Part 9

Ez a küzdelem a tiszta, hazugságtól mentes, tökéletes halálért a békétlenkedőnek hetvenéves háborújában a döntő ütközet lesz és egyszersmind a legtöbb áldozattal járó, mert a saját vérére megy. Meg kell valósítania még egy utolsó tettet, amely elől, nekünk csak most megérthető félénkséggel, egész életében mindig kitért: végérvényesen és ellenmondással nem törődve, meg kell magát szabadítania a vagyontól. Kutusovjához hasonlóan, aki szeretné elkerülni a döntő csatát és azt reméli, hogy folytonos sztratégiai visszavonulással legyőzheti a rettenetes ellenséget, Tolsztoj is újra és újra visszariadt a vagyonáról való végérvényes rendelkezéstől és lelkiismerete elől «a nemcselekvés bölcseségébe» menekült. Minden kísérlete, hogy művei tulajdonjogáról lemondjon arra az időre is, amikor már nem lesz életben, a család legelkeseredettebb ellenállásával találkozott, amelyet brutális cselekedettel nem tudott erőszakosan legyőzni, mert ehhez túlgyönge és valójában túlemberi volt; ezért éveken át beérte azzal, hogy maga pénzhez nem nyúlt és bevételét nem használta föl, de – így vádolja magamagát – «ennek a nemtörődésnek az volt az alapja, hogy elvileg megtagadtam minden tulajdont és álszeméremből nem törődtem a vagyonommal, hogy következetlenséggel ne vádoljanak.» A legkülönbözőbb hiábavaló próbálkozások után, amelyek mindenike tragédiát okozott övéinek legszűkebb körében, a világos és kötelező döntést hagyatékáról mindegyre halogatja és bizonytalan időpontig elodázza. De 1908-ban, nyolcvanadik évében, amikor a családja a jubileumot ismét arra használja föl, hogy nagy tőke föláldozásával teljes kiadást rendezzen műveiből, ő, aki minden tulajdon nyilvános ellensége, már nem maradhat tétlenül, Tolsztoj Leo nyolcvanadik évében nyílt sisakkal kénytelen vállalni a döntő harcot. És ekkor Jasznaja-Poljanaban, Oroszország zarándokhelyén, amelyet két világra terjedő hírnév alkonypírja aranyoz be, Tolsztoj és övéi közt zárt ajtók mögött harc kezdődik, amely annál elkeseredettebb és borzasztóbb, mert kicsinyességért, pénzért folyik és amelynek irtózatosságát még a napló éles följajdulásából is csak fogyatékosan lehet megsejteni. «Milyen nehezen is lehet ettől a szennyes, bűnös vagyontól megszabadulni», sóhajtja ezekben a napokban (1908 július 25), mert a fél család ezt a vagyont rángatja ide-oda karmos körmével. A legrosszabbfajtájú rémregények jelenetei, föltört fiókok, átkutatott szekrények, kilesett beszélgetések, a gondnokság alá helyezés megkísérlése a legtragikusabb pillanatokkal, az asszony öngyilkos kísérletével és Tolsztoj átkozódásával váltakoznak, «Jasznaja Poljana pokla», ahogyan ő nevezi, megnyitja kapuit. De épen ebből a legnagyobb szenvedésből szerzi meg végre Tolsztoj legnagyobb határozottságát is és végre, nehány nappal a halála előtt, ennek a halálnak tisztasága és becsületessége érdekében elhatározza, hogy nem tűr többé kétértelműséget és homályosságot és az utókorra olyan végrendeletet hagy, amely az ő szellemi tulajdonát félremagyarázhatatlanul az egész emberiségre ruházza át. Még egy utolsó hazugságra van szükség, hogy ezt az utolsó igazlelkűségét érvényesíthesse. Mivel úgy érzi, hogy otthon megfigyelik és leselkednek utána, a nyolcvankét éves látszólag közönséges sétalovaglásra a szomszédos grumonti erdőbe lovagol és ott egy fatönkön – évszázadunk legdrámaibb pillanata – három tanu és a türelmetlenül prüszkölő lovak jelenlétében aláírja végre Tolsztoj azt a lapot, amely érvényes erőt és hatást ad akaratának életén túl is.

