Part 1

KULTURA ÉS TUDOMÁNY

TOLSZTOJ

ÍRTA STEPHAN ZWEIG

FORDÍTOTTA SAJÓ ALADÁR

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

[Illustration: TOLSZTOJ

_Ilja E. Repin festménye után._]

TOLSZTOJ

ÍRTA

STEPHAN ZWEIG

FORDÍTOTTA

SAJÓ ALADÁR

«Semmi nincs, aminek akkora a hatása és minden embert ugyanabba a hangulatba kényszerít, mint egy élet munkája és végül egy emberélet.»

_Napló._ 1894 március 23.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

ELŐHANG.

«Nem az erkölcsi tökéletesség a fontos, amit az ember elér, hanem maga a tökéletesedés processzusa.»

_Öregkori napló._

«Egy ember élt Uz földjén. Nagyon istenfélő volt és kerülte a gonoszt és marháinak száma hétezer juh, háromezer teve, ötszáz szamárkanca volt és nagy cselédség. És dicsőbb volt mindenkinél, aki Kelet felé lakott.»

Így kezdődik Jób története, aki megelégedéssel volt megáldva addig az óráig, amíg Isten kezét emelte rá és bélpoklossággal verte meg, hogy fölébredjen egyforma jóérzéséből, lelkét mardossa és pörbe szálljon Vele. Így kezdődik Tolsztoj Nikolajevics Leo lelki története is, aki szintén dicsőbb volt, mint bárki az ő hazájában és az ő idejében. Ő is, aki ősi házában gazdagon és kényelmesen lakott, a föld hatalmasai közt «legfelül ült». Teste egészségtől és erőtől duzzadt, hazavihette feleségnek a leányt, akire szeretve vágyott és ez tizenhárom gyermeket szült neki. Kezének és lelkének műve halhatatlanná nőtt és átvilágít minden időkön: alázattal meghajolnak Jasznaja-Poljana parasztjai, ha a hatalmas bojár elrugtat mellettük, alázattal meghajol a föld kereksége diadalmas híre előtt. Miként Jób a megpróbáltatás előtt, Tolsztoj sem kívánhat magának már semmit és egyszer egyik levelében ezt a legmerészebb emberi szót írja le: «teljesen és tökéletesen boldog vagyok».

És hirtelenül, egy éjjelen át, mindez elveszti értelmét, értékét. A munkás ember undorodik a munkától, elidegenedik a feleségtől, nem törődik a gyermekekkel. Éjjel fölkel összegyűrt ágyából, mint a beteg nyugtalanul járkál ide-oda, nappal tétlen kézzel és merev szemmel bódultan ül íróasztalánál. Egyszer gyorsan fölsiet a lépcsőn és elzárja a szekrénybe vadászfegyverét, hogy maga ellen ne fordítsa a fegyvert; néha nyög, mintha megrepedne a keble, néha zokog, mint a gyermek a sötét szobában. Levelet nem olvas el többé, barátot nem fogad; fiai ijedten, felesége kétségbeesve nézik az egyszerre komorrá lett embert.

Mi e hirtelen változás oka? Betegség rágódik titokban az életén, bélpoklosság támadta meg testét, szerencsétlenség érte kívülről? Mi történt vele, Tolsztoj Nikolajevics Leóval, hogy mindenek közt a leghatalmasabb egyszerre örömben ily szegénnyé válik és az orosz föld legerősebbje ily tragikusan elkomorul?

És a felelet a legborzasztóbb: semmi sem!

Semmi sem történt vele, vagy helyesebben – még borzasztóbb – a Semmi. Tolsztoj a dolgok mögött megpillantotta a Semmit. Lelkében valami elszakadt, befelé rés támadt, keskeny fekete rés és a megrendült szem kényszerülten mered bele az ürességbe, ebbe a névtelen Semmibe, ebbe a Nihilbe és élettelenségbe, ebbe a más, idegen, hideg, sötét és megfoghatatlan valamibe, ami a mi meleg, vérrel átitatott életünk mögött van, a röpke lét mögött levő örök Semmibe.

