Part 6

– Jaj, drága tekintetes asszonykám, szörnyűséges dolog történt! Flóris úr és az a féleszű Paulusz ma éjszaka ki akarják rabolni a házat.

Hogy a derék, jó Flóris –?! Na, ez a leány tisztára megbolondult. Az azonban egész okosan beszélt.

– A saját szájukból hallottam, kezit csókolom… Már régóta fúrt a kíváncsiság, hogy mit susognak azok ketten, mikor bezárkóznak a Flóris úr szobájába… Az a féleszű Paulusz azt mondta, hogy rólam beszélnek és azt is mondta, hogy feleségül venne, ha volna ötven tallér hozományom… Mintha nekem kellene az ilyen gólyalábú német! Az imént az utcai ablakból láttam, hogy erre tart megint és akkor beszaladtam a komornyik úr szobájába és mi tagadás benne, bemásztam az ágy alá… Ketten jöttek a szobába, magukra zárták az ajtót, azután diskurálni kezdtek, gyors, hadaró beszéddel. Úgy féltem, hogy majd meghaltam az ágy alatt, de azért minden szavukat hallottam. „Meglesz ma éjszaka?“ kérdezte Paulusz. „Tovább már nem várhatunk“, mondta Flóris úr. „Mikor jőjjek ide?“ kérdezte megint a német. „Mikor a püspöki templom elüti a tizenkettőt, se előbb, se később! A kapu nyitva lesz. Én az udvaron várom magát. Azután beeresztem a nappaliba. Az ékszer ott van a szekretár fiókjában, harminc perc ideje van, addig magának el kell készülnie…“ „Legyen nyugodt“, válaszolt Paulusz, „én tíz perc alatt megleszek a magam dolgával. Ami időm azonfölül még marad, azt majd arra használom, hogy összeszedjek egyetmást az arany- és ezüst-holmiból is…“ Még egyebet is beszéltek, amit már elfelejtettem. Csak egyre emlékszem még: Paulusz azt kérdezte, hogy mit fog csinálni Flóris addig, míg ő a szekretáron dolgozik. „Én az asszonynál leszek“, szólt Flóris úr és ezt olyan hangon mondta, hogy nekem hideg futott végig a hátamon.

Mondanunk sem kell talán, hogy Magdaléna nagyon megrémült.

Azzal az ürüggyel, hogy elkisérteti magát a vecsernyére, hamar felöltözött és elment a szobaleányával a rendőrségre.

Az auditor urat, a temesvári policájfőnököt, miközben végighallgatta a tekintetes asszonyt, boldog izgalomba ejtette a gondolat, hogy a temesi apró csirkepörök sovány talajából végre-valahára egy igazi, terebélyes szép bűnügy nőtt ki. Ezért majd érdemes lesz jegyzőkönyveket írni! A fakóképű kis ember szinte megnőtt. Úgy járt-kelt, intézkedett és parancsolgatott, mint a hajóskapitány a viharban.

– A szobaleány reggelig itt marad, hogy el ne járjon otthon a szája… Otthon azt kell majd mondani, hogy kimenőt kapott a mehalai búcsúra… A tekintetes asszonyka azonban menjen nyugodtan haza és tegye ugyanazt, amit máskor szokott tenni… Vacsorázzék meg és rendes időben feküdjék ágyba. Semmitől ne féljen, én mindenért felelek. Az én embereim és én magam is figyelni fogjuk a házát. Olyan biztosságban lesz, mintha az ég tízezer angyala őrködnék lángpallossal az ágya körül… A legfontosabb az, hogy a gazemberek ne gyanítsanak semmit. Abban a pillanatban kell őket elcsípnünk, mikor éppen hozzá akarnak fogni a gyalázatos munkájukhoz. Akkor kezünkbe kerülnek a bizonyítékok is, a tolvajkulcsok és a fegyverek…

Megjegyzendő: Temesben akkoriban statárium volt és az auditor úr, aki ambicionált hivatalnok volt, meg akarta ragadni ezt a szép alkalmat, hogy egész munkát végezzen. Egész munkát pedig akkor végez, ha Bunkó hóhér kezébe tudja juttatni Flórist és Pauluszt.

