Part 2

Strauss Richárd magas, szikár, kopaszodó, elegáns kinézésű német. Most ötvennégy éves. Müncheni születésű s tanulmányait és kulturáját ebben a művészetileg magasrendűen fejlett városban szerezte. Bülownak is tanítványa volt s az ő ajánlatára fogadta el Meiningenben az udvari karnagyi állást, ahonnan a müncheni, majd pedig a weimari operához került karmesternek. Már régóta nem karmestereskedik, pénzügyileg jól adminisztrált műveinek dús jövedelméből él. Többször járt nálunk. Első alkalommal 1895-ben, mikor is egyik filharmóniai hangversenyen a «Halál és megdicsőülés» című szimfóniai költeményét vezényelte. Az «Elektra» bemutatása után is volt itt s körülbelül ugyanezen időtájt a Zeneakadémiában, mint 1918 április 11-én is, szóló-hangversenyt rendezett, hol «Arden Enoch» című melodrámáját zongorázta el nekünk. Öt-hat év előtt vezényelte ismét filharmónikusainkat.

Haydn, Mozart, Mendelssohn, Schumann és Brahms hatottak rá leginkább. A gimnáziumban még Wagner-ellenes, de csakhamar átpártol a bayreuthi mesterhez és Liszthez. Stílusának önállósága a «Till Eulenspiegel vidám csínyjei» című szimfónikus költeményével és a színpadon a «Feuersnot»-tal kezdődik. Dolgozási módjára jellemző, hogy a legnagyobb zenekari apparátust használja. Rettenetes erejű zenekara olyan harmóniai ellentéteket, olyan szélsőséges erőbeli hatásokat, a természeti hangjelenségeknek olyan utánzását tudja kifejezni, amilyenekre nem volt példa. Zenekari készültsége az eddig álmodott lehetőségeket túlszárnyalta. Utolérhetetlen az «eszközök»-ben. Ritmikájának elevensége páratlan. Frázisai csodálatosan meglepőek. A Strauss zenekaráról nagy tanulmányokat írtak már. Mindenféle új és régi hangszer áll fegyverben, a dirigens vezényszavát lesve. Idegtépő ez a zenekar, mert nem egységesen hangzik, hanem úgyszólván minden hangcsoport függetlennek tetsző motivum-töredékekkel és kontrapunktikával szolgálja a vezérgondolatot. Ilyen módszer mellett figyelmünket százfelé szakítja a sok egyszerre hangzó mellékképlet. Vezérmotivumokat használ s ezek köré csoportosítja legkétesebb értékű és legmagasabbrendű gondolatait is vegyesen. Zenekarából állandóan valami fanyar gúnyt, önérzetet, gőgös lenézést s drámai tusakodást érzünk. Nem új érzéseket vet kottára, de előadási módja az új, mert az indulatokból és érzésekből nem a nagy zengéseket szedi ki zenei közlés számára, hanem mint naturalista, megrögzít mindent, ami alkotás közben idegpályáin végigszalad, akár érdekes, akár banális az. Amint Molnár Géza találóan jellemzi «néha szűrő nélkül bocsátja ki agyából az ötleteket.» Miként a természetben naturalista festők hite szerint semmit sem szabad megvetni, úgy zenéjében mindent fölhasznál vakmerő kottacsoportosításaihoz.

Drámai hangja lenyügöző erejű, de tolla főként elbeszélő. _Ő eddig legnagyobb epikusa a zeneirodalomnak._ Elsősorban programmzenész. Ha szimfóniai költeményeit végiglapozzuk (Itáliából, Macbeth, Halál és megdicsőülés, Till Eulenspiegel, Imigyen szóla Zarathustra, Don Juan, Don Quixote, Simfonia domestica, Alpesi szimfónia), álmélkodva állunk a nagy koncepció és a hangkáosznak bűvészi szemfényvesztéssel való ragyogtatása előtt. Szédületes dolgok ezek és oly merészek, hogy a bírálatot mind nem is állják ki, sőt némelyik egy kis művészeti rosszhiszeműséget mutat. De bizonyos, hogy a szimfóniai költeményt eleddig legmagasabbra ő fejlesztette. Mint operaszerző (Salome, Rózsalovag, Elektra, Ariadne) is nagyjelentőségű Strauss Richárd, de ezeken kívül a zenének csaknem minden ágában alkotott kiválót. Dalai finomak, érdekesek. Nem könnyedek, mint természetszerűleg kellene lenniök, hanem új anyagból készült modern építmények. Vonósnégyesei, zongora-kvartettjei, különféle kórusai, szonátái, ha nem is tetszetősek, de pompázatosak. Nem zeneköltő, hanem zeneszerző, zenét író rendkívüli mester. Nem a szívével, hanem inkább eszével muzsikál. _A mai zenének mindenesetre legnagyobb géniusza._

