Part 3

Liliom _határozottan_. Eridj az útból!

Juli _elébe áll, hadarva, izgatottan, remélve, hogy ezzel még visszatartja_. A Marika vőlegényétől kérdeztek gyermektelen házaspárt az Aradi-utcába házfelügyelőnek… szoba, konyha, tyúkot is szabad tartani.

Liliom. Eridj az útból!

_Juli kiáll az útból, Liliom kimegy, Ficsur utána. Juli egyedül marad, nekitámaszkodik az ajtófélfának és elgondolkozik._

Hollunderné _jön a házból_. Nem találom sehol a kést. Maga tette el?

Juli _rémülten_. Nem.

Hollunderné. Az előbb még ott volt az asztalon. Nem járt benn más, csak a Liliom.

Juli. Az nem vette el.

Hollunderné. Más nem volt benn.

Juli. Minek vette vóna el?

Hollunderné. Eladják. Megisszák.

Juli _vidáman_. Véletlenül… látja néni… gyanusítja, pedig én épen most kerestem ki minden zsebit, hogy van-e nála pénz… és csak egy pakli kártya volt nála, más semmi.

Hollunderné _dörmögve megy vissza a házba_. Kártya van nála, kártya van nála, most mennek a méltóságos urak a kaszinóba kártyázni. El.

Juli _tanácstalanul néz utána_. _Szünet után megjelenik a hátulsó ajtóban derült és boldogságtól ragyogó arccal előbb Mari, aztán Hugó._

Mari. Kukuk!

_Bejönnek, vigyorogva, szégyenlősen megállanak Juli előtt, aki hirtelen arra fordul a hangra._

Mari. Szerbusz.

Juli. Szerbusz.

Mari _Hát elgyöttünk_.

Juli. Igen.

Mari. Hát ez itt a Hugó.

Hugó _odalép, kezet nyujt_. Nevem Beifeld Hugó. _Félszegen hajol meg._

Juli. Nevem Zeller Julia. _Kezet ráznak. Szünet. Hugó nagyon el van fogulva. Hogy senki se szól, Hugó megint Juli kezéhez nyúl és hevesen megrázza. Szünet._

Mari. Ez itt a Hugó.

Hugó. Igen.

Juli. Igen. _Szünet_.

Mari. Hát a Liliom hol van?

Hugó. Igen kérem… hol van kedves férje?

Juli. Elment.

Mari. Hova ment?

Juli. Sétálni.

Mari. Igen.

Juli. Igen.

Hugó. Igen. _Szünet_.

Mari. Hát már a Hugó elsejétől nem áll a sarkon, mer állást kap. Elsejétől már nem hordár, hanem kaszinó.

Hugó _mentegetve Marit_. Hát nem tudja kérem a kifejezéseket… _ránevet_. Hehehe… a kaszinóba felvettek második komornyiknak. Nagyon jó kis állás kérem, aki megbecsüli magát.

Juli. Igen.

Hugó. Fizetés… az is nagyon szép… de a fő a borravaló, mert én a baccaranál vagyok… és kártyánál meg lehet keresni kérem csak borravalóban minden este húsz-harminc koronát.

Juli. Minden este?

Mari. Igen.

Hugó. Kétszobás lakást béreltünk… de ha majd jobban megy…

Mari. Akkor házat veszünk Tétényen.

Hugó. Hát kérem az ember megbecsüli magát… és hát ugyan Tétény… hát az bizony nem a fővárosi élet… de hát… ha ad az isten gyereket… hát a gyerekeknek… sokkal jobb. A kaszinóba bejárhatok onnan is. _Kis szünet._

Mari. Szép gyerek a Hugó.

Juli. Igen.

Mari. Jó gyerek a Hugó.

Juli. Igen.

Mari. Csak zsidó.

Juli. Nem baj, az is ember.

Mari. Hát nem kívánsz nekünk gratulát?

Juli. Igen. _Megöleli_ Marit.

Mari. Hát a Hugót nem csókullod meg?

Juli. De azt is. _Megöleli a Hugót, de ott marad a nyakán._

Hugó. Miért sír kedves nagysád? _Juli válla fölött átint a fejével Marinak, kérdőleg._

Mari. Mer jó lélek. _Ő is elérzékenyül._

Hugó _nagyon elérzékenyülve_. Köszönjük a szíves részvétet. _Ő se tudja magát visszatartani. Sír. Kis szünet. Hollunderné belép a fiúval, a fiú azonnal a géphez megy._

Hollunderné. Hát ha tetszik, gyerünk kérem, mert aztán besötétedik. _A szín jobb oldalára vezeti őket a fotografus háttér felé, ahol mind a kettő rögtön barátságos arcot vág._ Egész alak?

