Part 2

Ha azonban előveszed a jobbik eszedet, akkor még jóra fordulhat minden. Siess, siess, drágám! A dolog már azért is sietős, mert egy csodálatos véletlennél fogva éppen most olcsón eladó a pozsonyi kis ház, amely neked annyira tetszik.

Emlékszel még a kis házra? Zöldablakos, vadszőlővel befuttatott ház. A gyémántok árán meg lehetne szerezni. Ha egyszer ott lakunk, akkor beváltom régi igéretemet és feleségül veszlek. Eddig lovagiasságból nem tettem, mert nem akartalak nyomorúságom osztályosává tenni. De ha meglesznek a gyémántok, akkor nem lesz többé akadály közöttünk.

Gondold meg, milyen szép, milyen boldog életed lesz. Kis virágoskert is van a ház mellett, ott majd eljátszadozhatsz a gyermekeddel. Mert meglásd, a jó Isten gyermekkel fog megajándékozni!

Semmit sem adnak ingyen, édesem, mindenért meg kell szolgálnunk. Azért rajta, Magdaléna, szerezd meg a boldogságodat, signor Tökfilkót pedig ne sajnáld, ő elég gazdag, hogy meg se érezze ezt a kis vérvesztést.

_Kamilló_.

Flóris úr kétszer-háromszor is elolvasta a förtelmes levelet. Nem tudott mihez kezdeni. Annyi hazugság, bűn és mocsok torlódott össze körülötte, hogy talán az élete végéig sem fog kigázolni belőle.

Végül mégis fölülkerekedtek benne és irányt mutattak neki őspolgári ösztönei.

Mindenek előtt a kárt kellett megállapítania… Vajjon megtörtént-e már? Átvágtatott a lakásába és remegő kézzel nyitotta ki a szekretárját.

A gyémántékszer, amit a gazdag, vén Grálné asszony után örökölt az édesapja, hiányzott a titkos fiókból. Érhetett vagy hét-nyolcezer pengőforintot… Magdaléna tudott az ékszerről, ő egy ízben megmutatta neki…

Őspolgári ösztöneit követve most már a fejébe csapta a bolyhos köcsögkalapját és vágtatott a rendőrségre. A város közrendjének védelme akkoriban a katonaság kezében volt és egy császári auditor ült a rendőrigazgató székében.

Az auditor, egy sárgaképű, borotvált kis ember, aki furcsán szokta mozgatni a vastag szemöldökét, figyelmesen végigolvasta Kamilló úr levelét.

– Tudja, hogy nálunk statárium van? – kérdezte végül.

– Statárium?

– Aki egy forint értékű holmit lop, azt fölakasztják. Ha azonban nemes szülők gyermeke, akkor olykor megtesszük a vármegyének azt a szívességet, hogy lenyakaztatjuk.

– Magdalénát lenyakazzák?!

Az auditor, aki alkalmasint szintén neszét vette már a Videczky nevelőnőjéről keringő pletykáknak, visszaadta Flóris úrnak a levelet.

– Ajánlok önnek valamit. Menjen most haza és gondolkozzék ezen a dolgon. Én déli tizenkét óráig várok. Ha ön addig ideküldi nekem valamelyik cselédjét és azt üzeni, hogy „a szalonkavadászat elmarad“, akkor én nem csinálok semmit és egyáltalában nem tudok semmit az egész esetről. Ha azonban tizenkét óráig nem kapok hírt, akkor megindítom az eljárást, üldözőbe veszem a bűnösöket, elfogom és bíróság elé állítom őket. Akkor már senki, még ön sem, érti? még ön sem mentheti meg őket a bitótól.

Videczky Flóris hazament.

– Ostobaságokat beszél az auditor! – morogta magában. – A tolvajpárnak volt esze, hogy azóta megugorjék.

Mikor otthon belépett a nappaliba, majd hogy hanyatt nem esett nagy meglepetésében: Magdaléna ugyanis ott ült rendes helyén a kandalló mellett.

