Part 4

Mert ez a nemkitaláló, aki mindig csak átélt és kitapasztalt dologról tud beszámolni, sohasem tudja szemhatárából magamagát, az élőt, az észrevevőt kikapcsolni. Amilyen egocentrikus a saját kétségbeeséseig, még az elragadtatás pillanataiban sem veszti el a maga én-érzését, boncolgató ébersége soha, még szenvedelemben sem húnyja be szemét. Sohasem tudja magát Tolsztoj – és mit adna érte, ha saját énje nem árnyékolna be ily komoran! – sohasem tudja magát ez a minden érzékében öntudatos ember csak egy pillanatra is megszabadítani a maga testiségétől, sohasem tud magáról megfeledkezni még ősi elemével, a természettel szemben sem. «Én szeretem a természetet, ha mindenfelől körülvesz engemet (figyeljük meg: «engemet» és «én»), de nekem benne kell lennem. Szeretem, ha a meleg fuvallatok körülcirógatnak és azután végtelen messziségbe vonulnak, ha a gyönge fűszálak, amelyeket ültömben összenyomok, zöld színüket odakölcsönzik a téres mezőnek.» Még a legboldogítóbb tájékot is, hiszen látjuk, csak mint sugarat és körkerületet érzi, amelynek középpontjába lekötve ott reked az én, minden mozgás elmozdíthatatlan súlypontja és az egész szellemi világ éppen így gömbölyödik csakis az ő testszellemi személye köré. Nem mintha aljas értelemben hiú lenne Tolsztoj, fennhéjázó, gőgös, magával eltelt, mintha ő lenne a világ közepe, – ellenkezőleg, minden önérzete mellett sokkal bizalmatlanabb volt a maga erkölcsi értékével szemben, mint bárki – de sohasem tud megfeledkezni a maga óriási testéről, magátmegérzése börtönéről, nem tudja magát elvonatkoztatni, a szárnyatlantól teljesen megtagadta a sors azt a kegyet, hogy magamagától valami álomba, valami ábrándba, valami földfölöttibe menekülhessen. Szüntelenül, kényszerítve, gyakran akarata ellenére a kimerülésig vizsgálgatnia, megfigyelnie, magyarázgatnia kell magát, éjjel-nappal őrt kell állania a maga életén. Ilyenformán egy pillanatig sem pihen meg autobiográfiai dühe, akárcsak a vér ereiben, a szívkamra a keblében, a gondolatok a homloka mögött: a költés neki mindig magáról ítélés és jelentés. Nincs is az önábrázolásnak olyan formája, amelyet Tolsztoj ne gyakorolt volna, az egyszerű elbeszélés naiv formája, az emlékezés tisztára mechanikus tényreviziója, a pedagógiai, az erkölcsi ellenőrzés, az erkölcsi vád és a lelki gyónás, az önábrázolás mint önfékezés és magatüzelés, önéletrajz mint esztétikai és mint vallási aktus, – nem, az ember sohasem készül el mindezeknek a formuláknak, motívumoknak, e meztelen és álarcszerű önábrázolások teljes kábító sokféleségének egyenként való leírásával; de bizonyosnak látszik az, hogy Tolsztoj, amint a leggyakrabban lefényképezett, azonképpen a legjobban dokumentált embere is az új kornak. A tizenkét évest nem kevésbbé ismerjük a naplójából, mint a nyolcvan évest, ismerjük ifjúkori szenvedelmeit, házassági tragédiáját, legmeghittebb gondolatait éppen oly okiratszerűen pontosan, mint legbanálisabb és legbotorabb cselekedeteit, mert itt is, teljes ellentétben Dosztojevszkivel, aki «zárt ajakkal» élt, Tolsztoj «tárt ajtóknál és ablakoknál» szeretett élni. E fanatikus magalemeztelenítésnek köszönhetjük minden mozdulatának és lépésének, nyolcvan éve minden legröpkébb és jelentőség nélkül való epizódjának ismeretét, éppen úgy, mint ahogyan fizikai képét ismerjük számtalan reprodukcióból, ahogyan a cipőjét foltozza és a parasztokkal beszélget, lóháton és szántás közben, az íróasztal mellett és lawn-tennis közben, a feleségével, barátaival, unokájával, sőt alva és a halálban. És ezt a páratlanul testszellemi bemutatást és magadokumentálást azonfölül még szinte ellenjegyzi egész környezetének, feleségének és leányának, titkároknak és riportereknek és esetleges látogatóknak visszaemlékezése és följegyzése: azt hiszem, hogy a Tolsztojról szóló megemlékezések papirosára fölhasznált faanyagból még egyszer föllehetne építeni Jasznaja Poljana erdőségeit. Soha költő ily nyíltan nem élt, ritkán volt egy is közlékenyebb az emberekkel. Goethe óta nem ismerünk belső és külső megfigyeléssel annyira maradék nélkül dokumentált alakot. mint az övé.

