Part 1

ARCKÉPEK A ZENEVILÁGBÓL

IRTA

PAPP VIKTOR

BUDAPEST, 1918

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

Lhevinne József

Korngold Erik

Burmester Vilmos

Debussy

Huberman

Strauss Richárd

Tango Egisto

Dohnányi Ernő

Bartók Béla

Dr Molnár Géza

Kerner István

Vecsey Ferencz

Telmányi Emil

Koncz János

Kerékjártó Gyula

Pártos István

Kodály Zoltán

BEVEZETŐ SOROK.

Ezeket a dolgozatokat az 1917/18-as zenei szezonban aktuálitásuk sorrendjében írtam és csaknem mind a «Virradat»-ban jelent meg. Ugyanebben a sorrendben következnek itt is.

Nagy szeretettel írtam valamennyit és felbuzdulva azon a nem remélt érdeklődésen, mellyel a zenét szeretők és azzal foglalkozók szerény írásaimat fogadták s mert azok olyan adatokat is tartalmaznak, melyeknek néha-néha utána böngészhet valaki és végül, mert régi tapasztalat, hogy újságban megjelent, munkámnál sokkal fontosabb és súlyosabb írások is elfelejtődnek vagy elkallódnak, – meg szeretném azokat hasonló sorstól menteni.

Ezekért adom dolgozataimat könyvben az olvasónak, kérve, ne bánjék velük olyan túl szigorúan, mint én egyik-másik portrém modeljével.

Budapest, 1918. október végén.

_Papp Viktor._

I. LHEVINNE JÓZSEF.

Legértékesebb orosz hadifoglyunk ez a nagy zongorázó. Nem katonaként kergette körünkbe a háború. A körülmények véletlene folytán van itt s mint orosz állampolgár, a központi hatalmak oldalán harcol a mindenkinek szent művészet birodalmáért.

Középnagyságú, jól felépített, vastagcsontú férfiú a zongorának ez a rendkívüli művésze és virtuóza. Mikor a háború első évében először jött hozzánk, kövér erőtől dúzzadott, atlétatermetű, erősnyakú volt, de Németországban most bizony lesoványodott. Pedig az a pregnáns erő, amely egyéniségét és zongorajátékát jellemzi, nemzetközi érték, kár a fogyatkozásáért. Feje csontos, széleshomlokú, keskenyállú, aránytalan keleti orra még sem dominálja, mert kicsi, szürkéskék, szelídségtől a dacig beszédes szeme a vezére ennek az arcnak. Bronzbarna, sátorosan göndör haját mintha fésű sohasem járta volna. Keze és karja rendkívül erős, ujjai hosszúak, csontosak és nyugodtan mondhatjuk, a legbámulatosabb gyorsaságokra képesek ma minden emberi kéz között. Szelid, tartózkodó modorú, komoly arcvonásai csak nagy, őszinte melegségű tapsoknál derülnek mosolyra. Egész lénye mintha a Beethoven «nur sich separieren» híres mondása szerinti volna. Talán ebből a tulajdonságából ered egyéniségének zongora melletti lenyügöző hatása. Kiváló készültségű és lelkületű mesterekből hiányzik ez a szükséges szuggesztív erő. Lhevinne-nek hatalmában van ennek misztikus varázsa úgyannyira, hogy némely erre alkalmas piece előadásával nemcsak lenyügözni, de csaknem fanatizálni képes a hallgatót.

Lhevinne József most 42 éves, Moszkvában született, ahol atyja trombitás volt a cári zenekarban. Szegények voltak, sok testvére volt. A háznál a trombitán kívül akadt még egy hangszer: a dob. A kis Lhevinne természetesen nem bírta fújni a trombitát, de a dobbal öt éves korában játszadozni kezdett és rövid idő alatt egész dobolóművész lett. Élénk ritmusérzéke és rendkívüli kézügyessége feltűnt mindenkinek s ebből a dobolási tudományból egyik érdekes kvalitását ma is érvényesíti a zongorán. Amint magántársaságban ezzel szerénykedve kérkedett, egyugyanazon zongorabillentyűt olyan páratlan gyorsasággal képes egyenletesen ütni, hogy az megszakítás nélküli egy hangnak hallszik. Ma mindenkit fölülmúló zongoratechnikájának egy másik természeti titka az is, hogy: balog, balkezes. Mondhatnók, hogy balkéztechnikája még fejlettebb, mint a jobbé, ha ugyan a tökéletességben lehet fokozás. Különösen a Mendelssohn és Weber «presto»-iban tapasztalhattuk ennek felülmulhatatlanságát. S játszott nekem egyszer egy Skrjabin-féle balkezes etüdöt, amely már nem is technika, egyenesen tünemény.

