I.

Egy rothadt-meggyszín kázsmért választott ki az újmódi, fínom kelmék halmazából és a két ablak közötti tükörhöz lépett. Gyászruháját eltakarta vele, az arcához próbálta a színt. Kezét leejtette, a kelme lecsúszott a földre. Két sebesen támadt könnycseppen keresztül kivetette tekintetét a didergetős alkonyatban elmálló utcaképbe.

A füstmocskos házcsonkokon, a kaputlan küszöbökön nőtt öles burjánon csak az nem ijedt meg, aki már szomorúbb képeket is látott, vagy még szomorúbb dolgokat hordott magában.

… Levetni a feketét, amikor a multból ez az egyetlen, ami megmaradt? Nem moccan-é meg kicsi testvére a gyaluforgácsderékaljon? A mészgödörbe hordott négyszáznak csontálla nem csattan össze vádra? Hát az, akiről nem tudja: halott-é, rab-é, vagy csak elfelejtette őt – és akit éppen azért három rend feketében szeretne holtiglan meggyászolni?

– Ez mind a multé – mondta anyja az imént, mikor ő még nem akarta azt sem, hogy a házaló belépjen és a kelméket kibontsa.

– Ide s tova elmátkásodol, csak nem fogod feketében húzni fel a gyűrűt. Szegény lelkem Ágnesemnek megváltás volt a halál s még az elpusztultak leányai közül is van, aki levetette már a gyászt.

– És a város, anyám?

– Hiszen te vagy a tudója, mi mindent tett már apád érette. Neked van a legtöbb jussod, hogy vigasztalódj rajta.

– És az, akiről még azt sem tudom…

Elhallgatott, mert nem szerette, hogy a hangján hallszódjék a belső zokogás. Anyja szigorú jósággal szólt rá:

– A te gyászköntösöd már hálátlanság az élőkhöz. Akik a tenyerükön hordanak…

… Hiszen ha valaki látta volna meghalni. Ha maga, ha más olvasta volna nevét a foglyok listájában. Ha hűtlenségének vette volna hírét, ha bujdosásból izent volna.

Kijárná a szabadságát, megvárná, utána bujdosnék – vagy hamvadt szívvel, nyugtató kötelességből adná kezét a másiknak… De másfél év mult és semmi jeladás. Egyetlen kósza hír – hazatért közvitéz hozta –, és annak is csak rémlett: hogy kolerásan kikérték Vécsey táborából. Meghalt, mi történt volna egyéb véle… De a szív, ha szeret, nem hisz a halálban.

Lélekemésztő váddal engedelmeskedik így, temeti el a multat. Azt a multat, amely több volt szerelemnél: bűvösszép újvilág volt, új nappal, holddal és csillagokkal. Új szívvel, az új csillagok alatt…

Ki lopta őt be abba a világba?

Daróckabátos, vitézkötéses székely szolgadiák, forróbeszédű, messzitekintetű. A sánta Kicsi-Ágnest tanította kátéra, egyszeregyre. Később aztán, leckén kívül, egy történelem-könyvet is hozott. És közben beplántált a házba egy csomó új szót, amit itt addig sohasem ejtettek… Egyen fel is kacagott az apjuk: honleány…

Pedig ezen nem volt mit kacagni: ez volt a jeligeszó, a titkos új világba, ahol magasztos méltóságot lelt a szűkös-hivatású asszonyi élet.

De az apa legyintett:

– A „hon“ a férfiak dolga.

Évek multak: egy báli estén, a tükrös toalett-asztalon élethalálharcot vívott két csipkemansettás brust-bouquet. Símaképű, szőke svalizsér küldte az egyiket, a másikat a keménykötésű, bajuszos jurátussá fejlett hajdani kis praeceptor. És ő egyiket sem tűzte fel. A svalizsért nem volt szabad – a jurátust nem akarta, nem tudta megsérteni.

– Remis… mosolygott a halvány Ágneske a lócáról, ahonnan végignézte Klaudinának édes izgalomban folyó készülődését.

Azon a télen egyfelől cifra uniformisok, másfelől fekete tógák szegték az életet… és azon a tavaszon már több volt, mint féltékenység, ahogy svalizsér és jurátus egymásba fúrta a tekintetét…

Először a lelkek gyúltak meg, aztán a házak… Azután… csak a cifra uniformisok tértek vissza a halálos pusztulásból alig éledő városba.

Győztek?…

Csak felülkerekedtek. Kint, az országszéles csatamezőn. Bent, a szívfenekén régen elbuktak… akkor, amikor Klaudina titkos cserében háromszínű kokárdát adott egy csákó mellől nyujtott rózsaszálért.