Tolsztoj magamegfigyelésének e kényszere annyira nyúlik vissza, mint maga az öntudata. Már jóval mielőtt beszél, a rózsás, esetlenül bukdácsoló gyermektestben kezdődik és csak nyolcvanharmadik évében a halottaságyon ér véget, amikor a kikívánkozó szó már nem tud megbirkózni a beszéddel és az elhaló ajak már csak érthetetlen lehelettel susog az ürességbe. Ez óriási távolságon belül azonban, a kezdet hallgatásától a vér hallgatásáig nincs egyetlen pillanat beszéd és írás nélkül. Már tizenkilenc éves korában, alighogy kikerült az iskolából, a diák naplót vásárol. «Sohasem írtam naplót», írja mindjárt az első lapra, «mert nem láttam, mi haszna ennek, most azonban, amikor képességeim kifejlesztésével vagyok elfoglalva, a napló nyomán követni tudom majd fejlődésem menetét; a naplóba életszabályokat írok és a naplóban föl kell jegyezve lenniök jövő cselekedeteimnek is.» A még tejfelesszájú legényben már ott rejtőzködik a jövőbeli világpedagógus Tolsztoj, aki kezdettől fogva az életet «komoly üzletnek» tekinti, amelyet tárgyilagosan és kellő ellenőrzéssel kell vezetni. Tisztára kereskedő módjára először is kötelességeinek kontóját, eltökélt szándékainak és teljesítményének tartozik és követel lapját készíti el. Személyének tőkeértékével a tizenkilenc éves már teljesen tisztában van. Mindjárt az első leltárkészítéskor konstatálja, hogy ő «különleges ember», akire «különleges» föladat vár: de ugyanekkor a még félig gyermek már könyörtelenül megállapítja, mily rengeteg akaraterőre lesz még szüksége, hogy tunyaságra, szeszélyességre, türelmetlenségre és érzékiségre hajló természetétől valóban erkölcsös életművet csikarjon ki. A koraérett pszichológus mágikusan tudó ösztönével már fölismeri a leggonoszabb veszedelmét – a túlbecsülés, az erőpazarlás, az időpocsékolás, a zabolátlanság tipikusan orosz veszedelmét. Hogy egyetlen napot se veszítsen el kihasználatlanul, ilyen módon maga csinálja meg magának minden napi teljesítmény ellenőrző készülékét, a napló tehát elsősorban ösztönzésül szolgál arra, hogy magát pedagógiailag serkentse, alaposan megismerje és – egyre meg kell ismételni Tolsztoj szavát – «a maga életén őrködjék.» Teljes kíméletlenséggel foglalja például össze a fiú egy nap eredményét: «12-től 2-ig Bigicsevvel nagyon is nyíltan beszéltem, hiú, önámító. 2-től 4-ig testgyakorlat: kevés állhatatosság és türelem. 4-től 6-ig ebédeltem és fölösleges bevásárlást tettem. Otthon nem írtam: lustaság; nem tudtam magamat elhatározni, vajjon elutazzam-e Wolkonszkijhoz; ott keveset beszéltem: gyávaság. Rosszul viseltem magamat: gyávaság, hiúság, meggondolatlanság, gyöngeség, lustaság.» Már a gyermek keze ily korán, ily kíméletlenül keményen ragadja magát torkon és ez a kemény megmarkolás hatvan éven át nem enyhül; mint a tizenkilenc éves, éppen úgy még a nyolcvankét éves Tolsztoj is készen tartja maga számára a korbácsot, öregkori naplójában éppen úgy illeti magát a «gyáva, rossz, lusta» szitokkal, ha a kifáradt test nem engedelmeskedik teljesen az akarat spártai fegyelmének. Tolsztoj az első pillanattól az utolsóig őrt áll a maga élete előtt, mint a maganevelés szorosan kemény, kötelességdühös őrmestere, aki korholással, fenyegetődzéssel és fájó puskatuslökésekkel fölzavarja magát minden nyugalomból és tunyaságból a tökéletesedés felé.