Első oktatója a zongorában lényegtelen zenész volt. Inkább ártott a nagytehetségű gyermeknek, mint használt. Folyton kottából játszatta őt. De ez nem tartott soká. 12 éves korában Szafonov, a kiváló zongoraművész, karmester és pedagógus veszi pártfogásába s rendszeresen tanítja. Gyönyörű a haladása. Tizennyolcéves korában megnyeri a Rubinstein-díjat. Szerencséje azonban nincs a fiatal művésznek, nem tud magának nevet teremteni, úgy hogy el kell mennie Tifliszbe konzervatóriumi tanárnak, ahol két évig működött. Meg is házasodott. Nem tud azonban nyugodni. Az igazi művészek állandó nyugtalansága őt is hajtja. Nevet akar. Berlinbe megy. Reményei nem teljesülnek. Kénytelen két és három márkáért adni zeneleckéket, csakhogy megélhessen. Berlini nyomorgásai közben táviratot kap Szafonovtól, aki akkor Amerikában szimfónikus hangversenyeket rendezett, hogy jöjjön ki. Hajóra ül, de a tervezett koncertek vízbe estek s ő pénz nélkül áll Amerikában. Mit volt mit tennie, elment a newyorki híres Steinway és Fia zongoragyáros céghez, ahol kisebb hangversenyeket szoktak tartani, de a cég nem szerződtette. Egyszer csak megbetegszik az egyik nagy hangversenyre hirdetett zongorista s Lhevinne beugrik. Eljátssza Rubinsteinnak Es-dur zongoraversenyét és pedig olyan hatással, hogy másnap reggel lakásának szerény ajtaja előtt egymást lökdösték az amerikai hangversenyrendezők. Ez volt életének fordulója. Harmincéves koráig semmi sikere sem volt s most egyszerre megindul a név, pénz s dicsőség útján. Nagy nyomorúságok halmaza közepette is van mindíg a művész életében egy szerencsés alkalom vagy helyzet, melyet ha megragadni sikerült, – boldogulhat.

Tizenkét év alatt érte el mai nagy hírét. Aránylag rövid idő, de az eredménynek komoly, rendkívüli alapja van. _Ma ő a zongorának_, – amellett, hogy művész is, – _legnagyobb virtuóza_. A Thalberg, Liszt, Chopin Taussig, Raff s közvetlenül Rubinstein méltó utódja. _Speciális jellemzője a zongorájából kijövő, talán soha nem hallott erejű, tömör hang._ Csaknem megszűnik a hangszer lényege csodálatos keze alatt s kiabáló, bömbölő, harsonás, óriási zenekarrá változik. De pianója is finom és csillogó. Leggyöngébb és legerősebb hangjának is húsa, vére, idege van. Váratlan és változatos játék közben. A megkapó hatásokat halmozza. Az pedig természetes, hogy muzsikalitása elsőrangú, zenei memóriája félelmetesen nagy, pedálhasználata pedig, mely zongorában a zenei intelligencia fokmérője, – tüneményes. Művészlelke érdekes berendezésű. A technikai egyszerűségeket nem szereti s az ilyen műveket – hibájául említve – sokszor el is ejti. Hanem ahol a fortélyok és technikai rendkívüliségek alkalmazásával akar melegíteni a szerző, – Lhevinne ott elemében van. A komplikált zenei beszédnek művésze ő, az egyszerűségekben elvész. Az is mutatja érdekes fajtájú művészegyéniségét, hogy némelyik nagy szerzőt nem tudja megfelelően játszani. Zongorázó egyénisége az óriási zongorairodalomnak nem minden szerzőjéhez idomul, így pl. az oroszlánvelejű Beethoven az ő ujjai alatt nem eléggé meleg és nem eléggé fönséges, – míg Liszt, Rubinstein vagy Chopin, ahol bravuros, előadásában szikrázó. Játéka arany, ezüst és gyémánt csillogású, vérrubin, zöldsmaragd és háremi erős illatoktól párolgó kábultság.