„Nefelejtsrózsa“ volt akkor a neve az ilyen emlékvirágnak.

… Lehajolt a kelme után, leült vele a lócára, térdére simította, szokni próbált hozzája.

– Hálátlanság a gyászruhám…

Mélyen, keserűen érezte ezt. Szülein kívül egy embert tudott csak, akit valamivel még megajándékozhatott. Egyéb érzéseit elrabolta, elfecsérelte a végzet. Testvéri gyöngédsége a menekülésben elhalt Kicsi-Ágnessel feküdt egy koporsóban, szerelmét a kokárda alatt lobogó szív ragadta Isten tudja, hová – csak a csöndes hála él még benne és az annak jár ki, aki a legnagyobb jót tette velük.

Akkora jót, hogy mikor a menekülés után Kolozsvárt viszontlátták egymást, Kicsi-Ágnes ezzel fogadta:

– Nem remis többé, Klaudina! Én és az Isten választottunk neked!

Igen, minden nékiek ítéltetett: a diadal, a föld, és ő is… a „honleány“.

Klaudina felállott, a szégyen égette. Jól tudta, hogy leánybarátnéi közül egyse indult volna meg – még az utcán sem – egy császári tiszttel, hát még zsandárral! Óh, de azok közül egyiket sem kötötte el a sors olyan adósságlevéllel, mint őket. Egyikért sem szökött meg Losenau alezredes parancsa ellenére egy császári tiszt az obrázsai táborból, hogy mentőangyalnak érkezzék…

Mégis: – Nem a császár emberei hozták fejükre a vészt?

Apja azt mondta, minden a rebellióra megy vissza. Az éljent ordítozó mesterifjakra, a bőrükben nem férő diákokra, a másföldjét kiosztó, másjobbágyát felszabadító prókátor-basáskodásra… Ők idézték fel a háborúságot. És a háború nem válogat az áldozatokban.

Hogy döntsön ő benne, ki itt a hibás, mikor a férfiak sem tudják. Ő csak egyet tud: hogy megég a keze, ha kinyujtja elégetni a kokárdát, a nefelejtsrózsát, az önként bevonuló jurátusok daguerrotypjét… mind a kincset, amit a halálban sem felejtett, amit a szívén mentett meg a futáskor.

Pedig el kell égetnie, ha kedves a húga emléke, az apja állása, ha tiszteli önmagát és másra való gondolás nélkül akar a templomba menni esküvőre.

El kell égetnie mindent, ami tűzhalált tud halni, és ami nem tud?… Körülnézett, mintha félne és feltűrte a ruhaújját. Felsőkarjára a könyök fölé széles vaspánt volt kapcsolva. Ugyanolyan, amilyet más hölgyek mostanában a csuklójukon hordtak. Nagy elgyűrűződés volt ez. Rabbal, halottal, vagy ennél is többel: a legszentebb gyásszal, fájdalommal.

Elnézte a bilincset, aztán lassan leeresztette a ruhája újját reája.

Mi lesz a titkos, neki kétszeresen tilos ékszerrel? Ez meg nem ég.

Mint a cövek, állt a szoba közepén, úgy töprengett. Ugyanazt érezte, amit Ágnes halálvergődése felett. Most a „honleány“-t kellett eltemetni. Csakhogy, úgy tetszett, ez keményebb haldokló, kegyetlenül viaskodik.

– Hogy néz majd a templomban reád az öreg Juliusz néni… akinek fiát… kötéllel… Patkós Simonné… Az ura Spielbergben… És mind a többi, akikkel egyszerre vette Kolozsvárt a ternót, hogy szülővárosukat gyászolva fekete processzióban vonuljanak a menedéket adó kollégiumból a Farkas-utcai nagytemplomba… Akikkel ő tépést vitt a Redoutba, mikor azok a megvarrt „kommiszt“ szolgáltatták be. Hiszen már akkor volt, aki sanda szemmel nézett rája. Aki elsajnálta tőle az ilyen örömös szókat, hogy Piski, Nagyszeben. Senkisem tudta, hogy leste pedig ő a beszédet a 11-ik zászlóalj minden lépéséről…

Szegény, alázatos koldusa volt ő a honleányi örömünnepeknek. Aztán néma, jajnyelő ünneprontója. Mert apja sötéten szólt egy győzelmi kivilágításkor:

– Ezeket a gyertyákat az északi szél fogja kifújni.

Attól kezdve nehéz bűntudatban ült az örvendezők között. Hogy ilyen titkot tudhatott meg az apjától.