De csaknem éppen olyan jókor, mint a koraérett moralista, Tolsztojban a művész is már a maga képe után vágyakozik és huszonhárom éves korában – példátlan a világirodalomban! – háromkötetes önéletrajzba fog bele. Az ifjú még nem tapasztalt az életből semmit, tehát huszonhárom éves korában az egyetlen élményt, a maga gyermekségét választja tárgyul. Éppen olyan naiv módon, ahogyan a tizenkét éves Dürer fogja kézbe az ezüst irónt, hogy leányosan keskeny, a tapasztalattól még nem ráncos gyermekarcát valami kezeügyébe eső lapra lerajzolja, a pelyhedző bajuszú akkori Tolsztoj hadnagy, aki mint tüzér egy kaukázusi erődbe vetődött, játékos kíváncsiságból megkísérli, hogy magamagának elbeszélje «gyermekkorát», «gyermekéveit» és «ifjúságát.» Nem gondol akkor arra, hogy kinek írja és legkevésbbé gondol irodalomra, újságra, nyilvánosságra. Ösztönszerűen annak az unszolásnak engedelmeskedik, amely azt kívánja, hogy a az önábrázolása útján tisztába jöjjön magával és ezt a homályos kényszerűséget még nem világosítja meg semmi céltudatosság és még kevésbbé – mint később követeli – «az erkölcsi kívánalom fénye.» A kis tiszt ott a Kaukázusban föltétlenül ösztönszerűen cselekszik, kíváncsiságból és unalomból mint szeretetteljes műkedvelő festi le magának szülőföldjének és gyermekségének képeit, nem tud még semmit a később Tolsztojnál megnyilvánuló üdvhadseregféle magatartásról, a «jóra» megtérés «gyónásáról», abban sem fárad, hogy «fiatalkorának förtelmeit» rikítóan figyelmeztetve kiplakátozza, hogy másoknak hasznára legyen – nem, senkinek a hasznára, egyesegyedül a még félig gyermeknek naiv játékos ösztönéből, aki nem élt még át mást, mint azt, «hogyan siklott át észrevétlenül a kisgyermekből ifjúvá», írja le a huszonhárom éves maroknyi létét, első benyomásait, apját, anyját, a rokonokat, a nevelőket, embert, állatot és természetet és hála ama fönséges nyíltságnak, amely mindig csak a szándéktalant ismeri, sikerült is neki. Mily csillagtávolságnyira van még ez a gondtalan mesélés Tolsztoj Leo tudatos írónak komoly és mélyreható boncolgatásától, aki a maga állásának kedvéért kötelezettnek fogja magát érezni, hogy a világ előtt mint vezeklő, a művészek előtt mint művész, az Isten előtt mint bűnös és önmaga előtt mint saját alázatosságának példája jelenjék meg; aki itt most mesél, csak vidám fiatal nemes, aki nem akarja minden éjjelét a kártyaasztalnál eltölteni és aki az idegenek közepette az otthon meleg környezetére, régen eltűnt alakok jóságára vágyakozik. Amikor azután bekövetkezik a nem várt dolog és az a minden cél nélkül írott önéletrajz ismertté teszi a nevét, Tolsztoj Leo azonnal abbahagyja a folytatást, a «férfiéveket»; a neves író sohasem találja meg többé a névtelennek hangját, soha nem is sikerült többé az érett mesternek ily tisztán képszerű önarckép. Mert bármennyit kap is minden művész a nyilvánosságtól, valami pótolhatatlant mégis elvesz tőle, a magáhozbeszélésnek, a megnemlesettségnek és szándéktalanságnak elfogulatlanságát, bizonyos naiv igazmondást, amely csak a névtelenség