Videczky, hogy zavarát palástolja, leült a zongorához és játszani kezdett. Játék közben is láthatta az asszonyka arcát. Csak reá kellett néznie erre a gyászos és összetört kis arcra: Magdaléna már tudta, hogy le van leplezve. Dehát akkor mért jött vissza? Mért ült itt? Mért rágta duzzadt szájaszélét és mért tekintett rá lopva a megijedt, hűséges kutyaszemével?

Ha akarom, le fogják nyakazni… Oda fogják kötözni a vörösre mázolt székhez és Bunkó, a cigányhóhér, meg fogja suhintani az egyenes pengéjű nagy kardot. És a feje egyszerre ott fog feküdni a fűrészporral teliszórt földön, a csonka nyakából pedig vastag, forró vérsugár fog felfröccsenni…

A fenevad, a vérszomjas szörnyeteg, amelyet Flóris úr kriminális tanulmányai között nagyra nevelt a nyárspolgárias lelkében, most megmozdult benne. Olyan rettenetes volt, mint valami özönvíz előtti monstrum, a szauruszok családjából…

– Bünhődnie kell, – kapacitálta magát Videczky, – így kívánja a jog, az igazság, a vallás és a közrend… Az elnézés gyöngeség volna, bűn volna… Hazudott, megcsalt, meglopott… Minden szava, minden mozdulata képmutatás volt… Rajongó szemekkel bámult reám, közbe egy zöldablakos házról álmodozott, ahol más emberrel fog együtt élni… Szerette azt a gazfickót, engem pedig kinevetett, tökfilkónak nevezett…

A másik Videczky pedig, aki bandita-álarcként viselte magán az elsőnek szigorú, polgári igazságérzetét, gyöngéden megveregette az ősi monstrum pikkelyes szügyét. Most végre vért fogunk ontani, öregem, forró, piros asszonyvért, amire oly régóta szomjazunk… Nem kell kilopódznunk a külvárosba, nem kell vexirruhát öltenünk, nem is kell félnünk az igazságszolgáltatástól. Mert az igazságszolgáltatás mi magunk vagyunk, öregem…

A püspöki templom órája éppen tizenkettőt ütött.

Künn, a folyosón lépések hallatszottak. Az ajtó megnyilt. Egy őrmester lépett a szobába.

– A tolvajért jöttem, – mondta.

Flóris Magdalénára nézett. Az pedig szó nélkül fölkelt és ment. Az ajtóból még egyszer, utoljára visszanézett. Ettől az alázatos, fájdalmas pillantástól, amelyben valami halálos mámor köde vibrált, egyszerre fölfordult és megdöglött a vérengző monstrum Flóris úr lelkében.

A kandalló mellett, a szőnyegen, ahol utoljára ült, egy papirlap feküdt. Videczky fölvette és megnézte. Levél volt. Ezt is Kamilló úr írta.

Kedves Magdaléna!

A gyémántokat megtaláltam az odvas fában. Köszönöm. Te derék kis nő vagy, azért vissza is adom a szabadságodat és nem viszlek magammal Törökországba, amelynek határát a pillanatban, mikor e sorokat olvasod, már át is léptem. Nem kívánhatom tőled, hogy negyedmagaddal osztozzál szerelmemben. Én ugyanis elhatároztam, hogy áttérek a próféta vallására és a családi életemet is Mohamed törvényei értelmében fogom berendezni. Élj boldogul!

_Kamilló_

Az ajtó becsapódott, a rendőri patrul lépései már az utcai ablak alatt kongottak, Videczky pedig még mindig mozdulatlanul ült a zongora mellett és mereven nézte az üres helyet a kandallónál.

Neki most talpra kellene ugrania, a rendőrségre rohannia, kiabálnia, könyörögnie, tiltakoznia kellene.

Egy gazdag és előkelő temesvári polgár azonban csak elgondolja az ilyen furcsaságot, de nem teszi meg.

Mert mit szólna hozzá a szigorú auditor úr, mit szólnának a rossznyelvű szomszédok, ha védelmébe venné azt a rossz perszónát?

A félelem, amit az emberek gúnyos mosolyától érzett, nagyobb volt minden egyéb félelménél és megzsibbasztotta akaraterejét.