II. KORNGOLD ERIK.

Sokszor mondják valakiről, hogy tehetséges, pedig csak szerencsés. A fiatal Korngoldtól bizonyos fokú és érdekes fajtájú zenei tehetség nem vitatható el, de a szerencse sem. A Neue Freie Presse zenekritikusa fiának lenni üdvös előny. Szerencséje ennek a fiúnak az is, hogy a mai zenei csodagyermek kultuszban nem akadtak olyan zsengekorúak, akik a zeneszerzés terén szerényebb méretek szerint is helytállót produkáltak volna. A tizenegyéves Korngold «Hóember» című zenés némajátékát pedig elő lehetett adni bátran a hatalmas apa támogatása nélkül is. A tizennégyéves korában irott «Szimfoniettá»-t is. Sok tudás és nagy zenei hajlam világlik ki ezekből s bár a csodagyermekségből fejlődött nagy zeneszerzők ugyanilyen korban írott munkáinál egyéni íz hiján sokkal értéktelenebbek, – előadhatták, mert mégis érdekes, hogy egy tizennégyéves gyermek fölényesebben és pompázóbban tudjon bánni a zenekarral, mint sok meglett korú s költőszívű zeneszerző. És aztán a világ még mindég nem telt be a csodagyermekekkel, különösen, ha ügyesen és a híres, öreg zenekritikus, Korngold, tologatja a kuliszákat.

A «Violanta» már csaknem három éve járja az osztrák és német nagy színpadokat. Tizennyolcéves korában komponálta Korngold a «Polikrates gyűrűje» című szintén egyfelvonásos operával együtt. A «Violantá»-nak szövegét egy Müller nevű nem jelentékeny bécsi író írta s tárgya a tizenötödik századbeli ragyogó szépségű velencei hölgynek, Violantának, tragikus szerelme. Olasz tőrök és olasz mérgek világának kuliszahasogató, nem érdekes története, természetesen farsang, karnevál s egyéb operai receptek szerinti kellékekkel.

Az ifjú bécsi zeneszerző modern muzsikus. Túl akar tenni sok tekintetben bálványképén, Strauss Richárdon is. Puccini, Debussy, Ravel, Reger s a nagy modernek mind kimutatható elődei ennek a partiturának. A Strauss «Rózsalovag»-ját pedig egyenesen szemérmetlenül használja forrásként. A «Violanta» zenéje rendkívül szövevényes szerkezetű. Nehéz, súlyos tömegű, otromba osztrák posztó. Mintha kötelekből szőtték volna selyemszálak helyett ezt a «bécsi rongy»-ot.

Leverő, nyugtalanító, rendkívül bőbeszédű, hangos, teleszájjal fecsegő s a szöveget csak ürügynek használó a vezérkönyv. Az események súlypontja a zenekarban volna, az énekesek is csupán hangszerek a hangzásra különben figyelemreméltó zenekarban. Nem finom tollal, hanem vasdoronggal kottázott renaissance történetnek hangjegytömege. Olyan hangjegyhalmaz azonban, amely igen érdekelheti a szakembert. Tango karmester, az opera betanítója és vezénylője, esetleg érdekesnek tarthatja, mert a karmesteri feladatok egyik legnehezebbikének zseniális megoldásához juttatta őt. De mi nem mérhetjük ugyanezzel a mértékkel. Elismerjük a szerzőnek rendkívüli tudását, meg is csodáljuk néhol. De lényeget kell keresnünk. Azt pedig ez a vezérkönyv nem ad. Korngold nem költő. _Amit_ mond, nem fontos, bár _ahogyan_ mondja, az értékes. Nincs saját szava s nincs saját érzése. A zenekar cifrálkodása, a diszítések meglepők és megkapók, de fekete ködök takarják a zenei épületnek meg nem épített falait. Az egész munka egy rendkívüli tudástól várható nagy reménység. A Korngold lelke most még csak zenei színfoltos hangzavar, de ebben az operájában eldalolt szerelmi kettőse is mutatja, hogy megtisztulhat. A szinek és a foltok most még aránytalanul gyilkolják a melódiákat. A «Violanta» egészében a színpadi zene eddigi szépségeinek zseniális öldöklése.

III. BURMESTER VILMOS.

A hegedűnek ma legkedvesebb és legkellemesebb művésze. A nagyok közül való. Zenekritikánk mostanság nem értékeli annyira, mint ennekelőtte, de annál inkább a közönségünk. Legnagyobb törzsközönsége neki van ma is, talán a Sauer Emilét kivéve.