homályában lehetséges. Az irodalomnak még egészen rabszolgájává nem lett minden emberben a hírnévvel együtt fokozott lelki szégyenérzet támad föl; a magándolognak álarc mögé kell rejtőzködnie, hogy elkerülhetetlen színészkedés vagy hazudozás el ne torzítsa azt az igazlelkűséget, amelyet csupán az ismeretlen, a világ kíváncsiságától még meg nem sebzett ember ismer. És félszázadig tart, – Tolsztojnál minden szám nagy lesz, mint az orosz föld – míg a tökéletesen rendszeres önábrázolásnak az ifjú által játékosan fölkapott ama gondolata a művészt újra foglalkoztatja. De a vallásos irányba fordulása következtében azután mennyire megváltozott a föladat, az emberiséget illető erkölcsi pedagógiai föladat lett arra rendelve, hogy ne csupán magát megismerje, hanem hogy ezzel az önarcképpel egyszersmind egy világ tanítását és megtérítését szolgálja. «Minden ember életének lehetőleg igaz leírása nagyértékű és kell, hogy nagy hasznára legyen az embereknek.» Így tehát nyomatékosan bejelenti azután föladatát és a nyolcvan éves körülményesen nekikészülődik ennek a döntő igazolásnak, de alighogy belefogott, abba is hagyja, ámbátor még mindig «hasznosabbnak tart ilyen teljesen igazmondó önéletrajzot… mint mindazt a művészi fecsegést, amely tizenkét kötetemet tölti meg és amelynek a mai emberek egyáltalán meg nem érdemelt jelentőséget tulajdonítanak.» Mert az igazlelkűség mértéke nála saját léte fölismerésével évről-évre nagyobb lett, megismerte minden igaznak sokértelmű, feneketlen és alakítható formáját és ahol a huszonhárom éves gondtalanul végigsuhan korcsolyáján miként tükörsíma fölületen, ott a felelősséget érző, a tudatosan igazságot kereső elcsüggedve visszaretten. Aggódik «a fogyatékosságok, a becstelenségek miatt, amelyek óhatatlanul belopódzkodnak minden önéletírásba», attól fél, hogy «ha nem is lenne határozott hazugság, az ilyen önéletrajz mégis hazugsággá válnék hamis megvilágítás által, a jónak tudatosan szebb fényben föltüntetésével és a gonosznak elhomályosításával.» És nyíltan bevallja: «Azután meg, mikor elhatároztam, hogy megírom a meztelen igazságot és életem semmi rosszaságát nem titkolom el, megijedtem attól a hatástól, amelyet az ilyen önéletrajznak gyakorolnia kell.» Minél állhatatosabban vizsgálgatja a későbbi moralista Tolsztoj a veszedelmeket, ő, aki már csak másokkal, a «hatással» törődik, annál világosabban látja, hogy «az önszeretet Charybdisze és a túlnagy őszinteség Scyllája közt» ép és őszinte lélekkel nem tud keresztülhaladni és éppen az abszolut igazmondás tisztelete okából marad el ez az erkölcsös, «a jó és a gonosz álláspontjából» tervezett önábrázolás, amely tartózkodás nélkül föl akarta tárni életének «egész alávalóságát és gyalázatosságát.» De ne sirassuk meg túlságosan ezt a veszteséget, mert amaz időkben született irataiból, például a «Gyónás»-ból határozottan tudjuk, hogy ama vallási válság óta Tolsztoj számára az igazságérzet mindinkább a maga lealacsonyításává, a maga megkínzásán érzett fanatikus és flagellánsi örömmé vált és amaz évek