Mari. Két egész alak.

Hollunderné. Vőlegény, menyasszony?

Mari. Igen.

Hollunderné és a fiú _egyszerre darálják emelt hangon, mint a leckét_. Akkor a hölgy az úrra néz, az úr meg bele a lencsébe. _Az öregasszony igazgatja őket._ Így kérem.

A fiú _aki azalatt a fekete kendő alá bujt, most a kendő alatt felordít_. Jó, most jó, most nagyszerű.

Mari _mereven, de boldogan, mozdulatlan arccal, a szája sarkából beszélve_. Julikám, Julikám, mit mondsz hozzá?

Juli. Igen, fiam.

A fiú. Most kérem szíveskedjen nyugodtan maradni. Hármat olvasok és attul kezdve kérem mozdulatlanul. _Megfogja a lencse fedőjét. Fenyegető hangon._ Egy… kettő… három. _Lekapja a fedőt, nagy csönd. Amikor az «egy» elhangzott, nagyon messziről hallani a nagy csöndben Ficsurt és Liliomot, amint az előbbi kis nóta refrénjét éneklik. Ez az ének a «három» után is tart még egy darabig, egészen, amíg a függöny le nem megy. A «három» után mindenki mereven áll. Juli csöndesen az asztalra hajtja a fejét. Az ének egyre távolodva lassan elhangzik._

_Függöny_.

NEGYEDIK KÉP.

_Künn a városon túl, a földeken. Hátul vasúti töltés húzódik jobbról balra, amelynek közepén deszkaállványból piros-fehér vasúti jelzőtábla nyúlik ki, a tábla alatt kis piros lámpa, amely most még nem ég. Ezen a helyen falépcső vezet fel a töltésre. A töltés lábánál, jobb oldalon két-három darab korhadt talpfa egymásra rakva. Hátul egy távíró-pózna. A háttérben veteményes földeket, fákat, palánkokat, a messzeségben gyárkéményeket és néhány kis házat látni. Hat óra, kezd alkonyodni. Liliom és Ficsur a falépcsőn állva figyelnek a vonat után._

Liliom. Még hallani.

Ficsur. Figyelj csak. _Figyelnek a vonat után._

Liliom. Ha a füledet a sínre teszed, Bécsig hallod, amint megy.

Ficsur. Ühüm!

Liliom. Bécsnek megy, amelyik most elment.

Ficsur Tovább nem?

Liliom. Tovább is. _Szünet_.

Ficsur. Most mindjárt hat óra. _Liliom lejön a lépcsőről._ Hová mégy?

Liliom. Sehova. Mindig félsz, hogy megugrok.

Ficsur. Már mért ugornál meg, mikor tizenhatezer korona van nála?

Liliom. Na hát!

Ficsur. Nahát. Szépen várni kell, amíg jön. Aztán szépen megkérdezed tőle.

Liliom. Jó estét kívánok. Kérem szépen, hány óra?

Ficsur. Aztán majd megmondja, hány óra.

Liliom. Hátha nem jön?

Ficsur. Muszáj neki. Minden szombaton fizeti a munkásokat. _Ezalatt lejött a lépcsőről._ Épen ma ne jöjjön? _Liliom a lépcsőre ment s a sineket nézi._ Mit nézel?

Liliom. Azt nézem, hogy ennek a sínnek sehol sincs vége.

Ficsur. Minek nézed?

Liliom. Csak nézem. A vonatot is mindig nézem. Mikor úgy este ott lent állok, erre jön, aztán leköp.

Ficsur. Leköp?

Liliom. Le, a mozdony. Lefröcsköl. Aztán megy tovább, én meg itt maradok leköpve. De a szememet, azt elhúzza.

Ficsur. Elhúzza?

Liliom. Úgy utána kell nézni, amíg csak látom.

Ficsur. Urak ülnek benne.

Liliom. Ujságot olvasnak.

Ficsur. Szivaroznak.

Liliom. Mellre szíjják. _Szünet_.

Ficsur. Gyön?

Liliom. Nem gyön. _Szünet_.