Hogy ne kelljen Bunkó hóhérra és a vörös székre gondolnia, lehúnyta a szemét és dühösen verte a zongora billentyűit.

De így is, lehúnyt szemmel, mindig látta a pillantást, az utolsót, amellyel Magdaléna elbúcsúzott tőle. Nem is tőle, a férfitól, inkább a háztól, a szobától, ahol a kis kalandornő egypár enyhe napot élt.

Mikor az őrmester keze már a vállán volt, úgy nézett körül a szobában, mint a vízbe fuló, aki a zöld mélységbe magával akarja vinni a verőfényes világ képét. A zongora, a velencei csillár, az almazöld falikárpit, a kandalló és a sütött hajú Flóris úr képét…

Olyan szomorú, olyan kimondhatatlanul szomorú volt a kutyaszemü és széptestü kis némber, amint engedelmesen követte az őrmestert, mintha az ő szívében halmozódott volna össze az egész emberiség, vagy legalább is az egész női nem minden nyomorusága.

Az auditor úr nagy energiával ragadta kezébe a bűnügy szálait.

Az auditor úrról tudnunk kell, hogy a temesvári rendőrigazgató székében némileg úgy érezte magát, mint az ekébe fogott Pegazus. Ő elolvasta a régi és az új Pitavalt és szövevényes büntettekről ábrándozott, a trónus és a szentegyház ellen irányuló összeesküvésekről, amelyeknek leleplezésével dicsőséget, előléptetést és rendjelet szerezhet a buzgó hivatalnok.

Sajnos, a temesi bánságban csak szegényes lókötők tenyésztek, a városokban pedig elvétve történt csak némi együgyű kisérlet a pénzhamisítás terén.

A Magdaléna esete figyelemreméltónak látszott. Egy oroszlánnak ugyan ez is csak nyulvadászat volt, de legalább megmutathatta a világnak, hogy mire volna ő képes, ha egyszer komoly vad akadna útjába.

Déltől másnap reggelig vallatta Magdalénát. Az pedig olyan buzgón felelt a kérdéseire, mint a jól tanuló iskolásgyermek.

Az auditor úr kicsinylően legyintett a kezével, – no, ezt ugyan nem nagyon kell a vörös székkel kinálgatni, magától is szépen rácsücsül.

Másnap délben kihallgatták Videczky Flórist is. Flóris úr természetesen úgy viselkedett, ahogyan az ő helyében egy előkelő és gazdag polgárnak viselkednie kell. Hüvös volt és méltóságos; az anyagi kárt nem is fájlalta annyira, mint inkább a szégyent, hogy a nevét – az ő nevét! – belekeverték ebbe a mocskos ügybe.

Mikor eltávozott, a lépcsőn összetalálkozott Magdalénával. Két katona vezette még egyszer, utoljára az auditor elé, aki valami pótjegyzőkönyvet kivánt vele fölvenni.

Amint elhaladtak egymás mellett, Flóris úr a padmaly fehér bolthajtását, Magdaléna pedig a padló vörös tégláit nézte mereven. Mind a ketten ugyanazt érezték ebben a pillanatban: hogy mondaniok, vagy tenniök kellene valamit, amitől talán fölébrednének ebből a lidércnyomásos álomból, – de egyik sem mondott és nem is tett semmit.

Este az auditor üzenetet küldött Flóris úrnak. A rögtönítélő bíróság foglalkozott a Magdaléna ügyével és meghozta ítéletét.

Halál.

A szegény bűnös már a siralomházban ül… Holnap reggel hat órakor adják Bunkó mester kezére.

Az auditor úr különben tudott a Videczky Flóris kriminalista műkedveléséről és azért elküldötte neki a jegyzőkönyvet, melyet a vádlottal fölvett.

A jegyzőkönyv vastag volt, mert az auditor úr ezúttal megadta a módját és töviről-hegyire elmondatta Magdalénával egész eddigi élete folyását. Ezt az életrajzot emlékül el akarta magának tenni, miként a szenvedélyes vadász elteszi magának az elejtett őz agancsát.