Aki egyszer bepillantott ebbe a megnevezhetetlen mélységbe, tekintetét nem tudja többé róla elvonni, lényét elárasztja ez a homályosság, kialszik számára az élet fénye és színe. Megfagy a mosoly az ajkán, nem foghat meg semmit, hogy ujja hegyétől egészen megborzongó szívéig ezt a hideget ne érezze; nem láthat többé semmit, hogy eszébe ne jusson ez a másik, a Nihil, a Semmi. A még imént meleg érzésből elfonnyadva és érzéktelenül hull ki minden; a dicsőség hiúság versenye, a művészet bohóckodás, a pénz sárga salak és a lélekző, vasegészséges test férgek tanyája lesz; minden értéknek nedvét és édességét kiszívja ez a feketén láthatatlan ajak. A világ megfagy, ha egyszer a teremtmény minden ősi aggodalmával érvényesülni kezd ez a szívó, fekete, fölfaló Semmi, Allan Edgar Poe mindent magával ragadó Mael-áramlata, a «gouffre», Pascal örvénye, amelynek mélysége mélyebb a lélek minden nagyságánál.

Ez ellen nem használ semmi leplezgetés és bújósdi. Nem használ, ha ezt a sötét szívást azután Istennek nevezzük és szentnek mondjuk. Nem használ, ha az evangélium lapjaival ragasztjuk be a fekete lyukat; ez a sötétségek sötétsége áthatol minden pergamenten és eloltja a templom gyertyáit, a világegyetem sarkainak e fagyasztó hidegét nem lehet a szó langyos lehelletével megmelegíteni. Nem használ, ha e halálosan ránk nehezedő csöndbe életet adandók, hangosan prédikálni kezdünk, mint ahogyan a gyermek, aki az erdőben fél, énekel: a feketén hallgató Semmi legyűr minden éber öntudatot. Akit egyszer megrémített, annak elszorult szívébe semmi akarat, semmi bölcseség nem csöpögtethet többé derűt.

Tolsztoj világraható életének ötvennegyedik évében pillantott először a nagy Semminek, mint emberi végzetének a szemébe. És e pillanattól kezdve egészen halála pillanatáig ebbe a fekete lyukba, a saját léte mögött levő e megfoghatatlan belső valamibe mered a tekintete. De egy Tolsztoj Leo látása, amelyhez fogható legtöbbet tudó és legszellemibb látása nem volt egy embernek sem, aki a mi időnkben élt, még a Semminek nekifordulva is élesen tiszta volt. Soha férfi oly óriási erővel nem szállt harcba a megnevezhetetlennel, a teremtmény ősi aggodalmával, senki határozottabban nem állította szembe az ember sorsának kérdését az emberiség sorsának kérdésével. Senki borzasztóbban nem érezte a túlnan levőnek ezt az üres és a lelket kikezdő tekintetét, senki nagyszerűbben el nem viselte, mert itt a férfiúi lelkiismeret e fekete pupilla sötét alattomosságával szembeszegezte a művész tiszta, bátor és elszántan megfigyelő tekintetét. Tolsztoj Leo a lét tragikuma előtt gyáván soha, egy pillanatra sem fordította el vagy zárta le szemét, újabb művészetünk e legéberebb, legigazabb és legkevésbbé megvesztegethető szemét: ezért nincs nagyszerűbb e hősies kísérletnél, amely még az érthetetlennek is valami képletes értelmet és az elháríthatatlannak igazát akarja megadni.

Tolsztoj harminc évig, a huszadiktól ötvenedik évéig alkotva, gondtalanul és szabadon élt. Harminc évig, az ötvenediktől élete fogytáig, már csak az élet értelmének és fölismerésének él, az érthetetlenért küzdve, el nem érhetőhöz láncolva. Könnyű volt a sora addig, míg azt a mérhetetlen föladatot nem vállalta, hogy az igazságért való küzdésével ne csak magát mentse meg, hanem az egész emberiséget. Hogy erre vállalkozott, hőssé, csaknem szentté avatja. Hogy alul maradt, a legemberibb emberré valamennyiünk közt.

KÉPMÁS.

«Az arcom olyan volt, mint egy közönséges paraszté.»

