III.

Visszatérve a házba, a városfőhadnagy lefeküdt, anélkül, hogy elnyugodott volna. Mit tett ő? Cinkosául szegődött egy embernek – nem, egy ügynek, amelyet őrületnek tartott. Őrületnek, szerelemhez hasonló, mámoros megtántorodásnak – de nem gonosz elvetemedettségnek. Másfél esztendeje pedig csak azt látta, hogy e megtántorodás részeseit veszett vadállatok gyanánt üldözik, gyilkolják halomra.

„Istennek nagyobbal tartozik“, hallotta a menekülő szavát, és érezte egész súlyával azt a különös parancsot, mely népe javáért a mindenkitől megvetett szolgálatba és a szolgálatban ma ekkora hűtlenségbe kényszerítette. Hogy hol van az igazság: szinte behúnyt szemmel a meglévő hatalom eszközéül szolgálni, – nyíltan előbb lázadó, ma irtóztatóan büntetett, lethargiában senyvedő népéhez állani, – vagy kétfelé szolgálva, egy jóért dolgozva lassan mindkét felől meggyűlöltté válni – nem tudta most megítélni. Nem is bírt valóban végiggondolni mindenen. Érezte a meghasonlást magában, de hogy mi mivel került benne szembe, arról tűnődni most nem volt alkalmas óra. Tudta, hogy a veszély csak kilépett a küszöbén és hogy sokkal nagyobb, mint tegnap este.

Minden percben megzörrenhetett a zsandárfegyver a kapun.

E helyett azonban az asszonyok szobájában hallott kapkodást, lépéseket. A felesége jött, ingrevett nagykendőben, hálófőkötőben, lábára strimfli nélkül húzva a papucs. Sohasem látta így a szobájából kilépni.

– Hol van Klaudina?

– Már felkelt?

– Eltűnt.

A szó, amit az anya kiejtett, összeakasztotta a két szülő tekintetét. Nem merték tovább fűzni. Az apa kifordult az ágyból, sebesen felöltözött és nesztelenül kutatta át az egész telket, nehogy a cseléd észrevegyen valamit… Az első elsápadásból arca mind sötétebb színt vett. Amikor visszatért, a felesége megijedt tőle. Bezárta az ajtót maga után és az öltözetlenségtől, rémülettől vacogó asszony elé állott.

Kegyetlen rövidséggel metszette fel a talányt!

– Maradt-e Klaudina magában az este?

– Sokáig.

– Hol?

– A szobájában.

– Te hagytad ott?

– Ő kért, hogy menjek vacsorát főzni.

– Úgy!

Ökölbefogott kézzel, összehúzott szemmel az ablakhoz állt és számotvetett. Aztán megfordult:

– Klaudinát a menekült szöktette meg!

Az asszony a kéményre intett.

– Ő. Krizbai. A „honfiú“… a „honvédtiszt“… a gazember!

Leesett egy székre, a szeme üvegesen meredt el egy pillanatra. Megrázta a fejét.

– Sokat feltételeztél rólam, jómadár, de az utolsó számításod túllőtt a célon. Hogy hallgatni fogok.

Felállt, járkált, megállott, felkacagott. És töredezve beszélt:

– A becsületszavad! – A ruhámat, Zsuzsa! Hány óra? Úgy kell nekem! Két úr bolond szolgájának!

Az ajtóban elibeesdekelt az asszony:

– Mit akar –?

– Visszakapni, asszony, a megfutamodott leányodat!

– Hová megy?

– A zsandármériára.

Az asszony rá akarta vetni magát, visszahúzni két esdeklő karjával. – Elhárította, kilépett.

… Most, hogy még az összefüggést sem értette, csak úgy, mint az állat, amelyik nagy veszedelemben ösztönből a legokosabbat teszi, az anya összeszedte magát. Mintha remélt volna valamit az önuralmától: felköltötte a szolgálót, tüzeket gyujtatott, kiadta a reggelit, piacra küldött. Amíg lehet, tartani magát, titkolni a szégyent.

Csak egy félóra mult… Tompa, bizonytalan léptek a gángon. Klaudina, mint a kísértet, megjelent.

– Édesanyám!

Összekulcsolt kézzel állott elejébe.

Az anya felkiáltott:

– Fiam, be se jőjj, szót se szólj, nincs idő rá, fuss apádért a zsandármériára! Mutasd meg magadat nekie!

Klaudina fordult. A gángküszöbön az apjával találta magát szemben.

Az apa szó nélkül tántorodott az ajtófélfának. – Klaudina letérdelt eléje.

– Ne csókold a kezemet… hátha nekem kell tőled bocsánatot kérnem. – Hol voltál?

– Krizbaival találkozni.

– Tudtával szöktél?

– Tudtán kívül.

– S nem kellettél?

