Part 5

Hogy ezt a célját elérje a sors, egyebet sem kellett tennie, mint hogy Miklós úrral egyszer künn felejtesse a piros szattyánbőr bugyellárisát az asztalon. Ezt a tárcát, amelyben állítólag fontos politikai dokumentumokat tartott, mindenkitől nagyon őrizte. Magda természetesen rögtön megnézte, hogy mi van benne. Egy papirból csinált kis kopertát talált, rajta két szónyi írást: _j’y pense!_ – benne egy fekete női hajtincset… Az írás és a haj Tihanyi Judité volt…

Hát így vagyunk? Hiszen addig is tudta, vagy legalább is sejtette az igazságot, de buzgó igyekezettel próbálta magát kapacitálni, hogy ami fekete, az mégis inkább fehér. Most azonban nem lehetett tovább hazudnia.

Miklós úr meglehetősen későn jött haza az este. Mikor meglátta a bugyellárisát az asztalon, fölszisszent és egy villámgyors pillantást vetett Magdalénára. De azután megnyugodott: az asszony mosolyog, tehát nem tud semmit.

Magdaléna azt mondta, hogy mégis szeretne elmenni abba a híres maskarabálba.

– Tegnap még nagyon ellene voltál, – csudálkozott Miklós.

– Tegnap? Az régen volt. Ma már el akarok menni. Egyszer ki akarom magamat mulatni kedvem szerint.

Az ilyesmi ugyan egy csöppet sem hasonlított Magdalénához, Miklós azonban nem kérte számon a különös jó kedvét, hanem mindenbe beleegyezett. Egy idő óta egészen leszokott arról, hogy vitába bocsájtkozzék a feleségével.

Magdaléna francia pásztorleánynak akart öltözni. A szoknya legyen nagyon kurta és a derék legyen mélyen kivágva, – mondta a varrónőnek. A rózsaszín harisnyájába arany méheket hímeztetett.

Mikor fölpróbálta a ruháját, maga is úgy találta, hogy nagyon csinos benne. De ha a pozsonyi vicispánné látta volna, az ugyancsak összecsapta volna a két kezét! Magdaléna egyszerre sírva fakadt a nagy tükör előtt. Nem a vicispánné miatt, hanem azért, mert olyan csinos volt. Nincs szomorúbb, mint mikor az asszony csinos és nem tudja, hogy kinek. Olybá vette, hogy ő már meghalt és a bálozó jókedve nem volt egyéb, mint kisérteties lidérctánc, amit a saját sírja fölött eljárt.

Miklós úrnak nem igen tetszett a francia pásztorleány. Ha már pásztorleány, hát miért nem magyar? – dohogta magában a honszerelmében soha nem lankadó férfiú. Ha Magda ráhallgatott volna, akkor inkább murányi Vénusznak, vagy legalább is Dobó Katicának öltözött volna, amely esetben igen összeillő pár lehettek volna, mert a tekintetes úr maga Zrinyi Miklós képében ment a Sperlbe. A jelmeze nagyon ékes volt, a tudatlan bécsiek azonban részben török basának, részben pedig oláh vajdának nézték.

Hogy főhercegek voltak-e a bálban, az nem tudódott ki, de azért volt ott elég látnivaló. Tollruhás vademberek és kócbundás medvék nevetséges táncot jártak egymással. Mindegyiküknek égő fáklya volt a kezében és azon mesterkedtek, hogy tánc közben ügyesen meggyújtsák egymás ruháját. Hogy nagyobb baj ne legyen belőle, vizes vödrök állottak készen, amelyekkel az égő embereket nyakon öntötték. A publikum ezen nagyszerüen mulatott.

Zrinyi Miklóst mindjárt karon csipte egy papagály-nőcske és a francia pásztorleány magára maradt. De nem sokáig. Egy fekete dominó szegődött hozzá.

– Ismerlek szép maszk! – kezdte a dominó a társalgást.

– Tudom, hogy így szokás kezdeni, – válaszolt Magdaléna, – de azért nem hiszem, hogy ismernél.

– Egyszer láttam életemben a szép kis lábadat és azóta százezer közül is kiismerném.