A bilincset tehát lerázta magáról és azt hiszi, hogy elvégezte a döntő cselekedetet. De hátra van még a legnehezebb és legszükségesebb. Mert a bőbeszédű lelkiismeret e sűrűn látogatott házában semmiféle titok nem maradhat titok. Gyanakvás és mindenféle rebesgetés szűrődik át minden zeg-zugon, egyik a másiknak súgja meg és így csörgedezik tovább és nemsokára sejteni kezdi a felesége, csakhamar tudja a család, hogy Tolsztoj titokban intézkedett. Tolvajkulccsal kémkednek szekrényeiben és fiókjaiban, átvizsgálják a naplót, hogy nyomra akadjanak, a grófné öngyilkossággal fenyegetődzik arra az esetre, ha Cserkov, a meggyűlölt segítő abba nem hagyja látogatását. Tolsztoj ekkor belátja, hogy legutolsó műremekét, a tökéletes halált itt, az indulatosság, kapzsiság, a gyűlölködés és nyugtalanság közepette nem valósíthatja meg és az aggastyán aggódni kezd, hogy «szellemi tekintetben megfoszthatnák őt ama drága pillanatoktól, amelyek talán a legfönségesebbek». És ekkor lelke legmélyéből még egyszer utat tör magának az a gondolat, amely az utóbbi években újra és újra megkísértette a lelkét, az a gondolat, hogy tökéletesülése kedvéért, mint ahogyan az evangélium kívánja, el kell hagynia feleségét és gyermekeit, megszentelődése kedvéért pedig a vagyont és nyereséget. Már kétszer elmenekült, először 1884-ben, de félúton elhagyta az ereje és kénytelen volt hazatérni a feleségéhez, aki vajudott és még az éjjel gyermeket szült neki, ugyanazt az Alexandra leányát, aki most az ő pártjára áll, megvédi hagyományát és kész arra, hogy segítője legyen utolsó útján. Tizenhárom évvel későbben, 1897-ben, másodszor indult neki és feleségének azt a halhatatlan levelet hagyta hátra, amely megmagyarázta lelkiismereti kényszerét: «Elhatároztam a menekülést, először, mert korom előrehaladtával egyre nyomasztóbb ez az élet és mindig vágyva vágyódom magányra és másodszor, mert a gyermekek már fölnőttek és itthon nincs már szükség az én jelenlétemre… A fődolog az – ahogyan az indusok az erdőségbe menekülnek, mihelyt elérték hatvanadik életévüket – minden vallásos ember öreg korában azt a vágyat érzi magában, hogy utolsó éveit Istennek áldozza föl és nem a tréfának és játéknak, a fecsegésnek és a tenniszsportnak. Így az én lelkem is, hogy beléptem már hetvenedik évembe, minden erejével csöndre vágyódik és magányra, hogy összhangban éljek lelkiismeretemmel, vagy – ha ez tökéletesen nem sikerül – mégis legalább megmeneküljek életem és hitem kiáltó ellentététől.»

De túlnagy emberiessége akkor is visszatérésre bírta. Még nem bízott eléggé az erejében, a hívó szózat még nem volt elég hatalmas. Most azonban, tizenhárom évvel ama második, kétszer tizenhárom évvel amaz első menekülése után, fájdalmasabban érzi, mint valaha, az irtózatos vonzódást a messziségbe, vaslelkiismeretét hatalmasan és mágnesesen ragadja magához a kitanulhatatlan hatalom. Tolsztoj 1910 júliusában ezt írja a naplójába: «Nem tehetek mást, csak elmenekülhetek és most komolyan gondolok erre, nos, most mutasd meg keresztény voltodat. C’est le moment ou jamais. Hiszen itt senkinek nincs rám szüksége. Segíts meg Istenem, világosíts föl, csak egyet óhajtanék, azt, hogy ne az én akaratom teljesüljön, hanem csakis az övé. Amikor azt leírom, kérdezem magamtól: de hát valóban igaz is? Nemcsak mutatni akarom magamat előtted ilyennek? Segíts! Segíts! Segíts!» De még mindig habozik, mindig visszatartja az aggódás a többiek sorsa miatt, bűnös vágya megijeszti mindig őt magát és saját lelkére hajolva, mégis borzongással fülel, nem kap-e belülről valami ösztönzést, fölülről valami üzenetet, amely ellenállhatatlanul parancsol ott, ahol az akarata még habozik és aggodalmaskodik. Mintha csak térdelve imádkoznék a titokzatos akarat előtt, amelynek átengedte magát és melynek bölcseségében bízik, úgy gyónja meg naplójában aggodalmát és nyugtalanságát. Égő lelkiismeretében mint a láz ez a várakozás, borzongó szívében ez a fülelés mint óriási reszketés és már azt hiszi, hogy a sors nem hallgatja meg és valami esztelenségre szánja rá magát.

Ekkor, a kellő és legmegfelelőbb órában, megszólal benne egy hang, az ősrégi legendáé: «Kelj föl és emelkedjél föl, végy köpenyt és zarándokbotot!» És összeszedi magát és megy beteljesülése felé.

