Part 2

Igen, mint az irodalom legszenvedelmesebben érzéki embere úgy szereti a testet, mint a művész a hangszerét; a testet mint az ember legtermészetszerűbb formáját szereti és magát elemi testében jobban, mint törékeny és alakoskodó lelkében. Szereti minden formában és időben, kezdetétől végéig és első öntudatos jelentése erről az autoerotikus szenvedelemről visszanyúlik – ez nem íráshiba – életének második évébe! Életének második évébe – ezt nyomatékosan hangoztatom, hogy mindenki megérthesse, az idők árjában is mily tisztán és élesen megmarad Tolsztojban minden visszaemlékezés. Míg Goethe és Stendhal alig tud hét vagy nyolc éves koráig világosan visszaemlékezni, Tolsztoj már második évében éppen olyan tökéletesen és egészen annyira koncentrikusan egybegyüjtött solkodalúságggal használja érzékeit, mint a későbbi művész. Íme, teste első megérzésének ez a látása: «Fafürdőkádban ülök, egészen beburkolózva nekem új, de nem kellemetlen szagába valami folyadéknak, amellyel testemet dörzsölik. Alighanem korpalé volt, amit valószínűleg kaptam; hat rám a benyomás ujsága és jólesőn most először veszem észre kis testemet elől, a mellen látható bordákkal és síma sötét arcomat, ápolónőm föltűrt ruhaujját és a meleg, gőzölgő korpalét is szagával, a legerősebben azonban annak a símaságnak az érzését, amelyet a kád ad nekem, valahányszor kis kezemet végighúzom rajta.»

Nos, ezt elolvasván, érzéki zónái szerint bontsuk szét és rendezzük ezeket a gyermekkori emlékeket, hogy helyesen megbámulhassuk az érzékeknek amaz általános éberségét, amellyel Tolsztoj már mint kétéves apró pondró észreveszi az őt környező világot: _látja_ az ápolónőt, _szagolja_ a korpát, már _megkülönbözteti_ az újszerű benyomást, _érzi_ a víz melegét, _hallja_ a zajt, _végigtapogatja_ a fafal símaságát és a különböző idegzsinóroknak ugyanegy időben nyert mindemez impressziói a testnek, mint minden életérzés egyetlen érzékeny fölületének egyértelműen «jóleső» szemlélgetésében egyesülnek. Látható, mily korán kapaszkodtak már a léthez az érzékek szívócsészéi, mily hatalmasan és kifogástalan tudatossággal határolódik el világos impressziókba már a gyermekben is a világ sokféle benyomása és most elgondolhatjuk, hogyan fogja a fölnőtt, akinek érzékei velővel és izommal teltek, akinek megfigyeléseit az öntudat élesebbé teszi, akinek idegeit életerős kíváncsiság feszíti, hogyan fogja még ez az éberré nőtt szervezet megfinomítani és másrészről fokozni a benyomásokat. A szűk kádban a maga kis testén érzett játékos-gyermeki gyönyör szükségszerűen a létben való vad és csaknem dühös örömmé fog bővülni, amely éppen úgy, mint a gyermek, egyetlen zsolozsmás mámorérzéssé keveri össze a külsőt és a belsőt, a világot és az ént, a természetet és az életet. És a mindenséggel való azonosságnak ez a mámora olykor valóban mint nagy részegség fogja el a teljesen felnőttet; olvassuk csak el, miként emelkedik föl néha és megy ki az erdőbe a vaskos ember, hogy megtekintse a világot, amely milliók közül őt szemelte ki arra, hogy hatalmasabban és többettudóan érezze, mint bárki más, hirtelen mily elragadtatással feszíti ki a mellét és veti szét a karját, mintha a zúgó levegőben megfoghatná a végtelent, ami belülről meghatja; vagy nem kevésbbé megrendítve a legparányibbtól éppen úgy, mint a természet kozmikus bőségétől, miként hajol le, hogy egyetlen széttaposott bogáncsot szeretettel egyenesre simítson, vagy egy szitakötő csillámló játékát figyelje, majd, mert barátai megfigyelik, gyorsan oldalt forduljon, hogy el ne árulja a könnyet, amely szemét elárasztja. A jelenkor egyetlen költője sem, Walt Whitmann sem, érezte oly erősen a földi, a testi szervek fizikai örömét, senki az örökkélevőből nem szívott magába minden részletet oly figyelve, tapogatózva és egyszersmind érezve, mint ez az orosz ember az ő Pán-szerű érzéki hevességével és egy antik isten nagy mindenüttlevőségével. És megértjük az ő büszke, fennhéjázó szavait: «Én magam vagyok a Természet.»