– Hol láttad?

– Ha érdekel, megmondom: Pozsonyban.

Magdaléna most már sejtette, hogy ki legyen az ízzószemű álarcos. Csanády, a szép gárdista, akivel Miklós úr duellumot vívott.

Az asszonykának kissé megdobbant a szíve, – mily különös találkozás!

Akkor is, mikor először látta, a lábán akadt meg a Csanády szeme. Azóta nagyot fordult a világ és Magda már nem sértődött meg a szép katona bókjain.

– Csodálkozom, hogy emlékszel még reám, hiszen itt Bécsben tengernyi a csinos lábú nő…

– A holtam napjáig nem felejtem el ezt a gyönyörű lábacskát, mert a szívemen gázolt.

Egy kis lócán ültek egymás mellett és a fekete dominó lehajtotta a fejét és mohón nézte az arany méhekkel kihimzett harisnyát. A furcsa az volt, hogy a hangja remegett a nagy felindulástól.

– Hogyan gázoltam volna a szíveden, mikor neked nincs is szíved? – ugratta Magdaléna, aki maga is elcsodálkozott azon, hogy milyen veleszületett tehetsége neki a kacérság.

– Kell szívemnek lenni, mert sokszor fájt utánad, – szólt halkan a fekete dominó.

Ez is úgy hangzott, mintha egészen komolyan mondaná.

– Megbántottál, szép pásztorleány, – folytatta, – de nem haragszom, inkább sajnállak, mert tudom, hogy keservesen meglakoltál. Akinek kedvéért végiggázoltál rajtam, az ma a te szíveden tipor, még pedig sarkantyús csizmával.

(No lám, hát ez is tud már Tihanyi Juditról?)

– Bolondokat beszélsz, fekete dominó, de én nem haragszom, mert jó kis pásztorleány vagyok. És ha akaratomon kívül megbántottalak volna, megbékítelek most ezzel a szép piros rózsával.

A fekete dominó a mellére tűzte a virágot. Közbe összetalálkozott a pillantása Zrinyi Miklóséval, aki egy oszlop mellett állott és a rémülettől dermedten nézte a lócán susogó párocskát.

A pásztorleány is észrevette a szigetvári hőst.

– Leselkedik utánam! Féltékeny! – ujjongott magában.

Egyszerre mintha valami súlyos teher siklott volna le a szívéről… Egész eddigi életében mindig meggörnyedve járt, de most hirtelen kiegyenesedett és kéjesen nyujtózott, mint a kutyaanya neveltje, aki megtudja, hogy az ő ereiben oroszlánvér folyik. Hohó, neki csak akarnia kell és darabokra tépi ezt a hazafias fickót, akit eddig isteneként imádott!

Nagy röhej és visítás támadt a szálában: egy óriás papendekli-elefánt hátán, amelynek minden lábában egy-egy suhanc mozgott, a tatár császár tartotta bevonulását. Mellette néger rabszolgák marsiroztak, akik hosszúnyelvű pávalegyezőkkel legyezték a nagyúr arcát. A tatár császár a tarsolyából rózsaszagú cukorkát dobott a tömegnek, aki azonban evett belőle, az hamar megbánta, mert a tatár cukornak valami orvosi hatása volt és sok embernek sietve ott kellett hagynia a mulatságot.

Mikor a menet már elvonult, Zrinyi Miklós megint keresni kezdte éltepárját. De bizony az megugrott előle a fekete dominójával. Tűvé tette utána mind a termeket, végigtaszigálta magát az ámbitusokon, fölszaladt minden karzatra és beszaglászott minden sarokba. Akiket nagy sietségében fellökött, azok nevetve mondták: ez is evett a tatár csemegéből!

Kimondhatatlan félelem és mérhetetlen keserűség vett erőt rajta. Mit akar vele az asszony? Miféle pokol fajzatja az a fekete dominó? Bizonyos, hogy régen ismerik már egymást… Most utólag értette csak meg, hogy miért kívánkozott Magdaléna a maskarabálba… Amint beléptek a terembe, mindjárt egymásra ismertek, mindjárt összebujtak… És a piros rózsa!