Az arc mint az őserdő: több a sűrűség mint a tisztás, mintha el akarna hárítani minden belső vizsgálódást. A hullámzó patriárka-szakáll szélesen és a szélben lobogva magasra fölkapaszkodik az arcba, elárasztja évtizedekre az élveteg ajkat és elfödi a bőr barnán göröngyös fakérgét. A homlok előtt fagyökérként össze-vissza fonódva, ujjvastagságú szemöldök sűrűsödik, a fejen habszürke tengeráradat, a sűrűn összezilált hajfonatok tajtékja: mindenütt tropikus bujaságban fonódik össze és burjánzik az ijesztően szétáramló haj ez ősvilági termése. Mint Michelangelo Mózesén, a legférfiasabb férfi képén, Tolsztoj arcán sem látunk eleinte mást, csak az óriási atyaisten-szakáll fehérhabos hullámát.

Az ember tehát megpróbálja, hogy a lelkével ismerje föl azt, ami az így fölöltöztetett arcban a meztelen és a lényeges, vonásairól a szakállrengeteget kiirtsa (és a fiatalkori képek, a szakálltalanok, nagyon segítik a plasztikus leleplezést) Megtesszük és megijedünk. Mert félreismerhetetlen, tagadhatatlan: ennek a nemes szellemembernek arca alapjában gorombán ácsolt és nem más, mint egy paraszté. A Géniusz itt alacsony gunyhót, kormosat és füstöset, igazi orosz kibitkát választott magának lakóhelyül és műhelyül, nem görög demiurg, hanyag falusi asztalos kalapálta össze ennek a nagy léleknek a lakását. Apró szemablakok fölött durván gyalultak, mint a hasított fa, öregszemcséjűek a homlok alacsony keresztgerendái, a bőr csak föld és agyag, zsíros és fénytelen. A semmitmondó arc közepén nagy, nyílt állati orrlyukakkal széles és puha orr, mintha ökölcsapás lapította volna oda, borzas haj mögött formátlan nagylebernyegű fül, behúzódó arcüregek közt vastagajkú, mogorva száj: teljesen muzsátlan formák, durva és csaknem közönséges mindennapiság.

Árnyék és sötétség, komorság és gond ül mindenütt ezen a tragikus mesteremberarcon, sehol egy föltörekvő nekilendülés, áradó fény, merész szellemi emelkedés, mint Dosztojevszki homlokának ama márványkupolája. S nem szűrődik be sehol világosság, nem sugárzik föl fényesség, – aki tagadja, szépít, hazudik: nem, ez menthetetlenül alacsonyrendű, fagyos arc marad, nem temploma, hanem fogháza a gondolatoknak, fénytelen és dohos, szomorú és csúnya és a fiatal Tolsztoj maga már korán ismerte veszendő fiziognomiáját. Minden célzás a külsejére «kellemetlen neki», kétségbeejti, hogy vajjon «földi boldogság érheti-e azt az embert, akinek ily széles orra, ily vastag ajka és kicsi szürke szeme van». Ezeket a gyűlölt vonásokat a fiatal ember ezért rejti már korán a feketés szakáll sűrű álarca mögé, amelyet csak későn, nagyon későn ezüstözött meg a kor és tett tiszteletreméltóvá. Csak az utolsó évtized oszlatja szét a komor felhőzetet, csak az ősz alkonyatán hull a szépség kárpótló sugara erre a tragikus tájképre.

Az örökké vándorló Géniusz alsóbbrendű, komor tanyán szállt meg Tolsztojban, orosz mindennapi arcban, amely mögött minden sejthető, csak a szellem embere, költő, alkotó nem. Mint gyermek, mint ifjú, mint férfi, sőt mint aggastyán, mindig úgy hat Tolsztoj, mint bárki sok közül. Minden kabát, minden sipka ráillik: ilyen névtelen nagyorosz arccal éppen úgy lehet a miniszteri asztalnál elnökölni, mint részegen csavargók csapszékében lopni a napot, a piacon fehérkenyeret árulni, vagy selyem miseruhában a metropolita keresztjét emelni a térdeplő tömeg fölé: sehol, semmiféle foglalkozásban, semmiféle ruhában, semmiféle orosz helyen sem tűnnék föl ez az arc félreismerhetetlennek. Mint diák semmiben sem különbözik más diáktól, mint tiszt akárcsak bármely másik kardcsörtető, mint falusi nemesember akárcsak más hétszilvafás. Ha kocsin ül a fehérszakállú cseléd mellett, nagyon alaposan meg kell vizsgálni a fényképet, hogy megtudjuk, melyik tulajdonképpen a bakon ülő két öreg közül a gróf és melyik a kocsis; ha képen látjuk őt, amint a parasztokkal beszélget és nem tudnánk róla semmit, senki el nem találná, hogy ez a Lew itt a kupaktanács közepette gróf és azonkívül még milliószor több, mint körülötte a Grigorok és Ivánok és Ilják és Pjotrok. Mintha ez az egy ember valamennyi lenne, mintha ezúttal nem egy külön ember álarcát vette volna magára a Géniusz, hanem az egész népnek öltözött volna, annyira teljesen névtelen, annyira általánosan oroszos az arca. Éppen mert benne van egész Oroszország, azért nincs Tolsztojnak saját arca, hanem csak orosz arca van.