Az apjától, a quietált császári huszárkapitánytól, aki nem engedte meg leányának, hogy honvédfehérneműt varrjon.

– Tépés: az keresztyéni kötelesség. A kommiszvarrás a rebellió támogatása.

Aki hangosan, keserű elégtételben kacagott fel Világos után:

– Sokat akar a szarka…!

… Azon a vasárnapon egy öreg polgárné a templom előtt fölfenyegetett az égre:

– Te is az ő pártjukon vagy, Öregisten!

És három fiáért viselt gyászával visszafordult a templomajtóból.

„Te is az ő pártjukon vagy…“

Nehéz, kegyetlen ige, ami mégis, mintha az ő fogalmazni gyáva lelkéből szakadt volna ki.

– És azért, mert az Ég amazokat vette tenyérre, te is –

Hallotta újból az anyja szavát:

– Ki is venne el más, mint császári, téged? S kinek is adná Czinege István városfőhadnagy a leányát? A rebellisek mind földönfutók, se föld, se tisztség.

Néma daccal vitázott most:

– És én ezért… adjam egy császárinak az életemet, a szívemet?

Tiltón mozdult.

– A szívemet nem!

Sírt. Félredobta a meggyszínű kázsmért, felvett egy vadgalambszínűt. Félgyászt.

– Az életem egyé, a szívem másé. Kétszínű köntöst, félgyászt veszek magamra. Kétszínű leszek egész a sírig.

Anyja jött be.

– Gyujts gyertyára, fiam, egész sötétben vagy. Választottál?

– Választottam, édesanyám. A vadgalambszínűt.

A gyertyához látott.

– Sápasztani fog. Úgyis halovány vagy. Hanem hát illik, átmenetnek.

– Kérem szépen édesanyám, segítsen összefogni a kelméket.

– Nézz ki fiam egyszer, jön-e már a házaló. Ez aztán jó vásárt csinál. Talán-talán megnyílik már egy valamirevaló singes bolt is. Rettenetes, hogy így ne jussunk portékához. Apád tyúkkal, kaláccsal csalogatja ide az örményeket.

Klaudina az ablakhoz állt. Ember nem járt kint. Csak a házak rémei lettek ijesztőbbek a homályban. És mégis gyorsabban fordult meg:

– Jött valaki. A gángajtó csattant.

Vette a karosgyertyatartót és kivilágított. Megrázta a fejét: „Senki“. Betette az ajtót, de a szoba közepén megtorpant: mintha lépteket neszelne. Kezében reszkettek a gyertyák sárga lángnyelvei.

Anyja magához vonta a lócára. A hangja elrekedt:

– Ne rémíts… Tudod, hogy félek… hogy mindenki fél itt esténként… azóta…

– Én nem. Óh, ha visszajönnének a holtak!…

… Az apa nem jöhetett.

A városkancellárián most summázta mégegyszer a mondanivalóját:

– Ha sem a gazda, sem egyetlen családtagja nem kerül elő, a termés negyede a városé, az ingyen vetőmag fejében. Ha a tulajdonos előkerül, úgy féltermés az övé, fél a megművelőé – a város lemond minden igényről a megtérő polgár feletti örömében.

A gazdátlan telkek megművelésére jelentkezett polgárok lassan kihúzódtak. Meg voltak elégedve, szinte meghatva. Ez hallatszott a tisztességgel ejtett köszönéseken, az ühmgetésen, ahogy a kőgrádicson lekanyarogva összetanakodtak.

A városfőhadnagy még meghagyta a kancellistának, hogy munka végeztével térképet, terveket, listákat gondosan zárjon el az iratos almáriumba. Azután felállott, felvette civilköpenyegét. Mindig civilben járt, mióta egy rémes napon semmit sem segített nekik a császári uniformis. Vagy tán úgy érezte, hogy a meggyötört polgárság inkább szenvedheti őt és inkább bírható rá, hogy szolgálja saját javát, ha nem sérti a szemét a keserű emlékezetű habitussal.

A kancellista gyertyával világított utána a lépcsőre.

Kint az este már fekete kezet tett a városra. Csak itt-ott szűrődött soványka fény az épenmaradt szobák ablakaiból.

Zsandártrapp…

Rezescsákósok fáklyákkal világítottak a főhadnagy arcába.

– Verzeihung.

Már indultak is sebesen a piacnak. Ott kereszteztek egy másik fáklyás csoportot.

A főhadnagy fejet csóvált. Elég lehetett volna már.