Ez az orosz hatalmas ember tehát, maga egy mindenség a mindenségben, megingathatatlanul gyökerezik az ő moszkvita földjében: ezért semmi sem tudná, így gondoljuk, hatalmas világiasságát megingatni. De még a föld is meginog néha, ha földrengés rázza és így, media in vita, néha Tolsztoj is föltámolyog a maga biztosságából. Egyszerre csak merev lesz a szeme, érzékei ingadoznak és elveszti lába alól a talajt. Mert tekintetének körébe jutott valami, amit érzékeivel nem tud fölfogni, valami, ami a test és az élet meleg teljességén kívül marad, valami, amit nem ért meg, bármennyire is megfeszíti idegeit – neki, az érzékembernek érthetetlen, mert nem e föld dolga, anyag, amelyet nem szívhat ki és nem amalgámozhat, valami, ami a sok örömet adó és érzékinérthető mögül idegenül betolja árnyékát, valami, ami megtagadja, hogy megérintsék, megmérjék és a mindenkoron szomjas világérzésbe besorozzák. Mert hogyan lehet megérteni azt az ijesztő gondolatot, amely a jelenség kerek terét hirtelen szétvágja, hogyan lehet azt elképzelni, hogy ezek a duzzadó, lélekző érzékek egyszer megnémulhatnának és siketek lehetnének, a megsoványodott kéz nem érezne, hogy ez a meztelen jó test, melyet most még a vér árja melegít, férgek tápláléka lehetne és hideg csontváz? Mi lenne, ha ma vagy holnap őt is megrohanná ez a Semmi, ez a feketeség, ez a settenkedő, ez az el nem hárítható, sehol világosan meg nem érthető, ha ez az érzékkel föl nem foghatóan jelenlevő megrohanná őt, aki még duzzad a nedvtől és erőtől? Tolsztojnak megfagy a vére, valahányszor hatalmába keríti a mulandóság gondolata. Először mint gyermek találkozott vele: anyjának holttestéhez vezetik, valami hideg és merev fekszik ott, ami tegnap még élt. Nyolcvan éven át nem tudja elfelejteni ezt a látványt, amelyet akkor érzéssel és gondolattal még nem tudott magának megmagyarázni. De az ötéves fiú kiáltást hallat, rémült, éles kiáltást és az aggodalom valamennyi Erynniájával maga mögött őrült ijedelemmel menekül a szobából. A halál gondolata mindig ily hirtelen, ily fojtogatóan rohanja meg, amikor meghal a fivére, az apja, a nénje: mindig hideg futotta át a nyakszirtjét e jeges kéztől, amely áttépte idegeit.

1869-ben, még a válság előtt, de csak éppen hogy előtte, leírja egy ilyen roham fehér rémületét, la blanche terreur. «Megpróbáltam lefeküdni, de alighogy kinyujtózkodtam, valami irtózat megint fölkényszerített. Aggodalom ez, olyan aggodalom, aminő a hányást előzi meg, valami darabokra tépi létemet, a nélkül azonban, hogy egészen széttépné. Megkísérlem, hogy még egyszer aludjam, de a félelem megmaradt, vörösen, fehéren, valami szétszakad bennem és mégis egybetart.» A rettenetesség megtörtént: még mielőtt csak egy ujjával is hozzányúlt volna a halál Tolsztojhoz, negyven évvel igazi halála előtt az előérzete már behatolt az élőnek a lelkébe, ahonnan többé sohasem lehetett teljesen kiűzni. Éjjel nagy aggodalom ül az ágya szélén, életörömének máját rágja, ott kuksol könyvének lapjai között és szétmarcangolja a rothadt fekete gondolatokat.