Szürke felhőrongyok úsztak a fehér hold előtt. Furcsa, zavaros éjtszaka volt, amelyen a forró életvágy viaskodott a hideg rémülettel.

Két ablak egész éjtszaka ki volt világítva Temesváron. Az egyik a siralomházé, a másik a Videczky-házé volt.

Magdaléna és Flóris úr, állukat a tenyerükbe támasztva, elgondolkozva ültek az asztal mellett. Az asszony a siralomház kecskelábú fenyőasztala, a férfi szalonjának rézveretű mahagóni-asztala mellett. Az asszony fehér homloka mögött ködös gondolatok vonultak el. Valami gyermekes csodálkozás meresztgette benne a szemét… Hogyan is került ő ide, ahol most volt? És forró, szinte már kéjes, mindent fölolvasztó sajnálkozást érzett önmaga iránt… Olykor pedig megdermesztette a hideg rémület, amelyet egy gigantikus, idegen rém lehelt feléje a közeledő szürkületből.

Flóris úr egész éjtszaka a Magdaléna életén gondolkozott. Azon az oktalan kis életen, amely nem is érte meg azt a sok komoly és kacskaringós betűt, amit az auditor úr a jegyzőkönyvére rápazarolt.

Magdaléna első élete

_(Az auditor úr följegyzései nyomán.)_

A pozsonyi városi árvagyám beszólította özvegy Huber Gáspárnét a Három perec-utcából.

– Maga örökbe akar fogadni egy árvagyermeket?

– Igenis, kezét csókolom, örökbe akarok fogadni egy gyermeket, mert tudom, hogy az istenfélő cselekedet és mert rámfér a harminc tallér, amit a város fizet… Bezzeg, mikor az én boldogult Huber Gáspárom még első halászmester volt Pozsonyban…

Bámulatos gyorsan pergett a nyelve. Az árvagyám egy ideig hallgatta, – ez már hozzátartozott a hivatalához – miután azonban letelt az öt perc, amit ráreszkirozott egy-egy asszonyságra, nyugodtan és keményen a szavába vágott.

– Ott a gyerek a lócán. Nézze meg, kell-e?

A falilócán egy vászonba göngyölt csomag feküdt. Kis gyermek volt, amely komolyan forgatta a kék nagy szemeit, miközben megfontoltan szopogatta parányi hüvelykujját.

– Egészséges, szép gyerek, – bólintott Huberné. – De vajjon római katolikus-e?

– Az hát. Megvan a keresztlevele. Varsóban született. A neve Csákó Magdaléna. Hát kell a gyerek, vagy behívjam Müllernét?

– Van valami kis öröksége? – érdeklődött Huberné.

A gyám az írásai között lapozgatott.

– Van. Egypár ezüstös cipellő, egy üveggyöngyből való királyi korona, egy arany liliomokkal hímzett selyemkendő – ez megér öt tallért is! – és egy pávatollas legyező.

Huberné összecsapta a két kezét.

– Jézus Mária, miféle asszony lehetett ennek a gyermeknek az édesanyja?

Az árvagyám komoly, szinte már ünnepélyes arccal mondta:

– Huberné asszony, nekem kötelességem, hogy megmondjam az igazságot. Ennek a gyermeknek az édesanyja táncosnő volt.

Huberné elsápadt.

– Táncosnő? Akkor nem kell. Csak vigye a Müllerné. Majd hogy nekem egyszer csak elkezdjen ugrabugrálni és szégyent hozzon az én becsületes házamra! Vigye a Müllerné.

Müllernével azonban baj volt. Neki már fölajánlották a gyermeket és ő fölháborodással visszautasította.

– Nézze, Huberné, – mondta az árvagyám, aki mindenáron szabadulni akart a gyanús porontytól, – ez a gyermek komédiás-gyermek, de éppen azért akarja a nemes tanács egy istenfélő és erőskezű asszonyságra bízni. És mivel tudjuk, hogy az ilyen gyermekkel több baj szokott lenni, mint a rendes szülék gyermekével, tehát a tanács kivételesen föl fogja emelni a gyermek hozományát és harminc tallér helyett negyvenet fizet magának.