A Magyar-utca közepetáján megállott saját telke előtt. Két szobán és a konyhán kívül minden beszakadt volt a tűztől. De már az utcára volt halmozva a tégla, a cserép, amivel kitatarozza. Maholnap hely kell a fiataloknak. Ha ugyan nem csak Klaudina kiböjtöléséig jött vissza Apfler, svalizsérból zsandárfőhadnaggyá változva, és ha nem az a terve, hogy messze nagy városba kérezkedjék majd, ahol mutogatni, ragyogtatni lehet egy ilyen asszonyt.

Benyomta a deszkából tákolt kaput és belülről gondosan visszazárta. A gángablak párkányáról olajmécses szűrte, mint beteg szem, a fényét. Mégis, majdnem egészen sötét volt a gáng túlsó vége, ahol a kidomborodó pincefeljárat és a fal között egy kis függönnyel kerített kamra volt, benne az asszonyok ruhatartó sifonérja.

– Édesapám?

Klaudina szobája küszöbén állott, köszönt és visszafordult, megnyugtatni anyját, hogy az apa jött meg.

A főhadnagy ismerte a felesége esti félelmeit, most azonban jómagát is megállította valami. Tisztán hallotta, hogy a gáng végében fojtott szó hívta.

Pár lépést tett a függönyig, félrehúzta. Érezte, hogy valakivel szembekerült. Teljes sötétben voltak és olyan szűkön, hogy majdnem érintette arc az arcot.

A főhadnagy két kézzel marokra fogta az idegen két kezét, hogy tehetetlenné tegye. Sokan gyűlölik őt, tudta.

– Ki van itt? – súgta rekedten, nehogy a nőket megrémítse.

– Krizbai.

A szorító kézkapocs meglazult.

– … Miklós?

– Krizbai Miklós, igen.

– Fiam, te… jurátus úr!

– Nincs semmi rangom… Általában Senki vagyok… E percben: menekülő.

– A fáklyás zsandárok…?

– Engem vadásznak.

– Mit akar itt?

– Menedéket.

– Nálam?

– Az egyetlennél, aki adhat e városban.

– Bárki elrejtené.

– Egyedül itt nem keresnek. Császári ház.

– Nem fél, éppen azért?

– Mitől?

– Hogy itt bűn az, ami másutt irgalom.

– Nem félek.

– Hogy meri így megsérteni a hivatalnoki becsületem?

– Ön nemcsak császári hivatalnok. Hanem magyar is.

– A magyarember jó alattvaló.

– Jobb embernek, mint alattvalónak.

– Kötelességem kiadni Önt.

– Magyarember a kutyát sem bántja, ha hozzámenekül.

– Tartozom császáromnak.

– Az Istennek nagyobbal tartozik.

– Tudja-é, hogy miért quietáltam?

– A liberális polgárok eltörték a lábát, mert az utcán megjegyzést tett a tüntetésekre.

– És tőlem kér irgalmat… a deákság hajdani vezér-liberálisa?

– … A praeceptor, aki az Ön nagybeteg gyermekét annyiszor megkacagtatta.

– Ágnes… kicsi Ágnesem…

– Ön nem fog kiadni engem… legfeljebb kikerget a házából és sorsomra hagy. De ha innen most kilépek – elvesztem.

– Mit akar hát?

– Tartson itt hajnalig.

– Két szobánk maradt. Cselédünk van…

– Pincében, kútban, hombárban… Óh, mihez vagyunk mi szokva!

– S hajnalban?

– Átöltöztet… maszkíroz…

– Hasztalan. Minden út el lesz állva.

– Vezesse félre a zsandárokat.

– Mit mer kiejteni?

– Enélkül hiába rejt el.

Pillanatnyi dermedt hallgatás. A főhadnagy hangosan – a menekülő nem is lélekzik.

– … Nyomában voltak…?

– Majdnem elfogtak.

– Kicsoda?

– Egy zsandárőrmester… szász ember, idevaló.

– Hol?

– Miriszlón innen, a Göblöhömben.

– Felismerték vagy csak gyanúsnak találták?

– Nem tudom.

A gángra fénykéve ömlött, a fényben Klaudina ment végig a gángon. A két férfi önkénytelen átfogta egymást, nehogy megmukkanjanak.

A sötét újból rájuk nőtt.

– A kezét valamire, Krizbai.

A főhadnagy erősen eldurvult, cserepes tenyér szorítását érezte. És mintha a kéznek két újja rongyban volna.

– Ebben a házban senki meg nem sejtheti, hogy Ön kicsoda!

Egy percre elakadt a menekülő lélekzete, tán a feje is lejjebb esett. Miyen jó, hogy sötétben vannak. Hogy éppen hallgatni kell. Mert a hajadon ismét elment előttük, visszatért a konyhából.