Magdaléna tehát hazament.

A délután és az este úgy telt el, mint máskor. Vacsora után leült az asszony hárfája mellé és alig hogy a lágy és édes hangok halvány, színes tűzfonalakként világítottak a szoba homályában: már megjelent az ajtóban Flóris, a muzsikális kaszáspók.

Volt Magdalénának egy régi székely éneke, egy miriszlói kis cselédleánytól tanulta, azt szívesen énekelte hárfakíséret mellett. Nagyon szerette a kedvesen fontoskodó, mélabús melódiáját.

Kizöldült a diófa, Elterült árnyéka. Három árva ül alatta, A nagyobbik mind azt mondja: „Öljük meg a kisebbiket…“

Százszor elénekelte már, de most tünt föl neki első ízben, hogy milyen furcsa szövege van. Ezek a mesebeli árvák, akik vérszomjasan egymásnak esnek, mint a farkaskölykök, borzalmasan emberiek. Kain gyermekei.

Az asszony meg nem állhatta, hogy meg ne mondja Flórisnak. Miközben az ujjai könnyedén végiglibbentek a húrokon, azt mondta:

– Ez furcsa nóta, ugy-e, Flóris?

A kammerdiener szemei úgy világítottak a homályban, mint két hegyi kristály.

– Én azt hiszem, nincs semmi értelme, kérem alássan, nincs semmi értelme az ilyen rigmusnak, éppen csak hogy csönög, – hebegte.

– Dehogy nincs értelme, Flóris! Mi földi emberek mind ilyen árvák vagyunk. Együtt ülünk szomorú árvaságunkban és mind azon törjük a fejünket, hogyan pusztíthatnók el magunk között a kisebbiket…

Magdaléna még tovább is beszélt, de most már nem a kammerdienernek, hanem általánosságban a szobát betöltő enyhe esthomálynak.

– Kár az emberekért… Sajnálni kell őket, nemcsak a kisebbiket, akit megölnek, hanem a nagyobbikat is, aki öl…

Flóris fölkapta a sápadt fejét.

– Hát lehet a gyilkost sajnálni? – kérdezte gyanakodva.

– Lehet. Én Kaint jobban sajnálom, mint Ábelt, mert Ábelnek csak a teste vérzett, Kainnak a lelke.

A komornyik világító kristályszeme egyszerre kavicsszemmé homályosult. Az asszony pedig buzgón tovább énekelt:

A nagyobbik mind azt mondja: „Öljük meg a kisebbiket.“ „Édes bátyám, ha megöltek, Vegyétek ki a szivemet, Mossátok meg ürmös borba’. Takarjátok lenruhába, Vegyen minden példát róla: Hogy jár az árváknak dolga.“

Magdaléna fölkelt. Mára elég lesz.

– Állítsa a hárfát a helyére, Flóris. Megyek aludni.

A kammerdiener mély meghajlásban összecsuklott, azután kinyújtott pókkarjaival az arany hárfa felé surrant.

Magdaléna a szobájában gépiesen vetkőzni kezdett. Kisleányos rendszeretettel rakosgatta a ruháit, közbe halkan dudolgatta:

Vegyétek ki a szivemet, Mossátok meg ürmös borba’, Takarjátok lenruhába…

Talán nem is volna rossz: túl lenni mindenen. Szép csöndesen feküdni és aludni, aludni… Mindjárt meg is próbálta az ágyban, a hátára feküdt és összekulcsolta a kezeit a mellén, mint a halott.

Talán nem is volna rossz… Valami kéjes, puha halálvágy fogta el és a pillája megnedvesedett.

A püspöki templom órája tizenegyet ütött.