Huberné némi rábeszélés után elvállalta a gyermeket.

Mikor meglátta az asztalon a sok fényes Mária Terézia-tallért, hirtelen föllelkesedett és azt mondta, a nemes város csak bizzék meg benne, ő ért hozzá, hogyan kell az ilyen kis mákvirággal elbánni.

Azzal karjára kapta Magdalénát és elment.

*

A Három perec-utca legújabb lakója nagyon csöndes kis leány volt. A szomszédok tulajdonképpen csak egypár esztendő múlva vettek róla tudomást, mikor már akkorka volt, hogy egyedül tudott körültötyögni a házban. Napközben rendesen az ablakban csücsült és magában zümmögve nézte az utca nevezetességeit, a kis fiúkat és a kutyákat, még szivesebben a galambokat és a fecskéket.

Huberné, aki hitt az átöröklésben, a komédiás-gyermek illedelmes viselkedése mögött valami lappangó alattomosságot sejtett.

– Alamuszi macska nagyot ugrik, – mondta. És mindjárt hozzá is tette: – No hiszen csak próbáljon nekem ugrani!

Magdaléna azonban egyelőre nem ugrott még. Sőt egypár esztendő múlva még maga a szigorú elvü Müllerné is kénytelen volt elismerni, hogy Huberné ugyan jól járt a leánnyal. Mert szorgalmasabb és ügyesebb kis cselédet képzelni sem lehetett volna. Hajnalban talpon volt és mire Huberné fölkelt, már kész volt a reggeli. És mialatt az asszonyság a piacon szórakozott, ahová épp olyan pontosan ellátogatott, mint a római polgár a fórumra: azalatt Magdaléna rendbe hozta a kis lakást és elkészítette az ebédet.

Ámbár jó kis cselédnek indult, a végzet még sem akarta, hogy Magdalénából cseléd legyen, hanem kisasszonyt csinált belőle, még pedig varrókisasszonyt. Huberné ugyanis észrevette, hogy a kis leány ügyes a kézimunkában és hogy van néminemű veleszületett ízlése is és azért a Katzbauer nővérek varróiskolájába járatta. A nevelőanya úgy kalkulált, hogy Magdaléna egyszer majd szép pénzt kereshetne a vármegyei gazdag földesasszonyok és a puccos követnék révén.

Ezekre a semmiségekre azonban kár több szót vesztegetnünk.

Magdaléna igazi élete a tizenhatodik születésnapjával kezdődik.

Mint azok a vízi virágok, amelyek bimbózásuk korát a tó fenekén töltik és csak akkor bukkannak föl a verőfényes víz szinére, mikor már fesledezni kezd a virágjuk: Magdaléna ezen a nevezetes napon váratlanul fölfedezte a világot és a világban önmagát. Észrevette ezen a napon, hogy a juniusi verőfény édesen süti a bőrét, hogy a verebek szerelmesen csiripelnek a tetőereszen, és hogy az ablakban nyíló rezedának jó szaga van.

És ekkor kék szalagot kötött a hajába és ha azontúl a varróiskolában valami verset hallott, amelyben csillagról, örökkévalóságról, halálról vagy hasonló szép dolgokról esett szó, azt rögtön lemásolta egy darab papirosra és otthon elásta a fehérneműje alá, mint a kutya a csontot.

Ennek a nagy változásnak Nagy Miklós volt az oka, aki ezen a juniusi reggelen így szólt a leányhoz:

– Magduska, neked tulajdonképpen csinos szemed van.

A nagybükkönyi Nagyok közül való úrfi volt, tekintetes Csajághy követ uramnak, a bikaszavú bús honfinak jurátusa. Fél esztendeig volt szálláson Huberné asszonynál. Szép, vékony ifjú volt, nagyon ékesen tudott beszélni a hazáról és a szabadságról, ha pedig vasárnap délután megeresztette a tremolázó baritonját és nótázni kezdett, akkor a Három perec-utca minden fehérszemélye visszafojtott lélekzettel hallgatta.

