I.

Öreganyám két Dobokai Druzsiánnát emlegetett. Az egyik fiatalon halt el, a második – az első emlékére örökbefogadott gyermek – jószerencsét csinált, szép családja volt, nagy kort ért el. Az elsőnek története itt kezdődik:

… Köhécsel, ásít, a kulcsai csörömpölnek – úgy bújik elő az egyházfi a papilak alatti pincelakásból. Nyersül cserszen a nedves homok léptei alatt, míg a templomig ér, mely, mintha a lakók erős, egybetömörült lelke volna: uralkodik a körbefutó torha bástyákon és azokon túlnan a város földszíntes, itt-ott még a forradalom óta rombadöntött házain. A hűvösárnyékú, rózsaszínnapverésű korareggelbe halkan beleciterázó verebek hirtelen megbicsaklanak a muzsikában úgy, mint a kulcs a fonnyadt öreg kezében: a vár öblös, boltíves kaputorkán át kemény fiatal lépésekkel nagyon deli úrfi dobog előre, kezében krémszínű selyempapirba göngyölt titok. Szinte félretolja az öreget, szinte felszakítja az öreg templomajtót, aztán eltűnik a csillogó kőlábak között, arra, ahol az úrasztala lehet. Az egyházfi utána akar kandikálni, de orra előtt sunyian surran be egy hórihorgas, pulykatojásképű nebuló, vargainas-féle, ki ugyancsak cepel valami újságpapírba csavart bokrétát. Pillanat és újra jön valaki. Ez pirulva, szépen meginstálja az egyházfit, hogy beléphessen mereven kötött, kerek virágcsokrával a templom hajnalias fehérségébe. Darócruhás, székely szolgadiák.

Most már zömök reppenéssel riadnak szét a templom támasztó-pilléreiről a verébfelhők. Seregben érkeznek a diákocskák, inasok, béresfiúk; kezükben széttanult, nemzedékeken át szálló káté. Siketítően kong az oktatásra hívó harang felettük, s míg egyesek tétován ácsorognak, fontoskodva tanakodnak, a sápadtabbja a torony körül félkört járva magolja:

– _Mózes ötköny-vét az – ótestámen-tomban._ _Józsué a – bírák – s Ruth követik – nyomban._

Hajadonfős kicsicselédek pironkodnak befelé a várba. Polgárleányok fejkendő alól dühös pillantásokat vetnek a „kisasszonyt“ súgó diákok felé. Kalapos, fehérstrimflis úri kisasszonyok begyesen lépegetnek végig a diákok sorfala között, se jobbra, se balra nem néznek és mégis elpirulnak, mikor épen „előtte“ haladnak el. A deliszép úrfi mint két égő gyertya, olyan szemmel kémel a templomajtó mellől a kaputorokba.

Az egyházfi célzást tesz, hogy a tiszteletes úr, a város nagypapja már megfrustukolt. A suhancsereg befelé tolakodik és leül, szembe a lányok padjával, az úrasztala köré.

– Kip-kop, kip-kop.

Begyes, kis szőke lány topog végig a kőpadlaton. A fiúk feszülten ügyelik. Most ér a helyére és hányavetin furakodik be a padba. Megpillantja maga előtt az újságpapírba göngyölt valamit. Elfintorítja arcát, de mintha ezzel örömét leplezné. Bontja… A pulykatojásképű suhanc pokolian vigyorog…

Fehérruhás, magas hajadon jő a padok között, büszke tartásának ellenemond kissé lehajtott feje, földre szögezett tekintete. A deliszép úrfi arcán a barnaságba bíborcsóvák gyulladnak. A leány most lép be a padjába és riadtan bámul a krémszínű csomagra, mely mellett a tarka mezei csokor is ott szerénykedik. Hirtelen felnéz – talán Istenre akart – de tekintete megakad félúton, az égő gyertyaként lobogó két szemben…

Zsupsz!

Hahota. A begyes, kis szőke dühösen csapja ki a földre a csomagjából kiforduló csalánpukétát (Szokása kikosarazni a tánciskolában az ágrólszakadt diákokat és padján felejteni a mesterinasok virágait.) Ki ezen mulat, ki a fehérruhás hajadon döbbenetét lesi, kit az a cseresznyecsokréta izgat, ami zsinóron ereszkedik alá a karzatról egy jóképü polgárleány elé. Valami régkonfirmált diáktól.

– Ki innen a vének! – acsarkodik egy pöttöm kicsi diák.

Senki se veszi észre, hogy a pap már ott áll, középen.

– Ejnye, ejnye! Hát ti fiaim nagyvásárt csaptok Isten szent házában?

Egyszerre mindenki vasárnapi arcot csinál. A szolgálók padba sülyesztik zsebkendőbe fogott majoranna bokrétáikat. Szétnyílnak a káték. Az öreg pap a szószékre csoszog. Megy a káté, ki darálja, ki páthosszal szavalja, ki nyekergeti…

– És most szólítom gróf Simonfay Zsiga úrfit.

A deliszép úrfi felemelkedik.

