Part 3

Középiskoláit Budapesten végezte a kath. főgimnáziumban. Már gimnazista korában kezdett zenei dolgozatokkal foglalkozni, magára terelve Vadnay Károlynak figyelmét, aki a Fővárosi Lapoknál nagy teret adott a fiatal zenekritikusnak. Zenei tanulmányait Lipcsében végezte, de előbb a budapesti egyetemen a bölcsészetet és az államtudományokat hallgatta s államdoktori oklevelet szerzett. Formás, üde és előkelő stílusú kritikái iránt Gyulai Pál is igen gyakran érdeklődött, akivel Vadnay útján ismerkedett meg. Gyulai felkarolta, elvitte őt Eötvös Lorándhoz s a zárkózott Eötvös maga mutatta be az akadémia harmadik osztályában a Molnár Géza első nagy értekezését «A magyar hangsor akusztikai világításban» címen. Ez az első nagy és komoly dolgozat előkelően kiemelte nevét. A napisajtóbeli munkálkodást azonban nem hagyja el, sőt ettől kezdve növekedik kritikusi tollának ereje. A Fővárosi Lapok-tól a Pester Lloyd-hoz került, onnan a Mikszáth Országos Hirlap-jához s azután a Hét-ben kereshetjük érdeklődve zenéről írott sorait. Az ujságíró zenekritikust gyorsiramú foglalkozásából kifolyólag nem szokás nálunk mostanság nagyratartani. A napisajtónál nincs idő a nyugodt s mély meggondolásokra. Rendkívüli kritikus elme alig lehet jó ujságíró, a percre beszolgáltatandó munka tompíthatja vagy elferdítheti kritikusi tollát. Molnár Géza azonban elsőrendű ujságíró és a legkomolyabb kritikus volt mint napisajtó munkás is. Gyors, fegyelmezett elméje, ragyogó stílusa és tudása tették őt erre képessé. Sőt éppen a napisajtó heve izzította nyugtalankodó agyát. Ha megállapításait nyomtatásban elmondta s ötleteit szellemes szavával kiszórta, – megnyugodott: másnapig. Ezek a lüktető munkában fogant írásai is kerekek, erősek s aktualitásuk dacára valamelyes vonatkozásban mindíg értékesek maradnak. Ő volt utolsó olyan zenekritikusunk, akinek véleményét várták, lesték, keresték. Utána még Csáth Géza kevésbbé hozzáértő, de kitünő írói tolla számíthatott némi komolyabb zenekritikusi értékre. Jó tizenöt év óta azonban ilyen nevek nincsenek. Sivárság, esetleges szürke hozzáértés, jóhiszemű tájékozatlanság, vagy rosszhiszemű zagyvaság a napisajtónkbeli zenetudósítás és zenekritika. Ugy hiszem, ebben elsősorban a szerkesztők a hibásak. Alig helyez súlyt némelyik erre az elcsenevészesedett sajtóvirágra. Fölöslegesen helyetfoglaló kényszerűségnek tartják a zenéről írott sorokat s inkább reklám és üzletszerű bevételi forrásnak. Molnár szerencsés volt szerkesztőivel, mert Vadnay, Falk Miksa, Mikszáth és Kiss József ebben másként gondolkoztak.

Hogy milyen kitünő sajtóbeli működést fejtett ki Molnár Géza, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy akadt miniszter ebben az országban, aki egyszerű ujságíróból zeneakadémiai tanárrá merte őt kinevezni. Tizennyolcadik éve tanár a Zeneakadémián. A Káldy Gyula helyére jött, aki akkoriban a magyar zene sajátságairól féléves kurzusokat tartott. Molnár a magyar zene elméletének tanárául jött az akadémiára, csakhamar előadásokat hirdet a magyar zene történetéből is s átveszi az általános zenetörténet, majd pedig a zeneesztétika tanszékét. Láthatjuk e nagyarányú működésből, hogy ami nem szorosan a kottafejekkel összefüggő zenetudomány, hanem azok szellemének, lényegének tudománya, – az mind a Molnár Géza kezében van. Főként az ő érdeme, hogy ha nem is nagytehetségű, de intelligens muzsikusok kerülnek ki a Zeneakadémiáról. Igen szükséges művészeti iskolában egy ilyen általánosan művelt vezető elme, mert a dolgukat kitünően értő, de egyoldalú művésztanárok gondolkozásbeli túlkapásait enyhíteni tudja s a művészetet össze tudja kapcsolni a tanítvány lelkében az élettel. A művészet dologbeli készségét az egyes szaktanárok adják meg a növendéknek, de magasabb, messzebb, ragyogóbb régióit Molnár Géza mutatja meg nekik. Különösen a túlzottan egyoldalú muzsikusvilágban fontos ez. Talán nem is szükséges külön kiemelni, annyira általánosan ismert, hogy Molnárt mindenrendű tanítványa tisztelve szereti. Előadásaira örömmel mennek s okos, fölényesen nagytudású, közvetlen beszédével minden hallgatójára hatással van. Gyönyörű előadásán nemcsak itt, hanem az egyetem óriás termei is zsúfoltan teltek. Éveken keresztül a legérdekesebben különös közönség lesi a zenéről beszélő lüktető, hullámos, színes szavait.