Miklós úrfi tehát észrevette, hogy Magduskának szép szeme van és az ostoba kis tavi virág azt hitte, hogy most elérkezett az ő órája, fölbukott a víz szinére és áhitatosan az úrfi felé kinálta magát, hogy tessék engem a dolmányára tűzni.

A jurátus sokkal eszesebb fiú volt, semhogy észre nem vette volna, de sokkal tisztességesebb is volt, semhogy komolyan vette volna a kis fruska forró rajongását. Megelégedett hát annyival, hogy egyszer-kétszer apailag megcsipkedte Magdaléna rózsás állát és hogy a cimborái előtt egypár mulatságos megjegyzést tett a kis hóbortosra.

Egyszer kissé kapatosan jött haza valami ifjúsági mulatságról és ekkor nyegle jurátus szokás szerint ugratni kezdte a leányt.

– Magduska, ha jól viseled magadat és szép fényesre keféled a csizmámat, akkor még a feleségem is lehetsz. Másfél esztendeig kell csak várnod, akkor már meglesz a diplomám. Fiskális leszek Pozsonyban, te pedig tekintetes asszony léssz. Nincs a mi dolgunkban semmi hiba, hiszen te is nemes ember lyánya vagy. Már ki is néztem, hogy hol fogunk mi ketten lakni. A Csapi-út elején van egy pitvaros ház. Arról ismerheted meg, hogy a tető ormán csillagos buzogány van, a pitvarán meg öreg szőlőtő kapaszkodik föl. Nézd meg, tetszik-e?

Magdaléna nem volt éppen ostoba leány, legalább nem ostobább a többi tizenhatesztendősnél, de akkoriban minden csodát el lehetett vele hitetni, – hogyisne, hiszen az élete maga is olyan meglepő, csodálatos és édes volt.

A szomszéd leányok sokat mulattak rajta, _tekintetes asszony_-nak csúfolták és az egész Három perec-utca összefogott, hogy a bolondját járassa vele.

Ő pedig fölcicomázta magát mindenféle cifra kacattal, Hamupipőke szelid büszkeségével lépkedett az utcán és titokzatosan mosolygott: várjatok csak, hej, a végén ki fog sűlni, hogy ki volt közülünk a nagyobbik bolond!

És azután?

Egyszerre vége lett. A mesekút elapadt. Ennek is, mint a mesében, a király volt az oka. A király ugyanis hazaküldte a veszekedő pozsonyi követeket, a bikahangú, bús Csajághy úr is bepakkolta a prémes mentéjét meg a tajtékpipáit és elhajtatott a csengős négyesével, huszárjával a bakján, jurátusával a kis ülésén.

A jurátus már nem búcsúzhatott el Magdalénától, de három márjás huszast és egy piros selyemkendőt hagyott vissza neki, hálából, hogy mindig olyan rendesen kifényesítette a csizmáját. A három huszast Huberné megtartotta magának, – gyermeknek nem való a pénz! – a piros keszkenőt azonban odaadta Magdalénának.

Sem a bikahangú Csajághyt, sem a baritonhangú jurátust nem látták többet Pozsonyban.

Hét esztendő mulva Fieber mézeskalácsosmester, akinek boltja volt a Három perec-utcában, azt az ujságot hozta az egri nagyvásárról, hogy látta Huberék jurátusát. Nagyúr lett belőle, gazdag feleséget vett a kovacsóci Kovács-familiából és ezen a réven atyafiságba jutott az érsekkel is.

Magdaléna a legközelebbi vasárnap délután, mikor ráérő ideje volt, kiment a Csapi-út elejére és megállott a fehér ház előtt, amelyet arról lehetett megismerni, hogy csillagos buzogány volt a tetején és vastag szőlőtő kúszott föl az ormára.

A háztetőn, a csillagos buzogány mellett, galambok turbékoltak, az elvadult kertben nagy bokrokban virított az oroszlánszáj és a gyűszűvirág, a pitvar alatt pedig egy fiatal asszony ült és a gyerekét szoptatta.