Ficsur. Már mint… nem a vonatot kérdezem, hanem a Linzmannt.

Liliom. Hát hiszen – _szégyenkezve_ – én se a vonatra mondtam. _Lejön. Csönd. Titokzatosan._ Hallod a sürgönydrótot?

Ficsur. Ha fuj a szél.

Liliom. Ha nem fuj, akkor is hallom. Csöndesen morog. Beszélnek rajta.

Ficsur. Kicsodák?

Liliom. Zsidók.

Ficsur. Táviratoznak?

Liliom. Beszélnek, aztán felelnek, mind ebbe a vékony drótba. Aztán morog, morog.

Ficsur. Mit morog?

Liliom. Aszongya huszonhárom, huszonhárom, huszonhárom. Én meg hallgatom.

Ficsur. Minek hallgatod?

Liliom. A madár is hallgatja. Úgy nézi a fél szemével, hogy mit mondanak.

Ficsur. A madarat is nézed?

Liliom. Ő is néz engem.

Ficsur. Azér vagy te ilyen beteg, mert egy vasad sincs. A madár is azér néz téged, mer nincs pénze.

Liliom. Lehet.

Ficsur. Akinek pénze van, az nem néz.

Liliom. Hát mit csinál?

Ficsur. Hát épen azt, hogy csinál. Valamit csinál. Csak az dolgozik, akinek van pénze. Hát most aztán majd lesz pénz.

Liliom. Jó estét kívánok. Kérem szépen, hány óra?

Ficsur. Még se gyön. Van-e kártyád? _Liliom szó nélkül átadja a pakli kártyát._ Van-e pénzed?

Liliom. Tizenegy.

Ficsur _lovagló ülésben ül le a talpfára úgy, hogy balfelé néz_. Hatos?

Liliom. Krajcár. _Ő is leül a talpfára lovagló ülésben, szembe Ficsurral._

Ficsur. Hát akkor tizenegy.

Liliom. Tedd ki!

Ficsur _kiteszi a pénzt, aztán oszt neki kártyát, magának is vesz egyet_. Huszonegyes lesz.

Liliom _megnézi a kártyáját_. Az. Hopp a bank!

Ficsur. Disznót kaptál. _Oszt_.

Liliom. Blatt. _Kap egy kártyát._ Blatt. _Még egy kártyát kap._ Fuccs!

Ficsur _besöpri a pénzt_.

Liliom. Hát… hát most…

Ficsur. Most nincs tovább. Nincs több pénzed?

Liliom. Nincs.

Ficsur. Hát akkor nincs tovább… Vagy ha akarod…

Liliom. Mit?

Ficsur. Becsületszóra.

Liliom. Hozomra?

Ficsur. Nem… Hanem… majd lefogom…

Liliom. Lefogod? Miből?

Ficsur _kissé zavartan_. Hát majd a pénzből. Vagy ha te nyersz, te fogod le. Aki nyer, az veszi el tőle a pénzt.

Liliom _hátranéz, várja a pénztárnokot_. És az fizeti ki a másikat.

Ficsur. Az.

Liliom _zavartan, idegesen_. Jó. Hát akkor mennyi a bank?

Ficsur. Hát ha van nála tizenhatezer, ebből nyolcezer az enyém, hát nyolcezer a bank.

Liliom. Jó.

Ficsur. Aki szerencsésebb, annak több lesz. Oszt.

Liliom. Hát száz korona. _Ficsur kártyát ad neki._ Reszto.

Ficsur _kimutatja a saját kártyáját_. Huszonegy. _Gyorsan kever._

Liliom _izgatottan közelebb lovagol a talpfán Ficsurhoz_. Hát dupla vagy semmi.

Ficsur _oszt neki_. Dupla vagy semmi.

Liliom. Blatt. Kártyát kap. Reszto.

Ficsur. Huszonegy. _Megmutatja és gyorsan kever._

Liliom _ijedten_. Te… nem csalsz te?

Ficsur. Én? Hát úgy nézek én ki? _Oszt neki._

Liliom _izgatottan hátranéz_. Ezer.

Ficsur _hidegen_. Korona.

Liliom. Korona. _Kártyát kap._ Blatt! _Még egy kártyát kap._ Fuccs!

_Liliom most már nagyon ideges, mint a kezdő kártyások, mikor sokat veszítenek. Kapkodva, zavartan, elvakultan játszik, látszik rajta, hogy most már semmi mással nem törődik, csak azzal, hogy visszanyerje a pénzét._

Ficsur. Kapok ezerkétszázat.