Látható: mint életereje, éppen olyan emberfölötti Tolsztoj halálfélelme. Ezt már nem mernők idegfélelemnek mondani, amely talán Allan Edgar Poe neuraszténiás iszonyával, egy Novalisz misztikus kéjborzongásával, Lenau melankólikus szorongásával hasonlítható össze, – nem, itt egészen állatias-meztelen, barbár terror tör elő, durva rémülete, aggodalomorkánja, pánikja a fölriasztott életérzéknek. Nem úgy ijed meg Tolsztoj a haláltól, mint egy gondolkodó ember, mint egy férfiasan-hősi lélek, hanem mintha vörösen izzó vassal bélyegezték volna meg és most örökké rabja lenne ennek az iszonynak, hangosan kiáltva, magán nem uralkodva rándul össze: aggodalma mint teljesen baromi, gyáván reszkető félelemkitörés, mint roham – minden teremtménynek emberrélett ősaggodalma, egész nemzedékek vadul fölkiáltó iszonyata tör magának utat. Nem akarja, hogy ezek a gondolatok hatalmukba kerítsék, nem akarja, vonakodik és az iszonyat kegyetlenül eltöri csuklóit, mert ne feledjük, hogy Tolsztojt teljesen váratlanul, mérhetetlen biztossága közepette érte a támadás, ennek a moszkovita medvének hiányzik minden áthidalás a halál és az élet közt, a halál tökéletesen idegen anyag ennek az elemien egészséges embernek, holott a közönséges ember számára egyébként rendesen ott ívelődik a halál és az élet közt gyakran járt híd: a betegség. A többiek, az átlagötvenévesek mindannyian vagy a legtöbben rejtve már magukban hordanak egy darab halált, létezése nekik már teljesen külső valami, nem meglepetés többé: ezért első energikus szorításától, magukat annyira egészen elhagyva, nem borzadnak meg. Egy Dosztojevszki például, aki bekötött szemmel a sortüzet várva ott állott a cölöphöz kötözve és epileptikus görcsben minden héten összeesik, mint aki hozzászokott a szenvedéshez, nyugodtabban néz a halálgondolat szemébe, mint a teljesen sejtelemnélküli, a duzzadó egészségű: tehát ama tökéletesen szabadjára eresztett, csaknem szégyenletes félelemnek teljes árnyéka sem esik oly jegesen a vérére, mint Tolsztojéra, aki a halálnak puszta szólehelletére, a halál gondolatának neszezésére már reszketni kezd. Neki, aki az életet csak a maga énje bőségében, az «életre való megittasultságban» érzi teljesértékűnek, az életerő legcsekélyebb kevesbedése szinte betegséget jelent (harminchat éves korában «öreg embernek» mondja magát). Ezért ez az új érzés át- meg átjárja, mint a lövés. Csak aki ily életerővel érzi a létet, tud abszolut tökéletességgel ily hatásosan félni a nemléttől, csak az egészségnek ily irtózatos mértéke rémül meg ennyire örjöngően erőszakosan a halál még hatalmasabb valóságától. De éppen azért, mert itt valóban démoni életerő száll szembe éppen oly démoni halálfélelemmel, születik meg Tolsztojban a lenni és nemlenni közt ily gigantomachia, a legnagyobb talán a világirodalomban. Mert csak óriási lélek fejt ki óriási ellenállást: zsarnoki természet, akaratatléta, aminő Tolsztoj, nem adja be a derekát csak úgy egy szóra a Semminek, vagy gyáva menedéket keres a templomajtó mögött, mindjárt az első rohamra összeszedi magát, izmait megfeszíti, hogy legyőzze a hirtelen fölugrott ellenséget: nem, olyan tökéletes életerő, mint az övé, harc nélkül nem adja meg magát. Alighogy az első ijedtségtől magához tért, bölcselkedés mögé sáncolja el magát, fölvonja a hidat és hogy a láthatatlan ellenséget elűzze, logikájának arzenáljából vett lövedékekkel árasztja el. Első védekezése a megvetés: «A halál iránt nem érdeklődhetem, főként abból az okból, mert ameddig én élek, a halál nem létezik.» Elmondja «hitelre nem méltónak», fennhéjázva azt állítja, hogy «nem a haláltól fél, hanem csak a halálfélelemtől», szüntelenül (harminc éven át!) hangoztatja, hogy nem fél tőle, nem gondol rá aggodalommal, ennek azonban nagyon is szembetűnően ellentmond az a tény, hogy ötvenedik évétől kezdve kényszerűen és állandóan csakis a halálproblémával foglalkozik és pedig nem csupán fölületesen, hanem «a lélek egész erejével.» De senkit nem téveszt meg, legkevésbbé magamagát. Semmi kétség: a lelkiérzéki biztosság sáncát a félelem első rohama áttörte, minden ideg és gondolat támadásának szabad prédája és Tolsztoj ötvenedik évétől kezdve már csak egykori életerős önbizalmának romjain küzd. És minél elkeseredettebben akar szabadulni ettől a kényszerképzettől, annál inkább érzi átkarolását, amelytől nem menekülhet. Lépésről-lépésre hátrálva be kell ismernie, hogy a halál nem csupán «kísértet», «madárijesztő», hanem nagyon tiszteletreméltó ellenfél, akit puszta szóval nem lehet megfélemlíteni. És így Tolsztoj megkísérli, nem lehetne-e az elkerülhetetlen elmúláson belül is még tovább létezni és – mivel a halál ellen harcolva nem lehet élni: vele élni.