– Még egy óra! – mondta magában Magdaléna és szinte türelmetlen lett.

Ekkor váratlanul valami lármát hallott. A hálószoba ajtaja nyikorgott a sarkában. Valaki belépett. Ő volt, Flóris. A balkezében égő gyertyát hozott, a jobbját a hátán tartotta. Az arca fakó volt, a szeme zavaros tűzben égett, mint a részeg emberé.

Az auditor úr, aki nagyon okos ember volt, mindenre gondolt, csak éppen arra nem, hogy a gazemberek megváltoztathatják a tervüket és egy órával korábban láthatnak munkának. Hogy miért tették, azt nem tudni, de hát megtették. A rendőrség elmés csapdája most már tizenkettőkor össze fog csukódni, de hol lesz már akkor a két jómadár!

– Flóris, maga az? – kérdezte remegő hangon Magdaléna.

A komornyik hangja még jobban remegett, mint az asszonyé. Azt mondta:

– Egy szót se, tekintetes asszony! Egy szót se, mert különben…

A jobbjában megvillant az acélpenge…

Magdaléna tágranyitott szemekkel ült az ágyában.

– Mit akar, Flóris?

– A tekintetes asszonynak most meg kell halnia…

Ez olyan túlzottan és álomszerűen rettenetes volt, hogy már szinte kómikus is volt és Magdaléna nem is tudott igazán félni. Ez olyan volt, mint a gyerekmese. A farkas azt mondja: ham, megeszlek! Ha a kisleány megveregetné farkas bácsi bozontos pofáját, talán nem bántaná…

– Miért akar megölni, Flóris bácsi? Hiszen én sohasem bántottam magát.

A farkas nem akadt fönn a bácsi megszólításon, hanem fájdalmasan üvöltő hangon mondta:

– Sohasem bántott a tekintetes asszony, mindig jó volt hozzám… Szeliden beszélt velem, mosolygott reám, olykor meg is simogatott a tekintetével… Ezt a kutyával is megteszi. Igen, én kutya voltam ebben a házban. Egész életemben mindig csak kutya voltam. De már elég volt! Most vért akarok látni, most széttépem az uraságot!

Egyszerre – hogyan lehetséges ez? – a fagyos halálfélelmen keresztül édes és forró reménység nyilalt keresztül a Magdaléna szívén… Óh, ő élni fog! A gyerekre gondol és ez a gondolata erőt, éleslátást és ravaszságot ad neki. Nem, nem, ez a szegény, jó Flóris nem öl meg senkit.

Halkan mondja, miközben szepegő kiváncsisággal nézi a kést:

– Jól van, ha meg akar ölni, tegye meg. Csak egyre kérem: ne a torkomba, hanem a szívembe…

Flóris szemére boruló véres ködön keresztül fehér asszonyi húst lát világítani. Azután egy szeliden panaszkodó hangot hall:

– Mielőtt meghalok, mondok valamit… Ha nem leszek már, akkor ráér rajta gondolkozni és akkor meg fogja érteni, hogy igazat beszéltem, Flóris.

– Ne szaporítsuk a szót! – sarkantyúzta önmagát Flóris.

A gyertya és a kés azonban már nem is remegett, hanem táncolt a két kezében.

Magdaléna csendesen bólintott feléje.

– Kár, Flóris, nagy kár, hogy késsel a kezében jött hozzám. Igy, bármit mondjak is, azt fogja hinni, hogy a félelem mondatja velem… Pedig én nem félek magától, sem a haláltól! Nézzen a szemembe, lássa: tudok mosolyogni…

Valóban tudott mosolyogni.

– Ha fegyvertelenül jött volna hozzám, akkor így szóltam volna: Tudom, hogy ki vagy! Te Kain vagy, az én gőgös és boldogtalan testvérem. Sajnállak, Kain! Térdepelj le a szőnyegre, hadd teszem kezemet a forró homlokodra… Attól meg fog olvadni a gőgöd és meg fogod érteni, hogy a te gyilkos haragod nem egyéb, mint tévútra jutott szerelem… Miért nem vallod be, szegény Kain, hogy szeretsz?

