II.

Romlatag kőfalakon, templomcseréppel bordázott bástyatetőkön lilaszínű parádét vont a borostyán és készült, készült a parádé egyre még. Öles székely legények vállukon hordták a kidöntött növendék-fákat és állét vertek belőle várkaputól templomig. Bent fürge fiúk cserfalevélgirlandokat húztak át a karzatok között, padokba verődve koronát-koszorút kötöttek a lányok. Soha máskor ilyen csacskaságot nem látott a fehér templomhajó. Az volt a legény, aki az orgona tetejére mászott, hogy bokrétákat tűzdeljen a legfelső sípokra. Bajka Mózsa a tornyon át a padlásra merészkedett, hogy zsinóron engedje le a koronát az úrasztala fölé. Meghal az anyja, ha most meglátná. Zsiga gróf kacagva nézett a szédítő magas padláslyukból lekandikáló vasfejűre.

– Én a jobb részt választom és kegyed lábához ülök, segíteni. Úgy sem tudtam mostanában soha hazakísérni, eltűnt mindig, mint Hamupipőke. Nem tudom, valamikor szokásban volt – a história professzor mondta – hogy a templomba menekülők sértetlenek voltak. Hát ilyenképen vagyunk mi most ketten… itt biztonságban vagyon a szívünk.

Druzsiánna már az első szóknál megrázta a fejét. De különös volt, nem mert az úrfi blaszfémiás beszédeire tiltakozni. Valami babonás, félelmetes erő volt abban, hogy az Irás szavaival varrt hímet szerelmükre.

A gróf sorban adogatta fel a virágkosárból Druzsiánna keze alá a vérpiros bazsarózsákat. Hogy tudta adni a virágot, milyen szépen, ábrándos tűzben pillantott fel velük együtt, mintha mindegyikben az ő teljes, bíborpiros szívét nyujtaná hódoló áldozat gyanánt.

Mikor a nap már kései, elnyúló aranynézésekkel sepert végig a templom virágba, lombba mártott, szinte elsötétített falain, az öreg pap is becsoszogott, hogy utánanézzen a pompának. No, meg hogy „beitassa“ velük a holnapi ünnepség rendjét. Nagy versengés folyt ugyanis a leányzók között, ki hányadikul üljön a sorban. Sírás, összeveszés is volt már emiatt és Kézdi Polixéna el volt szánva, hogy ölébe ül Krizbai Cécinek, majd elhúzódik az eggyel lejjebb, ha a mollruhája ropog! – Mások hajnali felkelést, az egyházfi megkerülgetését tervezték…

– Hát édes gyermekeim. Egyet majd elfelejtettem. (Pedig napok óta töprengett, hogyan adja be ezt némely áspiránsoknak.) Figyeljetek csak ide. Hogy kiket fogok megáldani. Hát fiaim, ti ugyan tudjátok, hogy Isten áldása mindnyájatokra egykép kitöltődik. Épen azért mindegy, hogy kinek a fejére teszem a kezemet. De mégis, a rend s az illendőség úgy kívánja, hogy megmondjam. Kettő vagyon itt, ki idejénél fogva első lehet köztetek. Mert tanulásban mind igen derékul viseltétek magatokat… De úgy gondolom, nem tartjátok méltatlannak az elsőségre Simonfay Zsiga gróf úrfit és Dobokai Druzsiánna kisasszonyt… Simonfay gróf, úgye, méltóságod tizenhét és fél esztendőket töltött be… Druzsiánna, téged én kereszteltelek, tudom, most multál tizenhat. No lám, most már nem baj, hogy két esztendeig betegeskedtél. Legalább egy gróffal együtt áldalak meg. De kegyelmed gróf úr, mért késett annyira a jóban? A filozófia klasszist járja már, ha jól tudom?

