II.

A két nő keze aláhanyatlott a színlelt szorgosságból és a két szempár sokáig egymásba meredt. Az anya közelebb húzódott leányához, úgy mert lopva egy pillantást vetni a kéményajtóra.

– Mit gondol, édesanyám… itt maradjunk, itt várjuk meg?

– Ha kimegyünk, én nem merek visszajönni többet.

– Tegyünk mégis úgy, ahogy édesapám parancsolta.

– Semmit sem parancsolt.

– Azt mondta, rá se merjünk gondolni. Ez csak azt teheti: végezzünk mindent úgy, mintha semmit sem tudnánk. Mint máskor szoktuk.

– Igy mondta apád?

– Igy, édesanyám. Instállom szépen a konyhába menni, én megterítem az asztalt… a cselédnek se járhassa meg semmi az eszét…

Terített, de csak a keze engedelmeskedett. Lelke tisztázgatott:

– Haramia nem lehet, apám azt el nem rejti… Bujdosó? Hát mer az idejönni? Régi, jóismerős.

Apja kemény konzervatív volt mindig, de műveltségét, jellemét mindenki tisztelte és a liberálisok között is voltak barátai. Sőt kedves tiszttársa is akadt, aki, ahogy apja mondta, „berúgott a negyvennyolctól“. S most ezek közűl egy…

Dolga végeztén a szobájába tért, hogy szerető remegéssel gondolhasson az édesapjára. Milyen jónak, bátornak látta most őt, akinek politikai konoksága annyiszor sebezte véresre az ő szívét, akiről néha alig bírta hinni, hogy szent meggyőződésből megy a maga útján.

Soha sem fogja a mai este után szégyelni őt. Hiszen ha valóban honvédet rejteget… akkor szándékán kívül is méltó a címre, melyet mindenki megtagadott tőle, akkor „honfiú“, akkor hős… akkor a fejével játszik…

A veszély érzése csak most környékezte meg. Összetette a kezét:

– Én édes, jó Istenem!

Újabb lárma. Kifújta a gyertyát, meghasította a spalettát. Házról-házra jártak a fáklyások… vajjon „azt“ keresik?

– Ha ide is betérnek?!

Zajt hallott a kapunál és rettenve sietett ki.

Apja jött meg.

… A vacsoránál a városfőhadnagy csak ennyit mondott:

– Klaudina fiam. Te ma anyáddal alszol. Zsuzsám lelkem, te add elő a Marci gúnyáit.

Marci a tavalyi darabont volt. Megházasodott s nemrég kölcsönt kért egy rend viseltebb ruha fejében.

– Hajnalban indítom a törökbúzát a tövisi vásárra.

– Ne felejtse István lelkem, hogy Jancsi bá’ hazament húshagyóra.

– Lesz, aki elvigye. Ti csak aludjatok jól.

Semmit sem kérdeztek többet.

Lefeküdtek, anyja apjának a helyébe, Klaudina az anya függönyös ágyába…

– Semmit sem gyanítsz, Klaudina?

– Aludjunk, édesanyám. Apám tudja, mit csinál.

Fáradt szendergés jött az anyára, amikor Klaudina neszt vett a szomszéd szobából. Ágya éppen az ajtó elé volt téve, a nagy helyszükségben. A suttogás érthetetlen gomollyá olvadt az ajtón keresztül.

Egyszer csak felült az ágyban. Fülét a hasadékhoz szorította. Próbálta a kilincset, az ajtó megpattant, amennyire az ágy engedte. Imént elállott szíve megindult mind hevesebb dobogásban.

– Ne játszódj vélem, Istenem! – tördelte a kezét.

Hirtelen felbuggyantak a könnyei. Meg volt bizonyosodva. Kinyujtózott mereven… Ezer gondolat rohanta meg, nem bírt velük. Csak későn kezdett számotvetni:

… Nem fogja látni soha többet. Híre sem lesz… Tudni sem fogja soha, milyen sokat siratta, milyen nagyon-nagyon szerette. Dehát mi hozta ide, ha nem a szerelem, a remény, hogy vele találkozik? Ki védte idáig?… Mi ez, ha nem felsőbb, égi útmutatás?

Olyan boldog volt és olyan szerencsétlen. De a boldogsága nagyobb volt, fénybe borította a szerencsétlenségét. Csak egyszer szemtől-szembe állani vele!…

A szomszéd szoba elsötétült, elcsendesedett. De ki aludt hármuk közül egy szembehúnyást? A leány az órát hallgatta, ahogy zengve énekelte ki az időt és elszánt, komorszép álmokat szövögetett.