minden vallomása saját lényének erőszakos és görcsös szidalmazásába csapott át. Hiszen az utolsó éveknek ez a Tolsztoja már nem is akarta magát bemutatni, hanem meg akarta magát alázni az emberek előtt; «olyan dolgokat mondani, amelyeket szégyelt magamagának bevallani» és így ez a végérvényes önábrázolás állítólagos «alávalóságának» és bűnének erőszakos pellengérre állításával alighanem a valóság eltorzítása lett volna. Ezenfelül teljesen el lehetünk nélküle, mert hiszen amúgy is van Tolsztojnak egy másik és pedig egész életére kiterjedő nagyidőt magába foglaló önábrázolása, a legtökéletesebb talán, amelyet Goethe kivételével költő magáról adott, persze éppen úgy mint Goethe, nem egy műben, hanem műveinek, leveleinek és naplóinak hézag nélkül, hiány nélkül egybeformálódó gazdagságában, műveinek összeségében. Ez a mindig a maga énjével foglalatoskodó művész legkülönbözőbb korszakaiban, regényeiben és novelláiban aligha mutatta be magát ritkábban, mindig más és mindannyiszor fölismerhető képen, mint Rembrandt; egész rengeteg életének nincsen olyan jelentékeny külső mozzanata, belső létének nincsen olyan válsága, hogy igazi költő módjára valamelyik fölismerhető hasonmásában meg ne testesítette volna. A «Kozákok» kis nemes hadnagya, Olenin, aki a moszkvai búskomorságból és tétlenségből a hivatásába és a természetbe menekül, hogy ott magára találjon, ruhájának minden száláig, arcának minden ráncáig pontosan a fiatal Tolsztoj tüzérkapitány; a «Háború és béke» tépelődő, sűrűvérű Pierre Besuchovja és későbbi testvére, Levin, «Anna Karenina» istenkereső, a lét értelmét lázasan kutató falusi nemese félreismerhetetlenül Tolsztoj, válságának előestéjén. Senki sem fogja félreismerni, hogy «Szergiusz páter» csuhájában a híres ember küzd szentségért, hogy az «Ördög»-ben az öregedő Tolsztoj áll ellent egy érzéki kalandnak és hogy Nechludov hercegben, valamennyi alakjának e legkülönösebbjében (egész művén átvonul), az ő lényének rejtetten óhajtott alakját, az Ideáltolsztojt, akire minden szándékát és tettét rárakja, lelkiismeretének e teremtő tükrét látjuk meg. Sőt «A mécses világít a sötétben» ama Saryzinja oly vékony álarcot visel és oly tökéletesen elárulja Tolsztoj családi tragédiájának minden jelenetét, hogy még ma is minden színész róla vesz mintát. Olyan nagy lélek, mint Tolsztoj, kényszerülve volt arra, hogy magát egész sereg alakba ossza szét; csak művének nagy időközeiben egyik lapot a másik után összekeresve, ismerjük meg közösségükből ezt az egyet, de akkor azután teljesen és minden titokzatosság nélkül. Ezért annak, aki Tolsztoj költői műveit figyelmesen és vigyázva tudja olvasni, tulajdonképpen fölösleges minden életrajz és adatszerű jellemzés. Mert nincs idegen megfigyelő, hogy filológiai világosságra nézve fölülmúlná ezt a magátmegfigyelőt. Levezet bennünket legveszedelmesebb összeütközéseibe, leleplezi legrejtettebb érzelmeit, mint Goethe verse, Tolsztoj prózája sem jelent mást, mint egyetlen, egész életen keresztül folytatott, egyik képpel a másik után bővülő vallomást.