Zeneakadémiai működésének érdemeiből még egyet kell leszögeznünk: a magyarságát. Ez a különben szép intézményünk csaknem bitorolta címében a magyar jelzőt. Húszonöt évvel ezelőtt alig tudott ott valaki magyarul. Idegen volt falai között a magyar beszéd. A tanárok németül adhattak elő. Senki sem törődött ott a magyar szóval, de a magyar zenével is alig. Molnárnak legnagyobb érdeme van ennek a szégyennek megváltoztatásában. A tananyag műkifejezéseit, ahol lehetett, magyarral pótolta, a lehetetlen énekszövegeket többször sajátmaga újrafordította, magyar szellemet vitt be a szép márványpalotának minden zugába s főként _elévülhetetlen érdemet szerzett a magyar zene elméletének és történetének első, kimerítő, tudományos, komoly tanításával._

Dr. Molnár Géza nevét három főműve mindig tisztelten és elismerten fogja megtartani a magyar zenevilágban. Az első 1902-ben az Athenæum kézikönyvtárában jelent meg «Bevezető a zenetudományba» címen. A legjobb és legvilágosabb magyar zeneelméleti könyv. Szerény és igen okos pirosfedelű kötetecske. A zeneelméletnek minden része felől tájékoztat. Megtudjuk belőle, mily szövevényes úton jön létre a zenei termék, mily szigorú és elmés törvényszerűség lappang az egyszerű dalocska mögött is és mily matematikailag szabatos elvekre vezethetők vissza az esztétikai hatások. Legnevezetesebb, mondhatjuk korszakos munkája «A magyar zene elmélete», mely zenénknek első tudományos és modern alapon felépített rendszeres elmélete. Hatalmas, tudós mű. A magyar zenei életben piramis. 1903-ban jelent meg. A sajtó osztatlan elismeréssel fogadta s olyan tollak is megszólaltak mellette, amelyek zenéről évtizedeken keresztül hallgattak, például: Erkel Gyula, Szabados Béla s Tóth Béla, aki egyik ragyogó esti levelében leborul a könyv értékessége előtt. A harmadik nagy mű a kétkötetes «Általános zenetörténet», két év előtt jelent meg. A sajtó bizonyára a világháború zűrzavarai miatt nem vette még észre. Ez is ragyogóan megírott, tudós regény. Felfogásban, csoportosításban, megállapításaiban újszerű, de nagyon meggondolt. A magyarul megjelent zenetörténetek természetesen eltörpülnek mellette, de a külföld köteteihez mérten is tartom ezt a könyvet olyannak, hogy bármely nyelven való megjelenése dicsőséget hozna a magyar zenekulturára.

Kisebb arányú művei (A magyar föld zenéje, A faji zene elmélete, A disszonanciák határa, Magyar táncok a XVI. századból, Összhangzattan a történeti kutatás szempontjából, ez még nem jelent meg) is gyöngyszemek. Mi ezek közül alig vettük észre egyiket is, de német és francia legelőkelőbb szakírók magasztalva közölgették. Láttam a levelét szegény Ecorchevillenek (1915-ben elesett), amelyben áradozva köszönti Molnár Gézának egy ilyen kisebb dolgozatát, kiemelve azt, hogy ilyen «alapos, szellemes és okos» tanulmány ritkán járt a kezében s boldog volna, ha revüjét megtisztelné. Ez az Ecorcheville pedig – amint tudjuk – a franciák legelső zeneesztétikusa volt mostanság Romain Rollandon kívül.