Alig hallatszott:

– Nem.

– Még a szégyenben sincs szerencséd. Elfelejtett?

– Erről nem volt szó… Azt mondta: ő semmit sem tehet édesapámnak ellenére.

Czinege István megragadta és falhoz szorította a leányt.

– És én… ide hallgass… mibe kergettél… én elárultam… én feljelentettem Krizbait!

Klaudina elomlott, némán, mint a levágott fű, az apja kezében.

Az anya sikoltása, a házban támadt asszonyi lótás-futás egészen kívülmaradt a főhadnagy pillanatnyi gondolatkörein. A nagy megfordulás, hogy leányát visszakapta, de ártatlan vért juttat sötét kezekbe – szinte felfoghatatlan volt, mintha tőle függetlenül egy gonosz hatalom kápráztatná, hajszolná alig követhető események nyomában.

– Megmenteni…!?

Apflerbe kapaszkodott, indult is. Szemben találta, a zsandárméria felől jött. Az arca felvillanásából látta, hogy az is őt keresi. Friss volt, pedig az éjjel későig folyt a hajsza.

– S ez úgy igaz, tekintetes Uram, ahogy az altiszt jelentette nekem?

– Mit mondott?

Sötéten, magába veszve hallgatta Apflert, mert úgy tetszett neki, hogy nem emlékszik már mindenre pontosan.

– Hogy a tekintetes Uram ma reggel hét órakor engem keresett a zsandármérián, s nem találva, a szolgálattevőnek jelentette, hogy hol fogható le Krizbai.

Nem kapva semmi választ, folytatta:

– Az altiszt mentegette szinte magát, hogy a patrullt a tegnap rekvirált szekerek egyikén az én tudtom nélkül azonnal indította Tövisnek. Azzal takarózott, hogy tekintetes Uram mozdulni nem akart az őrszobából, amíg nem intézkedtek. Sőt – hogy követelte volna, hogy az őrmester is menjen, aki tegnap felismerte. Hogy a menekülő már egy jó óra egérutat nyert és csak abban lehet bízni, hogy a tövisi malomban elidőz, míg számbaadja a molnárnak a szekeret.

Czinege István alig bírta végighallgatni mindezt. Saját szavai idegenek voltak… s olyan szörnyű volt a csengésük!

– Még a ruháját is leírta eszerint a tekintetes Uram. Zöldzsinóros abanadrág, szürke újjas, fekete kerekkalap – egy nőt is említett volna a szekéren.

A zsandármériára értek, Apfler irodahelyiségébe.

Csak most, a leülésnél vette észre a főhadnagy, milyen sötét a Czinege István arca.

– Mondja, tekintetes Uram, a Krizbai tőrbecsalásáért forszírozta tegnap este a torockói és csombordi utak erősebb szemmeltartását?

Czinege kínosan tekintett fel töprengéséből. Egész szótlansága idején azzal vetett számot, használhat-e az a majdnem másfélórai egérút Krizbainak? Miért is nem faggatta ki Klaudinát, mennyire voltak az útban?

– Apfler, mint barátnak akarok neked most szólani. Vallani. Az este nyolc és kilenc óra közt Krizbait a lakásomon találtam. Mikor az őrmester a nyomába ért, a kerteken át az én portámig futott. Elrejtettem. Hogy miért? Te emlékszel Kicsi-Ágnesre. Annak a gyermeknek annyi jó órája volt az életben, amennyit ez az ember szerzett. Megértheted, hogy –

– Dehát nem éppen azért teszünk esküt a császárra, hogy még az ilyen nehéz kísértésben is hívek maradhassunk?

– Tegnap ilyenkor én is ezt mondtam volna.

– Most aztán igazán nem értem a tekintetes Uramat.

Czinege tudta, milyen kérdés következik. Elszánta magát.

– Ne is szólj. Azt akarod kérdeni, hogy akkorhát miért… árulkodtam? Azért: mert azt hittem, hogy – hogy rabolni járt nálam.

Apfler előtt ez egészen érthetetlen volt.

– Ezt neked most meg nem magyarázhatom. Értsd meg, egy szörnyű gyalázattal gyanusítottam, elvesztettem a fejemet és iderohantam – feladtam.

Egészen halkan tette hozzá:

– Amivel vádoltam… ártatlan benne…

Nagyon rövid csend után szólalt meg Apfler:

– Nem gondolja tekintetes Uram, hogy ez így jól van? Megtalálta a kötelesség útját. Krizbai kézrekerül, tekintetes Uramnak nekem tett vallomása pedig a sírban nem lehet jobb helyen… A jelentést rögtön megfogalmazom. Úgy, hogy hivatalnoki, alattvalói becsülete foltatlan marad. Enélkül minden összeomlik.