[Illustration: TOLSZTOJ NEGYVENÖTÉVES KORÁBAN

_Kramszkoj festménye után._]

[Illustration: TOLSZTOJ JASZNÁJA-POLJÁNAI BIRTOKÁN]

Éppen ez a folytonosság és csakis ez emeli Tolsztoj életművét az önábrázolás legfölsőbb rangjába, amelyet prózaművésztől egyáltalán ismerünk. Össze nem hasonlítható egy Casanova csupán egyszeri vagy Stendhal töredék leírásával: mint az árnyék a testet, Tolsztoj az alakjaiban állandóan követi magát. Ezt a módszert, sőt ezt a kényszert, hogy magamagát adja mint költői képet, alapjában véve minden művész ismeri. Hiszen a költő, mint a túltelített, többféle sorssal túlterhelt ember, akit minden esemény megtermékenyít, mindig alkotásaiban adja tovább úgy elragadtatását, amely hevíti, mint a válságait. Míg azonban a legtöbb, mint Stendhal «Fabricio»-jában, Gottfried Keller a «Zöld Henrik»-ben,

Joyce «Stefan Dädalus»-ban egyszeri, tartós álarcban lép az ember elé, addig Tolsztoj ama hallatlan és folytonos változásának megfelelően minden évtizedben új alakban formázza meg a maga képét és ezért nem egyszerinek és meg nem változónak ismerjük és látjuk őt, hanem mint gyermeket és ifjút, mint gondtalan hadnagyot, mint boldog férjet, mint Istenválságának Saulusát és Paulusát, mint harcost és félig szentet, mint tisztánlátó és magától megnyugtatott aggastyánt, mindig más és mindig ugyanaz, szinte kinematografikus arckép, folyó és továbbfejlődő, egyszeri és merev önéletrajz helyett. De a költő képeinek e sorát nagyszerűen kiegészíti még a gondolkodónak észbeli magaellenőrzése, a napló, a levelek, amelyek napról-napra, óráról-órára egészen halála órájáig kísérik a figyelőt, úgy hogy e sokoldalú lelki világon belül alig akad egyetlen üres, át nem kutatott hely, terra incognita; meghányvet minden társadalmi, minden családi, minden epikai, csakúgy mint irodalmi, időleges mint metafizikai kérdést; Goethe óta halandó költőnek szellemerkölcsi tevékenységét ennyire hiánytalanul és kimerítően nem ismertük meg. És mert Tolsztoj e rendkívüliségen, e látszólag emberfölötti emberiségen belül, éppen úgy mint Goethe, mégis csak normális, egészséges, teljesen kiegyensúlyozott, semmi tekintetben sem félrekalandozó vagy patológikus ember, a fajta tökéletes példánya, a lelki és testi egyensúly jelképe, egyben és mindig az örök Én és az általános Mi, ezért – újra csak mint Goethénél – kicsiben magát az emberiséget látjuk meg ebben a dokumentumszerűvé lett létben.

VÁLSÁG ÉS ÁTALAKULÁS.

«Az ember életében az a legfontosabb pillanat, amikor énjének tudatára ébred; ennek az eseménynek következményei a legjótékonyabbak vagy a legrettenetesebbek lehetnek.»

1898 november.

Az alkotásban keggyé lesz minden veszedelem, segítséggé és ösztönzéssé minden akadály, mert ismeretlen erőket állít talpra és újít meg. Ha egy élet hatni akar a világra, akkor nem szabad pihennie, mert nem kevésbbé mint minden fizikai, a szellemileg teremtő erő is változásból és átalakulásból nő; költői exisztenciára nézve semmi sem veszedelmesebb, mint a megelégedés, a mechanikai munka és a síma pálya. Tolsztoj pályafutása csak egyetlenegyszer ismeri ezt a magáról megfeledkező pihenést, az ember e boldogságát, a művész e veszedelmét. A magához való zarándoklat közepette elégedetlen lelke csak egyszer ajándékoz magának pihenőt, tizenhat évet nyolcvanhárom életévén belül; csakis a házasságkötésétől egészen a «Háború és béke» és «Anna Karenina» regények befejezéséig terjedő időben élt Tolsztoj békében magával és művével. Tizenhárom évre (1865–1878) megnémul a napló is, lelkiismeretének e bakója, Tolsztoj a boldog, a művébe betemetkezett már nem magát figyeli, hanem csakis a világot. Nem kérdez, mert teremt, hét gyermeket és két