Ha az a néhány, zenéről rég irkált magyar toll látná, hogy milyen nemes virággá vált dr. Molnár Géza kezében a magyar zenéről s a zenéről magyarul beszélő toll, – mindenik nagy utódjául tisztelné ezt a kezet.

XI. KERNER ISTVÁN.

Ó bár ne volna más had a világon Csak ilyen áldott, kedves hadsereg, És ilyen olcsó!… Mily dusak lehetnénk S hogy megférnénk egymással, emberek! Együtt győzhetne orosz a magyarral! És némettel a büszke francia, Egy zászlónk volna: a dicső művészet, S alatta testvér minden nép fia!

A magyar filharmónikusok ötven éves jubileumára 1903-ban iródtak ezek a sorok s milyen aktuális színűekké váltak a ma borzalmaiban. Ha csak «egy zászlónk volna, a dicső művészet», mennyi jajtól kimélődött volna meg a világ. Világbomlás előtt komoly könyvek azt irták, hogy minden nemzet általános műveltségének fokát minden időben a legtalálóbban jellemzi az a viszony, amely a tudomány és zeneművészet művelése között fönáll. Ma? gondoljunk a franciákra, olaszokra stb. Általános megállapításokat tehát még a művészetek terén sem kockáztathatunk meg, de sietve és gondolkodás nélkül menekülünk ide, lelkünknek egyetlen megmaradt mentsvárába. Ilyen kényszereknél fogva szabad tehát megállanunk egy művész jubileumi dátumánál is. Kis esemény a világ mostani nagy dolgaihoz, de nekünk érték.

Zeneművészetünk alig egy jó fél évszázadra tekinthet vissza s ha zenénk és zenei viszonyaink e rövid idő alatt számottevő jelentőségekre tettek szert, úgy ez csak a művészet azon fáradhatatlan bajnokainak köszönhető, kik a kitűzött célt sohasem tévesztve szem elől, önfeláldozással egyengették a rögös talajt. Három ilyen emberünk volt: Erkel Ferenc, a magyar opera és a «Budapesti Filharmóniai Társaság» megalapítója; Erkel Sándor, e társaságnak 25 éven keresztül hírneves karmestere és most Kerner István, a társaság elnöke és karnagya.

1852-ben megalakult «Hangászegyesületi zenedé»-ből jött létre tulajdonképen egy évvel később a mai «Filharmóniai Társaság». Ez a derék zenészegyesület a zeneművészetet s kiváltképen a magyar zeneművészetet volt és van hivatva a maga teljességében művelni, értelmezni és terjeszteni. Elképzelhető, hogy olyan nehéz politikai és társadalmi viszonyok között, mint amilyenek erre az időre esnek, mennyi küzdéssel, fáradsággal és munkával lehetett elültetni, fölnevelni és kivirágoztatni a magyar zeneművészetnek ezt a legszebb fáját. A nagy érdem mindenesetre Erkel Ferencé. De az is szerencsénk, hogy a nagy karmesternek méltó magyar utódja akadt Erkel Sándorban és Kerner Istvánban, az Erkel Sándor egyetlen famulusában, tanítványában és hagyományosában.

A Filharmóniai Társaság 50 éves történetét négy főkorszakra oszthatjuk: 1. Az 1853-tól 1867-ig terjedő korszakra, mely magában foglalja a filharmóniai hangversenyek alakítását, a «Bizottság» működését, küzdelmeit; 2. az 1867-től 1875-ig terjedő időszakra, mely a filharmóniai társulat alapítását, rövid működése utáni szünetelését foglalja magában; 3. az 1875-től 1903-ig terjedő időszakra, mely a feléledés, fejlődés, a virágzás és az 50 éves jubileum kora s végül 4. a legújabb időszakra, 1903-tól 1918-ig. Ez alatt a 65 esztendő alatt a hangversenyeket mint állandó magyar karmesterek hárman vezényelték: 1853-tól Erkel Ferenc, 1875-től kezdve Erkel Sándor és 1900-tól kezdve Kerner István. E három állandó karmester mellett vendégként kitünő, világhírű karmesterek is vezényelték a derék társulat koncertjeit, különösen azokban az időszakokban, amikor az állandó karnagyokat betegség gátolta a működésben. Ezek közül nevezetesebbek voltak: Goldmark Károly, Wagner Siegfrid, Colonne Ede, dr. Richter János, Strauss Richárd, dr. Muck Károly és Mahler Gusztáv. Külön megemlítjük, hogy a világhíres Richter János az 1894–95-iki szezonban hat hangversenyt, mint szerződtetett karnagy vezényelt.