Egy kis szünet támadt. Az asszony most már biztosan tudta, hogy nem lesz baja. Kettőjük közül ő az erősebbik. Az esze villámgyorsan járt.

– Akinek olyan ura van, mint a tekintetes asszonynak, olyan szép és híres ura, – dohogta Flóris, de aztán hirtelen elhallgatott, a fakó arca pedig vérvörös lett.

Magdaléna egy mosolyt harapott el, mintha azt akarná mondani: Lám, lám!

– Az én uram! – sóhajtotta keserűen, és a keserűsége őszinte volt. – Az én uram nem gondol velem, az csak önmagával gondol… Azt maga is tudja, Flóris! Velem csak egy ember gondol. Éjjel, nappal, ébren és álmában mindig velem gondol, érzem, – a gondolatai egyszer mint selyemtollas galambok hízelegnek körül, egyszer meg mint vérszomjas farkascsorda csattogtatják rám a fogukat, – de mindig körülöttem vannak a maga gondolatai, Flóris. És ha maga nem volna, akkor olyan egyedül volnék, mint az eltévedt gyermek az erdőben.

Flóris hirtelen kiejtette kezéből a kést, azután összecsuklott és térdre esett az ágy előtt. Arcát a két tenyerébe fogta és zokogni kezdett.

Talán azt várta, hogy a tekintetes asszony most a homlokára fogja tenni a kezét és azt fogja mondani: Szegény Kain!

Csak akkor emelte föl a fejét, mikor valaki vállon ütötte.

Szuronyos katonák…

A kis auditor izgatottan keringett a szobában.

Mikor jöttek ezek ide?

– Megvagy, gazember, megvagy! Meg kell kötözni – jó erősen! A bűnjelek együtt vannak… A kés, a tolvajkulcsok… Rablógyilkosság – az eset egészen világos! A rablással már elkészült, a szomszéd szobában fölfeszítette a szekretárt és kilopta a gyémántsmukkot… A gyilkosságot még jókor megakadályoztuk… Előre, gazember!

A katonák talpra ráncigálták a megkötözött embert és az ajtó felé taszigálták. A küszöbön még egyszer megfordult Flóris és hosszan nézett a tekintetes asszony szemébe.

*

Paulusznak szerencséje volt. Éppen kilesett az ablakon, mikor a rendőri patrul belépett a kapun. A táncmester gyors elhatározással kinyitotta az ablakot, kiugrott az utcára és mivel senki sem állotta útját, ész nélkül elfutott, máig sem tudni, hogy hová. Annyira sietős volt az útja, hogy a tekintetes asszony gyémántjait sem vitte magával, hanem otthagyta a szekretáron, amit később bizonyára igen nagyon megbánt.

Mivel az auditor úr semmit sem tudott Pauluszról, tehát a lopást is Flóris számlájára írta. Flóris láthatólag nem is nagyon bánta.

Ez a Flóris különben a legmegátalkodottabb és legszemérmetlenebb bűnös volt, akivel az auditor úr életében jegyzőkönyvet vett föl.

Azt mondta, azt merészelte mondani, hogy a smukkot a tekintetes asszony ajándékozta neki. És mivel a dolognak így nem lett volna formája, hozzátette, hogy a tekintetes asszony neki szeretője volt. Azért adta neki a smukkot.

Az auditor ezen úgy fölháborodott, hogy a rab fejéhez vágta a kalamárist. Nem csoda, hiszen Temesvár legelőkelőbb és legerényesebb dámáját merte a nyelvére venni egy zsiráfba ojtott majom!

Flóris cinikusan röhögött.

– Kérem, az asszonyoknál sohasem lehet tudni… Engem is megcsalt, mást is megcsalhatott.

A rendőrség előtt a sima, csendes és hideg kammerdiener duhaj haramiává vedlett.