– Melyik az első parancsolat, erre feleljen a gróf.

Az úrfi nyiltan a papra pillant, aztán a legsugárabb, legszendébb hajadonra. Hangosan, pathetikusan szavalja, egyenest a lánynak: Én vagyok a te Urad Istened… rajtam kívül más Isteneid ne legyenek!

A leány megrezzen és hirtelen földreesik padjáról a tarka mezei bokréta. Megriadt az igétől? Vagy gonosz varázslat szelét érezte meg? A darócruhás szolgadiák holthalványan nézi, hogy a deliszép úrfi szemében hogy vet lobbokat a gyertyafény… És az ő nagygonddal, hajnalban szedett csokra lent hever a kisasszony lábánál… Jaj. Most meg is taposta tudatlanul. Megtaposta, mert a tiszteletes úr a leányokra tért:

– Szólítom Dobokai Druzsiánnát.

A fehér leányzó felemelkedik. Szeme riadtan szegődik továbbra is a selyempapír csomagra, ami oly nagy és olyan törékeny valamit rejt, hogy nem merte padba gyömöszölni.

– Mindezen parancsolatoknak mi a summája, Druzsiánna leányom?

Mintha pillanatra elakadna a lélekzete, aztán:

– Szeresd a te Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden… erődből…

A leány itt elhalkul. Homloka elfehérül, szinte világít. De miért, Istenem, miért? Azért a merésznél is több tekintetért, amellyel Zsiga gróf a feleletét igenelte? Szerencse, hogy a pap kisegíti és egy tepsiképü szolgálót hív fel:

– Na, Kati fiam, hát aztán hány Isten van?

– Hát instállom – erőlködik a leányzó, – csak egy van.

– Nagyon jól van fiam. Látszik, hogy tanultál.

… Káté végeztével másnapokon nagy volt a sietés. A kicsi cselédeket reggeli edénymosogatás, a kisasszonyok egynémelyikét a varróiskola, másikát szigorú édesanya várta, a diákokért már bolond csetepatét csapott a kollégium csengettyűje.

De ma vasárnap volt.

– Szabad hazakísérnem?

Simonfay Zsiga gróf kilépett a templomajtó előtt sorfalat álló diákok közül, szorosan Dobokai Druzsiánna mellé. Nem várta a beleegyező bólintást. Ügyesen, símán terelte aztán a nagy zavarban lévő hajadont a széles Magyar-utca felé, honnan kerülővel, az állén át lehetett hazajutniok.

Udvariasan köszönt el Druzsiánna elmaradozó barátnéitől. Végre az álléban voltak, csak ketten. Mert nem igen sétált benne szinte soha, senki. Minek? Úri embernek szőlője van, oda megy levegőzni. Akinek nincs, az csak nem fogja ott mutogatni a szegénységét?

– Druzsiánna kisasszony, kegyed tekintetére se méltatta a virágaimat. De mindegy. Fontosabb nekem az, hogy kegyedet ma szomorúnak látom. Mi oka volna rá?

A leány nagy, okos, szemrehányó tekintetet vetett fel az úrfi szemébe.

– Kérem, instállom kegyedet, szóljon.

Nehéz sóhaj.

– Gróf úr, legyen szíves, ne hozzon több pukétát és…

– És? esdeklem, szóljon hát!

– Legyen áhítatosabb, mikor Istenről tanulunk.

– Én áhítatosabb vagyok, mint ha úrvacsorát vennék.

– De… mindig… mintha félremagyarázná a szent igéket…

Az úrfi kicsit vállat vont.

– Amiért kegyedre nézek? De csak bizonyos igéknél!…

A gróf megállott és erőst a leány szemébe nézett. Jaj, ha most valaki ezt látná! Kicsi fúvásra milyen nagy szél kerekednék!

Épen most fordult be pedig az álléba Vesmás Gáspárné, ki keresztanyja Druzsiánnának.

– Na, hova, hova? Konfirmációról? Persze, jót tesz a séta! Te úgyis sápadt vagy, violám. Hát abban a papírban mit szégyelsz úgy tőlem? Addsza csak… Jé, beh szép! Na, ezt itt nem kapálták! A gyorskocsi hozta.

Belemosolygott szélesen a gróf szemébe. Közben megcsípte Druzsiánna karját, hogy az értsen.

– Te gyermek, a szalagod egy helyt fel van pattanva. Gróf úr, kérem, menjen egy kicsit előre. Van nálam egy dajkatű. – Te szegény bogár, te. Nálatok voltam, egy kis aszalt veresszőlőért, báránybecsinálthoz. (Szokása volt a legképtelenebb dolgokért beállítani, csak, hogy körülszimatolhasson mindenütt egy kis pletykamagért, amiből terebély fákat növesztett.) Ne ellenkezz velem, hanem kísérjetek vissza hozzámig. Aztán bejössz és nálam hagyod a pukétát. Gróf úr! Paracsoljon jönni. Most pedig hazakísérnek engem.