VII. TANGO EGISTO.

Fürge, temperamentumos, kis olasz. Csupa zene, ritmus, ütem az egész ember. Még nem világhírű, de mindenesetre zseniális karmester. Ha semmi más érdeme nem volna az Operaház vezetőjének, mint a Tango idehozatala s mindenféle intrikák dacára megfelelő foglalkoztatása, – ezzel az egy tényével már értékes művészeti rátermettségét igazolta.

Tango most negyvennégyéves. Alacsony, fekete, sovány, de izmos, rendkívülien értelmes szemü, éles arcvonásu, komoly és inkább zárkózott ember. Rómában született s mint minden olasz, gyermekségével szívta magába a zene szeretetét. A bolognai zeneiskolát végezte s főként Bossinak volt kedvelt embere. Egész fiatalon már korrepetitora a milanói Scalá-nak, azután több olasz színháznak és staggionenak karmestere. Társulatának éléről a híres Gregorhoz kerül Berlinbe, ahonnan a newyorki Metropolitan-színházhoz szerződik, majd visszakerül Olaszországba s génuai működése közben hívja őt hozzánk Bánffy vendég-dirigálásra. Az Aidá-t, Toscá-t és Pillangókisasszony-t vezényeli s olyan sikerrel, – bár csak egy zenekari próbája volt – hogy mindjárt az első napon aláiratják vele azt a szerződést, mely őt az évnek felére Operaházunkhoz köti, mert génuai szereplését nem lehetett felbontani. Az első szerződési év után azonban egészen magunknak szereztük meg vezénylőpálcáját, egyelőre olasz operák betanítására. Sikert-sikerre halmozva dolgozik fáradhatatlanul. Gyönyörű előadásban hozza színre az Aidá-t, Traviatá-t, Rigolettó-t és Álarcosbál-t, miközben a Bartók Béla kívánságára neki osztják ki a Fából faragott királyfi című Bartók-balettet, amellyel zseniális karmesteri talentumát kétségen felül igazolta. Színes vezénylőpálcája nyomán tizenkét előadást ért meg hamarosan ez az értékes, modern, magyar balett, mely Tangonak egyik elévülhetetlen érdeme. Miután így a modern zenében való avatottsága is beigazolódott, rábizzák a Violantá-t, melyben a szerző és kitünő énekesek érdemein felül a legnagyobb művészeti elismerést ő érdemelte és kapta. Nemcsak az olasz klasszikusokat és az említett moderneket, hanem az olasz moderneket is sorra veszi. Pillangókisasszony, Bohémélet, Tosca, Parasztbecsület, mind pompás előadásban állanak műsorunkon. Közben ne feledjük az inkább nemzetközi jellegű Dinorah-nak és Sába királynőjé-nek gyönyörű előadásait sem.

Amint látjuk, minden érték, amit a kezébe vesz. Rövid idő alatt tizenkét operát vezényelt, repertoireja tehát nagyobb, mint bármelyik operaházi kollegájáé. Verdinek Otello-ját és Falstaff-ját is be fogja mutatni, ezenfelül izgató a híre is, hogy Mozartnak Figaró lakodalmá-ra készül. Akinek pedig ilyen széles skáláju a karmesteri pálcája, érdekes volna meglátni, mit csinálna Wagnerrel?

_Tango nagy művész, de inkább virtuóz karmester._ Leginkább Colonnera emlékeztet. Minden gondolata, mozdulata tiszta zene. Benne él az előtte levő vezérkönyvben, bár rendszerint csak emlékeztetőül nézi vezénylés közben, mert érzi idegeivel az egészet s emlékezőtehetségének rendkívülisége természetesnek tünik fel. Fő jellezmője: _az abszolut kidolgozás_. A mű szellemének nagyvonaluságát mindig éreztetni tudja, de az apró részletek tökéletes kidolgozásával állandóan ideges várakozásban tartja figyelmünket. A keze alatt álló vezérkönyv felépítésben mindig átlátszó, világos és folyamatos. Zenekara élén való parancsolását olyan természetesnek tudja feltüntetni, mintha másként nem is lehetne felfogni sokszor önkényes tempóit s ritmusait. Olyan egyszerűen viszi az ember fülébe a legbonyolultabb részeket. Ritmusérzéke csodálatos. Soha egy frázisa sem száraz, minden gondolatát izgalmas-érdekesen tudja kifejezni. Ha ő vezényel, ő a főszereplő. Zenekar, énekesek és színpad közötti kapcsolat szerves s mind az ő kezében van.