Csak e fölismerésnek köszönhető az a második és termékeny korszak, amely Tolsztojnak viszonyában a halálhoz kezdődik. Már «nem berzenkedik» léte ellen, már nem áltatja magát azzal, hogy szofizmákkal távoltarthatja vagy akaratának erejével kikapcsolhatja gondolatvilágából, megkísérli tehát, hogy besorozza életrendjébe, életérzésével összeforrassza, megedződjék az elháríthatatlan iránt, hozzászokjék. A halál legyőzhetetlen, ezt be kell ismernie az életóriásnak, de nem a félelem a haláltól: tehát most minden erejével ama félelem ellen fordul. Ahogyan a spanyol trappisták minden éjjel koporsóban alszanak, hogy megöljék magukban minden félelmetességét, Tolsztoj is az akarat makacs mindennapi gyakorlásával magát szuggerálva, szüntelen memento mori-ra szoktatja magát; arra kényszeríti magát, hogy a halálra gondoljon, a nélkül, hogy féljen tőle. Minden naplóföljegyzése titokzatos, három betűvel kezdődik: H. m. é. («Ha még élek»), éveken keresztül minden hónap ezzel a magáragondolással: «Közeledem a halálhoz.» Megszokja, hogy a szemébe nézzen, a megszokás pedig végez az idegenséggel, legyőzi a félelmet, így azután harmincévi tusakodás a halállal a kívüllevőből belüllevőt csinál, az ellenségből szinte barátot. Magához vonzza, magába húzza, életének lelki alkotórészévé teszi a halált és ezzel megsemmisíti az eredeti aggodalmat, csöndesen, sőt szívesen néz a megfehéredett és bölcs ember az egykori rémkép szemébe, «nem kell rajta töprengenünk, de mindig szemünk előtt kell látnunk. Akkor az egész élet ünnepiesebb, fontosabb lesz és valóban termékenyebb és örömteljesebb.» A szükségből erény lett, Tolsztoj (a művész örök megmenekülése!) legyőzte aggodalmát, úgy hogy objektiválta; magától messzire eltávolította a halált és a halálfélelmet azzal, hogy más teremtmények, a maga teremtményei alakjába burkolta. Ami kezdetben megsemmisítőnek látszott, így csak az élet elmélyítésévé lesz és a legnagyobb meglepetésre művészetének legnagyobbszerű fokozásává; mert amióta érzi, hogy sorsa a halál, tisztában van vele: hála aggodalmas tanulmányozásának, képzeletben való ezerszeres meghalásának, éppen ez a legszenvedelmesebb vitalista a halál legtudóbb leírójává lesz, mesterévé mindazoknak, akik valaha megformálták a halált. Hiszen az aggodalom, a valóságot megelőző, minden lehetőséget nyugtalanul átkémlelő, a képzelet szárnyán röpülő, minden idegtől átszellemesített aggodalom mindig több teremtő erővel gazdag, mint a tompa és elernyedt egészséglét, hát még az ilyen borzongó, páni, évtizedeken át éber ősaggodalom, egy hatalmasnak szent horrorja és stuporja! Ennek köszönheti ismeretét a testi kialvás minden jelenségének, minden vonásának, minden jelének, amelyet Thanatosz vésője az elmúló húsba berajzol, ennek az elmerülő lélek minden borzadalmáét és félelméét: a művész érzi, hogy a maga tudás hívja őt segítségül. Iván Ilics haldoklása a maga iszonyatosan üvöltő «Nem akarok», «Nem akarok»-jával, Lewn testvérének szánalmas kialvása, a «Három halál» regény sokféle életmegszabadulása, az öntudat legszélsőbb peremén át kutató mindez a fülelés, Tolsztoj legnagyobb pszichológiai teljesítménye, elképzelhetetlen lenne ama katasztrofális megrendültség, a magán átélt irtózat e földúltsága, ez új, figyelve-bizalmatlankodó, földöntúli borzadály nélkül; csak abban az ellentétben, amely a kimeríthetetlen fényforrás és a letompított egészség közt van, rajzolódhatott meg ily élesen az átmenetel legfinomabb gondolatárnyéka, a legcsekélyebb fizikai elváltozás, csak a rémülettől minden porcikájáig példátlanul széttört erő tudott még minden részletében annyira remegni az ébrenmaradás akaratától. Az együttérzés mindig föltételezi az érzést, Tolsztojnak tehát, hogy ezt a száz halált leírhassa, szétdúlt lelkében százszor előre megélnie, utánélnie, együttélnie kellett. Éppen a hirtelen lételsötétülés látszólagos értelmetlensége gyujt tehát a művész Tolsztojban új értelmet, mert csak az előresejtő aggodalom hajtotta művészetét a fölszínestől, a realitás puszta látásától és lefestésétől a tudás mélyébe; rubensérzékiségű valóságteltség után csak ez mutatta meg neki a tragikus beárnyékolás közepette belülről előretörő, mintegy metafizikai Rembrandt-fényt. Csakis azért elevenítette meg Tolsztoj úgy, mint senki más, valamennyiünk számára a halált, mert mindenkinél hevesebben élte át az élet közepette.