leghatalmasabb epikai művét: akkor és csakis akkor él Tolsztoj, mint minden más gondtalan ember, a család polgáriasan tisztességes egoizmusában, boldogan, megelégedetten, mert megszabadulva «az irtózatos kérdéstől a miért után.» «Nem tépelődöm már a helyzetemen (vége minden tépelődésnek) és nem vájkálok érzelmeimben, családomhoz való viszonyomban csak érzek és nem elmélkedem. Ez az állapot rendkívül sok szellemi szabadságot ad nekem.» A magávalfoglalkozás nem gátolja a belső alakítást, a kérlelhetetlen őrszem az erkölcsi én előtt álmosan visszavonul és a művésznek szabad mozgást, teljes érzékbeli játékot enged. Ezekben az években Tolsztoj Leo híressé válik, négyszeresére szaporítja vagyonát, fölneveli gyermekeit és megnagyobbítja a házát, de hogy a boldogság kielégítse, jóllakjék a dicsőséggel, a gazdagságon meghízzék, az nem adatott meg hosszú időre ennek az erkölcsi lángésznek. Minden alakítástól visszatér a tökéletes magaalakításnak saját ősi művéhez és mert semmi Isten nem bocsát rá nyomorúságot, maga megy elébe. Mivel kívülről nem ajándékoznak neki valami végzetet, belülről akarja a tragikumát megteremteni. Mert az élet – és hozzá még ily hatalmas! – mindig függőben akar maradni. Ha kívülről, a világ felől megszűnik a végzet beáramlása, a lélek belülről új bugyogó forrást ad magának, hogy el ne apadjon a lét körforgása. Ami Tolsztojjal kortársainak megmagyarázhatatlan meglepetésére az ötvenedik évéhez közeledve történik, hirtelen távolodása a művészettől, a valláshoz való fordulása, ezt a jelenséget egyáltalán ne lássuk rendkívülinek, e legegészségesebb ember fejlődésében hiába keresünk valami rendellenességet. Rendkívüli módon, mint Tolsztojnál mindig, csak érzésének hevessége nyilatkozik meg. Mert az az átkapcsolódás, amit Tolsztoj ötvenedik évében végez, nem szemléltet semmi mást, mint azt, ami a legtöbb férfinál, nála a csekélyebb intenzitásnak, láthatatlan marad: a testszellemi szervezet alkalmazkodását a közeledő öregséghez, _a művész klimaktériumát_.

«Megállt az élet és nyugtalanító lett», így formulázza meg ő maga lelki válságának kezdetét. Az ötvenéves ahhoz a válságos holtponthoz érkezett, ahol a plazma plasztikus formaereje csökkenni kezd és a lélek megmerevedéssel fenyegetődzik. Az érzékek már-már nem hatolnak be oly alakítóan a teremtő cellák engedékeny formázóanyagába, a benyomások színének ereje, mint fokozatosan megszürkült hajáé, meghalványul, megkezdődik az a második, szintén Goethe révén ismert korszak, amikor az érzékek meleg játéka a fogalmak sotujává és átlátszó kategóriájává magasztosul, a tárgy jelenséggé, a kép szimbolummá lesz, a sokszínű teremtőkedv a gondolatok kristályos rendjévé. Mint a szellem minden alapos átváltozását, itt is elsőbben a test gyönge rosszulléte, valami közeledő idegen és ismeretlen dolognak bizalmatlan érzése vezeti be ezt az átszületést. A nyugtalan lelken hirtelenül szellemi hidegaggodalom, irtóztató elszegényedésfélelem borzong végig és a test finom idegzetű szeizmográfja azonnal följegyzi a közeledő megrázkódtatást (Goethe misztikus betegsége minden átváltozáskor!). Azonban – és itt még alig megvilágított területre lépünk – míg a lélek ezt a homályból jövő támadást még nem tudja mire magyarázni és csak megreszket az érthetetlen veszedelem nyugtalanító megérzésétől, a szervezetben az ember tudta nélkül, akarata nélkül, a természet kikémlelhetetlen gondoskodásából már magától megindult a védekezés, a pszicho-fizikai átcsoportosítás. Mert ahogyan az állat testére még jóval a hideg beköszöntése előtt hirtelen meleg téliszőr simul, éppen úgy új szellemi védőruhát, sűrű, defenzív takarót kap az öregség első megnyilvánulásakor, mikor csak éppen