A társaság második nagy karmestere, Erkel Sándor, 1900 január 10-én és február 7-én vezényelt utoljára hangversenyt. De mindkét hangversenyt csak félig dirigálta, mert betegsége miatt már nem birta a további munkát s a hangversenyek második felének vezénylését derék tanítványára, Kerner Istvánra bizta. Ezekből a hangversenyekből meggyőződött a mester, hogy a vezénylőpálcát már többé nem bíró kezéből Kerner István, mint méltó utód veszi át s az 1900. évi március 12-iki hangversenyt egészen Kerner Istvánra, az Operaház akkori fiatal, jeles képzettségű karnagyára bizta.

Kerner István 1867-ben született Máriakéménden (Baranya vármegye). Zenei tanulmányait a Nemzeti Zenedében és az Országos Zeneakadémiában végezte. 1885-ben az Operaház zenekarában brácsás lett, majd karigazgató, balett-, operai karmester, végül karnagy s tavaly óta főzeneigazgató.

Kerner István, mint a magyar zenei élet legelső művésztársaságának vezetője, a beléje helyezett bizalomnak nemcsak teljes mértékben megfelelt, hanem fáradhatatlan működésével beigazolta, hogy az ő vezetése alatt az ország zenei életében a filharmóniai társulat mindig elsőrangú tényező lesz. Különös gondot fordított arra, hogy a klasszikusok s a legjelesebb külföldi zeneszerzők művei mellett kellő figyelembe részesítsék a magyar zeneszerzőket. Ha sokszor eredménytelen volt is ilyen irányu kardoskodása, nem az ő jóindulatán mulott a magyar szerző mellőztetése. A magyar zeneszerzők régi gárdája mellé egy újabb csapatot gyűjtött, akik majd hivatva lesznek művészi zenénk fejlődését biztosítani és továbbfejleszteni. Kerner érdemeiből nem felejtjük el, hogy az érdemes karmester gyöngédséggel és megértéssel fordult a magyar munkásság felé is. Az ő kreációja a filharmóniai társaság «népszerű» hangversenyei, amiket a magyar munkásság számára rendszeresített, hogy a zeneművészet nagy alkotásait megismertesse azokkal a rétegekkel is, akiket egyrészt a rendes hangversenyek magas helyára, másrészt zenei életünk vezetőinek közömbössége elzárt a zeneművészet élvezetétől. Kerner meleg lélekkel utat nyított a munkásságnak, hogy a zeneművészet örömeit ők is megismerjék.

Kerner István, a külföldi mértéket is figyelembevéve, _egyike ma a legjelesebb Mozart-Beethoven- és Wagner-dirigenseknek_. De a moderneket is megérti és szeretettel karolja föl. Tisztult, nemes, egyszerű fölfogásában a nagy klasszikusok eredeti szavukat visszakapják. Vezénylőpálcája nem a részletekre fekteti a fősúlyt, hanem mindig nagyvonaluságra, egyöntetűségre és az egész mű szellemének lehetőleg teljes visszaadására törekszik. Nem divatos karmester, hanem megállapodott művésze a zenekarnak. Nem finomkodó, hanem finom, nem rendkívüliségekre utazik, hanem valódi ízét, színét, húsát és vérét adja vissza a partiturának. Karmesteri működésbeli külsőségei nyugodtak és nem hatásvadászók. Energikus szemét és kezét folyton érzi a zenekar, amely úgy szereti őt, mint egy útmutató testvért. Rendkívüli karmesteri értékei nincsenek ugyan, de művészete egészében komoly, magasrendű és magyar szempontból különösen értékes. Ő a magyar földnek az a ritka terméke, aki művészetében harmónikus tudott maradni. Magyar művészeti iskolákban nevelkedett, külföldi hírszerző munkára vagy csak vendégszereplésre is, sohasem volt vágya, – minden értékével maradt egészen magyarnak. Fogékony művészlelke a zeneművészet szociális céljait is megfelelően szolgálta és szolgálja.