Liliom. Dupla vagy semmi. _Izgatottan. Kártyát kap._ Blatt. _Kártyát kap._ Blatt! _A földre dobja három kártyáját._

Ficsur _a földön összeolvassa_. Tíz… tizennégy… huszonhárom… Kapok kétezernégyszázat.

Liliom. Hát most?…

Ficsur _kiválaszt a pakliból egy kártyát és odaadja neki_. Nesze itt van a piros ász, Duplázhatod.

Liliom _mohón_. Jó. Még. _Még egy kártyát kap._ Reszto.

Ficsur _felmutatja a maga kártyáját_. Tizenkilenc.

Liliom. Nyert. _Szinte könyörögve._ Még csak egyszer adj egy ászt. A zöld ászt add ide. _Megkapja_. Dupla vagy semmi.

Ficsur _hidegen_. Az nem lehet.

Liliom. Miért?

Ficsur. Mert ha elveszted, azt már nem tudod kifizetni. Az már összesen kilencezerhatszáz és neked csak nyolcezer koronád van.

Liliom _nagyon izgatottan_. Hát akkor… tudod ez disznóság.

Ficsur. Csak háromezerkétszázat tehetsz.

Liliom _mohón_. Hát háromezerkétszáz. _Kártyát kap._ Reszto.

Ficsur. Én is ászra megyek. De ezt már kigusztálom. _Liliom is hozzáhajol és_ _együtt gusztálnak._ Huszonegy. _Hirtelen zsebre vágja a paklit. Szünet._

Liliom. Hát mostan… tudod, most mindent elvesztettem, most megmondom… te egy utolsó… te egy utolsó…

_E pillanatban belép jobbról Linzmann, 40–42 éves, hatalmas, tagbaszakadt, vörös szakállú zsidó, oldalán bőrtáska. Ficsur köhögéssel ad jelt, aztán elmegy Linzmann és a töltés közt jobb felé, Linzmann háta mögött előre jön és követi őt. Liliom meredten áll, a talpfarakástól balra 2–3 lépéssel, ahova hátrált, mikor Ficsur eltette a kártyát. Pontosan szemben találja magát Linzmannal._

Liliom _egész testében reszketve_. Jó… jó estét kívánok. Kérem szépen, hány óra? _Ficsur némán Linzmann felé ugrik, jobb kezében a kis késsel, de Linzmann bal kezével megkapja Ficsur jobb kezét a csuklónál és így hirtelen leszorítja Ficsurt a földre, ahova az kényszerűségből letérdel. Jobb kezével hirtelen jobb kabátzsebéhez kap, onnan lassú mozdulattal Browning-revolvert húz elő és azt lassan, nyugodtan fölemelve a levegőbe,_ _Liliom mellének szegzi, Liliom a revolvertől két lépésnyire áll. Nagy szünet._

Linzmann a lehető legtermészetesebb nyugodt hangon. Öt perc mulva fél hét. Szünet.

Linzmann _gúnyosan néz Ficsurra_. Ép a bicskás kezedet fogom. Még jó, hogy nem a másik kezedbe vetted. Szünet.

Linzmann _egyikről a másikra nézeget_. Szép két madár. _Ficsurhoz_. Úgy éljek, neked valamivel kisebb szerencséd van, mint Rótsildnak. _Liliomhoz_. Te meg, ha csak szemeddel pislogsz, körösztül vagy lőve kétszer egymás után. Nézheted a csövet, fiam. Van benne mag, van.

Ficsur. Eresszen el, nem csináltam semmit.

Linzmann _gúnyosan megrázza Ficsurnak a kezét, amelyben még mindig benne van a bicska_. Hát ez mi? Ja úgy, tudom már, Te tudod, hogy nekem van a zsebemben egy alma. Azt meg akartad hámozni. Most már tudom. Bocsánatot kérek a tévedésért. Pardon.

Liliom. De én… én…

Linzmann. Azt is tudom, fiam. No hát nem tudom? Hogy hány óra. Ja. Öt perc mulva fél hét.

Ficsur. Hagyjon minket, méltóságos úr. Nem bántottuk.

Linzmann. Először is, fiam, nem vagyok méltóságos úr. Másodszor ezért a pénzért már kegyelmes urat is mondhattál volna. És harmadszor, behízelegni most igazán nem fogod magad nálam.