1900-ban tartotta nálunk első hangversenyét a filharmónikusok meghívására. Kedvezőtlen időben jött, mert akkor volt itt fejlődőben a Kubelik-láz. A boszorkányosan bravuros cseh hegedüs nyolc-tíz koncertet adott rövid idő alatt a közönség rajongása közepette. Méltán is, hiszen akkor még birta játszani a Paganini előadhatatlannak hírelt angol néphimnusz feletti változatait. Burmester pedig – bár akkor már nagyhírű – szerényen Bachnak É-dur hegedűversenyével, a legmagasztosabb, de legkevésbé mutatós hegedűkoncertek egyikével állott elő. Ez a nemes, komoly hegedűhang megdöbbentette a Bazzini rondóinak csillogásához szoktatott közönséget. A lenyügöző művészet hatalmára óriási taps riadt, mire Burmester Paganininek szikrázó «Boszorkánytánc»-át játszotta ráadásnak és pedig ezt a hegedűzsonglőrséget saját átiratában kápráztatta, csaknem lebirhatatlan virtuózkodással. A közönség nyomban, másnap a sajtó megállapította, hogy «egy csapásra legyőzte Kubeliket».

Burmester most közel ötven éves, de megjelenésre sokkal fiatalosabb. Szőke, angol sportférfi tipus. Hideg, inkább szigorú, szabályos, de nem kellemetlen arc. Rövidre nyirottan kopaszos. Nyulánk, elegáns kinézésű. Játéka teljesen pózmentes. Semmi rendkívüli sem érzik megjelenéséből s vonója mégis parancsoló. Hamburgban született, ahol először édesatyja tanította, később pedig a hegedűpedagógiának az utolsó félszázadban legnagyobb mesteréhez, Joachim Józsefhez kerül. A híres Bülow is volt mestere. Csodagyermek volt, de nem csodagyermekeskedett. Komolyan tanul s csak huszonnégy éves korában indul körútra nagy sikerekkel. Most állandóan Berlinben él, de minden évben megteszi szokott művészi körútját. Jómódu és előkelő társadalmi állásu, ő az egyetlen kegyelmes úr a hegedűművészek között.

Ha a hegedűművészeket szokásosan játékbeli sajátságaik szerint a római, páduai, piemonti, német, mannheimi, bécsi, prágai és párizsi iskolának valamelyikébe osztjuk be, – úgy Burmester a kitünő Dittersdorf Károly által alapított bécsi iskolába tartozik. Ennek az iskolának egyik kiváló mestere a magyar származásu Böhm József volt, kinek világhírű tanítványai közül Joachimot, Halirt, Ernst Vilmost, Reményi Edét s közvetve a Joachim révén: Burmestert említhetjük. Burmester legtöbbet a nagy Joachimtól tanult. Játékának főjellemzője a _tökéletességig tiszta és szép hang_. Első gondja mindég a _legkifogástalanabb hangképzés_, amit tökéletes jobbkéz technikájával ér el. Minden hangja lágy, finom és gömbölyű, tehát játékának tónusa eszményi. A tónusnak sajátszerűen finom képzését sem a természettől ajándékba kapni, sem a tanítómestertől megtanulni nem lehet. Egy harmadik tényezőnek, a művészi tapasztalat alapján álló utánzási ösztönnek műve ez. A hangképzés finomságát az előadó művészek valamennyien az énekestől lesik el. Mert az emberi hang minden hangszert megelőzött, a hangszeren játszók idővel utánozták a hangképzésnek azt a lágyságát, amellyel az énekes képes intonálni. Hasonló módon lopják meg egymást a hangszerek is, egyik utánozza a másiknak effektusait. A zongorán orgonázunk, hárfát játszunk, a hegedün fuvolát. Igy fosztogatják egymást a művészetek is. A nagy Bériot is említi, hogy a hangképzés puhaságára nejének, Garcia-Malibran asszonynak éneke tanította meg őt.

Néhány nagy elődjével s kortársával nagyjából összevetve Burmestert, – _ő a hegedűnek legeszményibb énekese_. Joachimnak epikai szélessége és tárgyilagossága, Ysaye dialektikája, Wilhelmj érdekes felfogása, Sarasate kitörő és elragadó indulata, Wieniawsky sokszínű beszéde, a fiatal Hubay Jenő lirai ereje s a Huberman csodálatosan gazdag lelkülete mellett Burmester a legszebben daloló művész. A Csokonai finoman érzékeny lelke szerint elképzelt «kedvesség, kellem és báj» költője.