Egyszerre fölfedezte Magdalénát. Egy kis teremben hegedűk szóltak és a fekete dominó meg a pásztorleány összeölelkezve, egymáshoz tapadva, mélyen egymás szemébe nézve, egymás lélekzetét szíva, forgott körben… Nem is tánc volt ez, hanem félig már házasságtörés.

Miklós úr a fogát csikorgatta.

– Holnap kilököm ezt a személyt a házamból! Ki én! – dübörögte.

Ekkor azonban a másik Nagy Miklós, aki a lelkében lakozott, a higgadt és okosan számító Miklós, rátette kezét a büszke és tüzes Nagy Miklós vállára.

– Honnan lököd ki az asszonyt, te? A házadból? Nincs neked házad, barátom. Semmid sincs, csak egy meggyszínűre szívott tajtékpipád és egy pár ezüst sarkantyús csizmád van. Azt elviheted magaddal, ha megint elmégy tyúkprókátornak.

Nagy Miklós nagyúri önérzete összeroppant. Most tisztán látta: ő mégis csak a Magdaléna teremtménye. Amely pillanatban a szeszélyes asszony elfordul tőle, ő megint a szegény kis jurátus lesz, a Huberné kvártélyosa.

Magda végül abbahagyta a táncot. Megpillantotta a szigetvári hőst és hozzálépett.

– Most már mehetünk haza!

– Amint akarod, kedves.

A hintóban egyikük sem szólt egy szót sem. Az asszony a kocsi sarkába dőlt és lehunyt szemmel, halkan dúdolta a táncmelódiát.

Egypár napig Miklós úr el sem mert mozdulni hazulról. Mindig az asszony arcát leste. De ez a szépszemű, duzzadtszájú kis arc néma és titokzatos maradt.

– Vajjon mit akar velem? – gyötrődött magában a tekintetes úr.

Bizony Magdaléna maga sem tudta, hogy mit akar vele. Egy piros keszkenővel kezében járt-kelt a szobában és egy forró kérdéssel izgatta önmagát: megtegyem, ne tegyem?

Mert ő a bálon, a tánc mámorában – ah, hogy tudott táncolni az a fekete dominó! – félig-meddig megigérte, hogy egy órát az életéből neki ajándékoz.

Egyszer majd, – hogy mikor, azt most még maga sem tudja, – egy piros keszkenő lesz a Lamm emeleti ablakában. Aznap délután zárt hintó fog várakozni a Schustergasse sarkán. Magdaléna majd arra sétál és beszáll a hintóba. A többi már nem az ő gondja…

Napjában tízszer is ott állott a Lamm ablakában, a piros kendővel a kezében. Megtegye, ne tegye? Miklós úr, akinek ösztöneit a félelme megélesítette, kidülledt szemmel bámulta a piros kendőt.

Az asszony tulajdonképpen nagyon szerette volna megtenni. A maskarabálon a gárdista egy pillanatra levette arcáról a selyemmaszkot. Magdaléna azóta mindig maga előtt látta a száját. Finom metszésü, szép férfiszáj volt. Jó volna, ha hozzátapaszthatná a maga örökké szomjas ajkát. Biztos, hogy utána nem bántaná a lelkiismerete. Egy pillanatig sem. Sőt egészen kellemes érzés lehet, ha az asszony egy édes és lealázó kis titkot rejteget magában, egy titkot, amely még vénasszony korában is melegít és világít a szívében.

Nagyon szeretné megtenni, érzi, hogy meg kellene tennie, bolond is volna, ha nem tenné meg, – és mégis tudja, hogy sohasem fogja megtenni. Nem az erény tartja vissza, nem a kötelesség, hanem valami egészen más. A Csákó kisasszony kényessége és finnyássága, amely nem fél a bűntől, Istenem, mi az a bűn? – csak irtózik a mocsoktól, akár a hermelin. Ez szomorú, ez bosszantó, sőt dühítő! Szegény Csanády igazán nem érdemli meg, hogy lóvá tegye… Magdalénát bántja a lelkiismerete, hogy szószegőnek fogják tartani, szégyeli magát, hogy gyáva, de minden hiábavaló, bárhogyan ostorozza és ösztökéli is a fantáziáját a gárdista legénylakása felé, mindig visszatorpad megint. Nem tudja megtenni!