Igen sokat dolgozik, nyolc-tíz órát ül bent naponta az Operaházban. A latin faj energiájával szorgoskodik, akinek a munka nem teher, hanem gyönyörűség. Úgyszólván mindent maga végez, az énekesekkel is rendszerint ő maga korrepetál. Kék és vörös ceruzával maga jegyzi be minden egyes stimmbe még a vonásnemeket, összekötőjeleket, dinamikai jelzéseket is. Óriási munka és nagyon értékes. A modern vezérkönyveknél erre nincs szükség, de a klasszikusoknál elkerülhetetlen, mert ezek a szerzők rendszerint maguk tanítva be darabjaikat, személyesen magyarázhatták meg intencióikat, melyek így csak hagyományként élnek tovább.

Ha a sajtó egy része nem is, de közönségünk állandóan megbecsüli ezt a zseniális mestert, akinek nagyságát általánosan (mint Nikischnél és Mahlernél) majd csak akkor fogjuk elismerni, amikor talán már nem lesz közöttünk. Akkor mondogatni fogjuk, hogy «Tango ezt így csinálta, a Tango idejében ez így volt…» Működésének értékességét csak az kisebbíti, hogy nem tud magyarul. De erről nem tehet, ránk nézve azonban sajnálatos, mert egy ilyen erőskezű művész énekeseinket végre a helyes magyar szövegkiejtésre is rászoktatná.

VIII. DOHNÁNYI ERNŐ.

Zeneéletünk utolsó húsz esztendejében három magyar név nőtt naggyá s járja a világot: Dohnányi Ernő, Bartók Béla és Vecsey Ferenc. Húszéves zeneakadémiai anyagból nem nagy eredmény, de értékben nemzeti büszkeségünk ez a három művész, különösen pedig Dohnányi és Bartók.

Dohnányi Ernő 1877-ben született Pozsonyban, ahol atyja gimnáziumi tanár volt. Számtant és fizikát tanított. Az öreg Dohnányi érdekes fajtáju, sokoldalú ember volt, nagy zenekedvelő, kitünő gordonkás s más hangszerhez is értő. Mikor látta fiának zene iránti visszatarthatatlan vágyát, maga kezdte őt zongorázni tanítani. Az öreg nem volt jó zongorista, úgyszólván együtt tanulta a hangszert hatéves kis fiával. Két év után a tanítvány már annyira haladt, hogy vezetését az öreg tovább nem vállalhatta. Forstner pozsonyi székesegyházi orgonista veszi át ekkor tanításra a kis Dohnányit. Forstner komoly zenész volt s elég jó zongorista is. Vagy másfél évig előzongorázással is ment a tanítás, de azután technikailag a gyermek sokkal többet tudott, mint a tanítómester. Az öreg Dohnányi az életet jól látó ember lévén, ragaszkodott ahhoz, hogy fia rendkívüli zenei talentuma dacára is végezze el a középiskolát. Igy is történt, Dohnányi Ernő tizenhétéves korában jó érettségi bizonyítvánnyal került Budapestre növendéknek a Zeneakadémiába. Pozsonyi gyermekeskedése alatt természetesen minden évben többször fellépett hangversenyeken. Gimnázista korában Fis-moll zongora-kvartettjét Bécsben a Duesberg-vonósnégyes társaság koncertjén nagy sikerrel maga játszotta. Mert Dohnányiból is korán kiütközött a zeneszerzői ősvéna. Gyermekkori szerzeményei, feljegyzései, vázlatai figyelemreméltóak s a mai Dohnányi is értékként használja néha azokat. Amint látjuk, Dohnányi is atyjától örökölte zenei talentumát. Érdekes különösség, hogy az átöröklés általános törvényével ellentétben, a nagy zeneművészek zenei képességére az apa a döntő, pedig a szellemi képességeket általánosságban anyjától örökli a gyermek. Bachnál, Mozartnál és Beethovennél is így volt például. Dohnányi, mikor zenei gyermekkoráról beszél, mindig az atyját említi.