Most magára is gondolt, a Klaudinával remélt boldog kapcsolatra, és ezért elpirult, mert még nem volt minden nyílt beszéd tárgya közöttük.

– Igen, igen, a családom jövője… De a polgárság… a város… Ha ők megtudják, hogy én adtam kézre!

– A mi embereink hallgatnak és a jelentéseink soha napfényre nem jutnak.

– És a lelkiismeret?

– Éppen annak kell megnyugodni, hogy esküjének eleget tett.

– Még ez sem igaz! Még ebbe sem kapaszkodhatom, hogy megbocsássak magamnak! Én Krizbait személyes, buta dühben… bosszúból…

Felugrott:

– Hát nem érted, hogy mit akarok? Tudni akarom, semmit sem tehetsz, hogy Krizbai ne kerüljön kézre?

Apfler csodálkozásból csodálkozásba esett.

– Egyszer lehetetlen, mert hiszen tekintetes Uram maga küldte és pontosan utasította a zsandárokat! Másodszor az én meggyőződésem, az én tiszti becsületem!

– Igen, igen! Nektek könnyű! Nektek nincs két becsületetek!

– Két… becsületünk?

Czinege István sötétre gyúlt.

– Ez az… – mondta magának.

Most megtalálta a nevét a visszásságnak, amely régóta rágta és most – úgy érezte – halálosat mart a lelkébe.

Darabig fel és alá járt, azután komor nyugalommal szólt:

– Ird meg a jelentésedet az őrnagynak, ahogy jónak látod. Krizbain s rajtam, az én lelkemen, legfeljebb az Isten ha segít. Legalább rajtatok segítsen.

– A jelentést megcsinálom. Nézze, tekintetes Uram, hiszen sokféleképpen lehet valamit elmondani. Addig töröm rajta a fejemet, amíg úgy meg tudom írni, hogy minden jó lesz.

– Vigyázz, a jelentésed felborulhat. Ha Krizbai mindent úgy vall be, ahogy volt… Nem, ezt ő nem fogja soha tenni. Tőle nem számíthatok semmi olyan árulásra, ami könnyítene a lelkemen. Az egyedüli reményem az, hogy ő másfélórával előrement.

Az utcán volt, csak a szokás vitte a hivatal felé, mert az agya össze-vissza gomolygott. A házuk előtt eszébe jutott Klaudina. Homályosan derengett benne, hogy betegen hagyta.

Belépett hozzá. A hajadon bő, fehér köntösben a lócán volt párnák közé fektetve, a lába alatt meleg téglák. Színtelenre vált ajka semmit, a szeme csupán egyet kérdezett. Az apa túl volt a haragon, csak mélységes szánalmat érzett most iránta.

– Meddig jutottatok, fiam, az útban?

– Krizbai… val?

– Vele.

– A Tövisi Pad tetejéig.

– Hány óra lehetett akkor?

– Félhét… háromfertály…

– Alig hiszem. Hogy tudtál volna onnan ilyen korán visszagyalogolni. Nem volt még nyolc óra, amikor én hazajöttem.

– Szekérrel hozott vissza a Cifráig.

– Krizbai? Visszatért?

– Azt mondta: nála csak az élet forog kockán, de nálam a becsületem.

Czinege összement a karosszékben, mintha csontjait vesztette volna. Most látta Krizbait, lelke egészében és most vált előtte világossá, hogy az meg nem menekülhet. A visszatéréssel legalább háromfertály órát veszített, a többit kipótolja a patrullnak pihent lovakkal befogott szekere.

– Találkoztál-e valakivel, aki rádismert?

– Azt hiszem, senki sem ismert reám. Csak parasztokkal találkoztam.

– Akkor még mindig marad számodra egy út az életben.

– Igen, édesapám.

Klaudina lehajtotta a fejét, mint ítélet után.

Ez jól volt már, hát nem akart senkit se keseríteni. Felment a hivatalba és ott várta, hogy meghallja a hírt, amely az ő lelkének lesz a halálos ítélete.

Dolgozni nem bírt, az ablakhoz állt és kibámult a piacra. Szemben a vár fekete, kormosra perzselt gyűrűje, jobbkézt a félig tetőtlen kollégium, s a kettő között a négyszáznak durván feldombolt sírhantja. A sírhant előtt… a híg télutói sárban…

Egy szekér jött a búzapiac felől, a tövisi útról, s a zsandárméria felé tartott. Rezescsákósok közepén egy fiatal parasztlegényféle ült, a keze, a lába láncon, a kalapját elveszíthette. Széltől-fagytól veretes arca azonban a feltisztuló világosságban inkább elszántnak tetszett, mint szenvedőnek.