És Magdaléna haragjában sírva, rongyokra tépi a piros keszkenőt és a kályhába veti. Miklós úr pedig kidülledt szemmel követi minden mozdulatát.

Egy meggazdagodott bécsi hadseregszállító – a Múzsa nem emlékszik már pontosan, hogy Kren vagy Kern volt-e a neve, de a rövidség okáért egyezzünk meg mégis Krenben, – zálogbirtokot szerzett Magyarországon és ennek ötletéből elhatározta, hogy maga is tagjává lesz a nemes és érdekes magyar nemzetnek. A magyarokat, épp úgy, mint a lengyeleket, akkoriban érdekes nációnak kezdték tartani Bécsben és Kren úr szeretett volna érdekes lenni.

A honcserét azzal kezdte, hogy egy vitézbajszú huszárt keresett a hintója bakjára, olyanféle nyalka legényt, amilyenek tucatszámra lopták a napot a bécsi Koháry-palota barokk kapujában.

Paulusz, aki mindenkit ismert, tehát Kren úrral is barátságban volt és aki mindenféle mesterséggel foglalkozott, tehát cselédszerzéssel is, Paulusz úgy határozott ebben az ügyben, hogy Nagy Miklós Palkóját kell Kren úr bakjára ültetni. A legény lusta volt, de marconább bajuszt az övénél nem sokat pödörgettek Bécsben. Palkónak ugyan derogált, hogy német gazdához szegődjék, de Paulusz megtörte ellentállását, megértetvén vele, hogy Kren egyetlen kisasszonyleánya szemet vetett reá és hogy okos magaviselettel még nagy szerencsét csinálhat.

Így persze Nagyék maradtak volna legény nélkül, de Paulusz nem az a férfi, aki cserbenhagyja megszorult barátait és Kren úr elcsapott kammerdienerjét protegálta be hozzájuk.

Miklós úrnak tetszett az ötlet, hogy őt borotvált képű német fogja kiszolgálni („a magyar inkább harcosnak született, semmint cselédnek“), mert a német inas akkoriban Magyarországon épp olyan nagyúri fényűzés volt, mint Bécsben a magyar huszár. Az új rendet megkönnyítette az a körülmény, hogy Paulusz németje ineg jól beszélt magyarul, lévén ő tősgyökeres magyar ember.

Nem volt már fiatal legény, de igen ügyes, értelmes és sima modorú cselédnek látszott.

– Csak azt nem szeretem, hogy olyan sápadt képe van, – mondta a tekintetes úr.

– Bécsben most éppen ilyen lakájpofák vannak divatban, – magyarázta Paulusz.

Az új kammerdienernek különben Videczky Flóris volt a neve.

– Videczky, Videczky? – elmélkedett a tekintetes asszony. – Volt egyszer egy ilyen nevű familia, amellyel a Csákók atyafiságot tartottak.

– Ugyan kérem! – fortyant föl Miklós úr, – csak nem képzeli, hogy cseléd rokonaink vannak?

Dehogy is képzelt ilyet Magdaléna.

Az asszony mostanában egyáltalában igen szelid és csendes viselkedésű volt. A farsangi láz egészen elmúlott róla.

Miklós úr egyszer észrevette, hogy könny csillog a felesége pilláján. Krisztusom, ez megint megtudott valamit! – ijedezett magában. Majd óvatosan tapogatódzni kezdett:

– Valami baja van?

– Nincs semmi bajom, – nyugtatta meg Magdaléna. – Ellenkezőleg, nagyon boldog vagyok. És szeretném, ha megint úgy beszélnénk egymással, mint régen. Mert azt hiszem, nekem kisbabám lesz.

És ekkor már fuldokolva zokogott. De a könnyei nagyon édesek voltak.