A Dohnányi-család nem volt gazdag, de fiúknak anyagi gondokkal sohasem kellett küzdenie. Mikor 1894-ben Budapestre jött a Zeneakadémiába, segítette ebben a Liszt Ferenc ösztöndíj is. Az akadémián Thomán és Koessler volt mestere, de már olyan készültséggel került hozzájuk, hogy társai közül gyorsan kitünt. 1895-ben egyik akadémiai vizsgahangversenyen zongorakvintettjével aratja az első nagyobb sikert, ugyanebben az időben írja meg F-dur milleniumi szimfóniáját, mellyel díjat nyert. A mű ma is kézirat.

1897-ben végezte Dohnányi a Zeneakadémiát, ahonnan első nagyobb külföldi koncertjére Berlinbe ment. Még ugyanebben az évben visszajön hozzánk, ahol akkor filharmónikusainkat a nagy dirigens, Richter János, vezényelte. Egy ilyen hangversenyen Beethoven G-dur versenyművének átgondolt, stílusos előadásával nagy sikert arat s Richter annyira értékeli és megszereti, hogy a következő év elején elviszi Bécsbe, azután pedig Londonba, ahol Richter saját zenekarával évente több hangversenyt tartott. Az 1899/900-as szezonban Angliában két hónap alatt harminckét hangversenyt ad Dohnányi, nyolcat közülük Londonban. Ugyanekkor Skót- és Irországban is hangversenyezett. Ugyancsak ebben az évben Amerika nagyobb városaiban tizenöt hangversenyt tartott. A következő évben is Amerikában marad. Erre az időre esik ragyogó szépségű E-moll zongorakoncertjének megírása, mellyel megnyerte a bécsi Bösendorfer-díjat. Nálunk szintén a Richter vezénylete alatt mutatták be. Egy évre rá megírja D-moll szimfóniáját, melyet Richter Manchesterben dirigált először. Bejárta ezután Norvégiát, Skandináviát, játszik Pétervárott, Párisban s Olaszországban is. Sikerei folytán neve úgy nőtt, hogy 1905-ben a berlini zenefőiskolára hívják meg tanárnak. Mint zenepedagógushoz a világ minden tájáról sereglenek hozzá tanítványok. De azért évente végigjárja körútjait és dolgozik szorgalmasan. Még a színpad számára is ir egy pantomimet, a Pierette fátyolát, melyet 1910-ben Drezdában mutatnak be sikerrel s ugyanebben az évben nálunk is. Ez a munkája is nemes és előkelő s ahol jó előadásban tudták színrehozni, nagy sikert aratott. Két év előtt is felelevenítette Operaházunk jó előadásban, azóta azonban sajnálattal nélkülözzük.

Dohnányi 1916 óta Zeneakadémiánk zongora tanszakának tanára. Nekünk él teljesen s zenei világunknak halk vezető szelleme. Közönségünk annyira megszerette, tiszteli és megbecsüli őt, hogy el sem birnók képzelni nemes művészete nélkül hangversenyszezonunkat. Zeneakadémiai tanári működése nem nagy eredményű, nincs szerencséje tanítványaival s személyi tekintetek is gátolják pedagógiai kvalitásainak kifejtésében. Lényegesebbnek is tartjuk azt a működését, amelyet mint vezető mester tölt be. Az 1917/18-as szezonban is harmincnégyszer lépett föl, 1916-ban és azelőtt is csaknem minden héten. Hangversenyeire alig lehet jegyet kapni s közönsége a legválogatottabb zeneközönség. Művészi nyughatatlansága a folytonos munkában nyilvánul. Állandóan kottavonalak környezetében él. Alig lehet hozzá betoppanni, hogy előtte valami partitura ne volna. Csak ilyen szorgalom eredménye lehet kiadott műveinek itt felsorolt pontos jegyzéke:

op. 1. Zongorakvintett, op. 2. Négy zongoradarab, op. 3. Valcerek négykézre, op. 4. Variációk, op. 5. E-moll zongora-koncert, op. 6. Passacaglia, op. 7. A-dur vonósnégyes, op. 8. Gordonka szonáta, op. 9. D-moll szimfónia, op. 10. Vonóstrió-szerenád, op. 11. Rapszódiák zongorára, op. 12. Gordonka-koncert, op. 13. Winterreigen, op. 14. Dalok (hat dal), op. 15. Des-dur vonósnégyes, op. 16. Dalok (hat dal), op. 17. Humoreszkek (öt zongoradarab), op. 18. Pierette fátyola, op. 19. Fis-moll suite zenekarra, op. 20. Simona néni (Debreczenben adták elő nálunk először nagy sikerrel 1918 április 2-án), op. 21. Hegedű-szonáta, op. 22. Két dal zenekarral (bariton), op. 23. Három zongoradarab, op. 24. Suite régi stilben, op. 25. Variációk, op. 26. Zongorakvintett, op. 27. Hegedűverseny (kézirat), op. 28. Hat koncertetüd, op. 29. Változatok magyar népdal fölött (kézirat). E kották mellé gondoljuk el, hogy Dohnányi alig negyvenéves s közel kilencszáz hangversenyen játszott már. Hangyaszorgalmu, komoly munkásság. Ezenfelül van egy operája is. «A vajda tornya», melynek első előadását nem szabad külföldre ereszteni. Emlékszünk rá, hogy e körül az opera körül a zeneszerző és Operaházunk között nézeteltérés merült fel. Ilyen nagy mesterrel szemben semmiféle nézeteltérés sem lehet áthidalhatatlanul komoly.