– Anyámasszony igen kegyes és azt tartja, nem szabad zölden venni fel az első úrvacsorát. Apámuram freidenker, ő nem törődött vele…

A pap összeráncolta a homlokát. Az öreg Simonfay Mihály gróf istentelen hírében állott, Voltaire volt az órákuluma. Épen azért kell bő áldásnak szakadni a fiára, hogy tartson, hasson jó időkre…

Azon az éjjelen a friss lombok fanyar illata megédesült a napnyi pompázásra lekaszált tavaszi virágok lehelletétől. Nehéz ünnepi balzsam keveredett ebből. S a sok virág: mintha a falak magukból virágozták volna ki, hogy egy szűzi nász örömére csodát tegyenek. És ők ketten, a templom főhelyén, szemben az ünnepiruhás, ünnepi arcú tömeggel, virágfelhők és álomfelhők közepette… Druzsiánna nem tudta, mennyei vagy földi malaszttól feszül patyolatdereka alatt ujjongó szíve. Összeforrt a két üdvösség és elragadta valami fehér extázisba. Angyalnál tündökletesebb és alázatosabb volt, mikor az áldásért a mohába vont földre térdepelt… Csak a pap állt közöttük, jobbkeze a gróf, balja a Druzsiánna fején. Az áldás hosszú volt, akár egy esketési beszéd. Hogyne. Jobbkézt az első padban ott ült Simonfay Józéfa, Mihály gróf vénkisasszony nagynénje, ki az ekklézsiának is gyűjt. Elfáradt a jó öreg nagypap, s ahogy mindjobban ránehezedett a két fiatal főre, összehajtotta azokat, hogy szinte érintették már egymást és egybecsókolt arcuk tüzének lehellete.

Bűn volt? Mikor ismét helyükön ültek, Druzsiánna szeme anyja szigorú, kisírt tekintetével találkozott… Mert anyja mindig sírt a templomban. Szülőit siratta: apját martalócok döfték át negyvenkilencben, anyja belesorvadt a bánatba. Urát siratta, a kollégium inspektorát, kit vadorzók ütöttek le a „Csókolók“-nál, messzi, havasi, irdatlan erdőben és fiát, kit a Maros mindenesztendős pogányáldozatául szánt a sors. Igy voltak az ő örömünnepeik is könnyesek. Vagy most még egyébért is hullott az anya könnye?

Druzsiánnában zűrzavaros érzéseket vert fel az anya komorsága, hogy elrepítette szemét másfelé és akkor Pólika nénit látta, sugárzó arccal, megelégedetten. Fiatal szíve öntudatlanul talált enyhet a mosolygó arcban, mint a napra forduló virág a verőfényben.

Pólika néni ötször változtatott helyet a templomban, míg olyat talált, ahonnan mindent kellőképen szemügyre vehetett. Közben kétszer csaknem összeveszett a polgárasszonyokkal, kiket ősi helyükre, hátrább tessékelt. (Nézd az orcátlanjait, hova nem furakodnának!) Végre most félig ölében ült egy fiatal asszonykának, akitől csak egy újjbegyni helyet kért.

Ünnepség után a nép a Magyar-utcára ömlött ki a várból. Szép, talpig fehér lányok: kezükben imakönyv, csipkezsebkendő, amivel az első szent bor után szárították meg fiatal ajkukat – és a kegyes mondásokkal telenyomtatott emléklap. Szemlesütve lépegettek anyjuk mellett, diákok csatlakoztak hozzájuk, úgy sétáltak fel és alá a macskafejes járdán, vaskosaras földszinti házak, még a perzselés nyomait mutató romok előtt. Dobokainé, bár a legbüszkébb anya lehetett, egyetlenben egyszer ment csak végig az utcán. Leányával és Zsiga gróffal közrevétette magát és ünnepélyesen komor maradt. Mint vasfalon kellett volna megtörnie rajta a fiatalok tüzének. De Simonfay gróf, míg elkérte Druzsiánna emléklapját, megérintette a leány kezét.