Van nehány szerzeménye is, gondolom, három régebbi és három újabb. Apró hangversenypiece-ek. Igen jelentéktelenek. Csinosak, de üresek. Egészen különös, hogy egy ilyen gazdaglelkű művésznek ne akadjon valami nagy, saját mondanivalója is. Hegedűirodalmilag jelentős hegedűátiratainak formai utánérzései ez a hat szerzemény. Mindig a mások szellemét játszotta bele saját lelkén keresztül a világba s ezért hagyta parlagon ősművészi érzéseit. Igy a nagy szerzők hatóereje belepte a lelkét.

Ma két nagy hegedűátirónk van: Burmester és a kiváló Kreisler Frigyes. Rég elavult, századokkal előbb élt nagy mestereknek szerény, szellemes, gazdagszavú remekműveit szedte elő Burmester. A szerencsés kezű kertész gondosságával s minden árnyalatot megérző lelke melegével ültette át a hegedűnek mai húrjaira ezeket a patinás kincseket. Pergolesi, Rameau, Field, Kuhlau, Gossec, Dittersdorf, Dussek Hummel, még igen sokan s Haydn, Mozart, Beethoven, a klasszikus oszlopok, a legnagyobb kegyeletben élnek újra, vagy tovább az ő átirataiban. És ahogyan ezeket előadja, – utólérhetetlen.

IV. DEBUSSY.

Korunk legnagyobb zeneköltője, Claude Debussy, ötvenhat éves korában Párisban 1918 március 27-én meghalt. _A modern zene első nagy úttörője s legjelentősebb oszlopa volt._ Wagner óta a legeredetibbet és legújabbat ő adta a zeneművészetnek. Nincs ugyan határ a művészi fejlődésben, mindig újabb és újabb kísérletek kerülnek felszínre s olykor éppen a szélsőségek adnak friss ideákat, – de úgy látszott, hogy Wagner után bizonyos kimerültségben vesztegel a zeneművészet, amikor Debussy zenei impresszionista rendszerével új, komoly értékeket hozott.

A zenei műformák már a romantikusoknál elvesztették elvi jelentőségüket, amennyiben szétestek és az apró kis műforma-részeknek jutott a főszerep. Amint ez az irányzat tért hódított s a modern élet lázas, gyors tevékenységével átitatódott, odavezetett, hogy az emberi kedélyhangulat pillanatnyi változásait is meg akarta rögzíteni csakúgy, mint a természetben a fény és árny rendkívül finom színfoltjai pillanatnyilag váltakoznak. Egy ilyen pillanat hangulatképének zenei megrögzítése, vagy egy hirtelen felbukkanó gondolatnak zenei megérzékítése: a zenei impresszionizmus. A zene azonban ellensége az ilyen szervetlen összefüggésnek. Szükséges volt tehát felhasználni a technikai készültségnek minden fegyverét, hogy az olykor csekély tartalmi értéket födjék a raffinált külső hatások. A hangszerek színeiben való tobzódás s a különféle ritmusképletek és bonyolult akkord-kombinációk váltak erre hatásos eszközökké. A tonalitás, mely a régebbi zeneművészetnek egyik szerkezeti kelléke volt, ezzel természetesen csaknem teljesen megszűnik s helyébe egymástól független hangzattömegek sorakoznak és adják a színfoltos, mintegy festészeti hatást. Nem egyetlen hang ellenében születik meg egy másik, hanem egy akkord lesz egy másikkal szemben ellenpont. Az impresszionista zene szivesen használ kevésbé szokásos ritmusalakokat s primitiv, exotikus vagy régi, középkori hangsorokat. Egy kis zenei ékítés már önmagában elég ahhoz, hogy valamelyes impressziót vagy lelki diszpoziciót elénk tárjon. A klasszikusok nagyvonalúsága, szigorú formái nincsenek sehol. A zenei impresszionizmus anyaga: apró-cseprő gondolatok és érzések vázolása és boncolgatása.

Például egy faun nyárdélutáni zápor után bujavirágzású kertben földszagú párák s kábító illatok színes vibrálásában alszik. Lenge ruhájú, csodaszép nők zörrentik meg mögötte a duzzadó lombok sűrűjét s könnyű táncba kezdenek a tűzpiros tulipánok és halavány szegfük között. A faun felneszel, a lányok incselkednek vele, a szivárványszínek özönében izzó kertben el akarja valamelyiket fogni a vágyódó férfi, de a lányok fürgébbek, eltűnnek s mire a faun az álomszerű játékból kijózanúl, csak elhullajtott halványkék fátyol marad a kezében, melyre a szerelemittas virágok között zokogó csókokkal omlik rá a nők által megcsúfolt férfi. _(Egy faun délutánja.)_