Minden válság ajándék, amelyet a sors a teremtő embernek ad: így miként Tolsztoj művészetében, végül a világi dolgokhoz való ragaszkodásában is új és nagyobb értékű kiegyenlítődés teremtődik meg. Az ellentétek áthatják egymást, az életkedvnek borzasztó harca tragikus ellenfelével bölcs és harmonikus megértésnek ad helyet: a lassan kialvó élet és az árnyával közeledő halál öreg éveinek hősi alkonyatában szépen és alkotva, hullám-hullámra, folyik le. A végre megnyugodott érzés, teljesen Spinoza tanítása szerint, tiszta lebegéssel pihen az utolsó óra félelme és reménye közt: «Nem jó a haláltól félni; nem jó a halált kívánni. Úgy kell a mérleget beállítani, hogy a mutatója egyenesen álljon és egyik serpenyő se húzza le a másikat; ez az élet legjobb föltétele.»

A tragikus disszonancia végre összhanggá lett Az agg Tolsztoj már nem gyűlöli a halált és nem. türelmetlen vele szemben, nem menekül már előle, nem gyűlöli többé: csak álmodozik róla csöndes elmélkedéssel, mint ahogyan a művész láthatatlanul már meglevő művén sejtve tervezget. És éppen a legutolsó, régen rettegett óra ajándékoz ezért neki tökéletes kegyelmet: halála nagy, mint az élete, műveinek műve.

A MŰVÉSZ.

«Nincs más igazi gyönyörűség, csupán az, amely a teremtésből fakad. Lehet ceruzát, csizmát, kenyeret és gyermeket, azaz embert teremteni, teremtés nélkül nincs igazi gyönyörűség, nincs, amely aggodalommal szenvedéssel, lelkiismeretfurdalással és szégyenérzettel ne lenne összekötve.»

_Levél._

Minden műalkotás csak akkor éri el legnagyobb fokát, ha művészi voltát elfeledjük és mint meztelen valóságot, csak létét érezzük. Ez a fönséges megtévesztés Tolsztojnál gyakran tökéletes. Annyira érzékien valódian hatnak reánk, hogy sohasem merjük gyanítani, mintha elbeszélései költöttek, alakjai kitaláltak lennének. Ha őt olvassuk, azt hisszük, nem tettünk egyebet, csak nyitott ablakon keresztül a reális életbe néztünk bele.

Ha tehát csak Tolsztoj-fajtájú művészek lennének, könnyen azt gondolhatná az ember, hogy a művészet rendkívül egyszerű, az élethűség magától értetődő dolog, a költés nem más, mint a valóság pontos elbeszélése, másolás minden nagyobb szellemi fáradozás nélkül és nem kell hozzá más, az ő saját szava szerint, csak «egy negatív tulajdonság: nem kell hazudni». Mert ez a mű aztán meggyőző magától-érthetőséggel, egy vidék naív természetességével, még egyszer természetté válva, oly valódian, mint a másik, mámorítóan és gazdagon áll a szemünk előtt. Tolsztoj epikájában fölöslegesnek és hiányzónak látszik a furornak, a szülés forró odaadásának, a foszforeszkáló vizióknak, a merész és gyakran logikátlan kitalálásnak minden titokzatos hatalma, a teremtő költő ez őselemei: azt hiszi az ember, hogy nem megittasult démon, hanem józan, tisztafejű férfi csupán tárgyilagos vizsgálódással, figyelmes lerajzolással, megerőtetés nélkül a valóság másolatát készítette el.