– Örvendj ifjú a te ifjúságodnak… olvasta. Nekem a tiszteletes úr ezt az igét mondta a kenyérhez. Szép ige, de nem nézik jó szemmel, ha az ember követi.

– Az igének folytatása van, mely óva int a meg nem engedett örömtől, mert egyszer számonkérik örömeinket, szólt az anya kicsit élesen.

– Igen…? Nem ismerem a folytatást, nem vagyok eléggé jártas az Irásban. De amit tudok, az már nagyon sokat mond nekem… És mely igéket mondta kegyednek a pap, Druzsiánna kisasszony?

A leány remegve figyelt a beszédre. Félt, hogy a gróf megbotránkoztatja anyját, az pedig megsérti a grófot. Most végigpillantott sajátmaga makulátlan fehérbe öltözött alakján.

– Azt mondta: maradjak mindig olyan fehér, mint a köntösöm.

– No, de ilyen ellentmondó igék…

Hirtelen elhallgatott a gróf és azt kérdezte, le fogja-e vétetni magát Druzsiánna kisasszony?

– Menjünk is a fotográfushoz, kapott az anya a szón, mert úgy is volt a terve, hogy leánya életének e legszebb ünnepéből emlék maradjon fenn. De a gróf beszédei után semmi kedve se volt már, bár egy szót se ejtett szemrehányásfélét, míg haza nem értek. A középső házba nyitva, a házi fontszőtt terítős ágyak, a lábas óra halk tipegése, s a fehérneműs sifonerekben hervadó levendula hiába küldött békét feléjük, még Druzsiánna tengelicéje is hasztalan üdvözölte vidám sikongással őket, az anya Kálvin aszkéta arcába tekintett és szigorúan kezdte:

– Druzsiánna. Rémítő dolgot tapasztaltam máma. Már a templomban láttam, hogy minden igaz, amit beszélnek. De azt még se hittem, hogy annyira légy vele, hogy a kezedet merje érinteni. Mit engedtél meg neki, hogy így konfidenskedik és még előttem se modesztálja magát?

– Semmit, semmit édesanyám… Igazán, igazán nem tehetek róla…

– Ami történik, azért mindig a leány felelős! Ha megőrzöd a méltóságodat, ő se mer tolakodni! S ha léhaság történik, mint ahogy láttam, annak csak te vagy az oka!

Druzsiánna sírni kezdett. Sírása bűntudatos színben mutatta és az anya még szigorúbban kezdte magyarázni az ősi, kegyetlenségig puritán elveket, amelyeknek szigorában nőttek fel a familia leányai évszázadok óta. Már tudniillik a Dobokainé családjában, mert csak ő volt itt „trunkus“, az apa beszármazott Szikuliából.

Az áldozócsütörtöki csodaszép hangulat fekete keserűségbe fúlt. A pompás kis ebédnél Druzsiánna semmit, az anya majdnem semmit se evett. A délután szótlan szürkeségben telt el. Druzsiánnának fájt a feje és a kanapéra dőlt. Templomba se mehetett, ahogy illett volna úrvacsora után.

Még szomorúbb napok következtek. Nem kellett többet korareggel a templomba járni. Az anya örvendett rajta és azon volt, hogy okos szavakkal lohassza a tüzet. Hiába hallotta a parasztbabonát: hogy az égből dobott tüzeket eső el nem oltja. Soha se hitt a babonában.

– Oktalanság az egész. Minden csak az idő és a lelkierő kérdése. Át kell esni a keserűségen.