Hát soha még kisbaba alkalmasabb időben nem jelentette be az érkezését. Magdaléna az alázatos boldogság súlya alatt roskadozva fogadta az angyali híradást. Most már csak egy érzése és gondolata volt: a gyermek! – A szép gárdista? Volt, nincs! Szegény úgy eltünt, mint a denevér, ha fölkél a nap.

Miklós úr letiprott és összelapult önérzete megint fölemelkedett, kifeszült és megnövekedett, mint a duda. Megint biztos talajt érzett a sarkantyús csizmája alatt. Mert nagy hatalom ám az ilyen kisded. Meg sem született még és már a vállára veszi a tekintetes urat. Mint valami fordított Kristóf-szobron a kisded viszi a nagy legényt a megdagadt vizeken keresztül.

– És hol akar lakni? – kérdezte Miklós úr. – Bécsben maradjunk?

– Nem, dehogy… – tiltakozott Magdaléna vérvörös arccal. – Elmegyünk innen messzire, inkább ma, mint holnap.

– Pozsonyba?

– Nem, nem, nem! – heveskedett az asszony. – Tudja, hol szeretnék lakni? Temesváron. Hiszen arrafelé vannak a birtokaink.

– Jó lesz, kedves, tehát Temesvárra megyünk.

Ez rendben is volt: aki úr, az a maga birtokán szokott megszületni és Miklós szerette volna, hogy az ő születendő fia – mert fiúnak kell lennie! – igazi nagyúr legyen.

Még a pakkolással voltak elfoglalva, mikor levél érkezett Tihanyi Judittól. Ezúttal Magdalénának írt. Igen udvarias, bár kissé hűvös hangon megköszönte az eddigi szíves vendéglátást és bejelentette, hogy a jövőre nézve elfogadta hevesmegyei rokonainak meghívását és velük fog lakni.

Nagy Miklósék egypár nap múlva már útnak indultak Temesvár felé.

Tavasz volt. A kék égen fecskék kergetőztek. A nagy útihintó vidám ostorpattogás és harangcsengés közepett döcögött végig az Alföldön, amely úgy teli volt apró sárga virágokkal, mint csillagokkal az égboltozat.

Magdaléna mohón szívta a tavaszi levegőt. A szíve telve volt enyhe békével és édes reménységgel és nem is sejtette, hogy a hintója bakján a halál ül.

Pedig ott ült. Kokárdás köcsögkalappal a fején, sokgallérú köpenyeggel a vállán, összefont karokkal ült a bakon Videczky Flóris, az új kammerdiener.

Mert mialatt a házaspár a kocsiban a jövendő életére vonatkozó terveket szövögette, addig Flóris a bakon azon gondolkozott, hogyan fogja legközelebb meggyilkolni a tekintetes urat és a tekintetes asszonykát…

Régi kedves terve volt már, hogy megölje és kirabolja valamelyik uraságát, hogy kiszabadúljon a cselédsorból és független emberré legyen.

Mikor Pálffy János grófnál szolgált, mindent szépen előkészített a gyilkossághoz, már a napot is megállapította. A hirtelen haragú nagyúr azonban valami csekélység miatt egy aranyhalakkal telt kristályköcsögöt vágott a fejéhez és az önérzetes Flóris, aki nem tűrhette az ilyen bánásmódot, rögtön elhagyta a Pálffy-palotát és így abbamaradt a terve. Kren urat is meg akarta ölni, a kisleányával együtt. Ha két héttel tovább maradhat a Kren-házban, alkalmasint meg is teszi. De Krent megmentette az a bogara, hogy neki bajuszos magyar legény kell.

Flóris nem tudta volna megmondani, hogy mikor határozta el magát a gyilkolásra. Az emésztő vágy, hogy egy nagy, véres cselekedettel föléje kerekedjék a sorsának, együtt nőtt föl vele. Ő sokat szenvedett és nyomorgott életében, a gazdái részéről sok megalázásban és bántalomban volt része, pedig ott izzott a lelke mélyén a tudat, hogy nemesi ház sarjadéka. Ha nem lett volna meg benne a meggyőződés, hogy egyszer majd másképp lesz, talán nem is bírta volna el az életet. Ez a meggyőződés azonban símává, alkalmazkodóvá, alázatossá és szolgálatkésszé tette.