De itt éppen a művész tökéletessége csalja meg a hálásan élvező lelket, mert mi lehet nehezebb a valóságnál, mi fáradságosabb a világosságnál? Az eredeti írás bizonyítja, hogy Tolsztoj Leo egyátalán nem volt könnyűséggel megajándékozva, hanem a legnemesebb, legtürelmesebb, legszorgalmasabb munkások egyike volt és a világról készített rengeteg freskója millió és millió aprólékos megfigyelés számtalan, sokszínű, egymáshoz illesztett apró kövecskéjének művészi és fáradalmas mozaikja. A fáradság nélkül való tisztavonalúság látszatja mögött egy nemábrándozónak, a türelem óvatos és tárgyilagos mesterének legpepecselőbb kézimunkája rejtőzködik, aki, mint a régi német festők, először mindig gondosan megcsinálta az alapot, okosan kimérte a területet, óvatosan beleillesztette a körvonalakat és csak azután tett egyik színt a másik mellé, mielőtt epikus mesélésének tudatos reflexeivel és árnyékolásával végérvényesen az élet fényhatását adta meg. A «Háború és béke» óriási, kétezer oldalas eposzát hétszer írta le, a hozzávaló vázlatok és jegyzetek nagy szekrényeket töltöttek meg. Minden történeti apróság, az élet minden részlete gondosan dokumentálva van: hogy tárgyi pontosságot adhasson a borodinói csata leírásának Tolsztoj a vezérkari térképpel két napon át belovagolja a csatateret, mérföldeket utazik vonaton, hogy valamelyik a háborúban résztvett még élő embertől apró, szépítő részletet tudhasson meg. Nemcsak átszánt minden könyvet, nemcsak a könyvtárakat kutatja keresztül, hanem hogy még egy parányi valósághoz juthasson, nemesi családoktól és irattárakból régen elfeledett okiratokat és magánleveleket kér. Az évek hosszú folyama alatt így tízezer, százezer apró megfigyelésnek kicsiny higanygolyócskái gyűlnek össze, míg kerek, tiszta, tökéletes formában lassan-lassan teljesen egymásba olvadnak. És most, miután a harc az igazságért befejeződött, kezdődik még csak a küzdelem a világosságért. Ahogyan Baudelaire, a lírikus artista, költeményének minden sorát pallérozza és tisztítja és fényezi, Tolsztoj a csalhatatlan művész buzgóságával éppen úgy kalapálja és olajozza és simítgatja a prózáját. Egyetlen fölöslegesnek látszó mondat, egyetlen nem egészen helytálló jelző a kétezer oldalas műben annyira nyugtalanítani tudja őt, hogy a már elküldött korrektura után ijedten azt táviratozza Moszkvába a nyomdásznak, állítsa meg a nyomógépet, hogy még megváltoztathassa annak a nem megfelelő szónak a hanglejtését. Ezt az első fogalmazást azután újra visszadobja a szellemi retortába, még egyszer beolvasztja, még egyszer megformázza – nem, ha valamely művészet, akkor éppen ez a szemre legtermészetesebb nem volt fáradság nélkül. Tolsztoj két éven keresztül naponta nyolc órát, tíz órát dolgozik, nem csoda tehát, hogy még ez a legegészségesebb idegzetű ember is pszichikailag összeroppan