Liliom. De én csak nem csináltam semmit, kérem.

Linzmann. Nézz csak hátra egy kicsit, fiam. Csak bátran. Nézz hátra, de ne hogy próbálj elszaladni, mert akkor lelőlek. _Liliom lassan hátrafordítja a fejét._ Kik jönnek ott olyan gyorsan?

Liliom _Linzmann felé néz_. A rendőrök.

Linzmann _Ficsurhoz_. Ne mozgasd a kezed, mert… _Liliomhoz negédesen_. Hányan vannak azok a rendőrök?

Liliom _a földre sütve szemét_. Ketten.

Linzmann. És min ülnek a rendőrök?

Liliom. Lovakon.

Linzmann. És mi tud jobban szaladni, egy ló, vagy egy ember?

Liliom. Egy ló.

Linzmann. Hát akkor most már hiába is szaladnál el. _Nevet_. Még én ilyen pehhes két rablógyilkost nem láttam. Becsületszavamra mondom, ennél nagyobb pehhet nem is lehet elképzelni. Direkt nálam volt a Browning és ha nincs nálam a Browning? Jöhettek volna négyen is Linzmann bácsi ellen. És ha még ez volna az egész! Nem is néztétek, marhák, hogy honnan jöttem. Hát honnan jöttem? Már visszajöttem a gyárból. Mikor odamentem, tizenhatezernégyszáz korona volt nálam. Most nincs nálam egy vas sem. _Balfelé kikiált._ Hé’, rendőrök. Jöjjenek már, mert ez itt nagyon mozog. _Ficsur hatalmas rántással kiszabadítja magát és elrohan, mint a villám. Erre az első pillanatban Linzmann feléje fordul a revolverrel, de ezalatt a pillanat alatt Liliom felrohan a töltésre, mire Linzmann, látva, hogy_ _ez mégis csak közelebb van hozzá, hirtelen feléje fordítja a revolverét._

Linzmann _ordít_. Meg ne mozdulj, mert keresztül lőlek. _Balfelé kikiált a rendőröknek._ Szálljon le a lóról. _Revolverét Liliomra szegezve tartja, aki arccal a közönség felé fordulva, áll a töltésen. A töltés bal szélén megjelenik egy hatalmas rendőr, szintén revolverrel a kezében._

I. rendőr. Megálljunk!

Linzmann. Na, öregem, kérem szépen, hát hány óra? Tíz esztendő, de börtön!

Liliom. Én titeket itt hagylak mostan.

Linzmann _hangosan nevet_.

Liliom _akitől a rendőr 3–4 lépésnyire van, Linzmann ugyanolyan távolságra, arcát az ég felé emelve, hangosan felzokog és kirántja a kését. Erre a mozdulatra a rendőr megáll. Liliom a zokogás közben harsányan felkiált._ Juli… kis bogaram… Zeller Julia mindenes cseléd. _Hirtelen oldalt fordul, a mellébe döfi a kést, megtántorodik, lebotorkál, lezuhan a töltés tulsó oldalán,_ _eltűnik szem elől. Nagy csönd. A második rendőr elől balról bejön._

Linzmann. Mi az?

I. rendőr a töltésen a lépcsőig megy, ott lenéz hátra a töltés mögé, majd a töltés túlsó oldalán lemegy oda, ahova Liliom lezuhant.

_Linzmann és a II. rendőr felsiet a töltésre. Lenéznek a túlsó oldalra._

Linzmann Megszúrta magát?

I. rendőr hangja. Meg az, alaposan.

Linzmann _izgatottan a II. rendőrhöz_. Én megyek, telefonozok a mentőknek. _Lesiet és balra elszalad._

II. rendőr. A Heizler fűszereshez menjen, onnan telefonáljon a gyárba. Ott is van orvos. _Aztán lekiált a töltés mögé._ Megyek, odakötöm a lovakat egy fához. _Lejön és balra elmegy. A színpad üres. Szünet. Besötétedett. Ebben a szünetben a kis piros jelzőlámpa magától kigyúlad._

