igazat adtam magának és titokban bocsánatot kértem… Furcsa, ha két ember olyan jól ösmeri egymást és amellett sohasem látja egymást…

– Én nem annyira furcsának, mint inkább szomorúnak találom, – vélekedett Vivó. Majd hozzátette: – Az ember ilyen előzmények után azt hihetné, hogy első találkozásunk alkalmával valami fontos, nagy dolognak kellene történnie.

Időközben már átbujtak a híd boltozatán, odaát pedig csakhamar elérték a nádas partját. Most már a rét puha talaja dobogott a lovak patkója alatt. A ménes csak puskalövésnyire feküdt előttük.

– Mi vagyunk az elsők! az elsők! – ujjongott Sári.

Vivó a távoli fasor felé mutatott. Egypár kilométernyire tőlük, parányi porfelhő közeledett eszeveszett sietséggel.

– Ott jönnek!

Aztán leültek az istálló előtti padkára, Sári pedig lehúzta a keztyűjét és elszörnyüködve nézte a két kezét.

– Borzasztó a kezem! A keztyü kékre festette a csuklómat…

– Jöjjön a kúthoz, ott megmoshatja…

Vizet mert neki a gémes kútból; Sári belemerítette a két csinos kezét a vödörbe; Vivó pedig oda adta a kék selyem zsebkendőjét törülközőnek. Amikor aztán a leány vissza akarta adni neki a kendőjét, Vivó agyán egy vakmerő gondolat villámlott át.

– Tudja, hogy ezzel megbánt? – kérdezte halkan, a leány szeme közé nézve.

– Megbántom azzal, hogy visszaadom a kendőjét? Nem értem…

– Minden gyoroki csikóslegény meg tudja magának magyarázni.

Óh, igen Sárika is ösmerhette a _keszkenőváltás_ szokását, amely annál a népnél a gyűrűváltás szokását helyettesíti, mert az arcába egyszerre piros láng csapott és a leány majdnem sírva fakadt a hirtelen indulattól.

– De Vivó! – súgta halkan.

Nem mondhatott többet, mert Hedrich fogata a kapu elé robogott.

A báró majd lefordult meglepetésében a bakról, amikor meglátta a Vivó négyesét, amelyet a kocsis és egy lovászlegény már akkor a napon járattak. A Hedrich mellett ülő szép asszony közel volt hozzá, hogy haragjában sírva fakadjon.

– Az nem lehet! Sári, ti csaltatok!

Csakhamar megérkezett Csákó is, akinek tetemes megnyugtatására szolgált, hogy a díjat, ha nem is ő, hát nem is a főhadnagy nyerte el. Jó idő eltelt, míg megérkezett a többi hintó. A társaság azután kisétált a kifutókhoz, hová a csikósok a kétéveseket terelték.

– Sári! – kiáltotta ekkor Horváth Farkas. – Sári, állj odébb a korláttól!

Pedig Sári nem is állott a korlát mellett, hanem ott húzódott meg szerényen Vivó oldalán, akinek a pillantását állhatatosan kerülte és akinek kék keszkenőjét még mindig zavartan a kezében szorongatta, mintha nem tudná magát elhatározni, hogy mit kezdjen vele…

– Sári! – Nem hallod? – harsogott újból az öreg úr.

– Megyek már papa! – mondta rá egy pogácsaarcu, fitós kis leány, aki a többiekkel érkezett egyik családi bárkában.

Vivó idegesen kapta föl a fejét. – Mi ez?

– Gyere ide, druszám! – szólt most Vivó Sárija a kicsikéhez…

A két leány aztán összeölelkezve nézte a csikósok pányvás bravurjait.

Vivó ezalatt szédülő fővel nézett körbe. Meglátta Hedrichet, aki távolabb állott a társaságtól és hozzá lépett.

– Te, én még itt nem ösmerem az asszonyokat… Ki az a kövér, mosolygó?

– Horváth Farkasné…

– És az a feketeruhás, ősz?

– Sajóné…

– És az a két kis leány? Gondolom, Sári mind a kettő?

– A kisebbik Horváth Sári, Farkas leánya…

– És a nagyobbik?

– Aki veled jött a kocsin? – Sajó Sári, Horváthéknak valami szegény rokonuk…

– Szegény rokonuk, mondod?

– Az apja árvaszéki elnök volt valahol az Alföldön és már vagy öt esztendeje meghalt… Horváthék, akik nagyon jószivű emberek, sok jót tesznek velük. Féléven át is maguknál tartják a kis leányt.

Vivó eleget tudott.

Amikor később előszedték a kocsikban hozott elemózsiát és az ákácfák alatt falatozásnak láttak, Vivó megint szemben találta magát Sárival, a szegény Sajóné leányával… A leány észrevette, hogy Vivó egy ösztönszerü mozdulatot tesz a mellső zsebe felé, mintha a kendőjét keresné.