MENEKÜLÉS ISTENHEZ.

«Istenhez csak egymagában közeledhetik az ember.»

_Napló_.

1910 október 28-án, körülbelül reggeli hat órakor, a fák közt még koromsötét éjszaka terjeng, nehány alak settenkedik furcsa módon a jasznaja-poljanai kertek körül. Zár csattog, tolvajmódra ajtót nyitnak, az istálló szalmáján a kocsis óvatosan, hogy semmi zaj ne legyen, befogja a kocsiba a lovakat, két szobában kísértetként nyugtalan árnyak járnak, letompított fényű zseblámpással mindenféle csomag után tapogatódznak, fiókokat és szekrényeket nyitogatnak. Azután nesztelenül kinyitott ajtókon át kiosonnak, suttogva végigbotorkálnak a park sáros gyökérrengetegén. Majd egy kocsi, elkerülve az utat a ház előtt, kigurul hátul a park kapuján.

Mi történik itt? Betörők jártak a kastélyban? A cár rendőrsége végre bekeríti a nagyon gyanúsnak lakását, hogy átkutassa? Nem, senki nem tört be, hanem Tolsztoj Nikolajevics Leo, csak orvosa kíséretében, mint a tolvaj, kiszökik léte fogságából. Megkapta a hívó szót, a megcáfolhatatlan és döntő jelet. Megint rajtakapta éjjel a feleségét, amint titokban és hisztérikusan az iratai közt vájkált és ekkor acélkeményen és rohamszerűen hirtelen kipattant az elhatározás, hogy elhagyja őt, «aki elhagyta az ő lelkét», elmenekül valahová, Istenhez, magához, a maga rámért halálába. Munkaköntösére hamar fölkapta a bundáját, nagy sipkát csapott a fejére, fölhúzta a gumicipőt és vagyonából nem vitt magával mást, csak mire a szellemnek van szüksége, hogy megértesse magát az emberiséggel: a naplót, ceruzát és tollat. A pályaudvaron még egy levelet firkál a feleségének, a kocsissal hazaküldi: «Azt tettem, amit az én koromban levő aggastyánok rendesen tenni szoktak, elhagyom ezt a világi életet, hogy életem utolsó napjait elvonulva és csöndben töltsem el.» Azután fölszállnak a vonatra és köpenyébe burkolva, csupán orvosa kíséretében egy harmadosztályú kocsi piszkos padján ott ül Tolsztoj Leo, aki az Istenhez menekül.

De nem nevezi magát többé Tolsztoj Leónak. Mint ahogyan néhai V. Károly, két világrész ura, önként levetette hatalmának jelvényeit, hogy az Eszkorial koporsójába ássa be magát, úgy Tolsztoj miként a pénzt, a házat és a hírnevet, a nevét is eldobta magától; most T. Nikolajevnek mondja magát, kitalált neve annak, aki új életet akar magának találni és tiszta, igazi halált. Minden köteléktől megszabadulva, végre idegen utak zarándoka lehet, szolgája a tanításnak és az őszinte szónak. A Samardino-kolostorban még elbúcsúzik testvérétől, az apátnőtől: két agg, törékeny alak ül egymás mellett szelíd szerzetesek közt, átszellemülve a csöndben és a magányosságban, két nap mulva utána jön a leánya, az a gyermek, aki ama kudarcot vallott első menekülése éjjelén született. De itt, ebben a csöndben sincs nyugta, attól fél, hogy fölismerik, üldözik, utólérik, még egyszer visszarántják a saját házának zavaros, hazug életébe. Ezért október 31-én reggel négy órakor, ismét láthatatlan ujj érintésére, hirtelen fölkelti a leányát és sürgeti, hogy utazzanak tovább, valahová, Bulgáriába, a Kaukázusba, külföldre, bárhová, ahol a hírnév és az emberiség már nem éri utól, csak végre az egyedüllétbe, magába, Istenhez.