I. rendőr hangja. Te Mihály!

II. rendőr hangja. Mi kell?

I. rendőr hangja. Kivegyem a melléből a kést?

II. rendőr hangja. Ne vedd ki, mert akkor elfolyik a vére. _Szünet_.

I. rendőr hangja. Te Mihály!

II. rendőr _bejön balról_. Mi kell?

I. rendőr _megjelenik a töltésen_. Sok itt a szúnyog.

II. rendőr. Igen.

I. rendőr. Nincs egy szivarod?

II. rendőr. Nincs. _Szünet_.

I. rendőr _leül a falépcsőre és pipára gyujt. Lassan, csöndesen, szomorúan beszél._ Hát ahogy mondom, Mihály, evvel az új fizetési rendezéssel úgy vagyunk, hogy a régi skála szerint én most már sokkal előbbre tartanék. De hát emelték a fizetést és így most nekem kevesebb van, mint vóna. De hát én hogy magyarázzam ezt meg a miniszternek? Kínlódok tovább. Döglődök, kínlódok, szomorkodok.

II. rendőr. Hja, ja!

I. rendőr. Bizony, bizony.

_Nagyon messziről a vasúti őrház csengője szól._

_Függöny_.

ÖTÖDIK KÉP.

_Ismét a fotografus-műhely. Ugyanaznap este. Félórával az előbbi kép után. Az udvaron, a hátsó ajtó körül állonganak összebujva, csoportban Hollunderné, a Hollunder fiú, Mari és Hugó. Juli balról áll, 4–5 lépésnyire tőlük, egyedül._

Hollunder fiú, _aki most érkezett meg kívülről, kissé izgatottan adja elő a történteket_. Már hozzák. A bőrgyárból kértek meg két munkást, azok hozzák tragacson.

Hugó. És orvos?

Fiú. A rendőr telefonált a központra, mindjárt kijön a rendőrorvos.

Mari. Még talán életben marad, szegény.

Fiú. Nagyon megszúrta magát, de azért még él, mert lélegzik. Még beszélni is tud, csak nagyon csöndesen. Sokáig feküdt úgy, eszmélete nélkül, de a tragacson magához jött.

Hugó. Ez a rázástól van, ahogy hozták.

Mari. Na eresszék be őket…

_Utat engednek. Két munkás behozza Liliomot tragacson, amelynek négy lába van és amely körülbelül olyan magas, mint egy ágy. Leteszik balról, hátul, pontosan a rozoga kanapé elé, úgy hogy a feje balról esik, a lába jobbról, a munkások visszasompolyognak az ajtónál álló csoporthoz, majd kimennek. Juli úgy áll ott a színpadon, hogy most a tragacs mellett áll és Liliom arcát nézi, anélkül, hogy megmozdult volna. A többiek meghatva, a hátsó ajtó körül szorongnak. Bejön az első rendőr._

I. rendőr. Maga a felesége?

Juli. Én vagyok.

I. rendőr. A gyári orvos úr bekötözte és azt parancsolta, hogy ne vigyük a Rókusig, mert azt már nem bírja ki. Most nyugalom kell neki és várják meg a rendőrorvost, amíg jön. _A csoportra néz._ Békibe köll hagyni. _Elmegy, a csoport utat enged neki. Szünet._

Hugó _szelíden kifelé tolja a többieket_. Kérem, az illendőség miatt most menjünk innen ki. Ne zavarjuk.

Mari _Julihoz_. Julikám, mit mondsz hozzá?

Juli _ránéz és nem felel_.

Mari. Julikám, nem köll semmi tőlem?

Juli _nem felel_.

Mari. Itt kint leülünk a padra, Julikám. _Hollunderné és a fia, már Hugó felszólítására kimentek. Most Mari és Hugó kimegy. Juli leül a tragacs szélére és nézi Liliomot, Liliom a kezét nyujtja feléje. Juli megfogja a kezét. Még nincs egészen sötét. Jól látni őket._

Liliom _kissé feltámaszkodik és csöndesen, tréfásan, de végül nagyon elfogódottan, dacosan beszél_. Mostan én, fiam… már csak hogy épen meg akarom mondani… mint ahogy a vendéglőbe, mikor vége van a vacsorának, aztán ahogy mondja az ember… fizetni. Cáln. Hogy mi vót. Be lesz mondva az egész. Hogy hát rád ütöttem… hát hogy nem azért, mer dühös voltam… hanem, mer, hogy én nem tudom nézni, hogy sírnak… hogy bőgsz… aztán, mer én miattam bőgsz… meg hogy én csak azt tudom, ami a mesterségem… és én nem vagyok házmester… és én nem megyek vissza, fogdosni a lányokat… én köpök rájuk… tudod?