– A kendőjét akarja? – Itt van!

A társaság feje fölött oda dobta neki a a kendőt, de nem a kék selyemkendőt, hanem egy kicsi, fehér batiszt-kendőt, halványsárga szegélylyel. A Vivó selyemkendőjét már akkor a leány oda tűzte az öve mellé.

Eljegyeztem magamat! – mondta Vivó magában. Aztán fölemelte a fejét és magyarosan így bátorította magát: Eb, aki bánja!

Később odalépett a leányhoz.

– Ide adta a kendőjét… köszönöm! Tudja, hogy mi annak a jelentősége?

Meg kellett ismételnie a kérdést, csak aztán felelt a leány.

– Tudom, – suttogta lángvörös arccal, de bátran a szeme közé nézve.

Olyan csinos, kedves és becsületes szeme volt…

– Talán nem is tettem bolondot! – gondolta magában Vivó.

A kék csóka

Egy társaságban, ahol az életről és a nőkről beszélgettek, valaki, aki addig hallgatott, megszólalt és elmondta a következő történetet:

Egyszer – fiatal éveimben – kocsin mentem a szent-annai pusztáról a városba. Szép októberi délután volt. A nap perzselően és mohón tűzött a rétekre, de a fénye mégis oly szomoru volt, mint a vén ember szerelme. A messzi síkságon sehol egy teremtett lélek. A téglavetők körül is, amelyeket útba ejtettünk, kísérteties csöndesség honolt, mintha az emberek mind elmenekültek volna valami közeledő nagy veszedelem elől. A füstös égetőkemencék előtt agyagos ládák, talyigák és ásószerszámok hevertek nevetségesen vad rendetlenségben.

A téglaégetők mögött az út bekanyarodik a nagy nyirfaligetbe. Nedves hűvösség csapta meg az arcomat, a lombrostélyon átvágodó napsugarak pedig oly káprázatos táncot jártak körülöttem, hogy le kellett hunynom egy percre a szememet.

Amikor a vágásra értünk, halk, harmónikus kiáltás ütötte meg a fülemet. Vidám madárkiáltás volt, olyanformán hangzott, mint a _csak_ szó, de elnyújtva és palócosan ejtve. Egy nagy madár suhant el közel a fejem fölött, kiterjesztett szárnyakkal, kecses, nyugodt ívben hasítva a levegőt. A pávakék tolla úgy ragyogott a napon, mint az indus selyem. Idegenszerüen szép, szinte mesésen izgató benyomást tett reám; mintha távoli pálma-szigetekről tévedt volna ide, amelyekről gyermekkoromban álmodoztam. Röptében már majdnem a csalánbokrokat érintette, aztán meglibbentette a szárnyát és könnyedén fölvetette magát egy fiatal nyirfa koronájára. Ott megült. Alkalmasint fölizgatta a kiváncsiságát a fogatom, amely prüszkölve döcögött végig az erdején.

Rajtam pedig egyszere megint erőt vett a kellemes láz, amely gyerekkoromban emésztett, valahányszor vadmadarat, vagy akárcsak tarka madártollat is láttam. Az a különös, epesztő vágy, hogy a kezemben érezhessem és a magaménak mondhassam a levegőnek szabad gyermekét, hogy urává legyek az idegenszerü varázsnak, amelyet erdők mélyén és verőfényes magaslatokon szedett föl a tollára.

A puskám velem volt… Sietve két töltényt csaptam a csövébe, aztán megállítottam a kocsit. Amikor célba vettem a csókát, ijedt csak-kiáltást hallatott és szétvetett szárnyakkal ledobta magát a fáról. Kétszer lőttem, gyors egymásutánban. A második lövés szárnyán találta a madarat. Zegzugos vonalban leereszkedett a fűbe. A levegőben vékony füstsáv úszott, a nyirfa lombja alatt pedig néhány pehely kavargott.

Leugrottam a kocsiról, hogy megkeressem a zsákmányomat. Jó ideig hiába kutattam a fűben; végre megleltem: ott gubbasztott egy vakondtúrás tövében, kék gombolyaggá fúvódva. Hogy utána kaptam, kisiklott a kezem alól és sebes verébugrásokban menekült. Az ellőtt szárnyát maga után vonszolta, de azért oly gyorsan futott, hogy csak nagy erölködéssel tudtam a nyomában maradni. Bokrok közt előretörtetve kergettem, le a domb lejtőjén, ki a liget szélére. Itt tüskés drótkerítés állotta az utamat. Megállottam a kerítés előtt és elnevettem magamat. Igazán ostobaság, amit művelek… De aztán erőt vett rajtam a férfimakacsság: ha már belekezdtem, a végére járok! És a kocsis előtt is resteltem volna, ha madár nélkül térek vissza.