Druzsiánna szerelme pedig, mint a szentek mellett égő mécs olaja, nem fogyott, hanem maga-magából gyarapodott. S amikép gyarapodott az olaj s a tűz, apadt az edény, sápadozott, vékonyult a leányzó. Gyakorta ült keresztülkötött fejjel a dobráma meg a recepárna mellé, míg az anya a tűzhely előtt sebesen pergette a rokkát és zsoltárokat énekelt, vagy azt a találót, keserveset:

„_Fogd meg pajtás a vasvesszőt, a vasvesszőt,_ _Verd meg vele a temetőt, a temetőt,_ _Mért nem kedvez semmi szépnek,_ _Semmi épnek…_“

És mégis: Druzsiánna imádkozva kérte az Urat, hogy ne fusson az idő, bár semmi jót nem adott a jelen. De legalább tudta, hogy itt van, a városon van az, akiért eped. Hanem ha julius elejére fordul… Simonfája kastélya és aztán Leyda városa… mint delejtű a csillag felé, fog arra húzni az ő sóhajainak csapata…

Nem is volt már ez szerelem, valami nagy betegség volt, úgy fájt és úgy hervasztott, valami lázféle, aminek nincs és nem is szabad, hogy legyen orvossága.

Régebb se voltak utcakati fajtájú népek, most épen sehova se jártak. Druzsiánna csak vasárnap, a templomba, ahol nem illett szemet emelni a karzaton ülő diákságra. Az anya néha a temetőbe járt ki. Leányát kíméletből nem vitte, a hegy miatt. Ilyenkor Druzsiánna lelkéből kisírhatta magát. Egyszer, mikor a legjavában sírdogált, valaki szépen reáborult.

A leányka felnyujtotta hozzá ölelő karját.

– Pólika néni…

– Ne sírj hát, na. Mindjárt nem sírsz, csak halld meg, mit mondok. Zsiga gróf tegnap nálam tette tiszteletét… Azaz, hogy láttam elmenni az ablakom alatt. Te, olyan volt az epekedéstől, mint egy váltott. Megszólítottam. Miért ne? Tudom, hogy az emberek menekülnek a megszólításaimtól. Hogy azt beszélik, hogy minden évben újra kell huzatnom a könyöklő párnákat az ablakfámon. Bánom is én! Nem is laknám én ilyen félreeső csendes helyt, mint ez a ti kolégyomutcátok! Bizony jó mindent tudni, mindent látni! Meglátod azt most te is! Szóval, megszólítottam Zsiga grófot. Aztán bánom is én a hírnevemet, mikor fiatal szívek bajáról van szó. Nagyon hálás volt, aztán kétszer is kezet csókolt. Hiába, csak a mágnások tudják, mit kíván az úri módi. Mondja sokszor a kosztadónéja, Firtos professzorné, hogy milyen úrias tempói vannak! Szóval hát kifaggattam és mondhatom neked, meg van az háborodva érted. Na, ugyé, már gyógyulsz, eszem a szívedet!

Druzsiánna mindkét kezével szorította keresztanyja kezét.

– Mosolyogj hát bubám, mert bizonyisten szebb vagy akkor, mint egy pápista szentkép. De aztán meg ne szakadj az örömtől, ha a többit hallod! Megigértem ugyanis a grófnak, hogy összehozlak titeket. (Érezte, hogyan kezd reszketni a lány.) Holnap délutánra kérezz át hozzám. Nálam van egy divatzsurnál, most már igazán. Pattantyusnénak, annak a gazdag örménynének hozta a gyorskocsi. Anyádat ez úgysem érdekli, ő fumigálja a divatot. Pedig milyen rájfrahúzott szoknyák jönnek bé… Ekkorák né, mint egy hordó…

Druzsiánna oda se figyelt. Nagy tétovában volt. Hirtelen szomorúan, mintegy tagadóan nézett az asszonyra.

– Mi az, hát félsz? – tért magához a keresztanya szemléletes divatelőadásából.

– Félek, hogy megtudják…

– Anyád?

Druzsiánna hallgatott.

– Ahá! Nehogy azt hidd, hogy megsértődöm. Tudom, mi a hírem. Húsvét ünnepszombatja fejibe a diákok táblát szegeztek a kapumra: „Itt lakik a város szája.“ Tudom én, hogy sokat jár a szám, de először is, csak jóindulatúan beszélek. Másodszor mindig igazat mondok. S aztán, aki sokat beszél, az legjobban el tud titkolni valamit. Ha én nem mondom el, hogy nálam találkoztok, megesküszik rá mindenki, hogy nem találkoztok. Majd azt mondják, ha ki is szivárog valami: Ugyan! Vesmásné rég elkofálta volna, ha úgy volna! Én pedig ne legyek becsületes asszony, ha elárullak!