Dohnányi középtermetű, szimpatikus megjelenésű, fakó arcu, szelid nézésű, szőkés férfi. Művelt és kellemes modorú s zárkózottságra hajlamos. A talentum szerénysége és ereje érződik egyéniségéből. Dolgait, terveit, életét nem szereti mutatni, beszélni. Lelkét igyekszik elburkolni, ami legsajátosabb tulajdonsága, merthiszen ez esetleg mindenkinek sikerülhet, csak a zeneművésznek nem. Talán ilyen rokonlelkűség miatt szereti annyira Brahmsot, aki rá, mint zeneszerzőre, nagy hatással volt. Védi körömszakadtáig ezt a Hamburgból Ausztriába került nagytudású és hidegvérű németet s azt mondja róla, hogy azért nem értékelik eléggé, mert lelkének leplezésében mintegy önmaga áll saját magának útjába. A nagyok közül Beethovent, Mozartot, Schumannt és Schubertet szereti leginkább.

A zárkózott lelkű Dohnányiról nem tudom megállapítani, hogy a zongoraművészt, vagy a zeneszerzőt tartja-e nagyobbra önmagában. Mi s a külföld is inkább mint zongoraművészt értékeljük. Egyéniségének főjellemzője: _a finomság, ízlés, gondosság és érzékeny lélek_. Ezek a kiválóságok minden sor kottájában megtalálhatók, invenciója azonban nem áll arányban ezekkel a magasrendű kvalitásokkal. Szerzeményei általában valami nemes szürkeségbe burkolóznak, mindig előkelőek, de hiányzik belőlük a lélek tobzódása, az érzések, érzelmek és hangulatok pregnáns hatalma, melyek nélkül pedig a legszebb elgondolásnak sincs örök ereje. Zenekari technikája elsőrangú. Egy gyermekdal témájára írott változataival megmutatta, hogy zenekari kidolgozásban Strauss Richárd magaslatán áll.

Sokkal nagyobb azonban mint zongoraművész. Itt gazdag lelkét egészen megmutatja. _Ma legízlésesebb és legkomolyabb zongoraművésze a világnak_ s ha azt mondjuk, hogy _a legnagyobb Beethoven-játszó_, gigászi nagyságát megmértük. D’Albert, a régi, nagy Beethoven-interpretátor, már idegesen, pongyolán darálja le Beethovent. Dohnányi pedig áhitattal és kegyelettel. Varázslatos keze van a billentyűkön. A koncertteremben előkelő, ragyogó hölgyek és unott urak zsufolt tömegében, ez álmodozóan hullámzó elegáncia illatos fényében egyszer csak megjelenik Beethoven. Tényleg Beethoven ez, az erőteljes, súlyos és fájdalmasan mindenható… Dohnányi az As-dur szontát játssza… Lágy érzelemfuvallatot, majd ijesztő mozgalmasságot érzünk, valami lüktető lendület, öröm, vágyódás, aggodalom, panasz és elragadtatás szól hozzánk, mintha bensőnk legmélyéből törne elő… hangzik az Apassionata…

De nemcsak a legnagyobb mester kerül így ki ujjai alól, hanem minden szerző. Eszményi tökéletességben. Izlése és komoly gondossága alapján neki kellene megszabnia az egész világ zongorázói számára a különféle stilusokat. Zongoratechnikája természetesen mindenben tökéletes, de külön ki kell emelni pianóit, amelyeknél életesebbeket, melegebbeket, színesebbeket s olvadóbbakat ma senki sem tud kihozni a billentyűkből. Lelke feminin természetében gyökerezik ez a zenei beszéd.