Egy-két utcagyermek és egy igen lerongyolt koldusasszonyféle követte a szekeret. A felnőttek csak megállottak, mintha gyökeret vertek volna ott, ahol a látvány érte őket. Férfiak sötéten néztek, asszonyok eltakarták az arcukat… Temetés volt: elevent vittek temetni. A lerongyolt, baglyas fehérnép azonban durva átkokba tört ki, s a zsandárt, aki lefogta, összeköpdöste. A futáskor megőrült Bolond Nyika volt.

– Még ez is kockáztat valamit.

Czinege István most érezte először a kínt, amelyben keresztrefeszített népe haldokolt. Most kezdte érteni a nemalkuvó utakat, a keserű dacot, amely a jót sem veszi szívesen attól, aki bántotta szentségeit.

Ő más utat próbált és talán neki volt igaza… de mintha itt ez nem számítna, ez az okos, józan, olcsó igazság, mintha volna egy más, egy drágább, csak életen-véren vásárolható… az igazság, hogy a nemzetet őrületeibe is követni kell. Mikor az egész test lázas, akkor minden porcikája részt vesz benne, csak a verejték, csak a szenny kívánkozik el belőle, hogy ne ossza az ő sorsát… Késő. Késő… Most egyedüli reménye, hogy az ő kétszínű életén, mint két parton lábat vető hídon át, gyermeke elvész azok közé, akiknél elfelejt lassan mindent, ami neki, az apának még sajgott.

Egy zsandár jött érette. Vuics őrnagy úr kéreti a városfőhadnagy urat a zsandármériára.

– – – – Egészen idegenszerű, a hosszú télen át elszokott, éles napfény sütött be és még szembeötlőbbé tette a helyiség rideg voltát. Erdély térképe s a fiatal uralkodó sugár képmása volt minden dísz itten. Az őrnagy szemben ült az ajtóval a zöldposztós asztal mellett. Balról Apfler, előtte a jegyzőkönyv. Pillantása megnyugtató volt, szinte biztató.

Az őrnagy korlátoltságánál jobban sebezte Czinegét a jobbján ülő szikár, himlőhelyes kapitány jelenléte. Ez türelmetlenül futtatta át szemét egy papíríven, Krizbai bűnlajstromán.

A fogoly balkézt állott. Keze láncon, jobbján a kötést vér szennyezte. Arca közömbös volt, mintha túl lenne az őt érhető legkeservesebben. Mégis, mikor tekintete a belépő városfőhadnagyra fordult, új kérdező szenvedés bukott fel benne.

Az őrnagy kezet nyujtott Czinege Istvánnak.

Szégyenletes felsülések sorozata volt idáig, e helyt, a zsandárság szereplése. Minden megtört a hallgatag, megközelíthetetlen, konok népen. Most végül egy „gutgesinnt“ érdemhez segítette az új államszervet.

– Köszönöm, köszönöm.

A fogoly behúnyta a szemét. Mi ez a „köszönöm“ Czinege Istvánnak?

– Kérem a városfőhadnagy urat, vegye szemügyre a foglyot. Azonos-e Krizbai Miklóssal, aki negyvennyolc tavaszán a helyi főiskolát mint jurátus diák látogatta?

Krizbai kímélni akarta Czinegét és elébe vágott:

– Krizbai Miklós vagyok, az, akit keresnek.

A kapitány izgágán kiáltott rá:

– Ki kérdezte Önt?

Az őrnagyhoz fordult:

– Pardon, majd én.

– Mit dicsekszik a nevével? Csak dicsekedjék továbbra is, ez az út nagyon magasba vezet! Lássuk csak – a lépcsőket!

Összehúzott szemmel újra az ívbe pillantott.

– Krizbai Miklós 1848 nyarán diligentián kívül visszatért Háromszékből és a helybeli iparos-, kereskedő- és tanulóifjakat a lázadó hadsereg részére toborzotta.

A kapitány elhallgatott, várta, hogy a fogoly tagadjon.

Krizbai ráhagyta:

– Úgy van.

– Nevezett vezette azt a fehérszemkötős császári parlamentairt, akinek a fedezete alatt Bem egész serege kibújt a kelepcéből Szászsebesnél.

A fogoly feljebb emelte a fejét.

– Valóban én voltam az egyik vezető.

– A retiráda többi, komoly hadvezetéshez méltatlan, hitvány trükkjeiben is főludas volt.

– Minden erőmmel szolgáltam tábornokomat, Bemet és hazám ügyét.

– … A „Honvéd“ cikkeiben gyalázta a császárt! Rágalmazta az osztrák hadvezetőség nagyjait!

– Csak azt írtam meg, hogy hitem szerint a császári felkelők felsőbb parancs nélkül Enyedet nem merték volna elpusztítani.

A kapitány előfúrta a fejét a fogoly felé.

– Verfluchter Kerl! Miért menekült akkor mégis császári fedél alá?

Krizbai Czinegére nézett. Látta, hogy a városfőhadnagy elsápad.