Ettől az órától kezdve Druzsiánna elkezdett sugározni. A titkos boldogság a legjobb szer: gyógyszer, szépítőszer egyben. A leányzó csöndes volt, szorgalmatos, engedelmes és néha énekelt. Különös énekhangja volt, valami fájdalom remegett benne, mint a pattanni készülő húrban.

Az anya hálás volt Pólikának, hogy átsegíti gyermekét a bánaton.

És elfutott az idő. A rózsalevelekként hulló tavaszi napok. Mikor Druzsiánna mindennap átment Pólika nénihez, akinek ősi kertje kissé felhagyott volt és gizgazos, mint az ablakban sokat könyöklő fehérnépeké. De volt benne egy hátra, a kápolnadombra nyíló ajtó, amelyen – ha véletlenül vagy készakarva nyitva felejtődött – láttatlanul surranhatott be az arrafelé tanulgató diák és volt benne sátoros kázsiával függönyzött filagória, benne gyeppad és körül virágok és lepkék és tavasz, tavasz mindenfelé. És Druzsiánna virult köztük, mint a tavasszal még kihajtó, magukat agyonvirágzó fák, akik elsorvadnak kánikulára.

A gróf szerelme gyönyörűség volt. Kisfaludy regéit érzékenyen hangsúlyozva olvasta fel és énekelt is néha, gitárhoz, hogy:

„_Istenhozzád te szende szép hölgy,_ _Te bús lelkemnek édene…_“

Pólika néninek még a Druzsiánnáénál is jobban égett az arca, mikor a szerelemnek ezt a magasztos megnyilatkozását látta. Ezenkívül Zsiga gróf értett a mindennap más szerelmi szókhoz: sohse látott virágfajtákból hozott pukétákat, tudott térdepelni, szendefényű szép szövétnekének hívta Druzsiánnát és a csókot a leány ruhaszegélyén kezdte… Mert Pólika néninek olykor vendégei jöttek, megaztán a könyöklőt se lehetett végkép elhanyagolni és aztán ő nem úgy tartotta, mint Dobokainé, hogy a jegygyűrűvel kell váltani az első csókot. Hadd örvendjenek egymásnak, hiszen az ilyen szerelem, mint a grófé, le nem lohadhat és micsoda büszkesége volna neki, hogy ő csinált grófnét a keresztleányából. Végre is, már libapásztorleányt is vett el gróf feleségül és Druzsiánna egy királyi trónra is méltó szépségében.

S a hol őrzött, hol nem őrzött fiatalokban az áhítatból lassan áhítozás támadt. Druzsiánna szerelme elterebélyesült és lett az a nagy, egyetlen szerelem, mely mint szörnyű törvény olvasódik egynémely fejekre, csak maga lehet a maga orvossága s nem fér bele a más szíveknek szabott medrekbe…

Nyár kezdte már forralni az ereket, utólszor kellett találkozni a kázsiafüggönyös filagóriában. Mert a négylovas, címeres grófi batár megérkezett már Simonfájáról, az úrfi után. Druzsiánna nem akart gondolni a holnapra. Addig, amíg a gróf itt volt, egy könnycseppel, egy sóhajtással nem akarta csorbítani végtelen boldogságukat. Szinte öntudatlanul, minden szépségét, szerelmét e napra gyüjtötte. Titkon csodaszép két zsebruhára valót recélt, egyikbe könnyeit fogja sírni, másikat a grófnak adja. Fehér köntösét maga mosta, vasalta makulátlanra, gesztenyeszín haját balzsammal illatosította. Még harisnyát is a konfirmációsat, a pávafark-rámflist húzta, pedig ki látja? De élete ez ünnepén tetőtől talpig habtiszta akart lenni.