Ezért az arca első pillanatra csaknem mindenkit kiábrándít, aki először látja. Sok mérföldnyiről jöttek vonaton és azután Tulából kocsin, tiszteletteljesen várják a Mestert a fogadóteremben; mindenki a belsejét megrendítő jelenséget vár és a lélek már előre hatalmas, fönséges férfiúnak formálja meg hullámzó atyaisten-szakállal, magasnak és büszkének, egy alakban óriásnak és lángésznek. Már mindenkit összelapít a várakozás borzongása, a szem már önkéntelenül meghunyászkodik a patriárka óriási alakja előtt, amelyre a következő pillanatban rá fog tekinteni. Ekkor végre kinyílik az ajtó és íme: csaknem futó lépésekkel, hogy a szakálla lebeg, alacsony tömzsi emberke jön be, megpihen és barátságosan mosolyogva áll a meglepett vendég előtt. Vidáman, gyors beszéddel szól hozzá, szívesen kezet fog mindenkivel. És szíve legmélyén megijedve fogadja el mindenki a kezét: hogyan? ez a barátságosan kedves emberke, ez «a fürge atyuska a hóban», ez lenne valóban Leo Nikolajevics Tolsztoj? Elröpül a fenségesség iránt érzett borzongás, a kíváncsiság kissé nekibátorodva fölmerészkedik az arcához.

De a föltekintőknek hirtelen megfagy a vérük. A szemöldök bokros dzsungelje mögül párducként szürke pillantás ugrott rájuk, Tolsztojnak ama hallatlan pillantása, amelyet semmi festett kép el nem árul és amelyről mégis mindenki beszél, aki valaha a hatalmasnak arcába nézett. Mint acélkemény és szikrázó késdöfés, minden embert leszögez ez a pillantás. Lehetetlen a megmozdulás, a szabadulás, mindenkinek hipnótikus lekötöttséggel tűrnie kell, hogy ez a pillantás kíváncsian és fájdalmasan, mint a szonda, a legbelsejéig hatoljon. E pillantás elől semmit nem lehet elrejteni: mint a golyó, átüti az alakoskodás minden páncélját, mint a gyémánt, minden tükröt szétvág. Senki – Turgenyev, Gorkij és száz más a tanu – nem tud hazudni Tolsztoj ez áthatóan kutató tekintete előtt.

Ez a szem azonban csak egy pillantig szúr ily keményen és vizsgálódva. Azután ismét olvadozni kezd a szivárványhártya, szürkén fénylik, leplezett mosollyal csillog, vagy lágy, jóleső fényességgé jóságosodik. Ezeken a mágikus és nyugtalan pupillákon, mint a felhő árnyéka a vizen, az érzés minden változata visszatükröződik. Harag egyetlen hideg villámmal megcikáztatja, bosszankodás jégtiszta kristállyá fagyasztja, jóság meleg derűvel vonja be, szenvedelem tűzre gyujtja. Belső fénytől mosolyogni tudnak ezek a titokzatos csillagok, anélkül, hogy a kemény száj megmozdulna és mint valami parasztasszonynak, «patakokban omolhat a könnyük», ha zene olvasztja meg őket. Fényre derülhetnek a szellemi megelégedettségből és hirtelen mélabúval beárnyékolva, szomorúan elsötétedhetnek és magukba zárkózhatnak és áthatolhatatlanokká lesznek. Hidegen és kegyetlenül figyelni tudnak, vágnak, mint a boncoló kés és átvilágítanak mindent, mint a röntgentűz és utána azonnal játékos kíváncsiság csillogó visszfénye csörgedezik bennük, – az érzés minden nyelvén beszélnek ezek «a legbeszédesebb szemek», amelyek valaha ember homlokából kivilágítottak. És mint mindig, Gorkij találja meg a legjellemzőbb szavakat: «Tolsztojnak száz szeme volt a szemében.»