hogy átlépte a zenitet, az emberi lélek is, hogy meg ne fagyjon az elsatnyulás napban szegény korszakában. Ez a gyökeres átcsoportosítás az érzékiből a szellemibe, amely talán a mirigyek sejtszövetéből indul ki és továbbrezdül a teremtő alkotás legutolsó lengéseig, ez a klimaktériumi időszak, amelyet antipubertásnak neveznék el, éppen oly szükségszerűen és válságszerűen, mint maga a pubertás, lelki megrázkódtatásokkal jár, bárha – ehhez szóljatok hozzá ti pszichoanalitikusok és pszichológusok! – ezt a testi alapnyomokban még nem figyelték meg, annál kevésbbé lesték meg lelkiekben. A nőknél, akiknél a nemi visszafejlődés jelensége csaknem megfogható alakban durvábban és klinikaiabban nyilvánul meg, az asszonyoknál bizonyára gyüjtöttek már egyes megfigyeléseket, de a férfi átkapcsolódásának és ez átkapcsolódás lelki következményének inkább szellemi, tökéletesen ismeretlen jelensége még pszichológiai vizsgálódásra vár. Mert a férfi klimaktériuma csaknem kivétel nélkül a nagy konverzióknak, a vallási, a költői és az értelmi meghiggadásnak kedvelt ideje, valamennyi védőruha a vérrel gyöngébben átitatott lét körül, szellemi pótléka a csökkent érzékiségnek, megerősödött világérzés az elhaló önérzés helyett, elapadó életerő. Mivel teljesen hasonló a pubertáshoz, éppen olyan halálveszedelmű a veszedelemben forgóra, éppen olyan heves a hevesnél, éppen olyan teremtő a teremtő embernél, a férfi klimaktériuma ilyenformán másszínezetű teremtő lelki korszakot vezet be, új szellemi másodvirágzást a fölemelkedés és a lesülyedés közt. Minden jelentékeny költőnél megtaláljuk ezt az elháríthatatlan válságpillanatot, persze senkinél sem oly mindent fölforgató, vulkánikus és csaknem megsemmisítő hevességgel, mint Tolsztojnál. Az életcsökkenéstől való amaz általánosan emberi aggodalmat, a teremtő erő ellankadásától való borzalmat senki nem tette oly láthatóvá, mint ez a teljesen vitális és normális művész, mert Tolsztoj, éppen mivel eddig gondtalanul élt egészséges érzékekkel és csakis ezek túlságának és teljének köszönhette alkotásait, már a legcsekélyebb csökkenést is végzetként, sőt megsemmisülésként érzi. Kényelmes tárgyilagossággal, reális szemmel tekintve a dolgot, Tolsztojjal ötvenéves korában nem történik más, mint ami a korral jár: érzi az öregedést. Ez minden, ez egész élménye. Néhány foga kihull, emlékezőtehetsége meggyöngül, néha bágyadtság árnyékolja be gondolatait: ötvenéves embernél mindennapi jelenség. De Tolsztoj, ez a teljes értékű ember, ez a túláramló természet már az első őszi fuvalomra azonnal fonnyadtnak és a halálra érettnek érzi magát. Azt hiszi, hogy «nem lehet tovább élni, ha meg nem ittasul az ember az élettől», a túlegészséges férfit mindjárt a vitális kihűlés és gyöngeség első jelére neuraszténiás lehangoltság, tanácstalan zavarodottság fogja el, azonnal leteszi a fegyvert és kapitulál. Nem tud írni, nem tud gondolkozni – «Szellemileg alszom és nem tudok fölébredni, rosszul vagyok, csüggeteg» – mint valami láncot cipeli «az unalmas és lapos Anna Kareninát» a befejezésig, a haja hirtelenül megőszül, ráncok szántják végig homlokát, a gyomra föllázad, csuklói meggyöngülnek. Bódultan elmereng és azt mondja, «hogy nem örül már semminek, hogy az élettől már nem várhat semmit, hogy nemsokára meghal», «minden erejével szabadulni akar az élettől» és szoros egymásutánban följegyzi a napló a két fájó írást «Halálfélelem» és nehány nappal később «Il faudra mourir seul.» A halál azonban – amit megpróbáltam bebizonyítani életerejének leírásában – ennek az életóriásnak az ijesztő gondolatok legijesztőbbje, ezért mindjárt összeborzong, mihelyt erejének rengeteg batyuján nehány varrás fölfesleni látszik.