Juli. Igen.

Liliom. Meg hogy a Hózlinger… hát ő is tudja, hát gyöjjön ki a hintásné a Hózlingerral… ugyanazt a vicceket mondja, amiket én találtam ki… és tőle is fölveszik, hát úgy is jó… és hogy én nem tudtam rád keresni… se lakás, se ebéd… és én tudom, hogy te ezt nem érted… mert én tényleg egy disznó vagyok… de nem vagyok házmester… és gondoltam, lehetne Amerikába… tudod?

Juli. Igen.

Liliom. Hát, hogy én… nem akarok én bocsánatot kérni… eszem ágában sincs… ha akarod, csak mondd a gyereknek…

Juli. Igen.

Liliom… a gyereknek mondd, hogy gazember voltam, csak mondd… ha van hozzá pofátok… csak mondjátok… én megpróbáltam, gondoltam, lehetne Amerikában… és ehhöz is semmi közöd, nem akarok én bocsánatot kérni… most már gyöhet tőlem a rendőrség… és ha a gyerek fiú lesz… akkor… vagy ha lány lesz, akkor… talán én még máma este látom az istent… hát én majd szólok, Julikám. Csak oda eresszenek hozzá… hogy ne úgy, mint itt Pesten… hogy már lent a portásnál megakad az ember… és ha gyön az esztergályos, hát csak… menj férjhez hozzá… ha van pofád, csak menj hozzá… mondd csak a gyereknek, hogy ő az apja… elhiszi, ha elhiszi… tudod?

Juli. Igen.

Liliom. Na és még hogy… megvertelek… hát te tudod, hogy igazam volt… és te neked nem kell arra emlékezni azért… nem muszáj, hogy neked is igazad legyen… hadd, hát mondd: legyen a Liliomnak igaza… mert én úgy se bánom, hogy kinek van igaza… az olyan mindegy… úgyis senkinek sincs igaza… de azér mindenki henceg… mer nem tudja…

Juli. Igen.

Liliom. Hát aztán most fogd meg a kezemet.

Juli. Hiszen mindig fogom.

Liliom. Hát szorítsd meg jobban. Úgy. Hát most mondja neked a Liliom… szerbusz. _Szünet_. Mondd te is szépen.

Juli. _Szerbusz. Megemeli a kezét, Liliom csöndesen hátra hanyatlik, meghal. Szünet. Juli elereszti a kezét. Orvos az első rendőrrel belép, hátul._

Orvos. Jó estét. A felesége?

Juli. Igen, kérem.

_Az orvos és a rendőr mögött lassan bejön Mari, Hugó, Hollunderné, a fiú, Muskátné, de tiszteletteljesen az ajtó körül maradnak._

Orvos _Liliom fölé hajol és megnézi_. Gyertyát kérek.

Juli _a bódéból égő gyertyát hoz_.

Orvos _a gyertyavilágnál megvizsgálja Liliomot, aztán hirtelen otthagyja_. Van itt tinta és toll?

Hugó _szolgálatkészen öntöltőtollat ad neki_. Öntöltő.

Orvos _nyomtatványt vesz elő a zsebéből és miközben egy ott levő kis asztalon, a gyertya mellett ír, mondja_. Hát, szegény asszony, a maga ura meghalt… vegye kérem tudomásul… a jó isten majd megsegíti… itt hagyom ezt az írást, ezt át kell adni azoknak, akik jönnek a királyi törvényszéki orvostani intézetből… most mindjárt intézkedem, hogy elszállítsák… _Fölkel_. Szappant kérek és törülközőt.

Rendőr. Már készítve van, kérem. _A hátsó ajtó felé mutat._

Orvos. Isten megáldja, asszony.

Juli. Kezit csókolom.

_Orvos és rendőr elmegy, a többiek lassan közelednek Juli felé._

Mari. Hát Julikám… isten nyugosztalja most már boldogult uradat… de neked, ha sértésnek nem veszed Marikádtól, neked bizony így jobb.

Hollunderné. Neki is jobb szegénynek, magának is jobb.

Mari. Mit mondsz, Juli… mondom, neked jobb… fiatal vagy… majd gyön valami derék ember… igazam van?

Hugó. Igaza van neki.

Mari. Te mondd, Juli, hogy igazam van.

Juli. Igazad van, Marikám, te nagyon jó vagy.