XII. ÖT MAGYAR HEGEDŰMŰVÉSZ.

_Vecsey Ferenc, Telmányi Emil, Koncz János, Kerékjártó Gyula_ és _Pártos István_. Hangversenyeink szereplő hegedűművészei. Mind fiatalok. A legidősebb huszonhat esztendős s tizenöt a legfiatalabb. Ifjúságuknak ereje nagy reményeinket válthatja valóra.

=Vecsey Ferenc= már világnév. Ahol csak megfordulhat művész e földtekén, ő mindenütt volt. Még Délamerikában is. Sok babér és még több pénz kisérte útjain. Huszonöt éves korára gazdag ember. Zenekulturánknak mindenesetre büszkesége, de magyarságával való fennhéjázásunk dacára is meg kell benne látnunk a fogyatékosságokat. Először is önbizalma és önérzete nem tisztán a művész önérzete s az alkotó önbizalma, hanem egy kis magyaros elkapatottság és csodagyermekségének háncsa. Gyémántkövekkel ékített plasztronban és ilyen hetykén ma nem áll mély lelkű művész dobogóra. Igaz, hogy öt perc alatt vonójának hatalmával igazatadásra kényszerít mindnyájunkat, de mégis a művész szerénysége a legnagyobb előkelőség s nem a dzsentri póz. Külsőségekből mélységeket is megláthat a jó szem. Nézzük, igazolni tudjuk-e játékából megállapításunkat?

A Vecsey hegedülése eszményi tökéletességű hegedülni tudás. Nála kifogástalanabb hegedűlőmasina nincs. Ennél többet hegedűn tudni talán nem is lehet. Technikájának nagyszerűségéről könyvet lehetne írni. Ha csak erre gondolnánk, extázisos dícsérésbe kellene átcsapni, de hangversenyeinek végeztével rendszerint elillan csodálkozásunk s hideg szívvel, csaknem úgy megyünk ki a teremből, amint jöttünk. Pedig nem tisztán kápráztató virtuózitást kaptunk, érzésfuvallatok, érzelemmelegség is áradt felénk, de nem téveszt meg, mert ez mégis csak: manier. A Diderot művészeti paradoxon tanulmányának lezáratlan következtetése jut eszünkbe: hogyan tökéletesebb az előadó művész produkciója, ha érezzük, hogy átéli érzéseit, vagy csak mutatja átérzés nélkül, hogy ezt a részt így és így kell játszani, hogy ilyen és ilyen hatása legyen. Ujházi Ede felkérésre pecsenyeevés közben könnyezve sírt. Vecsey Bach «Air»-jét tökéletesen játszva, pecsenyét is ehetnék, ha volna még két keze. Aki ezt nem érzi ki a Vecsey játékából (és ez a többség), annak természetesen ő a legnagyobb hegedűművész.

Lelkének fejletlensége azonban írásaiból, szerzeményeiből látszik inkább. A komponálás nagy önáruló. Talán egy művészet sem annyira. Pőrén áll a lélek a hangjegyek mögött. Bármilyen burkolt is legyen egy szerzőnek emberi mivolta, valódi arca az ötvonalú papíron élesen látható.

A mai hegedűművészek általában gyenge, jelentéktelen zeneszerzők. Kreisler Frigyes talán az egyetlen kivétel. A Burmester, Mischa Elman, Manen Juan, Ysaye, Rosé stb. szerzeményei színtelen semmiségek. A mai hegedűművészek nem törekednek arra, hogy olyan szépet és újat játszanak, amit kívülük senki más. A túlságosan kifelé való élésben talán nem érnek rá esetleges mondanivalóikkal törődni? vagy nincsenek is mondanivalóik? A sok gyakorlás, a hegedűirodalom dús anyagának teljes megtanulása, a versenyképességben maradás gyötrő munkája s a pénzszerzés elvonják lelküket a rendkívülien szépet akarástól. Az is lehet, hogy elsősorban exekutív természetű énjüket üresre muzsikálják rengeteg hangversenyükön. Nem tudjuk megállapítani pontosan ennek a tünetnek okait, de talán a felsoroltak egyike vagy másika magyarázat lehet. A régi hegedűművészek másként cselekedtek. Önmaguk számára rendkívülieket írtak. Paganini, Lipinski, Spohr, Wieniawsky, Sarasate, Bériot, Vieuxtemps és a nagyok úgyszólván mindnyájan örökszép mesterművekkel gazdagították a hegedűirodalmat. De tulajdonképpen önmaguk koncertjei számára írták opuszaikat. Ennek a törekvésnek halavány fénye rávetődik a ma hegedűművészeire is, de mert nagy alkotó lélek évtizedek óta nincs közöttük, – a hegedűirodalom régóta semmit sem fejlődik, sőt nem áll magasabban ma, mint száz év előtt. Lehet, hogy ennek oka az is, hogy a hegedűművészet ma nem kapcsolódik bele úgy az életbe, mint régen. A rohanó modernség vágtató életkörülményei a halk, szerény hegedűnek szavát veszik. De a főok mégis csak az alkotó művészi magasság hiányában van. A nagy zeneszerzők ma alig törődnek külön a hegedű életével, a nagy hegedűsöknek pedig ma nincs nagy alkotó lelkük. Igyekeznek ébren tartani szerzeményekkel is a hegedűkultuszt, de jelentőségest nem találunk munkáikban. Hol van ma a hegedűnek a Chopinje, aki zeneszerzői lelkét, miként a bánatos lengyel a zongorán, ugyanúgy kizárólag a hegedűn sírná ki!