– Erre nem felelek.

– Császári ember szekerén lopakodott tovább!

– Gyalog fogtak el Tövisen túl a gyulafehérvári úton.

– – – Ez az ember nem az, aki csak úgy, semmi okból tagad. Kinek a javára hazudik? Mi érdeke van benne? A kapitány gyanakodva tekintett Czinege Istvánra.

– Városfőhadnagy úr, mondja szemébe neki a vallomását!

Apfler félhangosan fordult fellebbvalóihoz.

– Bocsánat. A vallomás már írásban fekszik az őrnagy úr előtt. Felesleges azt megismételtetni.

Az őrnagy bólintott.

– Valóban, időpocsékolás. A foglyot csak identifikálni akartuk és ez megtörtént, nem tartozik rá, hogyan került horogra.

– Az nem elég. Hallja meg a fogoly a feljelentő szájából, legyen neki ez az első lecke. Lássa, hogy nem minden fajtájabeli veszett meg!

Apfler súgva kérte:

– Bocsánat kapitány úr, a városfőhadnagy úrnak mégis kellemetlen lehet, hogy a fogoly előtt így leleplezze magát.

– Was… kellemetlen? Jó hivatalnok fütyül rá, mit gondol róla egy Kossuth-kutya!

Apfler most az őrnagyhoz fordult:

– Őrnagy úr, kérem… akkor is inkább olvassa fel valaki a vallomást!

– Helyes. Kapitány úr, ne ragadtassa el magát!

Apfler a kezébe vette a papírt. Köhintett és ezalatt a fogolyra nézett. Üzent neki a szemével:

– Annyit higgy belőle, amennyi neked valószínű.

A városfőhadnagy felé szinte esdekelt a tekintete:

– Hallgass… az Istenre kérlek, hallgass!

Csakhogy a három tekintet nem értette meg egymást.

– – – – „Czinege István városfőhadnagy úr a hozzá menekült Krizbai Miklóst szemtől szemben ki nem utasíthatta a házából. Nevezett ugyanis sok éven át volt gyermekeinek nevelője. A városfőhadnagy úr kénytelen volt cselhez folyamodni. Este elrejtette Krizbait és hajnalban útratette, amikor is nyomába vezette a zsandárságot…“

Czinege Istvánt mindmostanig a szégyen és a fájdalom lebénította. Most bentszakadt lélekzettel meredt el a fogolyra… Döbbenet, – szinte utálat sötétítette el annak arcát.

Felugrott, kiáltani akart, leseperni magáról a lelkén esett szennyes szókat, mint undorító férget… De ahogy hirtelen a halálsápadtan olvasó fiatal férfira nézett, visszarekedt a kiáltása. Ha most elveszti a fejét… ha kiabál… ha leleplez… Apflernek sírt ásott… Pedig az a maga módján jót akart.

Összeszedte erejét, eszét.

– Őrnagy úr! Ezt a vallomást én nem mondtam penna alá Apfler főhadnagy úrnak. Ő azt tévesen értelmezte és így tévesen okadatolta tetteimet. Engedje meg, hogy kikorrigáljam azt, amit reggeli kusza lelkiállapotomban elfelejtettem megmagyarázni. – Én Krizbai Miklóst, gyermekeim praeceptorát elbújtattam és útratettem, azzal a tökéletes szándékkal, hogy _megmenekítem!_

– És aztán megbánta szándékát? Felébredt alattvalói lelkiismerete? Az eset érthető, sőt menthető…

Az őrnagy szinte jóindulatúan mondta ezt.

A városfőhadnagy keserves-keményen rakta egymás mellé a szót.

– Én Krizbai Miklóst nem hivatali lelkiismeretből, hanem személyes bosszúból jelentettem fel. Távozása után azt hittem, hogy megrabolt.

A kapitány fintort vágott:

– Ah… ilyen bizalmat gerjesztők a „honvédtiszt“ urak!

Czinege csak egy pillanatig küszködött… a mindennél szentebbért… Amiért az eddig legnagyobbnak vélt szégyent is fejére idézheti a szóban, amellyel lecsapott a kapitányra:

– Azt hittem, hogy megszöktette a leányomat!

Apfler rémülten lépett hozzá közelebb.

– És?

A vallomástevő mély részvéttel nézett reá.

– Krizbai Miklós nem szöktette el a leányomat. A leányom… maga szökött utána, hogy megossza véle a nyomorúságot!

Apflerre most szakadt rá a ház, amit eddig építgetett.

Még az őrnagy is kitört:

– Um Gotteswillen, ilyen skandalummal dicsekedni!

– Alle die gleichen! – Szégyelje magát! – vágta feléje a kapitány.

– Akik előtt én mán túl még szégyenkezni akarok tudni… azok előtt ez nem szégyen…

És pillantása összeforrt most a fogolyéval, találkozó testvériségben.