A városfőhadnagy egy-két pillanatig még töprengett, de már erre alig volt ideje. Az udvar piros, gőzös fényt kapott az utca felől.

– Ne mozduljon – szólt sebesen, azután kiugrott a függöny mögül és az asszonyoknál termett.

– Be vannak téve az utcára a fatáblák?

– Be, édesapám… mi az?

– Semmi… semmi… Engedelem!

Vállon fogta a két asszonyt és arccal a falnak fordította.

– Nehogy megmozduljatok.

A gángon már hallatszott, hogy zörgetik a kaput. Kézen fogva ragadta be a menekülőt a szobába. Feltépte a kéményajtót. Krizbai szó nélkül is értett. Már nem is volt sehol, már a kéményajtó is be volt téve, csak a lehulló korom pergése hallatszott, csak a keze tapogása, ahogy felkapaszkodott a kürtőn.

Czinege kikiáltott a szolgálónak, hogy kaput nyisson.

– Vizet a szoba-kemencébe! – Utasította Klaudinát.

Apfler zsandárfőhadnagy jött, két fáklyással. Már a gángon előadta kérését. Magyar szövegezés és a városi magyar hajdúk kellenek. Lármadobszó mellett akarja az őrnagy kikiáltatni, mi büntetés vár arra, aki az üldözöttet befogadja vagy bármimódon megsegíti, és milyen jutalom a kiszolgáltatóra vagy nyomravezetőre.

Apfler azután Klaudina szobájának küszöbéig lépett és onnan szalutált a hölgyeknek.

– Kisztihand.

Az anya a kelméket fogdosta össze, Klaudina tüzes vaskanálon levendula-szeszben eltett rózsabimbót égetett füstölőnek. Illatos fehér felhőben, boldognak tetsző háziasságban tettek-vettek.

– Köszönd meg a születésnapi bouquet-t, súgta az anya Klaudinának.

Klaudina engedelmeskedett.

– Köszönöm Eugène, a szíves figyelmet.

– Mi szépben foglalatoskodnak a hölgyek?

– Éppen ruhát választottunk.

– Áh, ez fontos ügy…

Mintha kellemes zavarba jött volna.

Az apa Klaudina elé állott:

– Egy zsebkendőt, fiam.

Míg átvette:

– Rágondolni se merjetek, ami történt! –

Az utcán Czinege megkérdezte:

– Haramia?

– Rebellis. Őrmesterem megesküdött, hogy felismerte. Csak egy pillantást vethetett ugyan arcába, mert ahogy rákiáltott, lefutott a Göblöhöm árkán a gazba.

– Az őrmester honnan ismeri?

– Itt volt diák… Később is látta, mint honvédtisztet. Ha csakugyan ő az, akit gondol, jó fogást csinálunk.

– Neve?

– Krizbai. Rég keresik, listán van. Torda óta nyomában vagyunk.

Hirtelen észbekapott:

– Megálljunk csak… Alighanem én is ismerem. Csak nem az, akivel bálokat rendeztünk –

Elhallgatott, az arca el is komorodott. Nehezen szánta magát a szóra:

– De, ha úgy is volna… kötelesség.

Czinege most érezte csak, hogy az egész testén elömlő jéghideg felenged különös, ellenszegülő forróságba.

– Hátha be se jött a városba? Mehetett Csombordnak, Apahidának.

– A Tordai-úton nem futott keresztül.

– Egy ember eltéveszthette szem elől a tengernyi gyomban.

– Csakhogy az őrmester végigkergette a Hosszún, s a Kápolnán át a Milotay-kertig követte. Ott zörögni hallotta a bokrokat és utánalőtt a borostyánba.

– S aztán?

– Mikor odaért, a serkedő füvön pár csepp vért talált. Onnan pedig csakis a Magyar-utcai kerteknek vehette magát.

– Vagy az Őrhegynek…

A városháza elé értek; a kancellista még dolgozott. A gyertyafény kiszűrődött a kőgrádicsra. Apfler egy rongynak látszó zsebkendőt vont ki mundérja zsebéből. Széjjelrázta. Rózsaalakú, piros foltok festették azt, közben sár is pergett le róla.

– Mi ez?

– Ezzel törölte fel a vért a sáros fűről, hogy megmutassa.

Czinege sok vért látott már. És most mégis: gyermekkorának irtózata lepte meg. A piszkos zsebkendőbe szívódott, tiszta vér láttán valami jutott eszébe, amit a bibliában az ártatlanok kiontott véréről tanult.