A két fiatal közrevette Vesmásné Csontt Apollónia asszonyságot, ki szinte nekipirult, hogy ilyen izgalmas ügy vetélőjét kaphatta kézbe.

– Menjetek csak balfelől, egymás mellett. Nem állok én karónak két rózsafa közé. Hát bizony lelkeim, szép idő is az, amikor az ember konfirmálni jár. Én is ott ismerkedtem meg Gáspárommal, Isten nyugosztalja.

– Igen, kapott a szón Zsiga gróf, felér két tánciskolával.

Druzsiánna összehúzta homlokát, szinte szenvedőre vált az arca.

Vesmásné tovább, folyton beszélt, mintha nem érezné, hogy az első kipattant szikra égeti a fiatalokat. Pedig hogy égetett az a szikra. Tüzén keresztül Druzsiánna csak fojtva érezte nagy, nagy félelmét szíve fenekén. A gróf a kapunál kezet csókolt Vesmásnénak, époly alázattal, ahogy főúri dámáknak szokás. Tudta ő, hol, mit, hogyan kell…

Bent Druzsiánna szinte elgyengült.

– Nó, te kicsi csirke, te.

Csontt Apollónia karba ölelte a leánykát. Nagy érdeklődéssel és valami gyöngédséggel szemében nézett reá.

– Anyád vár. Azért tanácsos a tearózsákat – tearózsa most, április végén! – itthagyni nálam.

– Nagyon haragszik édes anyám…?

– Na. Nem kell félni. Menj csak szépen haza. Aztán mondd azt, hogy mostanig nálam voltál, mert látni akartad a zsurnált. S vártál, amíg hazajöttem. Végre is a keresztanyád vagyok, s becsületes asszony. Nem is tudom, mit félt úgy a gróftól. Annak a botra faragott szikulusnak szánna… Hogy híjják? Bajka? Hisz az jobbágyfiú lehet… Na, előttem székre se ülne, nem hogy a drága leányomat neki elprédáljam! Nem tudom én, vak a te anyád, nem látja, milyen szép vagy? Aztán a Dobokaiak lófő nemzetség, a százesztendős pikszidárius asszony se merne elődbe vágtatni az úrvacsoránál… A székelyeknél a lófőleány grófkisasszony számba megy…

A rózsafehér arcon mosoly ringott át.

– Pólika néni…

– Na, na. Most indulj már haza. A virágot majd elgondozom… Tearózsa! Ez csak más, mint a Bajka Mózsa útilapuval kerített kakukkfű pukétái!

Druzsiánna ráhajolt a virágokra, felitta illatukat, mint szíverősítőt. Nagyon is fel kellett idézni a drága jó szagot, hogy özvegy anyja küszöbén át merjen lépni. Óvatosan tette be a nehéz tölgy-kaput, még egy-két pillanatot adott magának.

A keskeny bolthajtásokkal átívelt, északos udvaron, a kővel kerített gruppokban császárszakállak nyitogatták első zsengéiket. A futóka bukfencet vetett a téglaboltokról, s a portuláka rikító szőnyege a tornácig terült. Itt oly emberek laktak, akik el nem tapostak semmit.

Druzsiánna kilincsig ért. Az anya – féligősz, de nem nagyon idős, talpig gyászt viselő asszony – összeráncolt homlokkal fogadta:

– Kisasszony, hol voltál mostanig?

Ebben a hangban volt valami az ítélkező örökbíró mindentudó szigorából. Ennek nem lehetett hazudni…

– Nem nézem én, hogy maholnap pártás leány vagy. Azt hiszed, nem tudom, ki szokott templomból hazakisérni? Te… te szerencsétlen! Ugyan mi jóvégre vezet mindez? Kutya kutyával s macska macskával, mondta szegény apám, az effélére! Már az sem tetszett nekem, mikor Zéfi grófné a Máriskó kontesz kedvéért tánciskolát rendezett! Hívott volna akkor is magukhoz valókat a vidékről, s nem egyszerű nemesleányokat! De persze fösvény s azoknak szállást kellett volna, hogy adjon éjtszakára! Most aztán nem tud ellenni tőled az a léhűtő grófi kócifer! Hogy is nem szégyelli pelyhező szakállal konfirmálni! Ha eddig megvolt istentelenül, mit jut épen az idén eszébe!… Jó is, hogy vége lesz már ennek a… Uram bocsáss meg! Hogy az én leányom épen a konfirmációja alkalmával legyen szóbeszéd tárgyává! Meg nem szenvedem, hogy mégegyszer végig cégéreztesd magadat vele az utcákon! Mondd meg neki: gróf úr, én szegény leány vagyok, mégcsak férfirokonaim sincsenek, akik megvédhetnének a világ szája ellen! Ha igazi férfi, elmegy előlem!

Mind nagyobb méregbe hozta magát. És épen, mert leánya fejlehajtva rebegett előtte, épen mert néma volt és kimondhatatlanul gyámoltalan. Virágnyi, madárnyi, akiken áttapos a vihar: szirmuk, szárnyuk ellenállása gyengébb a lehelletnél.