Örömmel ismételjük, hogy Dohnányi a mai magyar zenevilágnak kincse. Nem ősmagyar lélek, de mégis faji muzsikus. A magyarság ősproblémái, vágyódásai, keserűségei nem bántják őt. Ugy sejtem, se Mikes Kelement, se Adyt nem szereti, de művészetének oszlopai magyar anyagból valók. Ha Pozsony helyett véletlenül Debreczenben születik, a magyar zene és opera problémája talán megoldott volna.

IX. BARTÓK BÉLA.

Róla is írta ezeket Ady:

«Ős Napkelet olyannak álmodta, Amilyen én vagyok: Hősnek, borúsnak, büszke-szertelennek, Kegyetlennek, de ki elvérzik Egy gondolaton.»

Hős, mert sikertelenségeit tűrően viselte. Borus, mint minden «fajából kinőtt magyar.» Büszke-szertelen, mert művészeti hitvallását dogmává növeszti. Kegyetlen, mert meg nem alkuvó s – ha kell – elvérzik egy gondolaton: az igazi magyar művészi zene megteremtésén s naggyá növesztésén. Egy úton haladás ez az Adyéval, de míg a költészetben Ady előtt állanak mértföldjelzők, Bartók a magyar zenében önmagának őse. Géniuszuk egyvágású. Büszke-szertelen. Alig ismeri egymást a legnagyobb mai magyar költő és a legnagyobb zeneköltő. Egyszer, futólag találkoztak s mikor a muzsikus először dalszöveghez nyult, önkéntelenül megtalálta a költőt. Amikor pedig zsenijük csaknem megcsuklott, amikor már-már elkallódtak, – egyazon forrásban találtak önmagukra: a magyar földben, a magyar népben. A legegyszerűbb tőből, a népdalból nőttek platánfává. A magyar földdel s a magyar csillagokkal tartják csak a folytonosságot és az évszázadokat csaknem elfeledték. Elődeik nem nevek, csupán az egész magyarság. Tanítójuk mindenki, de művészetük édesanyja csak egy: a föld, a nép. Ady népies ritmusokat s népi rigmusokat szokott fogai között mormolgatni s Bartók minden népdalt, minden nótát felkutat.

Nem magas, inkább vézna, borotvált arcú, fiatalosan őszes, szerény, de azért öntudatos megjelenésű, zárkózott természetű, szűkszavú, dacos ember Bartók. Olyan, mint egy kún honvéd. Éles vonalú magyar fejét rendkívül okos szeme kormányozza, melynek tüze csaknem izzítja szemüvegét. Harminchét éves. Nagyszentmiklóson, Torontál vármegyében született. Édesanyja tanította először zongorázni, de zenei szellemet ő is, miként Beethoven, Mozart, Bach stb., atyjától örökölt, aki földmívesiskolai igazgató volt, de nyugtalan zenei ösztönök hajszoltja. Dalárdát szervezett s vezetett, megtanult zongorázni, gordonkázni. A kis Bartók rendkívül szerette hangszerét s már gyermekkorában megnyilvánult benne a zeneszerzői hajlam is. Gyermekkori zenei oktatása nem mondható rendszeresnek. Nagyváradon is tanult, Pozsonyban is Erkel Ferencnek László nevű fiától, de tulajdonképpen a budapesti Zeneakadémia adta meg neki a szükséges művészeti útravalókat. A zongora tanszakon Thomán István, a zeneszerzésben Koessler János volt tanára. Szorgalmas volt, de inkább a zongorában, amelynek ma is egyik legnagyobb művésze, a zeneszerzésben csak az utolsó akadémiai évben tűnt fel balkézre írott zongoratanulmányával, zenekarra szerzett Scherzojával s a Kossuth-szimfóniával. Ez első nagyarányú alkotása. Kár, hogy ma is kézirat. A filharmónikusok 1904 januárban adták elő sikerrel s értékét mutatja az is, hogy Richter János fogadta el először előadásra az ismeretlen fiatal magyar zeneszerző művét Manchesterben. 1905-ben Párisba ment Bartók, de néhány havi ottani tartózkodása csak csalódás volt. A Rubinstein-díjra való zongoraművészi pályázatban Backhaus vitte el előle a pálmát, a zeneszerzési díjat pedig ki sem adták, pedig gyönyörű zongoraötösével s zongorára és zenekarra írott rapszódiájával pályázott rá. Hazajövet Bécsben megmutatta első szvitjét Löwe Ferdinánd karmesternek, aki 1905-ben be is mutatta ezt a merész kompoziciót. Játszották három év mulva három tételét filharmónikusaink is, majd pedig a Zeneakadémia felavató ünnepélyén teljességében az Akadémiai Zenekar. Uj, vad, lüktető, soha nem hallott magyar hangszínek és ritmusok száguldó tobzódása ez a munka. Olyan döbbenetes költemény, mint az Ady «Góg és Magóg fia vagyok én» kezdetű sorai. A magyar zene ökle Bizánc kapuján.