minden nagy regénye után; a gyomor hirtelen fölmondja a szolgálatot, az érzékek zavarosan tántorognak, mindjárt a nagyszerű mű befejezése után mint súlyos melankólia mindannyiszor az az érzés nehezedik reá, hogy tökéletlent alkotott és az abszolut magányt kell keresnie, messzi minden kultúrától, a basikoknál a sivatagban, hogy ott kunyhóban lakjék és kumisz-kúrával hódítsa ismét vissza lelki egyensúlyát. Éppen ebben a homéroszi epikusban, ebben a legtermészetesebb, víztisztaságú, csaknem népszerűen egyszerű elbeszélőben mérhetetlenül elégedetlen és gyötrődő művész (más is van?) rejtőzik. De minden kegyek kegyessége – a levés fáradalma nem látható a mű befejezett létén. Mintha öröktől fogva lenne, mint a természet, eredet nélkül, kor nélkül levőnek tűnik föl a mi időnk közepette és egyszersmind minden időn túl ez a művészetként már egyátalán nem érezhető próza. Meghatározott korszaknak fölismerhető jellemvonása sehol nincs rajta; ha valakinek a kezébe először jutna alkotójuk neve nélkül nehány novellája, senki nem merészelné meghatározni, mely évtizedben, sőt évszázadban születtek, annyira abszolut, időtől független elbeszélést jelentenek. A «Három aggastyán»-ról szóló néplegenda vagy «Mennyi földre van az embernek szüksége» akár Ruthtal és Jóbbal egyidőben, egy évezreddel a könyvnyomtatás föltalálása előtt és az írás kezdetén születhetett volna meg, Ilics Iván haláltusája vagy pedig «Polikeit» éppen annyira a tizenkilencedik, mint a huszadik századé, mert itt nem a kortárs-lélek talál a kor lelkének megfelelő kifejezést, mint Stendhalnál, Rousseaunál, Dosztojevszkinél, hanem a primitív, mindig meglevő, semmi változásnak alá nem vetett, a földi szellem, az ősérzés, az ember ősaggodalma, ősmagárahagyottsága a végtelenséggel szemben. És mint az emberiség abszolut térségén belül, éppen úgy az ő teremtésének relatív térségén belül kiküszöböli az időt egyértelmű és egyforma anyagú mesterisége. Tolsztojnak elbeszélő művészetét sohasem kellett megtanulnia és sohasem felejtette el, természetszerű lángesze nem ismer sem növekedést, sem hervadást, sem haladást, sem elmaradást. Ahogyan a tizennégy éves a «Kozákok»-ban tájképet ír le és a «Föltámadás» ama tündöklően felejthetetlen husvéti reggele, amelyet hatvan évvel, egy mozgalmas emberélettel későbben írt, egyikből mint a másikból a természetnek ugyanaz a közvetetlen, minden ideggel érezhető frissesége, az anorganikus-organikus világnak ugyanaz a plasztikus, az ujjunkkal megfogható érzékbelisége áramlik ki. Tolsztoj művészetében nincs tanulás, sem feledés, nincs fokozás és csökkenés, nincs vég, sem átmenet, hanem félszázadon keresztül egyforma tárgyi tökéletesség; mint Isten előtt a szikla kitart komolyan és maradandóan, mereven és minden vonalában változhatatlanul, úgy állnak az ő művei a simulékony és változó időben.