Ő tulajdonképpen két különböző életet élt. A cselédélete merő tettetés és komédia volt. Őszinte akkor volt, ha magában maradt. Olyankor mindig a kedves tervével foglalkozott. Akkor szárnyra kelt a fantáziája, tűzbe borult a vére, édes és nagyszerű mámor fogta el és előre kiélvezte a véres tett minden gyönyörűségét.

Ha pénzt akart volna, csak pénzt, azt talán vér nélkül is megszerezhette volna, mert a gazdái mindig nagyon megbíztak benne. Ártalmatlan, kissé mulya embernek hitték. De ő nem volt tolvaj, neki vér kellett. A tett maga jobban izgatta, mint a préda. Lehet, hogy harcias ősök ösztönei züllöttek benne.

Nagy gonddal, sok elmeéllel készült a nagy napra. Úgy akarta végrehajtani a gyilkosságot, hogy őt magát soha a gyanú árnyéka se érhesse. És meg volt róla győződve, hogy ezt el is tudja érni. Ő rendszeresen gondolkozó gyilkos volt és midőn most az útihintó bakján ült, az esze nyílsebesen dolgozott, mint a pók lába, és szövögette a láthatatlan szálakat új gazdái körül.

Nagy Miklósék nem fogják elkerülni a sorsukat. Flóris máris túlsokat habozott. Most már becsületbeli kötelessége, hogy a végére járjon a dolgának…

A kocsi egy kis akácfaligeten kocogott keresztül. A fák telve voltak bódító illatú virágokkal és a mélyen lelógó, hűvös fehér fürtök végigvágtak Flóris arcán.

– Megálljunk, megálljunk! – ujjongott a tekintetes asszony a kocsiból. – Flóris, édes Flóris, szedjen nekem egy csomó virágot!

A kammerdiener szolgálatkészen fölpattant és telirakta a tekintetes asszony ölét akácfavirággal.

– Köszönöm, Flóris! – sóhajtotta Magdaléna édes hangon és édes mosollyal.

– Milyen szép szeme van! – mondta magában Flóris. – Majd sötétben végzek vele.

Valami kis emberi ellágyulást érzett, aminőt néha őzlesen érez a vadász. Ez azonban nem komoly dolog, inkább még fokozza a vadászat kegyetlen gyönyörűségét.

A tekintetes úr nem szeretett Temesváron lakni. Mindene megvolt itt, valamit azonban fájdalmasan nélkülözött, valamit, amit semmi más nem pótolhat: a hazát.

A városban katonák, beamterek, német és rác polgárok laktak, akik exerciroztak, dolgoztak, kupeckedtek és sörözgettek, de nem törődtek a hazával. És egy ágyúlövésnyire a vártól minden deszka és léc fekete-sárgára volt mázolva, amit nehéz elviselni a honfikebelnek.

Miklós úr tehát, amikor csak tehette, kocsira kapott és egy-egy restauráció vagy követválasztás kedvéért elment Csanádba, ahol a feleségének szintén birtoka volt és ahol lelkesen megtapsolták a férfiasan remegő baritonhangját.

Magdalénát nem bántották ezek a mind sűrűbben ismétlődő hazafias expediciók. Minden idejét betöltötte és minden vágyát teljessé tette a reménysége. Annyira asszonynak és anyának született, hogy máris teljesen rabjává lett a gyermekének, amely még meg sem volt.

A nyár elején váratlanul megjelent Temesváron Paulusz Kamilló. Mostanában nem folytatta a báróságot, hanem megint csak egyszerű táncmester volt és egész podgyászát egy kékpettyes zsebkendőbe kötözve hozta magával.

Temesváron azt híresztelte Paulusz, hogy ő politikai üldözés áldozata. Részleteket nem árult el, az éleseszüek azonban így is sejthették, hogy egyik igen nagy állású úr, aki féltékeny volt reá – persze minden komoly ok nélkül, tette hozzá diszkrétül, – annyira ragadtatta magát, hogy elkoboztatta Paulusz sok vihart látott csehországi birtokait és számüzetésbe küldte a birtokok gazdáját.