Ebben a szemben, és külön köszönet érette, van Tolsztoj arcának lángesze. Ennek a pillantásembernek minden fényereje a szem ezerféleségében van maradék nélkül összegyüjtve, mint ahogyan Dosztojevszkinek, a gondolatembernek szépsége homlokának márvány boltozatában. Minden más Tolsztoj arcán, szakáll és szőrbokrozat, csak burkolata, védőtere és hüvelye e mágikus mágneses fénykövek besüllyesztett drágaságának, amely világot vonz magába és világot sugároz ki magából, a mindenség legtökéletesebb spektruma, amelyet évszázadunk ismert. Semmi oly apró nem élősködhetik, hogy ez a lencse láthatóvá ne tudná tenni: mint a héja mérhetetlen magasságból nyílgyorsan a menekülő egérre, le tud csapni minden részletre és ugyanakkor a világegyetem egész nagyságát panorámaszerűen körülöleli. Föl tud lángolni a szellem magasságába és mégis mindentlátóan portyázik a lélek mélyén, akárcsak a fölső világban. Elegendő tüze és tisztasága van e szikrakristálynak arra, hogy elragadtatásában Istenhez pillantson föl és megvan a bátorsága, hogy vizsgálódva megkövesülő arcába nézzen még a meduzai Semminek is. Ennek a szemnek nem lehetetlen semmi, talán csak egy: hogy tétlen legyen, bóbiskoljon, szundikáljon, az álomnak tiszta pihenő öröme, boldogsága és kegye. Mert alighogy a szemhéj fölébred, kényszerűen zsákmányt kell keresnie ennek a szemnek, kegyetlenül ébren, kérlelhetetlenül illuziómentesen. Minden tévelygést áttör, minden hazugságot leleplez, minden hitet szétrombol: ez igazlátó szem mindent levetkőztet. Rettenetes tehát, ha egyszer maga ellen irányzódik ez az acélszürke tőr: éle akkor gyilkoló erővel a szív legbelsejébe nyomul.

Akinek ilyen szeme van, az igazat látja, övé a világ és minden tudás. De ilyen örökké igaz, örökké éber szem nem teszi az embert boldoggá.

ÉLETERŐ ÉS VISSZAHATÁSA.

«Sokáig, nagyon sokáig szeretnék élni és a halál gondolata gyermeteg poétikus félelemmel tölt el.»

_Fiatalkori levél._

Őserejű egészség. A test egy évszázadra ácsolt. erős, velővel telített csontok, kemény izmok, igazi medveerő: a fiatal Tolsztoj a földön fekve egy nehéz katonát félkézzel föl tud lökni a levegőbe. Rugalmas inak: nekifutás nélkül könnyen átugorja a legmagasabb zsinórt, úgy úszik mint a hal, úgy lovagol mint a kozák, kaszál mint a paraszt, ez a vasegészségű test csak elméletben ismeri a fáradtságot. Minden ideg feszült, de mégis a legnagyobb mozgékonyságú, hajlékony és egyszersmind kemény toledói penge, minden érzék tiszta és fürge. Az életerő körgátjában sehol rés, hiány, hézag, fogyatékosság, rongálódás és ezért az erősen megépített testbe sohasem tud komoly betegség behatolni: Tolsztoj hihetetlen szervezete el van sáncolva minden gyöngeség, el van falazva az öregség ellen.