… Az óra négy csengőt és négy bongót kiáltott.

Nesztelenül, a paplan alatt szedte magára köntösholmiit. Felkészült egészen és észbevette, hogy a nagykendője künt a gángon lóg. Várt.

Az éjfélótai csend ottbent is megszakadt. Gyertyafény szűrődött át a hasítékon és még halkabb suttogás. A két férfi fogni ment az istállóba.

Klaudina most felkelt, gondosan összevonta az ágy függönyét és anyjáig lopózott. Az mélyen aludt, mintha az apa parancsa altatná.

Kiosont a gángra, tetőtől talpig a nagykendőbe burkolózott, s a pincedudor mögött sebten, találomra pár ruhanéműt rakott egy általvetőbe.

A gángablak kéken világosodott.

A gángajtó, a kapu nyitva volt már.

Itt-ott egy-egy szekér indult, falusi népek tartottak át a városon Tövisnek. A Kakasdombon zsandár nézett a fejkendője alá és durva bókkal továbberesztette. A Cifra Fogadóig keményen ment, ott meghúzódott a kőfal mellett. Az első sápadt, sárga csík hasadt ki a szürkére borult égen.

A szíve folyton imádkozott. Ha ideér, túl van a zsandárokon. Végre megismerte apja öszvéreit.

Kiállt az útszélre. Alig mert az arcába nézni. Torzonborz bajusz vette el úgyis a formáját. Inkább lesütötte a fejét.

– Szépen meginstállom kendet, vigyen el bár Orbóig a szekéren. Tövisre igyekszem.

A menekülő szívét megjárta valami.

– Asszony mellett még úgysem gyanítanak. Szekeret, törökbúzát, gúnyát, asszonyt honnan kerítettem volna tegnap este óta?

– Szálljon fel, húgom. Adja ide egyszer az általvetőt.

Az újjatlan, durva kesztyűn át is érzett, hogy a segítő kézen kötés van.

Klaudina szíve oly hangosan vert, hogy egy kezével fogta a kendő alatt. Elhelyezkedett a szekéren, a férfi mellé, de egy szót sem bírt mondani.

– Hát aztán, ha feleségemnek nézik húgomasszonyt? – kérdezte Krizbai tréfásan.

– Akkor kisebbet tévednek, mint gondolja Kegyed.

És Klaudina hátracsúsztatta arcából a keszkenőt.

– Az Istenért, vigyázzon! A gyeplő az öszvérek közé esik!

Megfogta ő a gyeplőt. Közben elpirult, mert a férfi úgy nézett rá, mintha az ég hasadt volna ki előtte. És csak nézett és semmi szót nem talált. Csak a nevét találta meg:

– Klaudina!

– Tudja, hogyan és miért vagyok itt?

– Nem tudok semmit – engedje, hogy ne is tudjak egy percre semmi többet ennél.

Arcát a kezébe temette, mintha imádkoznék, vagy összeszedné magát. Klaudina gyöngéden nézte, nem zavarta.

A köd felett, a széles völgyre sárga derengés hintődött.

– A Kegyed apját én síromig nem fogom tudni eleget áldani…

Bármilyen igaznak hangzott ez, Klaudina ebben a pillanatban mást várt.

– Hogy ő ezt a jótéteményt is nekem szánta, utolsónak!

– Ezt a jótéteményt?

– A szekeremre küldi Kegyedet végső megtévesztésül! Ámbár egyet most már nem értek!

– Az Istenért ne áltassa magát… én… én a saját jószántamból jöttem.

– Jószántából?

A férfi szemén könnyes fény futott át.

– Klaudina kisasszony… nekem nem szabad sírni… és úgy tudnék pedig mostan.

– Mindent mindjárt megért… Apám titkolta tőlünk, hisz Kegyed is látta… hogy kit menekít meg. Én megismertem a hangját… az ajtón keresztül. És tudtam: ha most elmegy, akkor…

Elszégyenkezett.

– Nem látjuk egymást soha többet… Szégyen, hogy én… indultam útnak, de – hiszen mi egyéb hozta éppen az apám házába, ha nem az én emlékem?

– Klaudina kisasszony. Ne legyen közöttünk semmi hazugság. Engem – tudtommal – nem a Kegyed emléke vezérelt…

A hajadon megdöbbent.