De hála éppen ennek az arányos és ezért semmiképpen sem emberien-személyi tökéletességnek, műalkotásaiban alig érzi az ember a művésznek együttlélekző ottlétét; nem kitalált történések költőjeként tűnik föl, hanem mint mesteri beszámoló közvetetlen valóságról. Valóban, néha szinte nem meri az ember Tolsztojt költőnek mondani, poète, mert ez a szárnyaló szó, költő, önkéntelenül valami másként alkotottat, az emberinek fokozott formáját jelenti, mithosszal, varázslattal titokzatosan összekötöttet, a magánkívüllevőt, akiből látnoki ittasságában pythiai szavakkal megfoghatatlan fölismerés bugyog, a mindentsejtőt, aki melódiával váltja meg a ki nem mondhatót, lelkével a meg nem foghatót, a szimbolumot. Tolsztoj ellenben egyáltalán nem «fölsőbb» típusú ember, hanem teljesen erre az oldalra való, nem földfölötti, hanem minden földiségnek egybefoglalata. Sehol nem lépi túl a fölfoghatónak, a tisztán érthetőnek, a kézzelfoghatónak szűk zónáját, de mekkora tökéletesség e mértéken belül! Nincsen más, nincs múzsai és mágusi tulajdonsága a közönségesen fölül, ez azonban hihetetlenül megerősödött: csak lelkileg funkcionál, világosabban, tisztábban, messzibbrehatóan, tudóbban lát, hall, szagol, érez, mint a közönséges ember, tovább és logikusabban tud visszaemlékezni, gyorsabban, következtetőbben és pontosabban gondolkodik, szóval: szervezetének páratlanul tökéletes készülékében megszázszorosodottabb intenzitással képződik ki minden emberi tulajdonság, mint más közönséges természetben. De Tolsztoj sohasem lépi át – (és ezért merik oly kevesen, a Dosztojevszkivel szemben oly magától értetődő «lángész» szóval illetni) – a normalitás korlátját, sohasem a légbeli, misztikus, prófétai világé, ama földfölötti területeké, amelyekből egy-egy repedésen és résen át néha tüzes üzenet lángja csap le égetőn a mámorban élő emberre, az ábrándozóra, Tolsztoj költészete sohasem látszik a démontól, az érthetetlentől megelevenítettnek. Innen világossága, általánosan érthetősége, mert ez a földhözkötött fantázia «a tárgyi emlékezeten» túl sohasem találhat ki olyat, ami a közösemberin kívül már nem léteznék, ezért művészete mindig szakszerű, tárgyilagos, világos, emberi marad, a nappal világosságát kibíró művészet, hatványozott valóság.