Mindezekre a Vecsey szerzeményeinek lapozgatása közben gondoltunk. Vecsey korunknak jelentős neve, de értékét szerzeményei öregbíteni nem fogják. Pedig nagy örömünk lett volna az ellenkezőjében, annak dacára, hogy magyar szerző műveit magyar cég _francia!_ nyelvű kiadásban adta ki. Eddig tizenegy szerzeménye és egy átirata jelent meg: egy «Caprice», aztán «Caprices» összefoglaló című sorozatból a «Le vent», «Cascade» és «La lune glisse à travers les nuages», «Chanson triste», «Conte passionné». A «Trois morceaux» összefoglaló című sorozat három darabja: «Rêve», «Humoresque» és «Menuetto», aztán «Souvenir», «Valse triste» (ezek mind zongorakísérettel) s egy szóló hegedűre írott «Preludio e Fuga.»

Jelentékenynek egyik sem mondható. Még leginkább a kissé Bach-os ízű hegedűszóló magaslik ki közülük. Van csinos, ügyes, tetszetős is közöttük s a szédületes hegedűtechnikának magasrendű példái, de _általában egy nagy előadóművész önkéntelen utánérzései_. Saját mondanivalója, érzése nincs, vagy nem értékes. A «Le vent», a «La lune…» s a «Cascade» erősen Paganinis, különösen az utóbbi igen emlékeztet az «Erdőzsongás» című Paganini etüdre; az elsőt pedig mennyivel szemben írta meg Bériot a «Le tourbillon» című etüdben. A «Chanson triste» Hubay szerenádjának (Unter Ihrem Fenster) utánérzése, a «Menuetto» pedig Mozart A-dur hegedűversenye menuettójának hatása.

Ezek a kották nem babérosak. Némelyik érdekes, de aligha lesznek maradandók. Hiányzik belőlük valami, ami mintha a hegedüléséből is hiányzana…

*

=Telmányi Emil= fekete, szélesarcú, intelligens mozgású, erős, zömök ember. 1892-ben Aradon született, hol atyja középiskolai tanár volt, Kezdetben Unger zenetanár volt mestere, de már tizenhárom éves korában a fővárosba jött s a Zeneakadémián Hubaynál és Koesslernél végzett. Első önálló hangversenye 1911-ben volt Berlinben, mellyel a szakemberek elismerését mindjárt megnyerte. Budapesten 1913-ban játszott először a filharmonikusokkal nagy sikerrel. A háborus évek alatt is érdemes hangversenyeket adott nálunk, míg az utolsó szezonban a Bach összes szonátáinak eljátszásával legkomolyabb hegedűművészeink egyikének kell őt tartanunk. Ezeknek előtte Svédországban, Dániában, Hollandiában, Norvégiában sikerrel hangversenyezett s Berlinben Zsigmondy Gáborral és Csuka Bélával egy magyar triót szervezett. Művészmultja rövid, de értékes. Kvalitásait a külföldi sajtó többször kiemelte.

_Játékát főként a tisztaság, átgondoltság és komolyság jellemzi._ Előadása nem elragadó, de gyönyörködtető. Öntudatosságot, de szerénységet, izlésességet, műveltséget, tanultságot, érző s még inkább gondolkodó lelket mutat. Kulturált lénye magas színvonalat biztosít számára.