Példátlan életerő: az újkor valamennyi művésze asszonynak vagy elpuhult teremtésnek tűnik föl e dússzakálluan bibliai, e parasztosan barbár férfiasság mellett. Még azoknak is, akik hasonlítottak hozzá abban, hogy alkotni tudtak egészen a patriárkák koráig, még azoknak is fáradtan megöregszik a testük a vadászi kedvvel egyre új alkotáson dolgozó szellemtől. Goethe (aki a horoszkop szerint közel áll hozzá, mert ugyanazon a napon, augusztus 28-án született és szintén egészen nyolcvanharmadik életévéig alkotott), Goethe hatvan éves korában, amikor már régóta fél a hidegtől és elhízott, aggodalmasan elzárt ablak mögött ül, a csupa csont Voltaire, aki már inkább kiélt gonosz madár, semmint ember, az íróállványon egyik lapot a másik után firkálja össze, Kant, mint valami gépies mumia, megmerevedve és nagynehezen kopogtatja végig az ő königsbergi fasorát, amikor amaz, Tolsztoj, az egészségtől duzzadó aggastyán vörösre fagyott testét prüszkölve még belemártogatja a jeges vízbe, a kertben robotol és tennisz közben fürgén ugrik a labda után. Hatvanhét éves korában ráviszi a kíváncsiság, hogy megtanuljon kerékpározni, hetven évvel korcsolyával a talpán elrohan a tükrös pálya fölött, nyolcvannal tornagyakorlattal feszíti meg nap-nap után izmait és nyolcvankét éves korában, hüvelyknyire halála előtt, még lesujt a korbáccsal a kancájára, ha ez húsz versztnyi gyors vágtatás után megáll vagy kirúg. Nem, ne tegyünk összehasonlítást: hasonló őserejű életerőnek nincs párja a tizenkilencedik században.

A fasudár már belenyúlik a patriárkaévek egébe és ennek a legutolsó rostjáig nedvvel átitatott orosz tölgyóriásnak egyetlen gyökere sem lazult még meg. Halála órájáig éles a szem: a kíváncsi tekintet lóhátról meglátja a fakéreg alól kimászó legkisebb bogarat is, messzilátó nélkül a röpülő sólymot. Jól hall a füle, a széles, csak nem állati orrlyukak csak úgy szívják a levegőt: a vándorló fehérszakállút még mindig szinte részegség fogja el tavasszal, ha hirtelen megcsapja a fölengedő földdel kevert éles trágya szaga és pontosan visszaemlékezve megérez nyolcvan elmúlt tavaszt, mindeniket a maga külön duzzadásával, az egyetlen illatrohamban a maga első kiáramló lendületével; oly – erősen, annyira megrendülve érzi, hogy hirtelen könnybe lábad a szeme. Az aggastyán erős vadászlába súlyos parasztcsizmában keresztül-kasul topog a nedves földön, az öregség reszketése soha meg nem gyöngíti a kezét, búcsúzó levelének írása csak olyan, mint a gyermekévek nagy gyermeteg betűi. És szelleme, miként izma és idegei, fönségesen megrendíthetetlen marad: sziporkázó társalgása még mindig elnémít minden más beszédet, szinte ijesztően pontos emlékezete minden elveszett részletre vissza tud emlékezni. Ebből az emlékezetből semmi el nem vész, az évek kemény reszelőjén nem csiszolódik le egyetlen részlet sem, minden ellenmondás még haragot gyujt az aggastyán szemében, ajka még hangos nevetésre gömbölyödik, még képletessé alakul a beszéde, a vére még tolulva áramlik. Mikor valaki a Kreutzer-szonátáról vitatkozva szemére veti a hetvenévesnek, hogy az ő korában könnyű az érzékiséget megtagadni, a kemény aggastyán szeme büszkén és haragosan csillámlik: ez nem áll, «a hús még hatalmas, még harcolnom és küzdenem kell.»