Mikor azonban délután anyja elé állott, az rövidesen szólt rá:

– Minek ez a cifrálkodás szeredanap fejibe? Először illik kérezni, és aztán öltözni. Ma itthon ülsz. Le kell szedni az ecetrózsát. Maholnap elnyílik, s aztán nem lesz rózsavizünk.

Druzsiánna megtántorodott. Bár nem volt szokása kunyorálni, most esdekelni kezdett, és oly szívszakadva kérte anyját, hogy az, ki eleddig mit sem gyanított, magára eszmélt:

– Megérem, te nem Pólika nénédhez készültél? Megérem, cellengeni szoktatok ilyenkor a Magyar-utcában? Csakmár az Isten elvinné innen… Nem mész s punktum.

Druzsiánna össze-vissza szurkálta a kezét a rózsaszedésnél. Estére nem bírt a lábán állani, kirázta a hideg. Éjtszaka felkelt álmában, felöltözött és futni akart Pólika nénihez. Pár napig feküdt aztán, mint egy darab fa. Nem evett, nem beszélt. Mikor felkelt, nem vágyott ki sehová. Jött pedig öccsének halála évfordulója. S hogy, hogy nem, erre a napra marjult ki az anya bokája: kendermagért ment a hiúba a tengelicének, és rosszul lépett le a grádicson.

– El fogsz menni a temetőbe. Valakinek kint kell lenni máma. Lassan mész, hogy ki ne fáraszd magadat.

Druzsiánnának mindegy volt ez. Felvette fehér köntösét (pedig jaj, látni se kívánta) és piros rózsákat kötött koszorúba.

A temető magas hegyoldalban volt, forradalomkor kidöntött kétszáz sírkő volt a lépcső a tetőig. És az ő sírjok ott volt, legfelül, ahonnan szőlőkbe, erdővégekbe torkolt a temető.

A sírok hosszában-széltében terültek, a borostyán ligetekké nőtt felettük, mintha titkolná, hogy elfeledték rég a kaszáltatást, díszítést. És sok család pusztult ki itten ágastól, gyökerestől nemrégen.

Már elmult rég a lilabolyhos tavasz, az akácból is csak valami hervadt, nehéz illat maradt. Zinniák rikítottak mindenfelé, de a nap az ő bőrlevelükön is kacagva csókolt; nem volt itt irgalom, a meredek, víztelen hegyre hordott virágoknak tavaszon túl el kellett aszni az első naptüzek után.

Druzsiánna megállott a tetőn és visszafordult. Szeme lassan megfényesült, mert az országútra látott, mely Simonfájára visz. Aztán lépett egynehányat a zizzenő fűben… s hirtelen felsikoltott.

Mintha sírba akarná rántani, valaki térden ölelte. Valaki, aki a fűben heverészett.

– Istenem… hogy kerülsz te ide?… Visszajöttél…

– Nem tudod? Nem gondolod? El se mentem. Búcsúzatlan, tőled! Nem, soha! Azzal a nappal tartoztál még nekem… nem is te tartoztál: az élet! Az Isten, vagy a fátum! Szóval a batárt hazaküldtem a praeceptorral. Kimentem Körtövésre, a Zéfi tánt majorjába. Adtam a jó rokont, az öreg épen kint van, nehogy egy szem elvesszen az egresből… Apám se bánja, ha az öregnek gazsulirozok egy cseppet… Közben be-beszöktem a városba, hírt venni felőled… És vártam…

– Mire?

– Mire, kincsem? A mai napra. Vesmásné megmondta, hogy ma vagy anyád őkigyelme, vagy te fogsz kijönni a sírhoz.

– S ha édesanyám jött volna?

– Akkor hozzátok futottam volna. Árkon bokron, egyenest.

– Jaj…

– A pokolba is, tudod, utánad. Ezért az egy napért.