Magdaléna nem hallott erről, ő egyáltalában maga elé sem bocsájtotta Pauluszt, de annál többet hallott Flóris, a kammerdiener, akinek baráti kebelén a táncmester kisírta bánatát.

Magdaléna, akit a tekintetes úr akkoriban sokat hagyott magára, állandóan egy figyelő szempár tekintetét érezte magán. Egy kidülledt, szürke, nagy szempárét. Mintha homályon és ködön keresztül egy távoli planéta élete csillogott volna feléje, kíváncsian és titokzatosan. A szempár a Flóris kammerdieneré volt.

Ha hárfázott az asszony – és alkonyatkor rendesen ott ült aranyhárfája mögött, – akkor Flóris nyurga és össze-összecsukló alakja mindjárt megjelent a szomszéd szoba ajtajában. A zene vonzotta, mint a pókot. Nesz nélkül, mint a kaszás pók, osont ide s tova, mindig talált magának valami munkát, hogy az asszonya közelében lehessen.

Magdaléna eleinte ösztönszerűen félt a kammerdiener különös tekintetétől. Mivel azonban mostanában olyan gyöngéd hangulatban volt, hogy nem volt szíve bántani az orra körül zümmögő szunyogot sem, tehát elhitette magával, hogy az ő ösztönszerű irtózata nagy igazságtalanság a derék, jó Flórissal szemben…

– Flóris, szereti maga a muzsikát? – kérdezte egy ízben édesen.

– Szeretem, ha úgy muzsikálnak, mint a tekintetes asszony, – válaszolta furcsán meggörnyedve az inas.

– No, úgy látszik, nem sokat ért hozzá. De mindegy. Ha szereti a játékomat, akkor megengedem, hogy mindig hallgassa, valahányszor játszom.

Csákó Magdaléna különben nem volt az az asszony, aki komázott volna a cselédjeivel. Flóris pedig akkor sem tetszhetett volna neki, ha nem kammerdiener, hanem temesi gróf lett volna. És most néhanapján mégis úgy viselkedett Magdaléna, mintha diszkrétül kacérkodnék a furcsa vén legénnyel. Mert ez a Flóris határozottan valaki volt. Férfi volt. Nem szép, nem előkelő, nem is rokonszenves, de mégis férfi volt. Ha ott állott az ajtóban, a mellén összefont karokkal, akkor Magdaléna érezte, hogy nincs egyedül. A Flóris kidülledt, szürke szemén keresztül a férfinemzet figyeli, bírálja és csodálja őt. És ezért érdemes megválogatni a szavait és a mozdulatait, a dalt, amit a hárfán penget és olykor a ruhát is, amit magára vesz.

Flóris szeme az asszony nyakán, a bársonyos fehér bőr alatt pihegő ütőeret kereste.

– Ha azt átvágnám, akkor forró, piros vér csorogna ki és vége volna, – mondta magában.

Csak elképzelte és már valami nagyszerű és fájdalmas gyönyörűséget érzett, – milyen lehetne még a valóság?

*

Paulusz, akinek saját bevallása szerint kutya rossz sora volt Temesváron, minden vasárnap délután vizitába jött a cselédszobába. Az időjárásról beszélgetett és közbe egészen másvalamire gondolt.

Egyszer mégis kitudódott, hogy mire gondol.

– Flóris úr, – kérdezte, – látta ön már a tekintetes asszony gyémántsmukkját?

– Hogyne láttam volna, – válaszolt a komornyik.

– Tudja, hogy mennyit ér? Legalább tízezer tallért. Éppen elég volna kettőnknek. Magának is, nekem is.

Paulusz mekegve nevetett, mint aki nyitva akarja hagyni magának azt a hátsó ajtót, hogy hiszen csak rossz vicc volt. De azért nagyon figyelte a Flóris arcát.

A komornyik arca azonban olyan volt, mint a frissen meszelt fal; azon semmit sem lehetett látni.

Paulusz más oldalról próbált közelebb férkőzni. Elkezdett filozofálni.