A ház valami uraságé volt, amely Bécsben lakott; a fiatal asszony, aki a pitvaron ült, a házmester felesége volt.

– Hát te már megint itt vagy, tekintetes asszony? – kérdezte az asszony, mikor megpillantotta Magdalénát.

– Itt vagyok, – mondta a leány halkan.

– Nagyon tetszik neked a mi házunk, hogy olyan sokat nézegeted?

– Tetszik.

– Talán meg akarod venni, mi?

– Most már nem fogom többet nézni, – válaszolt Magdaléna.

Azzal már sarkon is fordult és lesietett a Dunához.

A parton megállott és sokáig nézte a vizet. Kissé elszédült, és úgy rémlett neki, mintha sunyi tekintetű emberi arcokat úsztatna az iszapos víz.

Valaki meglökte a karját. Fieber úr volt, a mézeskalácsos.

– Ne nézd olyan sokáig a vizet, – mondta komolyan. – Az nem jó. Ha sokáig nézed, még kedved kerekedik, hogy beleugorjál.

Hiszen kedve az lett volna, csak bátorsága nem volt.

Mikor azonban este belefeküdt az ágyába, mégis úgy gondolta, hogy jobb volna a Dunában feküdnie, mint itt.

*

No nézd! Hitted volna ezt? – A Három perec-utca asszonynépe visítani és hápogni kezdett az irigy csodálkozástól: a félkegyelmű kis Magdalénának milyen szerencséje akadt!

Ha nem is fiskális kérte feleségül, mégis pozsonyi mester volt a kérője, ami a Perec-utcában talán több is a fiskálisnál. Fieber úr, a mézeskalácsos… Túl járt már a harmincon, özvegy ember is volt, de nagytekintélyű férfiú volt és szőleje is volt a hegyen.

Mivel templomi viaszgyertyákkal kereskedett, erősen a papokhoz szított, eljárt a vecsernyére, a processzión pedig ő vezette az éneket. Az ábrázata különben olyan sárga volt, mint a viasz, amelyből virágos gyertyáit öntötte.

Azt mondta Hubernénak, hogy Istennek tetsző dolgot vél művelni, ha keresztény házába fogadja az apátlan árvát.

Mikor ezt mondta, a tekintete végigkalandozott Magdaléna gömbölyödő vállán…

Huberné elsírta magát, annyira meghatotta Fieber úr önzetlensége. Magdalénát nem is kérdezte senki. Ő pedig nem mert hozzászólni a dologhoz. Mit is szólhatott volna? Mindenki olyan természetesnek tartotta, hogy két kézzel kap a nagy szerencse után. Sőt ő maga is természetesnek vélte.

A mézeskalácsos azt mondta, hogy nem kell kelengyét varratni, megvan még a meghalt asszony minden fehérruhája, majd azt viselje Magdaléna.

Huberné, akin akkoriban valóságos lakodalmi mámor vett erőt, egypárszor átvitte a leányt a Fieber-házba. A mester a pincétől a padlásig mindent megmutogatott nekik. A francia király sem lehetett büszkébb a házára, mint a mézeskalácsos volt a magáéra. Édességet hozott nekik és bevezette őket a hálószobába. Egészen sötét szoba volt, fanyar birsalmaszag érzett benne. A rámás két ágy egymás mellett állott. Az ágy fölött szent kép függött a falon, Szűz Máriát ábrázolta, éles kardokkal a vérző szívében.

Magdaléna biztosra vette, hogy a lakodalomig még történni fog valami, valami, ami elhárítja tőle a veszedelmet. Néha imádkozott is a Boldogasszonyhoz, hogy segítsen rajta, bár maga sem tudta, hogyan volna ez lehetséges. Az esküvő napjáig azonban nem történt semmi.

Délben kellett volna a templomba menniök és Fieber úr korán reggel már magára vette acélgombos ünneplő kaputját és átjött a menyasszonyához.