– Ne mondd ezt így: ezért az egy napért… Úgy fáj… mintha… mintha te… nem örökre…

A gróf csodálkozó döbbenéssel nézett a leányra. Az elszégyelte magát:

– Menjünk… menjünk a sírhoz…

Odaértek. Druzsiánna reá húzta a koszorút a derékontört oszlopot ábrázoló sírkőre. Ma volt a negyedik évforduló. Ma először nem sírt a sírnál. Szárazon ragyogott a szeme. Mintha nem is volna itten.

Leültek a sírmelletti padra. Druzsiánna tekintete pillanatokra a mélyen alant zsongó város tetőire szállott, aztán a völgy messzenyúló képébe veszett. Az égperem végtelenében aranyporba húnyt a bűbájos Marosmente, abba az aranyba torkolt bele a simonfái országút… Milyen csoda történt azóta, hogy imént arra bámult…

A gróf át akarta karolni az üdvösségbe veszett lányt.

– Ó, nem… nem… hiszen hol vagyunk… itt bűn…

Zsiga gróf rövidet kacagott.

– Azt hiszed? A szerelem a legfőbb vallás, csak a szerelem engedelmeskedik annak a törvénynek, hogy szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Csak a szerelmesünket szeretjük annyira… Nem?

– Nem.

– Hát? kevésbbé?

Druzsiánna megrázta a fejét; közben megrózsállott és lesütötte a szemét.

– Áh… jobban? Te gyönyörűségem, te! Tudd meg, hogy téged a templomban se volna bűn…

Druzsiánna elsápadt.

– Valaki jön…

Fölállott, előrehajolt, hogy a bokrok közt lelásson a sírkőgrádicsra. Bajka Mózsit pillantotta meg, amint könyvébe bújva kapaszkodott fel a grádicson. Idejártak az eminensek tanulni, de ez lám, még nyáron is magol, miközben valami úrficskák mellett praeceptorkodik. Hja, otthon nincs falat.

– Menj, bújj el… Istenem… ha meglátnak… egy asszony is… ha anyámnak…

– Nem megyek nélküled.

Megfogta szorosan a leány kezét. Már kattogott a kő. Beszéd is errefoszlott…

– Eressz… menj… menjünk…

Sebesen nyíltak, csapódtak körülöttük a bokrok. Olykor ugrani kellett át a sírokon, kidőlt köveken. Az utatnyitó úrfi homlokát megcsapdosták a gallyak. Kezét véresre hasogatták a csipkebokrok.

De miért futottak még egyre? Valami kergette őket; de vajjon az emberek szemétől való félelem? Bizonyos: Druzsiánna, a napok óta heverő, bánatba, magaelengedésbe, reménytelenségbe zuhant, most valami fiatal, forró életörömöt érzett: futni csapkodó cserjék között, lihegve, egy erős kézen…

A szőlőn túl bükkbe értek, annak is kétesztendős irtásába, hol hínáros iszalagként sarjaztattak magukból kúsza bokrokat a kivágott törzsek. Óriási harangvirágok csengették feléjük a csend, a magánosság szimfóniáját.

Egyszerre Druzsiánna elbotlott, féltérdre esett. A szíve nem bírta már, meg egy inda is keresztül feküdt az útján. A gróf gyengéden fel akarta emelni.

– Úgy elfáradtam… pihegte szegényke. – Lélekzeni sem bírt. Mintha csak harmatból volna a tüdeje.

– Hát pihenjünk… Itt nem bánthat senki. Nem furcsa, hogy téged anyád és engem keresztanyád küldött a mai találkozóra?… Milyen szép vagy Druzsiánna! A szemed, az arcod, az ajkad hogy ég!… A futástól? Vagy félsz? Attól is? Hát még? Te!… Te szendefényű szép szövétnek, aki égedelemtűz-lángját gyujtottál!…

Ott búcsúztak ők, Isten ölében, akiknek nem volt helyük elbúcsúzni emberi szem, anyai szem előtt.