Véletlenül Gömör vármegye egyik falujába sodródik ezután Bartók, ahol egy székely cselédnek egyszerű dalolására lesz figyelmes. Lejegyzi a dalokat, más népi melódiákat is felvázol s érdeklődése teljes erejével a népi zene hamisítatlansága felé fordul. Ettől az időtől kezdve bejárja az országot, a magyar népművészetnek gyönyörű melódiáit, a névtelen költők rigmusait Kodály Zoltán, zeneszerző, zeneakadémiai tanárral egyetemben összegyűjti s a Néprajzi Múzeumban ezerszám vannak felhalmozva grammofon-lemezeken a magyar, román és tót népdalok. A román dalok egy részét a bukaresti tudományos akadémia kiadta, a mieink még mindig csak anyag, nem kamatozó arany-anyag.

Zeneszerzői működésében jelentős a második szvit, melyet 1909-ben mutattak be filharmónikusaink. «Két portré» című zenekari műve (Az ideális, A torz) s első vonósnégyese is értékes. «Két kép» című zenekari szerzeményét 1913-ban s 1918-ban hallottuk. Irt egy operát, melyet «A kékszakállú herceg vára» címen 1918 tavaszán mutatott be az Operaház s egy táncjátékot, «A fából faragott királyfi»-t, melyben tavaly óta gyönyörködhetik közönségünk. Zongoradarabjai a «Bagatellek» cím alatt összefoglalt tizennégy kisebb tanulmány-féle, a 8 és 9 opusszámmal megjelent szerzemények s «A gyermekeknek» című magyarországi népi gyermekdalgyűjtemény. 1908 óta zenakadémiánk zongora-főtanszakának tanára s jelentős pedagógiai működését is nagyrabecsüli mindenki. A tanításon kívül Bach és Beethoven műveinek tanulmányi kiadásaival végzett értékes munkát.

Külön említem művei közül a második vonósnégyest, melyet 1918 elején hallottunk. Túlhajtottan Bartók szellemű mű. Csupán burzsoápukkasztásnak tarthatom ezt a «házizenét», mert bizonyos, hogy amennyire nem tűri a kamarazenejátszás az egyénieskedést, éppen annyira kivetkőzteti azt szelleméből a féktelenség. Bartók bizonyos fokig úgynevezetten neo-impresszionista s kolorista is. Ezer hangszer állhat rendelkezésére zenekarban, de a vonósnégyes négy hangszerét megöli ez a dolgozási módszer.

A serdülő Bartók Bélára először Brahms volt hatással, akinek műveit már mint pozsonyi gimnázista alaposan tanulmányozta. Wagner korábbi operáit ugyan már Pozsonyban hallotta, de a tetralógiát, Tristán-t, továbbá Liszt-nek merészebb műveit csak Budapesten ismeri meg. Ezzel egyidejűleg azonban mint zeneszerző holtpontra jut: nem látja világosan az eddigi zenéből valami új zene felé vezető utakat. Ekkor bevetődik a filharmónikusoknak arra a nevezetes hangversenyére, melyen Strauss Richárdnak «Also sprach Zarathustra» című szimfóniai költeményét játszották. A terem közönségének fele bosszankodva s undorodva kimegy, Burián Károly, akkor nálunk szerződött tenorista, mellőlem zsebkendőjét szájára tartva, hahotázva távozik, Bartók pedig a legnagyobb lelki élménnyel gazdagodva veti rá magát Straussnak többi partiturájára. Meghozatja őket, áttanulja, megismeri aztán Debussyt is s ezen hatások eredőjeként kísérli meg az új magyar zenei stílus megteremtését. Dacára a hatásoknak, dolgozási módszerében is újszerű és egyéni maradt. Ha ebben hasonlíthat valakihez, akkor az az orosz Stravinszky. _Bartók_ _egész stilusa a népdal művészi továbbfejlesztése, modern, szimfónikus formákba való öntése, nemzetközi nyelven való feldolgozása._ Nem az ismert és meglevő népdalokat dolgozza fel, hanem a népdaloknak szellemében, hangulatában építi fel zenei kottavárait. Ritmusban, dinamikában minden szerzeménye egy különös idegrendszer titkait árulja el. Stilusa csakis az övé: Bartók-stilus. Harmóniáiban bámulatos változatosságú kifejezési lehetőségek vannak s minden hangulata faji, magyar. Bizonyára nem is törekszik erre, hanem – ilyen. Tudattalanul ilyen. És ez az igazi. Ő nem magyaros, mint Liszt, Mosonyi, Rózsavölgyi Márk, Erkel, Egressy Béni, Mihalovich, Zichy Géza, Hubay, Rékai stb. – hanem magyar. Gondolkozásában, műveinek logikai felépítésében, hangulataiban és melódikájában magyar. Szarkasztikus, groteszk, keserű, humoros, szertelenkedő, erőszakos s ritkán ellágyuló, ami mind magyaros vonás. Egyszerűségre nem törekszik, de mindig művészi. Irt már olyan kottacsoportokat, amelyeknél szebbet soha senki sem hallott. (Operájának C-dur akkordja és a könnyek taváról szóló része.)