Legtöbbször a természettől nyeri impresszióit a Debussy pompázó zenekara. Költeményt ír a tengerről _(A tenger)_, de nem a mérhetetlen víztömeg misztikuma érdekli őt, hanem inkább a sziklákhoz verődő egyes hullámok loccsanásainak ritmikus beszéde. A vihart is átéli, de jobban hat rá a vízfelületen preckelő napsugaraknak vakító játéka s a szél és a tenger párbeszéde. Az éjszaka csöndjének és sóhajtásainak is nagy poétája ez az érzékeny, misztikus lelkű francia. Szinte látjuk az éjszakáról rajzolt zeneképeiben a fantasztikus éjszakai felhők kavargását, titokzatos tónusváltozásait s halljuk a szirének messzi danáját.

Ilyen programmzenei alapon álló festői témákat vetett kottára Debussy. S nemcsak nagy zenekarra dolgozott, hanem zongorán és kamarazenében is ugyanilyen lelkű költő. Zenekarból új színeket kikeverni még mindig lehet, de zongorán ma újat mondani és újszerűen, – rendkívüli. Zongorapoémáit pedig finom szíve legszebb gyöngyeinek tarthatjuk. Milyen feledhetetlen koncertünk volt, mikor vagy tíz év előtt Budapesten a zongorához ült és sajátos nyelvén ő maga beszélt hozzánk.

Claude Debussy korunknak talán legnagyobb értékű zeneszerzője, de _mindenesetre legnagyobb értékű zeneköltője_. Aránylag keveset írt. Legnagyobb műve, a Maeterlinck színművéből készült «Pelleas és Melisande» című operája s a tízsoros «Lenhajú leány» vagy «Csolnakon» című zeneképe egyaránt és egészen mutatják zseniális lelkének nagyságát. A modern zene vele kezdődik s a ma zeneszerzője nem tud Debussy-harmónizálások nélkül dolgozni, ha nem akarja, hogy maradinak tartsák. Nagy küzdéseken és sikertelenségeken ment keresztül. Eleinte kifütyülték. De rendületlenül bízott önmagában. Később honfitársai (Ravel, Dukas, Charpentier és Leroux) hódoltak neki s mesterüknek vallották, ma az egész világ tele van Debussy-epigonokkal. Meleg, bensőséges és ezerféle hangszíne örök festék, lemoshatatlan bélyeg a zene további útján. _Költészete a póri őszirózsából pompázóan modern krizantémmá nemesített új, káprázatos növény._ Szelidkék, rózsaszínű, lilaszirmú, erőspiros, gyöngyházszínű s tüzesfényű fantasztikus virág, mely a modern zene nagy kertjében mindig virítani, pompázni fog.

V. HUBERMAN.

_Korunknak legnagyobb hegedűművésze._ Nem technikája teszi őt azzá, hanem gazdag, értékes lelke. Érzéseinek mélysége és magasztossága lávaszerűen omlik hegedűjéből. Nemcsak művészetében, hanem általában igen intelligens, tanult, csaknem bölcs ember. Természetes is, mert ezek nélkül a tulajdonságok nélkül nem lehetne a ma hegedűművészeinek fejedelme. Nem kottákat, hanem azokban élményeket játszik. A percnyi életű előadó zeneművészetben valósággal teremt, szóval zseni. Egyéniségére és értékére leginkább nagy mesteréhez, Joachim Józsefhez hasonlítható. Mikor 1895-ben először játszott nálunk, csupán csodagyermeksége volt érdekes, azután sokáig nem hallottunk róla, míg három-négy év óta szezononként több hangversenyt ad, közönségünk általános szeretete és tisztelete közepette.