– Amíg szerencsénk csillaga magasan állott, magam is hittem, hogy fényes névvel fogok visszatérni. Kegyed apjaura is kényszerűen belátta volna, melyik félen van az igazság. Nem úgy jött… Az álmokból egy irgalmas öregleány kolerabarakkjában ébredtem fel. Másfél évig bujdokoltam nála a Szilágyságban. Kertésze voltam. Paraszti sorban éltem volna, kitudja, meddig, ha gyanút nem fognak reám. Menekültem… Tordán el kellett, hogy áruljon valaki. Mikor tegnap a város szélén a nyomomban voltak s a kezemből csepegő vér is árulkodott rólam…

– Mi történt a kezével?

– Átlőtte a zsandárőrmester, aki felfedezett.

– Be van jól kötözve?

– Ahogy tudtuk, férfiak. Akkor… elsőnek eszembejutott az én régi principálisom…

Klaudina hűvösre fordította a szót.

– Értem. Kegyedet apám emberséges szíve vezette.

– Hallgasson meg. A lelkem fenekén, magam sem tudva, talán egyéb is vitte a lépésemet. Talán a remény is, hogy még egyszer láthatom Kegyedet. Az első azonban, amit apjaura kívánt tőlem, az volt: hogy Kegyed meg ne tudja kilétemet. És ez fájt ugyan, de egyben öröm is volt nekem.

– Mi volt ezen örvendeni való?

Klaudina a keszkenőt felhúzta szélborzolt fejére, hogy eltakarja az arcát.

– Kettős öröm volt. Először, és ez rút és önző érzés: de bevallom, boldogságot okozott, hogy apjaura még mindig félti a Kegyed lelkét a velem való találkozástól. Ezért nem értettem, hogyan küldheti mégis a szekeremre menyecskének.

A hajadon kicsit kiderült.

– Másodszor megsejtettem belőle, hogy Kegyed új útat lelt a boldogságba.

– És ez is öröm volt?

– … Én igen szeretném Kegyedet boldognak tudni a messzeségből.

Az orbói völgy előtt jártak, jéghideg szél fújt le rájuk a havasok felől. Klaudina arca keményre vált, szinte megvetőre.

– Ha Kegyedet valóban érdekelné a boldogságom, mikor magamban voltam a szobámban, Kegyed előjött volna, megkérdezni.

– Apjaurának adott szavam ellenére?

– A szeretet több az adott szónál.

– A szeretet akkorra már megkapta a választ.

– Csak az én válaszom a válasz.

– Kegyedtől kapta meg.

– Az én szájamból nem.

– A Kegyed szájából… igen. Igaz, hogy nem szemtől szembe.

Klaudina ismét Krizbaihoz fordult. De csak nézett.

– Kegyed keresztnevén szólított egy férfit, amikor egy szívességet köszönt meg neki. Nevelése, büszkesége ezt mással, mint mátkájáramenendőjével szemben meg nem engedi.

Klaudina feje alábbhanyatlott.

– Egy férfit, akivel én Vízaknánál… Szelindeknél… ki tudja még hol, szembenállottam…

– Miklós… Hallgasson meg… azon voltam éppen, hogy leszállok és visszafordulok… Jó, hogy ezt kimondta. Legalább elhalványíthatom magamon a szeme előtt a legsötétebb foltot. Mikor a húgom haldoklott: egy képpel fantáziált… Gomolygó felhőben egy fehérköpönyeges császári tisztet látott.

Klaudina behúnyta a szemét, megkeményítette magát.

– A futáskor én anyámat elmenekítettem. Édesapánk a tehetetlen Ágnessel maradt. Az első éjjel nem bántották őket. Másnap vízért kellett menni. Édesapám levetette és Ágnes mellé készítette a huszárattiláját. „Ez megvéd minket, mi császáriak vagyunk“!… Mire visszatért, a kapu bedöntve – Ágnes ágya előtt martalócok dulakodtak, egyikük kacagva lándzsával döfött az attilába. A felhasított párnákból a toll, mint sűrű felleg szállt a levegőben. Apámat leteperték – akkor jött Apfler…

Elhallgatott, magába veszett, csak a fejével bólintott a benne zajgó képekhez.

– … Mindig mondta Kicsi-Ágnes, hogy fejük felett mint a templombolt, összeborult az utcatűz. Hogy a hó színt cserélt a földön a vértől, az üszöktől… És hogy a ló folyton botlott a romokon… bútorokon… hullákon… Mert lovon voltak, Ágnes apám ölében, s a fehér köpenyeg vezette őket.

A könnyek ott bujkáltak Klaudina hangjában.

– Ha engem mentett volna meg a gyehennából, az kevesebb lett volna. De Kegyed tudja, mi volt nekünk a mi szegény Kicsi-Ágnesünk!