A fiú. Itt van az a derék ember, az az esztergályos, most már megmondhatom… mindennap üzent valamit… egyszer ezt, egyszer azt… kérdezett magára…

Mari. És özvegy ember, két gyereke is van…

Hollunderné. Neki is jobb szegénynek, magának is jobb. Mert ez rossz ember volt.

Mari. Bizony nem volt jó ember, úgy-e Hugó?

Hugó. Nem, asszonyság, itt mondom; hogy nem volt jó ember. Egy asszonyt nem ütnek.

Mari. Igazam van? Te mondd, Julikám, hogy igazam van.

Juli. Igazad van, Marikám.

A fiú. Az magának egy szerencse. Nem?

Hollunderné. Neki is jobb, neki is jobb.

Hugó. Visszakapta, kérem, a szabadságát. Hány éves?

Juli. Tizennyolc.

Hugó. Mi az? Gyerekkor. Igazam van?

Juli. Igaza van, Hugó. Maga nagyon jó.

A fiú. Ez egy szerencse. Nem?

Juli. Igen.

A fiú. Egy szerencsétlenség volt, ahogy eddig volt. Hiszen enni se lett volna nekik, ha a mamám nem engedi őket itt lakni a váróteremben. Ha most jön az ősz, meg a tél, ebben a faházban úgy se lakhattak volna. Nem?

Mari. Persze. Megfagytak volna, mint a madarak. Úgy-e, Julikám?

Juli. Igen, Marikám.

Mari. Esztendőre nem is fogsz rá emlékezni. Úgy-e?

Juli. Igazad van, Marikám.

Hugó. És ha valami kell, hát itt vagyunk. Most elmegyünk, de holnap reggel megint eljövünk. Gyere, Mari. Isten áldja meg. _Kezet fog Julival._

Juli. Isten áldja meg.

Mari _megöleli Julit, sírva_. Nagy szerencse ez neked, Juli, én mondom, nagy szerencse.

Juli. Ne sírj, Marikám. _Mari és Hugó elmennek._

Hollunderné. Csinálok egy kis fekete kávét magának, nem evett semmit. Aztán majd jöjjön át a házba, addig itt lesz a fiam. _Elmegy a fiával együtt. A csoportból csak Muskátné maradt ott, aki most Julihoz lép._

Muskátné. Nem tetszik rossz néven venni, ha megnézem?

Juli. Magánál szolgált. _Muskátné megnézi Liliomot._

Muskátné _Julihoz fordul_. Most már megbékélhet velem, asszonyság.

Juli. Nem haragudtam az asszonyságra.

Muskátné. Mégis… békéljen meg velem.

Juli _emelt, egyhangú, nagyon erélyes hangon, szinte diadalmasan, a pontnál nem eresztve le a hangját._ Nem békélek meg.

Muskátné. Hát én megbékélek magával, asszonyság. Mindenki szidja szegényt, csak mi ketten nem. Maga se mondja, hogy rossz volt.

Juli _még emeltebb hangon, nagy, keserű diadallal, megint nem eresztve le a hangját a pontnál._ De én azt mondom.

Muskátné. Megbocsátom magának asszonyság. Engem is megütött. Nem bánom. Elfelejtettem.

Juli _az ezentúl következő feleleteket hidegen, az asszonyra rá se nézve adja. Röviden, határozottan beszél._ Azt megteheti.

Muskátné. Ha valamivel segíthetem…

Juli. Nem köll.

Muskátné. Tartozom neki két korona hátralékkal.

Juli. Adta volna meg neki.

Muskátné. Csak mert úgy gondoltam, hogy amért szegény meghalt, hát asszonyság azért még hozzája tartozik.

Juli. Nem tartozok hozzája.

Muskátné. Jó, kérem. Ne vegye tolakodásnak, csak azér maradtam itt, mer csak mi ketten vagyunk a világon, akik szeretjük, hát tartsunk egymással.

Juli. Nem tartok az asszonysággal.

Muskátné. Akkor nem is szerette úgy, mint én.

Juli _ráhagyja_. Nem.

Muskátné. Én jobban szerettem.

Juli. Jobban.

Muskátné. Isten áldja meg.

Juli. Isten áldja meg. _Muskátné elmegy. Juli a gyertyát Liliom fejéhez állítja a kis asztallal együtt és leül a tragacs szélére, az arcába néz Liliomnak._