*

=Koncz János= Telmányival szemben csupa szív, lélek, álmodozás. Tudása nincs akkora, mint tanulótársáé, de művészi ösztönösségében nagy kvalitás rejlik. _Mindig szépen és melegen hegedül._ Technikája nem bevégzett, de megfelelő.

1894-ben született Budán. Édesanyja tanította először, majd pedig Balassa Emil, a volt Joachim tanítvány. Tőle Hubayhoz került a Zeneakadémiára, ahol tizennyolc éves korában végzett. Berlinben sikerült hangversenyei voltak, de utána négy évig nem szerepelt. 1916-ban lépett fel nálunk először, mint önálló koncertművész. A mult szezonban kimagasló művészettel játszotta Strauss Richárd hangversenyén a mesterrel együtt annak egyik szonátáját. Csábította is külföldre Strauss, de egyelőre nálunk marad s Zeneakadémiánk művészképzőjén a Hubay vezetése alatt oktatást vállalt.

*

=Kerékjártó Gyula= művészete sokban rokon a Konczéval, bár nem olyan nemes és intelligens. Viszont technikája készültebb. _Inkább a virtuózt kell látnunk benne, mint a művészt_, bár cigányos izű melegségével és nem pallérozott temperamentumával nagy hevületeket és áradó érzéseket sejtet. Sarasate játszott ilyen féktelen tüzzel, de természetesen sokkal tisztultabban.

1898-ban Budapesten született. Atyja mérnök, régi borsodi nemes család sarja. Anyja tanította először zongorázni fiát. Renkívüli zenei hajlama már négy éves korában kiütközött. Később valami kis hegedüt kerítettek számára s bámulatos találékonysággal jött rá a hegedülés titkainak is egész sorozatára. A Zeneakadémián két évig Szerémi Gusztáv, majd Hubay tanította. Nyolc éves korára mindent megtanult. Tíz éves korában a román királyi udvarban játszik, majd Angliában, Hollandiában, Belgiumban és Németországban aratott diadalai következnek. A háború alatt százezreket hegedült össze jótékony célra s mert nagy külföldi körutjait most meg nem valósíthatja, elvégezte a zeneszerzés elméleti tananyagát.

Sokra tartjuk ezt a túláradó fantáziáju fiatal hegedüművészt, akiről szó esvén, nem mellőzhetően megemlítjük, hogy Paganininek néhány etüdjét (Caprices 24-ből) úgy játsza, hogy azokat ragyogóbban, zseniálisabban előadni nem lehet.

*

=Pártos István= ma legfigyelemreméltóbb csodagyermekünk. Mi a Hubay csodagyermekgyártásában kvalitásos pedagogiai értékességnél egyebet látni nem birunk, mert a csodagyermeken csak csodálkozunk, pénzért csodálkozni pedig inkább a cirkuszba járunk, – de tény mégis, hogy ezekből a gyermekcsodákból nagy művészek is váltak, bizonyos fokig tehát számolni kell velük. Eddig a bizonyos fokig a most tizenöt éves Pártos István talentuma értékesebbnek mutatkozik, mint amilyen a szintén csodagyermek Vecseyé és Kerékjártóé ugyanilyen korban volt. _Bensőséges komolysága teszi ezt a talentumot nemessé_ és késztet elismerésekre. Amint a kis bársonyruhás, hosszuhaju, túlértelmes nézésű, barnaszemű, arcra Paganinire emlékeztető fiú játszani kezd, – azon nem csupán csodálkozunk. Gyönyörködünk is. Érezzük, hogy figyelemreméltóbb mondanivalója is van ennek a gyermeknek. Pedig éppen azzal az érvvel akarjuk megdönteni a csodagyermekkultusz művészeti jogosultságát, hogy egy éretlen gyermeknek nem lehet olyan mondanivalója, ami bennünket érdekelhet. Akinek pedig nincs saját mondanivalója, az nem művész. A gyermek Pártos csaknem felnőtt ember lelkét hordja, amit tizenkétéves korában tartott első önálló hangversenyén, amikor Mendelssohn s főleg Beethoven hegedűversenyét játszotta, mindenkinek elárult. Ebből a zsenge művészlélekből üstökös is lehet a hegedűművészet egén. Komolysága, intelligenciája és tudásvágya erősítik ezt. Minden iránt érdeklődik, sokat és mindent tanul. Eszes, olvasott gyermek. Egy év alatt megtanult németül és franciául s e mellett a negyedik gimnáziumot is kitünően végezte, de természetesen tovább járja a középiskolát.