– A szegény legény nem is ember, hanem kutya. Akinek pedig pénze van, attól senki sem kérdezi, hogy honnan vette.

Flóris fanyarul mosolygott.

– Dehogy nem kérdezik. Olykor még a policájauditor is kérdezi.

– Akkor, ha ügyetlenül csinálják! Csak hogy ügyesen is lehet ám az ilyet csinálni… Persze csak úgy, ha ketten vannak hozzá. Két elszánt, kemény fickó, aki érti egymást és egymás kezére dolgozik…

Ez ugyan semmiképpen sem egyezett a Flóris elméletével. Ő éppen ellenkezőleg azt tartotta, hogy a siker csak akkor biztos, ha az ember nem avat be a tervébe senkit. De most mégis megkérdezte Paulusztól:

– Magának volna kedve hozzá?

A táncmester kissé elhalványodott.

– Miért ne, ha magának is volna?

Jó ideig egymásba fúródott a tekintetük, azután két inas kéz egymás felé nyúlt és egymásba kapcsolódott az asztal fölött.

Nagy sülyedés volt a komoly és intelligens Flóris részéről, hogy összeállott ilyen szélkakassal. Szégyelte is magát érte. De azért mégis meg kellett tennie, mert különben biztosan abbamarad az egész vállalat és ő az élete végéig padlót kefélhet. Szüksége volt valakire, aki a háta mögött áll és előre ösztökéli, a maga emberségéből már nem tudná megtenni, annyira megpuhította és levette a lábáról az asszony nagy szívjósága.

Mikor susogó hangon rátértek a részletekre, Paulusznak egyszerre égnek meredt a kondor haja. Ez az ember vért akar, minden áron vért!

– Nézze, édes Flóris, nincs erre semmi szükség. Szárazon is el lehet intézni, – mondta szeliden.

A kammerdiener azonban egészen megvadult. A szürke hideg szeme most vészes tűzben lobogott.

– Én nem játszom babra! Vagy – vagy! Egész munkát akarok!

Világos volt, jobban kívánja a vért, mint a smukkot…

Paulusz, bár nem szívesen, végül mégis beadta a derekát.

– Hát amint akarja, édes Flóris. De ezt már magának kell elvégeznie. Én nem vagyok arra való ember. Ládát feszíteni: igen, édes örömest; de ölni: nem, az nem nekem való.

– Lopni vagy ölni egészen mindegy. És vizet tölteni, vagy ajtót nyitni, vagy embert ölni is mindegy: csak a mozdulatban van a különbség. És aki már állatot ölt, legyet vagy csirkét, az embert is ölhet, mert egyik élet olyan semmi, mint a másik.

Ez a Flóris saját-külön bölcsészete volt.

– Lehet, hogy igaza van, – hagyta reá Paulusz békülékenyen, – de az embernek vannak gyöngéi és babonái. Az egyik nem tud földiepret enni, a másik a ráktól irtózik, én magam meg olyan vagyok, hogy nem bírom el az embervér látását.

Úgy látszott, hogy Nagy Miklós el fogja érni élete célját: megválasztják követnek.

A csanádmegyei maradipárti nagyurak legalább neki szánták az egyik mandátumot.

Miklós urat ugyan eddigelé a haladók tartották a maguk emberének, most azonban, mikor már nemcsak szónoklásról, hanem tettekről volt szó, most férfias nyiltsággal bevallotta magának, hogy a párt elnevezése egészen mellékes valami, a fő az, hogy szeressük a hazát, mert hiszen egy nemzet fiai vagyunk valamennyien. Szóval konzervativvá vedlett.

Egy karneolgombos új mentével, egy Éljen a haza! fölírású ezüstfokossal és egy máriásokkal megtelt tarisznyával szállott föl temesvári háza előtt a négylovas hintójára, hogy átlépve, nem ugyan a Rubikont, de a Maros folyót, majdan megvesse lábát a magyar kapitóliumon.

Magdaléna megint egyedül maradt a cselédekkel.

Másnap a szobaleánya krétafehér arccal és vacogó fogakkal támolygott asszonya elé.