De életének, tanításának rettenetes ellenfele, a hírnév, kínzó ördöge és megkísértője, még most sem engedi el áldozatát. A világ nem engedi meg, hogy az «ő» Tolsztoja a maga legsajátosabb, öntudatos akaratáé lehessen. Sipkáját mélyen a homlokába húzva, alig ül az üldözött a vasúti szakaszban és máris fölismerte az utasok egyike a nagy mestert, az egész vonaton mindenki tudja már, a titkot elárulták és a kocsi ajtajánál már ott tolonganak férfiak és nők, hogy láthassák. Az ujságok, amelyeket magukkal hoztak, hasábos tudósításokat hoznak az értékes állatról, aki kiszökött börtönéből, már elárulták és bekerítették, még egyszer, utoljára ott áll a hírnév Tolsztojnak a megdicsőüléshez vivő útján. A rohanó vonat mellett a táviródróton üzenetek zúgnak, a rendőrség minden állomást értesített, minden hivatalnokot mozgósítottak, otthon már különvonatot rendelnek és Moszkvából, Pétervárról, Nisni-Novgorodból, a szélnek mind a négy oldalából riporterek veszik űzőbe őt, a menekülő vadat. A szent szinódus kiküld egy lelkészt, hogy elfogja a bűnbánót és egyszerre csak egy idegen úr száll föl a vonatra, újra és újra, mindig más álarccal elsétál a szakasz előtt, egy detektív: nem, a hírnév nem hagyja a rabját elmenekülni. Tolsztoj Leónak nem lehet és nem szabad egyedül magánál lennie, az emberek nem tűrik, hogy a magáé legyen és teljesítse megszentelődését.

Már körülfogták, már bekerítették, nincs sűrűség, ahová bevehetné magát. Ha majd a vonat a határra érkezik, udvariasan levett kalappal egy hivatalnok fogja őt üdvözölni és meg fogja tagadni a határ átlépését, akárhol akar majd megpihenni, szétterpeszkedve és lármásan szembe fog ülni vele a hírnév, nem, nem menekülhet, a karmok nem eresztik. Ekkor azonban hirtelenül észreveszi a leánya, hogy az apja agg testét hideg rázza. Kimerülve hátradől a kemény fapadon. Izzadság lepi el a reszketőnek pórusait és veri ki a homlokát. Láz, a véréből sarjadzott, betegség támadta meg, hogy megmentse őt. És a halál már fölemeli köpenyét, a sötétet, hogy üldözői elől elrejtse.

Asztapovóban, egy kis vasúti állomáson meg kell állaniok, a halálosan beteg ember nem tud már tovább menni. Nincs vendéglő, nincs szálló, nincs fejedelmi helyiség, hogy elszállásolhatnák. Az állomási előljáró szégyenkezve ajánlja föl szolgálati szobáját az állomásépület egyemeletes faházában (azóta az orosz világ zarándokhelye). A hidegtől reszketőt bevezetik és egyszerre megvalósult minden, amiről álmodott; itt van a kis szoba, alacsony és a gőztől és szegénységtől dohos, a vaságy, a petróleumlámpa szegényes fénye, hirtelenül mérföldekre elmaradt a fényűzés és a kényelem, amely elől menekült. Amikor meghal, az utolsó pillanatban éppen úgy lesz minden, ahogyan legbelsőbb akarata akarta: a halál tisztán, salaktalanul, mint fönséges szimbolum tökéletesen alkalmazkodik az ő művészkezéhez. Nehány nap alatt föltornyosul ennek a meghalásnak nagyszerű épülete, fönséges megerősítője a tanának, nem áshatja már alá az emberek rosszakarata, legföldibb egyszerűségét nem lehet többé megzavarni és földúlni. Künn, az elzárt ajtó előtt lélekzetét visszafojtva hiába leskelődik lihegő ajakkal a híresség, hiába tolakodnak a riporterek és kiváncsiak, a kémek és rendőrök és csendőrök, a szinódustól kiküldött lelkészek, a cártól kirendelt tisztek, szembetűnő és szemérmetlen sürgölődésük nem tehet már semmit e szét nem rombolható utolsó magányosság ellen. Csak a leánya, egy barátja és az orvos őrködik, csöndes és alázatos szeretet hallgatással veszi körül. Az éjjeli szekrényen ott van a naplója, ez az ő szócsöve Istenhez, de lázas keze nem tudja már az íróvesszőt megfogni. Ziháló tüdővel, elalvó hangon tehát leányának diktálja le utolsó gondolatait, Istenről azt mondja, hogy «az a határtalan Minden, amelynek meghatárolt részeként, anyagban, időben és térben való megnyilatkozásaként érzi magát az ember» és hirdeti, hogy e földi lények egyesülése más lények életével egyesegyedül a szeretet által történhetik meg. Halála előtt két nappal még megfeszíti minden idegét, hogy megérthesse a felső igazságot, az elérhetetlent és csak ezután árnyékolja be lassanként sötétség ezt a tündöklő agyvelőt.

