Part 5

Juli _nézi, nagyon nézi, aztán fájdalmas, remegő sejtéssel, mint aki nem meri hinni, amit lát._ Édes, jó Krisztusom, kicsoda maga?

Liliom _egyszerűen_. Én egy szegény koldus vagyok, aki messziről gyöttem; éhes voltam, fáradt voltam, kaptam egy tányér levest és egy karaj kenyeret és megütöttem a maga gyerekének a kezét. Haragszik rám?

Juli. Édes, jó Krisztusom… hogy van az, hogy én… én nem is haragszom rá?

Liliom _elmegy a kapufélfáig, ott megtámaszkodik, háttal a közönségnek._

Juli _lassan az asztalhoz megy, leül_. Lujza!

Lujza _kijön a házból_.

Juli. Ülj le, édes fiam, és együnk tovább.

Lujza. Elment?

Juli. El. _Leülnek, Lujza nem eszik._

Juli. Mért nem eszel, fiam?

Lujza. Mi történt itt most velünk, anyám?

Juli. Semmi, fiam.

_A két detektiv megjelenik az utcán. Liliom balra fordul előttük és elmegy. Mikor elindul, felnéz az égre, két karját széttárja, mint aki azt mutatja: «Édes Istenem, nem tehetek róla.» Az egyik detektiv leint a kezével, mintha ezt mondaná: «Ezen ugyan nem lehet segíteni.» Kimennek, utána, a fejüket csóválva._

Lujza. Drága jó anyám, mért nem mondod?

Juli. Mit mondjak, fiam? Semmi se történt. Az történt, hogy mink itt szépen, csöndesen ettünk, ebédeltünk, aztán jött egy kódús és mesélt a régi időkről és nekem… eszembe jutott a te apád.

Lujza. Az apám?

Juli. Az apád. A Liliom.

_Szünet_.

Lujza. De hát anyám… veled már megtörtént az, hogy valaki rád ütött és te nem érezted?

Juli. Igen, fiam. Már az velem megtörtént.

_Szünet._

Lujza. Hát lehet az, hogy ilyen nagyot, ilyen erős nagyot ütnek az emberre… és aztán az nem fáj?

Juli. Igen fiam… az lehet. Megütik az embert… és… és nem fáj.

_Szünet._

_A verkli szólni kezd a szomszédban._

_Függöny._