Huberman Bronislaw Lengyelországban, Csensztohovában 1884-ben született, szegény családból. Apja ügyvéd volt, másnak ügyvédi irodájában dolgozott. Naturalista módon zenélgetett, édesanyja pedig álomszerű, mozgékony fantáziájával fiában kereste zenei eszményeinek megtestesülését. Négy-öt éves korában már feltűnt a kis Huberman kitünő hallása, igen tisztán tudott énekelni. Névnapjára játék, építőkövek, vasút helyett hangszert kért ajándékba. Kapott is egy harmonikát. Egész különleges körülmény lendítette a kis fiút zenei pályára. Mikor a perzsa sah Varsón keresztülutazott, egy zongorázó csodagyermeket mutattak be neki, akitől annyira el volt ragadtatva, hogy évi járadékot, udvari címet, a nap- és oroszlánrendet ajéndékozta neki, – így írták az ujságok. Huberman hevülékeny szülei fiukkal kapcsolatban is hasonlóról álmodoztak s elhatározták, hogy a gyermek zenét fog tanulni, még pedig zongorát. Csakhogy zongoravételre pénzük nem volt. Még bérelni sem birtak. Közben valami ismerős családnál egy szegény zenedei tanuló hegedült s mikor a hatéves Huberman körülötte foglalatoskodott, feltűnt neki a kis fiú kitünő hallása, kezeinek különös hajlékonysága és végefelé keskenyedő ujjai. Tanítani kezdte Hubermant. Egy rossz hegedűnek vételára a zongorának havi kölcsöndíjából is kikerült. Bámulatosan haladt a kis gyermek s alig két éves tanítás után nagy sikerrel lépett fel. Annyira, hogy kisebb hangverseny-körutakat dicsőséggel járt be. Rendszeres priváttanítást Mihalovicstól Varsóban és kilenc hónapig Joachim mestertől Berlinben, összesen három esztendeig kapott. Valójában legjobb iskolája a hangversenydobogó volt s mint ő mondja: «sajátmagamat nevezhetem sajátmagam tulajdonképpeni tanárának.»

Amint látjuk, Huberman jórészt autodidakta volt. Ebből, mint minden autodidaxisból mérhetetlen előnyök, de könnyen érthető verejtékezések és nehézségek is származnak. A művészetben leginkább az autodidakta jön rá új értékekre. Igy a hegedűn egy gyakorlás közben véletlenül ráhibázott fogás tetszetőssége, vagy valamelyik vonásnem újszerű kihasználása különös jellemzőjévé lesz játékosának, a hegedűművészetnek pedig új értékévé. Az autodidakta kölcsön alig kap valamit mástól. Önmagát fejleszti, gyötri, önmagából kell merítenie és önmagát irányítania, miért is az ilyen művész érzékenyebb, gazdagabb és értékesebb lelkű, mint tanárok évtizedes tapasztalataival könnyen élő, más talentumok. Talán a Huberman nagyságának is egyik alapja ez az elmélyedő, komoly autodidakszis. Mikor nagy anyagi nehézségek és küzdések árán a csodagyermekektől irtózó Joachim mesterhez került a kis Huberman, már kipróbált hangversenyező volt. Joachim előtt Spohr egyik koncertjét, Vieuxtemps «Ballada és polonaise»-ét, valamint Chopin noktürnjét játszotta. Ezeket a hatalmas műveket csupán magától tanulhatta, mert mesterei, – bizonyossággal állítható, – nem birták lejátszani. És mikor Joachim keblére ölelte őt, a zsenit tisztelte meg, amelynek művészeti oktatásra nincs szüksége, legfeljebb jó irányításra a fiatalabb korban.

Huberman Bronislaw tizenkét éves korától, mint legfigyelemreméltóbb csodagyermek hódítgatta a világot. Serdült korában visszaesni látjuk, amit érzelmi élete befolyásának tulajdoníthatunk. Meg is házasodott, családi élete nem volt boldog, elvált. Örökös hajszoltságokon, nagy lelki rázkódtatásokon és fájdalmakon átesve, maradt meg színarany értéknek daloló lelke. Az utóbbi hat-nyolc év alatt fejlődött ki tulajdonképpen a mai nagy mesterré.

Most harmincnégy éves. Törékeny, alacsony, zavaros nézésű ember. Szája, ajkai, álla csupa szabálytalanság. Kissé kopaszodó, nem hosszúhajú, fekete férfi. Ivelt, dudoros, nagy homloka uralja arcát, melyen a lelki és testi fájdalom is nyomokat hagyott. A legkevésbé szerencsés kinézésű s mégis csodálatosan lenyügöző ereje van lényének, ami abból magyarázandó, hogy látszik rajta, érezzük, hogy átéli és hiszi, amit játszik.

Ha játékát külön részleteznénk, minden tulajdonságát a legelismerőbb jelzőkkel kellene felruháznunk. Tónusa páratlan. Ezerszínű. _Hegedűjének zengését senki sem tudja megközelíteni sem._ Balkéz-technikája a tökéletesség mintaképe, vonójának pedig abszolut fejlettsége mellett _jellegzetes sajátsága a meglepően öblös hang és páratlan meleg, mély és komoly legató_. Ebben mindenkitől különbözik. Nagy erejű, csaknem harsonaszerű hangkezdései vannak. Csukló-technikája nem iskolásan szabályos és jól fejlesztett, de a legkifogástalanabban képzett csuklóval sem lehet elérni ilyen bámulatos jobbkéz-készséget.