… És ki tudja jobban, ha nem ő, a mai éjszaka után? Amikor a neve menedéket adott neki, életet…

– Klaudina kisasszony! Bocsásson meg nekem, hogyha szemrehányásnak hangzott, amit mondtam! Mit van nekem jogomban, a szemére vetni? Vagyon, tisztség nélkül… mit?

– A szeretetnek földönfutó képében is volna joga, szemrehányni a hűtlenséget. Csak a szeretetlenségnek nincsen joga, Krizbai úr!

A férfi ajka mozgott. Magának beszélt.

Rideg fenséggel nézett reá a hajadon.

– És én… boldogtalan… utánajöttem Kegyednek, és nem gondoltam meg, hogy másfél éven át nem próbált hírt adni magáról, hírt venni rólam! De így legalább színről-színre láttam, hogy Kegyednek képzete sincsen a szeretet főtörvényéről, amely azt parancsolja, hogy minden nyomorúságon át is ne szünjünk meg szeretni és reménykedni. Én tudom ezt, Krizbai úr! És most már nem szégyellem megmondani! Mi az a vagyon, az a tisztség? Nekem elég volt a hangját meghallani, megtudni, hogy él, és én – tudja meg: utánaszöktem Kegyednek!

A Tövisi Pad tetejére értek, fujtatni kellett. Megállottak. Krizbai mindkét kezével megragadta a hajadon kezét. Könyörgőn és mégis kétségbeesetten kiáltotta:

– Te velem akartál jönni a bizonytalanba?

Könnyek futottak le az arcán.

– Én nem tudom, hogy mit akartam. Én csak találkozni akartam veled, mindenáron. Csak meg akartam mutatni a szívemet. A sorsomat a kezedbe tettem.

Odahajolt a férfihoz, alázatos volt, mint az Úr előtt.

Mindent elfelejtettek. A télvégi reggelben bontakozó tájat, a felhőszerűen átlátszó távol havasokat, a hófoltos, közeli, kopasz szürkeséget. Vásárosok kívántak jószerencsét, zsandár ment el mellettük és Krizbainak nem jutott eszébe, félni. Küszködött, nehezen. És a hajadon várta az ítéletet. Halottsápadt volt a férfi arca, amikor megszólalt:

– Klaudina kisasszony, én arra kérem, forduljon vissza, érjen haza, még mielőtt a szökését észrevennék.

A hajadon is halálra sápadt.

– Én Kegyedet magammal nem vihetem. A Kegyed édesapja életét, hivatalát, becsületét tette kockára értem. Én az ő egyedüli kincsét el nem rabolhatnám még akkor sem, ha nem volnék megkötve erre a neki adott becsületszavammal.

Míg ezt mondta, hideg harmat ült ki a homlokára.

A hajadon dideregve burkolózott nagykendőjébe.

– Még az is bűn volna, ha arra kérném, hogy próbálja apjaurát megnyerni, hogy várhasson reám. A Kegyed testvérhúgának emlékéért volt apjaura irgalommal hozzám, és ugyanezen emlékezet másnak ítéli Kegyedet. Olyannak, akinek fentjár a csillaga. A bujdosók kenyere keserű, és visszatérésre nincs remény…

Klaudina úgy érezte, hogy ez mind igaz – annak, aki egy nagyobb igazat nem ismer.

– Leszállok.

Ennyit felelt.

– A Kakasdombig visszaviszem.

– Gyalog akarok menni.

– Nincs idő veszteni való.

– Kegyed nem fordulhat a veszélybe vissza.

– Kegyed nagyobbat kockáztat, ha megkésik, mint én.

Többet nem beszéltek. Vágtában repült a szekér, a leány, mint a fagyottember ült a deszkán. Egészen elburkolta magát.

A Cifránál megállást parancsolt és leugrott a szekérről. Krizbai kiszalasztotta a gyeplőt, utána nyúlt.

– Engedje, hogy megcsókoljam a kezét… emlékül.

– Emlékül?…

A hajadon sebten kiburkolózott a kendőből, feltűrte ruhaújját és kipattintotta a felsőkarján hordott bilincset. Soká viselte: a bőr alatta kékrozsdás volt és viaszsápadt.

– Visszaadom a jegygyűrűt… amit Kegyedért viseltem.

Odadobta a vaspántot és a szót:

– Krizbai úr! Kegyed a legbecsületesebb ember a világon, de Kegyed engemet sohasem szeretett!

Mint a hátatfordított boldogság, megindult a köddel rámázott feketevárosba.