Künn kiváncsian és szemtelenül tolakodnak az emberek. Ő már nem érzi. Az ablakon, bűnbánattól megalázva, zokogó szemének könnyűjén át bekémlelődik Andrejevna Zsófia, a felesége, aki negyvennyolc évig volt vele összekötve, hogy távolról még egyszer lássa az urát: Tolsztoj már nem ismeri meg. Minden ember közt a legvilágosabban látónak egyre idegenebbek lesznek az élet dolgai, vére mindegyre sötétebben és akadozóbban folyik a megtörő erekben. November negyedikének éjjelén még egyszer összeszedi magát és ezt sóhajtja: «De hát a parasztok, hogyan halnak hát meg a parasztok?» A roppant élet még védekezik a roppant halál ellen. Csak november 7-én gyűri le a halál a halhatatlant. Fehéren körüllobogott feje a párnára hanyatlik, szeme, amely a világot többettudóan látta, mint bárki más, kialszik. És a türelmetlen kereső most végre megtudja az igazságot és minden élet értelmét.

UTÓHANG.

«Az ember meghalt, de viszonya az élethez tovább hat az emberekre és nemcsak úgy, mint életében hatott, hanem jóval erősebben és hatását fokozza az okosság és a szeretet és mint minden élő, szünet nélkül és vég nélkül növekszik.»

_Levél_.

Gorkij Maxim egyszer a legemberibb embernek mondta Tolsztoj Leot; fölülmúlhatatlan szó. Mert ember ő, mint mi valamennyien, ugyanabból a törékeny agyagból formálva és ugyanazokkal a földi fogyatékosságokkal, de ezeket mélyebben ismeri, fájdalmasabban szenved miattuk. Tolsztoj Leo nem volt másféle, fölsőbb lény, mint korának többi embere, de inkább ember volt, mint a legtöbb, erkölcsösebb, intenzívebb, tisztább érzékű, éberebb és szenvedelmesebb, szinte első és legtisztább lenyomata a világművész műhelye ama láthatatlan ősformájának.

Hogy ez a képe az örök embernek, akinek árnyékszerű és gyakran már fölismerhetőbb körvonala az alapja mindnyájunknak, a mi összezavarodott világunkban tisztán és lehetőleg tökéletesen nyilvánuljon meg, ezt választja Tolsztoj élete igazi művének, ami soha be nem fejezhető, soha tökéletesen nem teljesíthető és ezért duplán hősies munka. Érzékeinek páratlan igazlátásával kereste és alkotta meg az embert külső megjelenésében, kereste és tanulmányozta saját lelkiismeretének sötét titokhelyén, olyan mélységbe lehatolva, amelyekbe csak úgy jut el az emberi hogy megsebzi magát. Ő, a példás ethika. lángész ádáz komolysággal, kegyetlen keménységgel, kímélet nélkül fölturkálta a lelkét, hogy ezt az ősképet kiszabadítsa földi burkából és amire mindenkinek törekednie kell, nemesebb, Istenhez hasonlóbb arcát mutassa meg az egész emberiségnek. Ez a rettenhetetlen képművész soha meg nem pihenve, magával soha meg nem elégedve, művészetének a puszta formajáték ártatlan örömét soha meg nem engedve, nyolcvan éven át a maga bemutatásával a magatökéletesedés e nagyszerű művén dolgozik. Goethe óta költő magát és egyszersmind az örök embert nem mutatta be ennyira nyíltan.

Tolsztoj Leo e tiszta és megismerő akarata azonban csak látszólag ért véget a lélekzetével együtt: szüntelenül teremtve átnyúlik a jelenbe az ő hősies alakja, az utolsó, amely a letűnt évszázadból teljes nagyságában lépett át a miénkbe. Földi életének még van nem egy tanuja, aki belenézett ebbe az átható szembe, érezte baráti kezét és Tolsztoj Leo élete mégis már ma legendaszerű minden nemzedéknek, az alázatos szereteterő új mithosza.

Mert az emberiség mindig a folyó időből keresi ki magának a jelképes, mintaszerű embert, hogy örök erkölcsi fölfogásának szimboluma legyen és a tömegből csak a leghatalmasabbat választja ki, hogy a hatalma mellett bizonyságot tegyen. Csak az áhítatosan fáradozóra bízza rá akaratát, csak az igazlelkűben tudja tudását és igazát.

TARTALOM.

Előhang 5 Képmás 10 Életerő és visszahatása 17 A művész 36 Önábrázolás 58 Válság és átalakulás 73 A mesterséges keresztény 83 Tana és ennek tarthatatlansága 96 A harc a megvalósításért 117 Egy nap Tolsztoj életéből 135 Döntés és megdicsőülés 150 Menekülés Istenhez 159 Utóhang 165