Ezeknek dacára Bartók operája, a «Kékszakállu herceg vára», nem ért el értékének megfelelő sikert. Még sajtósikere sem volt, a harmadik előadáson pedig már alig tapsoltak. Mégis zenei kincsünk ez az opera. Szövege, melyet Balázs Béla írt, sem olyan gyönge, mint ahogy általánosságban tartják. Hiszen ha egyéb érdeme nem volna, mint az, hogy kihozta Bartókból ezt a gyönyörű partiturát, – megfelelt céljának. Pedig ez a szöveg irodalmilag is helytálló. Az igaz, hogy az egész opusz nem műfaj szerinti opera. Nincs benne történés. Inkább _egy szimfóniai költemény szinpadon látható programmja_. Csakis így szabad felfogni. Szimbólikus elbeszélés, melyben lélektani és drámai problémák a zenében élik ki magukat. Szikrázó drámaiságtól telített ez a zene, csaknem robban, olyan feszült. Hét impresszionista kép zenei összekapcsolása az egész, melyekben Bartók csodálatos gazdag képzelőerejének minden színe felragyog. Deklamálása is újszerű és feltűnően magyar. A természetes, jól hangsúlyozott magyar énekbeszéd gyönyörűen olvad a zenekar merész harmóniáiba. Egyöntetű, kerek költői munka s ezt az operát a Lipótvárosi Kaszinó operapályázatán a bírálóbizottság (Mihalovich Ödön, Hubay Jenő, Szabados Béla, Herzfeld Viktor, Buttykay Ákos, Diósi Béla, Kerner István) hír szerint «előadhatatlannak és énekelhetetlennek» bélyegezte. Oh! Oh!… A frissen kegyelmessé lett zeneúr pedig úgy nyilatkozott egy ujságunkban, hogy nem ért egyet az új magyar zenei törekvésekkel, sőt elítéli a Bartókék irányát és céljait. Csak véletlen szerencse, hogy ilyen csodás magyar fa nőhet a Mihalovich kertészkedése alatt, mint Bartók Béla.

Ne törődjék velük, úgy hiszem, nem is sokba veszi őket, menjen a maga útján, a magyar zene által nyesett és vágott égbenyuló ösvényén.

X. Dr. MOLNÁR GÉZA.

Legszebben és legokosabban beszél vagy ír ma magyarul a zenéről. Finom tollával, szavainak ritmusával, stílusbeli kiválóságainak erejével csillogóan elröppenő melódiák, fantasztikus hangszínek s ragyogó akkordok fenséges világába képes emelni bennünket. Nagy íróművész, képzett tudós, gondos és fáradhatatlan búvárkodó, érzékenylelkű pszihológus, modern esztéta s főként művelt ember. A legműveltebbek közül való ebben az országban. Szerény ujságíróból lett zeneakadémiai tanár, egyetemi magántanár s most kapta az egyetemi rendkívüli tanári címet. _A zenének nálunk nemcsak hivatalos, hanem leghivatottabb tudója._ Végre egy ember, aki oda jutott, ahová való. Végre egy tisztán ujságírói karrier, amely nálunk kifejlődhetett és megnőhetett.

Elég gyorsan futotta be Molnár ezt a szép pályát. Most alig negyvenöt éves s már egy rakás szellemi kincset kaptunk tőle. Amennyit pedig talentumától és szorgalmától bizvást várhatunk, be fogja tölteni a magyar zenei élet kincstárának sok-sok üresen álló ládáját.