Csak ilyen megrendíthetetlen életerő magyarázza meg ezt a ki nem fáradó, el nem hervadó teremtenitudást: világraszóló munkájának hatvan évre terjedő ideje alatt egyetlenegy parlag év sincs üresen. Mert ez a szellem soha nem pihen, ez a pompásan éber és fogékony lélek soha nem alszik vagy nem szundikál kényelmesen. Igazi betegséget öregségéig nem ismer Tolsztoj, a tíz órán át dolgozót soha elfáradás komolyan meg nem támadja; mindig munkára kész érzékeinek buzdításra soha nincs szükségük. Izgatószerrel, borral vagy kávéval nem kell őket ösztönözni; soha fűszerekkel vagy hússal nem fűti magát – ellenkezőleg: ezek a teremtőerővel teli érzékek oly egészségesen, oly rohamkészen, oly rugalmasan megfeszítve, oly tökéletesen duzzadnak, hogy már a leghalkabb érintés is rezgésbe hozza őket, már egy csöpptől is túláradnak. E vaskos egészsége ellenére Tolsztoj egyszersmind «vékonybőrű» – hogyan is lehetne különben művész e legnagyobbfokú ingerlékenység nélkül! – tökéletesen egészséges idegzetének billentyűzetéhez csak óvatosan szabad hozzányúlni, mert éppen visszaütésének hevessége veszedelemmé tesz minden emóciót. Ezért fél (éppen úgy, mint Goethe, mint Plato) a zenétől, mert túlságos mozgásba hozza érzelmének titokzatosan mély hullámát, nagyon is hevesen támadja meg szenvedelmének életerővel átitatott idegét. «A zene borzasztóan hat reám», mondja és valóban, míg családja kényelmesen csoportosulva ül a zongora körül, szívesen hallgatva a zenét, az ő orrlyuka körül baljóslatú reszketés vehető észre; szemöldöke védekezően összehúzódik, a «torkában különös szorítást» érez – és hirtelen komoran elfordul és kimegy az ajtón, mert könny árasztja el a szemét «Que me _veut_ cette musique», mondta egyszer saját ellágyulásától egészen megijedve. Igen, érzi, hogy _akar_ tőle valamit, azzal fenyegetőzik, hogy kicsikar tőle valamit, amit sohasem akar odaadni; valamit, amit az érzelmek titkos fiókjának legfenekén tart rejtve és íme ez most hatalmas erjedéssel forrni kezd és elárasztással fenyegeti a gátakat. Mozdulni kezd valami túlhatalmas, amelynek erejétől és szertelenségétől fél, érzi, hogy akarata ellenére a legbelsejében, egészen mélyen az érzékiség hulláma önti el és feneketlen áramlatba ragadja. Ő azonban, valószínűleg csak előtte ismert szertelensége miatt, gyűlöli az érzékiséget vagy fél tőle: hiszen ezért üldözi «az» asszonyt is egészséges emberre nézve természetellenes, anachoretai gyűlölettel. «Ártalmatlannak» csak akkor látja a nőt, «ameddig az anyaság föladatai foglalják le a szerény félrevonulás állapotában vagy az öregség tiszteletreméltóságában», tehát a nemiségen túl, amit «egész életében a test súlyos adójaként érzett». A nő, csakúgy mint a zene, ennek az antigörögnek, ennek a mesterséges kereszténynek, ennek a hatalmaskodó szerzetesnek általában a gonoszat jelenti, mert érzékiséggel eltérít bennünket «a bátorság, az elszántság, az okosság, az igazságérzet velünk született tulajdonságaitól», mert, mint Tolsztoj páter később prédikálni fogja, «a testiség bűnéhez» visz bennünket. Ezek is «akarnak tőle valamit», amit vonakodik odaadni; ezek is valami veszedelmeset érintenek meg, aminek fölébredésétől fél – és hogy mi ez, annak kitalálásához nem kell sok ész: a maga rengeteg érzékisége, amelyet éveken át kitartó erővel folytatott küzdelemmel legyűrt, a nélkül, hogy egészen megölhette volna és amely meglapulva, rabbá téve, agyonkorbácsolva, reszkető karokkal fekszik lényének egy láthatatlan sarkában, készen arra, hogy minden őrizetlen pillanatban előrerohanjon. Zene – és már lazul az akarat köteléke: az «állat» már nyujtózkodik. Nők – már ordít a falka vérszomjas üvöltése és megrázza a vas rácsrudakat. Csak Tolsztoj iszonyú szerzetesaggodalmából, még az egészségesen-derült szertelenül-természetes érzékiségtől is való buzgó borzadályából sejthető a benne levő titkoltan ijesztő hímség, ez állatemberüzekedés, amely fiatalságában még szabadon a legvadabb kihágásokban tombolta ki magát, – Csehovval szemben «fáradhatatlan kurafinak» mondja magát – hogy azután ötven éven keresztül erőszakkal pinceboltozatokban legyen elfalazva, elfalazva, de nem eltemetve; hogy ez a túlegészséges érzékiség élete fogytáig szerfeletti volt, szigorúan erkölcsös művében csak egy dolog árulta el: éppen ez az ő félelme, ez a remeteszerű, keresztényfölötti, a szemét erőszakkal elfordító, berzenkedő félelem «a nőtől», a kísértőtől, a valóságban azonban a maga és szemre mértéktelen testi megkívánásától.