– Ruhig! Mit hallgatjuk ezt a handabandát? Egy helyett kettőt fogtunk, őrnagy úr s punktum!

Az őrnagy zsandárokért küldötte ki Apflert.

Míg megjöttek, a két tiszt halkan pár szót cserélt. A kapitány dörzsölte a kezét örömében. De az őrnagy rosszkedvűen leintette:

– Ez a második siker szerintem fiaskó. Ha az ilyenekből is kibújik a kígyó, mint ez a Czinege István, akkor én nem tudom, mire építünk mi itten?…

Csörgő láncokkal jöttek a zsandárok. Czinege István már a fogoly mellett állott, kezét bilincskészen rakta keresztbe.

Csattant a vasperec… indulhattak.

– Külön cellába! – kiáltott Apfler után a kapitány.

Míg átmentek az udvaron az első napfényben borzongó fák alatt, Czinege odasúgta Krizbainak:

– Szereted még?

– Arra nincs szó.

– Fiam. Ha csak börtönt kapsz… ha visszatérsz… a tiéd. Élek vagy halok addig: mindegy.

– Miért tette ezt? Érettem?

– Magamért. Jusson nekem is a ti kenyeretekből.

A pincébe épített cella ajtajában Apfler mélységes szemrehányással állott elibe Czinegének. Úgy tett, mintha a vasak biztonságát próbálná.

– Mit üzen a családjának, tekintetes Uram?

– Üzenem nekik, most már hiszem, hogy a honleány is nagy szó. Fejükre idéztem… A honleány tűr és vár, amíg a honfiú szenved.

Apfler a neki oly fájó üzenet után is lovagiasan búcsúzott.

– Isten vele, tekintetes Uram.

– Isten vele, főhadnagy úr. A tűz is lehet jó, a víz is lehet jó, külön-külön. De össze nem folyhatnak soha. Annak jaj, aki megpróbálja.

KIFÜSTÖLÉS.

Egy szekrényajtót kellett kinyitnia, hogy azon át az életbe lépjen. Deszkái bátran koporsónak is nőhettek volna. Halott kelengye feküdt benne. És ő hat éve hált egy koporsóval egyszobában.

Mikor Judith csattani hallotta a zárat, erősen megfogózott. Anyja elgyengült: „Lelkem leányom“ – és nedves volt a szemszöglete. Judith rezzenés nélkül nézte az előbomló fehér tetemeket. Nehéz len-ingek szálltak le a polcról: nagynénje ajándékai. Jó, falusi levendulaszag bújdosott bennük. Ezek még nem fájtak úgy. Csak a gyermekkort ragyogtatták vissza sápadt visszfényben. Boldog ámolygásokat a nagykertben, a malomárok karikázó szőke hullámai mellett… Még vad volt akkor és rakoncátlan, a fák tetején élt és belefütyült az életbe. Fintort vágott a nagynéninek az ajándékra:

– Én nem megyek férjhez soha!

– Akkor is kell, fiam, kelengye.

Kell. Most látja. Odarakta őket, anyja várakozó két kezére:

– Ezeket elviszem. Kérem külön tenni.

A második polcon asztalneműek pihentek, sokszemélyes abroszok – mert úgy volt, hogy nagy házat fognak vinni, ünnep lesz az élet. Ezek mégsem fájtak. Akkori szíve is a kicsi ünnepekre készült igazán: a vendégtelen teríttetésre, mikor csak egyetlen harmadik ül asztalhoz: rózsaszín köntösében a Boldogság. – Máskép lesz. Félasztalt fog magának teríteni, mint a magános emberek és mellette az Árvaság fog ülni, a szürke, étvágy felejtető asztaltárs.

A kicsi abroszok… Ezek mélyen, messziben induló sajgást támasztottak a szíve körül. Ezekbe már a lelkéből volt valami összefogva.

A konyharuhák… A fehér szobalánykötények, máslis bóbiták… Tizennyolc éves koráig járt iskolába, de azért gondos gazdasszony akart lenni, a maga szemével tenni ragyogóvá mindent. Egy kicsit parancsolni is vágyott, hiszen olyan gyermek volt még. De csak takaros lányoknak és fínoman, előkelően…

Picit összeszorította a fogát. Most jöttek a legfehérebb halottak. Szép kísértetek, akik nem tudtak elmúlni, csak valami gyenge holtszínt, sárgát kaptak. Battiszt lengeségek. Ingek, hibátlanul hímezve, monogrammozva. Legalul egy csodaszép ágyhuzat, összefogva, rákészítve a virágos brokát paplanra. Az ágyhuzaton pedig, összefogatlanul elomolva, lerogyva reájuk, mintha siratná a sok halálraítélt csodát –

Judith érezte, hogy hátán jégszilánk szúr végig.