Egyedül találta Magdalénát és ekkor erőszakkal a szájára tapasztotta sárgafogú, vizes száját. Magdaléna a birsalmaszagú szobára gondolt és a vérző szívű Szűz Anyára, azután ellökte magától Fieber urat és az ajtó felé szaladt.

– Hová mégy? – csodálkozott a mézeskalácsos.

– A templomba. A csodatevő Mária-képhez… Egyedül akarok ott imádkozni.

Az istenfélő Fiebernek tetszett az ötlet.

– Eredj. Ma utoljára imádkozol egyedül, mert ezentúl mindig együtt megyünk a templomba.

A leány azonban nem a templomba ment, hanem megint leszaladt a Dunához. Pedig előre tudta, hogy hiába megy, ma sem meri megtenni. Nem is tette meg, csak nézte a vizet, miközben gyors léptekkel szembe szaladt a vízfolyással. Hamarosan a Várhegy alatt volt és kiért a városból.

A vámon túl kis csapszék állott, a csapszék előtt hatalmas, sárga postakocsi vesztegelt. Valami baja eshetett a kocsinak, mert egypár ember foglalatoskodott körülötte. Az utas is ott állott és úgy lármázott és toporzékolt, mint valami nagyúr. Magas ember volt, bolyhos köcsögkalapot és sokgallérú, dohánybarna felöltőt viselt.

Most egyszerre sarkonfordult és Magdaléna meglátta az arcát – a leány azt hitte, hogy menten meghal boldog rémületében – az ő jurátusa volt, Nagy Miklós…

Az utas is észrevette a leányt. Az arca egyszerre csupa mosoly lett, megemelte a kalapját és délceg táncléptekkel közeledett feléje…

Nem, nem Nagy Miklós volt, de hasonlított hozzá. Nem is nagyon, csak éppen felületesen, első látszatra… Az utasember nagyobb, izmosabb és öregebb volt, mint a jurátus. A viselkedése és a hangja is egészen más volt. Egészen más.

– Hová siet, bájos kisasszony? – kérdezte az idegen.

Magdaléna megállott előtte és ráemelte szomorú, nagy szemét.

– Nem tudom, – mondta halkan.

– Nem tudja? Akkor engedje meg, hogy egy nemesember, akinek nevét egész Európában tisztelik és becsülik, fölajánlja önnek lovagias szolgálatait. Ha nem tudja, hogy hová megy, akkor mindegy, hogy hol van. Lássa, én a pillanatnyi elhatározások embere vagyok. Ne csodálkozzék tehát, ha azt az ajánlatot teszem önnek, hogy jőjjön velem Bécsbe.

– Bécsbe? Oh, Istenem, mit csináljak én Bécsben?

A híres, nagy város gondolatától is elszédült a kis leány.

– Ugyanazt, amit itt csinál. Ha egyéb dolga nincs, akkor társalkodónőmnek szerződtetem.

Magdaléna lehajtotta a fejét.

– Én egyszerű varróleány vagyok. Meg sem értem, amit nekem mond.

– Az nem baj. Nálam a társalgás abból áll, hogy magam beszélek. Nagyon szeretek beszélni, különösen a postakocsiban. Önnek nem lesz egyéb dolga, mint hogy türelemmel hallgassa a fecsegésemet.

A kocsis időközben már nyeregben ült. Egy borotváltképű lakáj lépett a dohánybarna úrhoz és mély kracfusszal jelentette:

– Báró úr, kérem, a kocsi rendben van.

A báró a hintóhoz lépett és Magdaléna felé nyujtotta kezét.

– Nos, kisasszony, velem jön? Vagy talán olyan szálak kötik Pozsonyhoz, amelyeket nincs ereje elszakítani?

Magdaléna a mézeskalácsos sárga fogaira és a birsalmaszagú szobára gondolt… Azután lehunyta két szemét, mint aki fejest készül ugrani a vízbe és kissé elhalványodva mondta:

– Megyek.

A következő percben már vidám kürtszó mellett ügettek a bécsi országúton.

Olyan volt, mint az álom…

– Mi az ön neve, bájos gyermekem? – kérdezte később a báró.

Magdaléna megmondta.