Mindig és mindenütt érzi ezt az ember: semmitől sem fél Tolsztoj annyira, mint magától medveerejétől. A túlságos egészségén érzett olykor részegítő boldogságot föl nem tartóztathatóan beárnyékolja az irtózás az érzékek állatiasanfékezhetetlenségétől. Igaz, hogy megfékezte, mint senki más, de tudja: büntetlenül nem lehet az ember orosz, a szerfelettiség népembere, a kicsapongás fanatikusa, a szélsőségek rabszolgája. Okos akarata ezért fárasztja ki a maga testét, ezért foglalkoztatja állandóan érzékeit, szabadjára engedi őket, nem veszedelmes játékot ad nekik, levegőtakarmányt és örömabrakot. Kaszával és ekével való dühös erőfeszítéssel elcsigázza izmait, kifárasztja tornajátékkal, úszással és lovaglással; hogy elvegye mérgüket, ártalmatlanná tegye őket, magánéletéből ki a természetbe kényszeríti erőveszedelmét és ott azután szertelenül kiáramlik, amit az akarat az otthoni életben energikusan elnyom. Szenvedelmeinek szenvedelme ezért a vadászat volt: ebben kitobzódhatják magukat az érzékek mind, a tiszták, mint a zavarosak. Különben lefojtott vérében moszkovita és talán tatár ősök, harciasan vad, nomád lovasnemzedékek ősi ösztönei ilyenkor démoni éberségre kelnek: az ijesztő érzékiség megint fölemeli lobogó fejét. Az apostoli Tolsztoj megittasul a lovak izzadásos szagától, a vakmerő lovaglás izgalmától, az idegfeszítő hajtástól és célzástól, de sőt (érthetetlen a későbbi szánalomfanatikusoknak) a földre rántott, véres, megtört szemmel merevedő vad kínjától. «Valóságos kéjérzést ad nekem a kimúló állat szenvedése», vallja amikor hatalmas botütésekkel bezúzza egy farkas koponyáját és csak a vérözön e diadalmaskodó fölhevülése sejteti mindazt a brutális ösztönt, amit ő egy életen át (a fiatalság eszeveszett éveinek kivételével) magában elnyomott. Még abban az időben is, amikor erkölcsi meggyőződésből régen lemondott a vadászásról, lövésre vágyva önkéntelenül is megrándul a keze, ha nyulat lát a mezőn fölugrani; a vérállat, az ösztönlény azonnal megrázza láncát. De mint minden más vágyát, állhatatosan ezt is legyőzi; a testiségen való érzéki öröme végre már beéri az élőnek puszta látásával és utánzásával, de még mindig mily heves és tudatos öröm! Játékoskedvű érzékei, alighogy kiviszi őket a szabad természetbe, mennyire vándorolni, áramlani, éledni kezdenek, mennyire föllelkesíti és fölgyujtja őket már csekélység is! Jóízű nevetés szélesre nyitja a száját, valahányszor szép lovat lát; szinte kéjelegve veregeti és simogatja meleg selymes szügyét és a lüktető állati meleget egészen átengedi ujjaiba: minden tisztán állati föllelkesíti. Fiatal lányok táncát csupán a ringatódzó testek kedvéért órákhosszáig tudja elragadtatva nézni és ha szép férfivel, szép nővel találkozik, megáll, abbahagyja a beszédet, csak hogy megbámulja őket és föllelkesedve mondhassa: «Milyen csodálatos dolog mégis, ha az ember szép!» Mert a testet mint az eleven élet edényét szereti, mint a fény érző fölületét, mint a fűszeres, ezerszeres forrásból beáramló levegő belélegző szervét, mint a forrón áramló vér burkát, teljes melegen hullámzó testiségével szereti, mint az élet értelmét és lelkét.