A stílusokat a legszebben megtartja. Nem egyénieskedik s mégis mindíg a nagy Hubermant érezzük a klasszikusok és a modernek háta mögött. Ő nem hegedül, hanem a hegedű útján közli érzéseit, gondolatait, szóval kezében a hangszer csak egy forma. Gazdag lelkének mélységes érzésein felül elragadó temperamentuma köti le és készteti lázas figyelésre a hallgatót. _Legjellemzőbb sajátsága játékának:_ _érzelmeinek öntudatlansága_. Ez az a gazdagság és az a kincs, mely a ma hegedűművészeiből hiányozni szokott. Ez az öntudatlanság a művészet lelke, mert ez különbözteti meg a hegedűművészetet a hangszer-tudománytól. Nála a hangulat, a szenvedély mindíg önmagától fejlődik ki már az első hangoknál. Nem emlékezőtehetség útján és nem mesterségesen csinálja, ezért sohasem manier-os s bizonyos belső merevségnek nyoma sincs játékában, mint annyi sok másnál. A sokat hangversenyző művész előadása többször eszébe juttatja az embernek a kiégett vulkánt. Huberman mindíg friss, meleg és harmatosan érzékeny. Elárulta önéletírásában, hogy az előadóművésznek ezt a legnagyobb tulajdonságát öntudatos módszerrel őrizgeti. Mikor ugyanis nagy hangversenykörútról tér meg, négy hétre teljesen abbahagyja a játékot. Ezt is csak egy ilyen nagy autodidakta zseni meri és képes megcsinálni.

A Huberman sokszínűségéből hamarosan nem is tudjuk, de nem is szükséges külön kiemelni, hogy a hegedűirodalomnak mely műveiben tündöklik legfényesebben. A Kreutzer-szonátát, avagy Bachot senki sem játszhatja nála ragyogóbban. Chopin szebb hegedűjén, mint a zongorán, melynél jellemzőbbet érzelemvilágára nem tudunk mondani. Virtuózitása a Sarasate-féle Carmen-fantáziában éri el tetőpontját, felülmulhatatlanságát. Mint lengyel származású, természetesen a lengyeleket csodálatos színnel játssza, szintúgy az oroszokat is. A nagy lengyel hegedűsnek, Wieniawskynak, fenkölt tolmácsa, különbet pedig hegedűn senki sem hallott, mint mikor Huberman Csajkovszky hegedű-versenyét adja elő. Egy bölcs és egy léha, egy fúria és egy angyal, egy tudós és egy szent, egy Petrarca és egy Laura hangzik hegedűjéből.

VI. STRAUSS RICHÁRD.

A huszadik század zenei jelleme még nem alakult ki. Két fő irányt látunk azonban: az egyik német, a másik francia. Amazt Strauss Richárd, ezt pedig Debussy képviseli azokkal együtt, akik velük gondolkozásban, érzésben találkoznak. Ez a két főirány: a zenei naturalizmus és impresszionizmus. A zenei impresszionizmus az érzések és gondolatok pillanatnyi benyomásainak érzékítése. A zenei naturalizmus pedig az emberi természetnek pontos és leplezetlen visszaadása (a festészetben a külső természet válogatás nélküli megrögzítésének mintájára), tehát tulajdonképpen durva hangfestés, mert arra törekszik, hogy inkább a természethez közelebb álló zörejhatásokat, mint a zenében rejlő szellemi szépségeket adja vissza. Az emberi idegéletnek és az idegélet bármely tünetének félelem nélkül való zenei rajza. Tulajdonképen csaknem teljes zenei formátlanság, mert még a zenelélektani formáktól és törvényszerűségektől is elfordul és teljesen a fantázia önkényének veti alá magát. A naturalisták minden zenei törvényszerűséget kényszernek hisznek, ami az alkotó géniuszt békóba szorítja, holott ez a törvényszerűség a lelki élet működésében lappang. Az emberi természet bátrabb szemlélete Wagneren át jutott el az új németekhez, – a zenei naturalizmus tehát főként az új németek művészeti tantétele, míg a zenei impresszionizmus a nemrég elhunyt Debussynak, tehát inkább a franciáknak iskolája.