– Mama – mondta összeszedett nyugalommal – kérem csak a konyhába menni. Majd én kiválasztom, mit akarok elvinni.

Az anya ijedten nézett leányára, de engedelmeskedett. Oly tanácstalan volt gyermekének sorsával szemben, hogy nem mert neki soha ellentmondani. Talán ő volt az egészben a legszerencsétlenebb. – Kifordult az ajtón, de nem ért a konyháig. Annyira félt, hogy leült a szobaajtó elé és mert a kulcslyukon nem volt lelke leskelődni gyermeke után, a fülével és a szívével hallgatózott.

Mit akar, mért küldte ki őt? Sírni fog? Miért akar sírni most, amikor sokesztendős konok küzdelemmel új életet teremtett magának az elsülyedt, régi élet felett! Igaz, ünneptelen életet, egy messzi, ismeretlen, reménytelen városkában. Az ő ünnepekre termett Judithja, aki bűbájos nászútra, meleg és vidor fészekre volt kireppenőben; aki olyan ragyogó, olyan tiszta, édes mátka volt, mint napraváró hajnali rózsafa. – Aki egyszer mégis sápadtan, reszkető döbbenetben jött haza:

Már többször észrevette, hogy egy rendőr ólálkodik mögötte. Eleinte véletlennek tűnt, aztán kezdett kellemetlenné válni. Ma visszafordult és kérdőre vonta érte. A rendőr bevallotta, hogy meg van bízva az őrizettel. A kapitány úr adta ki neki a rendeletet, kísérje a kisasszonyt, mert valaki gonosz szándékkal van iránta. Egy nőszemély. És Judith indulni akart a rendőrkapitányhoz, végére járni a megalázó dolog nyitjának. Az ajtóban megállította a postás. Levelet hozott, nem nagyon kiírt, ismeretlen női írást. A levélben követelőn, kétségbeesett hangon egy kérés és egy fenyegetés állott. Bontsa fel az eljegyzését. Arra a férfira másnak van nagyobb joga. És ha nem tesz úgy, amint a levél kéri, majd meglátja, mi következik: az utcán, a templomban, akárhol…

– Ne menj sehova, – mondta ő, az anya – várd meg Lorántot.

Egy rettentő félóra hosszat várakoztak akkor. Jómaga dadogott valamiket Judithnak, hogy ez nem olyan tragikus. Csak botrány ne legyen, elvégre Loránt férfi… Judith kitágult, értetlen szemmel meredt a történendőkbe.

Végre jött a fínom, kedves fiú, akiben az ő világuk szerint senki semmi hibát nem találhatott. Judith szótlanul odaadta neki a levelet. Azt hitte, mindjárt minden jóra fordul, mert hiszen nem is fogta fel valóban a helyzetet.

A fiatalember elsápadt, soha így nem nézett a leányra. Lerogyott.

– Judith…

Megcsókolta a lábát. Akkor az anyára pillantott, vérpirosra vált, kezét az arcára fedte és kifutott, kezében a levéllel. Ott álltak ők ketten, tanácstalan összemeredésben: anya és leánya.

Egy óra se mult, majdnem beesett az ajtón egy cseléd.

– Az ügyvéd úr… az ügyvéd úr…

Visítani kezdett.

Judith vele futott, hajadonfőn.

Még meleg volt a keze, a homloka. Óh, mintha élt, mintha aludt volna a dívánon, csak a vértócsa mellette a földön, mondta az igazat.

Judith sokáig beteg volt azután.

Mikor testben fellábbadott, lelkileg sínylett. Nem volt szabad a mátkaságára emlékeztetni őt senkinek és semminek. Az emlékeket tűzbe vetette, az akkor viselt ruhákat elajándékozta. Egyszer összeesett: egy új cseléd tudatlanul az asztalára rendezte Lorántnak gyermekkori képét, amit Judith mindenekfelett dédelgetett valamikor. Amit egyedül el nem égetett…

Aztán, mikor mindent és mindenkit hallgatásra szoktatott, egyszerre kemény lett és határozott. Kelengyéjét elzárta és újból tanulni fogott. Nem örömben tette, hanem önmagát járomba hajtva. Szorgalma, haladása példabeszéd volt, a diplomáját ablakba tehette volna.

Most pedig indult is, az ország túlsó végébe, állásba. Ehhez az útnakinduláshoz kellett kinyitnia a kelengyés szekrényt… Aminek a rakosgatásához az anyát nem akarta társnak.

– Óh Istenem, óh Istenem.

Hiszen olyan nyugodtan kezdett hozzá. A kicsit rozsdás kulcsot vaskézzel csavarta meg. Olyan okosan, tervszerűen válogatott. De aztán… Az anyai sejtés a leányon pihenő, hűvös nyugalmon át érezte a beteg szív induló reszketéseit. Kivált… A menyasszonyi inge úgy volt bedobva, ahogyan félbenmaradt, a többi holmi fölé. Jól látta ő, hogy félt hozzányúlni.