Nagy Miklós, aki éppen jókor jött meg Csanádból, tajtékzott dühében.

– Megölöm a kutyát! – mennydörögte.

– Sohase fárassza magát a tekintetes úr, – válaszolt a policájfőnök. – Majd ellátja annak baját a rögtönitélő bíróság.

El is látta, amennyiben kimondta Videczky Flóris fejére a halálos itéletet.

*

Az utolsó éjtszaka…

Flóris a siralomházban virrasztott, a pislogva égő olajmécses fénye mellett. Magdaléna pedig a puha ágyában, a diszkrétül horkoló ura oldalán…

– Reggel hatkor vége lesz! – mondta magában a rab. És várta a szürkületet.

Óh, milyen lassan múlnak az órák!

A lelkiismerete nem bántotta. Hogy ő rabolni, gyilkolni akart volna, arra jóformán már nem is emlékezett. Ő csak arra emlékezett, hogy Magdaléna valami rettenetes és kegyetlen árulást követett el ellene. Hízelegve közeledett hozzá, azután mérgezett kést ütött beléje. Ez már szinte fölösleges kegyetlenség volt, kevesebbe is belepusztúlhat az ember.

A szíve, az agya, minden idegszála fájt, égett és sajgott. Mert hiszen tudta, most már tudta, hogy Magdaléna csapdát állított neki. Délben már a rendőrségen járt…

Őt nem bántotta a lelkiismerete, csak egyet sajnált: hogy nem ölte meg. Azt még sajnálni fogja a bitófa létráján is…

Magdaléna azalatt nyitott szemmel feküdt a tekintetes úr oldalán.

A teste mozdulatlan volt, a lelke azonban rémülten cikázott ide s tova… Most a siralomházban volt… Leborult Flóris elé, szepegve odasimúlt hozzá.

Jaj, édes Kain testvérem, én nem így akartam… Nem is tudom, hogy mit akartam, hiszen én egy szegény, együgyű asszony vagyok…

De miért is öltöztél rablónak és gyilkosnak? Hiszen te egyik sem vagy!

Hogy te a smukkomat akartad volna ellopni? Hát ha a tied volna a tatár császár minden kincse, hová raknád, ha nem az én lábam elé?

És hogy te a véremet szomjaztad volna? Óh, szegény Kainom, ha neked tíz életed volna, mind a tízet odaadnád egy mosolyomért vagy egy könnycseppemért…

A nyugtalan lélek megint visszatért a hálószobába. Óh, ha én becsületes lélek volnék, akkor most fölverném az uramat… Kelj föl, ember, szaladj, rohanj az auditorhoz, mondd meg neki, hogy Flórisnak nem szabad meghalnia… Mindennek én vagyok az oka és Flóris igaz ember… Lopni akart, igaz, ölni akart, – de ha tudnátok, hogy miért akarta megtenni… És hogy azt hazudta: a szeretője voltam? Óh, Istenem, hát ki tud ehhez? Hitványabb embernek már különb asszony szeretője is lehetett…

Tízszer is fölemelte a sápadt kezét, hogy vállon ragadja az urát, de a keze gyáván lehanyatlott megint és Nagy Miklós tovább horkolt. Még álmában is – a holdvilágban tisztára látható volt – ott volt a tekintetes úr arcán a férfias fölháborodás kifejezése. Hogyan tudná neki Magdaléna megmagyarázni azt, amit ő maga sem értett?

A püspöki óra elütötte az ötöt. Negyedhat. Félhat. Háromnegyed… A Magdaléna szíve minden óraütésnél lassabban vert.

– Hat órakor egészen meg fog állani a szívem, – mondta magában az asszony.

És nem is bánta, hogy úgy lesz.

*

Ez volt a Magdaléna második élete.

Hogy melyik volt az igazi és melyiket álmodta meg, az ma, mikor mind a két élete már végleg elmúlott, egészen mindegy.

VÉGE