Feljegyezhetjük még róla, hogy 1903-ban született Budapesten szegény családból. Özvegy édesanyja tanította először hegedülni. Öt éves korában a Fodor-féle zeneiskolába kerül, hol két évig marad, azután átmegy a Zeneakadémiára, ahol először Bloch tanítja. Egy év alatt hat osztályt ugrott. Ez után Hubay veszi át, akinél egy év alatt elvégzi a művészképzőt. Járt már Norvégiában és Svédországban is.

*

E részletező sorok után egy idevágó általános figyelmeztetés: nagy művész csak nagy, rendkívüli ember lehet. Ez pedig lehetetlen tudás nélkül, amit négy középiskolai osztály, vagy egy kínos érettségi nem adhat meg. Rengeteget kell tanulni. Mit? Mindent! Aki csupán hegedüjének él, korszakos, nagy művész sohasem lehet.

XIII. KODÁLY ZOLTÁN.

Volkmann Róbert mondta volt, hogy «a magyar zene akkor lesz csak művészileg nagy és fejlett, amikor magyar tanárok fogják tanítani.» Elértük végre ezt is. Molnár Géza az elméletben, Bartók Béla és Kodály Zoltán az exekutivában a legigazibb fajiságot képviselik a Liszt Ferenc-téri zenepalotában. Hatásukat, erejüket érzi mai zenekulturánk minden rétege, de szellemük átitatódása akkor lesz teljes eredményű, amikor Kodály működése is fejlett gyümölcsöket hozhat. Kodály a zeneszerzést tanítja. Nem a magyar zeneszerzést, mert ezt külön tanítani nem lehet, épúgy, mint nem lehet angol vagy francia zeneszerzést tanulni. Hatásaiban azonban nagy különbség, ha a zeneszerzést ízig-vérig magyar ember tanítja. Jelentősebb eredményei e téren még Kodálynak nem lehetnek, de munkájával szemben jogos minden szép várakozásunk.

Kíséreljük meg a Kodály helyét zenekulturánkban megkeresni. A negyvenes években a magyaros zene terén csak az őserő, a nemzeti ösztön működött. Az irodalom sokkal előbb járt, már maga előtt látta a célt, amelyet követnie kell. Az elnyomatás évtizedében – érdekes jelenség – a magyaros zenevilág először kezd csoportosulni határozottabb, öntudatos nemzeti cél felé. A dal és a hangszeres zene gazdag anyagkészlete ebben az időben kezdett a műveltebb világnak is bemutatható zenei tisztaságot nyerni. A hatvanas évek időszakában csak annak a zenének volt becse és kelete, amely magyaros firma alatt jelent meg s miként talán ez volt a magyar közéletnek legmagasabbra csapó szalmalángja, úgy a magyaros zenének is ez az időszak volt eddig vissza nem tért eldórádója. A hetvenes években, a komoly nemzeti alkotások korszakában, a hazai zeneügyek nagyobbmérvű fellendülését is látjuk. A nyolcvanas években azonban már visszaesést találunk. Kezdik hangoztatni, hogy a zene az egész világ tulajdona, nem állhat tehát faji alapon. Mivel nálunk a zene a legkésőbben ébredt közművelődési ág s idegen szellemü oktatók, tekintélyek és befolyások alatt állott – ez nem meglepő. A kilencvenes években tobzódik ez a felfogás, míglen jön az 1900–1910-es évtized, amely nagy fordulatot hoz.

Az ősi, nagy, erős magyarságnak hatalmas apostolai támadnak. Még dadogva ugyan, de az érdekesen megszólaló fiatalembereknek egész serege kiabál érvényesülésért. Gerinces talentumok fiatal erővel igyekeznek a művészetekben és irodalomban érvényesülni. Lelkükből kidobálják ősi magyarságukkal a beléjük nevelt talmi magyarságot. Érzik, hogy meghamisítottak itt mindent körülöttük: irodalmat, történelmet, művészetet, zenét. Ők a régi, a nagy, az erős magyarsághoz akarnak kapcsolódni. Igazi magyar kulturát akarnak csinálni. Ennek a fenséges mozgalomnak egyetemes erejű királya: Ady Endre, aki megtermékenyített maga körül minden földet.