Sírni fog, egész bizonyosan sír. Nem szokott pedig. Csak rosszabb ne legyen. Édes Istenem, csak rosszabb ne…

Az anya sűrűn törülgette a szemét és figyelt, minden érzékét megfeszítve figyelt. Nem hallott semmit. Még a lépéseit, a ruhája suhogását sem. Ez még keservesebb volt. Kezét a kilincsre emelte…

– – Ahogy anyja után betette az ajtót, Judith lassan ment a szekrény felé. Úgy ment, mint kísértetnek elejébe.

Nem fog sírni. Két ember birkózott benne sokáig: egy nyöszörgő letepert és egy felüllévő fojtogató. A fojtogató elvégezte munkáját: keserű, kemény diadallal ült már régen a megfojtott felett. Judith megértette magával, hogy Loránt nem volt rosszabb, mint más férfi, csak szerencsétlenebb: mert gyöngédebb és lelkiismeretesebb. És hogy az is törvény, emberek törvénye, ami őt, Judithot érte. Hogy neki, a legártatlanabbnak kell – ha így fordul a kocka, – a legnagyobb keresztet felvennie. Felvette hősen, konokul. Sebzett erőkkel kiverekedett egy új életlehetőséget.

És ma birokra kel a kísértetek utolsó zúgával és le fogja győzni az utolsó kísértetet.

A kályhához ment és belenézett a tűzbe. Ropogós, félparazsas égés. A máglya készen áll. Nyitva hagyta az ajtót, hogy gyorsan végezhessen.

Visszatért a szekrényhez és utánanyúlt annak, amitől az imént reszketni kezdett. Kihúzta, de távoltartotta magától. Egy lépést tett a tűz felé… Az ing szertebomlott…

A leány megtorpant.

Milyen szép! Nagyon könnyű, szinte áttetsző selyem. A nyakánál lehelletes csipkék közé hímezett rózsakoszorúcskák. A rövid újjon is…

Leült, ölébe vette. Furcsa, nem irtózott. Nem rohanták meg a könnyek. Csak a hervadtan is csillámló emlékek, melyek hozzátapadtak a ruhadarabhoz. Ehhez a szépséges holmihoz, amely általa volt olyan remek. Nagy, nagy munka. Hónapokon át készítette. És milyen örömös munka volt. Azt nem tudja férfi. Öltésről öltésre díszíteni az üdvösségünket. Mindig bezárta hozzá az ajtót, nehogy valaki meglássa. A tűz énekelt és ő fűzte, öltötte, néha megcsókolta a selyemszálat. Fehér viharban vágtatott át rajta: mire varrja. Néha kiesett a kezéből a tű… A vihar felkarolta és elrobogott vele a szent Ismeretlenbe…

Aztán… aztán félbenmaradt és koporsóba dobódott.

Mennyit szenvedett, mennyiszer kívánta a halált még akkor is, amikor már megbocsátott a halott mátkának! Mert az életnek nem tudott megbocsátani. Az életet undortól, gyűlölettől lobogó szemmel nézte.

– Pedig ha elfogadod, akkor meg kell teremtened magadnak az élet elfogadható formáját is…

Ezt parancsolta egyszer magának.

És ez a forma kezdett is már jó ideje kialakulni. Munka, nyugalom, közöny.

Közöny? Az igazi közöny mosolyog, te pedig könnyektől tartasz és autodafé-ra gyujtottál ma tüzet!

Minek? Mindaddig, amíg nagy jelenetekben búcsúzol a multtól, amíg égeted, temeted, irtózol tőle és keresztet vetsz reá: addig nem váltottad át magadat a Közöny nagy, nyájas ünnepébe. Annak nincsenek szertartásai, az örökegyforma és felindulásnélküli.

Nem kell ide máglya, csak kifüstölés. Fújd rá a közönyödet és széthull az igéző átok. És akkor igazán felvetted a sorsodat, elfogadtattad magaddal a tragédiádat…

Vedd a tűt Judith, végezd be az utolsó rózsát az ingeden, varrd el az utolsó, még lelógó selyemszálat… Ird be az utikosaradba ragasztott leltáradba, számold ki a többivel a mosónénak, és viseld el aztán, felváltva a többi közömbössel…

… Az anya úgy szenvedett, hogy már nem bírta. Ha Judithot ájulva a földön találja…

Benyitott, félve, szinte alázattal.

A leány az ablak felé fordulva a selyemszálat nyálazta meg és belefűzte a világosság felé magasan tartott varrótűbe.

VARGABETŰ.

„_Az ő útjai végiremehetetlenek._“