Átmásztam a kerítésen, közbe pedig megtéptem a ruhámat. Most már azért se menekülsz, átkozott madár, ha napestig kellene is utánad loholnom!

Oly gyorsan surrant tova a réten, mint a patkány. Egyszerre süppedni kezdett alattam a talaj. Egy vízér zsombékos medrében jártam. Bokáig gázoltam az iszapot, a cipőm megtelt vízzel, de aztán kivergődtem a túlsó partra. Már jó messzi jártam a kocsitól.

A parton sűrű szederbokrok virítottak. A madár a tüskés indák alá vette magát. A bokrok a védelmük alá vették és ezer harcias tüske irányult az üldözője ellen. A csóka ott gunyasztott vagy két lépésnyire tőlem, pihegve, a csőrét tátogatva. Utána kaptam, – megint kisurrant a kezem alól. A haragtól szinte elvakulva, nekitörtettem a bozótnak. A kezemet, a nyakamat megvérezte a tüske, de most már nem tágítok, gondoltam, ha cáfolatokká is tépem magamat. Olyasmit éreztem, hogy elégtételt kell szereznem a sérelemért, amelyet egy buta kis madár ejtett emberi méltóságomon.

Megfogtam! Amikor a kezemben tartottam, keserves csak-ot kiáltott, a szíve pedig forrón és sebesen lüktetett az ujjaim alatt. Ott állottam a bozótban, a fáradtságtól lihegve, megvérzett kézzel, tépett, ruhával, de diadalmasan. A csóka jobbról-balra forgatta a fejét, a szemén pedig kékesfehér hártya alakjában vibrált a rémület. Az egyik szárnya rongygyá volt lőve, alkalmasint a tüdejébe is kapott sörétet, mert a tátott csőréből vér szivárgott. Egyszerre mélységes elkedvetlenedés vett rajtam erőt. Mire való volt ez? Mit kezdjek most a csókával? Eldobjam? Embertelenség volna. Végezzünk vele gyorsan, hogy ne kínlódjon a szegény.

Kitéptem egy tollat a szárnyából, hogy vadász-szokás szerint átfúrjam vele a koponyáját; de vagy ügyetlen voltam, vagy kemény volt a feje, – nem sikerült. A madár kétségbeesetten hápogott és vonaglott a kezemben, végre megundorodtam a förtelmes munkámtól és az utálattól hörögve letéptem a fejét. Csonka kis testében még akkor is ijedten lüktetett a forró szíve.

A fejetlen csókával a kezemben elindultam, hogy megkeressem a kocsimat. Nagy ideig tartott, míg rátaláltam. A kocsisnak az az ötlete támadt, hogy elémbe kerül, de mivel nem tudta hogy merre járok, másfelé vette az útját. Csak hosszas keresgélés után tudtunk egymásra bukkanni. Amikor halálra fáradtan fölültem, már alkonyodni kezdett.

A csóka ott feküdt a lábam előtt. A kezembe vettem: a vértől mocskos tollához szalmaszálak tapadtak. Formátlan volt és fakó. Kitéptem négy tollat a szárnyából – otthon odaadtam a gyerekeknek – a csonka testét pedig kidobtam az út szélére. Később észrevettem, hogy a tollak közül az egyik tépett és konyult; azt is szélnek eresztettem. A hármat, ami megmaradt, odatűztem a kocsisülés zsinórjába, amely fehér porcellángombokkal volt levarrva.

Időközben mindjobban besötétedett. A nyugati égboltozaton óriás függőleges felhőoszlopok mögött kékes-vörös tűzben izzott az ég. Olyan volt, mint egy rettenetes ismeretlen istenség temploma. Lassankint kialudt az égi tűz. Minden szürke lett. Az útszéli nyárfák zúgva hajlongtak a szélben.

A tollaimat kerestem a szememmel, de az ülésén már csak egyet láttam. A másik kettőt már rég elvihette a szél.

Most az utolsó toll is félrekonyult a kocsi rázásától. A szél fölkapta és az arcomba sodorta. Utána nyúltam, hogy megfogjam, de már ekkor libegve elszállott és eltünt a homályban.

Megállítsam ezért a kocsit? – Nem érdemes! gondoltam.

TARTALOM

Arianna (1898) 5 Jancsi édesanyja (1900) 19 Naca (1896) 47 A házibarát (1898) 59 Kék és piros (1891) 73 A szőke Marietta (1896) 87 A rejtelmes özvegy (1893) 95 Csendes emberölés (1895) 105 A segédjegyző regénye (1893) 121 A nyolcas szám (1896) 139 A fekete lovas (1896) 149 Gyorsvonaton (1897) 161 Csak leány (1895) 173 Igaz szerelem (1896) 185 Leánykérő (1896) 199 A kék csóka (1900) 215